Rozsdás Torony

Roxmorts legigénytelenebb és legunalmasabb építménye a Rozsdás Torony. A torony tonnás harangja minden nap, pontban éjfélkor megkondul kétszer, igaz az építményben nem lakik senki már jó ideje. A harang teljesen dísztelen, csupán felső búbján van egy aprócska karcolat: egy név. Sally Belby neve. A falubeliek sosem találtak semmi feljegyzést arról, hogy ki lehetett ez a hölgyemény, ezért -jobb ötlet híján- elnevezték a harangot Sally-nek.
Úgy tartják, hogy mikor Sally megszólal, az erdő közeli fái között feltűnik egy fehér hálóinges leány gyöngyházfényű alakja. De ez csak helyi szóbeszéd...

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Meg se próbálom, se magamnak, se másnak bemagyarázni, hogy ezt a könyvet nem Kipp miatt veszem meg. Bár igaziból a férfinak se olvastam minden könyvét. Arról meg nem tőle szereztem tudomást, hogy az édesanyjának is van kiadott munkája... Agnes olvasta még valamikor régebben. Az apja könyvei közt találta. Persze kölcsönadta volna nekem is, nyilván. Felajánlotta. De én jobban szeretem, ha valami a sajátom. Főleg, ha találok benne olyan információt is, ami hasznos lehet. Ez a könyv pedig elég érdekesnek tűnik… Főleg, hogy Sherman Tábornokot is kiemeli. Mindig a világ legtökéletesebb fájának találtam. Tiszteletet parancsoló és gyönyörű. A törzs tagjai pedig mindig is valami misztikus csodálattal adóztak neki, ami persze engem is magával ragadott. De ez idáig nem értettem miért is. Nos, majd bizonyára most…
D. Quinton – Lélekgyökerek.
Olvasom a címet és már veszem is le a polcról az egyik hátsó példányt. Sose az elsőt fogom meg. Ez valamiféle rigolya talán. Nem is tudom. De nekem soha, semmiből sem megfelelő a polcokon az első…

Kifizetem, amiket vettem, de a boltban maradok. Csak előrébb sétálok, közel a kirakathoz. Nézelődök még kicsit, felesleges lenne odakint várakozni, amikor innen is tökéletesen látni, ha Kipp megérkezik. Fél szememmel persze mindig az utcát lesem. Sőt leginkább csak azt lesem. Legalábbis túlzó lenne azt állítani, hogy a kezembe akadó könyvek közül akár csak egynek is elolvastam elég figyelmesen a címét ahhoz, hogy fel tudjam idézni. Valahol a hírek miatt is izgatott vagyok, valahol a miatt is, hogy Kippel tölthetem a napot és mindezt nem a Roxfort falain belül. Ha kapcsolatunk mibenléte felől végre meg is nyugodtam, és el is fogadtam a nyilvánvalót – azaz, hogy barátnál több ne akarjak lenni – akkor is örülök a vele töltött időnek. Jó, hogy mellette intelligensnek és okosnak érzem magam, még, ha ő egy zseni is, szóval igaziból pont az önbizalmam kéne porba tipornia… Talán… De nekem sosem mondja azt, hogy átlagos vagyok és ettől azért mégiscsak különlegesnek érzem magam.

Persze senkinek se mondtam, hogy találkozóm van. De igyekeztem úgy intézni, hogy a mai nap folyamán igazán senkinek se hiányozzak. Felsoroltam egy csomó mindent miket akarok beszerezni, vagy miket kell elintéznem. Megértették, hogy nem a cél nélküli andalgás vagy a kávézóban iszogatás a napi tervem. Ezt szeretem Agnesben, neki nem kell sokat magyaráznom. A nagyobb baj vele az, hogy vélhetőleg pontosan tudja mikor hazudok. Szóval villámsebesen beszereztem mindent, amiről azt állítottam szükséges. Valamint próbáltam nem túl lelkesnek tűnni, mikor indultunk. Ahogy akkor sem mikor készülődtünk, mert az meg Jadában keltett volna gyanút… Pedig aztán nem valószínű, hogy Kippnek feltűnne, mi van rajtam… Szerintem talár nélkül is pont ugyanolyan egyforma lehet neki minden lány, mint talárban… Szóval végül inkább nem törtem agyon magam.

Leveszek még egy könyvet a polcról. Forest könyv. Novellák. Na, ez legalább tűnt, annyira izgalmasnak, hogy feltűnjön mi is van a kezemben. Érdekes a borítója. Kellően modern, mégis a mágus világ ízléséhez igazodik. Ezzel gyorsan a pulthoz szaladok, hogy megvegyem, majd ismét vissza a kirakathoz. De már idő van. Úgyhogy annak reményével kukkolok ki az ablakon, hogy akit várok az esetleg már a megbeszélt helyen áll.  

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

Hosszú szenvedés és egyeztetés árán, de sikerült megszereznem a nekem kellő információkat. Ugyanazon a héten már másodjára találkoztam Mr. Greennel, és másodjára teszem meg ezt a hosszú utat. De mindent a tudományért…
Mr. Green nem éppen egy nagy szaktekintély. A történészt még apám révén ismertem meg, hisz ő is részt vett rendszerint azokon az eseményeken, amikre mindig hivatalosak voltunk. Annak idején kiadott egy-két könyvet különböző konspirációkról, azonban vagy ezért, vagy természete miatt, de sosem lett túl népszerű figura a tudományos társaságok színterén. Az összeesküvés elméleteknél pedig már csak az ír whiskeyt, és a.csinos nőket szereti jobban. Tehát érthető, ha egyébiránt egyáltalán nem az az alak, akinek keresném a társaságát.
Azonban most szükségem volt rá, hiszen ő az egyetlen történész, aki hajlandó lenne foglalkozni a hírhedt Pehelygyilkos legendájával egész Nagy Britanniában. Így aztán, mikor a pocsolyákkal tarkított Roxmorts egyik szűkebb kis utcájába hoppanálok, érthető, hogy még mindig ott pihen az arcomon az az elégedett mosoly, ami akkor kúszott fel alattomos módon arcomra, amikor végső bizonyítékot nyertem: a Pehelygyilkos valóban létezett. Nem csak egy legenda.

A könyvesbolthoz beszéltünk meg egy találkozót Dakotával. Egyáltalán nem fura nekem, hogy ennyit találkozunk - igaz, az iskolán kívül eddig csak a bálon láttuk egymást. Kedvelem, mert el bír viselni, amikor a magam dolgairól beszélek, ennyi. Jó társaság, élvezem a vele töltött perceket. Még akkor is, ha éppen életvitelemet kommentálja, vagy a kávé megvonásával fenyeget. Persze Philip volt olyan kedves, hogy tudasson velem néhány alaptalan és rosszmájú pletykát, de ezekkel nem igazán szándékozom komolyan foglalkozni. Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás mások sötétségére, ha teljesen megváltoztatom szokásaimat, és egyszerűen nem beszélek vele többet. Semmi értelme. Nem az én hibám, hogy egyesek képtelenek elhinni, hogy attól, mert sok időt töltök egy női diákommal, még nincsenek hátsó szándékaim felé… Bosszantó. Bosszantó, hogy nem mindig tudom, épp mire gondolnak az emberek. De próbálok nem foglalkozni velük. Vannak.fontosabb és értelmesebb elfoglaltságaim is.

