Elhagyatott játszótér

A Szellemszállás felé menet, az Antikvárium mögötti utcában, sok lakatlan lakóház mellett elhaladva egy mugli játszótérre hajazó kis lepusztult placc árválkodik, egy hippogriff-formájú fél libikókával és egy sárkány-nyakra formázott, beszakadt és törött csúszdával. Az egyetlen épen maradt (vagy megjavított) elem a levegőben lógó két hinta. Felfüggesztésük nincs, néha magányosan himbálóznak a piros deszkák. A hugrabugos Jenny azt mesélte, hogy múltkor, mikor beleült az egyikbe, az felemelkedett egészen magasra, és körberepülte egész Roxmortsot!

♦Reginald Cobham♦

Nagy szerencse, hogy Bob bácsi, Melanie néni párja a Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Balesete és Katasztrófák Főosztályán dolgozik, így közben tudott járni abban, hogy levelemet,  - amit pár hete küldtem el az Auror parancsnokságnak - valóban elolvassák és komolyan vegyék.
Az ő segítségével úgy látszik, meglepően gyorsan kézbe is vették az ügyet, és egy bizonyos Reginald Cobham nevű aurorra osztották a nyomozást. Egy gyors kávézást követően izgatottan indultam el Roxmorts-ba, nagy szerencse volt, hogy erre a hétvégére kimenőt kaptunk. Kellemes őszi most az idejárás, ezért egy könnyű, szürke kabátot kanyarítottam a vállamra, és egyszerű fekete farmert húztam, fekete csizmával. Hajamat konytba csavartam és a kedvenc, sötétbordó rúzsommal rúzsoztam ki magam. Magamhoz képest tényleg igen vidáman indultam útnak, hiszen talán most végre közelebb kerülök majd a célomhoz, amit már Roxfort ostroma óta kitűztem. Nevezetesen, hogy kiderítsem, hol van a nagybátyám.
Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy megtudjam, él és virul, majd beköltözzön hozzánk a családi fészekbe. Sokkal inkább a megkönnyebbülést szeretném végre átérezni az által, ha kiderülne végre, halott, vagy Azkabanban szenved.
Bár őszintén szólva, nem hiszem, hogy ekkora szerencsém lenne. Sajnos Fenrir-t mindig is sokkal szívósabbnak és szerencsésebbnek gondoltam annál, hogy vérbe fagyva találják meg őt valahol az árok szélén. A nyomozás másik remélt végkifejlete az lenne még, hogy az emberek végre ne mutogassanak anyámra ujjal a városban, és ne kapjuk meg minden egyes alkalommal egy egyszerű bevásárlás közben is azokat a pillantásokat és orr alatt elmormolt szitokszavakat, amiket hosszú évek óta kénytelenek vagyunk elviselni. De ezen felül még a Wizengamottól is retteghetünk, hiszen most zajlik Tudjukki híveihez közel állók vizsgálata is, így hamarosan várható lesz, hogy kopogtatnak majd a mi ajtónkon is. Ezért is lenne jó, ha minél hamarabb véget vethetnénk a kételyeknek, és lemoshatnánk magunkról anyámmal minden gyanút.
A Greyback név azonban már kétség kívül örökre el lesz átkozva, ezért sokszor eszembe jutott már, hogy érdemes lenne nevet változtatnunk anyámmal.
Ezen merengek, amikor elérkezek Roxmorts határába. A faluban derűs a hangulat, ami nem is csoda, hiszen az ősz egészen elképesztő  látványt kölcsönöz ennek a falunak. Az egész sárgás-vöröses-zöldes színorkánban tündököl, és most még a helyi trubadúr is játszik mágikus trombitáján a Három Seprű előtt. Egy könnyed, blues-os dallamot játszik, ami meglepő módon most nekem is mosolyt csal az arcomra. Engedek magamnak néhány pillanatot, hogy belefeledkezzem a hangokba, aztán sóhajtok egyet és tovább indulok. A Szellemszállás felé veszem az irányt, itt lakatlan házak mögött hamarosan el is érkezem a levélben megbeszélt találkozó színhelyére. Bár maga a játszótér elég lepusztult, az őszi fák látványa miatt még így is áraszt egyfajta kedves és barátságos hangulatot. Az órámra pillantok, és mivel jó korán érkeztem, beülök a hintába, hintázással múlatom az időt. Még van negyedórám tízig, a találkozó időpontjáig. Bízom benne, hogy az auror valóban eljön, és a nyomozás kezdetét veheti...

[Artemis Greyback]

Artemis Greyback

Van, hogy a szakmai tudás önmagában nem elegendő a nyomozáshoz. Amikor a sors, vagy szerencse, netán isteni beavatkozás segít, mindegy hogyan nevezzük, az olykor legalább olyan kulcs szerepet tölthet be, mint a felkészültség. Mert nyomok nélkül nem megyünk semmire ugyebár... persze a nyomokat nem a szerencsétől kell várni, de van, hogy nincs konkrét helyszín vagy olyan szálak, amiken el lehetne indulni, netán zsákutcába vezetnek. Nos, olyankor jön a képbe a deus ex machina. Persze ez állhat más megközelítésből való józan végiggondolásból, de a sors adta lehetőségből is. Most a második eset forog fenn, amikor egy beállt ügyet hirtelen felpezsdít egy beérkező levél. Biztos forrásból jutott hozzánk az információ s az én kezeim között ment a főparancsnok asztalára, aki volt olyan kedves, és engem is állított rá a dologra. Amikor tudomásul vettem utasítását és rábólintottam, igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire is örülök a feladatnak. Egyrészt, mert megoldásával nagy szolgálatot tehetünk a varázsvilágnak. Másrészt azonban a személyes indíték is ott van, hiszen az "űzött vad" kedves baráti körével igen közeli ismeretségbe kerülhettem pár hónapja, amit nem felejtettem el nekik távolról sem...
De akárhogy is volt, a profizmus érdekében a személyes gondolatokat félre kell tennem s így is cselekszem, inkább összeszedtem a rendelkezésre állóidőben minden aktát és feljegyzést, azokat bújtam át, hogy felkészült lehessek. Egy-két álmatlan éjszaka után pedig felvirradt a nap: a találkozó napja. Időben elkészültem: felöltöttem világoskék ingem, fekete nyakkendőm és szürke öltönyöm, rá fekete talárom, valamint minden felszerelést elpakoltam, amire szükségem lehet. Paranoiás lennék? Kétségtelen, hogy egy csipetnyit igen, de nincs ínyemre pusztán pálcámra hagyatkozva belesétálni bármibe. Egy ezüstözött tőr és egy bezoár legalább legyen nálam, az elég a legtöbb helyzetben. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy inkább hívjanak üldözési mániásnak, de a pálca-tőr-bezoár hármas nélkül nem indulok útnak. Az élet az óvatosságot igazolja... így hát most is ezeket veszem magamhoz, ezzel minden helyzetet meg lehet oldani némi kreativitással. Elkészülvén Roxmortsba hoppanálok. Mivel diáklányról van szó, ezért kézenfekvő, hogy itt találkozzunk. Egyrészt mert neki nincs nagy mozgástere, másrészt ez feltűnésmentes és meg lehet vele kerülni az iskola bevonását, ami áldásos, hiszen az iskolával több ember szerez tudomást s nagyobb eséllyel szivárog ki bármi, indulnak pletykák. Ezt pedig sem én, sem Artemis nem hinném, hogy nagyon szeretné. Előbb érek a helyszínre egy öt perccel, szokásom szerint. Kissé meglepve tapasztalom, hogy már van ott egy leányzó, akit meg is szólítok. - Artemis Greyback? - ha kérdésemre igenló választ kapok, úgy közelebb lépek hozzá és bemutatkozom. - Reginald Cobham, szolgálatára. - finoman nézem meg magamnak, ami munkám része, megtanultam már úgy végigmérni embereket, hogy azok ne nagyon észleljék. Fontosak a benyomások, az, ami tükröződik a másik arcán, a gesztusai, a testtartása. Rengeteg következtetést lehet belőlük levonni, amik fontosak is. - A pontosság a királyok udvariassága, ennek tükrében pedig a kisasszony igazi királyi vérrel büszkélkedhet. - mosolyodom el finoman. Kis megjegyzésemmel próbálom indítani a beszélgetést, elvégre ezt mégse lehet in medias res kezdeni, kényes dolgokról van szó.

