Alicui Dentes

London egyik legelegánsabb bárja, ahol általában csak aranyvérűek vagy a kellően súlyos pénztárcával rendelkező varázslók fordulnak meg.
Egy hatalmas bárpulttal rendelkezik, de két illetve négyszemélyes asztalok is találhatók benne. Ezenkívül pedig több magán szobával is fel van szerelkezve, esetleges megbeszélésék lebonyolításának érdekében vagy hogy szimplán elrejtse egy titkos randevú szereplőit.

MATHIAS MONTREGO

Lehet, hogy táncolok, lehet, hogy nem...
De az biztos.

Nem igazán értem, miért is hagytam, hogy elrángassanak ide. Nem azért, mert nem voltam benne egy-egy jó buliban. De, nagyon is benne voltam. Csak egész egyszerűen még nem érzem át az itteni közeg mulatozását. Persze ezt is el kell kezdeni valahol. És én végülis nem ragadhatok bele a támogatói estek és összejövetelek végtelenjébe. Csak, mert társaság híján egy ideje igazból csak ez maradt nekem.  Szóval, ha nagyon is őszintén nézzük, akkor egyáltalán nem csoda, hogy ma itt vagyok. Csoporttársaimtól  kifejezetten aranyos, hogy rám is gondoltak. Mert bár, már október óta itt vagyok, igen az egyetemet pár hét késéssel kezdtem meg, sajnos még mindig nagyon kevés órát töltöttünk ténylegesen együtt. Egész egyszerűen a sportolói pálya sokkal többet követel meg az embertől, tőlem legalábbis, mintsem minden kurzusomra maradéktalanul be tudjak járni. Pedig az iskolai kötelezettségekre szükséges időt meghatároztuk a szerződésemben is. De hát, amit lehetetlen teljesíteni, azt sajnos lehetetlen teljesíteni. Én tényleg mindent megpróbálok. És végülis mindenkinek be kell látnia, hogy bár gondolok a jövőmre, hiszen azért vagyok itt, jelenleg mégiscsak a kviddiccsel keresem a kenyeret… Arról nem is beszélve, hogy a kviddics mennyit keres én velem…

Szóval valójában nagyon is jól esett azt mondani, hogy igen eljövök, és igen kieresztem egy kicsit a fáradt gőzt. Érzem is, ahogy koktélom oldja a feszültségem és azt a valamennyi gátlást, amit vakmerő énem még nem ölt ki a szervezetemből.

Bár ez a hely szerintem túlontúl elegáns ahhoz, hogy egy igazán jó bulit lehessen itt csapni, azért azt be kell látnom, hogy a vendégsereg meglepően sokszínű. Még annak ellenére is, hogy állítólag itt csak az angol mágustársadalom legfelsőbb rétege mutatkozik. Amikor ezt közölték velem, hirtelen késztetést éreztem rá, hogy elő vegyem cseppet sem létező pedigrémet. Nem épp szegény a családom és én sem vagyok éppen az, de sosem dicsekedhettem azzal például, hogy aranyvérű lennék. Nem mintha akartam volna. Szerintem nem a vér az ember legnagyobb dicsősége. De, ha valaki elért valamit, mint, ahogy a családom vagy én, na akkor már van miről dicsekedni.

Na, nem mintha szoktam volna… Az emberek a nélkül is felismernek, hogy bármit is mondanék. Most is csak rám nézett az őr a kapuban és már egy pillanatig sem érdekelte a származásom vagy a pénztárcám. Pontosan jól tudta mennyi az annyi.
Pedig esküszöm, hogy már készültem a legelbűvölőbb mosolyommal. Na, sebaj, majd most a bárpultosnak kedveskedek vele. – Kinek hozzak még egy koktélt? – Kérdezem körbe a lányokat, de persze ez eleve egy felesleges kör volt. Nyilván azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. És bár egyelőre a hely pasi fronton nem hozza az elvártakat, még korai az idő. És igaziból panaszra sincs okunk… Akad egy-két rendkívül gazdagnak és aranyvérűnek kinéző valaki. Majd, ha esetleg a származásomról kérdeznek ködösítek.
Addig is bűbájos mosollyal arcomon lépek a bárpulthoz. – Négy Vadmálna Vulkánt kérek. – Erősítem meg a rendelésem ujjaim felmutatásával is, aztán csak egyszerűen körbehordozom a tekintetem. Hátha végre érkezett valaki olyan is, aki említésre méltó.