A könyvesbolt ablakában először a saját tükörképem látom viszont. Ismét borostát növesztettem, hogy ne tűnjek olyan fiatalnak. Pedig nem sokan tudják, hogy messze nem én vagyok a legfiatalabb tanár a Roxfort történelmében, de az a történet elég csúnyán végződött. Nekem szerencsém van, többnyire a diákok komolyan vesznek, és eddig azt hiszem, az óráim is élvezték. Szeretem a tanítást, de nagyon zavart, hogy a diákok némelyike idősebbnek tűnik nálam. Szóval nagyon hamar megbántam szeptember elején azt a döntésem.
Aztán pedig meglátom Dakotát is. Innen nem látom, mit olvas, de épp nem figyel akkor, amikor bekopogok neki. Majd ha ezzel “felébresztettem”, odasétálok az ajtóhoz, és belépek a könyvesboltba. Kezemben egy száraz esernyő (biztos, ami biztos, bár a diákok szerencséjére ma még nem esett), valamint egy fekete színű bőrtáska pihen. Benne pedig mindennel, ami miatt nekem ezt az utat meg kellett tennem. Kétszer.
- Hihetetlenül felelőtlen alak ez a Mr. Green. - kezdem az információk rázúdítását. A köszönés időrabló gesztus. Jól tudta, hogy itt leszek amúgy is, nem érheti meglepetés.
- Kétszer, ismétlem, kétszer kellett visszafordulnia a lakására, mert mindig elfelejtett valamit. Ráadásul egy mugli étteremben akart mindenképp beszélni. Azt hiszi, a Minisztérium figyeli őt - csóválom fejem, azonban az a fura mosoly még mindig rajtam van. Az a gusztustalan mű étel se tudta elvenni a jókedvem. Így nem, hogy mindent megszereztem.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy még nem várnak. Késik. Persze ez most nem csak rajta múlik, bizonyára feltartották…
Úgyhogy ismét kezembe veszek valami ódonnak álcázott könyvet. Tényleg? Miért kell a mágus világban mindennek olyan vénnek lennie? Ronda, sötét, öreg bútorok mindenfelé. Nagyon nyomasztó az egész. Számomra. Persze gondolom, ha egész életemet Matlockban töltöttem volna, már nem lenne annyira fura. De a tágas, nagy ablakos tengerparti ház után hihetetlenül rosszul éreztem magam a Bolton kastélyban. És valahogy ez évről-évre így van a Roxforttal is. Kell néhány hét, amíg megszokom, hogy minden sötét…

Az üvegen való kopogás hangjára eszmélek fel. De mire tekintetem a könyvről az utcára emelem, már nyílik is az ajtó és Kipp rám zúdít egy halom, számomra összefüggéstelen információt. És még ő mondja, hogy én nem vagyok logikus…
- Szia, vagy valami? – Kérdezem nevetve, miközben lerakom a kezemben lévő kötetet. Na, nem mintha meg lennék rajta lepődve, hogy az udvariassági formák ezen részét szemrebbenés nélkül hanyagolja. Jól tudom, mennyire feleslegesnek is tart minden ilyen gesztust. De, hát én viszont nem. Szóval megkövetelem, ami jár nekem… Vagyis megpróbálom megkövetelni… – És mi ez a vigyor? Csak nem? – Fogom a végét suttogóra, mert nem akarom a közelben állók orrára kötni érdeklődésem. A tárgyát meg pláne nem. Szóval vélhetőleg ezt sem itt fogjuk megtárgyalni. A Mr. Greenről kapott érdektelen információkat agyam azonnal háttérbe is szorítja, vagy kidobja magából, teljesen mindegy. Sokkal fontosabb, hogy, amennyire látom professzorom sikerrel járt. Na, igen. Kippen általában kevésszer szoktam jókedvű mosolyt látni… Vélhetőleg pedig nem randin volt. Szóval nem túl nehéz betippelni mi is történhetett. Olykor rém beszámítható. Máskor meg esélytelen, hogy kitaláld mi baja. És ő nem az a fajta, aki megosztja veled, hogy együttesen megoldást találjatok…

- Gyere! – Ragadom karon egy pillanatra, de csak, hogy kivezessem az utcára. – Már mindent beszereztem, amit akartam. – Mikor kiérünk azonnal el is engedem, hiszen nálam jobban talán senki sem tudja, mennyire utálja is, ha megérintik. Én pedig jelenleg nem a türelmével szeretnék játszani. Hanem megtudni mindent. Mindent, amit ő is megtudott. – Ilyenkor minden hely durván tele van. Szóval nem ajánlom, hogy italozzunk. Viszont a Rozsdás Torony unalmas látnivalónak ahhoz, hogy odagyűljenek. – Meg is indulok az építmény felé, igaziból meg sem várva, hogy Kipp beleegyezzen. Kettőnk közül vélhetőleg én ismerem jobban Roxmorts utcáit. Nem kérdés, hát, hogy én jobban tudom, hol lehet beszélgetni egy jót. – Na, de akkor… - Kezdem halkan, mikor már a torony utcájába térünk. Innen már jól látni mennyire ronda. Valamint a tömeg és a házak is ritkásodnak, ahogy kiérünk a faluból. – Ki is ez a Mr. Green? Mert nekem csak annyit mondtál, hogy információkat akarsz szerezni a Pehelygyilkosról. És hiába kérdeztem kitől, mitől, épp megérkezett az éjszakai kávéd és azt hiszem ezen a ponton elvesztettük a társalgás fonalát…