Találkozás az aurorral

"A vér nem válik vízzé."

Pár perccel az érkezésem után egy elegánsan öltözött fiatal férfira leszek figyelmes a játszótér közelében. Kis távolságról megszólít, mire bólintok, és közelebb jön.
- Örvendek Cobham úr! - nyújtom a kezem kézfogásra, s ha elfogadja, határozottan fogok vele kezet. Látom, hogy nagyon diszkréten, de végigmér. Nekem ehhez nincs igazán tehetségem, ezért nem nézem meg tüzetesebben, ráérek arra még, hogy szépen-apránként levonjam a megfelelő következtetéseket.
-   Köszönöm, hogy eljött. – teszem hozzá, mert fontosnak érzem. Eddig ugyanis halvány reménysugaram sem volt rá, hogy megoldódhat ez a borzasztó szélmalomharc, amit nap mint nap vívok a Fenrir miatt keletkezett démonaimmal, s most megízleltem a reményt, ami sokkal édesebb, mint hittem. Majdnem olyan édes, mint a bosszú, amit a drága nagybátyám ellen forralok jó ideje.
A következő mondatára kissé felvonom a szemöldököm. Meglep, hogy a vér ilyen hamar szóba kerül, hiszen ami azt illeti, éppen amiatt vagyunk itt. Hogy a saját véremet hozzuk olyan helyzetbe, amit bizony egy normális ember nem tenne a rokonaival alapjáraton. De az átlagembereknek nincsenek is olyan rokonaik, akik előszeretettel fertőznek meg harapásukkal gyerekeket, hogy azok ugyanolyan brutális lényekké váljanak, mint ők maguk. Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi sarkallhat arra valakit, hogy a saját nyomorát kívánja másoknak… még akkor is, ha a vér szagát követi. Én soha sem voltam ilyen kegyetlen, és a családunkban senki más sem, ezért sem értem, hogy honnan gyökerezik ez a mérhetetlen brutalitás Fenrirben. Vannak ugyanis más vérfarkasok, akikről tudom, hogy soha meg nem marnának jó szántukból senki mást, és kifejezetten kerülik az ilyen helyzeteket azzal, hogy megteszik a szükséges óvintézkedéseket az átváltozásuk idejére. Ám Fenrir teljesen kivetkőzött magából a marás hatására, és nyoma sem maradt benne abból a vicces, oltalmazó emberből, akinek én gyerekként megismertem. Az auror megjegyzésére csak finoman bólintok, majd egy pad felé mutatok, ami úgy 10 méterre van tőlünk, és ezt kérdezem.
- Leülünk esetleg oda? - arra számítok, hogy a beszélgetésünk igen hosszú időt fog igénybe venni, éppen ezért inkább kényelembe helyezném magam, amennyire lehet.
Nem szeretnék egy zsúfolt helyre menni, és most bármelyik kocsmában, fogadóban tolonganak a roxforti diákok, így az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy itt találkozzunk.

[Artemis Greyback]

Artemis Greyback

Nem kenyerem a pontatlanság vagy az időhúzás, így óramű pontossággal érkezem most is a megbeszélt helyszínre. Örömmel konstatálom, hogy nem vagyok egyedül, de persze 100%-ig nem lehetek biztos abban, hogy a leányzó az, akivel beszédem van, így azért rákérdezek. Amatőr hiba lenne valakit csak úgy letámadni... - Részemről a szerencse. - villantok fel egy apró félmosolyt s természetesen helyzethez és illemhez megfelelően illeszkedő kézfogásban részesítem a leányzót, de figyelek az ő gesztusára is. Elégedettséggel tölt el határozottsága, kedvező indításnak veszem s megerősíti bennem a jó együttműködés reményét. - Igazán nincs mit köszönnie, hiszen ez kötelességem. Igaz, ha nem lenne az, akkor is jöttem volna. - a világért sem akarom udvariassága értelmét és létjogosultságát kétségbe vonni, de azért egy auror megjelenése nem egy olyan deus ex machina isteni kegy s ezt érdemes tisztázni... sugallni akarom ezzel, hogy kötelességem és lelkiismeretem szerint egyaránt hajlandó vagyok mindent megtenni az ügy érdekében, persze józan határok között, de ezt fölösleges is lenne élőszóban magyaráznom, előbbi megjegyzésem ezt magában foglalja mind. Elég az a pár szó, nem kell hozzá tirádákat zengeni. Helyzetet oldó kis megjegyzésemre felszalad a szemöldöke, mire rájövök, hogy neki a vérről kicsit más jutott eszébe. - Félreértés ne essék, csupán a pontosságról és halovány humorizálási kísérletemről van szó. - emelem meg kicsit szabadkozva a kezem, majd ajánlatára bólintok. - Természetesen. - teszem hozzá még lakonikusan, majd meg is indulhatunk a pad felé, hogy miután ott helyet foglaltunk, ismét magamhoz ragadjam a szót és vele a kezdeményezést. - Nos, úgy vélem nem kell átrágnunk, hogy miért is jöttem ide, vagy hogy miről, illetve kiről van szó. Ennek tükrében szeretném kérni, hogy ismertesse, mit tud Mr. Greback-el kapcsolatban. - kérdésem nyilvánvaló és adja, hogy nem életrajzi adatokra, személyes emlékekre vagyok kíváncsi, hanem jelenlegi információk azok amik érdekelnek igazán, a többit a korábbi aktákból bármikor el lehet olvasni. Közben előkerül jegyzettömb és toll is egy zsebemből. - Remélem nem zavarja, ha jegyzetelek, de az eljárás része az elhangzott fontosabb információk rögzítése. - ha pedig zavarja, nos, akkor az emlékezetemre kell majd hagyatkoznom, de egy merengő majd kisegít abban is...

