A falu melletti hegyek

A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényekkel. Remek lehetőséget nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természetbarátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok a diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekkel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!

Fergus O'Brian

Éppen egy ösvényhez érek, amikor elgondolkozok azon, hogy biztosan elinduljak. Félek attól, hogy eltévedek, és soha nem találok ki, vagy valami megtámad. De a természetben már talán egy kicsit régen jártam, és szerettem volna újra kijönni. Hirtelen az jut eszembe, hogy régen mennyire szerettem kint lenni a szabadban, bár ez nem változott semmit sem. Régebben talán jobban szerettem hallgatni a madarak csicsergését, de most egy kicsit idegesít. Egyenlőre megpróbálok nem tudomást venni róluk, és az erdő illata segít ebben egy kicsit. Mélyen beszívom a friss levegőt, ami egy kicsit hideg, de legalább elhessegeti azt a kis álmosságot, ami bennem lapul valahol mélyen. Teszek egy lépést az ösvény felé, majd még párat. Odasétálok egy mohás részhez, és leülök rá. A moha elfedi a föld egyenetlenségét, és a letört ágak kiálló, és hegyes részeit, emellett pedig olyan, mint az erdő saját készítésű párnája. Érzem, hogy ásítanom kell, de ezt már nem tudom visszatartani, és ehez még nyújtózkodom is egy jót. A nyújtózkodás jól esik, mert igaz ugyan, hogy még csak most ültem le, de egy kicsit elzsibbadt a lábam. Lábaimat kinyújtom, hogy ez ne ismétlődjön meg, és ebben a kényelmes helyzetben valószínűleg nem is fog. Így ülve figyelek fel újra a madarak csicsergésére, ami most már nem zavar, sőt, azzal foglalom le magamat, hogy megpróbálom kitalálni, hogy honnan jöhetett a hang. Nem igazán sikerül, de legalább lefoglalom magam valamivel. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy amit úgy hallok, hogy délről jön, az nem keletről jön, de hát így még érdekesebb, és még nagyobb kihívást jelent.

Eregathus El'dan

Minden napban van egy kis varázs.

Roxmortsi hétvége, nagyon örülök neki. Annak meg pláne örülök, hogy Summerék is velünk jönnek. Apáék segítenek a roxforti helyreállításokban és úgy gondolták, hogy amúgy is ráfér mindenkire egy kis kirándulás a közeli hegyekben. Az egész háború alatt szinte nem is lehettünk kettesben, most aztán különösen kellett vigyáznunk, tekintve, hogy anyukája halálfaló.
Még azt sem tudom, hogy mi lesz vele, de apa szerint el fogják ítélni. Szerinte akkor meg Summer hozzánk költözik. Már a gondolatba is bele pirulok, annyira várom. Annyira jó lenne együtt lakni, minden nap láthatnám és amíg a felnőttek dolgoznak még bujkálni sem nagyon kéne.
Korán ébredek meg, mert sosem szerettem a nem megszokott környezetet. Anya ma elmegy Londonba, apáék a Roxforthoz, így Summerrel egy kis kirándulást terveztünk be mára. Azt mondta nagyon készül és hogy különleges lesz.
Mikor felülök az ágyon csak ajtó nyílását látom, de ahogy odanézek már csukva is van és Ő áll az ajtóban. Még megszólalni sem bírok. Azonnal oda futok hozzá és átölelem.
- Látom még nem vagy kész. Itt egy térkép lehetetlen eltéveszteni én előremegyek és...Felkészítem a terepet! - azzal hogy befejezi egy apró csókot nyom a számra és velem elkezd forogni a világ. Ahogy kimegy még rámosolygok, de már teljesen végem van, hogy lehet, hogy ez a lány mindig így zavarba hoz?
Én szépen kényelmesen elkezdek készülődni, direkt hoztam túrázós cipőt, apa szerint az a túrázás lelke. Hát akkor én megadom a módját.
A hátizsákomba azért pakolok egy kis vizet és egy meleg pulcsit meg egy kis plédet, hogy majd tudjunk min pihenni, elvégre nem sárbirkózi megyünk. Remélem. Beteszem a nyakláncot is amit már olyan régóta oda akarok Neki adni, ezüst még a nagyanyámé volt. És nem érdekel, hogy apáék látják rajta, majd megmondom hogy tőlem kapta a barátságunk zálogaként.
Azt tudom, hogy a falu széléig hogy jutok el, így addig nem is nem is figyelem a térképet. Az idő nagyon kellemes, nem túl meleg, de hegymenetben így is úgy is kimelegszik az ember.
Elkezdem forgatni az ügyetlen, kézzel rajzolt térképet, de nem igazán igazodok ki rajta, de hát amennyit ki tudok venni a dologból itt balra kell fordulnom és jó sokat egyenesen mennem aztán meg meglátjuk. De csak hagy jeleket.
Már jó fél órája sétálok. Ez hihetetlen biztos ilyen messze akart menni? Meg miért nem együtt jöttünk? Istenem ha egy lány szervez valamit abból mindig csak a bonyodalom van. Kiáltom a nevét, hátha kapok választ de semmi. Egy kis ösvényhez érek és mivel a térkép is valami ösvény szerűt jelez hát ezt választom.
Pár lépés után azonnal megpillantok valakit a földön, azonnal vigyorra szalad a szám, hát még is egy igen jó térképolvasó vagyok. Ezzel a lendülettel, viszont le is hervad a mosolyom, mert csak egy srác. Szemügyre veszem, mintha a Roxfortban már láttam volna, de nem mernék rá megesküdni. A kezem azért a pálcás zsebembe helyezem, soha sem lehet tudni.
- Szia, de haradudj, hogy megzavarom a ... - mit is csinál? - Szóval, azt hiszem egy kicsit eltévedtem, járatos vagy erre? - Kicsit remeg a hangom, nem szeretek idegenekkel társalogni, de ha muszáj, akkor muszáj.

Fergus O'Brian

 Nem sokkal felettem repül el egy madár, mire furcsa gondolat támad fel a fejemben. A gondolat az, hogy a madárra céloz a pálcájával, és eltalálja azt egy capitulatus varázslattal, mire hátrarepül, és kétségbe esve csakis szárnyaival, hogy a  levegőben maradhasson.
~Ez talán egy fecske volt? Igen ez az volt.
Nyugtázom magamban mosolyogva. Persze tisztában vagyok vele, hogy úgy sem találnám el. Annyira jól még nem tudok célozni, hogy egy repülő élőlényt, vagy tárgyat el tudjak találni. Erre elmosolyodok, mert tudom, hogy ezt nem mindenki vallaná be, de ilyen most egy sem jut eszébe. Egy kicsit fészkelődök a mohán ülve egy kényelmesebb helyzet reményében, és sikerül is elérnem. Ebben az új, és kényelmesebb helyzetben már visszahúzom kinyújtott lábaimat, és magam elé húzom, úgy, hogy rá tudjak támaszkodni.
-Nem kéne már elindulni? -Gondolkozok hangosan. Egyenlőre inkább ülök tovább, bár már kezdek unatkozni. Még igazából nem győztem teljesen meg magam de... de inkább ülök. Ismét elkezdek mosolyogni azon, hogy ilyen jót beszélgetek saját magammal.
-Azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. De végülis talán nem, legalábbis remélem. -Homlokomat táborba hajtom le a fejemet, egyenesen két nyitott tenyeremebe, és egy kicsit megdörzsölöm szemeimet, mert az álmosság ismét kezd rajtam úrrá lenni, mint egy zsarnok, aki soha nem hagyja alatválóit nyugodni. Szerintem ez illik legjobban az álmosságra, de lehet, hogy másoknak nem ez a véleménye. Gyorsan pislogok egy párat, mert az álmosság nem akar nyugodni. Egy hangot hallok magam mögül, és erre egy kicsit megijedek, mert nem számítottam rá, hogy valaki pont erre fog jönni. Lassan, és óvatosan fordulok meg, és ebből a legtöbben rájöhetnek, hogy egy kicsit félek.
~Talán egy rabló? Vagy, egy turista? -A hangján ugyan hallom, hogy egy kicsit zavarban van, így az első lehetőséget kizárom. Amikor megfordulok látom, hogy egy nagyjából velem egy korú srác volt az, aki szólt. Talán egy pár évvel idősebb, vagy fiatalabb, de ezt nem tudom. Amikor egy kicsit alaposabban végignéztem észreveszem, hogy túrázáshoz van öltözve, legalábbis a túracipő, és a hátizsák erről árulkodik. Az arca ismerős, de nem tudom, hogy honnan. Talán a Roxfortból? Vagyis biztos, hogy a Roxfortból, mert ilyen idősen még biztos oda jár, máskülönben nem lehetne itt. Az elhangzott kérdésen egy kicsit gondolkozok, bár értelmetlenül, mert nem jártam még itt.
-Szia, nem tudok segíteni, mert most járok itt először. -Érdeklődve figyelem a másik reakcióját, és csak most jövök rá, hogy ez a fiú mentett ki az álmok karmai közül.