*
zene:SD&DG - Sweat

outfit


’Can you be my doctor?
Can you fix me up?
Till you can taste the way
Do it again, and again till you say my name
And by the way I'm so glad'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Persze Eric ismét nem bír magával. Megint az életem keseríti meg, mint az elmúlt hónapokban oly sokszor. Jó, most kivételesen nem bánom. A legutóbbi mungós kezelésem után annyira rosszul voltam, hogy azt hiszem soha többet nem vágyom vissza. Legalábbis, azt az átkozott bájitalt nem iszom meg többet, amit felírtak. Esküszöm, inkább adjon valaki egy főben járó átkot a képembe, még az is humánusabb. Így hát előszeretettel kedvezett az ötlet, hogy ellógjam a kezelésem, és ha már Londonban tartózkodom, kihasználjam az alkalmat. Ritkák ezek, tekintve hogy a Roxfort bentlakásos iskola. Bezzeg Ericnek a Godrikon nincs gondja. Akkor jön és megy, amikor csak akar. És hogy még hangulatosabb legyen a dolog, igazából elég bejárnia vizsgázni. Valahol utálom ezért. Nekem még mindig nem sikerült megszoknom az ódon kastélyt, segítség ide vagy oda. Így hát a londoni lakáskörnyezet ideális hangulatváltozást eredményez nálam is. Sokat hozzátesz az összhatás, ami a húgom műve. A fél nyáron ezzel babrált, de megérte. Tágas terekké varázsolta meleg színekkel az egészet és a bútorok is tökéletes választást tükröznek. Nem csoda, ha a búskomorból átcsaptam jókedvűbe. És nem csoda az sem, hogy rögtön igent mondtam a barátom unszolásának. Hogy ma is rúgjunk ki a hámból. Így hát, mikor a Mágus-téri elit klubba betévedünk az első tevékenység az arcára van írva. Pia kell, nem kevés. Aztán persze kezdi a szokásos nővadászatot. A másik hobbisportja. A harmadik meg (és remélem oda nem jutunk el), hogy nekem kezd el nőket vadászni. Ez az eset a legrosszabb. Végtére i,s oké jót akar értem én, de attól hogy amnéziás vagyok hülye még nem. És köszönöm nem szorulok senki segítségére sem, azt hiszem. Amúgy is a nőkkel meg csak a baj van. Többnyire. Hisz ott a húgom kezdetnek. Dean folytatásnak. Persze ő is csak szigorúan barát. Így sem bírok velük. Minek nekem más? Még ha csak egy éjszakás is? Mert evidensen nem ma fogom megtalálni azt, aki mellett az életemet leélem. Mondjuk néha az az érzés kerít hatalmába, hogy ezt is túlértékelik. Ezek a gondolatok persze tudom, hogy Eric agymosásából származnak, de valahol van igazság a dologban. Mikor beérünk és megcsap a meleg, meg a zene rögtön vigyor terül szét az arcomra. Hát ez valóban jobb, mint a Mungóban ücsörögni a gyógyítók között, vagy a vacak bájitaluk után haláltusámon lenni otthon. És ha érzéstelenítést akarok, akkor is választhatom a jól ismert lángnyelv whisky-t vagy valamelyik halálkoktélt.
Utunk egyenesen a kabátlevételt követően a pult felé vezet. Kikérek két Méreg Csókot, miközben a barátom szeme már a terepet pásztázza. Elég egy fél pillantást vetnem rá, így profilból megmondom, hogy vadászik. Szó szerint átalakul ilyenkor. Megváltozik a testtartása és a magatartása is. A pultos lány elém tolja az italokat, ami megzavar. Megköszönöm félhangosan, amiből valószínű semmit nem ért a zene miatt. Mindegy, én legalább udvarias voltam. A sarlókat leszurkolom neki, majd Eric kezébe nyomom a piát. Ő csak gyorsan belekortyol rám sem pillant. Igyekszem követni a tekintetét, jobb ötlet híján. Egy összeverődött lánycsapatot szúrok ki, akiket valószínűleg ő is fixíroz. Innen nem tudom megállapítani melyik lány keltette fel az érdeklődését. Talán a szőke. Ő igazi szépség, de talán már túl szép is. És már épp szóra nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, mikor a kezembe nyomja a koktélos poharát és motyog valami olyat, hogy majd jön.
Felvonom a szemöldököm miközben figyelem, ahogy elvonul. Igazi aranyvérű úriembernek tűnik, csak velem seggfej, szokás szerint. Mondjuk, ha nő van a dologban mindig az, fel sem veszem. Vállat vonok és lehuppanok a pult előtti szabad székek egyikére. Nincs kedvem különösebben inni, így csak a kezemben lévő arany galleonnal játszom. Megpörgetem és figyelem, ahogy eldől. Aztán újra és újra.
– Négy Vadmálna Vulkánt kérek. –
Épp hallom a határozott gyönyörű hangot, mert a zene egy pillanatra elhalkul, hogy aztán újult erővel dübörögjön fel. Tekintetem az idegen felé fordul ösztönösen, és megpillantom a lányt. Kecses alakja a pultnak támaszkodik, ívbe homorodva a háta. Barna hajzuhataga elegánsan omlik alá. Mindez semmi nem lenne. Ami igazán megfog, az az arca. Még így profilból is gyönyörű. Túl gyönyörű. Meglepődöm mennyire is. És elsőre egy értelmes mondat nem jut eszembe. Sőt... semmi se. Csak ámulok rá, talán még a szám is tátva marad, de ezt ő nem láthatja, mert felém sem pillant. Mikor a pultos elfordul, hogy nekikezdjen a négy koktél összepakolásának én is összekaparom magam. Habár fogalmam sincs honnan jön a lelkesedésem, mert érzem hogy a torkom kiszárad. És ez nem az a fajta kiszáradás, amin az ital segíthet.
- Négy? Nem lesz az egy kicsit sok neked? -
Egy kósza mosoly suhan az arcomra. Nem túl tolakodó nem gúnyolódó. Mindössze érdeklődő és kedves. Mert végtére is nem megsérteni akartam. És lopva végignézek rajta, hogy aztán végül újra az arcán állapodjon meg a tekintetem. Sőt mi több felé is fordulok teljes testtel. Mindössze az alkarommal féloldalasan támaszkodom a pultnak, tekintetem pedig a csodaszép vonásait szívja magába.

MATHIAS MONTREGO

Lehet, hogy táncolok, lehet, hogy nem...
De az biztos.

outfit

Végre egy ismerős ütem hangzik fel a lejátszóból, mikor rendelésemet leadom. Mintha eddig teljesen más zenei repertoár jutott volna el hozzám, mint az itteniekhez. Pedig elvileg a nagyvilági slágerekben odahaza is úszkálhattunk. Még, ha konkrétan a mi országos kis sztárjaink nem is jutottak el a földkörüli ismertségig. Most komolyan, tegye fel a kezét az, aki akár csak egy darab izraeli zenészt meg tud nevezni. Ahha. Sejtettem. Ha, nem baj ebben a játékban viszont én nem veszek részt, mert az komoly csalás lenne. Bár egynél-kettőnél azért elgondolkodtató, hogy jól jártam-e azzal, hogy valaha is közel kerültek a hallójáratomhoz…
A most játszott zene azonban nem is izraeli és nem is rossz. Szinte észre sem veszem, ahogy magas sarkú cipőmmel az ütemet dobolom a bárszék lábánál. Amúgy is leköt az italok készítésének módja. Szeretem a mágikus koktélokat. Én még az ilyen apróságoknál is örülni tudok annak, hogy boszorkány vagyok. Elképzelésem sincs róla, hogy a muglik, hogy nem unják teljesen szét magukat. Mondjuk pár hétig együtt voltam egy francia fiatalemberrel és úgy tűnt, azért egészen jól feltalálják magukat. Az a tevelízió például mindig nagyon lekötötte. Sokszor érdekesebb volt még nálam is. Nem csoda, hogy aztán inkább csak kisétáltam az életéből. Szerintem azóta se tűnt fel neki, hogy ott hagytam…

