Tabula Rasa Patika

A bájitalhozzávalók széles tára - amatőr kotyvasztóknak és profi mestereknek egyaránt.
A roxforti diákok évente legalább egyszer meglátogatják a bűvszeres kereskedő csöppnyi boltját, hogy felfrissítsék készleteiket a tanórákra. Szárított/porított/nedvdús füvek, növényi- és állati eredetű hozzávalók, ritka vagy épp hétköznapi szerek, előre kikevert likőrök és fiolányi boszorkányság egy helyen.
Kapható már patikamérleg, egy illetve kétélű ezüsttőr, üveg- és kristályfiola készlet, fűtőfalú lombik, vágódeszka, krómcsipesz, keverőpálca, légmentesen zárható üvegláda, füvestasak, szeres szelence, stb.
Az árak a termékektől függően változók.

♪ ♫ ♬♫ ♪

Gyógyír mindenre

to mr. Reginald Cobham
2000. február vége

Ez is csak olyan másnap volt, mint a megannyi többi. Ugyanúgy lassan hanyatlottam a zsibbasztó öntudatlanságból a valóság kemény padlójára. Szemembe belehasított a fény, ahogy mindig, fejem lüktetett az ablak alatti zsivajtól, ahogy a kertvárosi gyerekek iskolába indultak, ahogy jártak az autók, ahogy zajlott az élet körülöttem, aki mintha megbénultam volna mindettől. Ez is csak egy ugyanolyan reggel volt, mint eddig mindig. Épp csak most máshol ért.
Nem, nem otthon. Ez a címem, de még nem lakom itt, ebben a kertvárosi takaros kis házikóban igazán. A holmim még dobozokban, a szívem egy bizonyos módon szintén. A város zaja idegen, az ablak alatt csicsergő embereket nem ismerem, ez a február végi, télnek csúfolt nevetséges langyos semmilyenség pedig közelében sincs annak, amit megszoktam. Nincs vakító fehérség, nincsenek mélyzöld fenyvesvadonok, nincs az a mindent fertőtlenítő, mindent jéggel megtisztítő fagy. A felkelő nap az ablaküveg sarában megbúvó gyengécske deret is szétkergeti. Itt még a fény is más.
Nagy sóhajjal éledek újra, és indulok neki a napnak. Az ilyenkor bevált rutinon megyek végig, mert egyrészt ez hátha visszaidézi a megszokás magabiztosságát, másrészt pedig létkérdés, egy hiba is elég, hogy a dolgok végzetes irányt vegyenek.
Kikászálódok a bundák közül. Fekete farkasbundák, ami azt illeti, mert passzolnak a hajamhoz. Otthonról valók, én vadásztam őket, hogy tökéletesek legyenek. Eltűnök közöttük, ha kell, olyan jól, hogy meg nem mondja senki; rejtőzik valami élőlény a puha halmok között. Az a valami örökké ott marad, megbújva gyáván a bőrök rejtekén, de a nap első sugarától kezdve Nekem már nincs miért. Most újra menni kell, csinálni kell, túlélni kell, és úgy rejtőzni, hogy a fénybe állni két lábbal, rendíthetetlenül. Embernek lenni kell, minden áron.
