Mézesfalás

[Miriam & Emmeline]

Miriam & Emmeline

Emmeline számára volt már alkalmam bemutatni a csinos kis kacsómat, és hogy mit tudok, bár éppen csak integetettem neki furán a bálon, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Nem fűztem hozzá magyarázatot, s komoly dolgokhoz most se fűllik a fogam. Így tehát elég, ha rávigyorgok a sok döbbent hollóhátas arcára, mialatt mutatóujjamat gumiszerűen felcsavarom. Jól látszanak így a csontok és a porcok, de még a csonttörést is megéri annak a látványa, hogy mennyire kamilláznak. Elmúltak azok az idők, amikor szégyelltem volna groteszk sajátosságom.
- Ajj már, olyan képet vágtok, mintha minimum kísértetet láttatok volna. - incselkedem velük tovább, amibe ezúttal egy kisebb szóvicc is belefért. Amit aztán csak én fogok egyedül érteni...  No mindegy.
- Nem para, sokan reagálnak így. Vizsgáld meg nyugodtan. - engedem a lánynak, aaaaa mi is a neve? Sokan vannak itt, de szóval neki, hogy nézze csak meg. Hajlítgathatja szabadon az ujjaim, ha akarja, nem zavar, fájdalmat pedig amúgy sem érzek. Még csak az kéne. Van elég bajom enélkül is.
Gondolhattam volna, hogy nem épp a hollósok lesznek benne egy kis pletyiben. Miután kiérkezik a csillogó szivárvány színben örvénylő forró csokim is a süti mellé, mert bizony, az egyetlen lány vagyok, aki nem tűnik ettől lányosnak, legfeljebb badassnek, már folytatom is tovább. Pedig Cael is mesélte, meg egy csomóan, hogy rúnás tetkókat láttak Morgenstern testén. Illetve ezt mondják...
- A kabalák fontosak. Nekem is kell egy, de még nem sikerült döntenem, hogy szerencsezoknim legyen, vagy inkább irassam alá a seprűmet a kedvenc képregényesemmel. Ha szépen nézek rá, talán le is rajzolja, ahogyan elkapom a cikeszt. - szürcsölök a forró csokiból, s elmélázva pillantok rá azokra a szerencsétlenekre, akik épp akkor sétálnak odakint, amikor elered az eső.
- Bár ha igaz, amit mondanak, Morgannek van már elég kabalája. Tudjátok, Williamson, aki tavaly még őrző volt, idén pedig terelő. Állítólag lapostetveket szerzett... Mondjuk jobban érdekel, honnan. - pillantok ártatlanul a hollós társaságra. Most mi van? Sokat vagyok a gyengélkedőn, mindig van alkalmam hallani dolgokat. Aminek a fele biztos marhaság.
- Bár Vulkanovnak is elment az esze, hogy terelőnek rakta be. Az az O'Brian nem túl pici őrzőnek? Alig lehet vagy másodéves. Mondjuk.még mindig jobban jártatok, mint a Hugrabug. - kezdem el tömni magam a sütivel, s láthatóan egyáltalán nem zavar, hogy esetleg rosszindulatúnak titulálnak. Bár lehet, unják a kviddicset... Csak tudnám, mit lehet azon megunni.

[Hogy vagytok lányok?]

   - Ő Kathrine Hollow. Ő pedig Olive Ketch. Lányok, bemutatom Clarice-t és Miriam-et. Miriam-mel már biztos találkoztatok.
  Intek a két lánynak aztán kortyolok a kávémból ami kissé megsüti a nyelvemet,  felszisszenek és majdnem kiborítom a kávémat.
   -  Hogy vagytok lányok?- fordulok Katherine és Olive felé és próbálom elterelni az előbbi ügyetlenségemet.
  Remélem, hogy nem lesz hideg a Hollóhát-Griffendél meccsen, mert akkor biztos, hogy nem megyek ki megnézni őket, nem érdekel, hogy kik játszanak majd.
   Tágra nyílt szemekkel nézek Clarice-ra amikor meghallom, hogy Williamson lapostetveket szerzett. Erre inkább nem mondok semmit mert csak szidni tudnám emiatt, hiába nem ismerem.
  - O'Brian harmadikos, de egy harmadikoshoz képest elég picike - nekem inkább hallgatnom kellene most, én sem vagyok valami nagy ember. - Miért jártunk jobban mint a Hugra? Nekik ki az őrzőjük? - kérdezősködök kicsit a lányoktól, meguntam már azt, hogy csendben ülök és hallgatom őket, lehet, hogy nem tudok semmit a kviddicsről de legalább próbálok úgy tenni mitha érteném ezt az egész játékot.
  - Amúgy lányok, ti mennyi ideje kviddicseztek már?
 

She is the light of my life,
 fire of my loins,
 I'm dead when she leaves me.

Nolita

+18

        Ma mindennek olyan csodálatosan tökéletesnek kell lennie, mint ő. Még ha tudom is, hogy olyan úgysem lehet, olyat teremteni nem tudok, de meg kell próbálnom a legközelebb kerülni hozzá... és a legközelebb kerülni hozzá. Kifújom a levegőt, és próbálok úgy tenni, mintha nem éppen az őrület szélén egyensúlyoznék, de minden kibaszott Merlinek minden segglyuka, életem legnagyobb pillanata előtt állok, és olyan mélyen hiperventillálok, mintha túladagoltam volna magam. Nem is mertem remélni, hogy igent mond és tényleg eljön, pedig jó előre kiparancsoltam Ambrosiust a pulthoz, intézze csak a dolgait, de a konyha most magánterület, és ha ideér.. akkor mindent megmutatok neki, bármit kíván, elkészítem számára. Nolita Grosiean... az a pillanat, amit azóta várok, hogy megláttalak, most elérkezik, és én úgy toporgok itt, mint valami istenverte kisfiú a cukrok között. Pofánvág az irónia, muszáj röhögnöm is magamon, de most még nincs itt senki, hogy hallja. Még engem is megijeszt ez az érzés, pedig annyiszor voltam már közel hozzá, hogy megszólítsalak, bemutatkozzak neked, és ilyen egyszerűen.. el sem merem hinni.
       - Uram, megérkezett már? - szólok ki huszadszorra is, de úgysem számítok rá, hogy így van, akkor a szívem már nyilván az asztalra ugrott volna a hevességtől - "A lányok közt e tündér úgy kiválik, mint hószín hattyú hollók közt világlik."
       Fene essen belém is, hogy szofisztikált legyek, de nem vagyok, félrelököm a sütőformákat, és teszek három kört a nem túl széles konyhában. Még rá is gyújtanék lazán, ha nem akarnék kitartani a klasszikus illatom mellett, és az édes, sütemények születését jelző aromát sem akarom megerőszakolni vele. Áh, nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen ideges, már egyenesen Rómeót és Júliát idézem, de be vagyok zárva saját testembe magam mellé és a vágyaim mellé, és most olyan közel kerültek hozzám... Hallom a sóhajom. Már nem hiszek a mesékben, és most mégis egyben szerepelek.
       Felpillantok az órára, de mivel nem szabtam időpontot, nem is köthetem hozzá. Kattog az agyamban a türelmetlenség, felzavart vad vagyok, megfordulok, és teszek még pár lépést, halkan verődöm vissza a csillogó felületekről. Csendet lélegzik minden francos tárgy körülöttem, arra kényszerítve hogy felidézzem az összes itt eltöltött napomat - a sikereket, a kudarcokat. Ott, azon a pulton könyökölve álmodtam meg először a meszkalinos nyalókám, ennek az ajtónak csaptam azt a már névtelen fiút, aki bemerészkedett mögöttem, és ott, az a kis repedés árulkodik róla, hogy az ember koponyája bizony kemény tud lenni, néha ütögetésre szorul, hogy lágyuljon kissé. Akkor azt hittem, sosem teszek rossz dolgokat majd, csak ha megkívánja az üzlet, ő is megleckéztetni akart és azt hitte, védtelen vagyok. Utálom az erőszakot, de nem szarakodom, ha mégis használnom kell.. Ennél mocskosabb viszont nem történt a falak között, ez egy szent hely, ahogy a kellemetlen körülmények között jobb létre szenderült Noel mondaná, nem verjük bele a faszunkat abba, amit megeszünk.
       -Mindenem a tiéd.. csak akarnod kell. - szólalok meg megint hangosan, de a helyiségbeli moraj elnyomja úgyis, magam előtt meg nem szégyellem, minek - 'Nolita, életem fénye, ágyékom tüze. Bűnöm, szívem. No-li-ta: nyelvem hegye, amint három szökelléssel lefelé tart a szájpadláson, hogy aztán végül a fogaknak ütközzék. No. Li. Ta."
       Nem vagyok költő, a szavakat csak hódításra használom, és irigy vagyok Nabokovra, hogy ő megfogalmazhatta. Irigy vagyok azokra, akik most is ránézhetnek, belefeledkezhetnek a gyönyörű testébe, és ők nem is tudják talán, hogy Szép Heléna egy olcsó kurva, mert az igazi gyönyört az én szemem ismerhetik csak.. csak... csak akarnod kell. Kérlek.

