Scribulous Tintakavalkád

James Wolf pennájából



Itt mindenféle színű pennát, tintát, pergament és egyéb íróeszközöket lehet vásárolni.

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

'99. december
..a trágár szavak esélyesek...

Karácsony. Rühellem a karácsonyt is. Nem mintha nem lenne jó ez a szeretetesdi, biztosan akad olyan, aki kurvára élvezi. Én nem. Nekem nincs mit szeretni benne Én egyedül vagyok. Jobbára totálisan. Igazából ez sem igaz teljesen, mert mégis csak akad olyan, aki velem együtt él a London Mansion-ban. Ott van Alfred, a komornyikom és David, a fogadott fiam. Csakis miattuk hagyom, hogy legyen egy ócska plafonig érő fenyőfa, ami tele van aggatva puccos díszekkel. Csakis miattuk intéztem el a pulykát karácsonyra. És csakis miattuk veszem a fáradtságot hogy elinduljak a megszokott helyemből, a Patkányfészek kényelmes odújából vagy a Vakegér söntéséből, ki a dermesztő hidegbe.
A seggem befagy olyan kurva nagy zimankó kerekedett Londonban. Megszoktam az enyhe teleket, de mintha most ebben az évben az időjárás a legkegyetlenebb arcát mutatná felénk. Még jó hogy tudom mit is akarok. Még jó hogy nagyjában céltudatos vagyok.
Az Abszol út mint mindig, most is nyüzsög a mágusoktól és boszorkányoktól. Vannak, akik a gyerekeiket citálják magukkal, vannak akik csak önforró borral a kezükben bámészkodnak. A leheltük párája ahogy felszáll, olyannak hat, mint a köd. Mikor a főutca felénél járok a hó is hullani kezd. Nem olyan óriási pelyhekben, de egész sűrűn ahhoz, hogy megüljön fekete kabátom vállészén. Összehúzom magamon még jobban, és a kötött szürke sálat is átdobom még egyszer a nyakam körül.
Nem lenne szerencsés megfáznom. Nem voltam sosem az a betege típus, de pláne most, karácsony előtt még inkább nem lenne célszerű. Épp elég nekem a fiúk vezetése, a munkák leszervezése, nem kell még egy ócska influenza is hogy boldogítson...
Ujjaim ráfonódnak a vas kilincsre és még a kesztyűn keresztül is érzem a hidegségét, ahogy lenyomom. Fél pillanat kell csak hogy bent találjam magam a Scribulous Titakavalkádjának elnevezett aprócska bérelt helyiségében. A meleg rögvest arcon csap. Nem az az erős meleg, hanem az a jóleső langy, ami apránként kúszik be és melegít fel. Topogok pár pillanatot az ajtóban, mert mégis csak bunkóságnak tartom mocskos lábbal körbemászni az üzletet, de végül mégis csak elindulok miután a nyakam kioperálom a sál fogságából.
Azúrkék szemeim végigpásztázzák a polcokat lázasan kutatva a tökéletes ajándék után. Mert itt kell lennie annak, amit kigondoltam. Muszáj. Ugyanis bejártam a napokban fél Londont sikertelenül. Nem is értem miért nem pont itt kezdtem rögtön. Kézenfekvő, közel is van... csak nem volt pont tökélesen észszerű.  
Van itt minden, pennák, pergamenek, önhegyezők, csiklandótollak, füzetek, akad könyv ami a pennák eredetéről szól és külöféle több ezer szín tintásüveg benne a legjobb minőségű tintafajtákkal.
A választékban bővelkedő üzletben mindenki megtalálhatja a maga kedvére tetszőt. Felkapok egy deradírt, alaposan körbeforgatom majd leteszem... legalábbis egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, pedig csak egy ügyes mozdulat és hopp. A belső zsebem mélyébe landolt.
- Mondja csak, merre vannak a speciális pennák?
Az egyik fiatal lányka felé fordulok. Égő vörös hajú, aprócska termet. Iskolás korú, kétségtelen. Nem tudom kivel jött, kihez tartozik vagy csak magában bámulja pont a tollak tartására szolgáló tasakokat és dobozkákat, de nem s érdekel. Nekem szereznem kell egy láthatatlanná tévő pennát, mégpedig sürgősen.
Egyedi darabot akarok, olyat, ami igazán finom elegáns és egyben értékes. Névre szóló lesz, mert tervem hogy David nevét rávésetem. Így igazán személyessé válik az ajándék és talán vele együtt az ünnep. Alfrednak már elintéztettem a jó fajta francia burgundy vörösbort és mellé a mexikói aranymandzsettát, szóval már csak ez az egy aprócska dolog hiányzik a listámról. És ezért meglepő módon, tolvaj létemre még fizetni is hajlandó vagyok...

A láthatatlan

outfit

Volt már rosszabb Karácsonyom is. Az első a családom nélkül, a vén Evyne néni öregszagú, dohos, padlótól plafonig felgiccsezett vityillójában, például. Emlékszem, a szűkös kis nappali fényárban úszott az égőktől,  a csilámporos üveggömböktől meg a szúrós fenyőgallyaktól pedig moccanni se mertem. Most is megvan az érzés, ültem az egész parádé közepén, és azt gondoltam, hogy megfojt a levegőben terjengő édes sütemény és fenyőillat keveréke, és azt, hogy ha helyet akarnék változtatni, valamit szilánkosra összetörnék, vagy valami agyonra szurkálna... Nem is akartam moccanni, igazából. Annyira messze voltam az egész mindentől... Csak ültem ott, a kályhából áradó forróság ellenére dermedten, és bámultam az égősorok izzásába, olyasmi módon, mint az őz a reflektorok fénypásztáiba, mielőtt elcsapná az autó.
Azóta eltelt jó néhány Karácsony, és ez az idei már nagyon más volt. Nem voltam többé kanapén pislogó szobanövény. Ami azt illeti, kanapé sem volt a közelemben. Dühösen vágtam át az emberek forgatagán, magam se tudva, merre is tartok igazán, de mentem előre, legszívesebben meg sem álltam volna. Pedig zuhogott a hó, rajtam meg az az egy szál pulcsi, az a szoknya és az a nem túl vastag harisnya volt, amiben elrohantam Evyne nénitől. Dühösen fújtattam, mintha a bennem dühöngő tűz talált volna ilyen gőz formán utat a külvilágba. Próbáltam magam mögött hagyni az engem kergető hangos és kíméletlen szavakat, de hiába siettem, a sarkamban maradtak és űztek tovább, előre.

