Rozsdás Torony

Elliot O'Mara

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

outfit

Amennyire furcsa volt látni az arcán azt a már-már őrült akarást… Pont annyira volt furcsa, ahogy arca megnyugszik, sőt lényegében boldoggá válik, amikor a karkötőt a keze köré fogja.
Amerikában láttam már párszor, ahogy a nők megvesznek valamilyen tervezői darab láttán. De azért messze nem gondoltam volna, hogy Angliában épp egy pasit, srácot vagy mit fogok látni ilyen állapotban, holott ez csak valami bizsuféle. És igen, akkor itt vissza is kanyarodnék az uraság megnevezésére. Mert konkrétan besaccolni se tudom milyen korú lehet… Hisztériában nem több, mint egy öt éves, kinézetre maximum a húszat üti, viszont akkor, ha itteni érlelésű emlékeznem kéne rá. Igen, azért egy ázsiai küllemű kastélylakó nekem megmaradt volna az emlékezetemben… Erőben és elhivatottságban viszont vetekszik a sokat tapasztalt erdei harcosokkal. Akik mind bőven felnőttnek nevezhető férfiak, általában családapák.
Szóval kijelenthető, hogy ez a valaki rejtélyesebb, mint a mágikus erővel átitatott Roxfort. És ez tényleg tetszett. És előre is feldobta a heteimet, még ha a továbbiakban a dögunalmas itteniek lesznek csak, hogy szórakoztassanak a szánalmukkal.

Azzal mondjuk meglepett, hogy, bár érthető módon nem túlzott lelkesedéssel, de belement a kávézásba. Hogy mennyire szereti kihasználni az embereket az lehet, hogy ezután nem is túl kérdéses, de lényegében ez se nagyon érdekel. Azt már amúgy is bebizonyította, hogy nem a kedvességével hódíthat világszerte. De hát valljuk be egy ideje én sem a bűbájos nőiességem mögé rejtőzök… Ja, várjunk csak, olyanom sose volt, na mindegy, pech… Mégis eljutottam idáig is a létezésben és gyanítom menni fog ez tovább is.

- Gondolom mindenfelé sikert aratsz a rendkívüli gunyoroddal és cinizmusoddal… - Jegyzem meg, miközben kifizetem a karkötőt, bár simán lehet, hogy ő ezt nem is hallotta meg. Engem meg aztán marhára nem is zavar. Bár megint meglep. Nem szegeztem pálcát semelyik tagjához sem, ő mégis megállt és megvárt. Bár simán itt hagyhatott volna, lehúzva a karkötő árával, hiszen az már a karján díszeleg… Igen, megint a felelősségteljes pénzköltés, mint olyan… De, ha egyszer tényleg nem érdekel? Le is léphetett volna, akkor sem ejtek könnyeket sem a galleonokért, sem úgy összességében az egészért. Elvégre nem életem párjának lehetőségét véltem felfedezni abban a hatalmas testtömegben, amit ez a pasas mindenhova hurcol magával.

Mellé léptem és kíváncsian ráemeltem a tekintetem, úgy indultam meg a főút, vagy mi, felé. Ja, mert ezen a minden háta mögötti helyen az az egyetlen utca, amin egyáltalán bármi is található…
- És te, miért mentél bele és vártál meg? Lényegében számítottam rá, hogy eltűnsz, de örülök, hogy nem tetted. – Mosolygok visszakérdezve, immáron a tőlem telhető legkedvesebben. Aztán nem tudom, hogy ez célravezető-e, de legalább őszinte, ezt talán ő is láthatja. Én nem vetek be semmihez se fortélyos női praktikákat vagy mittudomén, bármit, amit a nők be szoktak vetni céljaik eléréséhez. Én vagyok, aki vagyok, vagyok, amilyen vagyok. És ez meglátszik. Napi huszonnégy órában. – De feljegyezve, kávé és süti. Bár itt csak a Három Seprű van meg az a rémes Puddifoot. Válassz! Bár gyanítom ez utóbbiban nagyobb valószínűséggel kapunk jó kávét, meg édes süteményt… - Húzom fintorra az orrom, már csak a hely szépségébe is belegondolva… - Amúgy esküszöm, hogy tisztességesek a szándékaim. – Nevetek fel önkéntelenül, mert általában nem szoktak azok lenni. – Csak… Alapjáraton dögre unom magam összezárva ezzel a sok angol pofával, ebbe a poros kastélyba. Nem igazán az én közegem ez az egész. Te viszont baromi izgalmasnak tűnsz. Olyasvalakinek, aki jár-kel összevissza, bármerre. És akinek pontosan ezért, sok-sok érdekes sztorija van. Engem se az itteniek nyűglődése, se a vizsgák nem érdekelnek. A világ viszont nagyon. – Érzem, hogy önkéntelenül is mosolygok és valahol egy kicsit zavarba is jövök. Nem sűrűn szoktam embereket arra kérni, hogy csak létezzenek, vagy meséljenek. Általában mást nevezek érdekes elfoglaltságnak. Most viszont tényleg csak annyira van szükségem, hogy végre ne diákokkal legyek… - Amúgy, üdv! – Állok meg hirtelen és nyújtom felé a kezem. – Durvánunatkozó Dakota vagyok! – Még pukedlizek is egyet, hogy teljes legyen a nevetséges összkép. – És a pár percre felszabadító fiatalemberben kit tisztelhetek?

