Madame Puddifoot kávézója

Egy kávéház, melyet a szerelmespárok látogatnak előszeretettel. Be kell vallani, hogy a dekoráció más idetévedők szemében egyenesen ízléstelenül hathat. Kétszemélyes asztalok találhatóak itt többnyire, de a kávézó egy eldugottabb sarkában többszemélyes asztalokat is elhelyeztek.
Érkezés előtt érdemes helyet foglalni!

[viselet]

1999. február 13.

A néhány nappal ezelőtti levél nem lepett meg különösebben, az viszont annál inkább, hogy ez a bizonyos Blaire Montrego még mindig emlékezett az öcsém címére. Hosszú sorokban kérlelt: adjam vissza a nagydarab bátyjának azt a nevetséges pálcát. Sőt, felajánlotta, hogy találkozzunk és esetleg egyezzünk meg valamilyen módon. Vajon Montrego elmondta neki, hogy nem érdekel a pénzt? – gondolkodtam el. A válasz persze egyértelmű volt: nem beszéltek rólam, egyébként fel sem merült volna ennek a nevetséges levélnek a megírása.
Röviden válaszoltam:

Kedves Blaire!

Érdekes kéréssel fordult hozzám, feltételezem remek ajánlattal fog előállni. Mindenestre szombaton, reggel 10-re ott vagyok a kávézóban. Kérem, ne várasson meg!

Üdv,
E.

Ma reggel is korán keltem, hiszen – ahogyan általában –  most is szerettem volna megadni a módját a találkozómnak. Egy frissítő zuhany után csinos felöltöztem és szokatlanul sokat foglalkoztam a hajammal is. Éppen csak beparfümöztem magamat és a Deantől kapott bottal megindultam a kandalló felé. Esmé még aludt, így egy rövid üzenetben biztosítottam róla: időben hazajövök.
A kandalló melletti falra végre felkerült anyám képe. Egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt elindultam. Úgy éreztem el kell búcsúznom tőle minden alkalommal, ha csak kiteszem a lábamat a házból… igazából jól esett ismét közel tudnom magamhoz, még akkor is, ha már régen elvesztettem. Tudom, mit tett értem és valójában inkább hálával tartozom neki. Butaság volt haragudnom, amiért sírba vitte a titkot, arról ki az apám. Csupán meg akart óvni.
Lágy mosollyal az arcomon léptem be a kandallóba és hamarosan a Három Seprűben találtam magamat. Még elég korán volt, így csak egy-két diák lézengett ott… és bár nem a kocsma volt az úti célom, azonnal megkívántam egy jó adag vajsört. Talán jobb is, hogy nem ide ülünk be – szögeztem le aztán magamban. Még a végén megint összefutnék a nagydarab bátyóval és azt szívem szerint inkább elkerülném, ha nem muszáj a közelében lennem feltétlenül.
A kandallópárkányra készített ruhakefével kicsit megtisztogattam a kabátomat. Szerencsére az Esmétől kapott – számomra túlzottan is – világos pulóverem nem lett túlságosan poros. A hajamat is megigazítottam és úgy indultam tovább az úticélom felé. Persze tökéletesen emlékeztem Madam Puddifoot kávézójára. Lucy Blackwell nyakából is ott csaltam ki egy láncot, miközben ő szenvedélyesen próbálkozott.
Nosztalgikus érzés fogott el, ahogy végig csattogtam a falun és megálltam a kávézó bejárata előtt. Szinte már így érzem azt a gusztustalan, édes illatot, ami odabent mindent megtöltött. A kilincsre raktam a kezemet és könnyedén belöktem az ajtót. A lebegő, rózsaszín buborékhoz hasonló szívek azonnal megragadták a tekintetemet és közben háromszor hálát adtam magamban, hogy Esmé nem akar ilyen cikis helyre vinni a következő napon. Itt persze már a Valentin napi hétvégén hatalmas volt a készülődés. A szíveken kívül mindent rózsaszirmok borítottak és olyan cukorkák, amiken kicsit sem félreérthető feliratok díszelegtek: Légy az enyém! Kóstolj meg! Az émelygés is elfogott az egésztől.
– Segíthetek, uram? – kérdezte egy rózsaszín hajú, rágógumi színű ruhát viselő boszorkány. – Találkozója van valakivel?
Valójában időm sem volt felfogni hogyan került mellém. Belőle is édes illat áradt, talán még töményebben, mint ami a kávézót betöltötte. Megpróbáltam nem elsápadni és visszatartottam az egyre erősödő hányingert.
– Blaire Montrego – mondtam.
– Kövessen kérem! – mondta és elindult előre.
Inkább nem figyeltem, mennyire riszálja a fenekét abban a túlzottan is élénk színű ruhában. Az asztalunkkal foglalkoztam inkább. A felett, mintha még több buborék szív lett volna és ahogy megálltam megint megcsapot a boszorkányból, vagy az asztal közepén álló rózsacsokrot tették még illatosabbá egy kis mágiával.
– Ez a maguk asztal – mutatta.
Megvárta, míg egy biccentést követően leülök. A botomat az asztalnak támasztotta, majd negédes mosollyal várt. Nem nagyon értettem, mit akar még, ezért kérdőn néztem rá.
– Esetleg hozhatok valamit? A ház specialitása a hétvégére az Imádlak Forrócsoki extra cukor szívvel és a Kapj be azonnal jeges kávé rózsaszín mályvacukorral és dupla tejszínhabbal – magyarázta és kissé el is pirult a mondat végére. Reméltem, hogy ezt csak a meleg teszi. – Ezen kívül van a hagyományos epres muffint javaslom, ez a randizó párocskák kedvence.
– Jó lesz a muffin és a Kapd be kávé – válaszoltam unottan, szándékosan elrontva a nevét az italnak.  
Szerencsére ezek után elment és csak a rendelésemmel tért vissza. Mivel azonnal teletömtem a számat, nagyjából el is menekült. Távolról figyelt. Gondolom azt hitte valami elmebeteg vagyok, aki végül egyedül megy haza a randi után.
Reménykedtem, hogy nem sokáig kell már egyedül lennem… valóban nem volt kedvem itt ücsörögni és magányosan iszogatni egy nyálas embereknek szánt italt, amitől minimum háromszor fogok hányni mielőtt hazaérek. Minden esetre, amikor az ajtó feletti kis csengő jelezre: újabb vendég érkezett, felkaptam a fejemet.