"- Szó sem lehet róla, hogy valaha is seprűre ülj! Még csak az kéne! Ha jelentkezni merészelsz arra az órára, többé egy árva knútot se látsz tőlem! - károgta a néni.
- Ha visszatartasz, ezt az árvát se fogod látni a házadban!- mutattam magamra. - Nem tarthatsz vissza! Nem tarthatsz vissza a repüléstől ugyanúgy, ahogy a Roxforttól se tarthattál távol, a mágiától se!
- Magadtól kellene megóvjalak, de valóban, amilyen megátalkodott, eszevesztett fúria vagy, már meg sem próbálom! Eredj, tedd tönkre az életed! De engem ne tegyél ki ennek többé! Ez a hála azért, hogy etettelek, ruháztalak, elviseltelek?
- Ez. Az, hogy a továbbiakban megkíméllek ettől - tettem hozzá csendesen."

Akkor sarkon fordultam, és egészen idáig nem néztem hátra. Most is csak azért, mert belém ütközött valaki, és ez végre elég volt ahhoz, hogy a fülembe visszhangozva üldöző gondolatok utolérjenek, kizökkentsenek és rájöjjek, fogalmam sincs, hova hozott ész nélkül menetelő lábam.
Megtorpantam és a táskám szíjába kapaszkodva kapkodtam körbe tekintetem. A körülöttem tülekedő emberek feje felett, a hóesés függönyén túl mágikus karácsonyi fények és az abszolúti boltok cégérei bámultak vissza rám. Kifésültem a szemem elé lebbenő, deres hajtincseket, és minekutána a harmadik ember ütközött belém, tétován újra tovább indultam.
 Lassan kezdtem lehűlni, elkezdtem érezni a hópelyhek fagyos tűszúrásait az arcomon és a sétány felett fújó metsző decemberi szél rohamát a hátamat takaró egyszál pulcsin át. Az agyam lázasan kapkodott mentőövekért a céltalan sodrásban. Mennyi ember vesz körül, mennyi hangos, zsibongó élőlény... Én mégis nagyon magányos voltam. 
Úgy jutottam el a valósághoz, mintha a házak tetejéről egy adag hó zuhant volna a nyakamba. Nem volt hova mennem. Nem volt hol megmelegedjek. Nem volt, akihez mehetnék. Nem volt mit ennem. Csak a táskám volt nálam, amit futtában felkaptam az ajtó mellől.
Keresztülvágtam az embertömegen, és egy félreeső kapualjban beletúrtam a táskámba, hogy tapogatózva felmérjem, mim maradt. Pálca. Hála az égnek, ez a legfontosabb. Aztán egy üveg állott (bár most kissé fagyos) víz. Kár, hogy nem valami erősebb, de nem láttam rá esélyt, hogy pálinka legyen. Egy zacskó félig kiborult, keksz. Jobbára csak szöszmösz és morzsa keveréke. Két kóbor knút, meg néhány gyűrött zsebkendő. Egy fincsi, savanyúcukros szájfény. Kár, hogy kifolyt, ragadós egy kicsit a tubus. Egy díszes, selymes tapintású, lakkozott fadoboz.  Remegő kézzel rángattam ki a mélyről, majd felpattintottam a fedelét.
- Mi a fene ez? - Amikor megláttam benne a míves pennát, be is ugrott. Előkarácsonyi ajándék, Evyne nénitől. Már korábban odaadta. Láthatatlanná tévő penna, vagy mi a szösz... Bárcsak láthatatlanná válnék! De nincs is rá szükségem, lényegében már az is vagyok. Nincs a világon senki, aki észrevenné a jelenlétemet ugyanúgy, ahogy a hiányomat sem.
Megforgattam a fagy által pirosra mart ujjaim közt a selymes tollat, aztán óvatosan visszahelyeztem a dobozba. A márkajelzés ott virított aranyozott, bevésett betűkkel a doboz oldalán: Scribulous Tintakavalkád, Abszol út.
- Bingó - leheltem. Biztos sokba kerül. Talán visszaveszik.
Belevetettem magam újra az emberi folyam sodrásába. Hamar ráleltem a boltra. De amikor már ott voltam, és átléptem a küszöböt, elbizonytalanodtam. Szánalmas lehetek. Gyorsan leporoltam magamról a havat, meg azt a hólevet, amit a ruhám még nem szívott magába. Mielőtt a kasszához léptem volna, átgondoltam, mit is akarok tenni. Révetegen futtattam végig a szememet a szebbnél szebb portékákon, amelyekre momentán nem volt pénzem - nem is érdekeltek, igazából.
- Mondja csak, merre vannak a speciális pennák? - lép oda hozzám valaki. A kérdésre felkapom a fejem, és kissé zaklatottan bámulok rá. A pillanatnyi meghökkenés enyhe zavarnak adja át a helyét, mikor észreveszem az úr elegáns öltözetét, finom eleganciáját. Próbálom összeszedni magam, megint félresöpröm a hajamat, nem mintha sokat számítana, aztán egy gyors torokköszörülés után (mert a hideg miatt kissé berekedtem) válaszolok:
- Nem tudom, még nem néztem szét igazán. Nem is venni jöttem, csak eladni. Ajándékba kaptam egy pennát Karácsonyra... Csak... Nincs rá szükségem - hadarom zavaromban, és a csukott dobozkát jelentőségteljesen megemelem kissé, majd a mondott irányba bökök vele. Talán untatom? Nyilván. Biztos nem érdekli az én ügyem. De úgy meglepett, hogy valaki szólt hozzám, hogy mindjárt mindent szegény nyakába zúdítanék. De nem teszem. Elszégyelltem magam, hogy nem tudtam segíteni Neki. Azért megpróbálok. Ha magamon egyelőre képtelen vagyok... - Talán... Talán arra, a hátrébb lévő vitrinben. Milyet keres? - kérdeztem úgy, mint aki segítő szándékból érdeklődik.