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

Szia, vagy valami. Forgatom a szemem a megjegyzésre, amit szóra se méltatok. Felesleges műgesztus az egész, amit nem tartok sokra. Illik, nem illik, igazán nem látom értelmét, mitől lesz valaki kedvesebb, vagy minek is nevezik, csak mert kiprésel magából egy felesleges szót. Nagyon hamar megszokja a környezetem, hogy vannak számukra furcsának tűnő szokásaim, de ezt nem azért csinálom, mert sértő szeretnék lenni. Az már más kérdés, hogy mennyire könnyen félreértenek.
- Ne érj hozzám. - ugyan csak szövetkabátom ujjához ér hozzá, engem ez így is zavar. Ösztönösen húzom szorosan magam mellé karom. Egyszerűen nem szeretem, ha hozzám érnek. Ailish újonnan nagyon jót szórakozik azon, hogy váratlanul hozzáér a bőrömhöz, amikor épp nem számítok rá. Pedig mondtam neki, hogy ne csinálja. Tényleg kellemetlen. Nem szeretek arra emlékezni, hogy a saját testemben vagyok.
- Mindjárt elmesélem. - szedem rendbe az arcvonásaimat. Ha másra nem, erre jó volt az, hogy hozzám ért. Eszembe jut nem vigyorogni azon, ami történt. Valójában viszont nagyon elégedett vagyok a mai napommal.
- Egyébként mit vettél? - kérdezem, miután kilépünk a könyvesboltból. Említette, hogy be kellett szereznie pár dolgot, és jól láttam az ablakból, hogy vizsgálgat egy kötetet. Annyira viszont nem vagyok kíváncsi, hogy meg is nézzem, mi van a kezében. Úgyis elmeséli majd.
Nem sokszor jártam még Roxmortsban. Először augusztusban, aztán pedig akkor, amikor a Roxfortba érkeztem.
- Pedig egy kávét meginnék. Egész éjszaka nem aludtam egy percet sem, folyton a mai napra gondoltam. - követem az utcán, mialatt mesélek. Egyáltalán nem tudom, miért izgultam.ennyire a mai találkozóm miatt Mr. Greennel, szóval ma annyit sem aludtam, mint amennyit egyébként szoktam. Így a szokásosnál ma sikerült jobban leterhelnem a szervezetemet, de tekintve, hogy biztonságban hoppanálni tudtam, kétlem, hogy valóban a végső fáradtság jeleit mutatnám. Emellett meglepően finomak voltak a kávék abban a mugli étteremben, és egy kisebb teasüteményt is magamba erőltettem. Nem nagyon éreztem az ízét, de valószínűleg telerakták cukorral azt is.
- Igen, Mr. Green. - folytatom a magyarázást.
- Apám egy ismerőse. Nem valami neves mágiatörténész. Ha apám nem ismerné, én se hallottam volna róla. Tíz évvel ezelőtt egyszer csak kilépett az összes tudományos társaságból, aminek tagja volt, mert azt mondta, igazából az emberi tudatok kollektív irányítása a céljuk. Teljesen megőrült. - követem tovább. Innen már látni azt az ocsmány épületet, amit ha én helyi lennék, most Roxmorts Szégyenének neveznék. Nem ismerem a torony történetét, majd megkérdezem Annt, hátha tud.róla valamit.
- Persze ennek semmi értelme. Mr. Green a konteók szakértője, és egyszerűen agyára ment, hogy mindenben összeesküvést keresett. Viszont vannak olyan információi, hiteles információi, amik bizonyítják a Pehelygyilkos létezését. - megemelem kissé a táskámat, hogy tudja, minden itt van nálam, amire szükségem van. Végre befejezhetem ezt a történetet. Éppen ideje volt… még tizenegy másik nagy mesterrel szeretnék foglalkozni ugyanis.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Igazán tényleg nem lepődöm már meg vele kapcsolatban a dolgokon. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem okozhat még meglepetést jót és rosszat is… De tényleg kezdem kiismerni a legalapvetőbb szokásait. Kissé rigolyás alak. És bizonyos szintig nem is zavarnának a rigolyái. Például az érintés vagy a köszönés, megköszönés, szóval, hogy halvány lila gőze sincs róla, mi szüksége van társadalmunknak az udvariassági formákra. De az evés és alvás nélkülisége az tényleg kissé sok. Bele se merek gondolni mennyi ilyen vacak lehet még a lelkében, amiről nem tudhat senki. Egy pszichomedimágusnak élete fő műve lehetne ezt a fazont kielemezni. Más kérdés mennyit segítene, vagy rontana mindez a férfin. Ailisht se értem minek piszkálja folyton. Ha érdekli, mint férfi, akkor csapjon le rá. Bár nekem azt mondta nem érdekli… Akkor meg hagyja békén.

- Hát… én, szóval előrelátó voltam… Sejtettem, hogy borzalmasan nagy káosz lesz Roxmortsban, szóval hoztam neked egy termoszban kávét. Kértem reggel a házimanóktól. – Mondom szégyenlősen mosolyogva a betonnak. – A toronynál vannak padok, majd ott töltök neked. És azt is megmutatom miket vettem. – Közben ráemelem a tekintetem, de igyekszem leplezni zavarom. És persze arra is figyelni, hogy jó irányba menjünk.
Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg most először és utoljára leszek én az a személy, akitől a napi kávéadagjának egy akárhányad részét megkapja. Nincs bajom a kávéfogyasztással, de a kávén való életben maradási kísérlettel annál inkább…

Miközben rátérünk a torony utcájára és egyre közeledünk a rusnya épület felé, figyelmesen végighallgatom a Mr. Greenről tartott rövid értekezést. –A mugli világban is akadnak ilyen emberek. Akik mindenben összeesküvést látnak. És a végén beleőrülnek. Néha elgondolkozom ám rajta, hogy lehet nem minden akkora őrültség, amit mondanak. - Elmélkedem el egy pillanatra. Persze. Sokat mozgok a mugli világban. És nem egy olyan TV műsort néztem végig, ahol őrültnek tartott fazonok azt állították, hogy fura mágikus dolgokat érzékeltek vagy láttak. Szóval, hogy szerintük igen is létezik egy másik világ, amit a mágusok laknak. És amit a kormányok sikeresen eltitkolnak előlük. Szegények. Az ilyenekhez úgy odamennék és megsimogatnám a buksijukat. Ha tudnák, milyen közel állnak a valósághoz…

Aztán megérkezünk a torony tövéhez. Szerencsére még távolabb van a házaktól, mint emlékeztem és egyelőre senki más nincs itt rajtunk kívül. Bár gyanítom nem is lesz. Tényleg nem erre a látványra vágynak a fiatalok a ritka, szabad napjuk egyikén.
Én csak kényelmesen levetem magam az egyik kőpadra. Praktikusan úgy helyezték, hogy a tornyot jól lehessen látni róla. De vajon minek? Ki akarja ezt nézni?
- Kávét? – Kérdezem, miközben úgy ülök, hogy magunk közé már szedem is elő a termoszt. Persze meg se várom válaszát máris öntök neki a pohárul szolgáló tetőbe. – Szóval azt mondod Mr. Green hiteles információkkal tudott szolgálni. Ezek szerint bizonyítékokkal is? Máskülönben nem lennél ennyire boldog… Úgyhogy ki vele! Mutasd csak mid van! – Mosolygok lelkesen, miközben felé nyújtom italát. Aztán gyorsan minden visszapakolok táskámba, amit a földre hajítok. Igyekszem úgy rendezni a köztünk lévő teret, hogy ha valamit kipakolna, azt legyen hova. Arról bőven meg is feledkezem, hogy az én szerzeményeim is meg akartam mutatni…

