Rozsdás Torony

[viselet]

Clem
1999. március 13.

A virágokkal játszottak az ujjaim, mikor összekötöttem az aprócska csokrot. Amberre gondoltam, ahogy a nagy kék szemeivel rám nézett és vágyakozva hallgatta a meséket, amik részben igazak, részben kiszínezett történetek voltak. Szerettem hősnek feltűntetni, habár sosem voltam az… ahogyan nagybácsi sem igazán.
Tolvaj voltam, a szívem mélyén, mindig is az leszek. Ezt talán semmi sem törölheti el, csak az út végén fogom tudni azt mondani: lezártam ezt a szakaszt minden mással együtt. S ha visszapillantok egy percét sem fogom megbánni a dolognak. A patika csak egy takaró volt, ami biztonságérzetet nyújtott, mikor magamra húztam, ugyanakkor nem volt igazán praktikus a való életben. Hacsak ki akartam sétálni, hogy intézzem az ügyesbajos dolgaimat, az öcsém zsörtölődni kezdett, holott ő maga sem szereti, ha a vevőkkel foglalkozom.
– Biztosra veszem, hogy szereti a történeteit. Így van, nem igaz?
Tudtam, hogy Clementine Amberre gondol. Bólintottam röviden – válaszként szántam a gesztust.
Elszomorított a gondolat… mintha hirtelen tudatosult volna benne, mivé váltam. Fájdalmas volt a puszta tény is, hiszen szinte árnnyá váltam ebben a fényes nagy világban. S az a sötét kis folt is egyre halványodott, vele együtt pedig minden más, ami hozzám kapcsolódott igazán.
– Érezted már valaha úgy, hogy minden, ami vagy elkezd eltűnni? – kérdeztem és lehajtottam a fejemet.
Ezúttal nem kerestem a lány szép szemeinek csillogását. Egyszerűen csak a virágokat bámultam, amik még mindig az ujjaim hegyét cirógatták.
– Minden percben azt érzem, hogy akinek hittem magamat nem létezik… a lényem egy része elveszett, behódolt valami újnak, ami nem is igazán én vagyok. A visszatérésem talán tönkretett valamit bennem. Olyan vagyok, mint egy óra, amit fel kéne húzni, de nem teszi meg senki és én képtelen vagyok – suttogtam szinte a szavakat, mintha titkot közölnék.
Nem volt az, közel sem. Aki ismert talán már észrevette, hogy túl nyugodt vagyok, még az átlagosnál is jobban magamba fordulok. Nem tudom, hogy ez annak a hatása, amiket megtudtam a saját múltamról, a születésemről vagy éppen Esmé elvesztésének fájdalma őröl fel egyre inkább.
Lépések. A zaj hirtelen csapta meg a füleimet, mintha valaki végig hallgatott volna minket, de csak most döntött volna úgy, hogy elősétál a torony mögül vagy éppen az egyik bokorból. Hamarosan megéreztem valami elképesztő bűzt. A tömény alkoholszagba keveredett némi romlott hal buké.
Elmosolyodtam. Hát még is csak él, igaz volt, amit az a kobold mondott – gondoltam.
Clementine felé fordultam. Az ajkaimhoz érintettem a mutató ujjamat, de olyan óvatosan, hogy a hátunk mögött ólálkodó ne láthassa.
– Maradj higgadt! – súgtam oda, majd hangosan folytattam: – Szeretnék megint útra kelni és ellopni valami családi ékszert egy bolond varázslótól.
Egyértelműen cukkolni próbáltam Nyström uraságot, most hogy nagyjából két méterrel mögöttem állt és egészen biztosan a tarkómnak szegezte a pálcáját. Ez volt ő a maga halszagú, bozontos szakállú módján. A szakadt talárjáról nem is beszélve, ami bizonyosan most is úgy lógott rajta, mint valami hajléktalanon.
– Nyström nem akarsz csatlakozni? – kérdeztem fennhangon. – Jut elég csáprágófű mindhármunknak.
A szövegelés nem hatásos ennél az alaknál és semmi sem, ami ésszerű. Ráadásul még mindig rajtam van a Rowle gyűrű. Phillip… vagyis apa – de furcsa – javasolta, hogy tartsam magamnál. Ez volt az én talizmánom, meg persze a nyaklánc, amit adott nekem. Nem tudom miért ragaszkodott annyira az ékszerek viselésére, de nála vannak olyan témák, amiket nem lehet feszegetni. Ha meg is tenném, nem kapnék választ és csak feleslegesen hergelném magamat.
Nyström mellém lépett. A mocskos bakancsával félre rúgta a pálcámat. Butaság volt letennem a fűbe, ami még nem volt elég nagy ahhoz, hogy eltakarja. Persze nem számítottam társaságra.
A pálcájával kicsit megbökte a halántékomat, de aztán tovább ment. Ahogy felpillantottam, láttam ahogy le sem ereszti a fegyverét. A végét egyenesen rám szegezte és akármennyire is részeg volt, könnyedén árthatott nekem.
– Látom vigyáztál a gyűrűmre – állapította meg Nyström. – És ki ez a kislány? Új barátnőd van, O’Mara?
Clemre pillantottam és óvatosan megérintettem a kezét. Kicsit megpaskoltam, hogy ne féljen. Fogalmam sem volt, mit gondol… de még nem volt olyan helyzet, amit én nem oldottam meg, így ez most sem fordulhat elő. Azonban talán nem is ez volt a legaggasztóbb, hanem a nevem elhangzása. Clementine eddig Elliot Lee-ként ismert, ahogy az apja aktájában is szerepeltem. Most azonban kibukott az az Elliot George O’Mara eléggé csúnyán, aki valójában vagyok.
– Nincsen barátnőm – jegyeztem meg és elengedtem a lány kezét.
– Nem is tudja, kisasszony, hogy kivel ücsörög itt! – magyarázott a maga gusztustalanul tört angoljával. – Ez az alak az egyik legnagyobb svéd varázslócsalád ereklyéjét viseli az ujján.
Az egész alakból áradt valami északi hideg. Kócos hajával és szakállával valóban otthontalan alak hatását keltette… senki sem nézte volna ki belőle, hogy egy aranyvérű család sarja, ami ráadásul már a kihalás szélén áll és Nyströmöt magát is kitagadta.
– Ne foglalkozz vele, Clem, nem árthat neked! Ráadásul borzalmnasan hazudik... – mondtam.
Erre Nyström közelebb lépett és már remegett a keze a célzástól. Mindig is ilyen volt, még is legyőzött, akárhányszor találkoztunk.
– Osruptum! – kiáltott rám és az ujjaim felé bökött.
Pont az reccsent fájdalmasan, amelyiken az említett gyűrű volt. A fekete mágia használata nem lepett meg, kinéztem Nyströmből, inkább csak azt nem, hogy ennyire jól bánik vele. Általában gyengének és esetlennek látszott.
– Jól vagyok! – nyögtem és magamhoz szorítottam a kezemet.
A fájdalom élesen lüktetett. Szinte remegett az egész karom tőle, de ez kevés volt ahhoz, hogy megállítsanak a mozdulatban.
– Nos kisasszony, gondolom egyértelmű, hogy ezek után ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot – folytatta Nyström kissé dadogva és ezúttal Clemre szegezte a pálcáját. – Nem bántom, ha nem próbál meg közbeavatkozni!

[- Nem, nem igazán… -]

Kicsit olyan ez a beszélgetés, mint egy hullámvasút, aminek nem látod előre a kanyarjait, és zuhanásait. Néha mintha sikerülne pontosan azt mondanom, amit hallani akar, néha pedig úgy tűnik, épp ellenkezőleg. Mintha egyszerre várna valami önigazolást egy idegen elismerésétől (talán csak bűntudatból bizonygatja nekem, hogy helyes útra tért ember lett? Talán csak jólesik neki kimondania? Talán nem is igazán nekem, hanem magának mondja ezt, én csak asszisztálok ehhez az egészhez?), és untatná közben ez az egész, amit elmesél nekem. Ahogy talán maga az is, amiről beszél nekem, untatja, de ennyit igazán nem tudok róla, nem meglepő, hogy nem igazán tudom eldönteni, mit-merre-hogyan-miképp. Szerintem nincs abban semmi rossz, amit elmond, bizonyos pillanatokban azonban, ilyen pillanatokban, mint most, amikor csend telepszik ránk, az az érzésem, hogy mindez nem teszi boldoggá. De veszélyes dolog mások boldogságáról ítélkezni voltaképpen látatlanban, és úgy egyáltalán… talán nem is kellene, hogy érdekeljen, Mr. Lee vajon boldog-e a saját életével.

- Nem, nem igazán… - rázom a fejem értetlenül, talán nem meglepő, hogy nem tudom igazán átérezni ezt a problémát. Merlinre, tizenhét éves vagyok, voltaképpen azt sem tudom még, hogy ki vagyok valójában, a változásaimat természetesnek érzem, ahogy nem kérdőjelezem meg saját épeszűségemet akkor sem, ha egyik nap még a kék a kedvenc színem, a másnap meg már rá sem bírok nézni. Épp eleget olvastam erről az időszakról ahhoz, hogy ne lepődjek meg igazán semmin, és megpróbáljam nem rettentően okosnak hinni magam, amikor kisebb-nagyobb felfedezésekre jutok saját magammal kapcsolatban. Csak pár hónap, és minden, amit tudni véltem megkérdőjeleződik, aztán kezdhetem előröl az egészet. Egyetlen egyszer hittem azt, hogy valamit végérvényesen elveszítettem, de az nem hiszem, hogy ugyanaz lenne, mint amire Mr. Lee most gondol. Amikor apa azt hitte, jó ötlet az emlékeimmel játszani, volt egy pillanat, amikor szabályosan pánikba estem attól, hogy nem tudom eldönteni mi igazi, és mi hamis. De az emlékek és a személyiség nem teljesen ugyanazok a dolgok. Sokban befolyásolják egymást, de azért mégsem.
Talán épp ezért nem tudtam mit válaszolni neki – nem hogy nem ismertem igazán, de sosem jártam hasonló cipőben. A kettőnk közötti egyértelmű korkülönbség úgy látszik engem ezúttal is jobban feszélyezett, mint őt. De persze… én talán soha nem is voltam olyan közvetlen soha, mint ő. És nyilvánvaló, hogy soha nem is szereztem még ilyen tapasztalatokat. Ahogy még sokféle mást sem.