- Négy? Nem lesz az egy kicsit sok neked?
Mintha hallottam volna oldalról a szavakat. Csak valahogy annyira nem volt kedvem hozzá, hogy megzavarjanak, hogy az agyam azon nyomban felül is kerekedett a lehetőségen. Csak hosszú pillanatok, és néhány elkoppintott ütem, után döntöttem mégis úgy, hogy az illendőség megkívánná a hang iránya felé való odafordulást. Lehet hátra is hőköltem kicsit, ahogy megpillantottam az igencsak tetszetős fiatalembert. Mentségemül legyen mondva, hogy már itókáztam egy keveset. De ettől függetlenül könnyedén viszonozni tudtam az ajkain felvillanó leheletnyi mosolyt. Miközben próbáltam visszavarázsolni önmagamra minden felsőbbrendű nőiességet, melyekkel még indulás előtt vérteződtem fel. Persze ez a mostani tipikusan az a helyzet, amikor nem lehet, bár nem is akarom, feltűnésmentesen végigmérni a mellettem ülőt. Ha tippelnem kéne, jóval fiatalabb lehet nálam. Bár az öltözete kissé megzavar. Túlontúl elegáns és férfias ahhoz, hogy arcának enyhe gyermeki sugarával összhangban legyen. Persze az összkép tökéletes… se nem túlzó, se nem pórias. Csak éppen tipikusan azon szépfiúk köréből valónak tűnik, akik tudatában vannak annak, hogy a gyengébbik nem képviselőit pillanatok alatt maguk alá gyűrhetik. Aztán bocsásson meg, ha már így gondolatban is totál rosszul ítélkezem. Meg aztán, egy kis flört és kacérkodás minden nő magabiztosságával csodát művel…

- Nem. Nem lesz sok. – Mondom kacér mosollyal az arcomon, miközben az ismeretlen felé fordulok. – Olyan férfinak tűnsz, aki tisztában van vele, hogy egy magamfajta nő, sosem érkezik egyedül egy ilyen bárba. És abban is biztos vagyok, hogy az italok számából, valamint milyenségéből, már azt is tudod milyen számú és nemű a kíséretem. Illetve, hogy hol foglalnak helyet… - Mosolyom kissé őszintébbé válik mondandóm végén. És még azzal is megtisztelem, hogy lassan felé nyújtom a kezem. – Batsa Welch. – Mondom egyszerűen és jelen pillanatban nem érdekel, hogy ez a név mond-e neki valamit vagy sem.

*
zene:SD&DG - Sweat

outfit


’Can you be my doctor?
Can you fix me up?
Till you can taste the way
Do it again, and again till you say my name
And by the way I'm so glad'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mintha eleinte meg sem hallaná a szavaimat. Lehet a zene teszi, de megeshet, szándékosan kerüli el a figyelmét a mondandóm. Végül is nem hibáztatnám ezért sem. Aztán nagy sokára mégis csak felém pillant. A szépséges barna íriszek engem fókuszának be és mintha meglepettséget vélnék felfedezni benne. Legalábbis erre következtetek pláne az enyhe hirtelen hátrahőkölés miatt. Nem értem mit furcsáll, de nem is kérdezek rá.
- Nem. Nem lesz sok. –
A megjelenő kacér mosoly sokat sejtet. Nem tudom mitől keletkezik. Talán a helyzet mulattatja? Talán már eleget ivott ahhoz, hogy jó kedve legyen? Igaz a zene is jótékony hatással lehet rá.
– Olyan férfinak tűnsz, aki tisztában van vele, hogy egy magamfajta nő, sosem érkezik egyedül egy ilyen bárba. És abban is biztos vagyok, hogy az italok számából, valamint milyenségéből, már azt is tudod milyen számú és nemű a kíséretem. Illetve, hogy hol foglalnak helyet… -
Most rajtam a sor hogy elvigyorodjak. Ujjaim ráfonódnak a poharamra és megemelem felé. Szent igaz nem sok ész kitalálni a dolgot. És a szavaira elpillantok a lánycsapat felé, ahol a barátom már bőszen vadászatba is kezdett. Épp az egyik szőke hajkoronával bíróhoz hajolva suttog valamit, arcán ravaszkás mosoly játszik. Úgy tűnik eddig nyerésre áll, tekintve hogy két másik lány is ábrándosan fixírozza. Ennyit tesz a sárm és a magabiztosság.
- Ó igen, jól tudom. És azt is hogy nemsokára egyedül maradsz ha így folytatja. -
Bökök szelíden a poharammal az irányukba. Megvárom, hogy a lány ösztönösen odanézzen majd vissza rám. A vigyoromat megtoldom egy halk nevetéssel. Hát ez van. Végül is benne van mindig a pakliban hogy az ember magára marad mert a kíséretének horogra akad valaki.
- Ne hibáztasd, sosem tudott ellenállni a szépségnek. -
Vonok vállat komiszan és figyelem a felém nyújtott kezet. Meglep, hogy ennyire megadóan és gyorsan bemutatkozik. A neve így elsőre semmit nem mond, noha ismerősnek ismerősen cseng. Egy pillanatig meredek rá ajkaimon továbbra is kihívó mosollyal, majd a kezembe veszem az övét. Közelebb lépek hozzá egy lépést és kézfogás helyett kezembe fogom a tenyerét. Finom puha vékony ujjai kecsesen simulnak a tenyerembe. Jólesően lágymelegek. Megemelve finom csókot lehelek a kézfejére, míg szemeim az ő lélektükreibe kulcsolódnak.
- Mathias. Mathias Monrego. -
Mutatkozom be könnyeden és a nevem után egy újabb komisz vigyor jelenik meg arcomon. Nem tudom mennyire ismeri az aranyvérű kolóniákat. Evidensen Eric neve többet mond mindenkinek. Van akinek pozitívan van kinek negatívan. Azért apám jóvoltából rólunk is sokat cikkezett a Reggeli Próféta és a lóderbi miatt a mugli világban is eléggé közismertek vagyunk. Én meg egy közel fél éve, mióta átvettem a szerepkörét. Kezdve a családfői teendőkön át folytatva a munkával. Az iskola meg amolyan hab a tortán.
- Remélem nem bánod hogy barátnőid ma éjszakára nem tartanak veled. -
Vagy legalábbis nem mindegyik. Mert a lány mögött elpillantva megállapítom, hogy egyik máris Eric nyakában csüng. Atyaég, hát ez gyorsan ment neki... Mennyi is? Öt perc? Újabb rekordot szült azt hiszem. Mosolyom fanyarrá változik hirtelen, míg őket fixírozom. Fel sem tűnik hogy Batsa esetleg engem nézhet  közvetlen közelről, mivel hátrébb nem húzódtam. Még nem.  