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

Kevés rusnyább épületet láttam ennél a toronynál. Minél közelebb érünk, annál inkább elgondolkozom rajta, hogy ez, vagy a Kalamáris Kiadó irodaháza a rondább. Végül aztán, amikor már egészen közel érünk a padokhoz, megállapítom, hogy az utóbbi. A torony csak egyszerűen elhanyagolt. Mint az erdélyi kastélyunk. Ha valaki gondozásba venné, még akár a kis falu ékkövét is gyúrhatná belőle. Ellenben azzal az üvegépülettel abban a modern stílusban, amit a muglik úgy imádnak, amit szándékosan úgy terveztek, és még tetszik is nekik. Pedig simán csak ízléstelen.
- Tényleg kávét hoztál nekem… Imádlak. - fogadom el a felkínált életinhalátort. Ma már nem is számolom, hogy ez hányadik, a megszokottnál is többet ittam, viszont a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Úgyhogy szükségem volt rá. Az pedig, hogy még Dakota is kávéval készült, szinte hihetetlen. Hacsak nem mérgezte meg, hogy belém erőltessen valami emberi szokást, amire semmi szükségem, akkor tényleg kész csoda az egész. De azt azért nem hiszem.
- Amúgy abban a sárga, M betűs, mugli étteremben voltunk, amit mindenhol látni. Nem volt vészes a kávéjuk. Kíváncsi vagyok, mit tettek bele. - elveszem a kupakot, a termosz pedig hihetetlen módon még mindig melegen tartja tartalmát. Azonban érezhetően más az íze ennek, mint annak, amit abban az étteremben kértem. Pedig amúgy elég tompa az íz-érzékem.
- Nem értek egyet azzal, miszerint a muglik nagyon különböznének tőlünk. Sokan ostobának tartják őket, amiért bedőlnek a legegyszerűbb mugliriasztó bűbájoknak is… De nem hiszem, hogy ne lenne köztük legalább néhány, akik ne gyanakodnának. - szürcsölök egyet a kávéból. Nem ismerem a muglik világát, és hogy mit gondolnak a körülöttük lévő világról. Elképzelni nem tudom, milyen más konteókat találhattak ki, de abban egészen biztos vagyok, hogy vannak köztük olyanok, akik legalább sejtik a dolgokat. A varázslótársadalom viszont még bőven nem áll készen egy esetleges mágus-mugli együttélésre. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az elmúlt évek eseményei?
- Igen. Bizonyítékok. Nem is akármilyenek. - újra felvirul tekintetem. Egy kicsivel odébb ülök a padon úgy, hogy a táskám le tudjam fektetni kettőnk közé. Kinyitom a táskám, amit saját, személyre szabott, rúnázott zárral lakatoltam le, majd felnyitom a tetejét. Nagyon vártam, hogy meg tudjam mutatni végre. Látszik rajtam, hogy már órák óta erre várok.
S mi olyan különleges? Sok, régi pergamen, különböző dokumentumok, iratok, hasonlók. Valamint egyetlen, rövid, ám annál érdekesebb tőr.
- Kézzel fogható bizonyíték. Kobold munka, némi módosítással. Egyenesen a mi legendás bérgyilkosunktól. - lelkesen mesélem, bár a fegyver teljesen közönségesnek tűnik. Leszámítva, hogy szép. A markolatát arany díszíti, valamint néhány ékkő. Valódi borostyán, amitől szép, sárgás színt kölcsönöz neki, a zárványoktól pedig igazán különleges lett. De sehol semmi rúna, vagy hasonló. Látszólag. Na persze, ha az ember használ rajta egy egyszerű revelio varázsigét, már egészen más a helyzet.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

- Egyszeri alkalom. – Támasztom alá állításom még mutatóujjam felnyújtásával is. Miközben próbálok nagyon komoly ábrázatot ölteni magamra. Csakhogy ez a nap túlontúl szép, valahogy a maga egyszerűségében ahhoz, hogy igazán el tudjak komorodni. És jelen pillanatban azzal sincs kedvem foglalkozni vajon hányadik bögre kávéja is lehet ez a mai napon. Nem. Épp örülök az alkalomnak, hogy némi izgatottságot látok rajta. Boldoggá teszi mind a felfedezés, mind a felfedezésre kapott bizonyosság, és ettől nem akarom megfosztani. Se őt, se magam. Talán többet kéne kiemelnem mi a jó az életében és kevesebbet azt, hogy mi a rossz. Talán támogatnom kéne, megerősítenem és nem folyton ellentmondani neki. Igazi csoda, hogy megtűr és nem hajít ki az irodájából már első mondataim valamelyikénél…

- Igen az a McDonald’s. Te jártál egy mekiben? – pillantok fel, miután leesik miről is kezdtem magyarázatba – Nagyon nem tudlak elképzelni ott… De, ha nem volt vészesként jellemzed a kávéjukat, az már tőled nagy bók. Szóval vélhetőleg finom és gondolom valamivel ízesítették…
Közben előveszek még egy termosztetőt, amit tesóméról loptam le még reggel. Gondoltam, ha már ilyen kivételes alkalom, hogy én szolgálok számára kávéval, akkor már én is iszom egy pohárral. Töltök magamnak is, majd belekortyolok, miközben figyelmesen hallgatom.

- Én meg aztán pláne nem értek egyet… - Reflektálok szavaira. – Félvér vagyok. A családom nagy része mugli, akik elől, ha akartam volna, se tudtam volna eltitkolni mi is vagyok. Persze számukra természetes lett mindaz, amit tudok. De miattuk meglátom milyen is az amikor egy mugli gyanakszik… Nagyon sokan tartják ostobának őket igen. Pedig… Több mindent látnak és éreznek, mint mi azt gondolnánk…

Miközben beszélek, kíváncsian táskájára nézek. Nem igazán értem miért késlelteti még bizonyítékának bemutatását, holott ő vélhetőleg izgatottabb, mint én. Aztán végre kettőnk közé helyezi, hogy elővehesse a különböző pergamaneket és iratokat. S közben arcán ismét felfutni látszik az a kaján vigyor, ami megérkezésekor is ült rajta.
- Egy tőr. – Mondom lenyűgözött halkan, a rövid penge felé nyúlva. – Ez az övé volt? – Kérdezem meg a nyilvánvalót, s tekintetem most a lapokra emelem. – De ez honnan került most elő? Mi bizonyítja, hogy az övé volt? És ha tényleg az övé volt, hogyan használta? – Zúdítom rá megannyi kérdésem, bár még szemügyre sem vettem igazán a fegyvert. Persze gyönyörű, ehhez semmi kétség. Furcsa mód széppé tették régen az emberek az efféle eszközeiket. Nálunk a birtokon is akadt pár díszes darab. De ez nem tűnik semmiben sem különlegesebbnek azoknál. Márpedig Kipp szemmel láthatóan csodásnak tartja. Valahogy mintha ez lenne a szemeiben, ahogy rápillant. Mondjuk, ha nem is magát az eszközt… akkor bizonyára az elvet, ahogyan működött, vagy magát a tényt, hogy megszerezte.
Bárcsak másnak is tudna így örülni…

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

- Igen, jártam. - válaszolom kérdésére.
- Mi olyan különös benne? Különben a legmuglisabb ruhám vettem fel. - kicsit félrehúzom hosszú szövetkabátom, hogy megmutassam, nem hazudok. Szoros, egyenesen rám szabott, ám régi stílusú öltöny. Se rúna, se semmi. Ebben az öltözetben inkább nézhettek valamelyik egyetem jogi karának hallgatójának, mintsem egy varázslóiskola rúnaismeret professzorának. Csak a táska zára az, ami árulkodó.
- Én nem nagyon vagyok muglik közt. Szóval nem tudom, az milyen. Elég nehéz nem rácsodálkozni a mugli ketyerékre. Az étterem is tele volt velük, még a falból is zene ment. Mr. Green legalább jól mulatott, ahogyan meglepődtem a dolgokra. - folytatom. Nem utálom a muglikat, meg igazából semmi bajom nincs velük. A kütyüik viszont nekem szokatlanok, meg persze az ízlésük is.
- Megpróbált rávenni, hogy megigyam azt a Coca Colát, amit mindenki kezében láttam. Mit tud az az ital, hogy ennyire imádják? Nathaniel is azt itta, amikor találkoztam vele. - emlékszem vissza az esetre. A muglik megőrülnek érte, de nekem nem tetszik, idegenkedek tőle. Főleg, hogy buborékos is… brrr. Jó nekem a kávé.