Némán, de együttérzőn hallgattam, egészen addig, amíg nem várt társaságunk akadt. Mr. Lee talán már korábban hallotta valakinek a közeledését, semhogy én megpillanthattam volna az ő háta mögül közeledő szakadtas öltözékű, és kimondottan orrfacsaró szagú férfit. Egyedül a kivont pálcája tudott igazából rávenni arra, hogy engedelmeskedjek Mr. Lee figyelmeztetésének – ha tehetem, biztosan felpattanok, és elmegyek, de hoppanálásban még annyira nem vagyok jó, még csak most tanulom, biztosan nem kocáztatnék meg egy ugrást még csak egy közeli utcára sem, meg amúgy is… kell a fenének, hogy esetleg az izgágaságom miatt átkot lőjenek szegény fejemre, úgyhogy igyekszem higgadt maradni. Annyira mondjuk nem megy, mert abszolút értetlenül meredek Mr. Lee-re, meg arra, amit itt ezek ketten összehadoválnak. Mi közöm nekem ehhez? És miért kell mindig buta dolgokba keverednem? Ki az az O’Mara? Meg ez az ember?
Kérdésem épp akadna bőven, de nem tartom tanácsosnak feltenni őket. Csak ijedten pislogok, mind eddigi társaságomra, akit elég csúnyán megátkoznak már az első percben, pálcája híján, mind az idegenre, aki következőnek engem vesz célkeresztbe. Na, ne már…! Egyik kezemben citromfű, a másikban csáprágófű, ahogy sután kicsit felemelem mindkettőt, jelezve, hogy én aztán pont annyira jelentek itt veszélyt bárkire nézve, hogy semennyire… még csak a pálcám sincs kéznél, hiszen a kabátom belsejében rejtőzik, a neki kialakított kis zsebben, arról nem is beszélve, hogy nincs eléggé rám írva, hogy egyszerű diák vagyok, nem olyasvalaki, akitől tartani kell…? - Nem próbálok meg közbeavatkozni, uram, de nem lehetne, hogy… tudja… megbeszéljék ezt békésen, bármiről legyen is szó?

[Nem próbálok meg közbeavatkozni, uram, de nem lehetne, hogy… tudja… megbeszéljék ezt békésen, bármiről legyen is szó?]

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Nyström remegő kezét néztem, ahogy a lányra szegezte a pálcáját. Az alkohol dolgozott benne megint és ez tette ennyire vakmerővé. Valószínűleg bele sem gondolt, hogy eddig minden találkozásunknál ő húzta a rövidebbet… igaz én sem úsztam meg soha sérülés nélkül és rendszerint mindig kihúzott valaki a bajból. Ezúttal azonban azt hiszem csak magamra számíthatok.
Clementine nem az a harcos alkat, ráadásul ahogy elnéztem eléggé meg is volt ijedve. Nem lepett meg, ő a legártatlanabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Igaz ez cseppet sem különös egy olyan valakinél, aki rendszerint az alvilági alakokkal tömött kocsmákban gyűjtött információkat egy-egy kincsről.
– Nem próbálok meg közbeavatkozni, uram, de nem lehetne, hogy… tudja… megbeszéljék ezt békésen, bármiről legyen is szó?
Megmosolyogtam a gondolatot, annak ellenére is, hogy az ujjam iszonyatosan fájt. Lüktetett és mintha lufi módjára duzzadni kezdett volna. Azt hiszem, legutóbb is valami ilyesmit éreztem, mikor rálépett a kézfejemre és majdnem az összes csontomat összeroppantotta.
– Megbeszélni? – nevetett fel Nyström. – Kedvesem, nem sokat tudhat erről a fickóról. Nem egy egyszerű tolvaj, csaló, színész és még sorolhatnám. A tarsolyában van minden, amivel kicsalhat valamit az ártatlan emberekből. Kegyedtől nem vett még el talán semmit?
A monológ közben oldalra sandítottam. A pálcámat kerestem a tekintetemmel, amit néhány perccel korábban taszított távolabb a bakancsa orrával. Egy-két méterre volt tőlem mindössze, ugyanakkor ez a távolság már kevésbé feltűnően leküzdhetetlennek látszott. Nyström nyilván észre vette volna, ha megpróbálom elérni… észrevenni – gondoltam és újra Clementine felé fordultam. Rövidke terv állt össze pillanatok alatt a fejemben.
Reméltem, hogy a lány nem fél túlzottan. Talán bízik bennem annyira – habár semmi oka nincsen rá –, hogy tudja, meg fogom védeni. Nyilvánvalóan nem fogom hagyni Nyströmnek, hogy egy ártatlan lányt bántson a jelenlétemben. Esmét is meg akartam védeni annak idején, csak ő nem hagyta magát… Clem ilyen téren jobb alanynak látszott.
– Ezek szerint csodálsz, nem igaz? – kérdeztem kissé gúnyosan.
– Ne legyen olyan nagy a szád, tolvaj! – förmedt rám hirtelen, de a pálcát továbbra is Clementine felé tartott.
A keze egyre kevésbé remegett és nem tetszett ez a látvány. Talán éppen kezdett kijózanodni, ami meglepő fordulat lett volna, hiszen Nyström még sosem mutatkozott előttem abban az állapotban. Mehökkentő lett volna úgy látni, ugyanakkor ez az átmenti helyzet adott némi reményt arra, hogy lecsaphatok.
– Clem, bízol bennem? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak a lány hallhassa.
Nyström felmordult, jelezve, hogy nem tetszik neki a súgdolózás. Erőszakosan bökött megint Clementine felé a pálcával, de még mindig nem varázsolt. Kivárt, mintha azt akarná, hogy én essek neki, okot adva egy ártatlan bántalmazására. Okosabb, mint hittem… – gondoltam és ez a megállapítás kicsit sem tetszett.
– Semmi hirtelen mozdulat, O’Mara vagy a kislány nem ússza meg – magyarázott tovább erős akcentussal.
Elvigyorodtam, mintha erre számítottam volna – holott egyáltalán nem így volt. Az átverés volt az egyetlen fegyverem a gyorsaságom és az ostoba trükkök mellett. Csendesen néztem a szemébe, minden magabiztosságom kiült az arcomra. Csak a szívem vert olyan heves ritmust, hogy le sem tagadhattam volna, mennyire rettegek attól, mire lenne képes a lánnyal.
– Szerinted érdekel, hogy bántod? – tettem fel ridegen a kérdést. – Ismerhetnél már annyira, Nicklas, hogy tudd, nem érdekel senki saját magamon kívül.
Elbizonytalanodott, láttam a szemében azt a bizonyos csillogást.
– Sajnálom, Clementine, de inkább magamat mentem, mint téged – tettem hozzá.
Hirtelen Nyström felé dobtam a kezemben lévő csáprágófű csokrot. Most látszott csak igazán, mennyire lelassítja az embert az alkohol fogyasztás. Az átok, amit nekem vagy éppen Clemnek szánt alaposan mellé ment, én pedig könnyedén vetette magamat rá a pálcámra. Egy gyors mozdulattal pedig talpon találtam magamat. Nem zavart már a lábamba nyilalló, szúró fájdalom.
Clem felé intettem. Jelezni akartam, hogy nincs mitől tartani, de azt csak reméltem, hogy nem veszítette el a bizalmát felém.
– Stupor! – Fordultam vissza Nyström felé.
A támadást ezúttal kivédte. A dühtől megremegett a kezem. Utálok hibázni, főleg közönség előtt és Clemnek igazán bebizonyítottam volna, hogy igen is nagy varázsló vagyok. A legtöbben azt hiszik, hogyha valakit kicsapnak a Roxfortból megáll az élet… hát ez lényegében nagyrész igaz is. Csakhogy nekem ott volt Phillip. Nem hagyta, hogy elvegyék a pálcámat, így tudtam gyakorolni, tanulni más varázslókat figyelve. Bőven magasabb szinten vagyok már, mint egy ötödéves.
– Nagy hibát követtél el, O’Mara! – mondta a svéd varázsló rekedten.
Ezúttal megint a lányra szegezte a pálcáját.
– Nos, kisasszony, hajlandó volna egy mocskos tolvajért áldozni magát? – kérdezte és olyan kegyetlen kifejezés ült ki az arcára, amire nem számítottam tőle.
Nem hagyhatom! – üvöltött fel bennem az apró hang és amilyen gyorsan csak tudtam. Clem elé vetettem magamat.