Találkozás az aurorral

Greyback titokzatos ismerőse

A mosoly általában véve annyira nem jellemző reakcióm, de egy diszkrét félmosolyt azért még tudok viszonozni. Amikor látom, hogy észrevette meglepetésemet a vér említése miatt, kicsit mérges leszek magamra. Azt hittem, hogy ennyi idő után már nem olyan egyértelmű a viszolygásom a téma iránt, de amint kiderült, még egy teljesen ismeretlen varázsló is egyből átlát a szitán. Nos, mentségemre szóljon azért, hogy az illető varázsló mégis csak egy auror, így valószínűleg van némi érzéke az emberek kiismeréséhez, másrészt pedig egy kis előismerete is van rólam. Utóbbi pedig hamarosan igen csak ki fog bővülni. A leülésre tett javaslatom beleegyezésre lel, így hát megindulunk a pad felé, ahol én a kezeimet lazán összekulcsolva az ölembe ejtem, és figyelmesen hallgatom Reginaldot. A jegyzeteléssel kapcsolatban csak jelzésértékűen megrázom a fejem. Érthető, hogy jegyzetel, bizony nem szégyen az, ha az ember nem tud mindent megjegyezni, és mivel ez a beszélgetés is a nyomozás része, evidens, hogy hivatalos iratot is kell minden elhangzott dologról készítenie.
-   Ami azt illeti, éppen ezért vagyok én is itt. Az égvilágon semmilyen jelet nem adott magáról Greyback az utóbbi fél évben. Korábban persze lehetett tudni, hogy nagyjából mit csinál, ám az ostrom óta képtelenség erről információt szerezni… - elhallgatok egy pillanatra, aztán kicsit halkabbra fogva a hangerőt, folytatom.
-   Az egyetlen nyom, amivel talán segíteni tudok, egy vérfarkasnő, akiről tudom, hogy még ma is él és London belvárosában tartózkodik. Az illetővel biztosan kapcsolatban állt Greyback, így talán őt lenne érdemes felkutatni. A neve Sasha Jones, negyven körüli, fehér nő. Számtalan sebhely csúfítja az arcát és hosszú sötét vörös haja van. – adok gyors személyleírást a nőről, ám ez még bizonyára nem lesz elég. Reménykedve nézek az aurorra, hátha sikerült új információt mondanom, ami segítheti a nyomozást.

[Artemis Greyback]

Artemis Greyback

Félreértés ne essék, nem szeretek és nem kívánok most se indiszkrét lenni, így gyorsan korrigálom is, a megjegyést, amit elejtettem s a másik arcán azért látom az enyhe meglepettséget, bármennyire próbálja is tükrözni. Csakhogy aurorként egy eleven gyanúszkóppá váltam, a tíz év feletti rutin elvezetett oda, hogy tudjak olvasni az arcokról, meglássam az átsuhanó kifejezéseket, melyek fölött a másik igyekszik mindig gyorsan úrrá lenni. Sokan, akikkel dolgom akad, nagyon igyekeznek leplezni, póker arcot vágni, én meg ehhez vágok jó képet, de magamban már patikamérlegen számítom is, hányadán állunk. Így vált ez természetessé s minden hátsó szándék nélkül is így gondolkodom már. Végül leülünk a padra és én előkészülök, de közben nem feledkezem meg arról sem, hogy Artemis-t is figyeljem, tovább pörgetve fejemben a nem nyelvi kommunikációs "kézikönyvet". Fontos a testtartás, a kezek helyzete. Mind elárul valamit s én ezekre alapozva tudom, hogy mikor milyen kérdést tehetek fel, mikor zárkózott mondjuk az "alanyom". - Nem adott jelet. - ismétlem meg. - Ez azt jelenti, hogy korábban ezt megtette valamilyen formában személyesen? - bár mondata második része más jellegű tartalomra utal, azért az első mondat megfogalmazása adja számomra  a kérdést. Akárhonnan is nézem, család, rokonság, nincsenek tökéletes bűnözők, ő is tarthat fenn valamilyen kapcsolatot, netán zsarolhatja is őket valamivel... szóval több lehetőség is adott. Ahogy halkul kicsit a lány, enyhén közelebb hajolok, de szigorúan tiszteletben tartva az illemet és komfortzónáját is. - Sasha Jones. - húzom alá kétszer a nevet a papíron és lekörmölöm a személyleírást is. - Mindenképp utána nézünk, hogy ő kicsoda. Eddig nem szerepelt a neve az F.G. aktában. - jegyzem meg elismerően, majd jön is vissza persze a kérdésem. - Annak alapján amit elmondott,úgy tűnik, személyesen is találkozott a nővel. Vagy tévedek? - ez lényeges pont, így lapot fordítok a tömbömön. - Amennyiben igen, leírná a találkozás helyét, körülményeit, illetve minden részletet, amire csak emlékszik? - kérdem felvont szemöldökkel, ha előtte elhangzott kérdésemre igennel válaszolt.