A két pohárkát felveszem az éjjeli szekrényről. Én nem mosogatok varázslattal, csak kézzel, ez is egy alapszabályom a sok közül. Biztosabb. Nem kockáztatnám, hogy a pohár alján maradt bivalyerős altató, vagy a "másik" szer esetleg kalamajkát okozzon nap közben. Úgyhogy ezzel a feladattal kezdem. Aztán a szokásos dolgok, meglocsolom a virágokat, frissítő zuhanyt veszek. Gondos fésülködés, alapozó a karikás szemekre, smink a sötét szemhéjakra, vörös rúzs, szempillaspirál, finom parfüm, csinos ruha, finom kávé, de olyan erős, ami képes felpofozni a plafonig. Legalábbis azt, aki alapszintről indul. Nekem pont elég, hogy normálisnak mutasson. Pörögnek a dolgok a kezem alatt, de én így szeretem. Ha valaki kívülről nézne, semmi különöset nem látna. Csak én tudom, mennyi mindent rejtenek el ezek az apró, de életbevágóan fontos dolgok.
A közmegegyezés alapján télnek minősülő nevetségesen langyos idő okán valami csizmaféle, meg kabát kerül a kezembe. Esetemben nem túl vastag egyik sem. Nekem ehhez a meleghez otthon egy hosszú ujjú póló is elég volna, de nem akarok kitűnni a reszkető britek tömegéből, inkább elviselem az indokolatlan rétegeket.
Még bámulok egy picit magamra a tükör előtt, kezemben elgondolkodva forgatom a napszemüveget. Mindent megtettem, minden tökéletes, ahogy az lenni szokott. És ahogyan az is lenni szokott, mégis a farkast látom, ahogy a tükörből visszanéz rám éles-éhes, zabolátlan tekintetével. Az én életemben minden rendben van, de ő... Ő az én káoszom. Felveszem a napszemüveget, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy a fekete lencsék mögül még mindig ő bámul rám meredten a tükörből.
Néhány egyszerű biztonsági bűbáj, és az egyszerű, de hatékony mugli riasztórendszer aktiválása után lépek ki a házból. A varázslók ez utóbbira nem gondolnak, a varázstalanokat pedig az előbbi tartja távol. Olyan ez, mintha kereszttűzbe kerülne az ember. Mindkét oldal gondolja azt, hogy vele vagyok, és mindkét oldal felé legyen az embernek pajzsa.
London csodaszép. Néhány napja már itt élek, volt alkalmam felületesen megismerkedni vele, de a költözés és a másik feltűnése miatt behatóan még nem néztem körül. Talán ma lesz az egyetlen nap, amit ennek szentelek. Jó időpont, hogy megmutassam magam, hogy az emberek lássák, ez a nap olyan számomra, mint akármelyik másik. Hogy megjelenjek, de ne tűnjek fel. Ez a nap jó erre, aztán irány a megszokott pörgés, tanulás, munka, kutatás és ugyanez elölről.
Úgy terveztem, holnap megnyitom a kapukat, hadd jöjjenek a gyógyulásra váró állatok és mágikus lények. Ehhez pedig fel kell töltenem a készleteket és pótolnom kell azokat a dolgokat is, melyeknek megártott az utazás. Csak kifogástalan hozzávalókkal és eszközökkel dolgozom. Saját kis patikám gyakorta rendszerezettebb, mint ami a boltok polcaira jellemző, de én így szeretem, ez is megkönnyíti a munkát, garantálja a minőséget. De furcsa mód nagyon élvezem, amikor belépek egy üzlethelyiségbe, és kellemes, kaotikus kavarodás fogad. Amíg ez nincs kihatással az áruk milyenségére, addig van benne egyfajta izgalmas változatosság. Ezt érzem akkor is, mikor átlépem a Tabula Rasa patika küszöbét.

