Sötét sikátor

A falu széle felé sétálsz a főutcán, balra tekintesz, és egy gyéren megvilágított, sötét, piszkos sikátort látsz. A vége: zsákutca.
A macskakővel kirakott úton itt-ott gyanús foltok, ismeretlen eredetű folyós anyagok hevernek...
Egy jó tanács: ha teheted, mielőbb fordulj vissza!

[Szia!]

Régen nagyon szerettem a roxmortsi hétvégéket, a barátaimmal egyetlen kirándulást sem hagytunk ki. Mi sem volt jobb annál, mint kiszakadni abból a kastélyból, amelynek a kopottas falait az év háromnegyedében bámulod. Imádom a Roxfortot, fantasztikus hely, tele mágiával, de az ember egy idő után ezt is meg tudja unni. Ezért ezek a hétvégék mindenkinek egy nagy szusszanást jelent. Kiszakadni a stressz, kötelezettségek és szürke hétköznapokból. A helyzet annyiban változott az elmúlt évben, hogy megfogyatkozott azoknak a száma, akikkel szívesen elmennék, vagy ők eljönnének velem. A hétvége előtt sokat gondoltam Emmára. Azt kívántam, bárcsak megélhette volna, hogy Voldemortot legyőzi Potter. Mindig a „jót” képviselte a világban, bármilyen téren is. Úgy hallottam, hogy az a rohadék bátyját felmentették a dementorcsók alól, sőt még az Azkabanban sem kell leülnie büntetését. Nagy meglepetésemre Owen Redway és Sabrina Wilder is mellette tanúskodott, voltaképp ők mentették meg. Wilderről sok mindent hallottam, többek között azt is, hogy a Jegyet viselte, még ha nem is önszántából, így ezt a vonatkozást még megértem, de hogy Owent mi lelte, azt el nem tudom képzelni. Szóval igen, Emma lassan egy éve halott, a tetves Gray pedig szabadlábon lófrál. Hol az igazság?
Azon kapom magam, hogy egész roxmorti út alatt rajtuk morfondírozom. Nem csak rajtuk, sok más ember is eszembe jut, mint például Jennifer, Caleb, és a húgom Chloe. Borúsan elmélkedem, és már teljesen elfelejtem azt, hogy kikapcsolódni jöttem el a kirándulásra. Mert hiába nincs már olyan személy a Roxfortban, akivel megosztanám ezt (vagyis van, de ő gyűlöl), még mindig jó kedv töltött el, amikor megláttam a hirdetményt. Úgy gondoltam, üsse kavics, iszok egy vajsört a régi szép időkre, a jó kis Három Seprűben.