[- Nem igazán tudok semmi ilyesmiről.]

Clarice Edevane és Miriam Decor

Clarice megjegyzésére két barátnőm összenéz aztán, rám bámulnak, hátha több részlettel tudok szolgálni. Elgondolkozok egy pillanatra a vonatos incidensen, amikor Morgan egy lány elől bujkált.
- Nem igazán tudok semmi ilyesmiről. - vonom meg a vállam, és kíváncsian fordulok Clarice felé. - Honnan hallottad?

Ahogy O' Brien-re terelődik a téma, szórakozottan hallgatom Miriam és Clarice megjegyzéseit az életkoráról. Én úgy vagyok vele, hogy majd meglátjuk mit tud, nincsenek előítéleteim. Elvégre Potter is csak elsős vagy másodikos volt amikor bekerült a csapatba...

- Amúgy lányok, ti mennyi ideje kviddicseztek már? - kérdezi Miriam. Már épp nyitom a számat a válaszra, de Olive beelőz:
- Mi ketten nem kviddicsezünk. Egyedül Emm, őt pedig idén válogatták be a csapatba. Jól mondom? - érdeklődve néz rám, én pedig érzem ahogy lassan elvörösödök.
- Öm...igen... - nyögöm ki. Nem igazán szeretem hangoztatni, hogy kezdő vagyok, mert félek, hogy nem tűnök ellenfélnek mások szemében. Ez persze önmagában nem is lenne gond, ha lenne önbizalmam. De nincs.

[Miriam & Emmeline]

Miriam & Emmeline

Szakértő módjára kihúzom magam, a kviddics ugyanis igazán az én asztalom. Gyerekkorom óta rajongok érte, éppen úgy, mint a kedvenc képregényeimért és hőseimért is. Egyszerű az oka pedig, motivál arra, hogy cselekedjek. Asszem, pár év múlva a szponzoraim odalesznek majd értem, mert még kripli is vagyok vagy mi...
- Tudod, az öltözőből, vagy a reggelizőasztalnál... Vagy az Oakley professzor jelenlétét megelőző, zavartalan zsivalyban. - rántom meg vállamat, majd a hugra őrzője kapcsán felkuncogok. Tipikus mardekáros rosszindulatúnak hathat, de csóri srác, szóval hát tényleg nyominger. Nem tehet róla.
- Edwin. Mindenki azt mondja rá, hogy vesztes. Meg lehet, meleg is. Bár ezzel még nincs is semmi baj. - befejezem a sütim maradékát, miután felidézem Edwinke arcát. Nem ismerem igazán, két évvel felettem jár, de elég csúnya dolgokat szokás a háta mögött mondani róla. És hát, igazából lehet benne valami. De a részletekbe lehet, jobb lenne nem beavatnom őket.
- De legalább a testalkata olyan, mint egy jó őrzőnek. Egyébként én is frissen kerültem a csapatba, de már gyerekkorom óta kviddicsezek. Aberdeentől távolabb sok tisztás van, ahova nem látnak be a muglik, bár így is alacsonyan kell repülni a reptető masináik miatt. - magyarázom. Muglik között lakok ugyan, de vannak hiányosságaim. De miután ennyi év óta egyik muglinak sem jutott megnyomni a hetedik emeleti gombot a lakásunkon, nem igazán tartom őket fontosnak. Megjegyzem, a ház csupán hat emeletes. Vagyis a muglik úgy hiszik.
- Na de. Nekem húznom kell ajándékot venni a faternak. Nemsokára szülinapos az öreg. Akkor látjuk még egymást, ugye? - felállok az asztaltól, s furán intek az ujjaimmal búcsúzásképpen. Igaz, nagyrészt én beszéltem, de hát van ilyen, megesik. Egyelőre nem menekültek el, szóval talán van rá esély, hogy nem untattam vagy idegesítettem őket halálra.

Mathias Montrego

Egy hideg januári nap volt, mikor a kis Patrick első Roxmortsi utazására készült. Nagyban havazott, a nagy hidegben még az állatok se jöttek elő. Nem lehetett látni aznap egy baglyot se, egyetlen egyet se. A Roxfortban is hűvös volt, a legtöbb diák csak lekucorodott a tűz mellé és beszélgetett. Sokan lemondták a kirándulást a nagy hideg miatt. Néhány elvetemült mégis a kirándulásra készült, köztük a kis hollóhátas Patrick is. Indulás előtt még volt egy kis ideje, így könyvet olvasott a meleg ágyikóban. Közben kiengedte Heroldot, a baglyot, mert már nagyon csörömpölt a ketrecében.  Bizonyára fázott, ugyanis amint kiengedte rögtön bebújt mellé az ágyba. Kicsit furcsállta Patrick, hogy egy bagollyal osztja meg ágyát, de nem volt szíve elzavarni. Ránézett órájára.
-Úr isten, már ennyi az idő?! Elkések – pattant fel a fiú. Gyors felvette
melegebb ruházatát, majd mindenről elfeledkezve rohant, hogy ne hagyják itt. Szerencséjére pont indult a kis csoport, amikor odaért.
~ Mázlim van, épp időben értem ide. Nem felejtettem el semmit? HEROLD!!! Nem tettem vissza a ketrecébe. Valami bajt fog okozni és én leszek a hibás, vagy elszökik – idegeskedett. Egész úton azon gondolkozott, hogy milyen galibát okozhat kis madara a Roxfortban. A nagy hidegben a gyermek arca kipirult, orra vöröslött, mint Rudolfnak, a rénszarvasnak.