- Jó reggelt! - villantok egy finom mosolyt az eladó hölgy felé. Szavaimon épp csak lehelletnyit érződik valami apró kis orosz felhang. Nincs akcentusom, legalábbis nem olyan durva, mint azokban a bugyuta mugli filmekben. Nem jelent gondot, hogy angolul beszéljek, mert utazásaim során főleg így értettem meg magam a környezetemmel.

- Szükségem lenne jó néhány bájital-alapanyagra... - fogok bele könnyeden. Mikor részletezni kezdem a dolgok mibenlétét, tematika szerint kezdem sorolni, még véletlenül sem aszerint, hogy melyik főzethez mi kell. Egyébként is sok dolgot termesztek én magam, legalábbis azokat a növényeket, amelyek békésen és muglibarát módon megférnek egy egyszerű virágcserépben az üvegházamban vagy a konyhakertben, esetleg a szebbek az ablakpárkányokon. Példának okáért a farkasölőfű szép, lila virágai remekül mennek a törpe levendulabokraimhoz és a halványlila függönyömhöz. Úgyhogy ezt a növényt még véletlen se vásárolom mástól, soha.

Utam a bonyolultabb dolgokhoz vezet, s belemerülök a színes-szagos növényi és állati részek egzotikus forgatagába, kutakodva az olyan veszélyes és háztáji tartásra teljességgel alkalmatlan alapanyagok után, mint a mandragóra-gyökérpor, a reszelt dugbog kéreg, a sárkánymáj, vagy a kákalag-ujj. Mindenre találok itt gyógyírnak valót, pontosabban majdnem mindenre. Egy magányos farkason sajnos mindennek ellenére semmi sem segít.

[- Jó napot kívánok!]

Újabb csendes vidéki reggel. Bár a vidéki talán mégse a legjobb szó, merthogy a kúria azért elérhető, de mégis kellő távolságban van a valós civilizációtól. Mondhatom, hogy már megszoktam és belesimultam ebbe az életritmusba, de azzal nem lennék teljesen őszinte két okból: egyrészt az engem övező magány sokkal magasabb fokú mint bármikor valaha, másrészt pedig a vérfarkas lét teljes elfogadása és a hozzászokás még mindig tart. Szépen lassan hónapokká híznak a hetek s egyre jobb lesz így a helyzet, de érzem, hogy még mindig az elején járok mindennek. Még a hirtelen nyugdíjassá lett auror mindennapjait is meg kellett szoknom, de ezzel együtt sem mondtam le bizonyos rutinokról: például arról, hogy a mai reggelt is testmozgással kezdtem. Sőt, a kúria körüli futással meg is toldottam a gyakorlataimat s éppen ezzel végzek, amikor kissé sűrűbben szedve a levegőt, hidegtől csípett és kipirult arccal befordulok a vastag tölgyfa ajtón a tágas előtérbe.
Ráfért a helyre egy takarítás amikor beköltöztem s áldom a szerencsém, hogy mágus vagyok, mert egyedül ezt a hodályt iszonyatos munka lenne rendben tartani. Személyzettel nem is merek gondolni, az én helyzetemben ez nem lenne tanácsos. Nem vagyok aranyvérű se, hogy házimanóm legyen és talán nem is tudnék megbarátkozni egy olyan felállással. Szóval marad az, hogy a mogorva vidéki "nemesúr" maga tartja rendben az otthonát. Mint valami fura, abszurd regény, megkésve a 19. század vége helyett a 21. század hajnalán. A képzet mosolyra késztet így magamban is, ahogy átvágok a tágas tereken s a konyhába térek be, ahol összeütök egy gyors reggelit, valamint egy szép szelet nyers húst is egy tálba pakolok s így ezzel-, valamint a magam ételével sétálok vissza a kúria bejáratán túlra a lépcsőhöz, aminek tövébe leteszem a húsos tálat, én pedig a lépcsőre ülve kezdek falatozni. Különösnek hathat kívülről ez a rutin, de van oka: nem kell sok, hogy egy hiúz jelenlen meg ragadozó léptekkel, majd megálljon, rám nézzen, aztán a húsra, s végül enni kezdjen. Ő az én "asztaltársam": egy állatkertből szökött ragadozó, akivel az erdőben találkoztam össze. Mióta vérfarkas lettem, sok minden megváltozott, részben a természethez fűződő viszonyom is: vannak állatok, akik jobban meg mernek közelíteni, valahol picit meg tudom őket érteni s mintha egy cinkos szövetség lenne köztünk... különös, de valahol a régebbi erdei életemnek a kiterjesztéseként élem meg. A természet gyógyír lelkem sebeire. Csendesen falatozunk mind a ketten s úgy hiszem, hogy nem csak nekem tesz jót az ő jelenléte, de fordítva is így van. A néma étkezés aztán véget ér s minden bizonnyal a mai találka ennyi: ő az erdő felé cammog el, én pedig vissza a házba, hogy elmosogassak, majd ránézzek a mai teendőket tartalmazó listámra. Alapanyag bevásárlás ez a tétel jön a sorban s ez az egyetlen, amit nem itt fogok tudni végrehajtani. A kerti munkák majd ráérnek később, a Patika viszont limitált nyitva tartással bír. Szóval elhagyom a konyhát, hogy az emeleten a fürdőben megborotválkozzam, megfésülködöm s aztán a hálóban fel is öltözöm: sötétszürke ing, hasonló színárnyalatú sportzakó és öltönynadrág: lazaság és elegancia kombinációja. Elég nyúzottsággal jár alapjáraton a vérfarkas lét, legalább máshogy adjam meg a módját a megjelenésemnek! Soha véget nem érő harc lett ez a kór ellen, valahol a társadalomért, de a társadalommal szemben is. Egyszerre szól a beilleszkedésről és a betegség tagadásáról, de ezáltal valahol mégis kívülállónak érzem magam. Még mindig. Lehet ezért rossz még mindig tükörbe néznem, ahogy eligazítom a gallérom, még egy sóhaj is felszakad belőlem. Pedig az arcomon nincs sebhely, csupán sápadtabb és tán kissé nyúzottabb vagyok, mint oly sok évig ez jellemző lett volna.
Elhagyom a hálót miután magamhoz vettem némi pénzt és a pálcámat, valamint ruházatomba rejtettem egy kést is megszokásból. A főlépcső fokait kettesével szedem lefelé ütemesen, átvágok a fekete-fehér köves előcsarnokon, majd kiérek, hogy zárjam magam mögött az ajtót, egyúttal aktiválva is az összes védő- és riasztó bűbájt. Pár lépés és a megfelelő hatókörön kívül már hoppanálni is tudok.

