A főút

[Az Abszol úti kitérő]

Az Abszol úti kitérő
(Elliot O'Mara & Noxia Darkstorm)



16-OS KARIKÁS TARTALOM (káromkodás, burkolt szexuális utalások)

NJK: Courtney Satella (saját karaktrer)


1999. Április 6. Kedd
Mielőtt bármit is mondtam volna Courtney-nak, hogy mindenféle felhajtás nélkül elküldjem innét, a férfi - aki elég rossz néven vette, hogy jogos önvédelemre szántam el magam azután, hogy figyelmeztetés nélkül csak úgy hozzám ért Courtney miatt - Pofix-al és Capitulatusszal ártalmatlanította Courtney-t, majd közénk állt.
– Esetleg a problémáikat nem ártana kevésbé népes városrészben intézni… teszem azt egy sikátorban - mondta. - Tudja, rengeteg van a környéken és ha már bűncselekményt akar elkövetni, legalább intézze úgy, hogy megfelelőek legyenek a körülmények.
Courtney felkapja a pálcáját a földről és levette a rontást, így a nyelve levált a szájpadlásáról.
- Maga csak fogja be a száját! - ripakodott rá Courtney. - És ne szóljon bele olyan dolgokba, amikhez semmi köze nincsen. Hordja el magát és máshol üsse bele a bájos kis orrát!
Sóhajtottam egyet, majd odaszóltam a csajnak, mielőtt ráveti magát az idegen fickóra. Komolyan úgy éreztem magam, mint anno Roxfortban, mikor Sherry Cake-el kellett végigszenvedni hat évet. Azért valahol örültem, hogy Sherry Cake Courtney-val ellentétben nem a nyílt terepen próbált volna meg hátba támadni, hanem annál sokkal rafináltabb módon igyekezett volna sérelmét elintézni... meg hát az egykori nemezisem pasiszerzésre biztos nem mert volna használni Imperius átkot. Ki tudja, mi van a volt iskolatársammal mostanság, de nem is érdekelt. Népszerűnek hitte magát, pedig a Mardekár ház szégyene volt.
- Satelli, most komolyan kiabálnod kéne egy vadidegennel? Nem mondom, abban kivételesen igazat adok neked, hogy ebbe a dologba most beleszólt anélkül, hogy várta volna, mit akarok csinálni... maga meg ne menjen sehová, mert még a korábbit meg kell beszélnünk - szóltam oda a férfinak.
- Miért, mit is akarnál csinálni? - gúnyolódott Courtney. - Megversz, Darkstorm?
- Inkább nyögd ki végre, hogy mire volt fel a nyilvános kitörésed és mit akarsz tőlem, ha nem megölni.
- Itt és most mindenki előtt kihívlak egy párbajra!
Ismét sóhajtottam.
- Itt és most biztos nem, már bocsánat - mondtam. - Jelenleg elfoglalt vagyok. A terep túl szűk és tömeges. Tágasabb térre volna szükségünk és más időpontra, amikor ráérek. Lássuk csak... - elővettem a határidőnaplómat. - Április tizenkettedikén pont ráérek délben. Mondjuk nem messze az egyetemvárostól ott a réten. Tudod, ahová sokszor elszöknek azok a nyálas kis egyetemista párocskák...
- Persze, hogy tudod, idióta csaj! - fortyogott Courtney. Nem volt ínyére, hogy elutasítottam és inkább szabad időmben volnék csak hajlandó vele lerendezni a hülye párbaját. De végül morogva beleegyezett. - Jól van Darkstorm. Találkozunk a szerelmesek rétén pontosan délben. Akkor azt is meg fogod bánni, hogy megszülettél!
Azzal Courtney fújtatva dehoppanált.
Megforgattam a szemeimet és megcsóváltam a fejem. Aztán ölbe tett kézzel néztem a férfira, vagy mentem utána, ha éppen menni készült. Elég sokszor tapasztaltam már az ilyesmit, és nagyon utáltam, ha én vagyok a rossz mások hülyeségeiért.
- Nézze, uram - kezdtem. - Az úgy rendben van, hogy segíteni akart nekem, és köszönöm. Attól még nem így kellett volna megpróbálni felhívni a figyelmem. Elég lett volna odaszólnia nekem egyből, hogy vigyázzak vagy valami, nem pedig átölelni félkarral, és akkor nem pofoztam volna meg. Persze, hogy megütöttem magát önvédelemből, ahogy minden más nő ilyenkor szokott, ha szó nélkül hozzájuk ér egy vadidegen. Sajnos régebben így akart egyszer egy évfolyamtársam kikezdeni velem. Látom magán, hogy meg van ezét sértődve, de no... értse meg. Amúgy ön csinálta a jeget az útra?