Megérkeztek. Az ifjonc nem tudta, hogy mi merre van, így nem tudta merre induljon. Elkezdett bóklászni ebben a borzalmasan dermesztő időben. Egy házat pillantott meg a távolban, egy rettentően ijesztő kísértet házat.
 ~ Ez lehet a Szellemszállás. Nem mondom, elég rendesen betojtam tőle. A közeljövőben biztosan elkerülöm. Nem akarom tudni mi van ott. – Tovább állt.
Az utcán sétálva, egy épületből ínycsiklandó illatok szálltak ki. Patrick elindult az orra után, nem törődve senkivel. Talán még azt is fellökte volna, aki az útjába kerül.
~ Mézesfalás – olvasta magában a házon szereplő mondatot. Összefutott a nyál a szájában.
~ Ez minden bizonnyal egy édesség bolt lesz. – Belenyúlt a zsebébe, majd elővett egy marék pénzt.
~Ez elég lesz. – mosolyodott el. Ő is, mint minden gyermek imádta az édességeket. Kedvence a csokoládé volt. Az a mézédes barna finomság, melytől minden gyermek azonnal jobb kedvre derül. Belépett hát az édességek birodalmába, tudván, hogy nem fog egy hamar elszabadulni onnan. Az illat odabent még erősebb volt és még csábítóbb. Az ember azt sem tudta, hogy a fejét merre kapja. A ragacsos eperízű nyalókák felé, vagy a színes cukorkákból válogasson. Annyi cukorkát árulnak, hogy még McGalagony professzornak is feladná a leckét megszámolásuk. Mennyi íz és mennyi hatás. Kedvence a pezsegő cukorka volt, kellemesen pezseg amint nyelvedhez hozzá ér. Sokak kedvence a nyúlós gumicukor, melyből a legfinomabb a savanyú gumicukor, persze ez is ízlés kérdése. A nagy népszerűségnek örvendő Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsé, amit élvezetes és izgalmas enni, mert nem tudhatod soha, hogy milyen ízűt is fogsz ki. Végül, de nem utoljára, a csokoládé, a mennyei csokoládé. A csokoládét nem lehet utálni, kivéve a fehércsokit mert az borzalmas, az nem is igazi csokoládé, sértés, hogy így hívják. Ha véletlen mégis megunnád a csokoládé ízét, vagy valami más ízre vágynál, akkor sincs gond, mert ott az étcsoki, amit mások keserű csokoládénak csúfolnak.

*
zene: AK&S - Breathe



' Somewhere, lost in pieces
And I'm calling, calling, calling out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hideg szél csípi az arcomat. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ennek fő oka talán a hideg lehet. Dean a kastélyba maradt, Parkinson ki tudja merre van. Mostanába a közös agytornánk kívül teljesen használhatatlan. Talán a vizsgák teszik, vagy valami pasi, a fene tudja. Még a húgom is lerázott, én viszont eldöntöttem, ide vagy oda a nagy megmérettetés, akkor is engedélyezek magamnak egy kis pihenőt. Erre a legjobb bizonyíték Qcross értékelése a RAVASZ-ra, ami nos még Pansy-t is meglepte. Várakozáson Felülit kapni bűbájtanból… Nos igen, ez teljesítmény. Nem, nem azért mert Qcross kivételezik velem! Bár tény, talán egy kicsit kevésbé volt kegyetlen a mi évfolyamunkkal, no de ez mindenki számára egységesen előnyös volt.
Húgom sokat mesélt a faluról, ami ugyan kicsike, de még a havas téli tájban is barátságos. Olyan meghittnek hat, és eleinte nincs is kedvem megtörti a hangulatot. Pár percig elnézem, majd végül mégiscsak elindulok, mert azért kegyetlen hideg van. Fene esne ebbe a skóciai időjárásba!
Nyakamon átvetem a sálat, mert a legkevésbé hiányozna egy megfázás. A Szárnyas Vadkan mellett megtorpanok. Egy vajsör ugyan nem árthatna, de ugyanakkor azt is tudom, hogy a húgom megígérgette velem, nem megyek nélküle. Vágyakozón sóhajtok, és fejcsóválva megyek tovább. A könyvesboltban meglátom a Vitrol képével díszített könyvek halmát, ami a legújabb dedikálásról szóló plakát mellett sorakozik. Borzalom ez a nő!
Elcsodálkozom a gusztustalan ízlésvilággal és színekkel berendezett kirakaton. Nem is Rita Vitrol lenne, ha nem lenne minden ennyire... giccses. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá talán. Elmélázom, hogy hogyan is lehet ez a nő ekkora sztár és mégis mi haszna lehet a Potter-sztoriból, ami a húgom szerin egy nagy átverés és kész rágalom. Egyszer csak arra eszmélek fel, hogy belém ütközik egy kisebb lányka. Zavartan elnézést kérve kikerül és csatlakozik a zsibongó gyerektömeghez. A földből kinőtt sok kis gombaként megjelenő gyerekek elárasztják az utcán és mindössze én magasodom ki közülük. Mire lehetőségem van felfogni mi történik, szépen lassan tovacsörtetnek, vidáman viháncolva, el mellettem.
Merlinre, ezeket meg honnan szalajtották?!
Tekintetem megakad a cégéren, ami halkan nyikorog a feltámadó téli szében. A hangoskodók már párszáz méterrel odébb álltak, így van esélyem átvágni az utcán, és benyitni az édességboltba. Bent a meleg fogad, ami mellbe vág. Gyorsan le is kapom a kesztyűim, és a sálam is meglazítom, amíg át nem melegszem annyira hogy már levegyem.
Biccentek a tulajdonosnak és körbenézek. Egy kisgyermek számára ez a hely maga lehet a paradicsom. Mindenféle szín és forma tölti meg, a levegőt pedig az eltéveszthetetlen csokoládéillat tölti be. Talán fahéj is keveredik hozzá, de nem tudom biztosan. Igazából nem is lényeges. Előszedem a listát, amin a húgom gyöngybetűi állnak, de a homlokomon hirtelen megjelennek a ráncok. A fele írás teljesen elmosódott. Ó a fene! Valószínű nem tett jót neki, hogy Zambini hógolyója eltalált a falu felé sétálás menet. Lenyelem a keserű epét és inkább körbepillantok. Úgy vagyok vele, veszek valamit, elvégre itt csak nem lehet mellényúlni...!
Az üzletben vannak páran, de főleg csoportosan, akiket evidensen nem akarok zargatni. A tulajdonost meg kissé cikinek érzem megkérdezni a dolgokról. Elindulok hát magma a felfedezőtúrára. Szemeim mustrálják a különféle termékeket, a csokoládékat, amik a fehértől a feketéig terjedve a barna összes árnyalatába megjelennek, a szín szerint csoportosított cukorkákat, no meg a színes csomagolásokat. Elmosolyodom, mikor megpillantom a kisfiút aki ámuló szemekkel pontosan ugyanazt csinálja, amit én.
Igen, neki minden új a koránál fogva. Nekem meg… na hagyjuk. Kicsit önmagamat látom benne, a kíváncsi természetet, de a félénséget is ugyanakkor. Elveszetten nézelődik, mint én magam.
- Én a helyedben nem próbálnám ki a durranócukorkát… - lépek oda mellé egy barátságos mosolyt eleresztve.
- Egyszer, nem is olyan rég a húgom megkínált vele és fél napig lezsibbadt a nyelvem tőle… -
Na igen, ez volt Blaire első kiszúrása velem meg az amnéziámmal. Ő roppantul jól szórakozott, konkrétan sírva fentrenget a nevetéstől, én meg örültem hogy nem lilult be a fél fejem és a nyelvem sikerült valahogy a szájüregembe tartani.
- Gondolom te szereted az édességeket, és tudnál esetleg nekem segíteni… ?-
Várakozón nézek rá. Remélem igen. Habár egy elsősforma fiúcska lehet nem a legjobb választás édességszaktanácsadásra, de ki tudja. Lehet tévedek. Meg amúgy is, maximum felkapok valamit a pultról leszámolom érte a kellő mennyiségű galleont és a húgom kap amit kap. Igazi revans lenne ez részemről az említett durranócukorkás esete után…!