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

Talán nem épp egy bámészkodó lánykát kellene leszólítanom, aki valószínűleg az iskolai pennáját vagy tintáját óhajtja épp kiválasztani. Csakhogy jobb ötletem nem volt. Az épp aktuálisan a pultba állított varázsló el volt foglalva egy megvadult pergamenköteg összehajtásával. Én meg jobbára nem akartam zavarni és alapvetően is ódzkodok az idegenektől segítséget kérni. Na igen, a lány is idegen volt. Mégis a vörös fürtös kis ártatlanság inkább tűnt amolyan cuki tündérkeresztanyának, mint a makrancos fickó, aki két ügyes pálcamozdulattal kipenderít az üzletből. Pláne ha rájön hogy loptam.
- Nem tudom, még nem néztem szét igazán. Nem is venni jöttem, csak eladni. Ajándékba kaptam egy pennát Karácsonyra... Csak... Nincs rá szükségem.
Elfog a csalódottság egy kósza pillanatra. Azt hittem határozottan csiviteli majd hogy forduljak az üzlet végén jobbra és ott megtalálom mindazt, amit oly nagyon keresek, de nem. Ezt hívják színtiszta pechnek.
A kudarc keserű pirula, mert így jobbára magamnak kell felkutatnom a bolt végtelen árukészlete között azt, amit akarok. A lánynak meg egyértelműen az eladóval kell egyezkednie a visszavételről.
- Talán... Talán arra, a hátrébb lévő vitrinben. Milyet keres?
Tekintetem a hátsó vitrinek felé vándorol. Nem látom egész tisztán mik is sorakoznak benne, de ami vitrin mögött van az ócska nem lehet. Igen, amit megpróbálnak elzárni és féltve őrzik az csakis értékes darab. Ez volt az első, amit korai ifjúságom hajnalán megtanultam. Meg az hogy mindennek értéke van. Mindennek. És az árat a körülmények szabják. Mert értékes egy tál leves is, csak épp nem túl drága mert mindenhol kapható. De ha a világon éhínség pusztít akkor az a leves drágább lesz mint a víz vagy a cigi.
A keresletet a kínálat szabja meg de egyik nincs a másik nélkül. Az érték olyan dolog, ami könnyen alakuló, változó, fejlődő. Ám a vitrin, az elszigetelődés sokat mutat. Tükre az értéknek, ha úgy tetszik.
- Öhm, pennát. Egy különleges pennát.
Visszapillantok a lányra. Kissé zavarba jövök, nem szoktam meg hgy lepillantsak mert annyira alacsony a beszélgetőtársam. Mellesleg nem utolsó sorba gyerek. Nem tudok mit kezdeni a gyerekekkel. Számomra ismeretlen világot képviselnek. Azt tudom én milyen voltan annak idején, és persze David-et is ismerem, de ő már inkább férfi mint fiú és alapvetően is minden téren rám hasonlít, még ha nem is a vér szerinti fia. Talán pont ezért is lettem én az apja.
Ő viszont saját döntéseket hoz, saját életet él, amibe én nem folyok bele kivéve a munka kapcsán. Nem érdekelnek a lányok, akiket ágyba visz vagy az hogy bagózik-e. Nem foglalkozom azzal merre jár a szabad idejében. Nem azért mert nem érdekel hanem mert nem vagyok híve a bekorlátozottságnak.
Ellenben itt ez a lányka, az apró termetével és bár készségesen segítene, mégsem tud. Én meg valamiért nem akarok úgy hazudni, mint a vízfolyás élből. Inkább kertelek, kivárok, hátha jön érte egy anyuka vagy egy makrancos apuka aki elcitálja mellőlem és megfeddi azzal hogy ejnye, idegenekkel nem állunk szóba, csak hát... ez nem esik meg.
- Olyat, ami... névre szóló. Egyedit.
Igazából mindet azzá lehet tenni, tudom jól. Valamiért mégse akarom közölni hogy láthatatlan tintává váló az igényem. Nem mintha nem lenne népszerű és keresett cikk a gyerekek körében. Vicces lehet az iskolában ezzel üzengetni, ezzel tréfálkozni, nekem azonban sokkal másabb célra kell. Ez jel, a szövetség elismert tagjáé, mert mindenki, aki nekem dolgozik és teljes értékű tag többek közt kap egy ilyet. Ezzel jelöli meg magának az útvonalat egy ismeretlen terepen akár, vagy üzen nekem, illetve bárkinek. Ilyen pennával lejegyezhet mindent mondjuk egy füzetbe vagy egy darab vászonra, de akár a pólójára is. Még ha el is kapják az aurorok sem feltétlen derül ki a titka... persze ha valaki ügyes.
- Mondd csak, egyedül vagy itt?   
Amolyan mellékes kérdés ez tőlem, mert már épp tervezem megkerülni a lányt, hogy elindulhassak a hátsó vitrinsor felé. Csakhogy egy tagbaszakadt fickót kell szelíd erőszakkal odébb tennem hogy feltűnjön neki, nem csak ő létezik a boltban, hanem mi is a vöröskével.