[- Nem, igazából nem… -]

Naiv egy javaslat volt, ugye? Nem vagyok egészen ostoba, ezzel én is tisztában vagyok, de egy próbát mindenképpen megért. Ahogy talán megérne egy próbát az a felvetés is, hogy ugyan már, ha már békésen megoldani nem lehet a nyilvánvaló konfliktust (aminek igazi mibenléte mondjuk rejtve marad előlem), akkor lehetne, hogy… engem kihagynak belőle? Semmi közöm ehhez az egészhez, de tényleg, még csak azt sem mondhatnám, hogy Mr. Lee (vagy O’Mara? Merlin szakállára, a végén még beújítok egy fejfájást, utána meg azon sírok, hogy Merlin szakállára, én is olyan nő leszek, akinek megfájdul a feje az idegességtől?) közeli ismerősöm lenne, vagy hogy vannak bármiféle mélyben futó szálak, melyek összekötnének minket. De nincs ilyen. Ha bármi is kötné hozzám, akkor az esetleg apa lenne, de hát ebben az esetben még ezt sem lehetne idecitálni. Van azonban egy olyan sanda gyanúm, hogy a kellemetlen idegennek az észérvek nem igazán a kedvencei, és kicsit sem érdekli, ha nekem ehhez semmi közöm – inkább csak mintha afféle bábunak tartana a táblán, akivel esetleg sakkban tarthatja a királyt.

Végül inkább a bölcs hallgatást választom, és nem teszem meg a javaslatot, hogy legyen már olyan kedves, és engedjen dolgomra. Egyébként sem kellene már itt lennem. Elvégeztem, ami dolgom volt, a torony környékén, és ha nem futok bele Mr. Lee-be, akkor már nem lennék itt. Egyenes következtetésképp, nem lennék ebben a kellemetlen, és meglehet, veszélyes helyzetben sem. Legalább most már tényleg biztos, hogy pár dolgot lehúzhatok a karrierválasztási opciók közül – talán nem kéne sem aurornak, sem átoktörőnek mennem. Meg semminek, ahol esetleg veszélyes varázslók fenyegethetnek a pálcájukkal, mert egyértelmű, erre nem állok készen.
- Nem, igazából nem… - motyogom a választ a nekem feltett kérdésre inkább reflexesen, mint meggyőződésből, de ha a szó legszorosabb értelmében nézzük a dolgot, akkor Mr. Lee tényleg nem vett el tőlem semmit. Ha csak azt a csókot nem tekintjük lopottnak, de azóta elég sok minden történt velem, legalábbis ahhoz képest sok, ami eddigi éveimben történt velem ilyen téren, úgyhogy voltaképpen ezt már fel sem tudom igazán róni neki, noha a mai napig bosszant egy kicsit. Végül is, kicsit olyan volt, mintha csak a szánalom szülte volna az egészet, nem? No, jó, talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy ezen elmélkedjek… apától persze ellopott valamit, az igaz, de azért nem volt az olyan nagyon fontos, vagy pótolhatatlanul értékes dolog. És baj sem származott belőle, nem nagy legalábbis, úgyhogy az idegen minden vádja ellenére nekem nem volt sok okom ilyen jelzők társaságában gondolni Mr. Lee-re.
Azért ez még nem segített azon, hogy kutyaszorítóban éreztem magam, meg úgy, mint aki nem fog tudni lépést tartani az eseményekkel. Már egy egyszerű kérdéssel sem tudom tartani a lépést, mert amikor Mr. Lee azt kérdezi tőlem, bízom-e benne… csak kételkedő pillantással viszonzom az övét, és úgy húzom el a számat, ráncolom a homlokomat, hogy abban biztos lehet, nem vagyok egészen meggyőzve arról, a bizalom itt jó ötlet lehet-e. De hát van bármi más választásom? Ha csak nem akarok vakmerő akciókba csapni, aligha. És nem nagyon akarok… nem mintha sok lehetőségem lenne mérlegelni a választ, még mindig pálcát szegeznek nekem, és még mindig nem tudom, mi a fene folyik itt.

Nyilván nem kapcsolok azonnal, és Mr. Lee éles pálfordulására egy szinte felháborodott „Mi van?!” csúszik ki a számon, még akkor is, ha nem hiszem el teljesen, hogy akkor ezt most komolyan gondolta.
Még szerencse, hogy a természetes reflexeim ennél egy fokkal jobbak, és amikor átok villan, lecsusszanok a rögtönzött kis párnáról, hogy elkerülhessek az útjából. Noha a becsapódást tekintve ez amúgy sem talált volna el, de azért örülök, hogy nem fagytam oda teljesen a helyemre, sőt. Félig térdelve érkeztem a fűbe, és valami ösztönös csoda folytán míg Mr. Lee sikertelen ellentámadása lezajlott, nekem sikerült ráfognom a pálcámra a zsebemben. Csak hogy aztán újra szembe találjam magam az ismeretlen pálcájával. Csak tágra nyílt szemekkel pislogok rá. Mégis mit gondol, hogy efféle kérdéseket meg lehet válaszolni? Nem nagyon nyugtat meg az sem, hogy lehetőségem lenne gyorsan pálcát rántani – az övé már kézben van, egyenesen rám bök vele, és ennyire aztán nem vagyok gyors.
Ahogy Mr. Lee elém vetődik, az már egy sokkal jobb lehetőséget biztosít: nem is várok különösebb eredményt, de a földön ücsörögve, Lee karjai alatt egészen könnyedén veszem célba az idegen varázslót – nincsenek nagyratörő terveim, de egy Petrificus Totalust még nonverbálisan is elő tudok csalni a pálcámból, csak remélhetem, hogy kellőképp elterelték rólam ellenséges látogatónk figyelmét. Végül is, rosszabb már nem lehet, nem? Ááá, dehogy… nem vehet észre, és küldhet azonnal ellenátkot. Nem védheti ki reflexből. Nem találhatom el egy buta bemozdulás miatt akár Mr. Lee-t is… ugyan. Hát mi rossz történhetne még itt ma? Nyilván ezt nem gondolom át hideg fejjel, csak ösztönösen küldöm az átkot a pálcám egyetlen bökésével a fenyegetés felé.

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Egyenesen a lány elé érkeztem. Reméltem, hogy a testem legalább felfogja a következő támadást, ha mást nem is tudok tenni. A korábbi megnyilvánulásommal ellentétben, amivel csak magamra akartam vonni Nyström figyelmét, koránt sem vagyok az a típus, aki bárkit feláldozna magáért cserében.
Clementine nem ismer annyira, hogy ismerje a szokásomat. Az igazat megvallva tisztában vagyok a saját életem értékével és az övével. Az enyém szépen szólva egy fillért sem ér, nem hogy mások kiontott vérét. Nagyon jól tudom mi vagyok: tolvaj, fattyú, egy olyan személy, aki egy egész családnak az útjában van.
Tudtam, hogy veszélyes, de kedvem lett volna Nyström arcába üvölteni az igazságot. Azt akartam, hogy megértse: a gyűrű, amire úgy áhítozik inkább illet engem, mint őt. Ugyan csak félig vagyok egy aranyvérű család sarja, mégis kirajzolódik a szemem előtt a Rowle címer.
– Elég, Nyström, ez a lány nem tehet arról, ami közöttünk zajlik! – emeltem fel a hangomat.
Nem hittem, hogy hatásos lehet az ilyesmi. A svéd varázsló nem az a személy volt, akire lehetett volna hatni észérvekkel. Az alkohol teljesen leépítette és mint egy megvadult bika tört az életemre. A legutóbbi találkozásunk alkalmával sem kímélt, puszta kézzel – vagyis inkább a bakancsa kemény talpával – törte el rengeteg csontomat. Most sem számítottam kevesebbre tőle, bár feketemágiát nem vártam volna.
– Stupor! – Érdekezett a támadás.
A hangja kemény volt és erősebb, mint valaha. Láttam rajta mennyire koncentrál, hirtelen még a halbűz és az alkohol gusztustalan keveréke is jelentéktelennek tűnt. Felkészültem arra, hogy hátra fog vetni a támadás és talán el is veszítem az eszméletemet, azonban nem történt semmi ilyesmi.
Mi a franc? – gondolkodtam el. Azonban egy fájdalmas reccsenés ütötte meg a fülemet és hamarosan éreztem is a hatását. Ismét az egyik ujjam bánta, ezúttal sem kiáltottam fel, csak egy nyögés hagyta el az ajkaimat.
– Ezzel nem érsz el semmit, a gyűrű engem illet! – mondtam lihegve.
Felemeltem a pálcámat, de a fájdalomtól nem volt erőm ellentámadásba lendülni. Az agyam, mintha nem működött volna, az érzékeim egyszerűen eltompultak. Meg is szédültem és csak bámultam magam elé a talajra. A pálcát tartó kezemet a homlokomhoz csapta, mintha az ájulás környékezne, valójában csak túlzottan élessé vált a fájdalom. Rendszeresen eltöröm az ujjaimat – születésem óta nagyon törékenyek és ettől kissé eldeformáltak is –, de mintha feketemágiával elszenvedni ilyen sérülést sokkal fájdalmasabb volna.
Nem tudtam figyelni az eseményekre. Csak álltam dermedten, mint egy szobor és szinte vártam a következő csapást… de csak egy puffanás csapta meg a fülemet.
Felemeltem azonnal a fejemet és kissé ugyan kótyagosan, de csak azt láttam, hogy Nyström megmerevedett tagokkal hever a félig füves, félig sáros talajon. Pislogva bámultam rá és értetlenkedtem, hogy ez meg hogyan történt.
– Clem? – fordultam hirtelen a lány felé.
A mozdulattól persze megint megszédültem, de az egyik fa törzsében még meg tudtam kapaszkodni. Egy kicsit gyengének éreztem magamat, mégis elmosolyodtam. Biztató akartam lenni, hiszen tetszett a trükk, magam sem csináltam volna szebben. Ez a lényeg: a figyelem elterelés, majd a hirtelen lecsapás.
– Remekül csináltad – mondtam ki hangosan is az elismerést.
Ezután inkább megnéztem az eltőrt ujjaimat. Nem volt nálam semmi olyasmi, amivel könnyen lehet csontot gyógyítani és a nehezebb varázslatok most biztosan nem mentek volna. Túlságosan elterelte a figyelmemet a megállás nélküli szédelgés.
– Majd otthon helyre hozom az ujjaimat… igazából már megszoktam, hogy állandóan eltörnek… Ferula! – nyögtem ki és a két sebesült részem máris egymást mellett pihent a sínpólya nyugalmában. – Megsérültél?
Aggódtam érte. Nem akartam volna, hogy miattam esetleg sérülten kellejen visszamennie a Roxfortba és bajba kerüljön talán. Nem voltam olyan állapotban, hogy őt meggyógyítsam, habár minden képességem meg volt hozzá alapvetően.