Eregathus El'dan

Most nézem csak meg igazán magamnak a srácot. Tiszta kómás feje van, még az is lehet, hogy pár perce nyugodtan aludt. Elég fura helye ez az alvásnak, bár a madárcsicsergés biztosan sokakat kikapcsol, engem személy szerint nem, meg amúgy sem szeretek, na jó nem merek én egyedül ilyen helyeken ejtőzni.
De vajon miért van egyedül? Lehet, hogy ő is vár valakit én meg itt szépen belerondítok a dologba majd. Vagy nincsenek barátai. Vagy csak nagyon unatkozott. Meg vajon mit keres itt Roxmortsnál? Na majd Fergie szépen kideríti, hogy mi van itt, de előbb a magam bajára kell orvosságot találnom.
Válasza lelomboz, jobban örültem volna egy járatos hegylakónak, de azért a térképem még lehet támpont, hátha felismeri, hogy hova kellett volna mennem.
- Hát az nagy kár.  - közelebb lépek hozzá és a kezemben szorongatott térképet odanyomom elé. - Megnéznéd ezt? Hátha te kiigazodsz rajta. Aki rajzolta azt mondta, hogy lehetetlen eltéveszteni az irányt, de úgy tűnik nekem még is sikerült.
Kicsit égő lesz, ha ő egyből levágja, hogy hol rontottam el az utat, úgyhogy most már azon kezdek el reménykedni, hogy ő se tudja mi a helyzet. Azt meg pláne remélem, hogy nem ajánlja fel, hogy keressük meg együtt. Bár ahogy elnézem nem mostanában lesz sok és sürgős dolga. Gondolom nem hülye és ha együtt lelünk rá Summerre biztos levágja a helyzetet, akkor aztán meg jöhetne a nagy magyarázkodás.
Miért ilyen bonyolultak a dolgok?
- Fergus vagyok, vagyis Fergie a haveroknak. - miközben nézegeti a térképet én a kezem nyújtom felé, felveszem a szokásos kis idióta vigyoromat. Hadd higgye, hogy csak egy kis mitugrász alsóbb éves vagyok. Bár lehet nem igazán vágta le, hogy láthatott már a Roxfortban, bár nyilván gondolhatja, hogy Roxfortos vagyok, hiszen muglik nem igen járnak erre. Ha meg azt hiszi én vagyok a nagyobb hát még jobb, legalább nem akar majd semmi rosszat csinálni.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, harag
folytatás innen

- Halálnyugodt vagyok... fehér kendő... komolyan? Béke veled - erőlködve megfeszíti a szája sarkát, miközben elveszi a kendőt, kiköp még egyet, mielőtt beletörölné a száját gondosan, mély levegőt vesz a csípős éjszakából, beleharap szinte, a fejét hátraveti, így ugyan megint megtántorodik, de nem esik el, nekitámaszkodik a falnak, ahova Elliot vezeti, de nincs ott maradása, ellöki magát tőle.
- Menjünk, attól jobb lesz - bámul az ösvényre, majd neki is indul, ha Elliot támasztja, akkor támasztva és jó, ha nem támasztja, úgy is jó, elvégre mindenki álljon meg a maga lábán. Verítékes homloka alatt merev a tekintete, a kezéről csepegő vért szórakozottan maszatolja a hüvelykujjával.
- Meg aztán igyál, ne maradj le... pocsék színed van - dünnyögi ernyedt hangon, fáradtan. Még ott van benne az ugrásra készen feszülő gúny, de már valahogy nem jut elég erőforráshoz arra, hogy meg is nyilatkozzék. Sötétség borul a tekintetére, mint a fák árnya, a pálcáját előhúzva valami bágyadt lumost motyog, hogy legalább ne essenek el a bizonytalan körvonalú úton.
- Szóval nem. Csak nem. Gondold meg, hogy ezek-e azok a szavak... amiket jogod van elmondani legalább egyszer - mély levegőt vesz, a kihányt ital után józan hiányérzet sóvárgása marad, hát a szavai is botló ritmus helyett szabályos rendet vesznek fel, sorakozva.

Nincs válasza a sértésre, nem mert ne lenne pillanatnyilag épp elég haragja hozzá, hanem mert a számítatlan támadásból fakadó megdöbbenés és hitetlenség kitöröl belőle nagyjából minden mást a megrökönyödésen kívül. Persze van ott egy kis elárultságérzés is, de túl kicsi még ahhoz, hogy igazán foglalkozzon vele. Majd később, amikor újraelemzi az eseményeket és rájön, hogy senki sem véletlenül kerül a mardekárba. Ugye.
Ez a futótűz már nagyon régóta érik kettejük között. Ő maga is tisztában volt vele, hát nem is úgy tervezte, hogy az alkohol gyúlékony anyagán óhajtja felrobbantani, de az élet van elég kegyetlen ahhoz, hogy a lehető legrosszabb lehetőségeket terítse felnyársaló csapdaként az egyszeri halandók lábai elé.
- Csak mert most nem létező, még nem jelenti, hogy én ezt akarom. – Megkeményedik a pillantása, a gúnyos mosoly kés a mellkasban, a meghazudtolás pedig még meg is forgatja benne, mielőtt a második ütéspróbálkozás kirántaná belőle. Könnyű elvérezni az ilyesmiben és őszintén? Megint készül faképnél hagyni a kígyónyelvűt, ahogy azt már egy kiakadással ezelőtt tervezte és ISMÉT meggátolják benne, bár ezúttal a rosszullét eredményezi.
Nem válaszol, mi a fenének? Az egész vitájuk gyerekes, csak épp… a gyerekek általában nem azért fejlesztik ki magukban ezt a görcsöt, mert egy szabályos mészárlást kellett túlélniük. Az ilyen gondolatsor fertő, ő pedig úgy érzi, egyiküknek sem adhatnak rá orvosságot, bármennyit is járjanak érte a gyengélkedőre, akárhány bájitalt is próbál ki, talál fel. Az élet, az emlékek, a veszteségek sosem kezelhetőek ilyen könnyedén.
Hüvelykje masszírozó jelleggel simít fel-alá a feszül nyakizmon, az aggodalomnak mindig nagyobb ereje van, mint a haragnak. Vagy legalábbis a számára mindenképp, legfőképp, ha ő okozta a pillanatnyi senyvedést. Nagyon nem így tervezte ezt az estét, de a szar napok már csak olyanok, hogy még szarabb éjszakákat vonszolnak maguk után.