Finoman felemeltem a fejem, mert a jól öltözött fickó igencsak magasabb volt nálam. Abban a pillanatban anélkül is kicsinek érezném magam, hogy egy ilyen láthatóan rangos illető fölém magasodna. Hiába a benti meleg, én még küzdöttem vele, hogy ne kapjon el szégyen szemre a reszketés. Még azt gondolná ez az illető, hogy tőle félek, pedig csak most éreztem meg, a benti kellemes időhöz hasonlítva, hogy a csontjaimból jeges hideg árad szét a testemben, annyira átfagytam. Magamnak azért bevallottam, hogy  vegyes érzelmekkel viseltetek iránta. Vagy inkább az egész világ iránt... Óvatos vagyok, és bizalmatlan, ugyanakkor ő jelenleg az egyetlen legközelebbi ember, aki egyáltalán észre vett. Még akkor is, ha épp olyan alaknak tűnik, akivel a szüleim nem engednének szóba állni. De sok minden máshogyan lenne, ha lennének még szüleim, ám nincsenek.
- Öhm, pennát. Egy különleges pennát - szól. Mély hangja egész megnyugtató. Kicsit bohémnak tűnik, ahogy hümmög. Nem tudnám megmondani, mi ez a különös érzés, ami hatalmába kerít tőle egy pillanatra, de megrázom magam, és már el is múlik.
- Olyat, ami... névre szóló. Egyedit. - Bólintok, hogy értem, mire gondol. Megszorítom a dobozt. Talán egy jobb napomon felajánlanám, hogy nézze meg ezt... De gondolom egy ilyen jól öltözött, láthatóan tehetős úr nem egy ilyen komolytalan, ugratásra meg buta szerelmes üzenetkék irkálására való pennát szándékozik megvásárolni, még akkor sem, ha ez éppen egy elég szép darab. De jelenleg nem akarok se kockáztatni, se visszautasítást kapni. Az eladó felé araszolok a zsebkendőnyi üzlethelyiségben.Látom, hogy van dolga, de talán ha segítenék neki, szereznék egy jó pontot... Vajon teljes árat adna a pennáért, ha megnyerem a bizalmát?
- A különlegesek biztos hátul vannak, feltételezem azokat őrzik jobban. Az eladó pedig gondolom majd névre szólóvá teszi. - Megeresztek felé egy halvány mosolyt - jelenleg ennyi telik tőlem. Megkönnyebbülve látom, hogy el is indul a mondott irányba, így én is a nyomába szegődhetek, és nem kell lökdösődnöm. De aztán a kérdését hallva megtorpanok.
- Mondd csak, egyedül vagy itt?
Először arra gondolom, ezt egyszerűen csak válasz nélkül hagyom. Vagy rávágok valami átlátszó hazugságot. De abban a pillanatban egyik sem ment valamiért. Talán elegem lett aznapra a hazugságokból, az óvatosságból, mindenből. Belefáradtam. És egyre sürgetőbbé vált, hogy elintézzem a magam ügyét, mert nem akartam étlen-szomjan az utcán tölteni az éjszakát...
- A lehető leginkább egyedül - jelentettem ki hirtelen. Ki is húztam magam. A veszteni való nélküliség adta önbizalom kellemes pajzsként ölelt körbe abban a pillanatban. Figyeltem, miért is kérdezte, bár elsőre nem tűnt úgy, hogy több lenne a dolog üres, udvarias érdeklődésnél. Végül is nem tiltja egy szabály se, hogy egy tizenöt éves lány napjainkban egyedül mászkáljon az Abszol úton. Ekkora tömegben milyen veszély is fenyegetne? (Már persze azokon kívül, amik különleges helyzetem folytán, saját jóvoltamból fenyegettek.) Továbbra is igyekeztem kedves lenni, és gyanakvásomat (jobbára) megtartottam magamnak.
- Remélem sikerrel jár, és megtalálja, amit keres. Sok szerencsét!  - biccentettem, és míg ő megirányozta az említett hátsó részeket, én a pult felé iszkoltam, remélvén, hogy elfoglalja magát a saját dolgával. Nem hiányzott az sem, hogy közönség előtt kuncsorogjak pénzért...
- Segíthetek? - kérdeztem a pultost, de az unott arccal pillantott fel a kupac mellől.
- Kösz, kislány, de csak elrontanád - dünnyögte közben a boltos foghegyről. Úgy tűnt, a karácsonyi vásárlósereg ellenére (vagy épp amiatt) elég rossz hangulatban van. Nem mutatta ki túlságosan a háláját, és nem úgy tűnt, hogy érdekli a jó szándék vagy hogy hajlandó kedvességet mutatni. Azért én rámosolyogtam, remélvén a legjobbakat. - Átkozott kölykök, folyton összeborítják ezeket a vacakokat, de egynek se jut... Na. Csak egynek jut eszébe segíteni. De jobban járok, ha nem teszed, nem mindegy, hogy hajtod. Szóval mivel szolgálhatok?
- Csak... Csak itt ez a penna. Ajándékba kaptam, de nincs rá szükségem, gondoltam...
- Megvan a blokk? - vágott közbe a fazon unott-gépiesen. Én csak bámultam rá egy pillanatig, de mire nyitottam volna a szám, megelőzött.
- Ha nincs blokk, nincs visszaáruzás. Egyébként készpénzt nem adunk vissza, legfeljebb becserélhetnéd valami másra, de ha nincs blokk, akkor nem - tette hozzá.
Az egyetlen esélyem... Az utolsó szalmaszálam (pontosabban tollszáram) volt, amibe kapaszkodhattam. Úgyhogy szorítottam, a végsőkig.
- Kérem, nem tehetne kivételt? Nagy szükségem lenne... - De megint közbe vágott.
- Azt látom. Szokatlanul szerencsés vagy, hogy ilyen drága ajándékot kaptál. Mutasd csak! - kikapta a kezemből, és megvizsgálta. - Igen, jó sokat ér, ez ritka darab. Egészen különös... Hogy is került a kezedbe?
- Hisz mondtam. Kaptam...
- Ó, hát hogyne - csattant fel hirtelen. - Ebből nincs ám minden sarkon, jó szemed van, te kis tolvaj! Nem először látok ám bolti szarkát, felismerem én jól!
- Nem loptam el, úgy kaptam ajándékba, de szerettem volna inkább a pénzt... - próbáltam megőrizni a hidegvérem, és viszonylagos nyugodt határozottsággal tovább magyarázni az ügyet, de megint belém fojtotta a szót.
- Tűnj el a boltomból! - förmedt rám az eladó. Képzelődtem, vagy a szája szegletében tényleg mosoly bujkált? Egyre inkább hatalmába kerített a kétségbeesés. A szívem majd kiugrott a helyéről, de még nem adtam fel. Utolsó ötletként jutott eszembe az iménti fickó. Bár ne ráztam volna le olyan hirtelen!
- De bizonyítani is tudom! Volt itt egy úr, neki mutattam, hogy miért jöttem, épp utánam lépett a boltba... - hadartam, s közben segélykérőn fordultam körbe, hátha megpillantom az iménti magas, jól öltözött fickót.