[- Nem. Jól vagyok –]

Ahhoz képest, hogy voltaképpen semmi megterhelőt nem tettem, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Végtelenül hosszúnak tűnt a pillanat, amíg nem tudtam, vajon elérek-e bármit is az átokkal, vagy sem – mert ha nem, akkor bizony nem sok egyéb van a tarsolyomban, amit tehetnék, hiszen a varázsló minden figyelmét ténylegesen magamra irányítottam volna, és valószínűleg kisebb tárházzal rendelkezem ártó átkokból, és bűbájokból, mint egy felnőtt ember. Pláne, ha ezeket végre is kell hajtani, hiszen a stressz nekem aztán kicsit sem a barátom… kinyújtott pálcával gubbasztok a földön, várom az eredményt, és mire a férfi megmerevedik, és zsák krumpliként eldől a földön, már szabályosan úgy érzem, mintha órák óta várnék feszült végtagokkal. A pillanatban, hogy az adrenalin zúgása halkulni kezd a fülemben, tényleg fáradtnak érzem magam. Reszketeg sóhajjal engedem le a pálcám, és helyezkedem el egy kicsit kényelmesebben a földön ültömben, mint ahogy odaborultam. Hirtelen nagyon foglalkoztatni kezd a kérdés, vajon meddig tart ki egy sóbálvány átok, de leginkább csak ég alattam a talaj, hogy visszameneküljek oda, ahova való vagyok, az iskolába, és messze legyek ettől az embertől lehetőleg életem hátralevő részéig…

Ami pedig Mr. Lee-t (?) illeti… hát… végeredményben, azt hiszem a gorombasága csak félrevezetés volt, de azért az már tény, hogy vele aztán kész hullámvasút az élet. A múltkori esetünk ezzel összehasonlítva mondjuk kismiska, de én már ott is nehezen tartottam a lépést az eseményekkel, hát még most. Majdnem reflexes mozdulattal visszacsúsztatom a pálcámat a helyére, de végül a mozdulat félúton elakad, és meggondolom magam. Ó, nem. Nem, nem, nem! Nem követem el azt a hibát, hogy naivan letudottnak veszem a veszélyt, aztán a végén még megint olyan helyzetben találom magam, ahol veszélyes pálcát rántani. Inkább fogom akkor már.
Kicsit azért aggodalmasan nézem a sérülését épp csak sínbe rakó Mr. Lee-t, van bennem némi rosszérzés, hogy miattam sérült meg, de azért persze tudom, hogy ehhez nekem – megint csak – nincs olyan nagyon sok közöm. Ha nem vagyok itt, valószínűleg ugyanúgy megtörténik ez az egész, csak akkor nem érzi úgy senki, hogy meg akar támadni, vagy meg akar védeni. Kicsit olyan vagyok, mint a szomszéd, aki csak véletlenül volt szemtanúja valami kellemetlennek a szomszédos házban…
- Nem. Jól vagyok – felelek némi hallgatás után, mert a dicsérettel nem igazán tudok mit kezdeni. Csak láttam egy lehetőséget, és megragadtam, aki hetedéves létére nem tud elvégezni egy sóbálvány átkot, és nem tud egy egyszerű igét nonverbálisan végrehajtani, az akár el is köszönhet a lehetőségtől, hogy sikeresen letegye a RAVASZ vizsgáit, úgyhogy szerintem annyira nem kell büszkének lennem. Ha van okom némi büszkeséget érezni, az csak azért van, mert a félelmem helyett inkább az életösztönöm volt az erősebb, de valahol ez is csak teljesen ösztönös, normális reakció bármilyen emberi lénytől… jó, jó, legyen! Erre azért egy kicsikét talán vagyok büszke mégis.

- Meddig marad így? – teszem fel a számomra épp legfontosabbnak tűnő kérdést, a kidőlt varázsló felé biccentve. Közben nagy nehezen ráveszem magam, hogy ne a földön gubbasszak, mivel egy esetleges támadás esetén így megint csak könnyű célpont vagyok, szóval kissé körülményesen, de felállok. Így legalább, ha nagyon akarok, hamarabb elfuthatok, meg ilyenek… még ha kínos is - És… csak úgy itt hagyjuk? – ami szintén nem elhanyagolható, mert hát, ühm… nem tudom, mondjuk nem vihetnék el az aurorok egy kihallgatásra, vagy valami? Nincs sok kedvem a kastély ablakaiból az után leselkedni, vajon zsenialitása kikövetkezteti-e, hogy az iskola diákja vagyok, aztán majd jobb híján kedve támad rajtam revansot venni Mr. Lee helyett.

[Meddig marad így?]

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Hosszú percekig álltam a sóbálvánnyá változtatott Nyström teste felett. Csak bámultam azokat a jeges, kék szemeket, amikkel egyenesen rám… jobban mondva a fák rügyező koronája felé nézett. Azonban fölé hajolva az az érzésem támadt, hogy engem bámul ilyen meredten. Ki is rázott tőle a hideg, de elmosolyodva fordultam a lány felé.
A sérült ujjak bekötözése után – bár még mindig éreztem a fájdalmat – összeszedtem magamat annyira, hogy el tudjak gondolkodni a következő lépésen. Nyilvánvaló volt, hogy nem akartam segíteni Nyström barátunkon. Már régóta üldözött, megérdemelte, hiszen a kérése teljesen jogtalan. A gyűrűre vésett, csupán a Rowle-ok számára látható címer, nem támasztja alá az állítását, miszerint az a családja öröksége. Inkább az én családomé, még akkor is, ha csak egy feketebárány vagyok.
– Meddig marad így? – érdekezett Clementine kérdése.
Nagyjából ezen a ponton tértem magamhoz az örömittas kábulatból, ami Nyström látványára töltött el.
Elsőre megrántottam a vállamat. Végül is mit érdekel engem, hogy mi lesz vele ezután? – futott át a fejemen a dacos kérdés. Részemről fogom a csokrot, amit nagy nehezen összeállítottam, majd a Három Seprű felé véve az irányt, távozok is a faluból. Nincs nekem türelmem már Roxmortshoz. Éppen eleget voltam itt.
– Hát… amíg valaki nem segít rajta – válaszoltam és a páclámat most ezúttal egyenesen a varázsló homlokának szegeztem. – Ne aggódj, nem fog rád emlékezni.
Nem tudom, hogy mennyire nyugodott meg a dologtól. Sosem voltam ügyes a felejtésátokkal, ugyanakkor annyira képes voltam, hogy legalább a rövidtávon szerzett emlékeket eltávolítsam az alkalmatlankodó fejéből. Legutóbb például az ifjabb Kasinkovon alkalmaztam az exmemoriamot, amikor rábukkant Arianét követve a lakásomra. Veszélyes volt, hiszen bármikor felbukkanhatott volna újra és még pálca nélkül is könnyedén eltörte volna a nyakamat. Elképesztően nagydarab volt, erős ököllel. Nem szívesen találkoznék vele újra Londonban, hogy megpróbálja aztán elvenni az óráját… a bolond.
– Exmemoriam… – suttogtam.
Csupán a sikeres varázslatot követően fordultam vissza Clementine felé. Még egyszer végig felé és még egyszer végig mértem. Már nem vonzódtam hozzá annyira, mint legutóbb, de elismerem, igazán nőies lett és láthatóan, ahogy mondta: nem sérült meg.
– Na gyere, ideje távoznunk – mondtam és már indultam volna tovább.
–  És… csak úgy itt hagyjuk?
A kérdés kicsit meglepett. Nem tudtam eldönteni, hogy most aggódik-e érte, vagy csak szimplán felmerült benne ez a gondolat. Most őszintén, nem tök mindegy, hol van és mit csinál? A lényeg, hogy ne a nyomunkban legyen a fekete mágiájával meg a bolond kis képzeteivel a gyűrűmről.
Megrántottam a vállamat, jelezve, hogy innentől nem érdekel a varázsló sorsa. Amilyen szerencsém van még biztos érezhetem azt a büdös alkoholszagot és a halas aromát, ami rendszerint körbe lengi. Biztosan lesz, aki segítsen rajta… nem hiszem, hogy valaha megszabadulok tőle. Apám nagy szégyenére ugyanis, akármilyen két balkezes alak is Nyström, képtelen vagyok vele rendesen párbajozni.
– Visszakísérlek a Főutcáig – mondtam és elindultam előre.
Csendesen tettük meg az utat addig. Lopva pillantottam a szemem sarkából Clemre. Megcsodáltam a kisugárzásában történő változást, a gyönyörű tekintetének csillogását… és közben megállás nélkül Esmére gondoltam. Minden nőről ő jutott eszembe. Clementine hajszíne kicsit hasonlított az övére és ettől kellemetlenül zakatolni kezdett a szívem, ahogy a kezemben szorongattam a lila virágokat.
A Főutca kevésbé volt népes, így meg tudtam állni a lánnyal szemben. Egy kicsit rámosolyogtam, miközben a kezemet a zsebembe dugtam a pálcámmal együtt.
– Sajnálom, hogy állandóan valami furcsa helyzetben kell találkoznunk – mondtam.
Ez őszinte volt részmeről. Clementine a mai varázslatával egyenesen lenyűgözött. Nem tudom, miért, de szerettem volna jobban megismerni. Ezért a kezemet felé nyújtottam és megint mosolyogni kezdtem: – Elliot O’Mara vagyok – mutatkoztam be ismét. – De ezt az apádnak ne mondd el… kérlek!
Ezzel a mondattal hátat fordítottam neki. Felemeltem a kezemet, hogy intsek egyet, aztán megindultam a Három Seprű irányába, a falu belseje felé.