Odakint fejbe veri a bentihez képest éles kontrasztként képére nyaló hűvös hőmérséklet, kirázza a hideg, amíg elnézi a másik szenvedését, a szúró fájdalom megvonaglik a hasában.
- Csak ez van nálam, most kell, vagy nem? – Mi a francért tárolna egyébként kendőt magánál? A fehéren jól látszódnak bár a szennyeződések, a pálcapolírozás általában inkább figyelmesség, semmint valódi mocsokmentesítés. Hiányzik a cigi a szájából. Reméli nem gyújtják fel a szellemszállást az eldobott cigikkel, bár… talán ez sem érdekelné különösebben.
Biccent a megjegyzésre és segít a haladásban, igazán nem szeretné, ha a fiú kiterülne útközben. A földről sokkal nehezebb felkaparni.
- Azt hiszem, épp eleget ittam. – Nincs kedve hányós-belefekvős hangulatba kerülni, bár nyilván ezért volt itt. Már mindegy, épp eléggé elrontotta az estéjüket, nem? Hunyorogva pillant előre a lumos fényében, amennyire látja, nem haladnak épp Roxfortkompatibilis irányba, de pillanatnyilag nem is ez mozgatja.
Halkan sóhajt az újraidézésre. Nem mintha ne tudta volna, hogy elkerülhetetlen.
- Magyarázd el, mit nem értek, Saladin.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, bánat

Véletlenek nincsenek, azt mondják az okosok, és jó, ha a tanácsaikat megszívlelik. Talán nem véletlenül hergeli már a Süveg is a mardekárosok ellen az össznépet, ravaszságnak nevezve az éles elmét, a helyzethez való gyors alkalmazkodás és felfogóképesség képességét. Avagy feltűnt-e már valaha, hogy társadalmi értelemben vett "rossz" tulajdonságokat kizárólag e háznál emeli ki a dal, míg mindenhol máshol erényeket méltat, és egyszer sem nevezi Hugrabug nyájas népét haszontalan szájtátinak, Griffendél bátor barmait hetvenkedő, előítéletes flótásnak, vagy éppen Hollóhát éles eszű madárkáit őrültnek és eszelősnek, furcsa ízlésű habókos csodabogarakat, pedig éppen úgy illenének rájuk ezek a közveszélyes jelzők, mint a Mardekárosokra az agyafúrt, amitől már hallásra összeszorult az elsőéves gyomra, mert az anyja mindig ezzel szidta korábban azokat, akiket nem szeretett. Semmi sem történik véletlenül. Saladin támad, mert fáj neki, és a fájdalma nem enyhül attól, hogy megütötte Elliotot, de a sajgás olyan erős a kezében, hogy nem is törődik vele, a szesz maradéka úgyis odasorakozik, hogy csillapítsa a kínt, és felmenti azzal, hogy törődjön, mit tett vele.
Gúnyosan karcog, kineveti a barátság nemlétezőségének tézisét, hiszen az ő szemében ez a barátság nagyon is létezik. Mostoha barátság, ám ha nem létezne, nem állnának itt, nem hányná kis híján le, nem hagyná kis híján magára, nem szaporítanák a Roxfort környéki kishíjánok amúgy is népes sorát a sajátjaikkal.

Mennyei a hideg, pedig hogy gyűlölte korábban, mélyre issza magában, mintha szent grálból kortyolná az élet vizét egyenesen, mélyen, egyenletesen.
- Kellháthisztimadár - dünnyögi már félig eltakarja a fejét a kendővel, jó erősen megnyomja vele a száját, hogy ne legyen a szónak igazán éle se formája, jó alaposan összevérezi a fehéret, de nem törődik vele, még nem, most nem, sokkal inkább koncentrálnia kell. Nekiveti az oldalát Elliotnak, kényelmesen rátámaszkodik, mintha egy derűs este lenne egy derűs folytatás ígéretével, ó milyen sokszor enged magához ilyen közel testeket, már semmit nem jelent az érintés melege, elsilányította bagzó kamaszok alig élő, bontakozó, bimbózó tusájával a szerelemmel, nincs rá bocsánat, hogy hagyta eltemetni azt, ami szép volt egy ölelésben. Sóhajt, a vállának fordítja tiszta száját, beleharap a talárba bosszús mordulással.
- Ez gyógyszer, te! - lendületesen rámarkol az üvegszájra és emeli, ha Elliotnak nem kell a korty, akkor ő maga fogja a szíverősítőt gyógyszer gyanánt a gyomrába hívni, pótolni a távozottakat, elcsavarni a maradók fejét. Csak egy korty, az üveg kövéren csillog a fényben, a szíjak rajta egy szadomazó este buja kellékeiként incselegnek, de ha nem, hát nem, megkötik azok a lelket is, ha a testnek nincs rá igénye az ősi fák árnyas útján, a motozó bokrok közötti éji félhomályban. Vigyázzat, azt mondják, szellemek lakják a helyet!
- Semmit sem értesz, so hasznos válasz, öt pont a Mardekárnak! - nevet fel keserű búval, elemeli a fejét, mereven előrenéz, határozottan húzni kezd egy kidőlt fatörzs mohós oldalára teszi le a seggét, mert kínos neki a támasz, amikor olyat mond, amit csak szembefordulva mondhat el.
- Kurvára nem értesz semmit, ha azt gondolod, hogy én ezt akarom - felemás szemeinek lázas csillagai őrült elszántsággal bámulnak valahova Elliot homlokára, ott, ahol a sima, fekete hajszálakkal keretezett fehérségben összeolvadni tetszik a múlt és a jelen, a józan és az ittas, a tudás és a tudatlanság közfala. Mintha látná ott a lámpást, amiben fényt kell gyújtani, de egyetlen varázsigére sem reagál a rejtvény, a trükk, amibe a ravasz, agyafúrt és kegyetlen hollós a megértésének kulcsát rejtette.
- Nem akarok az lenni, aki örülne annak, ha te haltál volna meg helyette. Nem akarok gonosz ember lenni. Nem akarok az a gonosz ember lenni, aki azt kívánja, hogy bárcsak te lennél hulla, egy név azon a kibaszott táblán. Nem akarok beszélni veled arról, hogy én nem akarom ezt, mert mindketten tudjuk, hogy olyan, mintha hazudnék, hiszen miért ne akarnám? Mert nem és kész. Morális jó. Ez van. Nyasgem. Dühös vagyok, hogy csak felmerült és hol voltál a csata után egy hónapig? Elvittek, és mintha te is meghaltál volna, és... és... - elfordítja a fejét, makacsul összeszorítja a száját, ahogy a hangja megbicsaklik a fény kialszik a pálcahegyén. A hiúság megvédi magát a forró könnyektől.

Nagy valószínűséggel nagyon kevesen értenének egyet ezzel a gondolatmenettel a kígyófészek kicsiny lakóin kívül. Elliot talán igen, mert tisztában van vele, hogy minden éremnek két oldala van, senki sem lehet csak jó, vagy csak rossz. Véleménye szerint a különböző házakba sorolás egyetlen dologra jó; a feszültségkeltésre. A versengésben önmagában semmi rossz nincs, mert ösztönző, ám ebben az iskolában valahogy… mintha megbélyegezne az a tény, melyik házba kerül mindenki zöldfülű korában, s mintha csak nem változhatna időközben. Automatikusan kap mindenki a süveggel a fejére egy sztereotípiát, egy elvárást, hogy milyennek kell lennie. Mindenki ennek fényében fogja megítélni, elítélni, vagy felmagasztalni háztól függően. Szomorú valahol, nem? Az egyéneknek viszonylag kevés az esélye fejleszteni a jellemét, ha mindig hasonszőrűek között mozog. Mintha a bűnöző hajlamúakat automatikusan a bűnözők csoportjába osztanák be: nyilvánvalóan az ehhez szükséges készségeket sajátítja majd el és nem a hősi hivatást.
Saladin gúnyát persze nem bűnözők edzették, hanem a barátai. Az egyik a halálával, a másik a jellemével, hallgatásával? Nem biztos, hogy érti úgy istengazán.