Megérkezünk a faluba, és sokan szétszélednek. Nem is gondolkozom, határozott léptekkel a ’Seprű felé veszem az irányt, és amint belépek, becsusszanok hátulra, egy boxba. Miután elfoglalom a helyemet, kikérek két vajsört, egy kevés gyömbérrel. Igen, kettőt, mert szeretem. Amúgy is jól bírom az alkoholt, két ilyen kis langyos lötty, nem fog megártani. Egy darabig fürkészem a diáktömeget, ami ellepte az egész kocsmát, mígnem leül mellém Hannah Witney. Egy kicsit beszélgetünk, magamban méltányolom, hogy megsajnálva leült mellém beszélgetni, felajánlom még érintetlen sörömet, de visszautasítja, és hamar visszasiet a barátaihoz. Kedvesen elköszönünk, én pedig tovább iszogatom magamban.
Meglepően jó kedvem lesz, de nem a sör miatt. gondolkozom, nézegetem az embereket, és átfuttatom magamban azt a rengeteg sztorit, amit a kastélyban rebesgetnek. Elképesztő, hogy mennyire „kicsi” ez a kastély. Úgy terjed itt a pletyka, mint a táltostűz.
-   Szia!    – a hangra egyből felnézek. Egy idősebb, de azért még fiatal fiú áll az asztal mellett.
-   Szia.    – köszönök vissza gyanakodva. Nem tűnt diákfélének.
-    Leülhetek?   - vonja fel szemöldökét.
Egy pillanatig elgondolkozom, aztán hamar elhatározásra jutok.
-   Miért is ne?    – vonom vállam. –   Foglalj helyet.
-   Köszönöm!   – villantja fel mosolyát, és leül nem pont velem szemben, kicsit közelebb hozzám, de nem annyira, hogy az zavaró legyen.
Végignézek rajta. Olyan húsz év körüli lehet. Teljesen átlagosan néz ki, keskeny száj, barna haj, barna szem. Beszélgetésbe elegyedünk. Igazam lesz, tényleg nem diák a Roxfortban, három éve végzett, szóval a korát is jól tippeltem. Kérdésemre elárulta, hogy csak a régi alsóbb éves barátait látogatta, de ők már visszamentek a kastélyba, holnap újratalálkoznak.
-   Jaj, most komolyan itt éjszakázol a Szobor szállóban?   – fintorodom el.
-    Miért? Egész elviselhető szobát adnak.    – beleiszik a sörébe. Az én első korsóm is kiürült már.
-    Hát nem tudom, én eddig csak rosszat hallottam róla. Bár igaz    – teszem hozzá. –    én magam még nem tapasztaltam.
-   Pedig igazán megnézhetnéd. Érdemes lenne, a kertje gyönyörű.    – elnevetem magam, de csak mert tudom, hogy micsoda kopár kis udvara van a szállónak.
-    Állítólag sok ott a kerti törpe. Igaz-e?   – kérdezem kíváncsian.
-   Igaz-e?    – néz nagy szemekkel. –    Ekkora kerti törpét láttam ma reggel!    – s miközben nagyokat gesztikulálva széttárja karját, hogy megmutassa, mégis mekkora törpét látott ma reggel, egy határozott mozdulattal lesöpri a korsómat az asztalról, ami nagy csörömpöléssel a földön ripityára törik, a sok sör belőle pedig szétloccsan. Ijedtemben megugrok.
-    Te jó ég!   – mondom hangosan. –   Ez tényleg nagy törpe.   – nevetek kicsit visszafogottabban, és sajnálkozva nézem a söröm ragacsos maradványát a padlón.
-   Merlinre, annyira sajnálom!    – szabadkozik, és kezeivel hülyén hadonászik, mintha nyúlni akarna valamiért. –   Hadd hívjalak meg!
-    Nem, dehogyis!   – ellenkezem.
-    De-de!    – erősködik. –    Ez a minimum. Tényleg, annyira sajnálom! Rád fröccsent?
Lenézek a ruhámra. –   Nem-nem, dehogy. Tényleg ne fáradj.
-   Dehogynem!   –  majd hirtelen feláll, és elmegy még egy vajsörért.
Igaz, gyömbért nem hoz bele, de azért jól esik a szívemnek, hogy nem ment kárba pénzem, így is meg tudom inni a második sörömet.
-   Proszit!    – mondjuk egyszerre, amikor koccintunk, és jól meghúzzuk a saját italunkat.
Tovább beszélgetünk, egész jól elmélyedünk a kviddics témában, amikor hirtelen elfog a rosszullét. Nem is hányinger, inkább fejfájás. Forogni kezd a világ. Uh, atya gatya! Mintha részeg lennék. A fiú, azt hiszem Mike a neve… aggódva néz rám. Mozog a szája, de hirtelen nem is hallom a hangját. Ijesztően megrázom a fejem, és az asztallapért nyúlok, de elvétem, így a levegőt markolom meg, majdnem eldőlök, de Mike mellém csúszik a boxban és elkap. Szédelgek.
Nagyon rosszul vagyok. Nehezek a végtagjaim, és úgy érzem, menten elájulok. Mi történik itt?
Valaki odaszól hozzánk. Válaszolni akarok, de csak morgás jön ki a számon.
Forog a világ.
Mike válaszol helyettem –     Jól van, csak kicsit sokat ivott, jobb lesz, ha felviszem a kastélyba!
Azzal felsegít, és elindulunk kifelé, a Seprűből, át a tömegen.
Nem, nem ittam sokat, csak két sör volt. Mike hazudott, nem tud felvinni a kastélyba.
Homályosan látok. Kint vagyunk az utcán.
Nem vagyok részeg…
Kiesnek a léptek. Érzem Mike kezét a derekamon, kezem a vállán van. Bugdácsolok, és össze akarok esni, de ő megtart. –    Ne aggódj, mindjárt ott vagyunk.    – mondja kedvesen.
El akarom lökni őt, de elsötétül a kép.
Felnézek. A falu vége felé haladunk, de befordulunk egy kis utcán. Megint sötétség.
Fény. Egy sikátorban vagyunk. Hova megyünk? Veszélyben vagyok. Segítségért kell, hogy kiáltsak. De hogyan? Valami hangot adok ki, de nem nevezhető beszédnek. Megmozdulok, habár nem tudom, hogyan és melyik végtagommal. Gyerünk Liz, kiálts, sikolts vagy valami.
Szédülök, és felnyitom szemeimet, de nem látok semmit. Azt hiszem megvakultam.

To miss B. Lizandra Kenneth

   Munka után a pihenés. Ez az egészséges sorrend s én most ennek is hódolok. A délelőtti találkozó, ami munkahelyi feladat volt, már lement s én úgy döntöttem, hogy Roxmortsban foglalom el magam még némi időre. Nyilvánvaló, hogy nosztalgiázás van így terítéken, így miután sétáltam egyet a település utcáin, egy vendéglátó helyre térek be, ahol kevésbé kell a tülekedő diákoktól és a zajuktól "szenvednem". Kikérek egy csésze teát és leülök egy félreeső asztalhoz, ahonnan viszont az egész helyet belátom. Látni, de nem látszani, ez az elv s azt se tagadom, hogy amikor beléptem is felmértem már a helyet, meg az embereket s úgy érzem, hogy jobb résen lenni. Épp ezért hiába van nyitva előttem egy könyv, amit olvasgatok, minduntalan körbe is nézek. Gondolataim egy része pedig megint csak ettől függetlenül jár, a boldog békeidők felé, amikor még diákként ültem itt és iszogattam a vajsört. Na nem a többiekkel, hanem akkor is egy könyv felett. Bár nem hollós voltam, még ilyenkor is tanultam szorgalommal az utolsó, RAVASZ-os évben, hiszen célom volt, amiért mindent megtettem s elértem, most aurorként ülök itt. Tán épp ezért ötlik fel bennem a kérdés: boldog vagyok így? Nehéz kérdés s a válasz sem könnyű... elégedett vagyok a karrieremmel és a pályámmal, nem panaszkodom semmire. Viszont a háború rávilágított valamire, ami nem hagyja, hogy a fentiek tükrében nyugodtan bólintsak a saját magamnak feltett kérdésre. Ez a valami pedig a magány érzete. Pár hónapja még számkivetettként folytattam elkeseredett harcot, de sose voltam egyedül. Egy részem hiányolja azt, hogy a kis csoportommal a napi túlélésért és céljaink érdekében küzdjünk együtt, megosztva minden pillanatot. Nem nagyon volt privát terünk, de nem is igényeltük s én többet tanultam így, mint elsőre gondoltam volna... éppen ezért bánt, hogy bár kollégáim vannak és többel szorosabb az ismeretségem, ezen túl mégis magány vesz körbe. Be kell ismernem magamnak, hogy most is azért ücsörgök itt egy olyan itallal és olyan könyvvel, amiket otthon se nélkülöznék, mert jobban érzem magam néhány ismeretlen között, minthogy lakásom hűvös nyugalmában pácolódva tegyem azt, amit most itt, egy korábban kiömlött italoktól ragacsos asztalnál.