A Foltozott Üst melletti elhagyott sikátorban kötök ki s onnan fordulok be a helyre. Kedélyesen intek Tomnak, már megszokásból, mintha továbbra is minden rendben lenne, majd haladok tovább, hogy a rutinos pálcakoppintás után megnyíljon a fal s én az Abszol úton találjam magam. Az élet és a forgalom most sem áll, folyik a maga kerékvágásában, én pedig feleszem a ritmust s így keveredek végül a Tabula Rasa Patikába. Nem először járok itt, beléptemkor valami mégis megcsap: egy ismeretlen illat, egy különös zsigeri érzés. Egy pillanatra meg is torpanok, tekintetem automatikusan fordul a patikában válogató hölgyre. Nem, nem ismerem. Látásra semmiképpen sem.
- Jó napot kívánok! - emelkedem felül az első érzeten s hangom határozottan, kissé kedélyesen csendül meg egy torokköszörülés után. Az ajtót is behajtom magam mögött s belépek. A soromra várni kell majd, de ez nem gond. Az sokkal izgalmasabb, hogy a sötét hajú hölgyeményben, aki előttem vásárol és válogat, olyan kisugárzása van, ami új, idegen és vad, mégis ismerős... senki nem szokott arról beszélni, hogy milyen vérfarkasnak lenni, hogyan változik meg az ember érzékelése, miként lesz figyelmes több-, és más részletre, érzékei miként lesznek érzékenyebbek, vagy éppen: egymás közelségét hogy érzik meg, ez milyen érzés. Mert így most az ő közelében a zsigereimben érzek valamit, amit eddig még senki közelében és ez elgondolkoztat. A bennem lakozó racionalitás pedig valahol ebbe az irányba terel. Találtam egy fajtársat? Ráadásul a hölgy igényesnek és csinosnak látszik, mozdulatai és megjelenése valami olyat sugároz, amit a magam viselkedésében is felfedezni vélek. Tolakodni mégsem fogok, az pedig egyenesen blőd kockázat lenne, ha tévednék s úgy traktálnám a magam dolgával. Egy angol úr ilyet még nem tesz. Még ha farkas is. Maradnak hát a gondolatok s mivel azok elkalandoznak, a talán kissé óvatlan pillantások közben.