Köszönöm a játékot!

[- Remek –]

Jellemző, hogy olyan banális dolgok nem jutnak eszembe, mint az emléktörlő bűbáj… nem mintha merném alkalmazni bárkin is, ezt nem kimondottan tanítják a Roxfortban, az lenne csak a bájos, ha a diákok egymáson gyakorlatoznának. De ha még el is tudnám végezni a bűbájt, sem biztos, hogy megtenném, mert éppenséggel volt nekem is kellemetlen találkozásom ezzel a másik oldalról. Meg hát… másoknak, akiket éppenséggel ismerek. Ennek ellenére nevetséges, hogy nem gondoltam erre a kézenfekvő megoldásra, amivel a még épp csak kialakulóban levő paranoiámat azonnal el is lehet fojtani. Instant azért nem könnyebbülök meg, de épp a tapasztalataim miatt tudok bízni abban, hogy az ellenséges varázsló végül tényleg nem fog emlékezni rám, és ennek tényleg, őszintén örülök. Nem sok kapacitásom van arra, hogy folyton a vállam felett hátralesegetve keressem a veszélyt, ami vagy jön, vagy nem jön… ezernyi jobb dolgom akad ennél, az életveszély nem olyasmi, ami szerepelne a bakancslistámon így az utolsó évemre.

- Remek – nyugtázom csak motyogva, egy helyben tipródok, míg Lee elvégzi a varázslatot, mert annyira azért nem győzött meg róla, hogy a sóbálványátkom nem fog csak úgy magától elmúlni egyszer csak… persze, ha mi akkor már nem leszünk itt, akkor mindegy, és nagyon úgy tűnik, hogy a nálam bizonyára sokkal rutinosabb Mr. Lee-t feleannyi kérdés sem aggasztja, mint engem. Mondanám, hogy maximálisan rá tudom bízni magam a kérdésben, de ez azért nem fedné teljesen a valóságot… az emléktörlésben viszont van annyi bizodalmam, hogy tudjam, nekem valószínűleg nem fog további károm származni ebből a kis incidensből, és végtére is, ez a fontos. Így már együtt fogok tudni élni a dologgal.
Szóval tiltakozhatnék a nemtörődömség ellen, de… minek? A férfi vállvonása épp eléggé kifejezte, mennyire izgatja az egész, és hát az ő ősellenségéről (vagy olyasmijéről) van szó, nem az enyémről. Szóval nincs okom hirtelen ágálni a távozás ellen, épp csak én is csak felkapom a csokrot, amit tőle kaptam, meg egy jól irányzott Invitóval visszaszerzem a szanaszét hullott citromfüvet is, és apró bólintással igyekszem aztán szedni tőle kicsit lemaradva a lábaimat, nehogy mégis egyedül találjam magam, még mielőtt visszajutnánk a falu forgalmasabb részeire. Ó, igen. Menthetetlenül nyúl tudok lenni.

Megkönnyebbüléssel veszem, amikor már járt utakra tévedünk ismét, és kicsit kezdek megnyugodni is. Innen már közel van az iskola, és ha látok valaki ismerőst, csatlakozhatok másokhoz is a visszafele tartó útra. Ezen révedezek épp, amikor Mr. Lee elém toppan, ezt némi meglepettséggel nyugtázom, bár nem azért, mert valami rosszra számítanék. Elgondolkodva vizslatom.
- Én is. Bár valamiért az az érzésem, maga vonzza az ilyesmit – állapítom meg kendőzetlenül, amit a mai, véletlen találkozónk kezdetekor talán nem tettem volna meg, most azonban valahogy kevésbé tűnik helytelennek. Végül is, ha úgy vesszük, mégis csak veszélyben volt miatta az életem. Egy ilyen ártatlan szemrehányást talán el tud nézni nekem… a felém nyújtott kezét azonban egy halvány, gyorsan tűnő mosollyal elfogadom, és kurtán megszorítom - Hát… örvendek, Mr. O’Mara – mondom ki elsőre idegennek érződően a jelek szerinti tényleges nevét, de előbb sarkon penderül, semhogy bármit is felelhessek a kérdésére. Így jobbára csak csendesen motyogom el a válaszomat távolodó alakjára függesztve a tekintetemet - Nem tehetek ígéreteket…

Én is köszönöm a játékot! *-*

~ SZABAD JÁTÉKTÉR ~

[KŐ-PAPÍR-OLLÓ]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

A tegnapi események után nagyon is megérdemeltem a bolhapiacozást. Nem, nem vásárolgatni akartam, nem érdekeltek a dohos, poros, büdös dolgok, amiket mindenféle jöttment varázsló éppen előbányász a pincéjéből. Sokkal inkább azok a talán jelentéktelennek titulált tárgyak, amik mégis csak előfordulhatnak egy ilyen szemétkupacban.
Furcsa érzések kavarogtak bennem még mindig. Tegnap anyám szemei néztek rám egy ártatlan gyermek arcáról… és akkor még ott volt a Nathaniel, aki nemes egyszerűséggel a zuhany alá nyomott, mikor az indulatok eluralkodtak rajtam. Korábban senki sem tudta ilyen könnyen, ilyen határozottan megállítani a kitörni készülő dühömet… s furcsa hálát éreztem, amiért nem kidobott azzal, hogy hozzám hasonló alakokat nem engedhet a nevelt lánya közelébe.
A Rozsás Toronyi sétálni nem volt éppen könnyed séta. Kicsit meg is éreztem a lábamban tomboló enyhe, szúrós érzést, ahogy már jó pár perce magam mögött hagytam a Három Seprűt. Már megszoktam, hogy időnként érzékenyebb a lábam. Nem sok esemény zajlott általában a torony körül, sőt rendszerint mindenki elkerülte, hiszen gusztustalan látványt nyújtott az öreg rom. Abban persze biztos voltam, hogy minden izgalmat mellőzve még csak az állítólagos kísértet sem bukkan elő, egy fehér hálóinget viselő hölgyemény… Pedig milyen jó is lett volna! A kis hang izgatottan szólalt meg ezúttal bennem.
Először a toronyt pillantottam meg és csak utána a többit: az asztalokat, földre terített pokrócokat, amik tömve voltak a rajtuk díszelgő ütött-kopott holmikkal. A dohos szagot éppen felém fújta a szellő. Egy kicsit beszívtam, hátha valami mást is megérzek a töménytelenül poros, ázott aroma mellett és hát ott motoszkált az a valami. Határozottan, erőteljesen, vonzón.
Ez kell nekem… – gondoltam. Zsebre vágtam a kezeimet, egy ideig erősen koncentráltam. A tekintetemmel kerestem a megfelelő irányt, ahonnan a mágikus képeséggel rendelkező tárgy szinte magához szólított.
Lassan indultam meg, hagytam hogy a különös erő vezessen, amit megéreztem. Szinte cirógatta az arcomat a lüktetésével, mintha engem akarna… akárcsak annak idején a szalag. Csupán a sötétség hiányzott belőle.
Egy asztalnál álltam meg, ami éppen az érkezési irányomnak háttal, ám a toronnyal szemben helyezkedett el. Egy vörös terítőn számtalan gyűrű, ékszer kapott helyet… mindegyik ezüstös színű volt és valami különös, türkiz színű kővel. Az eladóra pillantottam.
– Gyönyörűek… – Megjátszott jó kedvel a képemen szólaltam meg. Közel sem voltam éppen hátsónyalós hangulatomban, szívesebben kaptam volna fel, ami nekem kell és már rohantam is volna, mielőtt betalál egy átok.
Elkapkodni sem volt értelme az egészet.
A sötétebb bőrű alak arca nem tűnt éppen barátságosnak. Beszédesnek sem mondanám, éppen csak mordult egyet. Inkább lesütöttem a szememet és az ékszerek között keresgéltam azután, ami annyira felkeltette korábban az érdeklődésemet. Azt az érzést kiváltó darab.
Ott van… A tekintetem egy karpercre siklott. A kő szinte megcsillant benne és már nyúltam is érte, mikor valamiféle rántást éreztem. Egy másik kézhez tartozó ujjakat pillantottam meg rajta. Végig futtatam a tekintetemet a vékony karon, hogy a tulajdonost vizsgálhassam meg kicsit, mielőtt behúzok neki egyet… csakhogy ezt nem tehettem meg.
– Én fogtam meg előbb – jelentettem ki határozottan és megrángattam az ékszert.

Elliot O'Mara

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

outfit

Azért szerencsés vagyok a nagy Griffendél ház összetartásáért. Úgy hiszem az első éveim annak ellenére, hogy igencsak kiszakítottak az igazi közegemből, elég jól sikerültek. Lett sok barátom itt is, még ha most sokat is panaszkodok arról, hogy nem találom itt a helyem. Gyanítom a bujkálás és a harcok, a csuklóim sérülése… ezek okozzák bennem igazán azt a feszültséget, hogy már szabadulnék innen. De a napok olyan hosszúak, mintha a homokóra és így az idő szemei direkt csak nagyon-nagyon lassan csordogálnának. Pedig nem. a hetek, hónapok ugyanúgy haladnak, és én erre mindig csak akkor jövök rá, amikor kicsit kimozdulhatunk a hétköznapokból a társaimmal. Ebbe beletartozik akár egy kviddics edzés, akár egy roxmortsi hétvége, ahol végre csak élhetünk, kicsit kibújva a talárból, kicsit kiszellőztetni a kastélytól dohos személyiségünket.