zene: ID - Beliver

- dress -


'Till it broke up and it rained down
It rained down, like
You made me a, you made me a believer, believer'



~~ ❈ ~~

Harmadjára indulok el a kastélyból. Meglepő módon először a sálam hagytam ott. Aztán már félúton a kijárat felé jutott eszembe hogy esetleg kellhet a pálcám is. Harmadjára már acsarogva állok a bejárat előtt és próbálom kitalálni a jelszót. Újabb tíz perc és a táskám is nálam van. Mégis csak Lestrange-t eszi ide a penész, mármint miután Elliot-tal találkoztam és hát nos, öhm, inkább legyek túlöltözött, mint alul. Persze első helyen a pálcaprobléma áll. Meg Lee... vagy hogy a fenébe is hívják....
Szóval csak miután megszereztem, amit akarok fogok foglalkozni Eric-kel. Szóval nem engedélyezek még csak egy elpirulást sem, miközben lemasírozok a teázóba. Hozzáteszem a fél falu felbolydult, mint ilyenkor az lenni szokott. Komolyan várom, mikor ugrik ki valami nagy rózsaszín izé valamelyik mellékutcából, de sajnálatos módon csalódnom kell. Nincs más csak undorító díszek, meg andalító muzsika. No meg rózsaszín kirakatok. Igazából ha megölnének se vallanám be hogy azért szeretem a Valentin-napot. Habár... kissé elszontyolodom mert rájövök, hogy az idei enyhén bonyolult helyzetet mégsem várom. Ha csak belegondolok hogy két óra se és Eric-kel szembe néznem a gyomrom összeugrik és pillangók verdesnek benne. Eddig mindenáron kerültem, főleg a szilveszter és a januári eseménye után, de hát nem tudok már több kifogást kitalálni, miért nem érek rá. Plusz, nekik most lett vége a félévnek és két hét szünetük van. Ez az én formám! Meg hát Mathias is amennyire ideges hangulatában van jól jön, hogy a legjobb barátja mellette áll és végre nem nekem kell a kiborulásait hallgatnom .. vagy legalábbis ő ezt hiszi, Eric ezért jön.
Mikor belépek a kávézó bódító melegébe elsőre megcsap az erőteljesen cukorka illat. Olyan tömény édes hogy az már undorító. El is fintorodom, miközben lecsattogok kissé sem nőiesen és lekapom a fejemről a sapkát. Megigazítom a tincseimet, mert a luficsoport és a pattogó szívecskebuborékoktól úgy érzem ragad az arcom és a hajam is. Bahhhhhh... mégiscsak utálom a valentin-napot!!!
Persze rögtön kiszúrom a tolvajt, aki tömi a fejét és teli szájjal mered maga elé. Innen olyan mint egy kis hörcsög, ahogy a pofazacskójába begyömöszöli a zsákmányt. Nevethetnékem támad a gondolatra, meg hát ez aztán abszolút nem vonzó. Ahogy a puszi sem, amit tőle kaptam. Érdekes hogy még csak nem is a számra, mégis ösztönösen arcon csaptam. Bezzeg Lestrange rögtön a számra tévedt... őt mégse bírtam megütni... szimplán csak faképnél hagyni... Jó mondjuk így utólag nem is tudom melyik a rosszabb...
Megrázom a fejem, kitiltva a kavargó gondolatokat a fejemből. Ezzel persze azt érem el hogy még több cukorkaillat csap meg. Ahhhhh!!!!
Szemforgatok, miközben lehúzom a kabátom és egy mosolyt erőltetek magamra. Bájosat és barátságosat. Mert muszáj ha célt akarok érni.
- Csak óvatosan a szerelmi bájitalos kávéval... akire ránéz, abba rögvest belezúg. Hallottam hogy idén extra erős lett...- mondom vidáman, miközben az asztalhoz lépek. Nem nyújtok kezet és nem köszönök külön. Ezt tudom be annak. Könnyedén veszem le a kabátom és dobom le a székre miközben leülök és a lábaim keresztbe vetem. Ezüstös kék íriszeim a másik arcára függesztem. Próbálom felmérni a rezdüléseit. Tudom, hogy Mathias mennyire elutasító vele szemben, lehet pont ezért érdekel engem még jobban. Mert fura módon nem tűnik sem veszélyesnek sem félelmetesnek. Nem ilyennek képzelek el egy hivatásos tolvajt. Főleg nem ilyen kisfiús fejjel. Vajon hány éves lehet? Húsz? Huszonöt? Többnem nem saccolnám, habár ebben mindig rossz voltam. Nyugodtan teszem a kezem az asztalra és kulcsolom össze ujjaim.
- Egy csésze earlgrey-t kérek. Üresen. -
A boszorkánynak esélyt se hagyok hogy ajánlgatni kezdje az undorító idény választékot. Nincs hangulatom semmilyen cukkanó pukkanó rózsaszín maszlagra. Nem vagyok sem hülye sem királykisasszony. És a gyerekkorból is kinőttem. Mély sóhaj szakad fel belőlem erre a gondolatra, ami persze egy löket is saját magamnak. Hát hogy végre a tárgyra térjek. Mert hát szóval ezért jött ide a másik. Hogy a furkász vigye el!
- Ahhh, na szóval. Tudom hogy ez egy lehetelten szituáció... a bátyám... maradjunk annyiban hogy nem egyszerű eset. -
Elhallgatok. Vajon hogy győzhetném meg? Muszáj visszaszereznem, mert apánk pálcája már két hét alatt kicsinálta. Kész idegroncs. Meg totál szétszórt. Aggódom...
- Higgye el, ostoba félreértések sorozata áll fent. Szóval, kérem, mondja meg mi az ára, hogy visszaadja. És felejtsük el egymást. -
Arcom keménnyé válik, kissé jegessé. Hirtelen tör elő belőlem az üzletasszony meg az aranyvérű hiúság keveréke. Essünk túl rajta. Gondolom hogy ő sem akar itt ücsörögni, ebben a koszos kis kávézóban világvége két szám alatt, ami ráadásul úgy néz ki mintha egy csillámló unikornis böfögte volna ki. Na én se. És ha  eszembe jut, hogy lassan vánszorog az idő előre - hozzáteszem, nem elég lassan - hogy még Lestrange-el is itt találkozzam, nos érzem hogy vörös pír kúszik fel az arcomra. De ezt betudom a melegnek. Egyelőre.