   Eddig jutok gondolataimban, mígnem zajra leszek figyelmes. A csörömpölésre megrándulnak izmaim, figyelmem az irányba összpontosul s ha képet kéne ehhez az állapothoz társítani, az egy hirtelen fülelni kezdő eb képe lenne. A forrás irányába tekintve szemeim rutinosan veszik a képet s attól, amit látok, ráncba szalad a szemöldököm cseppet. A céltanul lődörgő és fecserésző ficsúr korábban is felkeltette a figyelmem, egy évtizedet meghaladó szolgálat után már felismeri az ember, ha valaki céltudatosan keres valamit, de kerülni akarja a feltűnést. S lám, most látom is a célt: egy fiatal lányt. Rosszallással elegyített érdeklődéssel szalad fel a szemöldököm s követem a srácot szemeimmel a pulthoz, ahol rendel, míg a mellette álló idősebb férfit alig láthatóan megböki, mire az kifelé indul s közben a fiatal a zsebéhez nyúl... a távozó kitakar mindent sajna, de megértem, hogy ez a leplezés része. Nem csukom be a könyvet, csak újra a sorokra meredek mikor a másik elindul a pulttól, hogy ne szúrja ki tekintetem, de magamban már elindítottam a fogaskerekeket. ~A lányt figyelmeztetni már nincs időm. Ha itt csinálok balhét, beláthatatlan következményei lehetnek, az áldozatok kockázatát nem vállalhatom, sem azt, hogy a társa hátba támadjon esetleg... nem, izoláltan és odakint kell lecsapnom rájuk.~ a döntésem tehát kész, lehajtom a teám maradékát, becsukom a könyvet és távozok minden feltűnés nélkül. Nem maradhatok bent várni, mert ha akkor kezdem követni, biztosan lebukom. A srácnak is el kell távolítani a leányzót a nagy nyilvánosság elől, a társa már várhatja valahol... Odakint elvegyülök kissé egy megfelelően kitakart ponton, ahonnan figyelhetem a bejáratot s amint látom, hogy a ficsúr a lányt látszólag támogatva lép ki, magam elé mormogok. - Bingó. - kivárok kicsit, majd gyakorlottan indulok utánuk a tömegbe, a kettős elég feltűnő, hogy követhessem őket s a srácot terhe köti le igazán. Őrjítően lassan haladnak és így én is erre kényszerülök, de olyan nagy távolságra szerencsére nem kell menni, hamarosan lefordulnak egy sikátorba. A sarkon előveszem pálcám s gyorsan összegzem információim. Legalább ketten vannak, civil a kezeik között. Nem előnyös... viszont a meglepetés ereje nálam, ezt kell kihasználnom. Mély lélegzetet veszek s átfordulok a sikátorba, ahol szegényesebb fényviszonyok uralkodnak, de szemem gyorsan alkalmazkodik s felmérem, hogy a srác éppen a lány koordinálatlan mozgásán igyekszik kontrollt nyerni, míg társa épp egy pince lejáró ajtaját nyitja. - Igyekezz már! - mondja az idősebb, míg lepattintja a vaslakatot s én kihasználom a zajt amit csap ezzel, meg a lejáró ajtajának nyitásával, hogy puha gumi talpú cipőmben gyors, kevésbé zajos lépteimről elterelje a figyelmet, ahogy megközelítem a fiatalt. - Sietnék, csak itt hadonászik! - panaszkodik a másik, de ezek az utolsó szavak, amiket mondhat, mert mögé érek és bal kezem tenyerének éle lecsap a suhanc nyakának megfelelő pontjára. Az ütés ereje elegendő sokkot ad, hogy carotisát eltalálva agya vérellátása megzavarodjon, oldala lebénul rövid időre, így elengedi a lányt. Ez volt a célom. A zajra viszont fordul a másik, akire ösztönösen már rátartottam az ütéssel egy időben a pálcám. - Stupor! - elkábítom, majd szabad kezem már mozdul, hogy tenyértővel ütést mérjen a fiatal tarkójára, meglöttyentve szürke állományát s kialakítva az egyensúlyvesztést. Ilyen közelségben már nem használom a pálcám, inkább a testem s az ütés után rögtön bele is térdelek térdhajlatába, teljes testsúlyom belehelyezve a mozdulatba, míg korábban ütő kezem nyakát szorítja könyökhajlatába, hogy fojtást alakítsak ki. Ennek az egésznek a hatása, hogy vele együtt ereszkedem, térdem az ő térdhajlatában mindvégig, így amikor eléri az utca kövét az övé, az én nyolcvan kiló izmom és csontom is az övével érkezik, aminek eredménye minden bizonnyal egy elég csúnya szilánkos törés. Üvöltene, de nem hagyom, a fojtás elszorítja hangját és agyi vérkeringését, pillanatokon belül elájul. Ekkor egyenesedek fel s jön újra pálcám használata. - Incarcerandus! - csinos farkasgúzsba kötöm mind a két "jómadarat" majd a pórul járt lányhoz fordulok sietősen. Pálcám elrakom s kereső mozdulattal nyúlok a zsebembe. - Jól van kisasszony?! Hall engem?! - figyelem a reakcióit s azt is, hogy nagyon megütötte e magát, hiszen amikor szabadult a suhanc kezei közül, rá nem tudtam figyelni. Közben megtalálom a bezoárt s előveszem. - Kérem, nyissa ki a száját, ha tudja! - ha még magánál van és együttműködésre képes, akkor úgy kerül a kő a szájába, ha már nem, én segítek rá, a szükség törvényt bont. Gyenge és ócska, de tiltott mérgekkel dolgoznak az ilyen pitiánerek, nem lesz itt baj, a bezoár hatni fog.... remélem. Közben kezeimmel igyekszem úgy megtartani a leányzót, hogy a lehető legstabilabban legyen, és ha magához térve pánikolni kezdene, ne tegyen kárt se magában, se bennem. Szemeit figyelem visszajelzést keresve.