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

A dagadék fickó melletti eloldalazás nehezebb, mint gondoltam. Egyrészt nem akarja észreveni magát, másrészt meglehet szándékosan arrébb sem moccan. Így kénytelen vagyok én behúzni a hasam és szelíden a lánnyal keringőzni egy picit.
Alacsony. Nagyon alacsony. Ezt állapítom meg elsőre. Vagy meglehet én vagyok túl magas, persze a sima átlagmagasságommal. Ne, ez a lányka növésben van még, az tutifix.
- A különlegesek biztos hátul vannak, feltételezem azokat őrzik jobban. Az eladó pedig gondolom majd névre szólóvá teszi.
Bölcs meglátás, amire csak hümmögve bólintok igenlően. Való színű külön kérnem kell jó pár sarlóért, hogy rávésse valamiféle speciális mágiával David nevét. Nem baj, ennyi áldozat belefér, ha már karácsony van és blablabla.
- A lehető leginkább egyedül.
Egy néma percig furcsállva méregetem a kislányt. Törékeny virágszálnak hat, egy darab kabát nincs nála csak a táskáját szorongatja meg azt a nevetséges dobozt, amit láthatóan visszahozott. Furcsa, hogy valaki egyedül lézeng az Abszol úton, de persze közel sem törvénybe ütköző.
Nem a te dolgod, Cartwright! Intem magam bölcsebb belátásra. Mert igenis tovább faggathatnám a lányt és megfelelő eszközökkel simán ki is szedhetném belőle az igazat. Csakhogy kurvára nem érdekel miért is kóborol egyedül egy darab zseki nélkül a hidegben.
- Remélem sikerrel jár, és megtalálja, amit keres. Sok szerencsét!
Egy bájos mosoly villan felém, amit én letükrözök, bár az enyém merev és feszes. Vajon tényleg szerencse kell, hogy megtaláljam azt a rohadt pennát? De tényleg?
Mire pislogok egyet a lány már megy is a dolgára, azaz betámadja a pultost, aki épp a pergamenhadsereggel viaskodik. Egy mindig kiesik a kezéből, és szökni próbál. Tuti valami csintalan kölyök bűvölte meg, csak hogy jó napja klegyen, mert ennyire béna senki nem lehet.
Elnézem egy percig a jelenetet, röhögök magamban egy jót, majd sarkon fordulok és a bolt végébe araszolok. Miután jópáran vannak még rajtam kívül is így beletelik némi időbe hogy átvágjak. Az egyik kissrác épp az anyjának könyörög valami extraszínes tinta után, amit felettébb fontosnak tart a türkizkék üvegbe tárolni. Az üveg elég csinos darab, megér vagy két galleont is, de elnézve az anyukát ennyi az össz karácsonyi ajándékra szánt pénze amiből még ki kellene elégítenie a férjét és megvenni belőle a fát.
Nem foglalkozom sem velük sem a másik fickóval, aki a zenélő és hörgő képeslapokat nézi. Talán üzenni akarhat valamelyik távoli rokonának.
Mire eljutok a vitrinhez esküszöm leizzadok. A hátamon folyó izzadságcseppekkel nem törődve állok meg és veszem szemügyre az üvegfal mögött húzódó kivilágított tárgyakat. Van itt arany penna, arany szín tinta és akad egy arany csokibékára emlékeztető tintatartó is. Az egész szett vagy tíz galleon, ami kisebb vagyon és kész rablás!
Aztán a tekintetem tovább vándorol és feltűnik egy speciális gerincű könyv. A felém forduló leírás szerint olyan határidőnapló, ami minden áldott nap elmondja az adott órába milyen feladatokat is kellene elvégezned. Mindössze négy galleon, de ha extra lapokat akarsz bele az egyéb jegyzeteidnek, akkor máris hétre ugrik.
Eltöprengek ennek a hasznosságán, aztán végül elvetem az ötletet. Alfred mindent fejben tart és az ő ajándéka amúgy is megvan már. Davidé pedig ott lapul a vitrin jobb alsó sarkában.
A leírás szerint a pennához nem kell tinta, önműködő és a leírt szó vagy mondat garantáltan fél perc után láthatatlanná válik. Az ára sem olyan vészes, így hát egy elégedett vigyorral szemlélem a kiszemelt ajándékot.
A hangok lassan érnek el hozzám. Veszekedés foszlányai. Ez is azért tűnik fel, mert az általános moraj lassan elül, ahogy egyre több és több vásárló figyel fel a jelenetre. Az pedig a tulajdonos és a vöröske között zajlik le.
Azúrkék szemeim abba az irányba fordulnak, mert amúgy is kellene nekem az eladó ahhoz, hogy kibányásza az ajándéknak szánt portékát, de láthatóan túlzottan lefoglalja az ordibálás.
- De bizonyítani is tudom! Volt itt egy úr, neki mutattam, hogy miért jöttem, épp utánam lépett a boltba...
Fogalmam sincs mi a rosseb a probléma, de valamiért elfog az a rossz érzés, hogy az a fickó akit a kiscsaj emleget megegyezik szerény személyemmel. Nem igazán füllik a fogam összebalhézni az itteni kereskedőkkel egy taknyos kisiskolás kedvéért, így fütyörészve inkább a pecsétnyomókat kezdem el nézegetni. Lehet jobban járnék ha egy egyedi címeres nyomót adnék valami jó minőségű viasszal? Mondjuk fekete? Vagy sötétkék? Az arany túlontúl főúrias, azt csak a pökhendi Malfoyok használják, meg a Hayes féle címet és semmit nem érő rangot viselők. Ettől David több. Ugyanúgy, ahogy én magam is.