zene:JG- Just A Friend



’Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Már egy hete aggodalom fog el a nap huszonnégy órájában. Kezdek rájönni arra, nem nekem találták ki ezt a rejtőzködős, titkolózós dolgot. Hogy lehettem én korábban halálfaló? Hogy bírhattam én ezt idegekkel? Rejtély!
Már most kikészültem a hét napja tartó idegeskedésben. És persze mondanom sem kell, hogy ez nem a vizsgák miatti idegbaj s nem a felvételi miatti aggodalom, de még csak nem is a Clemmel kapcsolatom vitáim végett alakult ki. Sajnos muszáj volt ezt bevállalnom, úgy az egész elcseszett ügyet a kutyával, mert hiába bombáztam Lyanát, nem tudott hamarabb elszakadni Londonból. A rohadt balett meg a táncterem nem engedte legnagyobb pechemre. Első alkalom az utóbbi hetekben hogy szívből jövően sajnáltam hogy ennyire lefoglalják a kötelességei. Mondjuk így is örülhetek persze, hogy megteszi ezt a hosszú utat miattam. Igaz nem mertem konkrétan leírni miért is ennyire észveszejtően sürgős, hogy lássam és a részletekbe sem bocsátkoztam messzemenőkig bele, pláne nem azért, mert menet közben bárki olvashatja a baglyom. Akkor viszont pofára esősen kicsapás lenne a végeredmény, ami azért is duplán szar, mert nincs mindössze csak 3 hónap hátra a tanévből....  Így persze megvan az esély hogy elutasít. Maga a tény máris gyomorgörccsel áld meg, mely cseppet sem segít a reggelim gyors letuszkolásában. Azért mégis csak belapátolom a tányéromra kiszedett adagot hogy utána fénysebességgel robogjak le a picébe, nyaláboljam fel és rejtsem el a rühes macskának bebájolt Merlinkét a táskába és száguldjak el vele Roxmorts felé.
Valahogy jó hogy nincs ma társaságom, mert mindenki baromira elfoglalt lett. Blaire hetek óta kerül, Clemmel még mindig fújunk egymásra, vagyis, inkább ő rám mint én rá, Elliot pedig azóta sem írt levelet. Gondolom úgy van vele, hogy a kutyaproblémát letudta és élvezi az életet Nattal... A kis mocsok!
A falu kissé kihalt, ami így vasárnap reggel nem feltétlenül szokatlan. A legtöbbek még jó esetben is az igazak álmát alusszák, mert ki az a hülye (rajtam kívül) aki ha megteheti nem marad ágyban? Mindössze egy-két cégér lengedezik a szélben és egy-két üzletben látszik mozgás. Vannak mazochisták akik kinyitnak ekkor is, a kis kevéske profit reményében, amit a roxfortos diákoktól tudnak esetleg legombolni. Utam célirányosan arra veszem, amerre kell. Nem teszek fölösleges kitérőket, mert most abszolúte szükségtelen. Egyenesen oda megyek, amit a levélben megadtam. Az elhagyatott játszótér semmiben nem változott mint mikor Blaire-rel legutóbb itt jártunk, maximum annyiban, hogy a tél még jobban kikezdte. A hippogriff alakú libikóka egyik vége a magasba emelkedve várja, hogy valaki ráugorva letolja a föld irányába. A törött csúszda még rozsdásabb, mint amennyire emlékeimben élt. Szörnyen siralmas állapotok uralkodnak, itt ám mégis van egyfajta bája az egésznek. A két elvarázsolt hinta némán lebegve várja, hogy valaki ráüljön és megpörgesse az illetőt. Unottan pillantok körbe, de csak a fák szegélyei és a házak oldalai mutatkoznak, senki más. Korán jöttem, ezt könnyen állapítom meg az órámra pillantva. Remélem hogy Lyana nem téved el. Egész pontos meghatározást adtam neki a játszótér elhelyezkedéséről, már persze amennyire tőlem telt, de azért sosem lehet tudni...
Merlin persze eddig bírja idegekkel. Sosem szerette a bezártságot és most, hát most erőteljesen kiakad, hogy tizenöt kemény percre egy táska belsejét kell szagolnia. Egy kellően büdös táskáért, mert hát történetesen ebben hordom a kviddicscuccomat, amiben a zoknim nem a legillatosabb ruhadarabok egyike. Nem is szórakozok vele inkább, egyrészt mert féltem a saját testi épségem (igen, a mocsok kis tűhegyes fogaival azért oda tud kapni ha akar), másrészt meg amúgy sem vagyok a kegyetlenség mintaképe. Egyszerűen csak kizipzározom annyira a táskát, hogy kipisloghasson rajta. Ritka randára sikerült elvarázsolnom (kénytelen voltam macskát faragni belőle és inkább nem mutatom meg az átváltoztatástan tanárnak, mert tutira trollt kapok az év végi érdemjegynek), nagy szemeivel mérgesen méreget épp.
- Sajnálom, de muszáj volt haver! - közlöm lemondóan unottan miközben újra körbenézek. Nem bírom ha megsértődik, márpedig látványosan ejti meg ezt mindig.
Merre vagy Lia? tekintetem idegesen, szinte türelmetlenül pásztázza végig újra és újra az utcákat, amik ide torkollanak be. Nincs sok, egész pontosan három. A hinta mellé lépve nekitámaszkodom a vas rúdrésznek. Innen jó belátásom van mindegyik útvonalra. Merlin csak morog egyet és megérezve a hideg szellőt inkább visszavonulót fúj önszántából egy röhögő ugatásszerű nyávogás kíséretében.
Na igen, ha valaki hát ő aztán igazán várja Lyát hogy végre visszanyerhesse megnyerőbb küllemét.

 

szett

⚜

Furcsa volt újra Mathias levelét olvasni, kicsit Olaszországra emlékeztetett, mikor szinte reszketve vártam, hogy lefekvés előtt újra és újra olvassam a sorait. Ez az izgalom járt át, mikor megint elő vehettem az éjjeli szekrényem fiókjába süllyesztett pergamen darabot. Tudtam, hogy már semmi sem lesz olyan, mint amilyennek terveztem vagy amilyen lehetett volna még azelőtt a Valentin-nap előtt.
Csendesen sétáltam végig a Három Seprűtől a játszótérig, amit Mathias említett. Egy kicsit sántítottam, meg éreztem azt a kis fájdalmat tegnapról a vádlimban. Éppen csak egy óvatlan lépés kellett és máris megtörtént a baj. Nem volt vészes sérülés, könnyedén kezeltem magamnak is egy kis izomlazító krémmel, ám a kellemetlen kis görcs ott lüktetett. Tegnap este borzalmasabb volt, mikor egy csapat kislány előtt ácsorogva próbáltam talpon maradni, nem engedni, hogy könnyes legyen a szemem a fájdalomtól.
A mai napra nem a szokásos, magassarkú, kecses lábakat varázsló cipőim közül választottam. Egy lapos talpú, kényelmesebb pár mellett döntöttem, amit fájdalmak közepett sem megterhelő viselni. Egy pillanatra néztem csak le rájuk, hogy nem piszkolódtak-e be ebben a borzalmasan rideg időben.
Ahogy felemeltem a tekintetemet megpillantottam Mathiast. Ott állt a játszótéren, a maguktól himbálózó hinták és a hippogriff formájú libikóka között. Pontosan olyan volt, mint máskor: magas és jóképű. Már távolról is vonzó volt, nem akartam a közelébe menni, hogy megérezzem az illatát és megint ostoba módon csókot leheljek az ajkaira, mint ott, Londonban, a Temze partján. Túl sok lett volna újra belebonyolódnom ebbe az ördögi körforgásba, ki akartam szabadulni belőle, nem érezni. Neki ott van az a valaki, az a lány, akit talán annak idején megcsókolt helyettem… nem tudom. Nem ismertem, de nem is akartam. A részletek nélkül is elég volt a tudat: választott valaki mást helyettem.
Lyana, szedd össze magad! – anyám rikácsolása csengett a fülembe, ahogy egy pillanatra megálltam. Olyan volt, mintha földbe gyökerezett volna a lábam és nem tudtam volna megtenni a következő lépést. Legyen már benned tartás, Lya! – érkezett az újabb utasítás.
Bólintottam és közben mélyen szívtam be a levegőt.
Lassú, de határozott léptekkel indultam meg felé. Már el is képzeltem mit fogok mondani, üdvözlöm, aztán a hogy léte felől fogok érdeklődni. Egészen úgy akartam tenni, mintha az a legutóbbi kis közjáték a találkozásunk végén nem történt volna meg. Pontosan tudom, milyen ha valaki az ember helyett csókolnak meg… vajon ugyanígy érezhet a barátnője? Tudja egyáltalán?
– Mathias… – A neve csúszott ki a számon köszöntés helyett. – Vagyis szia…
Ne dadogj, egy úrinő nem beszél így! Újabb utasítás érkezett anyám mogorva hangján. Azonnal kihúztam magamat és mosolyogva néztem Mathiasra. A barna szemeket kutattam a tekintetemmel. Nagyon figyeltem rá, hogy ne áruljam el, mennyire ideges vagyok és mennyire szégyellem magamat a csók miatt. A Temze partján nagyon is úgy éreztem, szükségem van erre, most azonban iszonyatosan zavara jöttem, ahogy a tekintetem Mathias puhának tűnő ajkaira téved.
– Hogy vagy?
Erőlködnöm kellett, hogy ki tudjam mondani a kérdést, ami ott volt a nyelvem hegyén. A legrosszabb történt. Megéreztem Mathias férfias illatát. Egyenesen magával ragadott és egy lépéssel közelebb is húzott hozzá.
– Miért kellett idejönnöm? – bukott ki belőlem aztán a sokkal őszintébb kérdés.