MATHIAS MONTREGO

Lehet, hogy táncolok, lehet, hogy nem...
De az biztos.

- Nem zavar, ha egyedül maradok… - Követem tekintetét újonnan szerzett barátnőim felé. Még magamban is érdekesen ejtem ki ezt a szót, hiszen nehezen nevezhetőek annak. Alig ismerem őket. A legtöbbjükről éppen ugyanannyit tudnék elmondani, mint a mellettem állóról. Vagy az éppen őket tökéletes hatással szédítő alakról. Semmit. Jó, persze a nevükön, meg a külsejük leírásán és az iskolán kívül, ahol tanulnak. Ennyi. – Hibáztatni sem a barátodat, sem a lányokat nem hibáztatom. – Fordulok ismét Mathias felé, akivel közben egy kellemes bemutatkozást is megejtünk. – Mindenki a maga módján hódol a szépségnek. És a maga módján fogadja el a hódolást. Van, aki kulturáltan, van aki nem. A magány pedig tényleg nem zavar. Hozzászoktam már. – Jelentem ki, de persze ez csak részben igaz. Nagyon régen megtanultam gondoskodni magamról. És megvédeni is bőven meg tudom magam. Aki gurkókkal és mérges ellenfelekkel küzd nap, mint nap, annak kevesen tudnak ártani… De, a magányhoz nagyon is nehezen szokom hozzá, népes családom óvó összetartása után. Hiába utaztam annyifelé a világban, hiába szerződtem le annyiféle csapathoz, az mind csak ideiglenes volt. És mindig tudtam, hogy egy-egy idény után újra hazatérek. Az itt töltött napjaim azonban mások. Bármikor hazamehetek, senki sem tiltja meg, és haza is járok. De még mindig eltökélt a szándékom, hogy Angliában telepszem le. Nem csak átutazó leszek, nemcsak valaki, aki jön és megy, hanem valaki, aki itt alapít családot, aki itt öregszik meg.

- Lényegében én sem terveztem, hogy velük tartok…  - Mosolyodom el kissé. – Legalábbis ahogy tudom, mind rendelkezünk saját élettérrel. Ráadásul az ilyen szórakozásoknak is kevésbé vagyok a híve. – Mutatok az elkészült italokra, majd a csajok felé fordítom a tekintetem. – Gyanús, hogy erre már nem lesz szükségük. – Állnak fel mind. – Remélem a barátod bírja a gyűrődést. – Vágok egy enyhén gunyoros fejet. Nem igazán tudom, hogy most mind oda tartanak, ahová gondolom, hogy tartanak. És, azt, amit gondolom, hogy csinálni fognak egyszerre minddel teszi meg, vagy külön-külön… Már nem anatómiai értelemben… De mindegy. Nem is érdekel. Tipikusan az ilyen pasiktól akadok ki.

Hirtelen pattanok le a székről. Pénztárcámból a megfelelő számú galleont elhelyezem a bárpultra, aztán Mathias felé fordulok. – Menj csak nyugodtan velük. Ahogy látom, barátod zsákmányából bőven tudtok mindketten lakmározni.  – Azzal elviharzok mellette.

Kabátomat ingerülten rántom le a fogasok egyikéről. Nem is olyan régen még hálás voltam, hogy a lányok elhívtak magukkal. De minek? Társaságomat és szórakozásomat ezután simán egy idegenre bíznák, vagy senkire… csak, hogy ők elvonulhassanak élvezkedni… Gyanús, hogy a jövőben tartózkodom az ilyen kiruccanásoktól és maradok a hivatalos, megszervezett, előre megírt eseményeknél. A váratlan helyzetekkel nincs bajom, de azzal, ha valaki cserben hagy, nagyon is.
Dühös mozdulattal nyitom ki a bár ajtaját. De csak az utca padkájáig jutok hirtelen lendületemben. A hideg és nyirkos szél józanítóan hat a benti meleg után. Elmúlik minden dühöm és haragom, felváltja ezeket az érzéseket az elkeseredettség, a magány és a honvágy. Hazamennék, de az a hely, amit most otthonnak nevezek nem elég komfortos. Gazdag, luxuslakás, tökéletesen berendezve, de Moonon kívül nem vár ott senki. Az igazi otthonom pedig túl messze van ahhoz, hogy most csak úgy hazaruccanjak. Még legalább két hét, mire újra be tudom vállalni a hosszú utat. Addig marad a magány. És az utca csendjében felkorduló, éhes gyomrom. Lassú léptekkel indulok meg valamerre, amerre érzésem szerint kaját lehet kapni. Az utcán épp ugyanúgy egyedül vagyok, mint otthon. Szóval mindegy épp kóborlok-e valahol a nagyvárosban, vagy otthon ülök a fotelemben.