Szinte fizikailag is éreztem, ahogy szorul a hurok. Gombóc gyűlt a torkomban. A jól öltözött fickó, aki után forgolódtam, úgy tett, mintha nem hallotta volna a rá irányuló utalást, pedig már közel sincs akkora zsivaj, mint annak előtte. Figyelő szempárok szegeződtek rám mindenki - na persze kivéve az említett alak - felől. Még egy pillanatig kerestem a tekintetét, de aztán inkább újra az eladó felé fordítottam figyelmem.
-  Na kotródj!
Úgy markolta a pennámat rejtő dobozt, mintha legalábbis az élete múlt volna rajta, pedig technikailag majdnem az enyém múlt.
A tehetetlen elkeseredés lassan valamiféle tűzzé vadult bennem. Rájöttem, hogy ostoba voltam, mert megint feltételeztem az emberek jóindulatát. Már olyan sokszor csalódtam benne, miért is teszem ezt újra meg újra? Abban a pillanatban elengedtem a dolgot. Eldöntöttem, nem számítok többé senki másra. Magamra maradtam. És igazából mi is volt ezzel a baj?
A boltos rám meredt, a körülöttünk állók bámész módra ácsorogtak. Gondolom, azt várták, hogy feladom vagy kifakadok vagy ilyesmi. Jó sokan voltak. Karácsonyi tömeg, mindenki ajándékot nézeget, gondolom, valakinek akit szeret...
- A doboz idáig be volt csukva, igaz? Látta valaki, hogy kinyitom? - ártatlanul néztem körbe, de csak rövid szünetet tartottam. Tudtam, hogy a termetes fickó még valószínűleg azt is hallotta, amit az öltönyösnek magyarázok.  Szólni  senki  nem mert persze, talán nem is törődtek  velem idáig, de éreztem,  hogy kezd fordulni a közvélemény. Hiszen nem tűntem tolvajnak... -  És mégis meg tudom mondani, mi van benne. Egy láthatatlanul író penna. Hollótollas, enyhe kékes zöld fénnyel csillogó, és díszíti három vékony ezüst csík. A hegye is ezüst, de van hozzá három másik hegy is, amikből egy fekete, egy enyhén csapott, egy pedig erősen csapott. Tinta nem kell hozzá, de van mellé itatós papír is. Ilyet már nem árul ahogy látom. Nyissa ki nyugodtan. Nem hazudok, nem loptam, de nagyon igazságtalan lenne, ha pont Karácsony előtt így elbánna velem.  - Az ártatlan arc szomorúvá vált. Hallottam, ahogy valaki megrendülten felsóhajt, és valahonnan egy helyeslő ciccenés is érkezett. Hát ez nem tesz jót az üzletnek! Ezt a pasi is kezdte látni. A dobozkán enyhült a szorítás...
- A mai világban sose lehet tudni! - Nem adta  fel, küzdött még, de egyre elkeseredettebben. A környező arcok elsötétültek.
- Bontsa csak ki! - mondtam nyugodtan és nagyon határozottan. A zár halkan kattant. Csendes morajlás jelezte az eladó vesztét, mert az volt a faládikában, amit mondtam.
- Hm... Igen. Igen, ez egyedi darab...
Néhány vásárló már nyugtázta is a tévedést, és visszatért a dolgához. Én egy ügyes mozdulattal megkaparintottam a dobozt. Egyszerűen kikaptam a pasi kezéből, de az nem mert tiltakozni.
- Nem hazudtam! És ha visszavenné méltányos áron, mindketten jól járnánk - mondtam, majd sokkal halkabban, hogy csak ő hallja, hozzá tettem: - És a jó híre is megmaradna.
A férfi hallgatott egy pillanatig, majd így szólt:
- Fél áron!
Némán néztem vissza rá. Vajon az elég, hogy eljussanak belőle Roxmortsig? Választásom nem nagyon volt, és ez sokkal jobb ajánlat volt az előzőeknél...

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

A jelenetekben az a szép, hogy nyilvánosak. A nyilvánosságban meg az a furfangos, hogy mindenki úgy tesz, leszarja de valójában imádnak másnak a kárán csámcsogni. Ostoba és undorító az emberi természet, de sajnos ilyen. Ha valaki, hát én aztán igazán ismerem.
Valójában bennem van a késztetés, hogy segítsek Vöröskének, hisz így, anyátlanul, apátlanul a nagydarab tulajjal esélytelen a párharca. De. És itt fontos a de, szóval, de...én nem vagyok egy kibaszott hős. Ugyanúgy nem vagyok Robin Hood sem. Nem vagyok herceg fehér lovon, és nem vagyok a becsület díszhuszára. Nem érdekel a fair létforma, én elveszem, amit akarok. Az élet kegyetlen, jobb ha a kölykök is hamar megtanulják.
Szóval érdekes lehet ez a pecsétnyomó, amihez fasza kis címert lehetne fabrikálni. Csakhogy ahhoz kellene címer is, és annyi időm meg már nincs hogy csináltassak egyet a fiúnak. Pech. Ha hamarabb szembe jutott volna...
- Nem hazudtam! És ha visszavenné méltányos áron, mindketten jól járnánk.
Akaratlanul is meghallom a felcsattanást. Egy szó üt igazán szöget a fejemben. Visszavenni.
Magam sem tudom miért, de ott hagyom a levéllezárókat és a rúd alakban a pultban sorjázó viaszokat s elindulok araszolva a boltos és a lány párosa felé. Amúgy is ha akarom azt az átkozott pennát ilyen rohadt drágán, akkor kell ez a félnótás, hogy kibányássza nekem onnan. Egyszerűbb lenne megfújni, ebbe a tömegbe még csak nehéz dolgom sem lenne, de mégse akarok egy karácsonyi ajándékot lopni. Az olyan... klisés. És még tőlem is aljas húzás.
Szóval ennyire nem vagyok becsületes tolvaj...
Beletelik két hosszú percbe, hogy a kis kettőshöz érjek, addig ezek szemeznek egymással meg valamit még súg is a kicsaj, amit nem értek és miután az egyik pacák félig kitakarja a vállával a szájáról sem tudom leolvasni. Franc, legillimenciát kellene tanulnom, akkor könnyű szerrel vájkálhatnék a fejében, csakhogy a saját hangok a fejemben olykor túlcsordulnak és rettegnék a mások agyában kongó eredendő ürességtől...
- Fél áron!
A fickó olyan energiával vágja rá, mintha csak piacon lenne. Elég egy pillantást vetnem a Vöröskére, hogy tudjam, többre számított. Magában valószínű oszt szoros vagy valamit kalkulál, mert a fejéről lerí, hogy vívódik tenyérbe csapjon-e avagy sem. Talán menthetném a helyzetet, talán lehetnék lovag, talán egyszer az életben játszhatnám a kibaszott hőst...
De mit érnék vele? És az hol üzlet?
- A fél ár elég jutányosnak hangzik...
Közlöm hangosan, mert addigra szinte mindenki elfordult már a párocskától. Senki nem figyel felénk csak a lány tekintetét érzem magamon. Kitartok egy hosszabb szünetet, amire az eladó elégedett ciccenéssel reagál. Azt hiszi nyeregbe van, hisz őt erősítettem meg.
Undorító kereskedő életforma. Csak a lehúzásra mennek rá.
- De eléggé szemet bök egy hibátlan áru esetén. Adja vissza a lánynak a teljes árat. Én úgyis egy jóval drágább terméket veszek meg és ha akarja a másfélszeresét is megfizetem.
Feszes kis mosolyra húzódik a szám. Igyekszem jó benyomást tenni, remélve hogy az álla a lánykának legalább nem esik úgy le, mint a fickónak. Ma talán a nagylelkűségemet sem hagytam otthon, habár karácsony után úgyis visszaszerzem innen a pénzem. Nevezzük ezt... letétnek.
- Elvégre karácsony van, nemde?
Vonom fel a szemöldököm és a diákról a fickóra nézek. Tekintetem kereszttüzében zavarba jön én pedig egy utolsó döfésként megemelem a szemöldököm, amire már egyértelműen nem mer ellenkezni.
- Fene essen a nyavalyás vásárlókba. Nem bánom, legyen! Szerencséd te lány, hogy itt ez a fickó... páros lábbal rúgnám ki ezeket a meggondolatlan vásárlókat...
A vége már alig hallható dörmögés, mert hátat fordítva nekünk indul meg a saját standja felé, hogy visszavételezze a nem kívánatos terméket.
- És még rám mondják, hogy faragatlan stílusom van...
Sóhajtok félhangosan és némileg mulattat a helyzet. Ostoba flótás ez, én meg a legnagyobb idióta, karácsony ide vagy oda. Anyám talán büszke lenne rám, de ő már rég halott. És ami halott, már nem támadhat fel. És nem halhat meg többé.