// viselet //

[Ki vagy?!]

Nyöszörgök.
Kitárom karjaim, nekiütköznek valaminek. Nyáladzom.
Hangok. Stressz.
Köhögök, morgok valamit. Úgy érzem sűrű köd száll elmémre. Mintha egyre és egyre messzebb lennék. Nem tudom mitől, csak egyre távolodok…
Villanás, méghozzá színes, azt már nem tudom megállapítani, milyen színes, túl messze vagyok már.
Hirtelen súlytalanná válok, és összeesek. Beverem a fejemet valami keménybe.
Fulladozni kezdek, nem kapok levegőt. Nem látok semmit. A hangok összemosódnak. Basszus-mély hangok. Segítség… Valaki mentsen meg! Nem lehet…
Próbálom kinyitni a szemeim, de már rég nem vagyok ura testemnek. Elvesztem.
Tudatlanság.

Kábultan kinyitom a szememet, de nem látok. Megvakultam. Te jó ég, megvakultam.
Tüdőm levegőhöz jut, és egyből elfog a pánik, hangosan kapkodok a levegőért, kezeimmel hadonászok, tapogatok ijedten, hol vagyok, és miért nem látok. Mi történt?! Miért fáj a fejem?
Borzasztó íze van a számnak. Miért nem látok, b*ssza meg?!
Hangosan lihegek, és próbálok felállni. Egy fal tövében vagyok, kint, a szabadban. Tenyerem emberi testet érintenek, pontosabban más tenyere érint meg engem, ahogy hadonászok. Megijedek, felrikkantok, és visszarántom a kezemet. Ugyanaz a hang, amit nemrégen hallottam. Valami kérdést tett fel nekem, de nem emlékszem, mit.
-    Ki vagy?!    – kérdezem ijedten, és hegyezem a fülemet, forgatom a fejemet, bár hasztalanul, ugyanis, nem látok semmit sem. –    Mit akarsz?!
Zavarodottság lesz úrrá rajtam, hirtelen azt sem tudom, fiú vagy-e vagy lány.
Úgy hadonászok a kezeimmel, mint valami sült bolond. Teljesen védtelen vagyok, és bár nem látszik, támadni akarok. Csakhogy képtelen vagyok testem koordinálására – ijedten kapkodom a fejemet neszek után, és próbálok kicsúszni a fal és az idegen közül, azaz onnan, ahová lelki szemeim teszik őt. Érzem egy ember közelségét, de ez nem azt a fiút, akit korábban, neki más illata volt.
Szívem vadul ver, és kétségbeesetten kattog az agyam, hogy hogyan tovább. Vagyis nem tovább, inkább vissza. Hol vagyok egyáltalán?! Milyen fiú illata rémlik nekem?
Pánikom nem segít a gondolkozásban.
Iskola. Kirándulás, Roxmorts! Igen, Három Seprű, és… és az a fiú… Mike! Igen, Mikenak hívták. Nagyon sokat beszélgettünk, erre emlékszem, a kviddicsról volt szó, és a Hárpiákról, amikor hozott nekem egy sört, mert lelökte az enyémet. És utána… utána már alig dereng valami. A hideg levegő, ahogy a szabadba bukok. Tenyerek a testemen. Több kép nem ugrik be, csak érzések kerítenek magukba. Rosszullét, bizonytalan léptek, zavarodottság. Rövidre zárom a nosztalgiát, és hirtelen valami fenyegetőt akarok mondani az idegennek, de nem jut eszembe semmi, amivel hatnék rá. Nincs semmi a kezemben. Vakon tapogatózok az utcán (?), és totál védtelen vagyok. Félek. Mit akart az a fiú? Ki volt ő igazából? El akart rabolni? Mégis miért engem? Tett valamit az italomba az a rohadék. Semmire nem emlékszem.
A fejembe fészkel egy szörnyű gondolat, és egyből arra koncentrálok, hogy mim fáj. Rájövök, hogy csak a fejem teteje fáj, semmi más. Szóval nem erőszakoltak meg. Ez jó hír. De nem látok a k*rva k*baszott életbe! Te jó ég, mi lesz velem… Mi történt? Vajon mennyi idő telt el a Három Seprű óta? Roxmortsban vagyok egyáltalán?
-    Hol vagyunk?     – kérdezem fenyegetően a semmibe. Lehet már nem is a varázslófaluban, de még a közelében sem vagyok. Próbálok hallgatózni, de nem hallok semmi érdemlegeset, ami elárulná, hol vagyok. Rohadt idegesítő, hogy azt sem tudom, hogy egy órája vagy két napja voltam a Seprűben. Mintha kómából ébredtem volna.