Most is sokasban, együtt jöttünk le. Még Jada és Ephram is velünk tartottak, bár ők régen mindig elszigetelődtek. A háború előtt nagyobb volt a feszültség a két ház között. Így a kettősüket is nehezebben fogadták el. Most, hogy sokan bizonyítottunk egymásnak, a házak közötti ellentét, meg tud maradni csak iskolai versengés szintjén, de az életünket igazán nem kell, hogy befolyásolja. Végre ők is kicsit nyugodtabb légkörben próbálhatják helyrehozni háborútól keserű kis lelküket. Bár az esküvői tervezgetés jót tesz nekik… Szóval mikor direkt erre terelem a beszélgetést és a kis galambocskáim rákapnak a téma ízére, ott is hagyom őket. Inkább azok után a lányok után indulok, akik a bolhapiac felé veszik az irányt. Még jó, hogy direkt a diákok szabad hétvégéjére igazították a vásárt, mert így mi is kicsit bogarászhatunk a dolgok között. Valami érdekeset, valami igazán jót, vagy csak valami ajándéknak valót mindig össze lehet szedni az ilyen helyen. Persze szervezőktől végképp őrültség lett volna nem figyelni arra, hogy mi mikor szálljuk meg a falut. Mert ennyi gazdag, pénzszóró csemetét, mint ahányan mi vagyunk, hát szerintem máshol nem hord hátán a föld, maximum csak a mágusiskolák környékén…
Én pedig boldogan szórom el anyám galleonjait marhaságokra. Na, nem mintha apám mugli pénzével sokkal körültekintőbben bánnék. Engem, szerencsétlen elkényeztetett tinédzsert, aztán bőven megpróbálhattak volna takarékosságra nevelni. Bár nem vagyok kifejezetten nagyzoló, és sokkal kevésbé vágyom a luxusra, mint amennyire azt megengedhetném magamnak. De tény, ami tény, hogy tudom, amit pénzen meg lehet szerezni, azt meg tudom szerezni, ez pedig megadja azt a biztonságot, amivel bárminek nekiindulhatok… Na jó, azért esküszöm, hogy tényleg igyekeztek értelmesnek nevelni, még ha néha, vagy inkább sokszor, nem is látszik ez meg. Sosem féltem a szó szoros értelmében bepiszkolni a kezem munkával, és mondjuk megpucolni húsz kiló krumplit, ha a faluban ez volt a feladatom…

Én tényleg imádtam az ilyen kirakodó ócskás vásárokat. Ezeken tényleg kincseket lehetett találni. Már annak, aki képes kincsként definiálni egy levágott, kitömött, bikafejes trófeát. Arcomra egyértelműen kiül az undor grimasza, ahogy végignézek ezeken az ijesztő cuccokon és a még ijesztőbb tatán, aki árulja őket. De most komolyan. Van valaki ezen a bolygón, aki ilyet vesz? Ránéz egy nagy kitömött fejre és azt mondja, hogy szuper, pont ez kell a nappalimba! Mert ha még ő lőtte volna… Á mindegy. Beteg. Szerintem.
Szóval inkább gyors léptekkel haladok el mellettük, majd mindegyik szőnyeg és asztal mellett, ahol számomra érdektelen kacatokat árulnak. Bár amúgy vicces, amikor az ember mugli dolgokat fedez fel a dolgok közt, totál más névvel és funkcióval ellátva, mint amire valójában használni kellene. Kenyérpirító, mint leveles láda? Remélem konnektorba nem dugják be használat közben…

És aztán végre előkerül a kedvenc asztalom. Mindazok után, hogy amúgy gazdagabb lettem pár kendővel, két kerámia tállal és valami fura kis retro mugli játékkal. Ez utóbbit Zain unokatestvérem gyűjteményébe vettem. Nagyon fog neki örülni. És én imádom látni azt a lebarnult, szőrös-kócos fejét, amin ezer fokos mosoly jelenik meg olyankor.
De, ami a lényeg mindig. Az az ékszeres pult. Nekem. Mert, hát lehet, hogy végigvásárlom az ilyen kirakodásokat a családtagjaimnak, de hát azért én is megérdemlek valami csecsebecsét mindig. Ha már a meleg Amerikából, a hideg Angliába száműztek minden egyes tanévre.

Elbűvölő mosolyt vetek a goromba férfi felé. Nem érdekel, hogy nem túl kedves, bár amennyi pénzt nála fogok hagyni, lehet a végére meglágyul… Már nyúlok is az első türkiz köves karkötőért, amit kiszemelek, miközben szememmel már a következő tárgyat kutatom. Csakhogy hiába emelném magam felé az ékszert, az mintha megakadt volna valamiben. Vagy valakiben… Konstatálom, amikor végignézek a sötét hajú, ázsiai szülőkkel vagy minimum eggyel rendelkező, vékony kis alakon. Egy kicsit erőteljesebben húzom magam felé a tárgyat. Lehet, hogy körülbelül ugyanannyira tűnök csontsoványnak, mint ő, de azért szabott rám nem kevés izmot az élet… Nem hagyom veszni a zsákmányom.
- Azt nem hiszem... - Kacagok fel cseppet sem nőies tónusban. Amikor újra rántok egyet az ékszeren. - Itt álltam és fogtam, amikor te megpróbáltad kihúzni az ujjaim közül. Enyém. Arról nem is beszélve, hogy lány vagyok, te meg ugyan egy gyönyörű szép fiú, de azért fiú, és az illem mégiscsak azt diktálja, hogy ezt a karkötőt szépen átengedd nekem. - Vagy, ha nem teszed, gyönyörűen bokán is rúghatlak érte… - Amúgy is, hova akarnád te ezt hordani? Bár mondjuk, ha a csajodnak kell, akkor legalább az ízlésed jó. Vagy a barátnődé…

[KŐ-PAPÍR-OLLÓ]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

Értetlenül bámultam a mellettem ácsorgó valamire… jobban mondva valakire, aki egészen belecsimpaszkodott a karkötőbe, amit magamnak akartam. Ránézésre valami nagyon kócos lánynak tűnt, de nem mertem biztos kijelentéseket tenni, hiszen termetre nagyjából egyformák voltunk, ráadásul a stílusa sem tetszett. Nyilván nem mondta el neki senki, hogy amit Elliot O’Mara akar magának, azt meg is szerzi, nem érdekel semmiféle rátapadt kiscsaj.
Ahogy megrántja az ékszert engem is közelebb húzott magához. Remek, tehát még egy súlycsoportnak is tekint… – állapítottam meg. Ridegen mértem végig a vézna alkatát, hát ha már ilyen testet adott neki a sors, legalább legyen rajta némi izom. Vállban azért még mindig én voltam a szélesebb, a nyakamról nem is beszélve…
– Azt nem hiszem... – Valamiféle kacagást hallatott, amitől őszintén szólva csak még nevetségesebbnek látszott.
Gúnyos vigyor ült ki az arcomra és csak azért is rántottam egyet az ékszeren. Nem érdekelt, ha esetleg nekem esik. Éreznie kell, hogy nem hagyom magamat.
–  Itt álltam és fogtam, amikor te megpróbáltad kihúzni az ujjaim közül. Enyém. Arról nem is beszélve, hogy lány vagyok, te meg ugyan egy gyönyörű szép fiú, de azért fiú, és az illem mégiscsak azt diktálja, hogy ezt a karkötőt szépen átengedd nekem.
– Tudod mi gyönyörű még rajtam kívül? Az, ahogyan szétátkozom az arcodat. – A válaszból csakúgy dőlt a sértettség. Gyűlöltem, ha ilyen szavakat használnak rám és az esetek nagy részében készen is állok megcáfolni az ilyen gúnyos kis bókokat.
–  Amúgy is, hova akarnád te ezt hordani? Bár mondjuk, ha a csajodnak kell, akkor legalább az ízlésed jó. Vagy a barátnődé…
– Mi a franc közöd van hozzá, mire kell? – emeltem fel egy kicsit túlzottan is a hangomat.
Még egyet rántottam az ékszeren, hogy közelebb húzzam magamhoz. Meg akartam mutatni a bennem munkálkodó dühöt, ami igencsak ki tud ülni vagy megcsillani a szememben, ha éppen engedem neki. Igaz mostanában egyre nehezebben irányítom azt, hiszen a szalag ott volt most is a csuklómon. Nem vettem le, még fürdéshez vagy alváshoz sem. Mániákusan ügyeltem arra, hogy mindig a helyén legyen… és tudtam, hogy ez nincs így rendben.
– Tudod, az indiánoknál a férfiak is hordanak feltűnő ékszereket. Szóval éppenséggel magamnak is akarhatom, ugyanis nincsen „csajom” és amúgy sem pazarolnék egyetlen nőre sem egy ilyen darabot – világosítottam fel.
A türkiz re pillantottam, ami csak még hangsúlyosabbá tette az ezüst szépségét. El tudtam volna percekig nézegetni, de ebben a társaságban képtelenség lett volna az ilyesmi. Túlságosan bosszantott ez a csaj és legszívesebben csak elráztam volna.
Megforgattam az ékszert a kezében, hátha végre elereszti.
Még egy halkabb morgást is produkáltam mellé, csakhogy megmutassam: igenis én vagyok az erősebb.
– Ha ideadod, nem átkozom le a fejedet… – sziszegtem az arcába.
Nem lett volna éppen okos döntés csak így pálcát rántani a zsúfolt területen. Nyilvánvalóan lettek volna, akik megpróbálnak közénk állni, de már éreztem, hogyha nem születik döntés gyorsan nálam szakad el előbb a cérna.
– Óvatosan! – sipákolt az addig csak morgásra képes eladó mellettünk. – Tegyék le az ékszert, míg eldöntik, melyikük hordja a későbbiekben…