[viselet]

1999. február 13.

Az ajtó nyílására felkaptam a fejemet. Mit sem törődve azzal, hogy tele van a szám, egy pillanatra megengedtem magamnak a pofátlan bámulást. Ha van valami, ami határozottan felér az epres édességbombával, akkor az Montrego húgának megjelenése – habár enyhén túlöltözött.
Az asztalunk hoz érve még mindig mosolygott. Igaz ez a gesztus meglehetősen erőltetettnek tűnt, ami egy cseppet rombolta az amúgy csinos arcát, mégis valamiért magával ragadott. Mindig is szerettem a groteszk dolgokat. Döbbenetes, hogy ez annak a nagydarabnak a húga – állapítottam meg és még egy nagy darabot a muffinból a számba tömtem.
– Csak óvatosan a szerelmi bájitalos kávéval... akire ránéz, abba rögvest belezúg. Hallottam hogy idén extra erős lett... – mondta.
Végig néztem, ahogy leveszi a kabátját és leül. A lábait „nagylányosan” keresztbe vetette, de nekem csak gyerekes próbálkozásnak tűnt részéről. Azt elismerem, hogyha egyszer igazi, érett nő lesz, akkor talán még engem is levesz a lábamról, egyelőre szívesen nézegettem, de nem vonzott ennél jobban.
– Hát, akkor csak magának van oka félni – vigyorodtam a lehető legkedvesebb hangomon. – Ugyanis, ha nem látná, kedves Blaire, egyenesen magát nézem.
Közben ismét előkerült az a nevetséges, rózsaszín fejű banya. Így jobban megnézve el sem tudtam dönteni mennyi idős lehet, de mivel megint a fenekét kezdte el riszálni, ahogy elhaladt mellettünk az „üres” italért, inkább gyorsan elfordítottam a fejemet.
– Na őt nem szívesen nevezném a kedvesemnek – mondtam és a kávé tetején díszelgő mályvacukrokat piszkáltam a szívószállal. – Egyébként szívesen meghívtam volna egy Kapd be kávéra. Képzelj csak el, ha mindketten szerelmi bájitalt veszünk be… vajon mit szólna az a szép nagydarab bátyja?
Nem akartam túlzásba vinni. Na nem azért, mert megbántanám. Kicsit sem érdekelne, a harcias énje jobban tetszett, mint ez az üzletelgetős. Valójában Esmé miatt nem akartam túlságosan húzni az agyát, tiszteletben tartom a kapcsolatunkat és ezt semmilyen elkényeztetett fruska nem írja felül; akkor sem, ha történetesen képes lenne az ujja köré csavarni – feltéve, ha hagynám magamat.
Az üzletelés határozottan jobban indult persze részéről, mint Montregonál. Tetszett a felvezető mondat, nem is kötöttem bele, csak bólintottam, azonban elhallgatott. Az az érzésem támadt, hogy talán nekem kéne mondani valamit, ehelyett felemeletem egy mályvacukrot. Egészen közel emeltem az arcomhoz és azon gondolkodtam: Vajon ezt is szerelmi bájitalba áztatták éjszakára? Szeretek veszélyesen élni, így bekaptam és közben nagyon vigyorogtam.
Szerencsére időközben megérkezett a folytatás is: – Higgye el, ostoba félreértések sorozata áll fent. Szóval, kérem, mondja meg mi az ára, hogy visszaadja. És felejtsük el egymást.
Letöröltem a képemről a vigyort és hátradőltem a székembe. Nem akartam megfontolni különösebben a dolgot. Nem szerettem volna találomra kitalálni valami nevetséges árat ennek az egésznek. Arra voltam kíváncsi, ő mit tart elég értékesnek a bátyja nevetséges pálcájáért, amit amúgy bármikor pótolhatott volna egy gyors látogatással az Abszol úton. Éppen ezért a miértje is foglalkoztatott a dolognak.
Valószínűleg Miss Montrego – ha olyan kemény fából faragták, mint a testvérét – nem volt a tudatában annak, hogy szinte ingyen odaadnám neki a pálcát az ostoba kék nyakkendővel együtt, ami ott lapult a zsebemben. Nem tudom, miért vagyok ilyen rendes mostanában… talán sajnálom Montregot, amiért egy ilyen családba született. Nem tudok róla sokat, de a viselkedéséből csak is arra tudok gondolni: alaposan tönkretették. Engem is tönkre tettek, viszont nem a családom… csupán az apám. Az az évekig tartó vágy, hogy megismerjem és a szilveszter utáni találkozás tökéletes csalódás volt. Ráadásul rá kellett jönnöm: a gonoszság, ami bennem él az ő öröksége. Ez az, amivel mindennap meg kell küzdenem. Nem a lopás tesz gonosszá, hanem az érzés – ami időnként nagyon erős –, ami arra késztet: bántsak másokat, kínozzam őket. Egyelőre persze gátat tudok szabni ezeknek a késztetéseknek… de érzem, ahogy egyre nehezebb elfojtani.
Ez az érzés Montrego esetében nem jelent meg, szimplán csak Elliot O’Mara lettem. A „Rowle énem” nem tört elő… talán a szalag sem működött olyan erőteljesen. Egyszerűen csak le akartam kezelni, mert gyereknek tartottam. Ha azt a furcsa rohamot nem előttem kapja, talán még most is így lenne. Elismerem: megsajnáltam, de a pálcáját és az egyéb hülyeségeit nem kapja meg olyan könnyen. Mellesleg semmi szükségem ezekre a dolgokra, egyszerűen csak cukkolni akartam egy kicsit.
– A kislányos arckifejezése jobban tetszett – mondtam, ahogy végig néztem rajta.
Kicsit húzni akartam a választ, ezért a számhoz emeltem a kávét. Úgy tettem, mintha innék belőle, de valójában egy korty sem csúszott le a torkomon. A rózsaszín pohárból szerencsére csak a hab lógott ki, ami egy kicsit összekente az arcomat.
Felemeltem a szívet formázó, rózsamintás szalvétát és megtöröltem vele magamat. Vajon most retteg, hogy belészeretek? – gondolkodtam el és letettem a szalvétát az asztalra, remélve, hogy alaposan megtisztítottam magamat.
– Nem gondolkodtam az áron – folytattam aztán egy kicsit talán túl könnyeden is. – Engem az érdekel, hogy maga mit gondol megfelelő árnak azért a pálcáért.