Amíg a harc köt le, addig vagyok igazán elememben. Minden tiszta, egyszerű. A világ lelassul, míg én gyors maradok, a fejemben lejátszott sakkjátszmát pedig átültetem a valóságra. Én uralom a pillanatot. De ez tán nem is teljesen én vagyok, már társadalomtudatos énem tekintetében, ilyenkor az ego ösztön-én szabadulhat fel és veszi át az irányítást. Egy ütés és egy átok s közben még egy ütés, térdelés, zuhanok, de nem én sérülök... mindez olyan egyszerű és triviális, mintha csak lélegeznem kéne. De ezek a pillanatok hamar véget érnek amint a két jómadarat farkasgúzsba kötöm. Az akció elmúltával már úgy érzem magam, mint aki hosszú vízalatti úszás után bukkan a felszínre, a levegőt kapkodja és keresi a helyét a világban. Persze csak képletesen, hiszen a légzésem egyenletes és semmilyen tájékozódási problémám nincs, de elmémbe hirtelen tolul több kérdés is, melyeket mind meg kell oldanom s itt már nem segít az ösztön annyira, hogy mi a helyes sorrend és tennivaló. Újra a tudatos Reginald kerül előtérbe s ez a férfi már nem olyan, mint a prédáját elejtő ragadozó, ez a férfi tudja, hogy a mérgezett lány ápolása a legelső. Ez azonban nem a legegyszerűbb feladat, mert arról meggyőződhetek, hogy még magánál van, de ezen kívül semmilyen együttműködésre nem számíthatok a jelek szerint. - Ne mozogjon kérem, maradjon nyugton! - kérdései artikulálatlanul csendülnek a méreg okozta bénító zsibbadtságtól, de azért megértem azokat. - Reginald Cobham, auror. Nyugodjon meg, biztonságban van. - őszintén remélem, hogy megérti és fel is tudja fogni szavaimat, de a mocorgása csak nem akar szűnni és módfelett akadályoz is, így kénytelen vagyok határozottabban, stabilabban tartani a lányt és fogni könyökeimmel akadályozva karjai kapálózását, amíg pálcám rá tudom kicsit szegezni. - Lepor Festivia! - nagyon enyhére méretezem a bűbájt, nem kell, hogy egy órán át tartson, elég lesz pár perc is, amíg a leányzó kicsit megnyugszik. Megértem én, hogy pánikol, hiszen nem könnyű perceken van túl, ráadásul semmibe révedő, riadt, ide-oda ugráló tekintete arról árulkodik kérdéseivel együtt, hogy nem is lát jelenleg. - Roxmortsban van kisasszony, nem messze a Három Seprűtől. - adom meg a választ kérdésére s ügyelek, hogy hangom nyugalmat sugárzó, kiegyensúlyozott legyen. Közben azért előkerítem egyik fehér szövet zsebkendőm s letörölgetem róla a koszt, ami az utca kövéről fejére és arcára került. Nem sietek, a kötözött sonkák kibírják még, a fontos, hogy a hölgy rendbe jöjjön s figyelmem és törődésem ő köti le. - Már nincsen semmi gond, csak kell még egy kis idő, amíg a méreg semlegesítődik teljesen... szabad megkérdeznem becses nevét? - én már bemutatkoztam és kérdésem tán segít majd jobban napirendre térni a dolgok felett.

[Olyan izgatott vagyok! Ez az első roxmortsi hétvégém. Igen, mert eddig nem mehettem le oda egyszer sem Frics hétvégi büntetőmunkái miatt. Pedig csak annyit mondtam neki : " Ma is gyönyörűnek tetszik lenni, Frics bácsi! " , erre azt válaszolta, kezeskedik róla, hogy szépen teljen a napom. Erre elküld fát vágni. Pfff, pedig azt hittem, már sikerült megkedvelnie. Egyszer felajánlottam neki, hogy meghívom egy sörre, ha eljön velem a Szárnyas Vadkanba.]