zene:JG- Just A Friend



’Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nagy sokára (pedig csak percek telnek el valójában) előbukkan az egyik oldalsó házfal takarásából egy alak. Kétség kívül La Clair az, mert másnak nem lehet ilyen aranylóan szőke haja és kecses alakja. Az összkép szinte tökéletes, leszámítva azt hogy kissé biceg. Mikor közelebb ér veszem csak észre hogy az eddigitől megszokottól eltérő a magassága is, amely nem köszönhető másnak, mint a magassarkú hiányának. Valahol érthető, hogy ilyenkor nem húz elegáns cipőt, na de... megsérült? Mégis mikor? És miért?
Egyre több kérdés vetődik fel bennem és meglep az a tudat, hogy mennyire elfog a pánik a testi épsége miatt. Jó, jó azzal nyugtatom magam hogy csak Merlin miatt, hisz... így hogy varrhatom még a kutyámat is az ő nyakába?
Már arra jutok hogy visszakoznék (habár akkor elég vehemens és szar indokot kellene találnom miért is rángattam ide, a kegyetlen sivárság kelős közepére ahol semmi de semmi keresnivalója sincs), mikor a nevem ejti ki. Igaz nem épp túl kevesen és az üdvözlés nem épp legetikusabb formájában, de mégis csak a nevem, ami miatt kényszeredetten csak egy nyelésre futja tőlem. Lyától még ez az enyhén lebaszós hangnem is másként hat. Fura... sokkalta kevésbé sértő, mint vártam. Talán azért, mert az egyik legnagyobb szívességet kérem tőle és most tudom jól, semmit nem szívhatok mellre.
– Vagyis szia…
A kis korrigálás, melyet önmaga eszközöl ki egy halovány ajakrándulást idéz elő nálam.
- Szia...
Szinte suttogva ejtem ki a szavakat, mintha csak bizalmasan akarnék bármit megosztani vele, pedig nem is. Mindössze helytelennek érzek hangosan mondani bármit is, magam sem tudom miért. És mintha ezt megérezné ő is vagy alapvetően is úgy van vele hogy instabilnak érzi magát, esetleg ezt a halk üdvözletemet többnek hiszi mint ami valójában akart lenni, de még egy lépést tesz felém, tetézve ezzel a köztünk lévő távolság elvesztését. És ez nem jó. Nagyon nem jó. Voltaképpen nincs ebben semmi rossz, mindössze nem tanácsos a mi esetünkben, mert tudom, milyen hatással van rám. Talán ezért is húzom ki rögvest magam, mintha csak ezzel is nagyobb távolságot tudnék ékelni magunk közé, de azok a kósza kis centiméterek annyira elenyészően semmik, hogy szinte fájdalmas. Szánalmas próbálkozás de mégsem vagyok képes hátrébb lépni vagy elhúzódni. Olyan, mintha gyökeret vert volna a lábam vagy mintha a talpam szorosan a föld azon adott négyzetcentimétereihez ragaszkodna mértani pontossággal, amin jelenleg is állok.
Kérdése viszont ott csüng köztünk a néma csöndben és mintha csak a választ helyettem Merlin akarná megadni szinte rögvest ki is dugja újra a fejét a táskából. Pár pillanatig szemléli csak Lyát idegenként szaglászódva (ami abszolút nem illik egy valódi macskához) és bámulva őt, majd elkezdene kimászni egyenesen felé mert hát hova is máshova, már ha hagynám persze. Meglehet a lány hangja keltette fel ennyire a figyelmét vagy a hangja mellett a számomra jól ismert púderillata, amely most is kíséri. Akárhogy is, érzem, hogy bekattant nála az örömfaktor. Nem hibáztatom, hisz végre valaki, aki nem én vagyok, ráadásul itt kint a szabadban lehet végre (nem a dohos sötét pincébe holmi rabszolgaként) és mivel közel sem ostoba állat, véleményem szerint sejti is hogy vége a kényszeres macskarabszolgaságának.
- Hát... - kezdem el kissé szerénykedve, miközben már félig kimászva a karomon csüng. - miatta...
Pillantásom lesiklik Lyana arcáról Merlinkére, aki randa kis szőrgolyóköpőként bámul vissza rám majd elkezdi a karomat nyalni hálásan. Erre persze ösztönösen elvigyorodom. Hogy nem bírta őt Elliot? Totál rejtély!
- Nemrég kaptam és sajnos a Roxfortban nem igazán látják szívesen... gondoltam te esetleg tudnál rá vigyázni az alatt a pár hónap alatt, amíg én kénytelen vagyok itt raboskodni vizsgázásig...
Na igen, csak egyszer tegyem ki innen a lábam, tutira soha többet nem látnak viszont. Addig ellenben jó pár kemény nap elé nézek, amibe nem fér bele az állandó gyomorgörcs hogy mikor bukok le egy macskává varázsolt kutya miatt...