zene: KP - This Is How We Do

- dress -


'It's no big deal, it's no big deal, it's no big deal
This is no big deal
This is how we do, yeah, chilling, laid back
Straight stuntin’ ya we do it like that'



~~ ❈ ~~

– Hát, akkor csak magának van oka félni. Ugyanis, ha nem látná, kedves Blaire, egyenesen magát nézem. -
Meg nem mondom miért, talán a másik arcára kiülő széles vigyor vagy a fene se tudja, de hirtelen zavarba jövök. Ami azzal kezdődik hogy bennem reked a levegő hirtelen. Olyan szinten hogy fél perc után fulldokoni támad kedvem. Szóval meg kell erőszakolnom a tüdőm hogy újra működésbe lépjen. Aztán persze az arcomra felkúszik a pír. Először enyhén majd a végén érzem hogy lángol az arcom. És nem kell ehhez tükör hogy tudjam, kb paprikavörös lettem. Elfog egy fél pillanatra a harag is, amiért megszégyenít ez az alak. Aztán persze itt terem a rózsaszín hajú Charlotte, aki most extra bájosnak képzeli magát ebben a maskarában, amit magára öltött valentin-nap alkalmából. Bele se merek gondolni hogy mi lesz holnap, ha ténylegesen a ’nagy’ nap lesz... cöh...
A teám mellé két picike macaron is társul I love you felirattal, amitől hánynom kell. Na jó a süti tuti finom, így zavaromba hozzá nyúlok, habár csak babrálom. Talán csokitrüffeles, vagy eperkrémes, amit imádok, mintha múlt héten azt ettünk volna Julie-val, de nem esküdnék meg rá hirtelen. Felpillantva még mindig a vizslató tekintettel találom szembe magam. Lehunyom egy percre a szemem és megerőszakolom magam. Nyugalmat erőltetek, ami nehezen de csak sikerül és leveszem a pulcsim is. Megigazítom a blúzomat, mely enyhén kivágottabb, mint kellene, de hát ez is Lestrange bosszantására szolgál, miközben a férfi hangja vonja magamra a figyelmem.
- Egyébként szívesen meghívtam volna egy Kapd be kávéra. Képzelj csak el, ha mindketten szerelmi bájitalt veszünk be… vajon mit szólna az a szép nagydarab bátyja? -
- Hmmm hát csábító az ajánlat... de nem rajongok a kapd-be dolgokért. Na meg a szép nagydarab bátyám élve eltemetne, mindkettőnket… azt hiszem…-
Engem legalábbis biztos. De ezt nem kötöm az orrára. Kevesebbért is kaptam már agymosást azt meg hogy esetlegesen a legjobb barátja is a képbe került nálam vagyis én nála, nos ez azt hiszem a puccs és a mágusháború de még az apokalipszis együttes fogalmát is túlszárnyalja nála. Szóval inkább nem is akarom ezt a dolgot részletezni, és mégis... már megint Eric-re terelődik a gondolatom holott maximálisan próbálom kiverni a fejemből. Igaz hogy nehéz, ez meglehet amolyan Lestrange-vonás, de rohadt bosszantó hogy nem elég hogy, az órámra pillantva állapítom meg hogy másfél óra, annyim maradt, de máris itt van... legalábbis a lelki szemeim előtt.
– A kislányos arckifejezése jobban tetszett –
- Cöh.... - szalad ki a számon egy szemforgatás keretein belül. - Ez az új bókolási stílus? Ja nem, az a majdnem szájra puszi, hát persze, majd’elfelejtettem! -
Szakrasztikus hangulatom hogy oldjam belekortyolok a teámba, ami jó jó de, áááááá  forró! Szóval lendületből lecsapom, hogy a kezemre is jusson egy kilöttyenő csepp, ami miatt persze felszisszenek és a számhoz kapom. A franc!
– Nem gondolkodtam az áron. Engem az érdekel, hogy maga mit gondol megfelelő árnak azért a pálcáért.-
Elveszem a kezem a számtól és elgondolkodva pillantok a másikra. Vajon szivat vagy viccel? Nem hiszem el hogy én szabhatom meg az árat. Fura... nem erre számítottam. Elbillentem a fejem kicsit, ahogy tűnődöm, majd nagy sokára szólalok meg.
- Hmmm, ahogy tudom érdeklik a csecsebecsék. Nos, gondolom trófeagyűjtő, mint a legtöbb férfi... - megállom hogy ne piruljak el. - ... Ha igen akkor ez esetben talán dűlőre tudunk jutni. Mondjuk nem árulom be a szép nagydarab bátyónál, hogy majdnem megcsókolt....-
Elmosolyogom negédesen, ujjaimmal a csészém szélét simítok végig. Igazából ezzel bevallom, hogy eddig se tettem meg, de nem érdekel.
- Vaaaaagy.... mivel bármit megadok a pálcáért és mert valentin-nap van...azaz lesz... no meg szerelmi bájitallal is megmérgezhettek.... akár még meg is csó.... -
Ó igen nem fejezem be a mondatot csak vigyorgok. Gonoszul. Kihívóan. Vajon elég tökös? És vajon elég neki ennyi? Nem tudom. Nincs igazán hangulatom a dologhoz, de látva mamlasz Mathias szenvedését igenis kell az a rohadt tölgyfa pálca. Plusz, eléggé berágott rám amiért meghívtam magunkhoz a villásreggelire Lee-t. Meg amúgy is, amiről nem tud az ember az nem fáj. Mathiasnak se és Ericnek se. És ezt a kis esemény nem is osztanám meg, senkivel sem.