[viselet]

Noxia
1999. április 6.
 

Azt hiszem, bátran kijelenthetem: ez volt az a helyzet, amikor már csak a falhoz csapódó Barbie babákat vártam. Valójában két hisztis kislány marakodásának tűnt a helyzet, akik valami fiún kaptak össze… nem mintha különösebben foglalkoztatott volna mások problémája. Ahogy a kezemmel végig simítottam a testemhez ölelt papírzacskón megint csak arra tudtam gondolni: szükségem van erre az italra, hogy végre ne akarjon kiszakadni az agyam a koponyámból.
Az elnémított lány valahogy megszűntetett a nyelvragasztóátkot és már jött is a nagy szövegelése: – Maga csak fogja be a száját! És ne szóljon bele olyan dolgokba, amikhez semmi köze nincsen. Hordja el magát és máshol üsse bele a bájos kis orrát!
Felhorkantam a vakmerőségén.
– Kedvesem, csak arra vigyázzon, hogy a maga bájos kis orrát ne üssem bele véletlenül valamibe – válaszoltam.
Igen, szándékosan provokáltam, akárcsak Montregot. Valószínűleg, ha nem lettem volna ennyire másnapos még jobban is élveztem volna a helyzetet… de hát az igaza megvallva, nagyon is közöm volt a helyzethez. Egyrészt, mert már csak azzal is belerángattak, hogy egyáltalán jelen kellett lennem az Abszol úton az nevetséges „merénylet” napján. Tehát röviden a körülmények áldozata lettem, akárcsak a többi járókelő. Csupán én voltam az egyetlen, aki hangot is adott a vitájuk gyerekességének.
– Satelli, most komolyan kiabálnod kéne egy vadidegennel? Nem mondom, abban kivételesen igazat adok neked, hogy ebbe a dologba most beleszólt anélkül, hogy várta volna, mit akarok csinálni... maga meg ne menjen sehová, mert még a korábbit meg kell beszélnünk – mondta a megtámadott lány.
Tényleg és mégis mit akarsz megbeszélni? – értetlenkedtem magamban. Egy percig sem szerettem volna ott maradni és ezt hallgatni. Ha valami igazán tud irritálni, akkor az a gyerekes indulatnyilvánítás… már megszoktam ugyan az ilyesmit, na de hogy akaratom ellenére belerángassanak: hát köszönöm, nem. Éppen elég volt, hogy megpróbáltam jót tenni és azért is az én arcomon csattant a pofon. Ezért nem segítek senkinek általában. Valahogy mindig én jövök ki rosszul belőle.
Csak figyeltem a vitájukat, amiből semmit sem értettem és ennek valahol szívből örültem. Nem, igaza van a nagyszájúnak: nem kéne beleütni az orromat és nem is fogom a kelleténél jobban, de ami ennyire röhejes, azt nehéz szónélkül hagyni.
– Itt és most mindenki előtt kihívlak egy párbajra!
Megint felhorkantam, de ezúttal nem tudtam visszatartani a gúnyos nevetés. A szám elé kaptam a kezemet és megpróbáltam nem elképzelni, mi történne, ha véletlenül megint egy kis jég kerülne a talpa alá.