Aztán előkerül az, ami miatt ennyire vigyorgok, amióta magaménak tudhatom. Még a kávé sem kell ahhoz, hogy felpumpálja szívveréssem. A pengét tok védi, hogy elrejtse ezzel annak valóját. Mialatt pedig Dakota a kezébe veszi, én előveszem pálcám. Szükség lesz rá ahhoz, hogy megmutassam neki azt, amit meg akarok neki mutatni.
- Igen, az övé volt. - kezdem el a magyarázást, majd kiiszom a kupak tartalmát. Az utolsó cseppig.
- Halála után kézről kézre járt. Nagy érték, de egyúttal mindenki meg akart tőle szabadulni. Mivel pedig senki sem tudta, hogyan kell használni, így nem került ki soha az alvilág adás-vétel forgatagából. Aztán pedig Mr. Green talált rá, évekkel ezelőtt, a bagdadi fekete piacon. - mesélem. Sajnos hitelesítő iratai nincsenek. De olyan mágikus tulajdonságai vannak, amikkel nem lehet vitatkozni.
- Vedd ki a tokból a pengét. Nagyon óvatosan, ne sértsd fel a bőröd. Valószínűleg nem történne semmi, de nem akarok kockáztatni. - kérem meg rá. Az acélpenge persze makulátlan állapotban, még egy hajszálat is félbe lehetne vágni vele hosszában, annyira éles. Tökéletes kobold munka. A súlypontja is a helyén.
- Revelio! - hangzik el a varázsige, miután hozzáérek felrúnázott pálcámmal a tőrhöz. Ennek hatására pedig megmutatja a maga titkait. A pengén olyan írások válnak szabad szemmel láthatóvá, amik másképp sehogy, s olyan bonyolult rúnarendszerrel írták, amilyennel én még sohasem találkoztam. A borostyánok közepe pedig megtelik apró zárványokkal. Kicsi, fekete zárványok. Mindegyik egy-egy név. Valaha híres, ma már teljesen elfeledett emberek nevei.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Kippre mosolygok. Na, nem mintha neki számítanának az efféle gesztusok. Vélhetőleg azt se venné észre, ha hajat pödörgetve rebegtetném rá a szempillám. Mintha arra képes volnék… Sose voltam az a „heherészős” leányzó, aki bármilyen szituban elő tudta adni, mennyire érdekesek is a férfiak. Nem. Én kimutatom, ha érdekesek és bőségesen kimutatom azt is, ha a halálba untatnak. Persze ez utóbbira Kippnek nem sok esélye van. Eleve az egész lénye érdekel. És minden más is vele kapcsolatban…

- Igen. – Kezdem még mindig széles mosollyal arcomon. – Látom, hogy nagyon kitettél magadért. Egészen úgy festesz, mint egy mugli hivatalnok. De, azért Amerikában beszerzünk pár fiatalos ruhadarabot. – Végignézek a nem túl dizájnos öltözékén. – Vagy sok ruhadarabot… - Teszem még inkább hozzá, elmélázva a látványon. Bár ennek legalább modernebbnek tűnik a szabása, mint rúnázott talárjainak. Persze mindegyiken látszódik a minőség és a rá fordított galleonok mennyisége. Sőt igaziból elég jól is állnak Kippen… De a néhány héttel ezelőtti Talárfigyelő magazinban bemutatott kollekciók egészen új szintre emelhetik a mágus divatot. Erre pedig, úgy hiszem már eléggé megérett a társadalmunk és Kipp.

- Amúgy nincs abban semmi különös, ha rácsodálkozol a mugli dolgokra. Engem is mulattat, de csak, mert olyan kedves vagy akkor, ahogy kérdezel. Olyan életre kíváncsi… Viszont a muglik is rácsodálkoznak a mágus dolgokra. Ez így van rendjén. Persze sokan növünk fel két világ szülötteként, de a legtöbben aztán a félvérek közül is elfelejtik milyen is abban a világban az élet. De én szeretem azokat a dolgokat. A Coca Colát is. Sőőőt… Az az ital egy falatnyi mennyország, miután kiszabadulok a mágus világ szorító tea és kávékultuszából. Sokan, hozzám hasonlóan, úgy gondolják, mágus fejleszthette ki, csak egy mugli ellopta tőle a receptet… Persze erre nincs bizonyíték. Csak félvérek és mugli származásúak közötti legenda. Egyszer kóstold meg!

Aztán komolyabb téma felé terelődünk.
A felfedezése.
S engem magával ragad minden miszticizmusa a tőrnek, ahogy mesél róla, és ahogy óvatosan kezembe csúsztatja. Lenyűgöző. Állapítom meg, mikor végre ezzel, s nem Kipp lelkesedésének csodálatával foglalkozom. Tökéletes, gyilkolásra termett ékszer. Talán nemesebb is, mint egy pálca, de mindenképp különlegesebb. Végignézem az arannyal és ékkövekkel díszített markolatot, majd kérésére lehúzom pengéjéről a tokot. Így még óvatosabban tartom, próbálva nem hozzáérni a máig élesnek tűnő acélhoz.
Aztán pálcáját a tőr felé tartja. S varázsigéje nyomán a kis tárgy felfedi előttünk titkait.
- Ez lenyűgöző… És félelmetes. – Suttogom, miközben nem tudom levenni szemem a tárgyról. – Tudod már mit jelentenek ezek a sorok? – Mutatok a bonyolult rúnarendszerekre, miközben kissé közelebb húzódom a férfihoz. Már amennyire a köztünk lévő pergamenm halom megengedi ezt. – És… és, ezek nevek? – Rakom át a lapokat egy laza mozdulattal a másik oldalamra, hogy még közelebb ülhessek. Így már csak a táska van köztünk, de az nem zavar… Közelebb emelem magunkhoz a pengét, és most ismét rámutatok előbbi kérdéseim alanyaira. – Ilyen jelekkel én még nem találkoztam. Bár az egyik dán szimbólumrendszernek vannak hasonló elemei… De csak párat látok, ami ismerős onnan. – Magyarázom, de persze hamar leesik, hogy lehet teljesen butaságokat beszélek. Szóval gyorsan a férfira pillantok. - Vagy, te már megfejtetted?   