Olyan izgatott vagyok! Ez az első roxmortsi hétvégém. Igen, mert eddig nem mehettem le oda egyszer sem Frics hétvégi büntetőmunkái miatt. Pedig csak annyit mondtam neki : " Ma is gyönyörűnek tetszik lenni, Frics bácsi! " , erre azt válaszolta, kezeskedik róla, hogy szépen teljen a napom. Erre elküld fát vágni. Pfff, pedig azt hittem, már sikerült megkedvelnie. Egyszer felajánlottam neki, hogy meghívom egy sörre, ha eljön velem a Szárnyas Vadkanba.
Ez múlt héten volt. Rohant a házvezetőtanáromhoz elpanaszolni, milyen barátságosan és kedvesen viselkedtem vele. Ő meg mit csinál?? Eltilt arra a hétvégére. Azért, mert próbálom megszépíteni a megkeseredett ember életét? Azért, mert szeretem? Igen, legyen már ez a legnagyobb hibám! Egy napra jöttem ki a Roxmortsban és már el is költöttem az összes szüleimtől kapott zsebpénzem. Vettem magamnak egy csomó süteményt, mindenízű cukorkát, csokibékát, gumiférgeket és egy doboz mágikus fogpiszkálót. Biztos jó lesz piszkálgatni a fogaimat. Az Abszol úton már ezerszer jártam, de a Zsebpiszok közben még a denevérem sem. Most végre szabadon repkedhet körülöttem. Este felé jár már, most végre beosonok jövendőbeli kedvenc helyemre. Gyalog lassú, de én van csörtetek vagy masírozom. Most éppen szökdécselek, mert olyan boldog vagyok. Uticélom a Zsebpiszok köz legsötétebb kocsmája.
"Cukor cukor cukor cukor rágó, édes édes nyalóka
Rágom, rágom, nyalogatom, rágom, szopogatom
A cukrot szeretem" Énekelgetem kedvenc mugliénekesnőm slágerét, a Cukor cukor-t.  És indiánszökdelésekben haladok egyenesen egy sötét sikátorba. Akkor most megérkeztem?

Brook McGregor


[viselet]