A másik lány okosabbnak tűnt, hiszen ő legalább hárított. A hivatkozási alapjai rendben voltak, valószínűleg nem volna a legbölcsebb egy ilyen népes utcán neki esni egymásnak. Hiszen akkor már nem csak engem, hanem másokat is belevonnának, a hatóságokról nem is beszélve. Azonban nem adok tippeket, nem kell mindenkinek tudnia ki vagyok és milyen képességeim vannak.
–  Április tizenkettedikén pont ráérek délben. Mondjuk nem messze az egyetemvárostól ott a réten. Tudod, ahová sokszor elszöknek azok a nyálas kis egyetemista párocskák... – javasolta a korábban a pofonosztogató.
A másik némi hisztikitörés után távozott, én meg csak bámultam utána egy darabig, fel sem fogva mi történt. Elliot, nagyon meg kéne már innod azt a bájitalt – gondoltam, miközben nyugtáztam a tényt, hogy eléggé lelassultak az ösztöneim ma reggelre. Valószínűleg jobb lett volna azonnal el is tűnni, de még mindig tétován ácsorogtam a vita helyszínén, pedig a tömeg lassan, bátortalanul tovább indult a jeges felületet kerülgetve.
–  Nézze, uram. – A másik lány felém fordult. Én is rá emeltem a tekintetemet, bár nem igazán érdekeltek a továbbiak.
A kioktatása persze arról, hogy mit és hogyan kell csinálni egy lánnyal, aki „nem örül, ha megfogják idegenek” nem különösebben hatott meg. Ha érdekelnének a társadalmi szabályok egy kicsit már nem lennék életben. Kedvelem az erőszakos nőket, akik képesek lekeverni nekem egy pofont, de ez most más helyzet volt. Nem hasonlított sem Blaire, sem Esmé ütésére… ráadásul ez a lány sem éppen az esetem.
–  Látom magán, hogy meg van ezét sértődve, de no... értse meg. Amúgy ön csinálta a jeget az útra? – Érkezett a befejezés is.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat és még erősebben szorítottam magamhoz a papírtasakot. Ha éppenséggel megsértődve nem is voltam, de legalábbis olyan érdektelen voltam még mindig, mint korábban. Az ágyamnál és a főzetemnél tovább nem jutottak a gondolataim most, hogy a másik lány távozott.
– Megsértődve azt nem, de nem ilyen ébresztőre vágytam ezen a szép reggelen – rántottam meg a vállamat. – A jeget én csináltam és nem kell meghálálnia… végülis nem sikerült megmentenem, hiába szerettem volna.
Tettem egy lépést előre, hogy hazainduljak valamelyik környékbeli üzlet kandallóját használva. Habár innen még gyalog sem volt messze a lakás, most még is szerettem volna minél gyorsabban távozni.
Közvetlenül a lány mellé érve álltam csak meg. Éppen csak felé fordultam, mert nem akartam a szemébe nézni: – Tudja, néha okosabb elfogadni a segítséget és egy köszönömmel üdvözölni a megmentőt, semmint kioktatni – suttogtam. – A pofon még tetszett is... - tettem hozzá.
Még utoljára rá emeltem a tekintetemet. Röviden kacsintottam, majd elfordítva az arcomat a macskaköves úton néztem végig. Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak elindultam hazafelé.

Köszönöm a játékot!

M Á R  M E G I N T  B E C S A P Ó D T A M  


ADRIK
1999. június

.outfit.