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

Lenyűgöző ereklye. Rengeteg, hasonlóan elátkozott tárggyal találkoztam már, aminek jó része a saját birtokomban van, hogy ezzel bővítse különleges, felrúnázott ereklyéim gyűjteményét. Igaz, a veszélyeseket egytől egyig megtörtem, kivéve azokat, amiket majd a ravasz szintű órákra való felkészítésre tartogatok.
A Pehelygyilkos hagyatéka viszont nem egy olyan csecsebecse, amit csak úgy mutogatok a diákoknak. Dakotának sem kellene, hiszen hiába az egyik legtehetségesebb tanuló, aki jár hozzám, ez a tárgy talán még az én képességeimet is meghaladja. Csodálatos ékköve lesz magángyűjteményemnek. Csodálatos, és egyben félelmetes is. Mindenképp alaposan ki kell vizsgálnom, nem tudhatom ugyanis, hogy működőképes-e még varázsereje.
- Még nem jutottam sokra. - csóválom fejem, miután kifordítom törzsem úgy, hogy jobban szemben lehessek Dakotával. Szabad kezemmel felkönyökölök a pad támlájára, amiben megtámasztom fejem. Egy kicsit az egyik térdem is felhúzom, mert így egyszerűen kényelmesebb.
- Ge’ez nyelven írták, annyi biztos. Felismerem, de nem volt vele dolgom eddig, szóval nem olvasom. - magyarázom, mialatt az írásjeleket nézem. Rengeteget lehet ebből megtudni. Egyúttal viszont azt is jelenti, hogy nem.tudom egyről a kettőre hatástalanítani mágiáját. Éppen azért, mert nem tudok róla eleget. Vakon csak nem vághatok bele.
- A rendszere is teljesen más, mint minden, amit ismerek. A nyelvet persze nem lesz sok idő elsajátítani. Gyanítom, a bérgyilkosunk egy afrikai mágus volt, aki nagy pénzért eladta a tehetségét. - folytatom. Az írás ugyanis afrikai. A tőr viszont koboldmunka, egyértelműen. Pálcám hegyével ezután először a pengére mutatok.
- Úgy sejtem, ez itt magát a tárgy mágiáját rejti. A feltételeket, következményeket, módszert. Ezek itt, pedig… - mutatok a markolaton található, nagyobb borostyánkövekre.
- Ha jobban megnézed, a zárványok maguk is írások, azonban ezek egész rövidek. Szerintem a neveket rejti, akik áldozattá váltak. De nem tudom, hogy maguktól kerülnek oda, ha valaki áldozatul esik, vagy a Pehelygyilkos maga véste fel a célpontok nevét. Az utóbbi talán logikusabb.Minden feladat után elolvassa a neveket. És ha egyik sem ismerős, akkor jó munkát végzett. - magyarázom. Habár még mindig nincs elég ismeretem. Ez utóbbi is csupán egy hipotézis, semmi egyéb. A legendák is inkább ezt igazolják vissza. Mindegyik azt meséli, hogy a Pehelygyilkos úgy vizsgálta meg, sikerült-e küldetése, hogy elolvasta a nála lévő nevet. Ez pedig egyszerű papírjegyzettel nem lenne lehetséges.
- De nem tudom elképzelni, hogyan tudott beleírni a kövekbe. Túl tökéletes… - az írások lassan halványulni kezdenek, ahogyan a felfedő varázslat elapadni látszik. Pillantásom a Dakota ölében lévő könyvekre téved, de csak Nathaniel kötetét látom tisztán. A másikat jótékonyan takarja a Forest könyv.
- Ez Nathaniel könyve, igaz? Megnézhetem? - kérdezem. Nem tudok sokat az írói munkásságáról, nem szoktam nagyon ilyen típusú irodalmat olvasni. Azért remélem, az én könyvem borítója szebb lesz ennél.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Meglepődöm kissé, ahogy Kipp kényelembe helyezi magát. Általában merev testtartással áll vagy ül. Olyankor úgy látom mintha görcsösen igyekezne megfelelni, legfőképp önmagának, és igazi tudósként mutatkozni. Pedig most is lenyűgöző és érdekes, ahogy nagy beleéléssel elengedi magát annyira, hogy oldódik kissé merevsége. Mégis megmarad tudósnak, tekintélyének csorbulása nélkül.

- Szóval, akkor most nekiállsz elsajátítani a nyelvet, amilyen íródott… - Szánom mindinkább kijelentésnek, mintsem kérdésnek, mikor elmagyarázza mire is jutott a tőr rúnáival eddig. – És utána mi lesz? Megpróbálod hatástalanítani? – Még mindig óvatosan tartom kezemben és még mindig ámulom a szépségét – Mit mondtál, mikor is készült? És. Engem érdekelne, hogy vajon már eleve neki készült? Vagy később került a gyilkosunk tulajdonába?  Bocsi, ha sokat kérdezek…  – Mosolygok a férfira és, ahogy elnézek, csak akkor veszem észre arcom milyen közel is került az övéhez. Gyorsan szemére tekintek, csak mert még sosem volt alkalmam kideríteni milyen színű is lehet. Zöld. Szép zöld, állapítom meg egy újabb mosoly kíséretében, majd gyorsan hátrébb húzódok.

Aztán a rúnasorok tulajdonságairól kezd el magyarázni. Előbb a pengére mutatva, ahol a rúnák vélhetőleg magát a funkcionális mágiát tartalmazzák. Aztán a markolatra tér át, ahol felhívja figyelmem a borostyánban lévő zárványokra. Közelebb hajolok, de a tört is kicsit magasabbra emelem. – Tényleg írások… - Csodálkozom rá alig hallhatóan, hogy aztán tovább figyeljem Kipp mondanivalóját. - Érdekes… - Kezdem halkan, majd kissé bátrabb hangon folytatom. – Nekem éppen az első verzió tűnik logikusnak… Hogy a nevek a varázslatok után kerülnek a borostyánba, s így visznek mindent magukkal, amik ezek a személyek az életben voltak. Elvégre ez az egyetlen bizonyíték a létezésükre… Szóval… Mi van, ha a tőr mágiájának megszűntetésével, vagy mondjuk a tőr megsemmisítésével, ezek az emberek visszakapnák azt a bizonyos létezést? Ez megmagyarázná azt is, miért olyan tökéletesek az írások.

Mikor látom, hogy a minták halványodni kezdenek, a pengét inkább óvatosan visszacsúsztatom tokjába és Kipp felé nyújtom. – Tedd el inkább, biztonságba. – Teszem hozzá, miközben várom, hogy elvegye. Majd felé nyújtom a Forest könyvet is ölemből. Persze így felfedem az alatta lévő példányt. Pedig egyáltalán nem döntöttem még el, hogy akartam-e tudatni Kippel, hogy az édesanyja munkáját fogom olvasni. Néha beszéltünk már róla. Talán a szülei az egyetlenek, akiket, mint érzelmi téma érintettünk. De persze a legtöbb esetben kitér mindenféle kérdésem megválaszolása alól. Így igazán róluk se tudok sokat.