Nem jártam Roxfortban már jó pár hete és őszintén szólva a Miss White-tal való találkozásom után nem is nagyon vágytam vissza oda. Életem talán egyik legkellemetlenebb esete volt, arról nem is beszélve, hogy veszélybe került az egyetlen emléktárgyam, amit Esmétől kap… szereztem… lényegében kölcsönvettem a tudta nélkül, de visszafogom adni neki, amint elég erőt merítettem belőle.
Néhány nappal korábban kaptam kézbe egy igencsak különös levelet. Egy bizonyos J.W. monogramú alak firkantotta le a kusza betűkkel tarkított, itt-ott olvashatatlan sorokat. Első pillantásra bűzlött az egész, hiszen egy kincsről írt, amit szívesen elcserélne velem, de konkrétumot nem közölt és persze a Szárnyas Vadkant jelölte meg találkozási pontnak.
Nem volt hihető az ajánlat vagy legalábbis a legkevésbé sem komolyan vehető. A kíváncsiságom persze most sem hagyott nyugodni, mint az már megszokott. Valahogy az az érzésem támadt, hogy baj nem lehet, ha odamegyek és legalább megtudom ki ez a J.W.
Kellemes, bár kissé hűvös délutáni nap volt. Alaposan felöltöztem ugyan, de a skóciai hideg a csontomig hatolt. Reszketve siettem végig a falun. A Három Seprű kandallóján át érkeztem a biztonság kedvéért, nem szerettem volna egyelőre nagyobb feltűnést kelteni és ha valami gyanúsat látok a Szárnyas Vadkan közelében, lesz alkalmam meggondolni magamat.
Mivel hétvége volt megint elképesztően nagy tömeg hömpölygött végig a főutcán. Most nem foglalkoztam a forrócsokit osztogató hölggyel a Mézesfalás előtt, csak azon voltam, nehogy még egyszer összefussak Shirley White-tal vagy más, túlzottan lelkes – ha ez a megfelelő szó rájuk – roxforti diákkal.
Először csak távolról néztem meg magamnak alaposabban a Szárnyas Vadkant, de nem láttam a környéken egyetlen gyanús alakot sem. A ki-bejárkálás folyamatos volt és persze biztos voltam benne, hogy Ellis is odabent lesz – az a félnótás varázsló, aki miattam veszítette el az egyik szemét. Ez amolyan törzshelyként funkcionált neki. Rendszerint a pultnál lógatta a lábát és hazug meséket szőtt arról mekkora kalandokon ment át. Persze egy-két történetben én is szerepeltem, mint az ellenség… de hát megpróbált meglopni, mégis mit várt?
Lassan löktem be az ajtót.
A bentről áradó meleget azonnal megéreztem az arcomon. Ahogy beléptem, kigomboltam a kabátomat és a sálamat is kioldottam, hogy egészen átjárhassa az átfázott testemet a kellemes hőmérséklet. Nem láttam egyetlen alakot sem most a pultnál terpeszkedve, vagy akit el tudtam volna képzelni annak a bizonyos levélírónak.
Valamikor ekkor jöttem rá, hogy alaposan átvertek és mindez csak egy csapda volt. Valaki egyértelműen ide akart csalni… méghozzá maga Ian Ellis.
Nem lepett meg, hogy három másik varázslóval kellett összeállni a nagyszerű terv kiötléséhez. Egyikük sem tűnt éppen a mágia mesterének, de még csak igazi tolvajnak vagy verőlegénynek sem. Az egyik pocakos volt és foltokban kopott vörös szakál díszítette kerek képét. Volt közöttük egy igencsak magas, vézna alak és egy hasonlóan magas, kissé vállasabb figura. Utóbbinak különös tetoválás díszelgett az arcán – sosem láttam még hasonló.
– Mi van Ellis, hárman kellettek, hogy végre meglegyen a bosszúd? – érdeklődtem gúnyos vigyorral a képemen és kicsit közelebb léptem hozzá.
A pálcáját egyenesen a mellkasomnak szegezte, ahogyan a társai is. Tudtam, hogyha ezek eltalálnak, akkor akár komoly bajom is eshet és fizikailag is éppenséggel feléjük billent a képzeletbeli mérleg. Azonban ott tombolt benne a gondolat: Nem adom meg ezeknek a semmirekellőknek, hogy erősnek érezzék magukat.
Hopponálni ugyan nem tudok, de a lábaim gyorsak és pillanatok alatt el tudok tűnni a kinti tömegben, ha arról van szó.
– Keménynek képzeled magadat, O’Mara? – érdeklődött Ellis, de akármennyire szeretett volna gúnyolódni, most is csak az erőlködés látszott rajta. A kalózokhoz hasonló szemkötő pedig csak nevetségesebbé tette a helyzetet.
– Csak egy kicsit – rántottam meg a vállamat és a zsebembe dugtam a kezemet, óvatosan tapintottam ki a pálcámat.
– Ne próbálkozz semmilyen hirtelen mozdulattal! Könnyedén lefegyverzünk!
– Ne legyél olyan nagyra magadtól, Félszemű, nálad erősebb varázslók sem tudtak engem lefegyverezni – vigyorogtam rá, de kihúztam a kezemet a zsebemből, egyelőre üresen. – Kiszeretne először rátámadni egy fegyvertelen emberre?
Ellis tett felém egy lépést, a pálcája egyenesen a mellkasomba fúródott most már. Az egyik ajtó közeli asztalnak neki ütköztem hátrálás közben, de egy pillanatra sem bántam… innen csak egy lépés és kint vagyok az utcán, ott pedig a tömeg miatt még ezek a bolondok sem fognak varázsolni.
A hátam mögé csúsztattam a kezemet. Megéreztem az asztalon árválkodó, félig megtelt poharat. Tudtam, hogy ez a trükk vagy bejön vagy nem… de muszáj lesz tennem valamit, különben Ellis valami csúfsággá változtat.
– Nem vagy te annyira fontos ember, O’Mara, mint hiszed… itt nem fognak megvédeni és senkit sem érdekel, ha végzünk veled.
– Ebben igazad van – bólintottam higgadtan.
Hirtelen, minden előjel nélkül ragadtam meg a kupát. A tartalmát Ellis arcába öntöttem, a poharat pedig a mögötte állók felé dobtam el. Reméltem, hogy eltalál valakit és a pillanatnyi zavarban meg tudok lépni.
Az utcára viszonylag gyorsan kijutottam, aztán rohanni kezdtem.
El kell bújni! El kell bújni! – ismételgettem magamba. Roxmorts sajnos nem olyan hatalmas, hogy találjak megfelelő menedéket. Csak reménykedtem ezért, hogy legalább annyi időre be tudok húzódni valahova, míg Ellis és a három különös társa feladják a keresésemet.
Már jó ideje rohantam, nem egy roxfortost félre lökve vagy felborítva, mikor megpillantottam azt a sötét kis sikátort. Valószínűleg már egy ideje körbe-körbe is mentem, csupán nem vettem észre a nagy gondolkodás közben, hiszen eszembe jutott, most vajon mit szólna Esmé. Biztosan aggódna.
Megbotlottam valamiben a sikátorba lépve és elterültem a koszos macskaköveken. Éreztem, hogy felhorzsoltam a könyökömet és a nadrágom kiszakadt mindkét térdemen…
– Ba… – kezdtem volna, de inkább felálltam, mielőtt felfigyelnek rám.
Kissé beljebb húzódtam, jól látva, hogy zsákutcában vagyok. Ez nem nyugtatott meg különösebben, ugyanis innen igencsak nehéz volna kijutni, ha esetleg előkerülnek az üldözőim és akkor bizony harcra kerül a sor –amiből az esélyeket látva nem fogok jól kijönni.
Éppen háttal voltam a főutcának, ahonnan berontottam ide, mikor valami éneklés ütötte meg a fülemet. Elképesztően zavaró gyerekhang volt és ahogy megfordultam meg is pillantottam a forrását. Valami gyerek szökdécselt velem szemben.
– Tűnj el innen! – indultam meg felé, de olyan halkan mondtam e szavakat, hogy talán meg sem hallotta.

[A sikátor olyan sötét, hogy csak kicsit látok. Épületeket nem igazán tudok szemügyre venni. Lehet, nem sokára megpillantok egy méregboltot, vagy egy fekete mágia tankönyvekre specializálódott könyvesboltot. Ha majd felnövök, megírom a hogyan legyünk a leggonoszabb célba köpők című könyvet. Először is ki kell választanunk egy megfelelő áldozatot, aztán be kell vennünk a szánkba valami undi trutyit... na jó. Inkább az útra figyelek, hátha megpillantok valamit. Ott egy alak! Kissé lelkesebben új nótára zendítek, mert ha összefutok vele, hallania kell az indulómat- Felhők felett röpködökUndorító mérget köpködök" Kezdem el fülrepesztő hangerővel. A férfinak ( mivel ilyen közelségből már kivehető, hogy az) szemlátomást nem tetszett a dalom. Valamiért a földön fetreng és vonaglik a kíntól. Mondták már hogy fájdalmas, ha éneklek, de hogy ennyire? Jó, jó nekem is van szívem, ha ennyire szenvedsz tőlem, abbahagyom ... éneklem inkább a kakadalt. Mormog valamit a férfi, látszik rajta, hogy valami más baja is. Odahajolok hozzá.- Szép estét, cukrosbácsi! Segíthetek valamiben? -szólítom meg széles vigyorral az arcomon.]