szett

⚜

Nem is fogtam fel, mi történt, miközben őt figyeltem. Követtem a tekintetemmel minden mozdulatát és szinte el is felejtettem – habár a kérdés éppen csak egy pillanattal korábban hangzott el a számból –, hogy okkal hívott ide. Én persze ostoba fruska módjára csak bámultam a borostás arcát, a csillogó barna szemeket, a tökéletesen elrendezett frizurát és közben megállás nélkül ott dacolt bennem az érzés, milyen buta is voltam, amikor csak úgy elsétáltam a Valentin-napról. Adnom kellett volna lehetőséget, hogy megmagyarázza, nem pedig utólag bánkódni azon, mit is veszítettem. A Temze partján elcsattanó csók nem hozta vissza hozzám és nem is vártam volna el, hogy egy ilyen döntést hozzon. Az a lány, akivel van, akit lényegében választott, nem érdemelte volna meg azt, hogy valaki elszeresse tőle a barátját.
Aztán előkerült az a valami a táskájából, elterelve a figyelemet minden romantikus érelemről.
– Hát... miatta...
Elborzadtam a szőrös teremtmény láttán. Nem azért, mert még nem láttam volna kisállatot vagy éppen nem kerültem volna közelebbi viszonyba egyetlen eggyel is… de hát ez egy iszonyatosan nagy, bozontosszőrű patkány volt. Fintorogva figyeltem, ahogy Mathiasra kapaszkodik fel. Mintha fel akarta volna falni a karját, nyalakodni kezdett.
– Merlinre! – hüledeztem a látványtól. – Szerencsétlen éhesnek tűnik. Hiszen a karodat akarja befalni!
Mathias arcán persze csak vigyorgást láttam, semmi ijedtséget vagy más érzelmet.
– Nemrég kaptam és sajnos a Roxfortban nem igazán látják szívesen... gondoltam te esetleg tudnál rá vigyázni az alatt a pár hónap alatt, amíg én kénytelen vagyok itt raboskodni vizsgázásig...
Elmosolyodtam a raboskodás kifejezésen. Nem igazi, örömteli kifejezés volt az, ami kiült az arcomra, inkább gúnyos. Ha valaki igazán tudja, mi az a bezártság, akkor én vagyok. Egészen kiskoromban a anyám magántanárokat szerezett mellém, hogy a rendes tanórák ne tegyék tönkre az egésznapos táncpróbákat. A napjaim lényegében pihenés nélkül teltek, egy vidéki kúria falai közé… jó formán ki sem szabadulhattam a birtokról.
– Nem lehet a Roxfortban patkányt tartani? – érdeklődtem kissé meglepetten és valamivel közelebb hajoltam az állathoz.
Még mindig nem tudtam volna bizonyosan megmondani, mivel is van dolgom. Aztán hirtelen rám emelte azokat a furcsa szemeit, én pedig hátra hőköltem. Sőt még egy lépést is tettem, ezzel nem csak az ázott kutyákhoz hasonló szagot kerültem el, de sajnos Mathias finom illatát sem érezhettem.
– A barátnőd örülne neki, ha éppen én vigyáznék rá? – Kibukott belőlem a kérdés.
Oda akartam neki szúrni, kicsit talán bűntudatot kelteni. Azonnal meg is bántam és megráztam a fejemet, mintha magamat korholnám. Lyana, legyél már úrilány! Nem, anyám nem lett volna büszke rám ebben a pillanatban… főleg, ha tudta volna, mennyire tombol bennem a féltékenység. Már a puszta gondolat is bosszantott, hogy Mathias mással van és nem akartam elutasítani. Szívesen vigyáztam a sárkeféjére, végül is az övé. Lenne egy kapocs, ami annyire összeköthet minket, hogy bizonyosan legalább egyszer még láthatom. Ez egy kis reményt adott.
 – Mármint… tud egyáltalán erről az egészről? – kérdeztem kissé zavartan. Tudtam, hogy nem igazán mentettem a helyzeten… sőt még csak nem is nagyon finomítottam rajta.

zene:JG- Just A Friend



’Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Lyana arcának a kedvessége hirtelen csap át szörnyülködésbe. Ezt még fél szemmel figyelve is (mivel a másikat a kutyán tartom, aki lelkesen kúszik elő) jól látom. Igazából másra számítottam, nem erre. Talán azt hittem, hogy megijed, vagy azt hogy gügyögve nekiesik, de nem azt, hogy undorodva szemlélgeti, mert igenis most nagyon ez az ábra.
És kell neki merlinezie itt, az állat rögtön reagál is rá. Elsőre csak a fülei állnak az ég felé majd a feje is Lya felé fordul. Dülledt szemeivel méregeti egy darabig majd vakkantás hallatva, ami jelenleg sokkal inkább egy böfögő elnyújtott macskanyávogásnak hat, reagál a nevére. Igazán mókás a jelenet, pláne az, hogy a lány szerint éhes, mert az szimplán kizárt. Annyi kaját tömök belé, hogy azt még a dagadt Mrs. Norris is megirigyelhetné. Így hát csak magamban mulatok azon, hogy a karom felfalása ekkora aggodalmat szít La Claire-ben.
Persze az indokomra már változik az arckifejezése. Átvált valamiféle gunyoros fintorba, melyet sehogy sem tudok hova tenni. Így hát csak bambán pislogva állok.
– Nem lehet a Roxfortban patkányt tartani?
- Mi?? - hűlök el meglepetten és pillantok le Merlinkére. - De hát ő nem is patkány!
Ösztönösen szorítom magamhoz, védelmezőn, mintha Lya legalábbis egy késsel akarna épp nekiesni hogy szétcincálja, amit nem hagyhatok.
- Igazából kutya, de... hát macskának kellett álcáznom, hogy a suliba ne bukjon le. Tudom, nem épp a legjobban kivitelezett varázslat... gyűlölöm a bűbájtant... - dörmögöm az orrom alatt elkeseredetten és talán ez a megfelelő alkalom, hogy visszanyerje az eredeti alakját. Hát nemes egyszerűséggel ledobom a földre a táskát. Halk puffanással ér földet, de addigra a kezemben már ott is van a derékövemből előszedett tölgyfa, melyet egyetlen jól irányzott suhintással irányítok a girhesmacska kinézetű szőrmók feje búbjára. Merlin egyet ugatva nyávog vagy nyávogva ugat miközben visszanyeri az eredeti kinézetét.
– A barátnőd örülne neki, ha éppen én vigyáznék rá?
A kérdés időközben kissé meglepett. Alig hogy Merlin átalakult és jól megszemlélve meg is maradt minden végtagja és egyéb tartozéka, kivárok pár percet s csak nagy sokára pillantok Lyanára. Valahogy nem akaródzik vele, pont vele Clemről beszélnem. Elliottal más volt, habár vele sem szívesen részleteztem ki a kapcsolatomat. Valahogy túl bizalmas, Lyana pedig... hogy érhetné meg épp ő? Bár az is igaz, ennyivel tartozom neki, ha már kihúz a csávából.
- Hát mivel ő is itt van nincs túl sok választási lehetőségünk... - vonok vállat nemtörődöm stílusban, mintha csak Clem tudna a dologról vagy beleegyezett volna. Pedig nem. Igazából eszembe sem jutott megkérdezni őt. Jelenleg nem vagyunk teljes mértékben abban a viszonyban és amúgy is.... az én kutyám. Azt csinálok vele, amit akarok! Kész. Pont.
- De nincs szükségem az engedélyére!
Hangom enyhén dacos, mint az ötéves gyereké, akinek nem tetszik, hogy előkapják valamiért amit elkövetett és inkább tagad. Szóval inkább bevetem a figyelemelterelést, mint olyat, mert az rendszerint használ.
- Na? Mi a véleményed? Így azért egy fokkal megnyerőbb a külseje, nem?
Vigyorgok szélesen gyermeteg örömöt színlelve, de persze ez azért érezhetően mesterkélt. Mindegy, talán elérem azt hogy témát váltsunk... vagy... nem. Mert Lyana talán nem akar elszakadni ettől a problémakörtől vagy szimplán csak nem tud. Üti a vasat, ami már így is baromi forró. Az újabb kérdésére, mely érezhetően tapogatózóan tétova, azért eltűnődök. Említettem Napsugárnak a dolgot? Magam sem tudom már. Talán igen. Talán valóban utaltam rá. Az viszont már baromira más dolog hogy megragadt-e benne. Mondjuk tutira nem mélyen vagy csak hamar túllapozott rajta, mert nem kérdezett rá kinek miért mikor meg mégis hogyan.
- Öhm... hát azt hiszem igen. Említettem neki, de... nem igazán érdekelte. Nézd mostanság kicsit kusza minden ő meg én, én meg te, meg... hát tulajdonképpen minden. Talán nem kellene erről beszélnünk...
Zavartan pillantok el valamerre a nyikorgó hinta irányába. Nem kellene erről beszélnem Lyával? Hát ha itt tartunk, miről kellene? Okosabb és bölcsebb lenne nem érintkeznem vele semmilyen úton és módon, s mégis... itt állok és rábízom az Elliottól kapott házikedvencet. Azt hiszem ez a kellene már rég értelmét vesztette és talán ezt ő maga is tudja.