♪ ♫ ♬♫ ♪

Gyógyír mindenre

to mr. Reginald Cobham
2000. február vége

Otthon, Oroszországban előre tudtam, hogy valaki miféle, gyakran mielőtt még találkoztam volna vele. A Falka emberei között nem ritka a vérfarkasság - bár egyébként vannak szerencsés kivételek, különösen a vezetőbb körökben. Nem gyakoroltam igazán, észre lehet-e venni egy vadidegenen ennek a kórnak a nyomait. Nem tudom, az én szemembe kiül-e a szörnyeteg nappal, vagy van-e olyan kisugárzásom, melytől az átlag embereknek végigfut a hátán a hidegrázás. Idáig úgy gondoltam, nem. Eddig a percig azt hittem, az apró jeleket csak azért veszem észre, mert keresem, és mert tele a fejem szakmai ártalommal, hogy már azelőtt diagnosztizálni kezdek, mielőtt a velem szemben álló megszólalna.
- Jó napot kívánok!
Már akkor felkaptam a fejem, amikor megcsendült az ajtó fölé helyezett aprócska csengő. Tekintetem találkozik a belépő férfiével, és bár a köszönése lehetne általános is, nekem az az érzésem, egyenesen nekem szól. A nézéséből, mozgásából, vagy valami egyéb, megmagyarázhatatlan és józan ésszel nem felfogható dologból gondolom úgy, hogy olyan, mint én? Most először hasított így belém a felismerés. Nem lehetek biztos abban, hogy ez kölcsönös-e, avagy sem, de úgy sejtem abból, ahogy figyelemmel kísér. Csakhogy nem tudom, kicsoda, nem tudom, milyen körökben mozog vagy ki mennyit tud róla...
Elkapom a szemem, és a  figyelmemet újfent az alapanyagok felé fordítom, véletlenül épp a farkasölőfű feliratú szárított virágfejek felé. Gyorsan tovább lépnék, de egy tört pillanatig mégis habozok. Sárgák... Előtör a szakbarbárság, de szerencsére hangosan nem adok véleményt azzal kapcsolatban, hogy a havasi, lila virágú egyedeknek sokkal erősebb hatása van a megfelelő főzetben. Ahelyett inkább válogatni kezdek az aszalt szalamandrafarkak között - bár igazából erre a hozzávalóra nincs is szükségem, inkább csak azért babrálok velük, hogy elkerüljem a másikat.
Nem történhet meg, nem, semmiképp. Hirtelen rettegni kezdek tőle, hogy lebuktat. Pedig nem vagyok egy szívbajos típus, éltem meg és láttam már sok mindent. Mégis... Ez a gyenge pontom. Ez az átkozott titok, ami az egész életemet uralma alá vette, ami ellen kétségbeesetten, és talán hiába kapálózok. Ez a férfi pedig csak úgy bejön, és tudja. Így egyszerűen. Azt hiszem, ez nálam bátrabbakat is visszavonulásra késztetne, a bolt azonban kicsi, a fickó várakozva áll, én pedig kezdek megfagyni.
Egy határozott mozdulattal markolok az aszalványból, s a kosaramba helyezem ezeket is.
- Köszönöm szépen, ez minden. - Erőltetetten mosolygok az eladóra, aki csodálkozva bámul rám.
- Kedveském, nem azt említette, hogy kelpi-pikkelyekre is szüksége van?
- Igen, de abból csak a friss volna jó, és ahogy látom, itt nem tart... - kezdtem volna mentegetőzni, de a hölgy kifog rajtam és menekülési tervemen.
- Ugyan, dehogynem, csak hátul tartom őket, hűtött vízben, hogy ne száradjanak ki. Már hozom is, csak egy kis türelmet! - kacsint rám, és elinal, mielőtt újból tiltakozhatnék. Ketten maradunk a másikkal, én pedig, szándékom ellenére rá kell, hogy pillantsak. Nem olyan, mint a Falka tagjai. Nem tűnik vadnak. Nem tűnik dühösnek. Ápolt, kultúrált. Zavartan mosolygok rá, hogy mégse bámuljam olyan meredten.
- Elnézést, csak egy pillanat. Remélem, nem siet - mondom halkan, óvatosan, aztán ismét az ajtó felé nézek, várva, hogy az eladó visszatérjen.

[- Nem tesz semmit, én nem sietek.]