*
zene:GoT - North Remembers

outfit


’A szem, melyet én szerettem, mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín, sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél, gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál; andalítóbb s csendesebb.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A lány szavai meglepnek. Nem is az, amit mond, sokkalta inkább a hangszín, ahogy mondja. Túlontúl szomorúan és túlontúl szívbe markolóan. Hiába a dübörgő zene. Hiába a hangzavar. Szinte érzem a fájdalmat mögötte. Valahol ettől átjár a sajnálat iránta. Hisz túl gyönyörű ő ahhoz, hogy magányos legyen. Egy ilyen nőnek sosem kellene egyedül lennie. Még csak nem is az egyedülléttel van a baj, sokkalta inkább a boldogsággal. Neki boldognak kellene lennie.
A mosolya megtévesztő. Igen, teljesen megtévesztő. Túl intenzív, túl vibráló. Hamis. Mert a tekintete ábrándos és szomorú. Magányról árulkodik, épp arról a magányról, amiről az ajkai is. A szavak, amik elhagyják azt.  Én pedig nem tudok egyebet tenni, mint visszafojtani a lélegzetem. Mert szívem szerint sok mindent mondanék, de sem helyem sem időm, ám legfőképp jogom nincs. Érzem, hogy ez a vicc amit elsütöttem, hát… nem vicc. Egyáltalán nem humoros és máris bánom a megjegyzésem. Szabadkoznék, de hang nincs és elnézés sem születik. Talán csak tekintetemből olvashatja ki, de abból pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja.  Mert hirtelen pattan fel és kezd el hadarni nekem. Túl váratlanul ahhoz, hogy bármiben is megakadályozzam.
– Menj csak nyugodtan velük. Ahogy látom, barátod zsákmányából bőven tudtok mindketten lakmározni.  –
Hé, hé! De hát én nem akarok….! – kezdeném már épp, de evidensen mire kinyitnám a szám, addigra kalap-kabát és volt egy szépséges Batsa meg nem volt. Pislogok párat és egy cifra bassza meg-et káromkodok el, miközben legurítom a piám maradékát. Mire észbe kapok már félig a kabátot is magamra kanyarítva tartok ki utána. Ericre egyetlen kósza pillantást vetek. Meglesz ő itt, nem aggódom érte. Esélyesen ő sem fog értem, holnapig biztosan nem. Addig tutira, míg megvan a négyből valamelyik lányka ágymelegítőnek. Az meg valószínű sokig kitart. Így hát nyugodt szívvel hagyom magára és lépek ki az esti hidegbe. A galleon, amivel eddig a pultom játszottam, immár az ujjaim közt fénylik. Ösztönösen megforgatom. Mikor arcba csap az esti szél azonosulok a ténnyel, hogy lehet hibát követek el. De immár ez sem érdekel. Csak szeretném azokat a szomorú őzbarna szemeket vidáman csillogva látni. Valahogy felvidítani, ha már ennyire lelomboztam. Lehet ez hülyeség, hisz nem is én okoztam a rossz kedvet, de mégis felelősnek érzem magam miatta. Meg Eric miatt is. No és mert…. hát nincs kedvem ebben a lebujban ücsörögni. Semennyire sem. Így kissé kétségbeesve tekintek körbe az utcán. Hőn remélem, hogy kiszúrom a lányt, de eleinte nem sikerül. Nem megy. Hiába forgatom a fejem jobbra majd balra. És megint.
Hirtelen a szívem a torkomban kezd dobogni. A pánik egyetlen pillanatra elönt. Mert elvesztettem! Nem. Az nem lehet! Nem… NEM!
Elindulok random jobbra és kikerülgetem az embereket. Mit keresnek ezek itt? Késő van, este van. Miért nem megy mindenki haza?  
Két métert ha sétálok és az idegesség csak nem múlik. Csak bosszant, hogy így meglépett a nő előlem és hiába keresem, nem találom. Vagyis, pontosítva eddig nem találtam. Mert a következő tizedmásodpercben kiszúrom a profilját. Érzem, ahogy elönt a megkönnyebbülés és egyben valami más, megmagyarázhatatlan érzés is. Talán félsz, hogy nem kér belőlem. Az idegességem minden esetre átalakul valami furcsává. Valami olyanná, amit nehezen tudnék leírni, nemhogy értelmezni. Egy sóhaj szakad fel belőlem, mely dühös és kétségbeesett, és ami eddig visszafojtva őrölt belülről. Ám immár nyugodt és egyre normálisabban lüktető pulzussal lépek a lány mögé. Finoman kapom el a karját és szelíden állítom meg.
- Várj! –
Egyáltalán nem akarok sem erőszakos, sem durva lenni.  Hangom tele van kedvességgel és barátságossággal. Talán túlzottan is, pláne hogy egy idegenhez szól.
- Kezdjük ott, hogy nem vagyok az a lakmározós fajta. Pláne nem a máséból. – közlöm halálos nyugalommal, miközben elengedem a karját. Kezemet, amiben a galleon van zsebre vágom, a másik pedig, ami eddig az ő karját érintették, immár az oldalam mellett lóg.
- És folytathatjuk azzal, hogy nem kellene hozzászoknod a magányhoz. Neked baromira nem. –
Elakadok, mert rájövök mekkora bunkóság, amit mondtam. Igaz bókn ak vehető, de… hát… tutira nem így fogja érteni. Igaz, a kisugárzása rabul ejtő, na de tényleg nem volt hátsó szándékom. Zavarom oldása miatt inkább felemelem a kezem és finoman ujjbegyemmel megérintem az arcát. Szinte hozzá sem érek, csak elérem azt remélhetőleg, hogy rám tekint. Egyenesen a szemembe a szépséges barna tekintetével.
- Többet érdemelsz. Túl szomorúak a szemeid, szépség! –
Nem tudom mikor vált suttogássá a hangom, de azzá alakult. Talán mert túl bizalmasnak érzem ezt, semmint hogy bárki meghallja. És mert… félek, hogy összetöröm azt a pillanatot, amit az őszinteségi rohamom okoz. Hisz sosem tudtam elmenni a fájdalmas dolgok mellett. Mindig görcsösen szeretnék mindent helyre hozni. Akárcsak saját magamat. De van, ami lehetetlen. És remélem ő itt előttem nem az.

MATHIAS MONTREGO

Lehet, hogy táncolok, lehet, hogy nem...
De az biztos.

outfit

Kicsit összehúzom magamon a kabátot. Odabent meleg volt, talán túlzottan is. Idekint pedig egy darabig fűtött a harag, valamint a benti meleg emléke. De az már elpárolgott valahová. És vitte magával a haragomat is. Utcáról, utcára éreztem magam egyre inkább igazságtalannak. Meg kellett volna már régen tanulnom, hogy nem minden a külső. És sok esetben az „embert barátjáról” sem működőképes… Már mindegy. Csak magamból csinálnék hülyét, ha visszasétálnék és bocsánatot kérnék. Azt se szeretném, ha szánalmasnak tartana. Akkor már inkább maradjak bunkó a szemében. Nekem aztán már tényleg mindegy, meddig érzem magam átutazóként ott, ahol a letelepedést fontolgatom. Előbb-utóbb, úgyis jönni fognak azok az emberek, akik marasztalnak. Mert itt végre megvan bennem a szándék, hogy képes legyek elfogadni a közeledő embereket. Már mondjuk nem úgy, mint a benti fiatalembert a mai este. Ennél egy kicsit több igyekezet kell majd a részemről, azt hiszem. 