 

szett

⚜

Lyana, egy úrinő nem feszegeti mások kapcsolatát… Anyám hangja rikácsolt a fülemben, de valahol féltékenységgel töltött el még mindig a gondolat, hogy Mathiasnak valaki más van az életében „barátnő” címkével ellátva. Tudom, hogy valahol én taszítottam el magamtól, de ahogy beszippantottam az illatát, megint megbántam a dolgot. Volt idő, mikor én ölelhettem és én csókolhattam őt… igazán rövidke kis szakasza volt az életemnek, de valahol mégis meghatározó.
Inkább az állatra siklott a tekintetem, hogy ne Mathiast kelljen bámulnom és azokat szépen csillogó, barna szemeit. Szóval kutya volt, állítólag, én inkább láttam egy koszos kis patkánynak, aki még a saját árnyékától is megijed. Viszont az előttem álló, számomra fontos személynek ez az aprócska teremtmény különleges volt. A kéréséből ezt bizonyosan értettem és igen, segíteni szerettem volna neki, a barátnős kérdés ellenére is.
– Na? Mi a véleményed? Így azért egy fokkal megnyerőbb a külseje, nem?
Mathias szemeibe néztem. Láttam a széles mosolyát és önkéntelenül elmosolyodtam én magam is. Hogy képes ezt kiváltani belőlem? – gondolkodtam el, miközben kicsit jobban ránehezedtem a fájós lábamra. Nem szisszentem fel, nem torzult el az arcom. Már megtanultam szépnek lenni minden állapotban. A mosoly ott ragyogott az arcomon.
– Pompásan fest. Igazán helyes állat… – mondtam lelkesen és kicsit odahajoltam a kutyához.
Aztán kibukott belőlem a kérdés. Szinte önkéntelenül, hogy egyáltalán ez a bizonyos barátnő tud-e Mathias terveiről. Igen, tény: féltékeny vagyok és nem kedvelem már hallomás alapján sem a lányt, de még vele szemben sem tisztességes a titkolózás. Én a helyében tombolnék a dühtől, ha ez az egész kiderülne.
–  Öhm... hát azt hiszem igen. Említettem neki, de... nem igazán érdekelte. Nézd mostanság kicsit kusza minden ő meg én, én meg te, meg... hát tulajdonképpen minden. Talán nem kellene erről beszélnünk...
Hirtelen nem értettem, hogy én miként is kerülök szóba a kettejükkel kapcsolatban. A barátságomról és a segítségemről végül is biztosítottam Mathiast, nem véletlenül ácsorogtam és vártam, hogy a kezembe nyomja szőrgombócot.
– Ezt nem értem. – Egyszerűen csak kiszakadt belőlem ez a kijelentés, mintha valóban helye volna.
Nem kellett volna feszegetnem. Ahogyan Mathias mondta: „Talán nem kellene erről beszélnünk…” Bennem még is dolgozott egy érzés, valami olyasmi, ami igazán tudni akarta mi is ez az egész és nekem mi közöm van ahhoz, hogy velük minden kicsit kusza mostanság és ezért nem beszélnek a kutyáról. Zavarba jöttem, mármint hogy Mathias minket így említett.
– Velem mi kusza?
A kérdés megint önkéntelen volt. Valóban nem értettem és bár az agyammal tudtam, nem kéne ezt feszegetni, a szívem mégis nagyot dobbant minden egyes pillanatban, jelezve, kérdezzek csak rá. Lyana, legyél már úrinő!
– Igazából én biztosítottalak arról, hogy lehetünk jóban. Nekem ez volt a célom és nem akarom, hogy a barátnőd emiatt sérüljön. Vigyázok a kutyádra, de annak a lánynak tudnia kell róla. Ez a helyes, Mathias.