Patrick ámul a sok édesség láttán, kizárja a külvilágot. Azon gondolkozik, édesapja mekkorát nézne, ha ezt mind láthatná. Édesanyja sosem mesélt neki erről a csodálatos helyről, habár nagyon semmiről sem beszélt, ami vele a Roxfortban történt. A fiúcska orcáján egy fuvallat siklik el. Valaki bejött az üzletbe, s figyel. Ki lehet oly galád, hogy gyermeket a fantáziájától megfossza. Egy látszatra rendes 8.-os fiú szólt hozzá.
- Én a helyedben nem próbálnám ki a durranócukorkát… - Szólt a felsős. Patrick bizonytalanul nézett fel a felé tornyosuló emberre.
~ Egy mardekáros! Biztosan át akar verni. Nem bízok a mardekárosokban, mert még sok jót nem hallottam felőlük. Különben is, köszönni ki fog? Nos, most jópofi leszek, aztán majd meglátom milyen is valójában ez a srác.
- Egyszer, nem is olyan rég a húgom megkínált vele és fél napig lezsibbadt a nyelvem tőle…
- Az kellemetlen lehetett – nevette el magát a fiú, de nem sokáig, mert eszébe jutott, hogy nem szép dolog kinevetni másokat. ~ Csak óvatosan, nehogy zokon vegye. Lehet, a végén kiderül, hogy tök rendes. Addig is óvatos leszek. Nem hagyom becsapni magam.
- Gondolom, te szereted az édességeket, és tudnál esetleg nekem segíteni…?
- Nem igazán ismerem az édességeket. Csak keveset kóstoltam idáig. Szeretnék minél többet kipróbálni. Ha esetleg édességet szeretnél választani, akkor szerintem kóstoljunk meg néhányat. Meghívlak és utána dönthetsz – elővette egy marék galleont mutatván, hogy a pénz nem akadály.
~ Butaságokat beszélek. Mi van, ha nem is erre akar megkérni engem? Lehet csak a pénzemre volt kíváncsi, hogy mennyit lophat el, vagy esetleg más gonosz célok vezérlik. – ezek után a kis hollóhátas az egyik polchoz futott.
-Csokibéka! Csokibéka! Ez a kedvencem – kiáltozta. – Te szereted? Ó, Jaj! Most jut eszembe milyen modortalan vagyok. Az én nevem Patrick McFly és hollóhátas elsős vagyok – majd kezébe vett egy csokibékát. Forgatta a dobozt, emelgette. Majd így szólt. – Ez túl könnyű. Régen nehezebb volt. Talán kevesebb csokit rakna bele manapság. Remélem a kártyákat azért benne hagyták. Gyűjtöm őket. Képzeld, már megvan Harry Potter is – mondta büszkén a fiatal.
~ Talán most kicsit összezavartam, de ez nekem pont jó. Talán el is felejtette az a marék pénzt, amit mutattam neki. Idáig semmi jelét nem láttam gonoszságnak, de sose lehet tudni, nem árt óvatosnak lenni.
- Nos, miben is kellene segítség neked pontosan? – kérdezte a gyermek. Eközben türelmetlenül dobogott lábával, mint aki késésben van. Míg a válaszra várt, alaposan szemügyre vette az idősebbik diákot.
~ Micsoda egy óriás. Minek öltözött így ki, mint aki bálba megy. Borzasztó az ízlése és az a szúrós szempár, amivel engem figyel. Látom rajta biztosan titkaimat fürkészi a szememben. Nem is nézek a szemébe, nem hiányzik nekem egy verekedés vagy valami. Főleg mert ő sokkal erősebb lehet nálam – majd fejét a nyalókák felé kapta.
-Azt nézd! Milyen szép nyalókák, ezeket is nagyon szeretem. Kóstoltad már azt a nagy pirosat? Én még nem. Csak Oxfordban ettem hasonlót, de az sokkal kisebb volt. Az illatok alapján cseresznyés lehet. Szívesen végig kóstolnám mindet.
~ Most már tényleg elég lesz. Túl feltűnő vagyok. Még a végén azt hiszi, rosszban sántikálok.

*
zene: AK&S - Breathe



' Somewhere, lost in pieces
And I'm calling, calling, calling out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Megszeppenve pillant fel rám. Jó, nem csodálkozom ezen, hisz végül is elég kis tökmag, épphogy kilátszik a földből. Másrészt, neki még minden új, most ismerkedik a varázslóközeggel, erre én is itt letámadom….
Persze mondhatnám, hogy bűntudatom van a dolog miatt, de az az igazság hogy nincs. Jó,  azért kicsit zavar, hogy mennyire bizonytalanul méreget a másik a kékeszöld lélektükreivel, amikbe belepillantva egy pillanatra mintha elöntene egy felismerés. Felismerés? Mindössze egy kósza, nem megnevezhető érzés ez, az ismerősség érzése, de persze nem tudom hova tenni vagy kihez párosítani. Hogyan is tudhatnám?
A feszültséget mintha oldaná köztünk de bennem mindenképp az, ahogy felnevet, szinte már-már csilingelve, amitől ösztönösen nekem is mosoly kúszik ajkaim szegletébe. Figyelmesen hallgatom őt, nem akarom sem megszakítani sem megzavarni, és valójában nagyon is tetszik a lelkesedése.
A gálánssága meglep, hogy ő hív meg engem, de ugyanakkor tudom, nem fogok ezzel élni.  Aranyvérű büszkeségem sosem engedné. Viszont miután nem akarom megbántani, sem lehurrogni, inkább nem adok ennek a ténynek hangot. Inkább figyelem, ahogy újra visszazárja bizalmának kapuit, hisz látványosan megijedt önnön hirtelen jött lelkes kinyilatkoztatásától. Mintha el is szégyellné magát… Gyerekek!
Mire észbe kapok, már odébb is szökken a fiúcska, az egyik polcsor elé, ahol az ötszög alakú liláskékes dobozban sorakoznak véges végig a csokibékák. Lassan, szinte már lomhán követem őt, tétován állva meg. Körbepillantok a díszes csomagoláson a csillogó arany széleken és elolvasom az egyik hozzám legközelebb eső feliratát.
Vajon hogy a francba műlködhet? Halvány lila boszorkányfűkivnatom sincs. Mindegy, nem akarok beégni, főleg nem a bolt kellős közepén. A szőke ciklon Belby és háremhadserege még kiszúr a kirakat mögül és a fél kastély az én bénázásomtól lesz hangos. Újra. Na nem, azt már nem! Mekkora pletykafészek az a csaj! Tőle csak a Patil lányok idegesítőbbek talán….
Ki a fene az a Harry Potter? …. Ja,  talán az a sebhelyes gyerek, tényleg, mintha Blaire említette…!
- Kevesebb csokit? – pillantok le a fiúra értetlenül, de a kérdésem megválaszolatlan marad egyelőre, mert ő hirtelen bemutatkozik. Ó, igaz is, ő tényleg nem ismerhet. Fura ez nekem, én szívem szerint mindenkinek újra bemutatkoznék, ami miatt persze mindenki idiótának is néz. Viszont elég ciki úgy beszélgetni bárkivel, hogy fogalmad sincs mi a neve… nemhogy azt, hogy kivel mikor hol volt!
- Szia Patrick! Én Mathias vagyok. Mathias Montrego. –
Kinyújtom felé a jobb kezem, mely eddig még a nadrágzsebembe pihent, és amennyiben elfogadja, nem túl erősen de határozottan megrázom. Elvégre mégiscsak férfi lesz belőle, sosem lehet elég korán megkezdeni és begyakorolni az illem alapvető mozzanatait. Barátságosan mosolygok rá, de tudom zavarba jön. Talán hallott rólam, ami nem nehéz végül is Charisma jótékony avagy inkább kártékony hatásának köszönhetően, de meglehet a fekete szövetkabátomra feltett mardekáros címer alapján azonosított be. Igazából mindegy, mert engem sosem érdekeltek ezek a dolgok.
- Nos, miben is kellene segítség neked pontosan? –
Bárcsak tudnám én magam is!!! Eszembe jut a lista, aminek szélét meg is érintem bal kezem egyik ujjbegyével a nadrágzsebembe. Eltűnődök hogy elővegyem-e, de mire dűlőre jutnék, a topogó lábakkal megáldott kissrác már tovasiet nagy és lelkes felkiáltással.
- Azt nézd! Milyen szép nyalókák…. –
Ösztönösen fordulok az irányába, szakítva a rejtélyes csokibékákkal. Nem nagyon értem a szavait, annyira hadar, talán a zavartól hogy egy végzőssel beszélget, vagy mert kb a derekamig ér fel, de sajnos jelen pillanatban ezzen a kérdéskörön nem tudok változtatni. Összemenni esélyem sincs, no meg nem is akarok, a korom meg… nos meglepődne ha elmesélném, hogy talán ő egy-két dologban jártasabb, mint én. Mert végtére is fogalmam sincs mi az a Mindenízű drazsé és félek lehet job is ha nem nem akarom megtudni.
Jobb kezem, melyet azóta nem tettem vissza a zsebembe hanem testem mellett pihen, megemelem és az említett nagy piros nyalókát leveszem a helyéről. Ennyit sikerült kihámoznom Patrick mondanivalójából.
- Hmmm, erre gondolsz? – kérdezem lepillantva rá és közben felé nyújtom az édességet. – Jól néz ki. Nem tudod a sárga milyen lehet? Elég bizarr színe van… -
Elfintorodom, ami elég viccesnek hathat, lehet el is neveti magát az elsős.
- Amúgy a húgomnak keresek pár dolgot, de a lista, amit adott, használhatatlan, szóval… - mély sóhaj szakad fel belőlem és megrántom a vállam lemondóan.- … lehet jobb, ha a te szakértelmedre hagyatkozom. Mit gondolsz, mire buknak a lányok? –
Rám. De persze ez egy maximálisan egoista gondolat és gyorsan el is hesegetem. Figyelmem inkább újra a fiúra irányítom, hátha szolgál valami jó tippel.
   