- A fél ár elég jutányosnak hangzik... - Hangzik a fejem fölül. Az iménti magas úr törte át magát a tömegen csak azért, hogy közölje ezt? Rá is ugyanolyan némán nézek, mint az előbb a boltosra. Csak valahogy... Többet vártam? És még nem adtam fel. Valahogy hiszek abban, hogy az ember arcára van írva, milyen. No, nem előítéletességből, inkább úgy fogalmaznék, hogy a megszerzett ráncoknak, gödröknek és gesztusoknak mind-mind története van. Aki sokat mosolyog, annak az valahogy belevésődik az arcába. És ezzel az emberrel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy sokszor néz olyan ravaszul, ahogy most is. Az én arcomon, azt hiszem, az a kissé dühös, tehetetlen szomorúság hagyott nyomot, amit most is éreztem. De a fickó folytatta.
- De eléggé szemet bök egy hibátlan áru esetén. Adja vissza a lánynak a teljes árat. Én úgyis egy jóval drágább terméket veszek meg és ha akarja a másfélszeresét is megfizetem.
Most már úgy szorítom a dobozkát, hogy majd belefehérednek az ujjaim. Még mindig úgy néz... Olyan ravaszul. Mintha nem ez volna minden. De lehet, hogy csak én látom. Aki annyi időt tölt beszélni nem tudó lények társaságában, mint én, az megtanul olvasni a finom mimikából és ráérez a szemek különböző csillogásának jelentéseire. Vagy csak képzelődtem? Minden esetre hálásan mosolygok  rá. Egyelőre egyebem sincs, amivel ezt megköszönhetném, de ebből a pénzből talán tudok venni egy olcsó, használt kabátot is. Meg egy forró teát a vonaton...
- Elvégre karácsony van, nemde?
Jó, hogy elfordul. Nem látja a szemembe kiülő fájdalmat. Szép kis Karácsony! Igaz, volt már rosszabb is. A tragédia óta nekem ez az ünnep nem idézi fel a szép dolgokat, meg azokat az emberi értékeket, amiket ilyenkor mindenki puffogtat. A családnak, a szeretetnek csak a hiányát érzem, a békéhez csak rengeteg harc árán juthatnék... Az első, ami velem történik és igazi, Karácsonyi jó dolog, az az, hogy ez a valaki a segítségemre lett.
Az eladó morgolódik az orra alatt, és eltűnik a pennával. Ha odaadta volna a pénzt, azt kívánnám, ne is lássam többet, de így meg kell várnom, míg visszakacsázik.
- És még rám mondják, hogy faragatlan stílusom van...
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg - fogok bele felfelé mosolyogva a magas figurára. - De én biztos nem mondanám Önre, hogy faragatlan. Szerencsém, hogy itt van. Ez az alak képes lett volna egyszerűen eltenni a pennát. - Nem bírom megállni, hogy ne tegyem hozzá: -  Elképesztő, hogy hogy álcázni tudják magukat ezek a tolvajok, mint amilyen ő is - bökök fejemmel nagyon finoman arra, amerre az eladó eltűnt.
- Sokkal tartozom Önnek, jó ember. Pedig mindig megfizetem az adósságaimat, de ezt nem tudom, hogyan fogom - hálálkodom őszintén, aztán kicsivel halkabban, csak inkább magamnak még hozzáteszem: - Hiszen ezen majdnem az életem múlt.

chevaliers de sangreal



...mert a család az egyetlen horgony,
amely képes megtartani a hullámzó tengeren..

..a trágár szavak esélyesek...