A fagylaltszalont figyeltem távolról, az egyik szemben lévő üzlet falának támaszkodva. Cseppet sem zavart, hogy ki-be járkáltak onnan a nyári szünetüket töltő boszorkány- és varázslócsemeték. Túl hangosak voltak, sőt már-már zavarók és bosszantók, ahogy pletykák ezreit zúdították egymásra és megdumálták, hogy ki lesz a következő tanév legjobb partija. Montrego neve furcsamód nem hangzott el, pedig azt gondolnák, hogy a gorillaszabásúak még divatban vannak… ezek szerint nem. Különös módon ettől érthetővé váltak az elmúlt hónapok eseményei, melynek keretében nem egy rajongóra tettem szert– közöttük egy őrültre is természetesen, ami Nat példájából kifolyólag elengedtethetetlen kelléke egy vonzó férfiembernek.
Sóhajtva bámultam még mindig az ajtót, alig várva, hogy kilépjen rajta Madame Üvöltőasszonyság és a nyomába eredve kirángassam a farzsebében tartott legyezőt. Valami különleges darab lehetett, mert éreztem, ahogy áradt belőle a mágikus lüktetés. Csakhogy a hájas seggét bevonszolta egy kellemes fagyira. Talán kellett neki egy kis jeges borogatás a torkába, ugyanis, mióta követtem az utca másik végéből idáig, megállás nélkül ordítozott a mellette ácsorgó pipaszár varázslóval, aki csúcsos süvegében úgy festett, mint egy óriási ceruza. Ezen akaratlanul is elvigyorodtam persz.
Csak egy ugrás és megvan… – állapítottam meg, ahogy szemmel kimértem a távolságot a faltól az ajtóig. Tudtam, hogy itt és most mugli módszerrel könnyebben helyt állok, mintha mondjuk elkezdeném a pálcámat a tömegben rászegezni egy mozgó emberre. Nem feltétlenül sülne el jól a dolog és közel sem biztos, hogy hatékonyabb lenne. Már már azon voltam, hogy lemérem hány lépés távolságra van a fagyizó ajtaja, mikor az kinyílt és egy megpakolt tölcsérrel megjelent az asszonyság is. A pipaszár varázsló kicsit előre lépett, így egy fájdalmas ugrással a nő mögött teremtem. Sajgó combom ellenére megpróbáltam felvenni vele a ritmust, majd előre hajolva a hátsó része felé nyúltam. Szerencsére nem diktált túl erőteljes tempót, inkább csak cammogott, mint egy hatalmas medve. Persze, hogy elsőre nem sikerült elkapnom a legyezőt, helyette egy nagyot csíptem a se… fenekébe. A franc, O’Mara… – csesztem volna le magam, miközben a csuklóm körül táncolni kezdett a szalag. Csakhogy még ennyi időm sem volt, az asszonyság ugyanis megfordult és úgy felpofozott, hogy még meg is szédültem.
– Merlin szaros szakállára… – üvöltöttem fel fájdalmamban.
Ujjaim finoman vándoroltak az arcomra és végig dörzsölve a valószínűleg kipirosodott területen még szisszentem is egyet. Általában nem adtam hangot a fájdalmamnak, de ez egyszerre volt meglepő és elképesztően kellemetlen. Talán vicsorogtam is egy kicsit.
– Mit képzelsz magadról, te ostoba kölyök?
A rikácsolásából annyi kiderült, hogy ez a nőszemély sem nézett igazán felnőttnek. Ez néha áldásos, ám mégis jobban örülök, ha megmaradhatok az eredeti koromnál, mégha csak látszatról is van szó. Ezért most csak hördültem egyet, aztán megragadtam az asszonyságot a derekánál fogva és magamhoz rántottam – természetesen ehhez minden erőmet bevetve, ugyanis jóval szélesebb volt nálam.
– Akkor most fogja be, mamikám! – Mordultam rá, a kezemet a farzsebébe csúsztattam és kivettem a legyezőt. – Na látja, megy ez! – Kiáltottam fel és már rohantam is tovább.
Hoppanálni akartam, de túlságosan fájt a combom. Képtelen lettem volna Tengerszem udvarára koncentrálni, ahol minden bizonnyal már nem üldözne senki. Szóval maradt a futás, már amennyire a lábam bírt.
– Tolvaj! Tolvaj! – üvöltözték utánam, de nem érdekelt.
Egy halom gyereket fellökve kanyarodtam be az egyik sikátorba. Illetve kanyarodtam volna, ha nem rohanok neki tiszta erőből egy újabbnak, akit így magammal rántottam a sikátorba és a lendületnek köszönhetően még magam alá is gyűrtem a macskakövekre.
– Ahh… bassza meg! – üvöltöttem és legurulva róla a hátamra feküdtem. A combomban ott lüktett a fájdalom, ahogy megpróbáltam levegőhöz jutni. – Nem mondták neked, hogy állj félre, ha valaki siet?