A végzős fiú a kezébe vette az említett cseresznye piros nyalókát és értetlenül nézte, mint aki még nem látott nyalókát.
- Hmmm, erre gondolsz? – kérdezte.
- Igen, erre gondoltam. – válaszolta Patrick, s közben forgatta a szemeit.
~ Hát nem erről beszélek már egy órája!? Na, mindegy – zsörtölődött magában.
– Jól néz ki. Nem tudod, a sárga milyen lehet? Elég bizarr színe van… - jegyezte meg komikusan a diák.
~ Jó fej ez a… Mi is a neve? Matyi? Mathi? Mathias, igen ez az. Ráadásul még vicces is.
-Talán sárgadinnyés és elég érdekes színe van szerintem is. – válaszolta a gyermek fintorogva, ugyanis utált minden sárgadinnyéből készült ételt és italt.
~ Fúj! Sárgadinnye. Nincs is annál rosszabb gyümölcs. Még a szagától is undorodom.
- A felsős elmondta, hogy tulajdon képpen miben is kellene segítség.
~ Mire buknak a lányok? Talán a csokira, azt mindenki szereti.
-Mit szólsz egy csokis üsthöz. Tele töltötték vajkrémmel. Hmm… isteni. – Patrick szinte a szájában érezte a kis kondérokat, amiknek mindig a fülét harapta le először.
~ Finom étcsoki vajkrémmel töltve és mogyoró reszelékkel a tetején. – ábrándozott az ifjonc.
-Vagy jeges egér? Nem igazi egér, csak cukorka. Szerintem vicces, ha csak nem fél az egerektől. Esetleg örülne egy kis csokicsótánynak? Bár ez már nekem is undorító. Vagy egy cukros penna? Az órán legalább nem feltűnő, és vicces, hogy egy tollat rágcsálsz. Tudom már, zselés meztelen távozzsátán, finom gyümölcsös töltelékkel töltve. A csodapálca is nagyon finom, ropogós, édes, cukros. Megtréfálhatod a többieket, mintha megennéd a varázspálcád. Tudom már, az én titkos receptem kell ide. Kicsit költséges, de az íze tökéletes. Ha megkóstolod, mind a tíz ujjad megnyalod, talán még a lábujjaidat is.
Várj itt, gyors átmegyek a Három Seprűbe. Amíg elvagyok, addig keresnél nekem, sütőtök levet és nyúlós, savanyú gilisztát, ja és persze egy robbanó bonbont és két durranó cukorkát? – A fiatal ki szaladt a boltból.
 Amint becsukta maga mögött az ajtót, jéghideg szél megcsapta az arcát és megremegett egy pillanatra, majd tovább futott.
~ Fogalmam sincs, merre van a Három Seprű, de gondolom, biztos ki van táblázva, másrészt lehet nem kellett volna rá hagyni a cukor vadászatot, mert ő valószínűleg nem is tudja miket mondtam, majd én megkeresem, ha nem találta ezeket meg. Attól félek, hogy a vajsör kihűl, mire odaérek, de ő biztos tud valami varázslatot, amivel felmelegíthetjük. Ott a tábla és már látom is a célom, ki is van írva nagy cifra betűkkel, hogy Három Seprű. - Beért a Három Seprűbe és kérni akart egy vajsört.
Egy jó fahéjas illatos vajsört.
- Jó napot! Egy fahéjas vajsört kérek. - Nem kapott vajsört mert túl fiatal. - Nem nekem lesz, hanem egy barátomnak. - Így se adtak neki. Szerencsére egy kedves úriember segített neki és elkérte ő az italt. Patrick megköszönte, s egy kicsit körbe pillantott.
Kellemes hangulat volt ott, szívesen elidőzött volna még ott egy kicsit, de tudta, hogy Mathias vár rá, ezért sietett. Nehezen bírt ellenállni a csábításnak, hogy meg ne igya, hiszen édesanyja csak ritkán csinált otthon vajsört és azt is karamellás tejnek hívta. Karácsonykor a kis családja együtt volt és akkor ihatott „karamellás tejet”, ami a halott apjára emlékeztette és arra, hogy mindig bajszot készítettek maguknak a habból. Miután az apja meghalt, nem igazán iszogattak ilyet karácsonykor, sőt semmikor. A karácsony inkább egy gyásznap lett, amikor elhunyt édesapját gyászolták.
~ Csak egy kortyot. Nem, nem lehet. Sietnem kell, Mathias már biztosan tűkön ül és azon gondolkozik, hogy hol vagyok már ennyi ideig.
 Ezután sietett vissza az édesség boltba a vajsörrel a kezében. Benyitott és megcsapta újra a meleg és a kellemes illat, körbenézett. A nagy tömegben könnyen megtalálta az óriást aki kimagaslott a gyerektömegből.
~ Milyen szerencse, hogy ilyen magas, másként biztosan csak nehezen találtam volna meg.
-Nos, minden meg van amit kértem? – szólt lihegve Patrick. Közben azon gondolkodott, hogy mi kell még a recepthez.
- A nyalóka! Elfelejtettem a nyalókát! 3 darab nyalóka kell még hozzá! – csattant fel a fiú, majd elemelt 3 piros nyalókát.