Különös a felismerés, mert még nem nagyon voltam fajtámbeli közelében. Azt már megszoktam, hogy az állatokhoz máshogy viszonyulok, más megérzések fognak el a közelükben s az emberek környezetében se teljesen ugyan úgy érzem magam, mint korábban. Valahol egy vadállat lakik bennem...
A hölgy, aki a patikában előttem áll a sorban pedig megint más reakciót vált ki belőlem, más érzékeim bizseregnek meg, ahogy egy légtérbe kerülünk. Köszönésem közben talán a kelleténél jobban rajta is felejtem a szemeim, így ezt ő is észreveszi, valamint... mintha azt látnám, hogy rajta is hasonló borzongáshoz hasonló érzés futott végig. Akárhogy is, inkább visszafogom magam s régi szakmám gyakorlatába süppedek vissza: figyelni, úgy, hogy ne tudják figyelsz. Most már élénkebb a figyelmem, de mindezt a hétköznapi sorban állás világa mögé rejtem. Persze a hölgyemény már így is tudja, hogy esélyesen kiszúrtam, ezzel nincs mit tenni, de a rutint megtörte a szokatlan- illetve váratlan helyzet. Figyelem gesztusait, hanghordozását, amennyire innen látom még mimikáját is és észlelem a kölcsönös megdöbbenést, de valami mást is: félelmet. Annyi emberen láttam már ezt annyi helyzetben, hogy megismerem. Én magam is éreztem már persze, az nem ember, aki nem. Ugyanakkor ez elgondolkodtat.
Vajon csaj azért látom ezt rajta, mert attól tart, hogy "lelepleződik?" de ha ő is hasonlóan érez, akkor tudhatja, hogy mi vagyok s ez valószínűtlenné teszi ezt az opciót. Én is "lebuknék" s ez nem olyan dolog, ami egyébként illegális lenne. Társadalmi stigma az igaz. Ugyanakkor itt és most ezzel nem tennék a reputációjában különösebb kárt. S nem is tenném, hiszen nem is ismerem. Mi értelme lenne? Hallom a hangját is csendülni s van benne valami különleges, egy olyan akcentus árnyéka, ami nem "bennszülött" szigetlakóra utal a brit szigetek valamelyikéről.
Tovább is morfondíroznék mindezen, ha a patika üvegén keresztül ki nem szúrnék periférikus látásomból valamit: egyre több alak kerül a patikához közel egy különös módon. Olyanok, mintha lődörögnének, dolog nélkül dőlnének a kirakat mellé újságot olvasni, beszélgetnének az ajtó közelében, csakhogy az évtizednél hosszabb szolgálat megtanított felismerni ezt a fajta helyezkedést: pozíciót próbálnak szerezni és figyelnek. Nem úgy, ahogy egy kirakatot nézni szoktak. Így hát, amikor a patikárius hátramegy, én megközelítem a hölgyeményt.
- Nem tesz semmit, én nem sietek. - jegyzem meg könnyed mosollyal, ami ajkaim jobb sarkában játszik, igyekezvén valamiféle bizalomgerjesztő mimikát felvenni ezzel. Nem is esik nehezemre, hiszen csinos, kellemes hölgyeménynek mutatkozik eleddig. - Ugyanakkor kegyed lehet, hogy fog. A kirakat. De ne nézzen oda. - ezeket a szavakat már mormolom neki, ahogy kellően közel értem s remélem teszi, amit kértem. - Amennyire tudom, engem nem követett ide senki, a patikáriusnak sincsenek ügyletei legutóbbi információm szerint és az üvegen át mintha kegyed felé vetnének pillantásokat. - szavaimat olyan testtartással és gesztusokkal kísérem, mintha csak az áruról csevegnénk mondjuk. Érzésem szerint fontos a békés látszatot fenntartani. - Reginald Cobham ex-auror szolgálatára. - biccentek egy kicsit végül bemutatkozva, hogy tudja ki is vagyok s egykor mi is voltam, ezzel jelezve is, hogy ha akarja, segíteni is tudok.