Elliot

Terveim szerint a mai nap egyike lett volna azon unalmas hétköznapoknak, amikor ki sem dugom az orrom a négy fal közül, maximum a kertig tartana a sétám és nem várna rám semmi érdekes. Tekintve, hogy társasági életem maga a káosz, nem is gondoltam arra, hogy bárkinek hiányoznék az életéből és bevallom őszintén, valahogy örültem is ennek. Aztán az egész gondosan kidolgozott terv ott siklott félre, mikor átadtam a szervezés lehetőségét másnak, hozzátenném, akaratlanul és valahogy az Abszol úton találtam magam hirtelen.
Nyár örömére egészen tűrhető tömegek mozogtak a főutcán, kisebb csoportok, párosok, szólisták, akárcsak én, habár meglepően kevés hozzám hasonló korú lézengett itt céltalanul.
Zsebembe süllyesztett kezeim kihúztam onnan és letöröltem róluk az izzadtságot mielőtt tovább indultam volna, álldogálásom kezdett furcsa pillantásokat bevonzani, pedig kivételesen semmi olyanban nem sántikáltam, amire gyanakodhatnának. Phű, ez de nagyképűen hangzott. Mert én akkora bajkeverő vagyok, mi? Az iskola réme! Vagy inkább egy remek díszítőelem az üres falon. Maximum. Legalább az, a semminél több.
Mivel konkrét célom nem volt, kirakatok böngészésével töltöttem az itt töltött időm, befordultam erre-arra, hátha rátalálok az okra, amiért ma nekem fel kellett öltöznöm és ide kellett jönnöm, feltétlenül, mindenképpen, elengedhetetlen okok miatt.
Aztán jött a bumm, meg a csatt és az azt követő placcs, mire feleszméltem félig oldalt, félig háttal a földön feküdtem, rajtam egy emberrel, aki sehogy sem illett a képbe.
- Nem mondták még neked, hogy nem csak dísznek kaptuk a szemünket? - Vágtam vissza morogva, habár fele annyira sem hangzott keményen hangosan kimondva, mint a fejemben, vagy amit ő mondott. Ülésbe tornáztam magam, halkan felnyögve talpra is kecmeregtem és itt szembesültem a közönségünkkel, no meg azzal, hogy a fehér pólóm és a világos nadrágom úgy néz ki, amivel beillenék az utcagyerekek közé. Ismét egy pont a dísznek, akit valaki lerántott a falról.
- Azért egyben vagy? - Fordultam az ismeretlen felé, valamennyi empátia azért szorult még belém.

M Á R  M E G I N T  B E C S A P Ó D T A M 


ADRIK
1999. június

.outfit.