*
zene: LG - Mama Said



'Somewhere, lost in pieces
And I'm calling, calling, calling out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

-Talán sárgadinnyés és elég érdekes színe van szerintem is. –
A fintorra elvigyorodom. Igazán vicces a reakciója az említett gyümölcsre, bár igaz ami igaz, én magam sem rajongok érte. Az illata ugyan nem rossz, de az íze… ! Bólintok és nem is firtatom tovább a dolgot a nyalóka kapcsán. A következő kérdésemre lelkes monológot kapok, amire szinte csak kapkodni van idő a fejemet.
- …nem igazi egér, csak cukorka. Szerintem vicces, ha csak nem fél az egerektől. Esetleg örülne egy kis csokicsótánynak? Bár ez már nekem is undorító. Vagy egy cukros penna? Az órán legalább nem feltűnő, és vicces, hogy egy tollat rágcsálsz. Tudom már, zselés meztelen távozzsátán, finom gyümölcsös töltelékkel töltve. A csodapálca is nagyon finom, ropogós, édes, cukros. Megtréfálhatod a többieket, mintha megennéd a varázspálcád. Tudom már, az én titkos receptem kell ide. Kicsit költséges, de az íze tökéletes. Ha megkóstolod, mind a tíz ujjad megnyalod, talán még a lábujjaidat is. –
Nevetnem kell ezen a fiún. Milyen lehet vajon az a csodapálca? Vicces let volna ha az az ostoba Lee szilveszter után egy ilyet zsebelt volna be a szép tölgyfa pálcám helyett! Elmerengek, és közben körbe nézve vizslatom melyik is lehet a meztelen távozzátán, mert annak jó a neve. Habár lehet ha olyat vinnék akkor Blaire a bagolyházból lökne ki halál nyugalommal az arcán. A múltkor a boszorkányriasztóparfüm se jött be, pedig azt ajánlották az Illatkalandorban. Honnan a fenéből kellett volna tudom, hogy neki a boszorkányragályszerelem kell? Olyan egyformák… főleg az üvegeik.. meg a neveik.. főleg egy férfinak...!
Szóval mire eljutok oda gondolatba, hogy a csokipennát vagy mit is válasszak, addigra Patrick elhadar egy rakás dolgot, aminek persze a felét nem értettem és már ki is viharzik a boltból. Az ajtó csilingelve záródik utána és pedig értetlenül bámulok. Most hova a hangyatetves fenébe tűnt el? Pedig azt hittem már megbarátkozott a jelenlétemmel. Zavartan pillantok körbe tanácstalanul, a boltos pedig felvont szemöldökkel csóválja a fejét. Elfordulok tőle mert nem kell se a szánalma se a megvetése és vállat vonok. Jól van, mindegy...
Két polccal odébb visszatérek a csokibékákhoz, amelyek úgy, mint az előbb szép sorrendbe állnak. Leemelek egyet, hogy elolvassam a leírást mi is a különbség a lila és a kék között, mert ez azért tetszik. Ötletes kis édesség habár fogalmam sincs mit értett a hollóhátas kissrác azon, hogy kispórolják a csokit belőle... Azt mégis hogy lehet?
A kabátom ujját valaki rángatni kezdi és lenézve egy szőke kipirosodott arcú kislány néz rám. Fél pillanatig értetlenül nézek rá, mire ő a kezével a kezembe lévő édességre bök. Ahhh... világos!
Egy bárgyú mosollyal odaadom neki, mire ő elmosolyodik és még jobban elvörösödik, ahogy elveszi. Egy félszeg lapos pillantással köszöni csak meg, majd elszalad a társaihoz a bolt másik végébe. Újabb békát veszek le, ezúttal kéket és most van egy percem megnézni a borítót. Érdekes. Étcsokis. Elvileg új termélk. Biztonsági játékra játszom jelenleg a húgom esetében, és erre kifejezetten emlékszem hogy szerette. A lila verziót. Leveszek hát vagy hármat a kékből, gondolván az újdonság varázsa sose árthat, és eltűnődöm mit is mondott Patrick.
Talán a durranócukorkákat emlegette, noha nem értem miért. Hisz pont meséltem neki mennyire rossz élményem volt vele. A következő sorban ott sorakoznak nagy üstökben a különöböző ízesítésűek belőlük. Már így is zizegnek és morognak. Hogy voltam képest ezt a számba venni? Most sem értem...!
Már épp belenyúlnék hogy kivegyek egyet, habár fogalmam sincs mennyi is kellene belőle, mikor újra kivágódik az ajtó hangos csilingelés közepedte és a hűvös szellő kíséri azt. A kisfiú besiet egyenesen hozzám egy gőzölgő korsóval a kezében. Innen érzem hogy ez nem lehet más, mint vajsör.
- Nos, minden megvan, amit kértem? –
Öööööö...
- Hmmm. Nem. Vagyis nem tudom miből mennyi kell. – vágom ki magam a szorult helyzetemből. Na meg a lista egészét elfelejtettem. Vagyis meg sem jegyeztem. De ezt neki nem kell tudnia. Már épp nagyon büszkén hátba veregetem magam, mikor a kissrác felkiált és a nyalókákhoz rohan. Leemel onnan hármat nagy lelkesen. Kipirult a kinti hidegtől, de meglehet a lelkesedés is teszi.
- Mondd csak, Patrick, tulajdonképpen mire is készülsz? –
Pillantásom érdeklődő, bár kissé zavarba vagyok. Nem akarom hogy ennyi problémát okozzak neki. Nekem az is elég lett volna ha tanácsod ad hogy szerinte mi a jó és kész. Zavartan babrálok a békák dobozával a kezembe, míg várom a válaszát.

Mikor Patrick visszafordul, észreveszi Mathias kezében a csokibékát, s meghallgatja kérdését.
-Valójában mikor azt mondtam, hogy nem ismerem túlságosan az édességeket, kicsit hazudtam. Igazából annyira ismerem a finomságokat, hogy saját cukorkákat szoktam készíteni. Van egy nagyon jó receptem, csak még nincs neve, de hidd el nagyon finom cukorkát tudok készíteni – Amint befejezte mondatát, el is indult össze gyűjteni a maradék hozzávalót. A sütőtök lé egy magas polcon volt. Nem akart segítséget kérni, ezért lábujjhegyen piszkálta le az üveget. A palack elkezdett a padló felé zuhanni, de Patrick ügyesen elkapta.
-Huh! Ez meleg volt – mondta halkan a fiú.

~Nos, kell még savanyú giliszta, bár… lehet, hogy rossz ötlet, mert akkor kicsit savanykás lesz és a lányok szerintem jobban szeretik az édeset.

 Most pedig a pattogó cukor, veszélyes lehet arra, aki nem tudja, hogyan bánjon vele, mint például Mathias – közelebb lép az üstökhöz ahol a bestiák zizegnek és csattognak, majd bele markol. Erősen összeszorítja a kezét, így moccanni se bírnak a cukorkák.
~Szerencsére még meleg az ital, így gyorsan fogok haladni. – Elkezdi a hozzávalókat a bögrébe pakolni. Először a nyalókával kavargatja az italt, addig, míg az elolvad (mármint a nyalóka). A következő lépés a legnehezebb. Beledobta a pattogócukrokat a korsóba, majd a másik nyalókával lezárta a tetejét, hogy ki ne ugráljanak a forró pattogó nasik, így a második nyalóka is elolvadt. Ezután már csak hozzá öntötte a sütőtök levet, robbanóbonbont nem rakott bele, mert helyette pattogócukrot használt. Ezeket is jól elkeverte az utolsó nyalókával. Ezek után várt néhány percig, amíg a massza megkeményedik és cukorka lesz belőle. Miközben várakozott, azon gondolkodott, hogy…

~ Remélem ízleni fog majd neki a cukor. Nem akarom, hogy bénának gondoljon. Egyébként is jó lenne, ha a segítségére tudnék lenni. Egyre jobban kezdem kedvelni ezt a fiút. Össze kéne barátkozni vele. Ő már idősebb és biztos tud nekem segíteni majd néhány dologban. Ideje lenne megnézni mit alkottam. – Bele nézett a korsóba, ahol néhány darab fehér és piros csíkos cukorkát látott. Kicsit szúrós szaguk volt, de általában a cukrot megeszik, és nem szagolgatják. Kivett egyet és a fény felé tartotta, majd nézegetni kezdte, mintha csak egy drágakövet vizsgálgatna.

