Czikornyai és Patza

Könyvvadászat
Héloise

1999. június vége

Túl hangosan sóhajthattam. Nem volt kedvem egy gyerekkel vitatkozni egy máskönyvön. Igen-igen, sokat jelentett az a mese, hiszen apám ezerszer olvasott fel belőle… de jobban meggondolva nem érte volna meg ölre menni senkivel egy halom papírért. Még egy pillantást vetettem az eladó kezében piheni könyvre, ami vidáman hirdette: Hópihe, a hóbagoly havas kalandjai. Nyeltem egyet, hogy félre sodorjam a keserűséget, amit a már előre érzett vereség okozott. Az igazat megvallva, talán már hozzá is szoktam ezekhez a dolgokhoz, mióta Pipert ismerem. Vele szemben sem győzhettem soha, nem mintha próbáltam volna. Talán egyszer-egyszer kitörtem, mikor már éreztem, hogy képes lenne az életemet is elvenni.
– Nem értem félre, nagyonis értem. Héloise vagyok, s ha kérhetem, hagyja a vezetéknevemet. Nem mondana az magának semmit…
Hosszan sóhajtottam meg.
– Rendben. – Felé nyújtottam a kezemet. – Augustus Pye.
Finoman jeleztem, hogy vele ellentétben belém szorult némi jól neveltség, ezért hát kérdés sem volt, hogy egy ilyen kínos helyzetben megosztom vele a kilétemet. Nem, mintha számítana az egész. Őszintén szólva már készen álltam arra, hogy lemondja a könyvről és az övé legyen. Nem terveztem belőle a kelleténél nagyobb ügyet csinálni. Szívesen forgattam volna újra és néztem volna meg az ismerős oldalakat, de aztán úgyis csak a polcon porosodott volna arra emlékeztetve, hogy mennyi mindent veszítettem. Nekem nem fog gyerekem születni, akinek felolvashatok majd belőle, így hagyományt sem teremthetnék ezzel a kis mesekönyvvel.
– Szóval… mit szokott tenni ilyen helyzetekben? Magáé a döntés felelőssége. Látja, mi egyszerűen nem tudunk megegyezni.
Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon egy bájital mellékhatása-e. Sosem hallottam senkit ennyit beszélni egy semmiségről. Igen, lemaradt róla, igen, már fizetni készültem és igen, a normális boltokban azt szolgálják ki előbb, aki már a pénztárhoz lépett.
– Jól van – válaszoltam. Még a vállamat is megrántottam, ahogy a finom bőr pénztárcámat visszacsúsztattam a zsebembe. – Akkor nem fogok fizetni.
Még egy sóhaj, immáron a harmadik.
Nem akartam felhúzni magam. Nem is nagyon szokásom. Könnyebben benyeltem a vereséget, sem mint hogy vitatkozni kezdjek teljesen feleslegesen. Így hát, a lányra pillantottam és egy cseppet sem őszinte mosolyt eresztettem meg felé. Még intettem is, hogy akkor tessék, fizesse ki és örüljön az újdonsült kötetnek.
– Parancsoljon, akkor kedves Héloise! – Léptem aztán hátrébb is. – Jó szórakozást kívánok a könyvhöz. Igazi ritkaság manapság már ez a kötet. Persze, nem is nagy csoda, hiszen akkor volt népszerű, mikor én ötéves kisfiú voltam. Annak bizony már jó pár éve.
Egy kicsit fel is nevettem, ahogy eszembe jutott, hogy huszonnégy éve volt az. Hihetetlen, mintha tegnap még gyerek lettem volna, ma meg már hirtelen egy élete végéig betegszabadságra küldött medimágus.
– További szép napot, Miss Héloise. – Tettem hozzá, direkt franciásan ejtve a nevét.
Ezután egyszerűen, elindultam a kijárat felé. Nem volt kedvem más kötet után nézni, hátha azt is megpróbálná kirángatni a kezemből. Inkább elhatároztam, hogy szerzek magamnak egy jó erős kávét és csak bámulom az embereket, amint le-fölrohangálnak az Abszol úton.

Köszönöm a játékot!