Kellett egy pillanat, míg felfogtam, hogy az egyik legjobb ruhámban heverek egy mocskos sikátor macskakövein. Na nem azért, mert egy tolvaj kényes lehetne a ruháira… csakhogy én már régen nem voltam igazán az. Valami elcseszett baba voltam, akinek úgy fésülik a haját, ahogyan szeretnék és akire olyan ruhát adnak, amilyet csak akarnak. Sok minden változott tavaly óta és nem csak az ujjamon csillogó karikagyűrű volt ennek egyetlen jele. Az egész külsőm más lett. Rendezett, szép… már-már túl szép, amihez nem illett a térnél felhasadt nadrág. Ezúttal azonban csúnyán elszakadt az anyag és a véresre horzsolt bőr is kikandikált alóla. Nem ez fájt persze, apró kis karcolás volt ahhoz képest, amihez már éppen eléggé hozzászoktam.
Ahogy leguggoltam az alattam heverő fiúról – mert mint kiderült egy kölyökkel van dolgom valóban –, éreztem a combomba nyilalló fájdalmat. Most még intenzívebb volt, mint rohanás közben. Talán csak megütöttem, mikor estem vagy rosszul léptem, mert az átkozott heg olyan őrült lüktetésbe kezdett, hogy egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. Csak káromkodás és sértegetés tudott feltörni belőlem. A fájdalom elnyomta a máskor olyan hevesen vibráló bársonyt a csuklóm körül, most nem volt elég ereje, hogy felülkerekedjen ezen és a legrosszabbat hozza ki belőlem. Hangosan kapkodtam a levegőt, a szívem erőteljesen lüktetett, szinte ki akart szakadni a mellkasomból.
– Nem mondták még neked, hogy nem csak dísznek kaptuk a szemünket?
A gúnyos kis kérdésre persze elmosolyodtam. Közben valami furcsa, hörgő hang szakadt ki belőlem. Nem, O’Mara, erősnek kell lenned, erősebbnek, mint valaha! Harcolni próbáltam a gyengeséggel, ami úrrá lett rajtam. Minden erőmet bevetve felültem. Tenyeremet szokás szerint a fájós combomra fektettem, remélve, hogy a kellemes meleg megnyugtatja a sérült felületet. Tudtam, hogy mindez teljesen hasztalan. Mióta februárban beleestem a csapdába és az a hatalmas tüske átszúrta a bőrömet, majd vele együtt a húst és az izmot… szinte csak időkérdése volt, hogy mikor kell visszavonulnom. Nat mellett persze véget értek a kalandok, olyan volt, mintha valami kalitkába zártak volna… de talán okkal történt úgy. Még az élet is azt gondolta: Elliot, most aztán ideje lesz pihenned.
– Éppen másfelé figyeltek a szemeim… ha nem vennéd észre egy kövér nő üldöz… – Mutattam közben a főutca felé. – Komolyan nem értem, miért imádnak ennyire a csajok. – Tettem hozzá megtévesztésként, bár talán még visszhangot vert a „tolvaj, tolvaj” kiáltozás. Nem érdekelt. A kölyköt is valószínűleg jobban lefoglalta, hogy összekaparja magát a földről.
Még egyszer végig simítottam a lábamon. A szűkös sikátor két ronda, barnaszínű ház között nyílt. Az egyikbe kapaszkodva próbáltam talpra rángatni magam. Nagy nehezen is sikerült, de egyelőre nem mertem ránehezedni a sérült lábamra. Hangosan fújtam ki a levegőt, lehunyt szemmel. Koncentrálnom kellett, de még mindig képtelen lettem volna hoppanálni. Ez van, ha az ember ilyen öregen sajátítja el az ilyesmit… nehezebben áll rá, mint a fiatalok.
– Azért egyben vagy?
Bólintottam lassan, ahogy végre ránéztem. Teljesen átlagos fiúnak tűnt… átlagosnak, de nagyon koszosnak.
– Megmaradok… ez csak egy régi seb. – Paskoltam meg a combomat, mintha nem lenne semmi.
Csakhogy akkor feltűnt a horizonton a kövér, még mindig káráló asszonyság. Nehezen mozgott még mindig… remélhetőleg nehezebben, mint én a sérült lábammal. Láttam, hogy a dühtől vörös volt az arca, de még a tokája is.
–  Tolvaj! – üvöltötte el magát, aztán a társaságomra pillantott. – És még ez a mocskos utcagyerek is segített neki!
A pálcája után kutatott valószínűleg a táskájában. Ezért gyorsan hátraarcot vágtam, megragadtam a kölyköt a pólójánál fogva és rohanni kezdtem befelé a sikátoron, remélve, hogy nem egy masszív téglafal vár minket a végén, mert akkor aztán tényleg rá kell vennem magunkat a hoppanálásra. Minden lépés elképesztően fájdalmas volt, így újra és újra hangos káromkodás szakadt ki belőlem: – A kurva életbe! A francba! Ezt nem hiszem el!