Megforgatja a szemét az új becenévre, milyen szerencse, hogy a szőke ilyen átok kreatív még akkor is, ha kihányja a belét. Pillantása hátra villan, lecsekkolja, nem követi-e őket valaki, de amíg tiszta a terep, nem foglalkozik különösebben mással a Kígyón kívül. Elég közel van hozzá ahhoz, hogy túl a barátságon gondolatai támadhassanak, de legyünk őszinték; a harag, rókázás és ki nem beszélt fájdalmak témaköre erősen más vágányon tartja hollószárnyú gondolatnyúlványait. Azért a harapásra meglepődik, felvont szemöldökkel moccan oldalra az álla, rá messzemenőkig nem jellemző közelségben mászva ismét a másik arcába.
- Héhé – Megkocogtatja mutatóujjal a fiú homlokát, a sötétben nem látszik, hogy apró vérmaszatos foltot hagy rajta.
- Ne engem hibáztass, ha megint kidobod a taccsot. – Az első kör lehet az ő hibája volt, de a másodikat már nem hajlandó a kicsi lelkére venni. Akkor sem, ha nem létező szellemek néznek rá lesújtóan a sötéten gubbasztó bokrok közül, csak mert még a szíjaknak sincs rá különösebb hatása. Hát hol jár az esze? Hollóhátas. Nyilván azon, amit nem ért és eddig esélyt sem kapott megérteni. Frusztráltan szusszan a keserű nevetésre, feltétlenül muszáj újra és újra az arcába dörgölni? Nem érti. Tényleg nem érti, kurvára érteni akarja, miért kell ezért még könyörögnie is? Miért nincs egy könyv, ami pontról-pontra elmagyarázza neki, mint bármi mást?
- Honnan tudhatnám mit akarsz, ha nem mondod el? – A hangja csendes marad, bár a higgadtság kérészéletű vendég most nála. Sok mindent megadna azért, ha kivonhatná az alkoholt és az egyéb mérgeket a szervezetéből, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni rajta... de ugyan, mit segített az az elmúlt fél évben? Az elme sötét útvesztő, a kívánt jelzőfény nélkül lidércfényeknek csábul el, megtalálja az összes zsákutcát és felnyársalja magát a csapdákon, míg ki nem vérzik benne minden minimális reményt őrző gondolat és nem marad más, csak a legrosszabb, legfájóbb feltételezések.
Ereszti a fiút és elé lép, kellő távolságba ahhoz, hogy a kígyónyelvű kényelmesen tudjon felfelé nézni, de nem elég messze, hogy már bizalmatlan hangulatot vágjon közéjük. A táj körülöttük néma, nyirkos és mozdulatlan, mintha lélegzetvisszafojtva várná a következő dühroham felszabadítón acsargó viharát…
Némán hallgatja végig a másikat, arca mind sápadtabbnak tetszik a pálca gyér fényében, a szemei alatt húzódó sötét karikák komor árnyékot nyúznak vonásaira, míg a kék lélektükrök valódi lidércfényeknek hatnak az éjszakában. Kihunynak a lumos apró halálával együtt.
Csak néhány pillanatnyi a beálló, könnyáztatta csend, mielőtt megtörné a puha léptek súrlódása. Gyorsan megteszi néhány lépésben a közöttük húzódó távolságot, s mire Saladin észbe kaphatna, Elliot már előtte térdel. Nincs olyan, hogy ne lehetne ellökni valakit, ha nagyon próbálkozunk, de van olyan ölelés, amit nem érdemes, ez pedig olyan. Ritka fajta, mert bár az emberek egy bizonyos szférája imád mindenkire rácsimpaszkodni, a Holló egyszerűen csak… semmilyen aspektusából sem tartozik ezek közé. Fél kézzel öleli át a fiú hátát, a másikkal a vállát, ujjai felfutnak tarkón a szőke tincsek közé, mintha csak meg kellene akadályoznia, hogy meneküljön tőle.
- Nem szabadott volna magadra hagynom téged. Hibáztam és ezt őszintén nagyon sajnálom… - Nem mintha akkor úgy érezte volna, hogy maradtak még választásai, de talán… nem tett meg mindent. Vajon erre utal Nikolai minden átkozott alkalommal? Nem tett meg mindent, mert képtelen volt barátja szemébe nézni azok után...
Ujjai megrándulnak a puha hajszálak között, szorosabbá válik az ölelés. Erős fogása és teste van. Sokkal inkább, mint amit elsőre sejtene róla az ember. Veszélyesen könnyű elveszni benne. - Nem haltam meg, Sal. Tudom, milyen benyomást keltek, de komolyan mondtam, hogy hiányzol és átkozottul rossz látni a sok nyomorultat, akik körülötted lehetnek, míg én nem. Nem akarlak téged is elveszteni.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, bánat

Persze, hogy nem, hiszen nincsen semmi baj a skatulyákkal, kivéve a mardekáréval. Mindegyik másik fejlesztenivaló erényt, büszkeségre okot adó tulajdonságot erősít meg a formálódó jellemben, ami támogatást kíván, kivéve a mardekárét, aminél már a bírálatkor azt suttogják, hogy kiirtanivaló csúszómászó, férges mind, semmi nincs bennük, amikre büszkék lehetnének, és mégis oly rátartiak, oly csillogók. Azelőtt sütik rájuk a szégyenbélyeget, hogy igazán érteni kezdenék lelkük azon felét, ami alapján megbírálták és megmérték őket, ellenben a többi házzal, ahol kilónként kiadagolt zengzetes dicsérettől hangos a nagyterem évről évre.