- Igaziból a borítója miatt vettem meg! – mutatom a gyöngyházfényű lila geometrikus mintákat és a nagyon is modern betűtípust, amivel a címet felírták. – Csak eszembe jutott, hogy vajon milyen lesz a te könyvedé… Bár hozzád talán némiképp hagyományosabb illene. Megbolondítva egy kis modernséggel… De amúgy. Ez nagyon kirí a többi mágus könyv közül. Az egész pasi ilyen? – kérdezem, mert igaziból tökre érdekel milyen is lehet Mr. Forest. Furcsa, hogy eddig Kipp lekötötte annyira gondolataimat, hogy ne jusson eszembe az íróról kérdezni… - Mert, ha igen, akkor nagyon izgalmas ember lehet…

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

A jelek egyre halványodni kezdenek, és különös módon még a zárványok is eltűnnek. Ha természetes módon keletkeztek volna, akkor ez nem fordulhatna elő. Mégis, elképzelésem sincs felőle, hogy hogyan is kerülhettek bele a vésetek. Ennek nem szabadna léteznie. Az egész tárgy lehetetlen. Paradoxon… Tehát valószínűleg igaz. A pragmatizmus törvényének altörvényéből kiindulva.
- Nincs semmi baj a kíváncsisággal. - kiegyenesedem újra, hogy elrakhassam a fegyvert.
- Ez tartja mozgásban a világot. De azt ugye mondanom sem kell, hogy erről senkinek egy szót sem. - elemelem kezemet a pad háttámlájától, és visszarakom a tőrt a táskába. Majd magam felé fordítom a táskát, hogy lezárhassam azt. Rajtam kívül más úgy sem tudja kinyitni. Nem véletlen ebben tartom persze.

- Megmagyarázná a zárványokat, ha mágiával kerül oda, és valóban úgy hiszem, hogy ez az egyetlen bizonyíték a személyek létezésére. Azonban van egy olyan elméletem, hogy épp azért tudta a tulajdonos használni, mert egyedül ő tudta, hogyan írja bele a neveket. Ennek a tőrnek rengeteg tulajdonosa volt, amikor a fekete piacra került… de soha senki nem használta. Miért? - lecsukom a táskát, miután ellenőrzöm, hogy minden megvan-e. Talán fel is figyel rá, hogy a táskának olyan zárja van, amin a saját nevem szerepel anglo saxonnal. Hacsak nem kényszerítenek rá, akkor más nem tudja kinyitni. Persze ez kevés lesz, ha jobban el akarom rejteni, nagy valószínűséggel hamarosan tehát a gringottsi széfembe kerül. Csak előbb még tanulmányozni szeretném kicsit.
- Nem tudom, milyen következményekkel járhat, ha hatástalanítom. Még mindenképp beszélek pár szakértővel. Leonnal biztosan, de a felmenőivel is megpróbálok kapcsolatba kerülni. Időnyerőkkel foglalkoznak, nagyobb rálátásuk van a témára. Attól tartok, még az én képességeimet is felülmúlja ez a tárgy. - s talán ez az, amiért ennyire megszállottan kutatok utána. Kihívás. Igazi kihívás. Nem csak egy újabb, régi szöveg, amit lefordíthatok, hanem valami, amit mélyebb szinteken kell megérteni és értelmezni.
- A Pehelygyilkos kétszáz évvel ezelőtt élt. A tőr sem öregebb, és a legutolsó áldozata is legfeljebb száznyolcvan éve élhetett. Illetve létezhetett. Gondolj bele, mekkora következményei lennének, ha hirtelen ezek az emberek újra bekerülnének a történelembe. Főleg, ha nagy emberek, uralkodók. - fejtem ki aggodalmaim, majd ölembe veszem a lezárt táskát. Soha nem foglalkoztam még semmivel, ami ilyen veszélyes. De épp azért bízok a sikerben, mert nem használni szeretném. Hanem megérteni.

Átveszem a lánytól a könyvet, hogy megnézhessem, milyen. Igen, a borítója nagyon illik hozzá. Bár nekem nem tetszik, az ízlésünk messze nem egyezik. Nem vagyok oda a muglis dolgokért, idegennek érzem magam a világukban, és a kiadó épületében is csak feszengtem. Ez az egész kóla kultúra nem nekem való.
- Ha nem tudtam volna, hogy varázsló, simán muglinak nézem. - belelapozok a kötetbe, de éppen csak a novellák címeit olvasom el. Mesék. Nincs bajom a mesékkel, de engem sosem kötöttek le. Igazából egyetlen szépirodalmi művet sem olvastam. Leszámítva a nagy, rúnázott kőtáblákat, de ott sem a mesére figyeltem igazán.
- Nem sok közös van bennünk, csak az üzletről beszéltünk. Nagyon különbözik a világunk, ezt már elsőre is leszűrtem. Viszont ért ahhoz, amit csinál, kézben tartja a dolgokat, és remek szervező. Profi abban, amit csinál. Jut eszembe, hoztam neked valamit Londonból. - felelem, mialatt elolvasom az egyik novella első pár sorát. Szépen fogalmaz és olvasmányosan. De nem hiszem, hogy nekem való. Főleg, hogy olyan fogalmakkal dobálózik, amikről fogalmam sincs.
- Azt pedig honnan szerezted? - visszanyújtom a könyvet, amikor megpillantom az ölében a másik kötetet. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy pont ma, pont itt, pont nála találok rá. Még azt is elfelejtem, hogy elmeséljem, milyen művészek jöttek eddig számításba a borítóhoz.

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Persze mondania se kéne, hogy a tőrről másnak ne meséljek. Kissé talán sérti is a büszkeségem, hogy úgy érzi, erre még figyelmeztetnie kell. Ha épp nem a szervezetébe vitt kávémennyiségen veszekszünk, akkor kilencvenkilenc százalékban tudományos témákról beszélgetünk. Többször is láttam már, ahogy megsemmisítette találmányát. Egyiknek a terve pedig éppenséggel az én ládám aljában heverészik. Amúgy sem szokásom mesélni a kettősünkről senkinek semmit. Ha rákérdeznek, mi ez a nagy Quinton Professzor időtöltés, mindig csak annyit válaszolok, hogy tanít. És ez valahol nagyon is megegyezik az igazsággal.

- Azt hiszem ezek olyan dolgok, amik túlmutatnak az én értelmemen. – Mosolyodom el kissé zavaromban. Mert, hát persze sosem lehetek olyan okos, mint Kipp, de azért beismerni, hogy valamit már nem érthetek, kissé fájó. Még, ha sokkal jobb is inkább vállalni az igazságot, mint bizonygatni nem létező tudásunk, és esetlegesen teljességgel hülyeségeket beszélni. Szeretnék okosnak mutatkozni, de szeretném azt a létező tudásommal és értelmemmel megtenni. – De remélem rálelsz a megoldásokra. És persze szeretném, ha mindig elmesélnéd hol is tartasz éppen… - Teszem még hozzá, miközben valami önkéntelen mozdulatként húzom végig ujjaim Kipp táskájának anglo saxonnal levédett kapcsán. – Ügyes munka. – Jelentem ki a nevére utalva. Persze én teljesen meg vagyok győződve róla, hogy ő is tudna a tőrhöz hasonló tárgyat létrehozni, így igaziból ez a kis trükk a táska tartalmának védésére egészen egyszerűnek tűnik az ő zsenialitásához képest…

Mikor elveszi a könyvet, a kérésemre Mr. Forestről kezd el mesélni egy keveset. Bár igaziból nem lep meg semmi, amit mond. Az a férfi hihetetlen ügyességgel kapcsolta össze mind köteteivel, mind kiadójával a mágus és mugli világot. Nyilvánvaló hát, hogy jó abban, amit csinál… főleg, hogy ő sem ma kezdte…
- Hoztál nekem valamit? – Nézek aztán kissé ledöbbenve Kippre, mikor meghallom utolsó mondatát. – Mit? És mivel érdemeltem ki? – Bár… Hoztam neki kávét... Ezt a világ összes ajándéka se tudná kompenzálni. És miközben rákészülök arra, hogy bizony kapok valamit egy olyan embertől, aki vélhetőleg mindenféle kedvességi és ajándékozási gesztust totálisan feleslegesnek tart, az ölemben lévő könyvre mutat.