[viselet]

1999. február 13.

Valószínűleg sikerült a képemre került tejszínhabot maradéktalanul eltávolítani a giccses – sőt, illatosított – szalvétával. Csupán azért jutottam erre a következtetésre, mert Miss Montrego láthatóan kicsit összezavarodott a javaslatomtól – tudniillik, hogy mondjon valamiféle számára megfelelő árat a pálcára –, ahelyett, hogy elnevette volna magát.
– Vaaaaagy.... mivel bármit megadok a pálcáért és mert valentin-nap van...azaz lesz... no meg szerelmi bájitallal is megmérgezhettek.... akár még meg is csó....
Elharapja a mondatot, miközben a csészéjénél babrál az ujjával. Közben vigyorogni kezd. Az a gonosz kifejezés az arcát vonzóbbá tette. Kedvelem az erős nőket, de ez a kislány még csak a közelében sem járt annak, ami tetszik. Nyilvánvalóan kellemes volna abból a szép, vékony nyakából letépni a láncot vagy éppen beszívni az illatát, de ilyen butasággal engem aztán biztosan nem veszteget meg.
Közelebb hajoltam, az asztal közepe felé és most egyenesen a szemébe néztem. Vajon tényleg ennyire jó nőnek érzi magát? – gondolkodtam el. Az érdekelt, hogy mit érezne, ha elbizonytalanítanám… ha azt kéne tudomásul vennie: kicsit sem érdekel. Lényegében nagy hazugság nem volna. Tetszik, de nekem Esmé az első.
– Bocsásson meg, Miss Montrego, de cseppet sem vonz a lehetőség – válaszoltam és most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak. – Tudja, maga még túlságosan kislány ahhoz, hogy megtudjon venni ilyesmivel.
Hátra dőltem a székbe és kezembe vettem az italomat. Nem ittam bele az italba, nem vitt rá a lélek. Az édes illata pedig inkább bódító volt, semmint frissen tartó. Nem is volt szükségem az éberségemre, már régen lemondtam erről. Blaire-t megbámulni éppen elég volt, a helyzet szürreális és nevetséges volt. Érdekes, hogy a Montrego testvérek közül senkinek sem jutott eszébe visszaszolgáltatni Esmé láncát vagy kimondani olyan egyszerű szavakat, mint: „kérlek”. Nem lepett persze meg a dolog, mindketten elkényeztetett kölykök. Pénzzel, csókokkal és hasonló felszínes hülyeségekkel akarják megoldani az élet gondjait.
– Sajnálom, drágám, de az igazi nőket kedvelem – döntöttem félre a fejemet. A lehető legártatlanabb arckifejezésemet vettem elő. – És nyilván a menyasszonyom sem értékelné, ha valaki más csókolgatna.
Akár egy kísérlet is lehetne – gondoltam. Ahogy Blaire is mondta, Mathias éppenséggel nem egyszerű eset… de vajon kettejük közül kinek van több türelme? Engem csupán ennyi érdekelt volna, aztán felőlem meglóghat a pálcával együtt. Visszamehet a Roxfortba vagy élvezheti a hétvégét. Nem állt szándékomban magamnál tartani Montrego „kincsét”.
Alaposan végig mértem megint a lányt. Szinte kihívóan. Egy pillanatra a mellein legeltettem a szememet. Milyen formásak… még biztosan nőni fognak – gondoltam. Lassan siklott fel a tekintetem az arcára. A képébe vigyorogtam. Jól esett szemtelennek, bunkónak és közhelyesnek lenni. Végül is ők ezt várják egy tolvajtól. Nyilván meglepné őket az, hogy szoktam olvasni, tudok ezt-azt és közel sem vagyok annyira buta, mint képzelik.
– Biztosan nem kér egy kávét? – érdeklődtem és még el is mosolyodtam.
Megkavargattam a már el-eltűndező tejszínhab maradékát a kanállal. A rózsaszín mályvacukrokat bökdöstem tovább, amik immár feláztak a szerelmi bájitalos létől. Kár volt értük, szívesen bekaptam volna egyet még.
– Nem tudja mit hagy ki – folytattam, majd letettem az italt az asztalra.
Aztán elgondolkodtam.
A muffinhoz kapott villához értem és megbökdöstem vele a maradék süteményt. Talán még is csak jobb lenne, ha hagynám magamat behálózni. Egy kis izgalom nekem is járt… és ha valaki meglátná vele, hmm, na az lenne az igazi. A Roxfortban senki sem fogja kímélni – gondoltam gyorsan végig.
– De, esetleg megpróbálhat elcsábítani – nyögtem ki aztán. Kíváncsi voltam, hogyan is vágna bele a dologba.