A kreativitása kiaknázatlan, ám nem lehet fantáziátlan valaki, aki nagy mesterségbeli tudást örökölt az eleitől, már az egyik elétől, de attól jó alaposan megörökölte. Túl vannak a barátságon, hiszen Elliot szerint nem is létezik a barátságuk, így minden jelen csak azon túl lehet egy olyan vágányon, amire nem lett volna szabad rátévedni, mert életveszélyes és tilos.
- Ha nem leszel thesztrálpöcs nem fogok hányni - dünnyögi szinte szórakozottan, a pia a torkára forrasztotta az érzéseket, elsőre levegőt sem kap tőle, a nevetése így kissé fulladt, de attól még nevetés marad. Van-e szórakoztatóbb egy hollóhátas tudatlanágánál? Aligha, kár lenne a pillanat nagyszerűségét kiélvezetlenül hagyni, és Saladin az utóbbi időben semmit nem hagy kiélvezetlenül, amibe elég mélyen tolhatja a nyelvét, mint egy mézescsuporban, ahol azonban az olvadó édesség helyett is csak a fullánkok keserűjét találta meg már oly régóta! Minden megváltozott, röpke hónapok alatt e világ tótágasa elől nincs menekvés, kapkodhat és kapaszkodhat, de nincs semmi, ami visszatartaná egy orbitális zuhanástól, a menetszél az arcába csap, és csak a hollószárnyak erejében reménykedhet, hiszen egy kígyónak lába sincs, hogy megálljon a bizonytalan talajon, ha a biztosat kirántják a hasa alól, és a követ elrántják fölüle, ami mindaddig megóvta csúszómászó létét az élet nehézségeit.
- Hát... pontosan onnan, ahonnan azt tudtad nagyon biztosan, hogy nem akarok veled beszélni, mert erre van jogom, érted, kiosztottad ez a kibaszott jogot, és onnan, hogy holtan látnálak inkább helyette. Onnan kellett volna tudnod, ahonnan ezeket szedted. Fejből. Érted. Ahonnan ezeket szedted, találd ki baszki, olyan jól megy a kitalálós minden másban - egészen belehergeli magát, ám ez veszélytelen düh-duruzsolás, hiszen valami más állapotra vonatkozik, a jelen percekkel korábbi hittételeire, ami már idejét elmúlta, hiszen újraalkották a gondolatokat, a szavakkal, amiket ő szólt és világosak, és érthetőek, látja a sápadt orcán a megnyilatkozás fényeit, nagy előny, hogyha félrészeg, érzelemdús szavait egy féljózan hollóhátas elme kódfejti, ami nálánál őrültebbek észjárásán is el kell, hogy igazodjon pusztán azért, hogy bejusson a tornyába, az otthonába, a hollófészek zordnak tetsző magas honába.
Súlya van a sötétségnek, ami a vállaira nehezedik, megrezdül a határozott érintés alatt, mintha el akarna húzódni, de a sötétben kúszó rémek elől ki ne akarna ilyen előzményekkel, mint a saját bűntudatának és haragjának testet öltött szörnye lenne a térdei közé furakodó alak, az erős karok, amiknek fogása közé hajlik, mint életét megunt kislány a slendermen árnyalakjához közel, a feje leesik, nagy tehet, jobb szemgödre rásimul a sötét koponyára, nedvesen átáztatja a puha hajtincseket a koponyáig. Megerősödött teste gyengének tűnik az ölelésben, a méretre szabott talár ráfeszül az egy mérettel kisebbnek-kéne-lennie hátra, a karjai ernyedten keresztülmásznak a térdeplő alak vállain, holt súly az ujjai között a pálcal, könyökénél a másik nyaka, és lehunyt szemmel élvezi a simogatást, mintha csak titokban tartható apró élvezet volna, és nem a gyengeség megnyilatkozása, amire pedig megfogadta, hogy nem adja a fejét, még a nyáron, bosszúban ázva, tocsogva könnyekben és az elesett társak vérében, hogy ő többé nem, többé nem, soha már, soha már.
- Nhnnh - nyöszörög ernyedten, tiltakozón, minden szó megigazolja, amit érez, ettől pedig sötét elégtétel hullámai mossák meg a lelkét, a könnyezőt, igaza volt, végig igaza volt, Elliot bűnös, és ő is bűnös, de nem minden bűn az övé, ha nem marad egyedül, most minden fájdalmas torzulás máshogy lenne.
De. Egyedül. Maradt.
Nem tudja kitörölni már magából az érzést, az élményt a szavak hatására, amiknek megbánását a kígyó őszintének érzi, és anélkül nyeli el, hogy a méregfogait belevágta volna. Sose fogja megbocsátani. De mértéktelenül szereti azért, hogy kimondta azt, amit ő sose mondhatott volna ki, hiszen akkor rosszabb ember lenne, egy hibáztató féreg, és örökre rajta lenne a bélyeg, hogyha meg is marad a barátságuk, nem átallott vádolni Elliotot, aki pedig nem tett többet és mást, mint amire a családja parancsolta. Tudja, hogy dermedt volt a rémülettől, a sokktól, látta kerek szemeiben az értelem teljes hiányát, felfogta az értelmetlen halált, de meg nem értette annak miértjét igazán, mert nem volt rá egy jól csomagolt válasz, és nem lett később sem, de a kérdések átváltoztak körülöttük.
- Mind meghaltunk, Elliot - ellazul a válla az ölelésben, a szája a fejre simul, belélegzi a haj füstjárta puhaságát, sose szimatolta így korábban, élmény az érzés, átmelegíti, mint egy jó nyelet szesz, amivel csak éppen az imént hígította meg a bánatát. - Azt hiszem meghaltál te is, és meghaltam én is a nyáron, és senki se tudja, hogy halottak vagyunk... tudod azt mondogatták, hogy győztünk. Hogy már van értelme az rbf-nek, mert az iskola jövőre is állni fog, visszajöhetünk. Hogy győzött potter, hogy győzött a jó, hogy tudodki meghalt örökre, hogy mostantól fellélegezhetünk, és ünnepelhetünk. És hogy hősök az áldozatok. Az áldozatok érted? A nagyúr áldozatai. Potter áldozatai. Feláldoztuk őt, tudod? - suttogja sebesen, mind gyorsabban és gyorsabban, remegni kezd a másik karjában, a kezéről vér folyik a pálcájára, és a vidám luc szikrákat hány. - Feláldoztuk őt, véres oltáron, odatoltuk, tessék, ennyi a kvótája az istenek harcának, a győzelemnek, felgyújtottuk őket, hadd dögöljenek meg, mint a tiltott rengeteg kiégett része. Tudod ő járt jóslástanra. Tudod ő jó volt benne. Látta ezt? Szerinted látta? Szerinted TUDTA? - ordít hisztérikusan, mielőtt sírni kezdene előrecsúszva a másikra.
- Mhiéhrt nem thudtál otthon maradhni...

Kellemetlen, ha egy ház pozitív erénye is negatívnak minősül a köznyelvben. Érti a négy alapítót és tiszteli a hagyományokat is, de emlékszik még, mikor Dumbledore második év végén az összetartásról beszélt… hogyan vársz el összetartást ott, ahol jellemszín alapján különbözteted meg a diákokat? Különös gondolat.