Talán nem kellene erőltetnem ezt a kibaszott karácsonyt. Talán nem kellene az egészből nagy ügyet csinálnom, ahogy eddig sem tettem. Csakhogy David mégis ott van, és valószínűleg számít rá. Nem mintha érdekelne az, hogy csalódást okozok-e vagy sem. Mindenki tudja jól, milyen ember is vagyok, de idén valamiért szentimentálisabbá váltam mint eddig bármikor. Talán ez vitt rá arra is, hogy jótékony karitatív szervezetként segédkezzek ennek a nincstelen gyereknek is. Igazából nem egy nagy kunszt meggyőzni a boltost, mindössze erélyes fellépés kell no meg az arany csábító ígérete. Ezek a kereskedők mind egyre mennek. Csak a haszon lebeg a szemük előtt, más semmi. Nekik a karácsony is csak egy biznisz és noha az üzlet az üzlet, s nincs is miért elítélni a kizsigerlés eme módszerét, azért mégis csak bosszantó... mert átlag mintapolgárként az én zsebem is bánja.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Úgy pillantok le a lánykára, mintha csak most látnám először. Azúrkék tekintetemben az a kérdés olvasható ki hogy jé, hát te még itt vagy?.
- De én biztos nem mondanám Önre, hogy faragatlan. Szerencsém, hogy itt van. Ez az alak képes lett volna egyszerűen eltenni a pennát. Elképesztő, hogy hogy álcázni tudják magukat ezek a tolvajok, mint amilyen ő is.
Hümmögve pillantok a tulaj után a tolvaj szó említésére. Ha tudná ez a gyerek, ha csak sejtené ki is vagyok én, lehet nem tolvajozná le ezt a szánalmas vénembert. Persze, nem célom felfedni magam, így inkább a csendet választom. A csend megóv, segít rejtve tartani a titkokat és megfontoltan válaszolni a kérdésekre. Segít időt nyerni, mert ugyan sokan nem tudják de a kimondott szavaknak igenis súlya van. Kemény, nehéz súlya.
- Sokkal tartozom Önnek, jó ember. Pedig mindig megfizetem az adósságaimat, de ezt nem tudom, hogyan fogom.
Lehunyom a szemem és a fejem a plafon felé fordítom. Mélyet sóhajtok, színpadiasan látványosat. Ezzel a mozdulatsorral engedem el a haragom és a bosszankodásom. Vagyis, csak egy részét mert nem kevés darabja bennem marad.
- Először is, nem vagyok jó ember. Ne nevezz így. Sose voltam jó, és az hogy neked segítek... ostoba véletlen. Nem több.
Igyekszem leszögezni a tényeket már a legelején. Rühellem ha valaki jónak állít be. Mert mi a jóság? Van olyan, akinek a szemében én vagyok a sátán maga. Van, aki szeret, van aki elvisel, van aki eltűr. Van aki meg már kurvára nincs itt hogy jónak vagy épp rossznak titulálhasson.
Nem akarok a múlt árnyékain időzni, így tovarebbenni hagyom a gondolatfoszlányokat. Egyszerűen nem kapaszkodom meg beléjük, mint szoktam. Fájdalmasak. Baromira fájdalmasak.
- És az jó dolog ha észben tartod kinek lógsz. De megfizetni te? Hisz egy kabátod sincs...
Tetőtől talpig végigmérem. Szánalmasan fest a kócos hajával és az átázott nadrágjában. Nem tudom hány éves is lehet egész pontosan, de inkább nézem tizennégy körülinek semmint idősebbnek. Szép is ez a korszak az ember életében, ha oda születik ahol jólét és boldogság van... De manapság sokaktól, akiknek megadatott volna sincs ez meg. A Nagyúr gondoskodott róla. Szétzúzott családok, árvák, mélyszegénység, nincstelenség...
David rohadt szerencsés, hogy felemeltem a porból magam mellé. És jól választottam. Jó gyerek. Megérdemli azt a pennát és minden mást is.
- Hiszen ezen majdnem az életem múlt.
Felkacagok a leány szavaira. Élete? Honnan tudja, hogy az a pár sarló és galleon az élete? Igaz, valóban kész kis vagyon, lássuk be, kevesebbért is öltek már, de hogy őszinte legyek nem mondanám ezt igazi szakításnak.
- Az életed egy kabát menti meg attól hogy szétfagyj. Menj, vegyél egyet rajta. Aztán meg igyál egyet a Vakegérben az én kontómra. Rád fér egy vajsör, nemde? Mondd Arianénak hogy én, Cartwright küldtelek. Senki mással ne állj szóba csak vele. Ha így teszel, nem lesz baj. Ha nem... nos akkor nem vállalom a felelősséget.
Hátba csapom a lányt és ellépek tőle. A pultos után megyek, aki már elkacsázott hogy megvegyem azt az átkozott pennát. Aztán noha a terveim haza vittek volna, mégis csak a Vakegérhez kötnek még egy időre, ha a lány valóban azt teszi, amit mondok. Ha nem, akkor volt egy potya köröm, de legalább lecsekkolom a srácokat, hogy valóban dolgoznak-e.
A karácsony mindenkinek biznisz. A sok galleon lehúzza a járókelők táskáit, és a tolvajoknak nem a jézuska hozza az ajándékokat, hanem a szép kövér gyanútlan boszorkák és varázslók.

Talán sikerült zavarba hoznom a magas fickót? Bizonyára azért hallgatott annyira, miközben beszéltem. Aztán már látom, jobb lett volna, ha csak dobok egy egyszerű köszönömöt, de most már mindegy. Gratulálok, Mira, megint nem tudsz féket tenni a szádra...
- Először is, nem vagyok jó ember. Ne nevezz így. Sose voltam jó, és az hogy neked segítek... ostoba véletlen. Nem több.
Egy pillanatig döbbenten nézek, és kicsit értetlenül.
- Estek már meg velem rosszabb véletlenek is - rángatom meg végül a vállam. A vizes pulcsi kicsit átrendeződik rajtam, engem meg kiráz a hideg.
- És az jó dolog ha észben tartod kinek lógsz. De megfizetni te? Hisz egy kabátod sincs...
- Dehogynem van - vágtam rá, aztán elbizonytalanodtam. - Csak... Otthon maradt. Gyorsan jöttem el.
Otthon? Nincs jobb szó, ami leírná számomra Evyne néni házát így gyorsan, és röviden, pedig azt a helyet sose tartottam az otthonomnak. Vajon utánam küldi a holmimat a Roxfortba? Vagy résen lesz, ha megpróbálok érte visszalopakodni? Különös, de hirtelen eszembe jut egy, a kabátomnál sokkalta fontosabb dolog, amit ott hagytam nála, és az Nemezisz, a házikedvenc. Macska, vagy ló, vagy minek is nevezzem.
Közben észreveszem, hogy hogyan mér végig. Most kezdek csak fázni igazán, de amennyire lehet, megpróbálom kihúzni magam, és még véletlenül sem remegni. Így egy fokkal talán kevésbé nyomorult. A nagyonnál egy fokkal kevésbé...
A vajsör említésére halkan megkordul a gyomrom. Kabát, vagy vonatjegy? Ingyen innivaló, az már biztos. Kicsit gyanúba ejtenek utolsó, intő szavai, de a forró ital lehetősége elaltatja ellenérzéseimet.
Elteszem a pénzt, aztán még egyszer felnézek a férfira. Próbálom kitalálni, miért mondta magára, amit korábban mondott, de aztán úgy határozok, nem most fogom megfejteni ezt. Mivel az előbbi hálálkodásom nem sült el túl jól, most óvatosabb vagyok.
- Köszönöm szépen. - Halkan csak ennyit mondok. Halvány mosolyt mellékelek mellé, aztán kifordulok az aprócska boltból. Szemem használt-ruha üzletet vagy bármi olyan boltot keres, ahol szerezhetek egy kabátot. Végül mégsem egy ilyesmi ragadja meg tekintetemet, hanem egy cirkáló, hófehér folt az emberlábak tömegének kavargásában.
- Mezzi - lehelem hálásan, és belevetem magam a forgatagba, hogy mindenek előtt összeszedjem házikedvencemet. Nem tudom, beengednek-e vele az említett Vakegérbe, de ha kell, majd a táskámba rejtem. Kabát, ital, jegy a Roxfortba. A kezdeti tanácstalanságom lassan céltudatos menekülési tervvé formálódik.

Folytatás itt!
Szabad a játéktér!