zene: KP - Hot N Cold

- dress -


‘Cause you’re hot then you’re cold
You’re yes then you’re no
You’re in then you’re out
You’re up then you’re down
You’re wrong when it’s right
It’s black and it’s white'



~~ ❈ ~~

Hirtelen mozdulattól aprón összerezzenek. Nem vagyok ehhez hozzászokva és Lestrange csókja után duplán ingerlékeny vagyok minden hirtelen mozdulattól. A fene essen belé...
Dühös leszek magamra de ennek csak a szememben megvillanó szikra ad jelet. Elliot csak az asztal közepéig hajol relatív kényelmesen. Nem tetszik nekem ez a nézése... nagyon nem. És persze a szavak sem, amik elhagyják a száját. Ezüstszürkés íriszeim kissé összeszűkülnek. Kezdem érteni miért nem szereti a bátyám. Nem akartam hinni neki, elvégre labilis lelkiállapotban van, de talán mégsem annyira rossz az emberismerete. Mert ez pasas iszonyatosan hiú. Leró a hanglejtéséből. Süt az arrogancia és a magabiztosság, ami egyben ellenszenves viszont valamiért még szexivé is varázsolja. Ó hogyaza....! Nem nem tetszhet az ilyen... mert hát pont ugyanez Eric is. Iszonyatosan jóképű. Míg Lee kisfiúsan cuki, addig Eric a sármos és veszélyes pasi. Elliot kalandor és tolvaj, ami a veszélyességet hatványozza. Eric meg Mathias barátja, ami már önmagában giganagy izglomfaktor. Szóval eddig döntetlen is lenne a dolog, és megkönnyíthetné az hogy valamelyik esetleg udvarias lenne, ahogy az illendő. Így billenne a mérleg képzeletbeli nyelve, de nem... mert miért is lenne, bahhh....! Mind a kettő ha kinyitja a száját dől belőle a két füle közt rekedt sűrű sötétség... Féééérfiakkk!!!!
– Sajnálom, drágám, de az igazi nőket kedvelem. És nyilván a menyasszonyom sem értékelné, ha valaki más csókolgatna.-
- Hummmm.... -
Ennyi jut ki a számon, mert a többit inkább lenyelem. Már az is sokkol ahogy lenéz és ahogy megsért, de az hogy ennek az alaknak -aki eddig oly szimpatikus volt és most már olyannyira nem az hogy az már fáj - még menyasszonya is legyen...?
- Szerencsétlen... -
Nem tehetek róla, de kiszalad cinikusan a megjegyzés a számon... Mérgesen félrepillantok. Csalódott vagyok. Nem akarom hogy lássa, megbántott, de mégis... nekem is van önbecsülésem. És ő telibe gázolta. Na ez lenne az a pont hogy Mathias péppé zúzná mert az én becsületem még az ő egójánál is előbbre való. De nincs itt és amúgy sem vagyok híve az erőszaknak. Sem az udvariatlanságnak. Szóval nyugalmat erőltetek az arcomra és el bűbájos mosoly kíséretében nézem, ahogy végigmér jó alaposan. Elidőzve a kivágott felsőm domborulatainál. Ó de meglepő... kislány mi? Cöh....
– Biztosan nem kér egy kávét? Nem tudja mit hagy ki –
Csak ingatom a fejem, miközben ujjammal továbbra is a csésze szélén körözök. Eltűnődöm egy percre, lehajtom a fejem. A teámat fixírozom, ami gőzölög.
- De, esetleg megpróbálhat elcsábítani. -
- Ó, valóban? Micsoda páratlan lehetőséggel áll elő.. hát igazán köszönöm! -
Ujjaim a pohár pereméről lecsúsznak a fülére idő közben és nem állom meg, hogy szavaim végén a nyomaték kedvéért az egészet ne döntsem a másik arcába. Igen, egyenesen abba a szépen ívelt arcba. Megérdemli… ezzel nyugtatom magam legalábbis. Most már látszik hogy dühös vagyok de némán, és csak a szapora emelkedése a mellkasomnak az árulkodó, na meg a villámló tekintetem. Igaz, a mosoly is eltűnt az arcomról. Sőt… nem tudom mikor pattantam fel. Fel se fogom, hogy a bögrém tűzforró tartalmát öntöttem a másikra, ami még mástól is kegyetlenség nem hogy tőlem. És a felismerés ugyan még nem jött el teljesen de azért máris mellbe vág. Ám a harag mégis csak nagyobb egyelőre.
- Igazán azt hiszi hogy itt sértegethet, aztán meg még elvárja hogy én erőlködjek? Tudja mit? Majd a menyasszonya leápolhatja ott, ahol akarja… ! -
Újra elvörösödöm saját szavaimra, mert hát ez elég kétértelmű elszólás volt, de mit tehetnék? Ezt most ráfogom a dühre. Kezdem érteni most már valóban, miért intett óvva a bátyám ettől az alaktól. Csalódtam. Nem kicsit. És most ezt ki is nyilvánítom. Nem nézek rá, nem bírom ki a látványát. Mindössze felkapom a kabátom és elindulok az ajtó felé. Félúton kifelé jut eszembe hogy a táskám ott hagytam.
Hogy a dementor csókolja szét az átkozott sötét lelkét, ahhhhhhh!!!!
Kezem remegve nyúl be a kabátom belső zsebébe, ahol a rózsafa pálcám pihen. Mikor a kezembe simul egy kicsit megnyugszom. Mély levegő szalad ki belőlem, miközben kisimítok egy tincset és felpillantok, hogy magamhoz varázsoljam tulajdonom. Mert én ugyan vissza nem megyek ahhoz az asztalhoz, az is holtbiztos…!