Bárhonnan is nézzük, az a barátság, ami távkapcsolattá válik egyetlen épület falai között és még akkor is némasággal kommunikál, már nem nevezhető barátságnak. Most ismeretségük van, közös emlékeik és egy közös áldozatuk, akit mindketten szerettek, bár az egyiküknek sokkal tovább tartott, amíg kifejlesztette magában ezt a képességet. Ennyi maradt meg kettejüknek. Nem egy aktív barátság, hanem néhány emlék-hulla és egy tényleges valahol mélyen a föld alatt.
Felhorkant a megjegyzésre, mostanra Saladin annyi szép szofisztikáltsággal válogatott névvel illette már, hogy előkaphatná a naplóját jegyzetelni a pro és kontra oszlopokba a „miért is van nekem erre szükségem” fejléc alatt. Sajnálatos módon ezt a tanulmányt még sosem folytatta le, lévén… valahogy nem volt kérdéses az ügy. Már túl vannak azon a ponton, amikor élhetnek még a régi szép idők módszereivel.
Semmi szórakoztató nem lát pillanatnyi helyzetükben, ami pontosan elmondható az elmúlt fél évről is. Ha pedig igazán őszinte akar lenni magához, az egész életére ráhúzható a címke. Elliot Woodrow nem szórakoztató jelenség. Már ha az embernek nincs annyira kifacsart ízlése, mint Kyndeyrnnek volt.
- Nem veszekedni akarok veled, Saladin. Sajnálom, ha téves következtetéseket vontam le, de… értsd, hogy az alapján, hogy nem beszélsz velem azóta, hogy nem vagy képes a szemembe nézni, számomra ez az egyetlen logikus magyarázat… - A hangvétele nem támadó, inkább csak… üres. Mi mást kellett volna gondoljon mégis? A szőkének minden oka megvan gyűlölni őt és meglehet megadta volna neki erre a lehetőséget a fennmaradó két évben, amíg az útjaik végleg szétválnak a különböző felfsőoktatási intézmények okán. Nem mert ezt kívánja, hanem mert a bűntudat elhiteti vele, hogy nincs joga erre a barátságra és minden ezirányú vágy undorítóan és betegesen önzőnek hat.
A hollófészek zord tornya nem vár el érzelmeket. A bejutás a logikát és értelmet kívánja meg, nem pedig az érzelmi intelligenciát, bár az előbbi okán az utóbbinak is állnia kell egy bizonyos szinten. Esetében eléggé ahhoz, hogy tudja mikor kell ölelni akkor is, ha senki nem tanította meg rá.
Nem enged az elhúzódásnak, bár nem is válik fojtó ördöghurokká az ölelés, dereka beékelődik a combok közé, Saladin pedig előrébb csúszik a gyökéren, ahogy közelebb húzza magához test a testnek. Lehunyja szemeit a tétova simogatásnak, s bár a torkában kellemetlen, feszítő gombócként gyűlnek össze az érzelmek, nem sír. Valahol elvesztette a könnyeit egy parkos, nyári séta után. Nem maradt több belőlük és az érzések már befelé folynak, méregként a kígyóharapás következményeit helyettesítendő, tovább roncsolva odabent az amúgy is fertőzött szerveket. A pálcájában rejtező sárkányszív apró húron lükteti vissza mély, kongó szívveréseit, melyekkel már rég megtanult együttérezni, s nem átall ki is használni azt.
Sötét pillái megrezdülnek a vallásra, szemeinek hűvös kéksége felnyílik, de most lelketlennek tűnő, egészen halott tükrei nem látják a külvilágot. Mintha az öleléssel burokba zárta volna magukat, melybe nem furakodhat be a környezet hideg ítélete.
- Saladin… - Egészen halk a hangja, csak egy gondolat a fiú neve a száján, forró lélegzete a nyak vonalán cirógat, ahogy megemeli kicsit az állát. Bármennyire is fájdalmas végighallgatni, nem töri meg a másik mondandóját, s bár a hónapok alatt ezeregy dolgot kigondolt, amit mondhatna, most képtelen válaszolni még arra az egyetlen kérdésre is. Amire képes, azt megteszi; a hátán simogat, a szőke tincsek között, hagyja átrezonálni a testére a másik remegését, holott attól összeborulnak benne a sebesen suttogott szavak és még inkább romba döntenek amúgy is romos lelkivilágokat. Vagy inkább csak... lakókkal tölti fel a megszürkült, halálfestette kövek végtelen, lakhatatlan labirintusát.
Megfeszül szája a jóslástanra. Annyira komolytalannak tartja ezt a mágiaágat, hogy eszébe sem jutott a lehetőség, hogy esetleg…
- Sssh… - Nem az ordítást csendesíti, már csak az elsírt szavakat és valójában nem is várja el tőle, hogy ne tegye. Ahogy a fiú előrébb csúszik, ő hátrébb húzódik, leül a sarkára a biztosabb kitámasztásért és az ölébe vonja a szőkét. A keze hátról derékra rebben, biztosan rögzíti a pózban és csendesen hagyja kisírni magát. A némaságában nincs semmi üresség. A közelsége megértő éppen annyira, amennyire az égvilágon senki nem nézné ki belőle, az ölelése biztos fogódzóként tart meg a széthulló, elkeseredett érzelmek között, gyengéden csókol a fiú halántékára, könnyáztatta arcára, mintha ugyan ez teljesen természetes lenne közöttük.
Csak akkor szólal meg, mikor a hisztérikus sírás kissé alább hagy.
- A jóslás rendkívül megbízhatatlan mágiaág. - Ujjai elhagyják a hajszálak puha rejtekét és inkább arcra simít, hogy eltörölje róla a nedvességet, kissé hátrébb húzódik közben, hogy a felemás szemekbe nézhessen. – Gyakorta még a legerősebb látók sem képesek látni a saját jövőjüket, mert képtelenek lennének elviselni azt. Csak az igazán öregek és bölcsek rendelkeznek olyan elfogadó, értő magatartással, hogy a saját sorsuk megnyilatkozzon nekik. – Finoman simít ki egy kósza, szőke tincset a sebzett írisz elől. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tudta. Nem látta előre. Túl sok sors fonódott össze végzetesen azon az éjszakán ahhoz, hogy akár a legerősebb látók képesek legyenek kiigazodni rajta, nemhogy egy gyakorló diák. – Ez a hite megingathatatlan akkor is, ha most először kellett belegondolnia a jóslás kérdéskörébe. Egyszerűen csak lehetetlennek tartja, hogy a fiú, aki a jövője politikai biztosítása miatt akart harcolni, tudta volna a végkifejletet. – Ez nem győzelem volt, hanem mészárlás. Meggondolatlan, magamutogató, undorító, teljességgel felesleges és még nincs vége. – Ereszti a fiú arcát és helyette elragadja a pálcás kezet, tenyérrel a saját mellkasára fekteti, míg a másik megérzi alatta a szívdobbanásokat. – Talán még nem éltük túl az ostromot, de Sal…? Még nem is haltunk bele.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, bánat

Nem bárhonnan nézve, kizárólag Elliot szemeivel, logikájával, és mindazoknak a szemeivel nézve és logikájával értékelve, akik hasonló útvonalakkal és kapcsolásokkal rendelkeznek az elmében, ám ez közel sem általános igazság. A barátságokat, mert nincs bennük semmilyen általános, elfogható mérték, nincs szabályrendszerük, nincsenek szilárdan rögzített szempont a kialakításuknál nem lehet így meghatározni. Elliot számára talán máris semmi az a barátság ami összeköti őket attól, hogy nem beszélnek, Saladin számára ez még mindig ezernyi köteléket jelent amiknek a legtöbbje alighanem ott lenne a "miért is van nekem erre szükségem" kontra listájában, mégis van. Gondol rá. Túl sokat gondol rá, ha nem is beszélnek, a barátság számára még létező, bár inkább teher, mint jóleső kötelék. Definiálni a barátságot magát, hogy hol kezdődik és hol ér véget a kígyófészekben szinte teljesen lehetetlen.
- Dobd ki ezt a logikát... kibaszottul... nem logikus - szusszan, de ezen nevetnie kell, vagyis inkább az alkoholnak benne kell nevetnie a ogikátlan logikán, sötét és komor vigyor fertőzi el a vonásainak tisztaságát, de nem enged a csukló ingernek odabent a tüdeje alatt, mert nincs ebben a helyzetben semmi nevetnivaló. A lényeget összefoglalta, néhány haszontalan szóban, az egész megközelítés rossz, de hát láttak már rossz megközelítéseket, ott van rögtön a hőssé emelt hullák esete, elsiklik a mardekáros fiú a hollóhátas logika elől, mindent másként lát, mint ő, de hát hogyan is látna azonosképpen, szalamandranyalta szemében éppen olyan torz az objektív, mint a lelkén, amit már idejekorán definiált a házba osztottság. Elliot mégis óriásit téved azzal, ha a gyűlöletét helyezi a logikai eszmefuttatásának alapjául, és ha a bűntudata elfogadtatja vele ezt a hamis képet, akkor válthatta volna ki csak igazán a gyűlöletét. Milyen jó, hogy ragaszkodott az egyszer elmondás jogához, hogy megcáfolhassa a téves tézist? És mi lett volna, ha nem teszi?
Semmi. Az élet megy tovább, mint a holtak halála után, változatlan mederben csordogálva, erővel törekedve arra, hogy mind elfelejtsék, ami volt, és legfőképpen, tanulságokat, se vonjanak le a tetemekből.
Utálkozva sír. Főleg Elliotot utálja miatta, hiszen ennek meg sem kellett volna történnie, az undorító nyálkának a bőrén és a bőre alatt, a lelkében, a tudatában, átitatja a belsőségeit a sós lé, nedves szivacs a léte. Nincs visszataszítóbb egy hozzá hasonló könnyeinél, a feje lassan lecsúszik a talárral borított vállra, oda szipogja mindazt az undormányt, ami a léte lesz másodpercek alatt a méltatlan sírás tudattompító homályködében, a nyálkás fehér kendőt szorítja az orrára. Belefészkel Elliot ölébe, mintha helye lenne ott, túl sokat kellene gondolkodnia ahhoz, hogy rájöjjön, mi a baj ezzel, ám a könnyek visszaszorítása leköti az erejét, a szemeit ellepte a bánat, alig néznek azok valahova, és még kevésbé tetszik úgy, hogy értené a szavakat, pedig nagyon is érti. Kivörösödött szája megrándul, kelletlenül húzza oldalra, akár mosoly is lehetne, de egyáltalán nem az, a pálcáját nézi, a talár felett világítani tetszik pálcahegyének elfakuló fehérsége, a luc nem is érti mire ez a dráma, ez a gondolat. Nem is értheti. A mágia nem gyászol. A varázserőt, a varázslatot, a varázstárgyakat, a varázsvilágot, a lényükben rejlő varázslatot nem érdekli a halál, csak a gyenge embert, és lám, az erősebb emberek képesek arra, hogy felülemelkedjenek.
Hátracsúszik hogy a hátát a törzsnek vesse, amin üldögélt mielőtt mélyre süllyedt volna, eltolja magát a mellkasáról, pálcás kezét az ölébe ejti, a fejét hátrahajtja. Lehunyja a szemeit.
- Jó lehet így érezni - fáradtnak tetszik, amikor felnéz, az összehajló fák suttognak, gúnyolódnak felettük, bőgő mardekáros, bőgő mardekáros, aki nem tudja kezelni a halált a faszért megy háborúba. - A mi hibánk. Le kellett volna beszélnünk róla. Megimperióztad volna, aztán elvisszük valami sötét sarokba és kész.