♪ ♫ ♬♫ ♪

Gyógyír mindenre

to mr. Reginald Cobham
2000. február vége

Hazudnék, ha azt mondanám, nem esek kétségbe az egész helyzettől. Új életet kezdeni menekültem ebbe az országba; új, nyugodt és átlagos életet kezdeni a régi zaklatott helyett. Ez a terv lassan – nem is olyan lassan – füstbemenni látszott, kezdve az idegennel, aki már jelenlétével is felborzolta kedélyállapotomat. És itt még nem volt vége.
- Nem tesz semmit, én nem sietek. – Oldalpillantást vetek rá, és óvatosan viszonzom kedves gesztusát. Végtére is nem tűnik olyan fenyegetőnek, mint amilyennek elsőre gondoltam. Aztán azonban folytatja mondandóját.
- Ugyanakkor kegyed lehet, hogy fog. A kirakat. De ne nézzen oda. – Ez olyan intelem, melynek az emberek általában instant nem fogadnak szót. Nekem is kell némi önuralom, hogy ne kapjam oda azonnal a tekintetem. Ahelyett az úriember nyugodt, majdnem kedélyes arcát nézem, amint közelebb ér, majd oldalra pillantok. Egy szárított füveket rejtő fémdoboz tükröződő felületén végigtanulmányozom, mi fenyegeti a kecsegtető jövőt, melyért az utóbbi napokban küzdöttem. Elsőre ártalmatlannak tűnnek az utcai bámészkodók, csak köznapi dolgokat csinálnak. A hideg, acélszínű tükörképeknek azonban unos-untalan látom felénk villanni a szemük fehérjét
- Amennyire tudom, engem nem követett ide senki, a patikáriusnak sincsenek ügyletei legutóbbi információm szerint és az üvegen át mintha kegyed felé vetnének pillantásokat.
Nagyon-nagyon profi. Most már nyíltabban nézek rá, mosolygok, hogy én se essek ki a szerepből. Furcsa, hogy épphogy ez nem a küzdelem, hanem a feladás jele nálam, pedig valójában feladtam valamit. Feladtam az új énemet, feladtam a tiszta lapot, s visszatértek az otthoni túléléshez kifinomult technikák, a színpadias megszokás. Végiggondolva, hányféle bűnbanda, szervezet és érdekeltség emberei lehetnek, azon csodálkozom, hogy nem már a boltba jövet kaptam őket a nyakamba. Ami azt illeti, az orosz szeszipari nagymágnástól a Falkán keresztül akár a brit mágikus titkosszolgálatig bárkihez tartozhatnak. Belenyugodva sóhajtok fel, s égszínkék tekintetem a férfire emelem, aki volt olyan kedves, és figyelmeztetett.
- Attól tartok, igaza van – bólintok szelíden, aztán szép vonásait és megnyerő arcát tanulmányozva elgondolkodom rajta, vajon neki mi oka van óva inteni engem, s honnan tudja így kiszúrni, valamint ilyen higgadtan kezelni a kémeket. Mielőtt azonban részletes elméleteim születnének erre, megadja a választ.
- Reginald Cobham ex-auror szolgálatára.
Ha azt gondolja, hogy előbbi foglalkozása bizalmat kelt bennem, sajnos csalódást kell okoznom neki. Az első atrocitás épp a Minisztérium részéről ért, még be sem tettem a lábamat az országba, de már úgy faggattak, akár egy kőrözött bűnözőt. Pedig az az egy éppen nem vagyok – sok kétes ügybe belerángatott Alexej és a bandája, de én magam sosem tettem semmi törvénybe ütközőt. Bár tudni ilyen ügyletekről egy másik lapra tartozik.
- Anna Volkova – viszonzom a bemutatkozást. Mosolyom fakul kissé, de mivel figyelnek, nem engedhetem meg magamnak, hogy kiüljön arcomra, mit is gondolok. De az, ahogy a nevem hallatán reagál, sok mindent elárul. Ha már csak néhai auror, talán máshogy áll az ügyemhez. Talán nem is hallott róla.
- Régen hagyta el a pályát, Mr. Cobham? – kérdezem csacsogva, majd sietve faggatózom tovább. – Csak mert attól tartok, akár a volt kollégái is lehetnek az érdeklődőink. Nem ismerősek az Ön számára véletlenül? Esetleg megmondhatná nekik, hogy nem vagyok bűnöző – javaslom kedélyesen, elbűvölő pillantással.  Csak a szemem tükrének mélyén izzik némi harag-parázs, amiért a sors újból ilyen helyzetbe hoz. A fémdobozból rámvillogó szemek fehérével úgy nézek farkasszemet, mintha malíciamutatóba bámulnék. Jeleket keresek, hogy tudjam, vajon a brit minisztérium, az orosz Falka, vagy esetleg a mostanság felbukkanni kezdő vérfarkasvadász csapat tagjaihoz van-e szerencsém.