 Mathias felé fordult és bekapta az édességet. Elkezdte ízlelgetni. Először a cukorka elkezdett pezsegni, majd ahogy tovább szopogatta elkezdte kicsit csípni nyelvét, ezután egy nagyon savanyú ízt érzett és egészen beleborzongott. Ráharapott a cukorkára és egy meleg sütőtök ízű krém folyt a szájába. Ez egészen felmelegítette testét, lelkét olyannyira, hogy képes lett volna ruha nélkül kimenni a hóba. Mikor elfogyasztotta a csemegét Mathiasnak nyújtotta a korsót.
-Tessék kóstold meg!

*
zene: LG - Mama Said



'Somewhere, lost in pieces
And I'm calling, calling, calling out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mázlinkra a Mézesfalás öreg tulaját lefoglalja egy csapat hollós és hugrás diák. A kék és a sárga sálakból legalábbis erőteljesen erre a két házra asszociálok. Az öreg morgolódón igyekszik rendet teremteni, mivel az egyik nyalókás pultot a cukorkákkal egyetemben sikerült fellökniük. Figyelem a jelentet pár percig, s mire visszapillantok, Patrick épp nagyban nekiáll a boltot körbejárni. Közben magyaráz és magyaráz. Már épp kérdeznék újra, hogy mégis mi ez az egész, mikor aztán magától kiböki a lényeget. Meglep hogy ő egyedül képes kotyvasztgatni ilyesfélét. Nekem nem lenne merszem, de mondjuk ezért is voltam világéletemben elégséges bájitaltanból is. Plusz mert mindig is rühelltem Piton-t. Hát igen, van aki csak Malfoy párti. Mint épp ő volt. S már épp rákérdeznék, hogy hogyan is fog ez az egész kinézni, mikor a fiú elszalad és két sorral odébb a legfelső polcok egyikéről kezdi el lepiszkálni a nagy üveget tele édességgel. Maga a bödön majdnem akkora mint a gyerek feje. Ügyes csimpaszkodásának meg is van az eredménye, hisz elkezd lefele zuhanni, ahogy eléri a polc szélét. Bennem meg az ütő áll meg a látványra. Basszukulcs! Még agyonnyomja! Már épp ugranék oda, mikor McFly ügyesen kapja ölbe a cukorkásbödönt és kiált fel. Meleg? Hát ez több volt mint meleg! Azért egy bíztató mosolyt küldök felé. Belegondolni is szörnyű, hogy ha nem ennyire ügyes, akkor valószínű a boltos minket is kiebrudalna innen. Merlin szakállára, erre nem kerül sor. Sőt, az se tűnik fel neki, hogy a kis elsős nekiáll a bolt közepén kotyvasztani. Én meg csak sután figyelem, nekitámaszkodva az egyik masszív pultnak, kezemben a csokibékákkal. Tekintetem közte és az olvadozó massza közt cikázik. Az utóbbi először lágy majd egyre sűrűbb lesz. Végül teljesen megkeményedik. Felvonom a szemöldököm és somolyogva, magam nagyon is jót mulatva, élvezem az előadást. Mert Patrick arcára kiül a kísérletezők tipikus arckifejezése. Egyszerre komoly és céltudatos. Ami fura egy tizenegy éves fiútól. Ugyanakkor valahol csodálatra méltó is. Kissé elámulok és ennek jócskán van oka. Rájövök ugyanis, hogy én soha semmiért nem rajongtam ennyire.
- Tessék, kóstold meg! -
A gyerek szavai térítenek magamhoz. Rápillantok, egyenesen a szemeibe és egy biccentés keretein belül elveszem az édességet tőle. Kissé félve vizsgálgatom meg, de nem tűnik rosszabbnak mint egy átlagos cukorka. Legalábbis a kinézete abszolúte a megnyerő kategória.
- Hmm... remélem nem most mérgezel meg. -
Vigyorodok el, mert jó cukkolni a másikat és mert mindig is ez az alkat voltam. Majd lazán, szinte nemtörődöm stílusban dobom be a számba az édességet. Fél perc után megérzem az ízeket is. A pezsgésre a nyelvem enyhén bizseregni kezd. Még épp kellemesnek mondható de ekkor hirtelen csípősbe vált át. Merlinre ez szörnyű!
Már majdnem kiköpném, mikor újabb ízvilág köszönt ami a savanyú néven fut. Hát, jó végülis de nem az igazi. És mivel nem akarom megbántani az iskolatársamat megforgatom a nyelvemmel a cukrot, ami erre kilyukad. Na ekkor folyik ki és tölti meg a szájüregemet az édes sütőtökös krémes massza. És ez elnyomja az összes eddigi ízt. Zseniális!
- Nos, Patrick... ez egész.... bravúros! -
Mosolyodom el.
- Azt hiszem szabadalmaztatnod kellene! - bököm finoman oldalba bíztatóan. Jó biztosan van hova fejlődni, de ez a gyerek még sokra viheti. - Ami azt illeti, lehet még ide a Mézesfalásba is felvennének...! -
Igaz, ez félig meddig jelenleg az elképzelhetetlen kategória, de később ha megmarad a remek érzéke a kotyvasztáshoz és az alkotáshoz miért is ne dolgozhatna akár épp itt? Vagy Weasley-éknél?
- Uhhh, azt hiszem fizetünk kellene... -
És igen, az öreg boltos épp árgus szemeket mereget felénk. Ezek szerint végzett a nyalókák összevadászásával, s most épp nem túl boldog látva a mi kis partizán akciónkat. Hát ez pech... oltári pech!

Izgatottan figyeltem az arckifejezéseit, hogy ízlik- e neki a készítményem. Bevallom rettegtem a csalódástól. Féltem, hogy nem ízlik majd neki és azt hinné, béna vagyok.  Bár jó édesség készítő vagyok, valahogy mégis kételkedtem magamban.  Mindig is kétségeim voltam a felől, hogy amit teszek elég jó-e vagy én elég jó vagyok-e. Gyakran gondolkodtam ezen, szinte minden cselekedetem után. Sokszor sírtam az ablak előtt ülve a hálókörletben. Sokszor az eső is esett olyankor, vízcseppek futottak végig az üvegen, mintha az ég is velem együtt sírt volna.  Egy barátot láttam meg Mathiasban talán ezért tartottam ennyire a kudarctól.
- Nos, Patrick... ez egész.... bravúros!