Még ennek szellemében is fenntartaná az álláspontját, hogy ezt nem barátságnak, hanem ismeretségnek nevezik bármiféle elfogadható logikai rendszer alapján. A barátok elvileg törődnek egymással és nem állítanak áthatolhatatlan gondolati falakat egymás közé, teljességgel felszínessé téve, netán hagyva elhalni azt a kapcsolatot, ami korábban megvolt. Saladin megkérdezte, milyen a barátságuk Kyn nélkül és erre az egyetlen válasz a nem létező. Olyan, mintha nem létezne. Ezen kár mit tagadni, az elmúlt fél év másról sem szólt, csak ennek bizonyításáról, még ha most fél óra leforgása alatt hirtelen csatarendbe is állítja magát minden emlék, minden valaha megvolt közösségi érzet, hogy a hiányával sírjon és láthatatlan szocbuborékot varázsoljon a delikvensek köré.
- Rendben. – Könnyen enged akkor is, ha a kígyónyelvű szerint nevetséges, amit mond. Nem mert ne lett volna egészen idáig meggyőződve a maga igazáról, hanem mert képes belátni, ha téved, bár… továbbra sem tudja, akkor mégis miért vágta el magát tőle, ha nem azért, mert hibáztatja. Ha nem, mert azt kívánja titkon, vagy kevésbé titkon, hogy bár ő, Elliot lett volna Kyn helyében. Az utóbbi ugyanis biztos megtalálná a megfelelő szavakat, tetteket, hogy megnyugtassa Saladin lelkivilágát a Holló elvesztése miatt, ami pedig törvényszerűen nem lehetett volna olyan mértékű sokk, mint amit közös barátjuk távozása jelentett. Ez nem önbizalomhiány, nem rosszindulat, keserű gondolatok kérdése, ez színtiszta igazság. Nyilván meggyászolták volna, de nem tette volna tönkre az életüket a hiánya. Kötelékük épp csak az utolsó évben kezdett el igazán összefonódni, egyszerűen csak még… nem volt benne elég mélyen. Nem is lehetett.
Pillanatnyilag helye van a Kígyónak a Holló ölében akkor is, ha ez minden féle és fajta szempontból és előzményből megkérdőjelezhető, a jelen percek rendelkeznek épp elég egóval ahhoz, hogy ne hagyják a velük ellentétes véleményeknek felsérteni önnön létjogosultságukat. Talán majd később, tisztább fejjel és öntudattal, rendezett gondolatokkal ideje lesz mélyebben is elmerengeni a kérdésen, de most… egyszerűen csak így természetes akkor is, ha saját reakcióit és Elliotot egyaránt utálja érte a szőke.
Nem zavartatja magát a világító pálcától, pedig gyomorszájánál a szúrás emlékeztethetné, mit enged meg magának manapság Saladin vele szemben. Aggódhatna azért, hogy leátkozza a fejét a hajáról és pillanatnyilag aligha tudna védekezni ellene.
Nincs igaza a mágiáról. Esetében legalábbis a cseresznyepálca vele együtt érez, a sárkányszív az ő szívének ütemére dobban, a mágiája egylényegű gondolatai rendezettségével, az irányíthatósága attól függ, ő maga mennyire képes kordában tartani a gondolatait, az érzelmeit, a veszteséget, a gyászt. Elnézi, ahogy a másik hátradől, pillantása végigfut az elnyúló alakon, bár a kékek elsötétednek a szavakra.
- „Jó”? – Visszhangozza hitetlenül, mintha a feltételezés önmagában is késszúrás lenne. Nem csak a fák suttognak gúnyolódva, mintha a mardekáros is épp ezt tenné az érzései felett. Abszolút semmi jó nincs abban, ahogy érez. Mintha az ő gyásza kevesebb lenne ettől?
Megfeszül a szája a Imperius emlegetésére. Nem, nem felejtette el, hogy főbenjáró átkot használt az ostrom kezdetén, bár jobban szeretné.
- Te is tudod, mennyire makacs. Nem lett volna elég időnk egy ostrom közepén, hogy meggyőzzük és túl erős akaratú volt ahhoz, hogy sikeres Imperiust hajtsak végre valakin, akit egyenrangúnak tartok magammal. A kicsikkel sem volt könnyű, pedig ők az ismeretségünk első napjától kezdve hajlottak a behódolásra. – Hűvösen, józanon beszél, pedig elég alkohol van a vérében ahhoz, hogy egy normál embernek szétzilálja a gondolatait, neki nagyon szét kéne csapnia magát hozzá. Egyedül a kompromittáló helyzet az, ami árulkodik a behatásokról. Öntudatlanul simít rá a hasfalára, a talárja már egészen nedves egy tenyérnyi foltban. – És ha nem sikerült volna? Ha elmondom az átkot, nem jön létre a hatás, de ezzel eláruljuk mindketten a bizalmát és nélkülünk megy a csatába? Pont ugyanez lett volna az eredmény, de azzal a tudattal hal meg, hogy a barátai elárulták. Nem, Saladin… ha hibáztatni akarsz valakit, hát hibáztass engem, mert akkor sem tettem volna meg, ha könyörögsz érte. Sem vele, sem pedig veled. A mostani tudásommal inkább vállalnám, hogy gyűlöljetek mindketten érte, de akkoriban egyszerűen csak nem tettem volna meg. Ez biztosan nem a te hibád.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Elliotnak joga van fenntartani az álláspontját, ám akkor óhatatlanul is vitatkozni fog Saladinnal, noha azt mondta, hogy nem akar vitatkozni vele, mert a kígyófiú álláspontja a barátságról és ismeretségről egészen más. Ha ismeretséggé szelídült volna a barátságuk, ha a felszínre bukkant volna az érzelem, ha tényleg olyan semmiből szőtt semmi lenne, mint amilyennek Elliot jellemzi, akkor valóban lenne oka félni attól, hogy leátkozzák ezét-azát. Egyetlen ismerős sem élheti meg, hogy ilyen állapotban lássa őt, és ha mégis megtörténne, ő maga sem tudja elképzelni, hogy mit tenne azért, hogy lemossa a szégyent. Az átkozódás és zsarolás még a legenyhébb volna talán, ám sokkal mélyebb bugyrai is vannak a tisztára mosás mágiájánál ezeknél, és nincs az a moralitás, ami erősebb volna a szégyen tiltakozásánál.
Kívánja. Ki ne kívánná? Biztos abban, hogy Elliot is inkább látná őt holtan, mint Kynt, hiszen kettőjük közül éppen úgy, ahogy Saladinra igaz, rá is igaz az, hogy hármas kis csapatukból vele volt a szorosabb a kapcsolata. Ám ha a holtnak kívánás ilyen erős érzés volna, ha valóban az határozná meg a létezését, akkor tényleg a barátságuk csak ismeretség volna, és Saladin nem rejtőzne előle. Nem, jó mardekároshoz méltón minden alkalmat megragadna, hogy a hollósba marja a fájdalmát, hogy hibáztassa, hogy pokollá tegye az elkövetkező két évet. Ez volna logikus Saladinnak, ha úgy érezne, ahogyan Elliot következtet. Nincs olyan, hogy hagyja elülni, elcsendesedni, kihűlni. Nincs olyan, hogy semmivé lesznek, nincs olyan, hogyha valóban sérelmet szenvedett el Elliottól, akkor hagyja neki, a magányt kedvelő hollóhajúnak, hogy megüljön a csendes babérjain, ahogyan Kyn előtt tette. Ugyan már, hiszen még szívességet is tenne vele.
Nem. Ha tényleg gyűlölné őt, gondoskodna arról, hogy ne múlhasson el nap, amikor csak a saját bűntudata marcangolja a fiút. Talán éppen a kis rajongó kölykein kezdte volna a büntetését, akik megúszták, mert gondoskodott róluk úgy, ahogyan Kynről nem gondoskodhatott. Ilyen volna Saladin gyűlölete a halott okán.
Elliot mágiájáról a pálcakészítőtől kezdve az évfolyamtársakon át a javasasszonyig mindenki tudja, hogy mennyire különleges, mennyire összecseng az érzelmeivel, ki elszenvedő alanyaként élte meg a fiú higgadásának átokszórás szegényítő hatását, ki gyógyította az ezzel járó sebeket, ki egyszerűen csak tudja, mert ez a szakmája. Ám a legtöbb mágia kanyarban sem úgy működik, mint Ellioté, aki kettőét viseli egyetlen testben, egyetlen pálcába szorítva.
- Jó - ismétli a kérdésre, de nem ad magyarázatot, hiszen nem volt ez igazi kérdés. Jó lehet jövőt látni. Bármiféle jövőt a gyászon túl. Jó lehet élőnek érezni magát Elliotnak. Élőnek és fájónak. Sok mindenre válaszolhatna, de nem igazán érez magában erőt arra, hogy a kérdőszót találgassa, és az arra adandó válasz minőségét.
- Makacs volt - javítja ki szórakozottan a jelen idejű állítást, szórakozottan fájdalmasan, szinte vontatottan. A hangja csapodár, kimélyül, megemelkedik, sírástól torz beteg és vak öregember, akinek nincsen botja és nincsen reménye sem, hogy arra támaszkodjon. Nem vitatkozik az állítással, hiszen igaz, még ha nem is hajlandó elfogadni a lelkének egy kis része, ami túl nagy szerepet kap, és ez a rész arra gondol, hogy _akkor is_ kényszeríthették volna.
Az akkoris mondatoknak általában nem sok közül van a valósághoz.
- Ha-ha-ha-ha. Ha időben lebeszélem, ha ott se lettünk volna, ha mind meghalunk már évközben, ha vissza se jövünk az iskolába... kötözőbűbáj is van a világon, a bizalmát meg majd valahogy visszaszereztük volna. Ha él, akkor lehetett volna dolgozni a bizalom kérdésen - összeszorítja a fogait, az eget kémleli, a sötét csillagokat, így nem figyelhet fel a mozdulatra, a nedves foltra, a saját kezét meg nem is érzi.
- Az a fix ideád, kibaszott rögeszméd, hogy nekem akkor lesz kurvajó, ha azt mondom, hogy a te hibád és trallala trallalal. Rohadtul idegesítő. Hagyd abba.