Elliot O'Mara

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

outfit

- Én ugyan le nem teszem! – Vágtam szavaim az árus arcába. Nem igazán érdekelt, hogy amúgy is egy goromba fráter. Attól még messze nem tűnt annyira erőteljesnek, harciasnak és ezáltal érdekesnek, mint az előttem álló kispasi. Lehet, hogy épp az ő portékáját igyekszünk szétcincálni, de akkor is tiszteletben tarthatná a mi nagyon is fontos beszélgetésünket. Különben is, ha már ez az ázsiai-ősös fazon, meg akarja mondani mit csinálhatok, vagy épp nem csinálhatok… Mivel a kiszemelt karkötőt továbbra is undok mód szorongatja. Akkor legalább az árus ne kotnyeleskedjen bele a dolgunkba.
Ez amúgy is egy totál bosszantó szitu. Hogy egy férfi, értitek, egy férfi, akarja elszedni tőlem azt a karkötőt, amit kiválasztottam. Hát van itt vagy harminc másik, neki mégis miért nem jó azok közül valamelyik? Csak, mert nekem amúgy tökéletes volna. Látok is egy másikat, amelyik talán még ennél is szebb és igényesebb, mint amelyiket most az ujjaim szorongatják. Csakhogy makacsnak nevelt a sors és a vakszeretet… Gyűlölöm, ha valamikor nem győzhetek… Nálam igaziból nem is annyira a trófea volt sosem a lényeg, a jutalom, a tárgyi megerősítés. Magát a játékot élveztem iszonyatosan, és a küzdelmet. Aztán a győzelmet. Ahogy nyerek, és végre érezhetem azt az érzést, hogy na igen, erősebb vagyok, mint a másik.

Szóval nem nagyon ijedek meg a fenyegetőzéstől. Egy pillanatra csuklómra tekintek. Ott éktelenkedik mindkettőn életem legfájdalmasabb harcának hege. Ugyan… egy ilyen kis mitugrász mégis mennyit árthatna nekem, még ezek után? Gúnyosan felhorkantok a gondolatra. Semmit. Elájulok, elesek, vérzek, megkötöznek… Kéremszépen egy röpke óra alatt átéltem mindet azzal a félelemmel együtt, hogy bizony az az utolsó órája a létemnek… Jöhet bármi a roxfortos hétköznapokban, itt már semmitől sem félek.
 
Mélyen a pasi szemeibe nézek. Hiszen most ott állok, viszonylag közel hozzá, még mindig a karkötőt szorítva, amit pár perce maga felé rántott. Látom a dühöt és az akarást a szemeiben, még ha az enyémben csak ez utóbbi fedezhető fel a közös érzéseinkből. Mert e mellett talán még valamiféle kíváncsiság bújik meg…
Ugyan már… Itt vagyok bezárva egy halom sótlan alak közé egy szürke iskolába. Persze, hogy nagyon is tetszik, ha valakit végre egy súlycsoportnak tekinthetek, mert nem egy bájgúnár vagy egy beképzelt, apuci pénzén mindent megkapó tuskó. Hanem egy erős, akaratos idióta. Pont amilyenhez a való életben hozzá vagyok szokva. Igen. A kosarasok egy része aranyos srác, na, de a többi… Köztük bizony az én Zainommal, vagy Thomasommal… Buli velük az élet, ha rájuk jön az öt perc és nem teljesül azonnal az, amit ők kigondoltak. De a legjobb barátaim, és nyilván nem véletlenül.

- Állok elébe az átkaidnak. Kezd csak nyugodtan, ígérem nagyon feltűnően fogok félni, vagy elájulni… - Mondom gúnyos vigyorral arcomon, de direkt és feltűnően nem nyúlok még a derekam felé, ahol a pálcám tartom. – Az indiánokat nem kell bemutatnod, köszönöm. Valószínűleg többel találkoztam, mint te. Viszont abban egészen bizonyos vagyok, hogy indián ősökkel nem rendelkezel, így ez a türkiz kő a te karodon Szépségem, eléggé furán mutatna. Bár, ha épp beöltözőset játszol az óvodában, vagy a hálószobádban, akkor éppenséggel el tudom képzelni, hogy hasznát veszed. - Ja… Főleg, ha egy pasid van, aki utána olyan hévvel rángatja le rólad a ruhadarabokat, hogy nyekkenni se marad időd.
Bár ez a  feltételezés csak azért ül meg agyamban mert hát, ugye csaja az nincs. De ez nem zárja ki az egyéb lehetőséget…

Most én rántom magam felé az ékszert. Csak, hogy azért tudja, kivel áll épp szemben. Igen sokkal erősebbnek hat nálam és vélhetőleg tapasztaltabb is mindenben, de azért lássa csak, hogy belém is szorult némi fizikai erő. Ha már a csontos énemből a nőiesség kihagyatott úgy hosszútávon. Igen, gyerekként még mindenki reménykedett, hogy egyszer csak Jadává változom. De nem tettem meg. Szóval maradok én, így ahogy vagyok, kulturáltan faragatlan.
Továbbra is határozottan keresem a tekintetét. Tényleg egy pillanatra se tud megijeszteni, viszont azért épp átkozósdit se szeretnék játszani a nyílt utca közepén. Mondjuk, hogy tök őszinte legyek annyira máshol se… Még, ha a fenyegetésétől meg sem ijedtem, azért nem szerettem volna, ha a hétvégi programom a gyengélkedő meglátogatása. Vagy a magyarázkodás a fölött, hogy miért nyomtam kupán egy vadidegen pasit egy kerámia tállal… - Ismered a Kő-Papír-Ollót? – Kérdezem egyszerűen. – Három menet. A győztes viszi az ékszert.

[KŐ-PAPÍR-OLLÓ]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

- Én ugyan le nem teszem! – érkezett a lánynak nevezett kóctömeg válasza az eladó zúgolódására.
Én magam is csupán egyetlen morgásra méltattam a felvetést, miszerint jobb volna letenni a darabot. Nem érdekelt ugyanis, ha tönkre tesszük. Tudtam, hogy ez az ékszer még úgyis értékes volna számomra, ha minden szépségét elveszíteni. Valljuk be, gyönyörű darab volt, még ha nem is a szokásos értelemben volt kidolgozott vagy éppen finom. Volt benne valami természetes, mégis vad és szabadságot adó vonás. Nem ez volt az mégsem, ami felkeltette az érdeklődésemet, hanem a mágia, ami körbevette.
Mélyen egymás szemébe néztünk. Az ékszer pedig továbbra is ott volt közöttünk. Talán a külvilág kicsit meg is szűnt létezni, hiszen nem számított már az eladó szövegelése vagy a más vásárlók felháborodottsága. Csupán mi voltunk és az a feszültség, amit a közös kis játékunk okozott.
– Állok elébe az átkaidnak. Kezd csak nyugodtan, ígérem nagyon feltűnően fogok félni, vagy elájulni…
Nos, ha ezt akarod... – gondoltam. Az ékszermentes kezemmel már kutattam is a pálcám után. Csupán a folytatás akasztott meg egy kicsit a mozdulatsorban.
– Az indiánokat nem kell bemutatnod, köszönöm. Valószínűleg többel találkoztam, mint te. Viszont abban egészen bizonyos vagyok, hogy indián ősökkel nem rendelkezel, így ez a türkiz kő a te karodon Szépségem, eléggé furán mutatna. Bár, ha épp beöltözőset játszol az óvodában, vagy a hálószobádban, akkor éppenséggel el tudom képzelni, hogy hasznát veszed.
Szépségem? A gondolatra egy morgás hagyta el az ajkaimat. A pálcám megtalálása helyett a kezem ökölbe szorult. Hirtelen egyáltalán nem érdekelt, hogy egy lány áll velem szemben. Éreztem, ahogyan a szalag lüktetni kezd a csuklómon a sértettségtől.
– Tudod kivel gúnyolódj, kislány? A kis barátaiddal a kastélyban – vetettem oda.
A tekintetem szúrós maradt. Még erősebben kapaszkodtam az ékszerbe, de közben nagyon is harcoltam az ellen, hogy esetleg megüssem őt. Minden erőmet szükség volt, mert bár valahol mélyen azért ott volt bennem egy úriember, de közben a düh sokkal komolyabban dolgozott.
Megrántotta az ékszert, így majdnem ráestem. Szívós egy lánynak tűnt, ráadásul erősebb is volt, mint hittem.
– Ismered a Kő-Papír-Ollót? – kérdezte.
Valahogy túl egyszerűnek hatott a felvetés. Lassan bólintottam.
– Három menet. A győztes viszi az ékszert.
Elvigyorodtam. Próbáltam a lehető legkevésbé gonosznak tűnni.
Lehet, hogy a kislány éppenséggel ezt komolyan gondolta, de nem tudja ki vagyok. Tehát azt sem tudja, hogy kedvelem a játékot, de nem riadok vissza attól hogy azt mocskosan tegyem. Sőt a tiszteletlenség amolyan titkos fegyver a kezemben. Amíg úgy mennek a dolgok, ahogyan nekem jók, addig határozottan szeretem a tisztességes játszmát... de ha nem, akkor nem riadok vissza a saját javamra fordítani a helyzetet.
– Ó, milyen remek ötleteid vannak – mondtam.
A vigyort az első menetig nem tudtam levakarni az arcomról, ami hamarosan eljött. Izgatottan figyeltem a szabad kezének mozgását. Erőteljesen szorítottam a karkötőt. Az ezüst csillogását könnyedén kiszúrtam a szemem sarkából. Akarom. Az enyém kell, hogy legyen – koncentráltam.
Kinyújtva a kezemet papírt mutattam, remélve, hogy ezúttal sikerül nekem győznöm. Mindenesetre, az eredménytől függetlenül is gonoszkás mosoly ült ki az arcomra. Nem akartam bántani, de a karkötő kellett és ami Elliot O'Marának kell, azt meg is szerzi.
– Nos még van két körünk – mondtam határozott hangon.