Amit mondott egészen felszabadított, mintha egy nagy sziklát szedtek volna le a mellkasomról. A levegőt tisztábbnak éreztem és melegebbnek. Elfogott egy furcsa érzés, ami azelőtt még sose, legszívesebben a nyakába ugrottam volna pedig semmi hőstettet nem hajtott végre. Furcsa volt nekem ez az egész. Kissé zavarba jöttem.
- Oh…Köszönöm – közben elpirultam és mosolyogtam.
Talán nem is sejtette, de abban a pillanatban a legboldogabb emberré tett a Földön. Nem értettem miért lettem olyan boldog. Szerettem volna többet mondani neki egy szimpla köszönömnél, de örültem, hogy ennyit is ki tudtam nyögni.
- Azt hiszem szabadalmaztatnod kellene!
Barátiasan oldalba bökött. Olyan érzés volt mintha egy lufi lennék, amit tele pumpáltak örömmel és szeretettel. Csak idő kérdése volt, míg ki nem durranok.
- Ami azt illeti, lehet még ide a Mézesfalásba is felvennének...!
- Áh…Dehogy. Túl kedves vagy.
Most már egészen úgy éreztem, hogy ki fogok durranni. Nem bírtam tovább tartani. Hirtelen felugrottam a magasba és elkiáltottam magam.
- Juhé!
Aztán elég kínosan éreztem magam, sok szem bámult rám. Egy idióta vagyok. Most biztosan utálni fog Mathias, ha eddig nem is. Teljesen szégyenbe hoztam magam és őt is mások előtt.
- Bo…bocsánat – szólaltam meg nagy nehezen. Nem látszott különösképp idegesnek.
- Uhhh, azt hiszem, fizetünk kellene...
-Igazad lehet. Megyek is.
A lehető leggyorsabban próbáltam elintézni a fizetést. Remélem nem vert át, mert nem igazán figyeltem arra, hogy mit mond. Az érzelmeimmel voltam elfoglalva.

Lassan visszasétáltam Mathiashoz. Komolyan a szemébe néztem, majd a zsebembe nyúltam. Egy kis barna bőr zsákot húztam elő.
- Ezt add oda a húgodnak kérlek. Ne nyisd ki! Csakis ő nyithatja ki, utána megnézheted. Megígéred, hogy nem nyitod ki? Kérlek.
Közben felé nyújtottam a kis csomagot. Arra számítottam, hogy a válasz igen lesz. Fájdalmas volt megválnom tőle. Farkasbőrből készült és én mindig abban tartottam azokat a cukorkáimat, amit Matthiasnak is megmutattam. Most is az volt benne. Tudtam, hogy kérdéseket tett volna fel, de én nem akartam a kérdéseire válaszolni. Az egész csak azért volt, hogy összebarátkozzak vele és ez szerintem sikerült is. Közben meghallottam a tanárnő hangját, azt kiabálta, hogy indulunk.
- Mennem kell. Ugye találkozunk még?
A kezébe nyomtam a küldeményt és elindultam az ajtó felé.
- A húgod édessége miatt ne aggódj, majd gondoskodok róla.
Talán túlságosan is titokzatos voltam, de ezt kellett tennem. Nem akartam elveszíteni Mathiast. Ő az első a Roxfortban akit bátran barátomnak merek nevezni.

*
zene: LG - Mama Said


'Somewhere, lost in pieces
And I'm calling, calling, calling out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A szégyenlős hálájára csak elmosolyodom. Gondolom nincs hozzászokva a dícséretekhez. Vagy ha igen, akkor nagyon nem tudja kezelni. Tény, nem az én dolgom, de azért érdeklne mit is forgat a fejében. Mert a látványos zavarodottság azért kiül az arcára. És a hárítás is olyasféle, ami arról árulkodik, vagy nincs teljesen tisztában önnön értékeivel vagy nem tudja a gratulációt hogy kezelni. Igaz, gyerek még, majd megérik rá. Habár... meg lehet erre érni? És ráadásul pont én mondom, aki azt se tudja legtüöbb esetben merre is van arccal? Tulajdonképpen én vagyok kettőnk közül szigorú értelemben véve az idősebb mégis, esetlenebbnek érzem magam mint ő. Neki egyszerűbb hisz ismeri a közegét. Én meg néha úgy érzem magam, mint a hippogriff a kalitkában. Vagy egy sárkány egy jégveremben.
Talán el is merengenék ezeken hosszabban ha nem zökkentene ki Patrick hangos csatakiáltás szerű öröme és a levegőbe való ugrálása. Igaz, hogy egy szirti kecske is megirigyelné bravúros teljesítményét, de azért mosolyogtató a lelkesedése. Nem is a kurjongatása miatt meredek rá, hanem mert azt hiszem egy percig hogy rosszul láttam a jelenetet. De... nem.
És ezt az erősíti meg bennem, hogy a következő percben körbepillantva a Mézesfalásban tobzódó diákok jó része épp minket bámul.
Hát... nem mondanám hogy nem kínos. De... (és itt van egy fontos de), azt hiszem voltam ettől rosszabb helyzetben is. Hmmm... biztosan. Csak épp közel sem jut eszembe egy se, de... á biztosan.
- Bo…bocsánat.
A dadogó kissrác újra magára vonja a figyelmem. Látványos idegességére én is az leszek, noha igazából semmi nem történt. Szóval csak megrántom a vállam és eldörmögök egy 'semmi baj'-t miközben már az eladóval szemezek. Meg is hozza az ihletet a fizetésre és elég ezt szóvá tennem Patrick már indul is. Épp tiltakoznék, hogy de nem... nem akarom hogy ő fizessen az én dolgaim után, de addigra már le is csengeti a galleonokat. Eltöprengek egy percig de végül úgy döntök, meghagyom a dolgokat az ő keze alatt. Végtére is irányíthat egyszer ő is. Hátha az ujjongása okozta béklyók így lehullanak és... egyszer majd úgyis visszafizetem neki ami jár. Sosem szeretek tartozni, és soha nem is szorulok rá erre.
Figyelem őt, ahogy ügyköd. Nem foglalkozom a mellettem ellépő griffendéles lányokkal akik megbámulnak. Mikor viszont McFly megfordul tekintetem a cukorkákra szegezem. Mintha nagyon de nagyon de nagyon fontos lenne meghatároznom hogy ez éppen sötét barna-e vagy inkább csillámló arany.
- Ezt add oda a húgodnak. Ne nyisd ki! Csakis ő nyithatja ki, utána megnézheted. Megígéred, hogy nem nyitod ki? Kérlek.
Szavai szinte levegő nélkül szaladnak ki belőle egy szuszra és csak pislogni van időm. Végül persze bólintok, és elsősorban az utolsó szó az, ami meghat.
Kérlek. Olyan furán cseng, olyan szokatlanul. Olyan ritkán használom. Pedig annyira egyszerűnek hat...
- Persze! Csak akkor ha ő megnézte.
Kacsintok egyet, és megforgatom a kezembe vett bőr tasakocskát. Nem vagyok valami kíváncsi jellem és amúgy is, tartom magam az ígéreteimhez, de kicsit furcsállom, hogy ezt akarja tőlem. Már fel is tenném hogy miért, ajkaim szétnyílnak hogy formálják a hangokat, de végül csak a levegő süvít ki rajtuk, mert a Mézesfalás ajtaja csengve nyílik ki és elrikkantja magát Dalton, hogy ideje az összes elsősnek szednie a sátorfáját.
- Mennem kell. Ugye találkozunk még?
- Biztosan!
Biccentek.  Tekintve, hogy ez egy ostoba kérdés. Egy bentlakásos iskolába nehéz nem találkozni bárkivel is. Pláne úgy hogy rendszerint mindig egy időintervallumban reggeliznek, ebédelnek, és vacsoráznak a diákok. Ám több kommunikációra nincs időnk, mert az ajtó előtt  libasorba felfejlődött csapatból már csak Patrick hiányzik. Így mikor elhangzik az utolsó mondata, amit nem tudok mire vélni, el is indul kifelé a többiekhez.
- Kösz....
Mormogom félhangosan utána, de esélyesen ezt már nem hallja.
Körbepillantok és rájövök immár én vagyok az egyetlen felsőéves a boltban, szóval ez meghozza a kedvem a távozásra. Kiszurkolom a két csokibékákért járó sarlókat és végül egyetlen könnyed mozdulattal lépek ki a csípős levegőre. A mardekáros sálam újra összefogom magamon hogy jótékony melege megvédjen a februári hideg szél vad cirógatásától.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!