Gyomrom ismét kordul egyet. Valahányszor iszom egy keveset, rögtön farkas éhség tör rám, mintha ez a kettő valahogy egy párként működne a szervezetemben. De nincs időm most ezzel foglalkozni, mert valaki hirtelen hozzám ér. És én ösztönösen emelem védekezésre egyik kezem, míg másikkal pálcámért nyúlok.
Meglepődöm, amikor az imént faképnél hagyott Mathias áll előttem. Kezeim magam mellé ejtem és egy pillanatig csak nézek a férfira.
- Hát te? – Kérdezem csodálkozva, mintha a világ legkülönlegesebb dolga volna, hogy őt látom. Mondjuk valójában lehet, hogy az is. Nem számítottam rá, ezt mindenképpen érezheti.

Aztán magyarázkodik. Vagy mégsem, mert egy mondatra méltatja minden szidalmam, amit nem is nagyon bánok. Visszaszívnék mindent, amit mondtam. Ezt is. És a magányom fölötti bánatot is. A családomon kívül senkinek semmi köze nem volna hozzá. Neki se. De ezt már nem mondhatom. Akkor végképp leírna engem. De még nem is ismerem, lehet, hogy a ma este már nem a partnerkeresésről fog szólni, attól azt hiszem elvették egy időre a kedvem… De ha legalább mára kicsit lemondhatok az egyedüllétről és úgy érezhetem, hogy van életem a kviddics eseményeken kívül is, akkor már jól jártam. Azért önkéntelenül is elhúzom fejem, ahogy ujjával hozzám érne. Tudom azonban, hogy ez csak egy kedves gesztus akart lenni. Én vagyok csak túl bizalmatlan most, azt hiszem. Szóval igyekszem elfedni tettemnek élét és kicsit kedvesebb arccal felé fordulni. Ő pont ugyanúgy megérdemel tőlem még egy esélyt, ahogy ő megadta nekem azt. Nem kellett volna utánam jönnie, de volt benne annyi jó érzés, hogy megtegye. Ez pedig óriási plusz pont a számára.

- Ó, nem vagyok én akkora szépség. – Mondom bizalmas mosollyal, de enyhe szomorúsággal hangomban. – A szomorúság és magány pedig majd egyszer csak eltűnik. Ez az ára annak, hogy bátor voltam és olyan vállalkozásba kezdtem, amitől óvott és féltett a családom. – Érdekes mód válok őszintévé vele. Talán azért, mert nincs mit vesztenem. Jó benyomást már nem tudom, hogy tudok-e kelteni. Ahogy azt sem, hogy e miatt fogom-e még valaha látni… Most valahogy minden mindegy. – Tudom bunkó voltam, amikor ott hagytalak. De mindenkinek jár a második esély, szóval, üdvözöllek, Batsa Welch vagyok. – Nyújtok újra kezet felé. Aztán elmosolyodom, mert a gyomrom kordul egy hangosat. Nagyon ciki, szóval el is pirulok rögtön. – A béke jobb mellé, felajánlhatok egy vacsorát is? – Nézek rá inkább, úgy téve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember gyomra kommentálja a beszélgetést. Mondjuk azt hiszem ez már mindenkivel előfordult… - Én sajnos nem ismerek jó helyet ezen a környéken, vagy egyáltalán bárhol Anglián belül, egy pitézőn kívül… De, ha te igen, akkor nagyon hálás lennék, ha velem tartanál.