[viselet]

1999. február 13.

Miss Montrego sértését inkább figyelmen kívül hagytam. Esmé nem érzi magát nyilván olyan szerencsétlennek, mint ahogyan ő beállítja, hiszen akkor nem tartanánk ott, ahol tartunk s nem is mondott volna igent a gyűrűre.
Az meg nem az én bajom, ha valaki olyan buta, hogy nem él az ajánlatommal. Már a bátyjánál is feltűnt, hogy nem lát tovább a saját egójánál. Nyilván szükség van arra is – ezt sosem vonnám kétségbe –, ugyanakkor a lehetőségeket ki kell használni. Aki nem tud élni az ajánlattal az pedig ne engem nevezzen gonosznak vagy szélhámosnak, hanem önmagát ostobának. Nem azt kértem a lánytól, hogy másszon előttem a pórba és könyörögjön a bátyja hülye pálcájáért. Egyszerűen csak felvettem a fonalat. Ő ajánlgatott egy csókot cserébe, hát akkor küzdjön is meg, hogy érdekeljen legalább egy kicsit.
Nevetséges helyzet volt és ez ideig-óráig talán humoros is lehet… most már azonban cseppet sem szórakoztatott. A bátyjával vannak problémák? És akkor saját magára milyen kifejezést használna Miss Montrego, ha a nehéz eset foglalt? Egyikük sem több hisztis gyerekeknél, ez már az első perctől fogva világos… ez persze csak egy dolog, hiszen a helyzetet sem tudják kihasználni, előnyükre fordítani.
– Ó, valóban? Micsoda páratlan lehetőséggel áll elő.. hát igazán köszönöm!
A gúnyos szavakat hamarosan tettek követték. Felpattant a székből és leöntött a teájával. Tűzforró ugyan nem volt, de pont elég meleg, hogy az arcomat, sőt kicsit a mellkasomat leforrázzam vele. A nadrágomra is bőven került, de szerencsére csak minimálisan érintett érzékenyebb pontokat.
Nem kezdtem el üvöltözni, az nem illik hozzám. Csak felszisszentem a fájdalomtól és gyorsan a szalvétával megtöröltem az arcomat.
– Igazán azt hiszi hogy itt sértegethet, aztán meg még elvárja hogy én erőlködjek? Tudja mit? Majd a menyasszonya leápolhatja ott, ahol akarja… ! – folytatta a hisztériát.
Valójában nem tudtam eldönteni, hogy most féltékeny-e vagy éppen rátört a női probléma… de őszintén szólva már kezdtem nem tolerálni a dolgot. Éreztem, hogy remeg a kezem és elszorul a torkom a dühtől.
– Nem kell erőlködnie… csupán azt nem értem, hogyha nem képes lépéseket tenni azért, amire szüksége van, akkor minek rángatott ide – válaszoltam higgadtan.
Nem hiszem, hogy hallotta, ha meg igen, akkor sem érdekelte. Lényegében a hátának mondtam már el ezeket a szavakat. Ostoba kis… – nem folytattam a gondolatot, mert megpillantottam a táskáját, amit sikeresen ott felejtett nagy igyekezetében. Felkeltem, nem érdekelt, hogy csupa tea vagyok és a kezembe vettem.
Nem izgatnak különösebben a női táskák, nem is terveztem megtartani. Ezért nem törődöm módon támaszkodtam a botomra – ami eddig az asztal mellett pihent – és indulta meg bicegve az ajtóban megtorpant lány felé. Már a pálcája a kezében volt, gondolom nem akart erőlködni vagy éppen most akart valami gusztustalan teremtménnyé változtatni. Ezt nehéz lett volna megállapítani.
– Ezt otthagyta – nyújtottam felé a táskát.
Nem néztem a szemébe, már nem érdekelt az egész helyzet. Lemondott a pálcára, inkább eladom és veszek belőle egy újat… csak legyek túl az egészen a Montrego családdal és szabaduljak meg tőlük örökre. Mindketten be vannak kattanva, nem is csoda. Túl belterjes már ez az aranyvérű réteg, nem csoda, hogy ennyi őrült születik közéjük. Már kezdem érteni apám vérmérsékletét. Valószínűleg annak is a vérfrissítés teljes hiánya az oka.
– Mellesleg, nyugodtan mondja el a bátyjának, hogy adtam egy majdnem csókot. Elég komolyan vehető vád lenne, kislány – mondtam gúnyosan.
 

zene: LG - Poker Face

- dress -


‘I wanna roll with him a hard pair we will be
A little gambling is fun when you're with me (I love it)
Russian Roulette is not the same without a gun
And baby when it's love, if its not rough it isn't fun, fun
I'll get him hot, show him what I've got
Can't read my, can't read my
No he can't read my poker face'