Elliot

A semmitmondó sétámban bekövetkezett váratlan fordulat részlegesen kikapcsolta agyam olyan funkcióit, mint például a távolabbi zajok érzékelése, meg úgy nagyjából pillanatok idejére mindenféle funkciója részlegesen leállt, szóval hirtelen a válaszára azt se tudtam, hova kapjam a fejem. Üldözik? Kövér nő? Mi van?!
Aztán persze nem kellett sokat várnom és jött a felismerés, meg a hozzá tartozó extrák, de előtte azért még volt alkalmam szemügyre venni az illetőt, aki úgy gondolta, átgyalogolna rajtam így hirtelen a semmiből. Ránézésre valahol a „srác” és a „férfi” határain mozgott, de borzalmas ítélőképességemben nem bízva, inkább napoltam ennek pontosítását. Ami ellenben feltűnt, hogy az érdekes modor és az utána kiderült dolgok és a látvány nem egyezett túlságosan. Jó, oké, rá is ragadt némi por, meg kosz, de alatta egy egészen… normális embert láttam. Talán ezért sem értettem igazán, amikor nagy nehézségek árán az amúgy extrém fülsüketítő visongás elért hozzám, bejutott a fülemen, és megpróbálta az agyamat is működésre bírni.
Tolvaj? Ki, ő? Döbbenten néztem az idegen rohamosztagost, vagy inkább tankot, aztán mielőtt még rá is bökhettem volna a megnevezés okozta kábulatomban elért hozzám a visítás további része is. Jézusom, micsoda frekvencia! Ez még a denevéreknek is sok lenne! Mi, várjunk csak, „utcagyerek”? Mi? Mi? Mi?!
- Én ne… - A többit meg elvitte a szembeszél, ami rohanás közben az arcomba vágott. Nem futottunk túl sebesen, de még így is nehéz volt lépést tartani két bukdácsolás között, mire rátaláltam az egyensúlyomra és képes voltam futásra emlékeztetőt produkálni, ami azért vicces, mert…
Álljunk meg! Hova rohanok? Én semmit sem csináltam! Azonnal megállok és helyrehozom…
 - Ne arra, ott fal van! – Valaki a hangomon, a hangszálaimmal babrálva, önálló életre kelve szólalt meg hirtelen, noha a kapkodó levegővétel miatt lehet, a felét sem értette. Minden esetre a hang mozgósította a karom és másik irányba rántottam az idegent, aztán pár lépés után berántottam magammal két épület közé egy egyemberes szélességű kis lukba, feltéve persze, ha neki nem voltak más elképzelései, mert akkor lehet, sőt, tuti falnál kötünk ki. Igen piszkos, magas és tekintélyt parancsolóan szilárd falnál.
 - Ide! – Folytattam tovább, amennyiben magam választotta úton haladtunk és ott volt az a szűk luk, ahova belöktem a férfit… srácot… őt, aztán követtem és leguggolva bújtam el egy halom szemét, limlom és ki tudja, még mi közé, amiket talán jobb is, ha nem nevezünk nevén.
Szívesen választottam volna ezt a búvóhelyet, de bárhogy is alakul, abban biztos lehet, ha kinyitom a számat, nehezen fogom magam visszafogni.

M Á R  M E G I N T  B E C S A P Ó D T A M 


ADRIK
1999. június

.outfit.