*
zene:GoT - North Remembers

outfit


’A szem, melyet én szerettem, mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín, sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél, gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál; andalítóbb s csendesebb.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ahogy védekezésre emeli fordulat közben a kezét egyszerre gyámoltalan és erőteljes. Sejtem hogy nem kell félteni őt. Nem olyan esetlen, mint amilyennek hat vagy amilyennek érzi. Mert valahol van az egész mozdulatsorban egy olyan erőteljes karizma, ami sejteti, igenis ez a nő tökön döf, ha úgy hozza a szükség. Nem finomkodik, ha arról van szó. Na de ki akarja bántani itt? Minden esetre a reakciója teljesen érthető. Sőt, jogos. Hisz én balga nem szóltam egy szót se, hogy figyelmeztessem. Igazán leszidhatnám magam éppenséggel ezért is, de valahogy ez elmarad. Részben mert megigéz a lány látványa. Az, ahogyan a haja perdül a levegőben, és ahogy az utcai lámpák fénye csillan meg a szép vonású arcán. Aztán meg ott van a kérdése, amit végül eleresztek. Mert hát én újra itt igen. Miatta. Igazság szerint fene se tudja miért. Na mindegy.
Nem lepődöm meg, mikor bizalmatlanul elhúzza a fejét tőlem. Sejthettem volna. Valami oknál fogva keserű epét érzek ettől, pedig tudom, ez jórészt ösztönös reakció. A mozdulat bele is fagy a levegőbe és végül egy pillanatnál tovább marad csak ott a kezem majd végül élettelenül hullik le magam mellé vissza, ahonnan elindult. A szavaira csak némán összeszorítom a számat. Mert mit mondjak? Nem fogok vele vitatkozni. Erről már rég letettem.
– Tudom bunkó voltam, amikor ott hagytalak. De mindenkinek jár a második esély, szóval, üdvözöllek, Batsa Welch vagyok. –
Na erre már nem tudom megállni hogy el ne mosolyodjak. Úgy őszintén. Mert ez lássuk be, aranyos. És mert amúgy sem tudok sokáig neheztelni senkire sem.
- Azt hiszem ezt egyszer már hallottam, mert mintha már találkoztunk volna. – vigyorom kiszélesedik, amint a kezét nyújtja. Nem palástolom mennyire viccesnek találom a helyzetet. Sosem voltam a jó póker játékos. Most pedig megfogva finom ujjait enyhén megszorítva rázom meg. Olyan férfiasan. Mert ha a lovagias mivolt nem jött be neki, hátha ez kell…
- Üdvözletem Welch, Mathias kevésbé bunkó Montrego. –
Kuncogok egy sort. Nem kerüli el a figyelmemet a lány elpirulása. Zavarba jövök, mert nem tudom mi váltja ki. Én? A szavaim? A kézfogás? Az olcsó poén? Netalántán a moraj, ami feltételezhetően a gyomra felől hallatszódik? Meglehet, mindez egyben. Így hát arcomra kiül egy kisebb zavar a hirtelen feltörő passzoltam a kérdéskörnek köszönhetően, majd a szavai segítenek eligazodni úgy nagyjából.
- Ez igazán kedves tőled. Meghívhatsz, de csak ha én fizetek. Pláne, hogy itt vagy két sarokra az Astoria, ahol törzsvendég vagyok. –
Fejemmel bökök a bal oldali irányba. Ha itt elindulunk és két utca múlva befordulunk onnan már látszik is az étterem. Az egyik legelegánsabb fajta. Rendszerint Blaire mindig ott fordul meg, ha Londonban tartózkodik. Mellesleg ez van a legközelebb a lakásunkhoz is.
- Persze, csak akkor, ha szereted a francia konyhát. Pierre, a séf, igazán remekel! Ott készítik az egyik legjobb waffelt. Szederszósszal mennyei! –
Nem tudom Batsa mennyire édesszájú avagy mennyire figyel oda az alakjára. Mondjuk ilyen késői vacsora esetében úgyis mindegy talán. Az tuti, hogy ezzel biztosan nem lő mellé, mert eleinte én magam sem akartam elhinni, de tény ami tény, Pierre valóban egy zseni. A waffel pedig mennyei. A húgom pedig joggal áradozik róla mindig mindenkinek. Én sem hittem el, míg be nem rángatott és a számba nem tömött három adagnyit. Igaz a fél cukorsokk, amit elszenvedett a szervezetem meg az ízlelőbimbóm az durva volt, de… tény, hogy megérte. Szóval egy kedves ámbár kellően huncut mosoly kíséretében tartom a karomat a lány felé. Hogy ha akar, belém karolhat. Ha meg a fene nagy magányra és a fene nagy önérzetességre hajt, akkor úgyis elutasítja. És valahol épp erre számítok. Mindössze a belém nevelt jómodor az, amit nem tudok levetkőzni.  Az aranyvérűek velejárója. Hát na ja, ez van. És amennyiben úgy adódik intek abba az irányba amerre az utunk vezet, hogy elinduljunk. Közben pedig remélem, már csak nem lesz annyira elcseszett az este többi része, mint amilyennek indult.

MATHIAS MONTREGO

Lehet, hogy táncolok, lehet, hogy nem...
De az biztos.

- Igen. Gyanús kezdett lenni nekem is. Mintha már találkoztunk volna. – Nevetem el magam, miután ismét kezet fogtunk. – Még jó, hogy te kevésbé vagy bunkó, mint én, így talán nem maradok éhen ma éjszakára. Bár érdekes meghívás részemről az, ahol nem én fizetek… – Mosolygom, miközben beszélek, mert igaziból furcsa mód örülök neki, hogy utánam jött. Mostanában kicsit túlérzékeny vagyok. Ami persze köszönhető a családomtól való távolságnak és a fáradtságnak is. Az edzések mellett különböző reklám anyagok összeállításán dolgozom, hivatalos eseményekre megyek el, iskolába járok és nem mellesleg otthon tanulok, vagy beadandó feladatot csinálok. Lehet egy kicsit túl sok egyszerre. Eddig is külön éltem a szüleimtől, mindig másfelé a világban, mégsem éreztem magam ennyire egyedül és ennyire nyúzottnak. Pedig mindig keményen harcoltam. Hát most sem érem be kevesebbel, csak bírjam most is azt a nem kevesebbet…

- Éltem egy darabig Franciaországban, bár az ételeiknek egy részét talán sosem tudnám megszokni, vagy megszeretni… - Elfogadom a felém nyújtott karját, miközben csevegő hangra váltok. És a mosolyom is csak egy szelíd tekintetbe megy át. Már nem vagyok dühös, se a barátjára, se a csoporttársaimra, se rá, de ami a legjobb, hogy magamra sem. Úgy fest van esélye annak, hogy jobban alakuljon az este, mint azt vártam és így kissé a magabiztosságom is kezd visszatérni. – Nem ismerem az Astoriát, se Pierre-t a séfet… De a szederszószos waffel és én, már nagyon régi és nagyon jó barátok vagyunk. – Indulunk el valamerre, akármerre. Most igazán arra se figyelek, hogy merre tartunk. Ami lehet felelőtlenség egy magamfajta nőtől, hogy egy ismeretlen férfira bízza magát az éjszakában. De lehet, hogy az életben már sokkal furcsább és kiszolgáltatottabb dolgokat is átéltem. Sőt, önként vállaltam… Mellesleg a fizikai fájdalomtól sosem féltem. Úgy érzem olyan mód, nem igazán tudnának már bántani. Testemen jelenleg is több a zúzódás, mint egy olyan mugli sportolóén, akik egy négyzetben kesztyűvel ütik egymást. Barbár egy sportág… főleg az a verziója, ahol még rúgják is a másikat. Ott kesztyűt sem viselnek… Érdekelt, hát elmentem megnézni pár meccset. Nem mondom, hogy nem tetszett. De ettől még, mint mondtam barbár egy sport.

