Szeretem a Júniust. Már csak egy laza póló is elég az utcára egy farmerral, nem kell figyelni arra, hogy elég jó idő van-e ahhoz, hogy sál, dzseki vagy eléggé meleg cipőben kell-e kimozdulni. Télen mindig utálom a sálat, igazából anyu szerint már ősszel és tavasz elején is hordani kellene, de képtelen vagyok rá. Mintha egy szőrös, szúrós kígyó tekergőzne rajtam! Rémes érzés, nem tudom elviselni. Ha pedig épp a havi kettő kis borotválkozásom során van egyszerűen csak kidörzsöli a nyakamat – igazából nem is érzem hogy az a kevés kis pehely szőröm, ami van mennyit is jelent, amíg a szépségre törekedve el nem veszítem.
Tehát egy átlagos nyári viseletben, egy laza pólóban – amin Mickey egér volt -, egy szakadt farmerban és tornacipőben repültem Londonba. Igazából, már amikor a seprűn voltam éreztem, hogy alul öltöztem a menetszélhez, de nem túl gyakran repülök amúgy sem, szóval betudtam ennek a hiányosságot. No meg a hajnali hideg. Az a pár megálló, amit beiktattam étkezés meg pisiszünet miatt, pont jól felmelegített igazából, szóval az egészet betudtam egy laza shithappensnek, bár maga a gondolat, hogy kudarcot vallottam a számításaimban igen zavaró, lenyelem a békát.
Egyébként sem gyakori, hogy seprűvel közlekedem, de a háborúnak még csak egy hónapja lett vége és a Minisztériumi Közlöny megkért, hogy még ne használjuk a hopp-hálózatot mert még nem igazán funkciónál jól az előző rendszer baki miatt. Hihetetlen, hogy egy több száz éves rendszert milyen könnyen szét tudtak szedni egy bűbájjal.
Valójában meglepődtem magamon, hogy ilyen hosszú seprű útra vállalkoztam, de még is csak először van alkalmam a nyáron kimozdulni Liverpoolból. Mióta eljöttünk Roxmortsból, senkivel sem találkoztam, Miah-val és Monával folyamatosan levelezünk, de képtelenség, hogy kimozduljunk együtt. Mona a bátyját ápolja folyamatosan, Miah pedig… hát igen róla elég nehéz bármi konkrétat is tudni hogy mit is csinál pontosan, mindig ködösen fogalmaz.
Raq viszont meglepett a baglyával és három forduló után le is beszéltük, hogy összefutunk. London pedig egy tökéletes hely manapság a magunkfajtáknak. Most, hogy ilyen éles éven vagyunk túl egyszerűen mindenki csak a fővárosban mer találkozni. Persze érezzük a változást, hogy vége van a harcnak, nem kell tovább félnünk, de a tömeg még mindig biztonságot ad. Sokan most sem hiszik el igazából, hogy Tudjukki elment, pedig állítólag többen is látták a Roxfortban ahogy elporladnak a csontjai. Végig fut a hideg a hátamon a gondolattól.
A Mágustér nyugodt volt ezen a napsütötte pénteken. Bár érezni lehetett a meleget a belváros szívében a kis utcákon, ami a térhez vezetett végig szaladt a szellő se nem egyszer be is szökött pólóm alá, lehűtve engem. Korán érkeztem mint mindig, görcsösen félek a késéstől, a gondolattól, hogy bárkinek is várnia kell rám elindul a kattogás a fejemben és nem áll le.
Pár boszorkány, egy fagyiárus meg néhány utcazenész tarkítja kis találkánk helyszínét. Igazából elég idilli a kép, bár rémesen hamisan brekeg a zenész óriás varangya és késik is egy fél ütemet, de avatatlan fülnek nem lehet zavaró. Nekem azért feláll a szőr a karomon minden elvétet ütemnél, de próbálom tartani magamat.
A tér macskakövei vakítóan ragyogtak a napfényben, ezért nem is tudtam felmérni őket, hogy megfelelően vannak-e lerakva. Pedig az egyik kedvenc szórakozásom ezeknek a hibáknak a kijavítása a Roxfortban és mivel a Mágus Téren sem él a nyomjel – akárcsak az Abszol úton vagy az Expressen – arra számítottam, hogy amíg nem érkezik meg Palmer elszórakoztatom magam ezzel. Ehelyett csak leültem a szökőkút árnyékos oldalára és pálcámmal bűvölgettem a vizet. A kősellő unott pillantásai és ásításai elég degradálóak voltak, de elnézem. Biztos neki is melege van…