zene:JG- Just A Friend



’Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Lyana közeledése Merlin felé sokkalta őszintébbnek hat mint bármi egyéb megnyilvánulása eddig. Nem is sejtem hogy mindez persze a felém irányuló kedves szándék mindössze semmint a terrier által elnyert tetszése. Szóval a naiv gyermeteg lelkületemmel örülök, ahogy felé hajol és szőke tincsei finoman omlanak alá a mozdulatsorra. Még ez ily olyan tökéletes, hogy egyszerre jóleső és mégis fájdalmas látni. Mekkora mázlista lesz ez a kis dög, hogy vele lehet...
A szavaira szinte már büszkeséggel tölt el a tudat hogy az enyém. Már a kutya noha igazából semmi de semmi közöm nem volt hozzá max annyiban hogy nincs szívem kidobni nem úgy mint Elliot. Ellenben ott van a kis feszültség továbbra is, amit nemcsak az ő szavai hanem az én válaszom is előhoz. Mert igenis jogosan kérdez vissza La Clair szemtelenül ártatlan arccal. Igazából inkább figyeltem volna még a ragyogó arcát a tündöklő mosolyával, mint hogy azt ecseteljem ami már kimondatlanul is nyomasztó. Hogy hát el van cseszve minden. MINDEN!
Én meg Clem a totális vakvágány kategóriába tartozunk. Talán tényleg igaza volt Blairenek sőt még meglehet Belbynek is... esélytelen hogy valaha egy olyan lány mint ő a boldogan éltek míg meg nem kategóriába essen egy olyannal mint én. Nem mintha baj lenne vele, de hát... mikor Clem fontosabbnak tartja hogy a Prófétába firkáljon csupa olyat ami az én közegemet érinti (még ha csak felületesen is) képmutató dolog utána "őszinte" érzelmekkel hazamennie ahol én várok rá. A szörnyű az hogy egész eddig hittem is hogy lehetne ez másképp s valahol én magam akartam igazán rácáfolni az előítéletekre... erre tessék... Egy vonat kevésbé lenne drasztikus módszer ha átgázolna rajtam semmit az a pofonsorozat amit Clemtől szenvedtem el képletesen a szünet legvégén.
Aztán meg itt van Lya.
Lya, oh Lya!
Az ártatlan kék íriszei most is engem firtatnak, érzem az arcomon, és tudom hogy baromira dühös leszek a feltörekvő zavaromtól. Valahogy ezzel talán épp azt próbálom leplezni. Állkapcsom és vele arcélem megfeszül, mert valahol igyekszem visszafojtani az epés megjegyzéseket. Hát sorolnom kellene? Most komolyan? Ezt várja el? Hát mi volt az a szilveszter? Aztán a csúfos kudarcba fulladt villásreggeli? Utána meg... a valentinnapnak titulált gyászmenet? Kegyetlenül leittam magam akkor miatta, persze erről mit sem sejthet. S végezetül még a londoni összetalálka alkalmával sem tudtunk két idegenként viselkedni. Valahol tudom hogy ha valaki hát Lyana lesz az örök kísértésem forrása. Néha álmomban is megjelenik de ha megölnének se vallanám be. (Remélem akkor nem beszéltem álmomba mikor O'Mara volt oly kedves megtisztelni jelenlétével a fekhelyem jobb oldalán)
- Veled mi a kusza...? - nehezen de csak ráirányítom én is a tekintetem. Elnézem egy hosszú percig az arcát. Vajon tényleg nem tudja vagy azt akarja hogy én mondjam ki? - Veled mi nem kusza?
Kérdésre kérdés, amiben benne van a válasz. Vele ugyanis minden pont úgy történt ahogy talán nem kellene. Meglehet csak az időzítések voltak eszméletlenül bénák (biztos a részemről mert pocsék nőismeretem van, de hát fogjuk csak az amnéziára), de valahol minden mindig félresiklott. Amikor az hittem volna hogy az ideális pillanat jön arcomban pezsgő landolt vagy pedig szimplán faképnél hagyott. Mikor meg feltételeztem sőt, már el is fogadtam hogy a körülmények áldozataként esélyem sincs akkor persze lökött a dolgon ő maga egyet csak hogy még nagyobb zűrzavart keltsen. Főleg bennem. Hát hol igazságos ez?
– Igazából én biztosítottalak arról, hogy lehetünk jóban. Nekem ez volt a célom és nem akarom, hogy a barátnőd emiatt sérüljön. Vigyázok a kutyádra, de annak a lánynak tudnia kell róla. Ez a helyes, Mathias.
- Biztosítottál? Valóban? És mégis mivel Lya... a legutóbbi csókkal talán?
Tudom hogy nem szép dolog a fejéhez vágnom, pláne nem úgy hogy én is ludas vagyok benne de... akaratlanul is felszínre tör a sértettségem mely a hiúságommal párosulva kézen fogva bandukol.
- Ez igazán kedves tőled, de amúgy baromira elkéstél ezzel a ne sérüljön dumával...
Nem akarok durva lenni valóban nem. De eszméletlenül frusztrál a kioktató hangneme. Majd én elmondok Clemnek azt és akkor amikor úgy gondolom. Amúgy se hallgatna meg most...
- Ne haragudj, én... - megrázom a fejem. Kezem az arcomhoz emelem hogy hüvelyk és mutatóujjam az orrnyergemre szorítsam egy percig. Ez segít a koncentrációban, na meg abban hogy kevésbé érezzem Lya finom púderillatát. - Köszönöm hogy vigyázol Merlinre. Sokat jelent nekem.
Szavaim immár kedvesek mikor leemelem a kezem és egy félszeg de hálás mosoly is megjelenik az arcomon. Kezem az övéért nyúl és ha hagyja finoman emelem meg kissé s szorítom meg. Olyan baráti gesztus gyanánt, igyekezve nem törődni a szívdobbanásnyi pulzuskihagyással és társaival, amelyek jellemzően eljönnek ha ő a környékemre ér. Valóban hálás vagyok, mert kevesek hoznak ekkora áldozatot egy vadidegenért akivel mindössze háromszor csókolóztak.
- Ne haragudj hogy terhet teszek a válladra. Írj bármikor ha túl sok a gond vele vagy ha nincs időd rá... tényleg! Mi a helyzet a tánciskolával?
Most jut eszembe hogy mintha sántított is volna idefele jövet. Ösztönösen nézek körbe hogy leülhessünk egy padra vagy bármi egyéb alkalmatosságra. A hinta ugyanis nem a legjobb ötlet hacsak nem akarja itt az ember a nyakát is szegni tekintve hogy csalafinta és képes a szellemszállásig hazaküldeni azt aki nem szimpatikus neki.
Lyana és a ballépései? Azt hittem olyan nincs is.... lám-lám... mik ki nem derülnek.

 

szett

⚜

Értetlenül ácsorogtam és bámultam Mathiast, ahogy a fejemhez vágta azt az utolsó csókot. Nem kellett volna megtennem tudom, de nem volt abban semmi tolakodó vagy erőszakos. Nagyon jól tudom, mennyire nem volt tisztességes tőlem az, az ismeretlen lánnyal szemben.
Sóhajtottam egyet.
Ne szólj vissza, Lya! Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne húzzam fel magamat ezen. Végül is az valóban csak egy kétségbeesett próbálkozás volt valamire, amit igazából addigra már régen elveszítettem. Tudom, hogy a Valentin-napon kellett volna jobban meghallgatnom… de hát melyik lány ne borulna ki az ilyesmin? Hiszen én egy romantikus lépést tettem felé, míg ő egész egyszerűen „csak úgy” elszólta magát.
– Ne haragudj, én...
Láttam, hogy végre kezd megnyugodni.
– Köszönöm hogy vigyázol Merlinre. Sokat jelent nekem.
Végre valami mosolyféle jelent meg az arcán, ahogy megragadta a kezemet és kicsit megszorította. Hirtelen nagyon felgyorsult a szívverésem és csupán azért nem pirultam el, mert már ezt is megtanultam kordában tartani. Egy színpadias mosollyal az arcomon pillantottam rá, ahogy a gratulációk fogadásánál szoktam. Akkor azonban nem zavart meg a másik illata úgy, mint azon az elhagyatott játszótéren.
– Persze, hogy vigyázok rá… – Alig érthetően motyogtam.
Mathias barna szemeibe nézve bólintottam – csakhogy tettekkel is megerősítsem az elhaló választ. Nem volt kérdés, hogy kedvéért vigyázok a kutyára… hiszen amúgy is jól jönne a társaság. Ráadásul nem is sok időről volt szó. Valahol pedig kulcs is volt, hogy viszont láthassam Mathiast.
– Ne haragudj hogy terhet teszek a válladra. Írj bármikor ha túl sok a gond vele vagy ha nincs időd rá... tényleg! Mi a helyzet a tánciskolával?
Hirtelen váltott témát. Csak pislogni volt időm kettőt.
Egy kicsit megigazítottam a ruhámat, mint aki nem találja a szavakat… valójában azonban sokkal egyszerűbb volt a púderszín anyagot bámulni, semmint Mathias csillogó, barna szemeit. Igaz volt, amit mondtam, nem lenne tisztességes ismét megcsókolni őt, még ha a testem annyira vágyik is rá. Igen, igen tudom… egy úrinő nem gondol ilyenekre… – helyeseltem magamnak, mielőtt még anyám egyik aranyköpése jutott volna eszembe.
– Semmit sem tudok a kutyákról, szóval lehet, hogy sűrűn fogok írni… – A mosolyom egy kicsit szélesebb lett. – Remekül megy a tánciskola. El sem tudnád képzelni, milyen népszerű az ilyesmi.
Legyintettem is.
– Ha Londonban jársz, gyere és nézd meg... – Hirtelen hallgattam meg, megint túl sokat fecsegtem. – Szóval jól megy. Bár azt hiszem az is közre játszik benne, hogy én vagyok a tulajdonos.
Kicsit megrántottam a vállamat. Valójában elég gyorsan elterjedt a híre, hogy Lyana La Clair táncstúdiót nyitott Londonban, így nem csak a kislányok, de a szüleik is rendszeres vendégként tűntek fel nálam. Régen rengeteg galleont fizettek, hogy lássanak, mikor Angliába érkeztem egy-egy fellépésre, most viszont – ahhoz képest – szinte ingyen nézhették, ahogy táncolok.