- Au. – Kapaszkodok bele hirtelen mindkét kezemmel a mellettem állóba. Remek. Ez az este már az égiek által elrendelve volt elrontva… Legalábbis most úgy érzem, ahogy hallom cipőm sarkának érdekes reccsenését. Én pedig botladozva lépek előre párat. – Aaaj ez nem igaz. – Szisszenek fel hangosan. – Még ez is. – Mondom lemondóan, miközben még mindig Mathiasba kapaszkodva lehajolok a jobb cipőmért. – A kedvenc darabom volt. – Egy igazi McQueen. Bár ez utóbbit azért nem mondom ki hangosan, nehogy túl felszínesnek vagy nyafkának tűnjek. Pedig tény, ami tény, McQueennek köszönhetjük a mágusvilág legkülönlegesebb, már-már legfurcsább ruhadarabjait. De éppen ez a jó benne. Hogy igazán a magunkénak érezhetjük, még úgy is, hogy a muglik számára is tervez kollekciókat…

Persze ez nem segít a ténye, hogy már megint bénázok. Az előbb elviharzottam és ott hagytam ezt a fickót, aztán mégis meghívott egy elegáns étterembe, ahol ráadásul törzsvendég, én meg kitöröm a bokám az oda úton. Lehetne ez a nap, még ennél is rosszabb? Csak a fiú szemeibe nézek. Kérdőn, hogy most mégis mi legyen, mert a vacsoráról és a társaságról is igazán nehézkesen akarnék lemondani. Nem akarom, hogy egy magányos, öreg, macskásnéniként találjon rám a sors, mert egész egyszerűen túl béna voltam hozzá, hogy értelmes emberi kapcsolatokat alakítsak ki a saját szülőföldemen.
- Szerinted fél lábbal is beengednek az Astoriába? – Kérdezem valami mosolyfélét erőltetve az arcomra, merthogy igyekeztem viccesnek tűnni. Ami nem nagyon ment, de ez már igazán részletkérdése a mai napnak…

*
zene:GoT - Light of the Seven

outfit


’A szem, melyet én szerettem, mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín, sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél, gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál; andalítóbb s csendesebb.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Igen. Gyanús kezdett lenni nekem is. Mintha már találkoztunk volna. Még jó, hogy te kevésbé vagy bunkó, mint én, így talán nem maradok éhen ma éjszakára. Bár érdekes meghívás részemről az, ahol nem én fizetek…
A lány puha finom ujjai a kezembe csusszannak. Finoman szorítok csak rá és mintha csak a barátommal találkoznék, kezet rázok. Enyhe mosolyszerű bújik meg ajkam szegletében a meghívás milyenségére, no meg az egész szituáció végett. Annyira nem a jól megszokott stílus és mégis valahol érzem, ez jobb mint az előző próbálkozás. Talán már a lány is nyitottabb, de az viszont biztos, ő a legkevésbé sem szereti a finomkodás ezen fajtáját. Elidőzik tekintetem a barna tincseken, a szép sötét szemein és az érzékinek ható pillantásán. Az íves ajkai és az enyhe pír amit a csípős esti levegő csal elő már csak aprócska tényezők. Az alakja sportos de csinos. Ahogy pedig belém karol (ami meglep mert őszintén megvallva nem számítottam rá) érzem még így a kabát és az ing alatt is, hogy erős. Alkatához képest mindenképpen. Meg merném kockáztatni, hogy izmos is.
És menet közben beugrik hogy túl ismerős valahonnan. A gond csak az, hogy fogalmam sincs honnan.
- Éltem egy darabig Franciaországban, bár az ételeiknek egy részét talán sosem tudnám megszokni, vagy megszeretni…  Nem ismerem az Astoriát, se Pierre-t a séfet… De a szederszószos waffel és én, már nagyon régi és nagyon jó barátok vagyunk.
Homlokomon barázdákat szánt az erőlködés, amivel megpróbálok a közel fél évemre visszaemlékezni (mert mindössze nekem ennyim van) és előhívni valamit ami segítségemre van Batsa Welch esetén. De csak nem jön össze. Ám a jó barátságra felkapom a fejem.
- Hát ezt jó hallani. Akkor ez esetben biztos nem nyúlsz mellé. Üdv a klubban! - kezdek el humorizálni. De csak épp kezdek, mert reakcióideje nem marad a lánynak. Hirtelen ugyanis érzem, ahogy belém kapaszkodik és megrándul. Vele én is, de evidensen ez csak megállásra késztet. Több kell ahhoz hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Viszont hazudnék, ha azt mondanám nem lep meg a manőver. Így hát kérdőn figyelem őt, ahogy lehajol és azonosul a ténnyel.. a lábbelije megadta magát.
– Aaaj ez nem igaz. Még ez is. A kedvenc darabom volt.
Őszinte sajnálat fut rajtam végig. Igazság szerint felajánlanám hogy varázslattal helyre pofozom neki, de inkább nem próbálkoznék meg vele és nem azért mert ittam, hanem mert... mindig is szar voltam a háztartástan bűbájokban. Plusz, mivel ez elég márkás cipőnek néz ki (habár nem egy Manolo Blahnik) azért biztosan egyedi védett termék, amin esélyesen egy reparo nem fog.
- Szerinted fél lábbal is beengednek az Astoriába?
Ahogy Batsa felpillant a nagy őzbarna szemeivel kérdőn, elbűvölően ártatlanul, nincs szívem megmondani hogy esélyesen nem valószínű. Úgyhogy inkább csak elmosolyodom biztatólag.
- Persze, emiatt ne aggódj!
Szavaimat megtoldom egy kacsintással is, ami inkább bátorító semmint kacér. Habár... lehet félreérti. Elég lett volna egy biccentés is... na mindegy.
- Mondjuk én abszolút nem értek hozzá, de nem lehet esetleg mágiával helyrehozni? Vagy végleg tönkrement?- érdeklődöm teljesen közömbös hangszínen. Oké, nézzen hülyének mit bánom én. Mondjuk sejtem nem véletlen borult ki ennyire (mert még ha rajta pont nem is a hangja megremegésén erőteljesen lehetett érezni az idegességet).
- Az minden esetre biztos, hogy ez nem a te estéd. - kacagok fel gyengéden. - Még jó hogy én fizetek! Amúgy ha gondolod szívesen viszlek, hogy ne kelljen itt bicegned. Vagy... jössz mezítláb?
London elég tiszta. De csak elég. A kérdés az, be meri-e vállalni ezt az opciót (meg a piszkos talpakat) avagy sem. Az tuti hogy ledöbbennek az Astoriába rajtunk de nem különösebben izgat. Van az a galleon mennyiség, amiért senki nem pletykál el semmit. A másik megoldás hogy tényleg ölbe kapom és úgy viszem az ajtóig. Habár esélyesen az is kellően kínos lehet így tíz perc ismeretség után. De nekem talán kevésbé.