Nincs oka vitatkozni róla, lévén elengedte a kérdést már a Szellemszálláson, s bár ahhoz viszonylag elég sok köze volt Saladin rosszullétének, egyáltalán nem áll szándékában ismét előrántani a barátság barátságtalan nyulát a kalapból. Eddig a pillanatig aligha lehetett meggyőződve arról, hogy bármi is összeköti még őket az említetteken kívül, bár annyi intelligenciája nyilvánvalóan van, hogy felfogja, a mardekár kígyói sem mindenkinek mutatják meg a valódi arcukat átkozódás, zsarolás és egyéb sötét vermek nélkül, melyben végül minden tapasztalást eltemethetnek.
Furcsa, de valahogy sosem jutott eszébe. Hogy mi lett volna, ha Saladin hal meg Kyndeyrn helyett… nem mászott fejébe a gondolat, mert nem a szőke volt az, aki eredetileg útját állta annak a bizonyos átoknak, hanem ő. A választás jelen esetben közte és Kyn között dőlt el és az utóbbi itta meg a levét, méregzöld villanással övezve.
Talán erre gondolnia illett volna. A bosszúvágyra, amibe nem csak a kígyók, a legtöbb ember szeret megmártózni, ha alkalma nyílik rá. Mert az az érzés már csak olyan, forró és otthonos, célt ad, vágyakat, hideget és vérfagyasztót, ami megedzi az elmét és átokra szólítja a pálcát tartó kezet. Természetes a maga természetellenességében és mégis… miért várta volna tőle éppen ezt? Soha nem voltak olyan kapcsolatban, ahol ilyen mértékig meg kellett volna ismernie a másik sötét oldalát, ha látta is már, másokkal hogyan bánik, azok inkább… humorosabb hangvételű szívatásoknak tűntek, semmint valódi büntetésnek. Persze azok alanya nyilván másképp gondolta volna, de ő… kívülről szemlélte csupán.
Erősen kételkedik abban, hogy valóban ennyire különlegesnek látnák. A problémás, antiszoc kölyök, aki mardekárosokkal lóg, csicskákat tart és utál mindenkit maga körül? Aligha vannak róla kellemes benyomások, bár nyilvánvalóan tud időnként bravúros dolgokat bemutatni, egyszerűen csak sokkal több a gond vele, semmint hogy egyenlíthetné a mérleg nyelvét, netán egyenesen magasabbra is lendülne a jobbik oldal holmi lenyűgözésekért. Nem hisz ebben, ámbátor nem is kerül túl sok interakcióba a környezetével, hogy egyáltalán tapasztalhassa annak ellenvéleményét.
Néma csend zuhan rá a megerősítésre. Akár meg is taposhatná helyette, nagyjából pont annyira lenne fájdalmas, csak jelen esetben a szőke épp a lelkébe gázolt a teste helyett, bár az ujjai között csorduló nedvességből ítélve az utóbbiba is elég jól sikerült.
- Volt. – Egyezik bele végül kelletlenül, megfeszülő állkapoccsal a javításba. Nem érezte szükségét, holott túl sokszor gondolkodik jelenidőben valakiről, aki már sosem lesz velük. Kénytelen biccenteni a feltételesség nevetségességére. Vontatott a mozdulat, de nem tudja megadni annak igazát. Voltak lehetőségek, nem éltek vele. Utólag már hiába okoskodnak rajta.
- Felelőtlenség volt. Sosem szabadott volna részt vennünk egy harcban, ami sosem volt a miénk. Semmi keresnivalója nem volt ennek a csatának egy átkozott iskolában. – Nem mintha nem lenne már mindegy, nem igaz? Megtörtént. A halottak pedig nem támadnak fel.
- Mert az én hibám volt! – Nagyon hirtelen horgadnak fel benne az érzések újra, pillantása kifényesedik, az alakja megfeszül, ahogy a hangjába belesajdul a vallás. – Egy percig sem gondoltam, hogy neked ettől jobb lenne, de ez még nem változtat a tényen, hogy ÉN tehetek róla! Azt az átkot nekem szánták és nem neki, ha tudtam volna hárítani, ahelyett… ahelyett, hogy… - Hirtelen fullad bele a hangja szaggatott lélegzetébe, mindkét kezével a gyomrára simít. Túlságosan is erőtlennek érzi magát. Annyira, nagyon…
- Ahm… egy kicsit… rosszul vagyok, szállj le. – Kicsúszik a fiú alól, bár nem kúszik messzire, megfordul és hátát a gyökérnek veti Saladin mellett, fáradt mozdulatokkal kezdi el kigombolni a talárt, bár az ujjai vértől síkosan csúsznak meg a csatokon. Fél percen belül így, vagy úgy feltárja magát a gyomorszájra ütött, szúrt seb. Sokkal súlyosabbnak tűnik a rengeteg vértől, mint amilyen, hosszú ujjai remegve érintik a mélyre beleékelődött kristálydarabot. – Hhh… rohadt élet...