A sikátor olyan sötét, hogy csak kicsit látok. Épületeket nem igazán tudok szemügyre venni. Lehet, nem sokára megpillantok egy méregboltot, vagy egy fekete mágia tankönyvekre specializálódott könyvesboltot. Ha majd felnövök, megírom a hogyan legyünk a leggonoszabb célba köpők című könyvet. Először is ki kell választanunk egy megfelelő áldozatot, aztán be kell vennünk a szánkba valami undi trutyit... na jó. Inkább az útra figyelek, hátha megpillantok valamit. Ott egy alak! Kissé lelkesebben új nótára zendítek, mert ha összefutok vele, hallania kell az indulómat
- Felhők felett röpködök
Undorító mérget köpködök" Kezdem el fülrepesztő hangerővel. A férfinak ( mivel ilyen közelségből már kivehető, hogy az) szemlátomást nem tetszett a dalom. Valamiért a földön fetreng és vonaglik a kíntól. Mondták már hogy fájdalmas, ha éneklek, de hogy ennyire? Jó, jó nekem is van szívem, ha ennyire szenvedsz tőlem, abbahagyom ... éneklem inkább a kakadalt. Mormog valamit a férfi, látszik rajta, hogy valami más baja is. Odahajolok hozzá.
- Szép estét, cukrosbácsi! Segíthetek valamiben? -szólítom meg széles vigyorral az arcomon.

Brook McGregor


[viselet]

A hideg rázott, ahogy a tekintetem találkozott a szőke kislányéval. Valahogy nem erre számítottam… olyan idegen volt ettől a sikátortól és az a dal, amit énekelt, egyszerre hatott nevetségesnek és gusztustalannak. Ez csak egy dolog volt, de hiába mondtam neki, hogy tűnjön el, míg teheti. Talán gyenge a felfogóképessége, manapság mindenféle bolond bekerülhet a Roxfortba, mint azt a saját bőrömön tapasztalhattam meg.
Amikor én jártam az iskolába még egészen más volt minden – gondoltam kicsit elmélázva, ahogy végig mértem a gyereket. Megborzongtam, miközben a nadrágomat poroltam. A tekintetemet persze nem szakítottam el az enyhén őrültnek tűnő jövevényről.
– Szép estét, cukrosbácsi! Segíthetek valamiben? – kérdezte széles vigyorral a képén.
Estét? – ismételtem meg magamban. Hát, ezek szerint valóban nem az a Miss White volt a elbolondabb teremtés, akivel találkozhattam ebben az elátkozott faluban. Éppen csak elmúlt dél és bár a felhők eltakarták a napot, nem volt nehéz rájönni, milyen napszak van… este kétlem, hogy a diákok kint császkálhatnának Roxmortsban.
– Cukros bácsi? – háborodtam fel kissé.
Sóhajtanom kellett, hogy az indulataimat ne zúdítsam rá azonnal egy ilyen sértés után. Mintha akarnék egy magafajta kislánytól bármit is… – elfintorodtam a gondolattól. Sosem érdekeltek a gyerekek, semmilyen formában, még szülői értelemben sem, pedig végig gondolva már éppenséggel benne vagyok a korban. Persze, ha én akarnék is Esmé nyilván még nem lenne rá felkészülve pár év múlva sem. Túl fiatal ahhoz, hogy családot alapítson, én meg már kezdek kifutni az időből… furcsa egy pár vagyunk mi ketten, de azt hiszem így a jó.
Távolabb léptem a gyerektől. A hátam a falnak ütközött.
– Nem kell segítened semmiben… igazából az lenne a legjobb, ha lekopnál – ismertem el és a hátam mögé csúszott a kezem.
A farzsebemből kilógó pálcaköré siklottak az ujjaim. Nem szorítottam meg erősen, de ez pont elég volt arra, hogy felkészüljek mindenre. Nem akartam ártani neki, de ha sokáig bosszant biztosan ráküldök valami undok varázslatot, hogy lerázzam. Az elmúlt hónapokban több, mint elegem van a kislányokból, talán egyedül az a Merel volt normális. Vele legalább lehetett egy jót üzletelni, de ezzel a rágógumi csodával mit kezdjek? Tanuljak meg tőle valami elcsépelt gyerekdalt? Hát köszönöm, de nem.
– Veszélyes emberek vannak a nyomomban és ha nem vigyázol bajod esik! – próbáltam úgy feltűntetni a helyzetet, hogy aztán tényleg gyorsan meggondolja magát azzal kapcsolatban: kikkel beszélget.
Nem volt kedvem vele társalogni, miközben Ellis bármikor betérhet ide a kis barátaival, én meg hopponálni sem tudok. Még nem tudom hogyan küzdök meg három varázslóval, főleg úgy, ha még egy gyerekre is figyelnem kell közben… mert nyilván az én hibám lenne, ha őt találná el egy átok.