Egyre hangosabban kapkodtam a levegőt rohanás közben. A tüdőm minden mozdulatommal szemben, mintha ellenkezni kívánt volna… sőt mintha egyenesen meg akarta volna parancsolni: Elliot, hagyd ezt abba! Egész testem remegve kért pihenőt, de nem adhattam nekik. A banya ugyan lassan mozgott, de biztos voltam benne, hogy az ostoba legyezőjéért még harcba szállni is képes lett volna velem nyílt terepen, ne adja Merlin, jobban megnéz magának és a Reggeli Próféte elcseszett képrepertoárja alapján Naton keresni. El akartam ugyan kerülni az ilyen fajta kellemetlenségeket, de sosem sikerült. Pedig annyiszor ígértem meg, hogy megváltozom… hogy lenyugszom. Időnként a lelkem csak azt kívánta, hogy az övé legyek, a karjai közé fészkeljem magam és csak szeressem, máskor viszont szabadságra vágyott. Lopni akart, bántani egy kicsit és szórakozni. A Nat nélkül töltött napok nagyrész így teltek. Kerestem valamit, amivel lefoglalhattam magam és erre a legjobb az Abszol út volt. Ott ugyanis mindig akadt valaki, akivel alaposan ki lehet babrálni. Így akadtam erre a kövér banyára is.
– Ne arra, ott fal van!
A figyelmeztetésre kicsit lelassítottam és a magam után rángatott kölyökre pillantottam. Összeszűkült szemekkel mértem végig. Hát ez meg honnan tud ilyeneket? A meglepett kérdés csak úgy átfutott a gondolataimon. Közben persze a szokásos ravasz kis mosoly jelent meg az ajkaimon. A csuklómon ugyanis még őrültebb táncba kezdett a szalag, mintha újabb jó szórakozást, veszélyt és vért remélne. Már-már szólni szerettem volna, valami olyasmit, hogy akkor megküzdök a banyával… mikor hirtelen a srác rángatni kezdett. Sokkal erősebbnek tűnt nálam, ahogy egy lyukba taszigált. Mocskos volt, büdös, tele szeméttel meg néhány zsákkal és kukával, ami mögé el lehetett rejtőzni… hmmm… vajon miért emlékeztetett ez olyan kísértetiesen a Montregoval való megismerkedésünkre? Talán azért, mert ott is ugyanúgy jelen volt a rohadt káposzta és a csípős, mustáros bűz.
Remek, O’Mara… – állapítottam meg kissé morogva, ahogy végig néztem az addigra teljesen bemocskolódott ruhámon. Kezem viszont önkéntelenül a bal zsebembe vándorolt, ahová, egyszerűen beejtettem a legyezőt és mellől, egyetlen hirtelen mozdulattal, kirántottam a Lángnyelvvel töltött flaskát.
– Ah… gyűlölöm a szemetet… – Suttogtam, miközben kipattintottam a laposüveg tetejét a helyéről. Az ajkaimhoz emeltem, de mé nem kortyoltam bele. – Bár azt hiszem, még mindig jobb, mint szarba esni… – Vigyorodtam el és az üveget a kölyök felé tartottam.
Nem tudtam elveszi-e. Én az ő korában már javában végig kóstoltam mindent, amit csak szerezni tudtunk a Három Seprűből egy-két felsőéves segítségével. De ez valamiért, a mocskos utcagyerek kinézete ellenére is túl rendesnek tűnt. Legalábbis hozzám képest mindenképpen és nálam a romlottság mércéje természetesen Elliot O’Mara volt.
– Igyál… jól jön az izgalomra. – Mondtam még mindig tuszkolva az üveget felé. – Csak egy kis whiskey. – Tettem hozzá.
Közben kinéztem a sikátorunkba. A végében már ott döcögött a banya. Lépteit visszaverték a falak… itt olyan csend volt, hogy még a légyzümmögést is könnyedén meghallotta az ember a Főutcával ellentétben.