- Most vettem. – Válaszolom egyszerűen, minden fakszni nélkül, bár aztán térdeimet mégis inkább felhúzom. Csak, hogy legalább valamiféle mozdulattal eltereljem az esetleges figyelmet, az esetlegesen elpirulni készülő arcomról. Miért is nem tettem ezt rögtön be a táskámba? Kérdezem most magamtól, bár ezen már felesleges agyalni… - Hiába kérdezlek, nem mesélsz édesanyádról. Persze, valahol jogos, ha azt mondod, semmi közöm hozzá… Pedig olyasmivel foglalkozott, ami engem is érdekelhet. Sőt… De, ne hidd, hogy a magánéleted háborgatása miatt szereztem ezt most meg. Mármint… Agnes barátnőm kérdezte valamelyik nap teljesen spontán, hogy hallottam-e már Dorothy Quinton kutatásairól. Mikor bevallottam, hogy nem, ajánlotta, hogy olvassam el ezt. – Veszem kezembe a könyvet, olyan furcsa kedvesség érzetével. Mert mintha ez most más lenne, és mást jelentene, mint a többi. Kipp könyveit úgy olvastam, hogy magát az írót személyesen nem ismertem. Most már az ő írásait is másképp venném a kezembe. Egy más tudattal. Úgy, valahogy közelebb érezve önmagamhoz. Talán ezzel a könyvvel is így van. – Te olvastad? – Kérdezem, miközben tekintetem a férfira emelem. Annyira nehéz sokszor bármit is kiolvasni gesztusaiból. És én mégis mindig megpróbálkozom a megismerésével.

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

Ügyet se vetek a táska védelmi rendszerére, egyértelműen primitív munka. Ennél sokkal jobbat is csinálhatnék. A táskát viszont nem arra terveztem, hogy halálos és világot megrengető fegyvereket rejtsek el benne. Csak éppen nem volt jobb akkor, amikor megtudtam, mi az, ami a birtokomba kerülhet. Márpedig egyelőre jobb, ha rejtve marad, amíg nem tudom, mit kezdjek vele. Annyi biztos, hogy beszélnem kell pár emberrel róla, akik nem csak értenek hozzá, hanem megbízhatóak is. Maga lenne a pokol, ha rossz kezekbe kerülne a tőr.
- Csak egy kis apróságot. - fordulok el, hogy kényelmesebben elő tudjam venni a zsebemből azt, amit hoztam. Szövetkabátom mélyén pedig ott lapul egy doboz cigaretta, és egy csinos öngyújtó.
- Feltűnt, hogy az utóbbi időben nem dohányzol. Aztán rájöttem, hogy miért. Úgyhogy hoztam neked egyet. Nem tudom, szereted-e, vagy hogy milyen, a boltban ezt ajánlották. - nyújtom át az ajándékot. Egy doboz Kent, ami egy amerikai cigaretta márka. Fogalmam sincs, miben más, mint a többi. Az öngyújtó pedig a mintája miatt tetszett meg. Valahogy Dakota jutott az eszembe róla, bár nem igazán tudom, miért. Talán a ruha miatt, amit most is visel? Végtére is, egészen passzol. Azt persze észre sem veszem, hogy egyáltalán nem volt logikus tőlem, hogy ajándékot veszek… mert egyébként nem szokásom. De akkor és ott, amikor Mr Greent vártam, hogy befejezze a maga dolgait, ez valamiért jó ötletnek tűnt.
- De szeretném, ha nem mondanál többet ilyet magadról. Nem vagy átlagos, bőven van annyi eszed, hogy felfogd és értelmezni tudd a magasabb szintű törvényeket. Ha nem így lenne, nem pont veled osztanám meg ezeket. Ne becsüld alá a szellemi képességeidet. - várom, hogy átvegye az ajándékot, majd visszafordulok felé, a táskámat pedig az ölembe teszem. Igazából még egy átlagos értelmi képességekkel rendelkező is felfogná, hogy mit tud ez a tőr. A legfontosabb különbség köztem és köztük, hogy én pillanatok alatt összerakom a fejemben azokat az összefüggéseket, amikre másoknak órák is kevesek.

Nem látszom bosszúsnak a könyv miatt, és cseppet sem tűnik fel semmiféle furcsa reakció Dakota felől. Különben is, mindig furcsán viselkedik, cseppet sem logikus, amit művel… azonban épp elég, hogy azt állítja, nem a magánéletem miatt olvassa.
- Nem, nem olvastam. - közlöm. Talán különösnek tűnhet, hiszen mégis csak a saját anyám tudományos munkája volt, de az indok természetesen nem érzelmi. Nem volt rá szükségem.
- Híres herbológus volt, ezt talán mondtam is. És persze ő maga tanított gyógynövénytant. Mindent tudok, amit leírt ebben. Elkérhetem? - ezúttal a másik könyvért nyúlok. Nem olvastam soha, de jól ismerem. Volt már a kezemben, és kifejezetten egy képet akarok megmutatni.
- Ez az egyetlen munkája volt. Az életműve. Itt, ezen a képen pedig a mi birtokunk látható. - ha odaadja a könyvet, belelapozok valahova a végére, hogy megkereshessem azt, amit mutatni szeretnék neki. A képen egyetlen, fenséges gyertyán fa látható, széles, magasra törő lombkoronája kellemes árnyékot vet a földre. Pedig sok más fa is van körülötte, de azok egészen eltörpülnek mellette.
- Ez a mi birtokunkon volt Staffordshire-ben. A pálcám is ebből a fából van. Mr. Ollivanders a rokonunk, a mellékága vagyunk, gyakran adtunk neki anyagot a munkájához. Ez az egyetlen európai gyertyán fa egész Nagy Britanniában. Nem szereti ezt az éghajlatot egyébként. - visszaadom neki a könyvet, azon az oldalon kinyitva, ahol a fa látható. Alatta oldalakon keresztül tartó leírás a fáról. A kép hátterében pedig még a szülőházam is látszik. Nagyon tipikusan több generációs varázsló kúria, de összességébe nem egy csúnya épület.
- A háború aztán megölte őt is. A tűz átterjedt odáig, elpusztult. - tényszerűen közlöm a szokásosan szenvtelen, közönyös hangomon, pedig még én is szerettem azt a fát. Pedig csak egy növény. De a háború miatt sok dolognak pusztulnia kellett.