[DAKOTA BOURGH]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

Az utolsó árusok között haladtunk már, mikor ismét a karkötőre pillantottam. Nem érdekelt, hogy kávéznom kell érte, vagy éppen hülyeségeket játszanom egy kávézóban ezzel a kislánnyal. Ráadásul ott kecsegtetett a remény, hogy egy rendes süteményt is eszem valahol. Mióta nincs Esmé, nemhogy csoki tortát, de még egy normális ebédet sem kaptam… ráadásul akárhányszor kisétáltam a konyhába és kinyitottam a szekrényt, csak az üres polcok fogadtak. Már a kávé is régen elfogyott, de nem vitt rá a lélek, hogy elmenjek bevásárolni. Igazából, sosem vásároltam magamnak semmit és ezen változtatni sem tudtam volna. Semmi kedvem nem volt a tömeghez vagy az unalmas sorokhoz, amik közül csupán kettő érdekelt engem.
–  És te, miért mentél bele és vártál meg? Lényegében számítottam rá, hogy eltűnsz, de örülök, hogy nem tetted. – Erre egy kicsit felkaptam a fejemet. – De feljegyezve, kávé és süti. Bár itt csak a Három Seprű van meg az a rémes Puddifoot. Válassz! Bár gyanítom ez utóbbiban nagyobb valószínűséggel kapunk jó kávét, meg édes süteményt…
– Nekem megfelel Puddifoot. Igazalmas lesz a szerelmibájitallal telenyomott kávét iszogatni… – rántottam meg a vállamat, de aztán kissé hangosam megkordult a hasam.
Lebiggyesztettem egy pillanatra az ajkaimat. Nem, nem vallottam volna be semmi pénzért, hogy akár ölni is tudnék a kávéért és egy szelet süteményért… miután állandó megvonással küzdök. Az apotékában ugyan bármikor ihatok egyet, de Dean feketéje mindig is hagyott némi kívánnivalót. Nem volt túl erős, inkább csak túl sok volt benne a whiskey, ami ideig-óráig rendben van, de azért még én sem szeretek mindennap szédelegve hazatérni.
– Amúgy esküszöm, hogy tisztességesek a szándékaim. – Nevetett fel hirtelen. – Csak… Alapjáraton dögre unom magam összezárva ezzel a sok angol pofával, ebbe a poros kastélyba. Nem igazán az én közegem ez az egész. Te viszont baromi izgalmasnak tűnsz. Olyasvalakinek, aki jár-kel összevissza, bármerre. És akinek pontosan ezért, sok-sok érdekes sztorija van. Engem se az itteniek nyűglődése, se a vizsgák nem érdekelnek. A világ viszont nagyon.
A Roxfortban talán valami szófosásbogyót adnak a diákoknak? Hirtelen eszembe jutott az a bizonyos nyár, azzal a Olgával vagy Oliviával… vagy kivel. Merlinre mennyire megfájdult a fejem a sok fecsegéstől és mintha megint ebbe a helyzetbe cseppentem volna.
– Amúgy, üdv! – Hirtelen fékezett le, így én is megálltam és felé fordultam. – Durvánunatkozó Dakota vagyok!
Kissé bizalmatlanul érintettem meg a kezét. Közben pukedlizett is egyet, amin csak vigyorogni tudtam, hiszen olyan szerencsétlenül sikeredett.
– És a pár percre felszabadító fiatalemberben kit tisztelhetek?
– Elliot. – A válasz röviden érkezik és azonnal el is engedem a kezét.
Csupán egy pillanatra nézek a szemeibe, mintha kiolvashatnám belőle, mit is akar. Tudom, sok diáklánnyal volt már dolgom… valahol mégsem értettem miért tapadnak rám ennyire. Túl fiatalok, túlságosan jól neveltek, bár az a teremtés ott előttem kicsit más is volt, mégis ugyanúgy bekapta a csalit, mint a többi – még ha ezúttal szándékosan nem is vetettem ki.
– Kérj dupla adag szerelmibájitalt a kávémba és talán még jól is elsülhet ez a nap neked is… – Rántottam meg a vállamat.
Még mindig nem tudtam rájönni vannak-e ilyen szándéka, de jobb szeretek nyílt lapokkal játszani az ilyen helyzetekben. Nincs itt helye trükközésnek, végül is, amit akartam megkaptam, most az a kérdés őt mit akar cserébe… ha egy valamit megtanultam akkor az az, hogy ingyen nem jár semmi.
– Ez akarod, nem? – Sóhajtottam fel.

   A folytatás...

A helyszín szabad.