Elliot O'Mara

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

outfit

Passzolok, hogy mi ez az egész. Látom azt a furcsa őrült akarást a szemében, mintha férfi vágyna nőre vagy fordítva… úgy izzik tekintete az iránt a rohadt kis karkötő iránt. Bár lenne valaki ebben az iskolában, akiben ennyi hevesség van, ennyi akarat és erő. De basszus, itt mindenki angol… Ha azt mondom, hogy Montrego a legjobb pasi a környéken, akkor nem hazudok, de még ez a tény is kissé elkeserítő. És nem azt mondom, hogy az előttem álló, aztán maga a férfiasság megtestesítője… De már így is több erő van szerintem a kisujjában is, mint a kastélyban élő srácok egész termetében. Itt a legtöbben sótlanok, unalmasak. Ami furcsa, mert elviekben mindenki mágus. Csak valahogy leakadtak az emberkék ezen a szinten. És elfelejtettek egyéniségek lenni. Bár több ilyen erőszakos, idióta fráter járkálna köztünk… Sóhajtok, miközben megbámulom lányos kis arcát. Ha kalandnak nem is vagyok az esete, azért egy kávé melletti beszélgetést bevállalnék vele. Csak legalább egy órán keresztül valaki olyannal cseverészhessek, akitől távol vannak a vizsgák, meg a suli, meg a vizsgák, meg a kastély… Na, hát, aki így meg akar szerezni egy ilyen kis szart, mint a kezemben tartott ékszer, akkor annak azért tuti vannak történetei. Igaziak. És nem háborúsak, meg, mint már mondtam sulisak… meg vizsgásak… meg, ó a vizsgás témát említettem már?

- Hahh! – Nevettem fel, amikor az első körben ollóra nyitottam az ujjaim. De már egyáltalán nem voltam olyan biztos abban, hogy győzni akartam. Illetve azt akartam, de azt hiszem ez csak az évek alatt belém táplálódott ösztön volt inkább, mintsem az igazi vágyam. Már azért akartam győzni, hogy aztán egy kávéért cserébe felajánljam neki az ékszert. Még meghívnia se kéne, csak mesélnie, bármiről, ami a nagyvilágban zajlik. Még, ha az a nagyvilág csak Anglia is… Még így is szélesebb, mint a Roxfort birtok… - Amúgy nem feltétlen gúnynak szántam. – Rántom meg a vállam és furcsamód szolid hangnemben kezdem. – Már azt, hogy szép vagy. Lényegében tényleg az vagy. Volt egy ázsiai szeretőm. Odáig voltam azért a csinos fejéért… Rá emlékeztetsz. – Ó… Az a tavalyi három hét Vietnámban… Még jó, hogy a szüleim nászútja volt, ezért elég nagy százalékban nem foglalkoztak vele, hogy mi merre rontjuk a levegőt. A meghitt családosdi eljátszása ennyi év után amúgy is eléggé nehezen ment volna. Anyával még mindig rendszeresek a vitáink, bár most, hogy ott van apa és kicsit csitítja, felfogja a dolgot, könnyebb a helyzet. De messze nem rózsás…

Kezemet egyértelműen a játék következő köréhez készítem elő. Hangosan felnevetek, hogy tudassam vele, nyeregben érzem magam. De messze nem ez a helyzet. – Kő! Papír! Ol-ló! – Mondom hangosan mutogatva az összeszorított öklöm, aztán a helyett, hogy bármiféle jelet mutatnék egyszerűen csak magam felé rántom a karkötőt, majd elengedem. Nem tudom mekkorát rántok a férfin, de nem is számít. Csak orron pöckölöm, miközben a mogorva árusra nézek. – Nekem már nem kell az a cucc. De meghívom ezt az igazán bájos urat arra a karkötőre. – Mondom mosolyogva, majd a karkötőkövetelőférfiemberre nézek. – Feltéve, ha megiszik velem egy kávét és elmeséli, hogy miért is olyan iszonyatos mód fontos, hogy képes érte olyan nevetséges helyzetbe kerülni, mint egy tizenéves lánnyal való kő-papír-ollózás. Vagy a rosszabbik eset a pálcahasználattal és átkokkal fenyegetőzés… Bár tény, hogy gúnyos vigyorral a fejeden csak még jobban festesz Szépség. – Nyomom meg az utolsó szót és alapjáraton az se érdekel, ha végül a szétátkozásom mellett dönt. Ugyan már, állok elébe. Átkozzon. Már akkor is jobbá tette a napomat. – Van itt pár szar és zsúfolt hely. Na? Felőlem kipróbálhatunk egy ’Felelsz vagy mersz?’ kört is ott. Ha már a kő-papír-olló, ennyire bejött…

[KŐ-PAPÍR-OLLÓ]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

A nevetés, ami kitört a lányból megrázó volt. Nem veszíthetsz öreg! A gondolataim szinte üvöltöttek az akarástól, ahogy az ollóra nyíló ujjakat bámultam. Neki talán ez az egész egy játék volt, nekem azonban sokkal több. A megszerzés utáni vágy, a kísértés, hogy mennyi titkot rejt ez az aprócska karkötő... és bár eleinte egy meccsnek fogtam fel az egészat, amit vagy így vagy úgy, de megnyerni szándékozta, elfogott a kétségbeesés. Nem akartam átengedni azt, ami igazán engem illetett, amit már a piacra érve megérzetem, amitől hevesebb lett egy pillanat alatt a szívverésem.
Már régen nem érdekeltek a gúnyos szavak, csak a karkötő, hiszen csak azt akartam igazán megszerezni magamnak. Ennek ellenére figyelmesen hallgattam a magyarázatot, mégha a tekintetem le is siklott az ékszerre és a ragyogó türkiz kőre.
- Már azt, hogy szép vagy. Lényegében tényleg az vagy. Volt egy ázsiai szeretőm. Odáig voltam azért a csinos fejéért… Rá emlékeztetsz.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy valami koszos mitugrászra emlékeztetem, aki hajlandó volt vele ágyba bújni – vagy ahol éppen történt az eset. Nem tetszett a lány, habár a hevessége, az erő, amivel rángatta a karkötőt magával ragadott és igen, talán képes lettem volna elvonatkoztatni a kezdeti ellenszenvtől.
Menni fog! – erősen koncentráltam a következő körre. Figyeltem a lány kezét, hátha a mozdulataiból ki tudom olvasni mire is készül ezúttal. Azonban nem történt semmi, már éppen jöttem volna egy újabb papírral, amikor a rántás kibillentett az egyensúlyomból. Közelebb kerültem a lányhoz, de szinte abban a pillanatban el is engedte a karkötőt. Meglepett.
-  Nekem már nem kell az a cucc. De meghívom ezt az igazán bájos urat arra a karkötőre.
Na nem! – dühöngtem magamban. Nekem ugyan nem kell a szánalommorzsád. Ellenkeztem volna én, de közbeszólni sem tudtam, mivel újabb sokkoló információ hagyta el a száját. - Feltéve, ha megiszik velem egy kávét és elmeséli, hogy miért is olyan iszonyatos mód fontos, hogy képes érte olyan nevetséges helyzetbe kerülni, mint egy tizenéves lánnyal való kő-papír-ollózás. Vagy a rosszabbik eset a pálcahasználattal és átkokkal fenyegetőzés… Bár tény, hogy gúnyos vigyorral a fejeden csak még jobban festesz Szépség.
Dühöngve szívtam be mélyen a levegőt, de már akkor sem engedtem volna el a karkötőt, ha éppen meggondolja magát. Már semmi sem számított, csupán az, hogy az enyém. Ez a tudat pedig képes volt annyira megnyugtatni, hogy nem törtek fel belőlem azonnal az indulatok. Féltékenyen csatoltam a csuklómra az ékszert – ha nőknek is készült – tökéletesen passzolt rám a méret. Ez is csak egy bizonyíték arra, hogy kit illet igazán.
- Felőlem... – érdektelenséget színlelve rántottam meg a vállamat a mondat végén. A tekintetemet a karkötőn pihentettem. Boldog voltam, hogy az enyém és nem foglalkoztatott semmi. Tudtam, hogyha nagyon akarom, akkor végül is könnyedében lerázom a lányt, viszont egy jó kávé igazán jól esett volna – mint mindig.
-  Van itt pár szar és zsúfolt hely. Na? Felőlem kipróbálhatunk egy ’Felelsz vagy mersz?’ kört is ott. Ha már a kő-papír-olló, ennyire bejött…
Megrántottam a vállamat.
- Nem különösebben érdekel, hogy mivel akarod szórakoztatni magadat, miközben én kávézom... -  válaszoltam.
Ha annyira akar persze lejátszok vele három kör varázslósakkot is, csak hadd szürcsöljek már egy italt és persze egy süteményt is kell ennem. Valami jó csokoládés, tömény példányt, ami elfeledteti velem, hogy egy kislánnyal kellett harcolnom azért az átkozott karkötőért – ami egyébként gyönyörű.
Elindultam kifelé a piacról, ahogy a fizetés megtörtént. Bevártam a lányt, habár amennyire csodáltam az erejét, éppen annyira nem akartam vele időt tölteni kettesben – mégha az egy zsúfolt helyen is történik.
- Miért akarsz velem kávézni? – kérdeztem értetlenül. - Nem szoktam vadidegenekkel beülni sehova... szóval egy sütire is meg kell hívnod.
Bemutatkozni terveztem, de ezt egyelőre félretettem. Jobb lesz kipuhatolózni a szándékait.