~~ ❈ ~~

Mikor visszapillantok meglepődöm. Vagyis konkrétan leesik az állam. A pálca a kezemben megremeg egy fél pillanatra, majd lassan leeresztem. Nincs szükségem magamhoz hívni a táskámat, ugyanis jön az magától. A férfi kezében, aki... biceg. Basszus! Fel se tűnt hogy sántít. A látványa szívbe markoló, főleg így hogy az arcába öntöttem a teám. Mérges, tudom de jól leplezi. Sőt mi több, nagyon jól. Ilyen póker arcot nehezen tud vágni az ember. Kb képtelenség azt hiszem. Neki mégis sikerül mert szinte semmit nem tudok leolvasni az arcáról. Elfog a szégyen, amiért ennyire gonoszul viselkedtem. Oké megérdemelte de... a fene nem kellett volna ennyire szemétnek lennem. Most viszont mér késő bánat. Mikor elém ér és felém nyújtja a táskát nyelek egyet. Talán túl hangosan is.
– Ezt otthagyta –
A szemébe nézek egy pillanatra majd elkapom a tekintetem. Érzem hogy a pír nem kúszik le az arcomról sőt... egyre erősebb lenne megint? Hogyaza...
- Kö... kö... -
Nem bírom kinyögni, mert a szám teljesen kiszárad. Na még ez is! A pálcám elrakom, hisz nincs rá szükségem. Majd, amint a mozdulatsor véget ér, kezdődik egy újabb. A táskámért nyúlok és elveszem tőle. Magamhoz szorítom, mint egy pajzsot.
-  Mellesleg, nyugodtan mondja el a bátyjának, hogy adtam egy majdnem csókot. Elég komolyan vehető vád lenne, kislány –
Na erre a mondatára azért már felkapom a fejem. Összeszűkül a szememmel méregetem egy darabig. Vajon megint burkoltan sérteget? Ez a kislány annyira degradáló.... Végül persze arra jutok hogy megérdemlem ha annak szánta. Lehunyom a tekintetem és lemondóan sóhajtok.
- Hagyjuk. Kinőttem az árulkodós korszakomból. Hisz régesrég elmondhattam volna. És akkor nem csak a fél lába bánta volna... -
Lélektükreim az ő barnáiba mélyednek határozottan. Ezzel is megerősítem a szavaim. Habár úgy hiszem, amúgy is sejti hogy nem kertelek. De mindössze fél percig bírom a szemkontaktust. Ösztönösen pillantok le és téved a szemem a bicegő végtagra. Nem is leplezem a sajnálatom és nagy szemeket meregetek rá, majd végül a férfi arcába. Fura hogy egy fél fejjel magasabb mint én legalább ha nem többel. Majdhogynem akkora mint a bátyám.
- Azt hiszem jobb lenne ha leülne... -
Suttogom a szavakat, noha nem azért mert félek hogy kihallgatnak. Sokkal inkább mert szégyenem így nyilvánul meg. Hogy miattam fáradt el ide... Jó ez a két méter nem nagy kaland, de mégis csak utánam hozta a táskám... Viszont az egyértelműen dícséretes hogy még a faluba is eljött ilyen állapotban. Ez meghat, és ki is ül az arcomra. Kíváncsi vagyok mi történhetett vele. És más körülmények között biztosan rá is kérdeznék minden félsz nélkül, most azonban inkább nem teszem. Nem érzem sem illendőnek sem helyén valónak. Közelebb lépek hozzá, és a kezem nyújtom felé.
- Segítek... - ajánlom, de nem szánalomból teszem. Tényleg megtenném, habár félek lenézőnek érzi. Épp ezért folytatom. - Ennyivel igazán tartozom... a.... tea után...-
Elpirulok. Most úgy tényleg. Arcomba egy kósza tincs kerül mert, mint mindig fél perc alatt, most is egy elpukkanó buborékszívecske kerül a közelembe. Viszont most nincs szabad kezem hogy kiseperjem a zavaró tényezőt az arcomból.
- Szóval... öhm... bocsánat... -
Sandítok fel a másikra, miközben reményeim szerint ezzel talán ráveszem hogy visszatérhessünk az asztalunkhoz. Mert most még nincs dömping, tekintve hogy szinte üres a kávézó, kivéve a hátsó két asztalnál búgó szerelmespárt. Ők persze nem figyelnek ránk, és ahogy pillantásom az Elliot mögött lévő párosokról visszafókuszál rá megcsap a másik férfias illata, keveredve az én Earl Gray-em jellegzetes illatával. Ez pedig még inkább fokozza a bűntudatom. Szóval, mit tehetnék? Az ajkamba harapok kissé idegesen és félszegen feszengve, miközben egyik lábamról a másikra állok. Remélve hogy történik valami... mert ez így elég kínos.

[viselet]

1999. február 13.

Figyeltem, ahogy magához szorítja a táskáját. Az az érzésem támadt, hogy tart tőlem, pedig semmi oka nem lett volna rá. Blaire Montregora legalább annyira veszélytelen vagyok, mint a bátyjára és ezen nem óhajtok változtatni sem.
A „kislány” kifejezést inkább szántam egy aprócska szórakozásnak, játékosságnak, semmint sértésnek. Kíváncsi voltam, mit tesz, ha kicsit cukkolni kezdem. Szerencsére azonban csak a tekintetében és a dacos szavaiban kapok választ. Nem bonyolódott bele felesleges pálcahasználatba… egy sértett nőből ezt is kinézném, ebben az esetben főleg a legutóbb kapott pofon után.
– Azért ennyire nem rettegek a bátyjától – közöltem a tényeket.
Közben álltam a tekintetét. Nem moccantam, hagytam, hogy végig mérjen. Nem szeretem, ha sajnálnak, azt meg még kevésbé, ha megbámulnak. Most még is engedtem. Figyeltem, ahogy a pillantása végig siklik rajtam és a sérült lábamon áll meg. Vajon mit érez a nyomorom láttán? – gondolkodtam el és kicsit megköszörültem a torkomat. Zavarban voltam, hogy egy ennyire csinos lány gyengének lát… habár sokkal jobban éreztem magamat, mint a Montregoval való találkozóm alkalmával. Már nem gyötört a láz és a Deantől kapott botra támaszkodva a mozgásom is sokat javult.
A torkom kicsit elszorult, ahogy én is lenéztem a saját lábamra. Tényleg vége… igaz? – gondolkodtam és fájdalmasan nyelve próbáltam megszabadulni a gombóctól. Nem akartam átadni magamat ezúttal azoknak az őrjítő gondolatoknak. Ha nincs több kaland, akár meg is halhatok. Nem bírom ezt a magatehetetlenséget. Tudom, tudom, ott az ajánlat, amit pár napja tett az öcsém.
Csendesen ült le az ágyam szélére és Dean szavait tolmácsolt. Régóta akarnak egy családi vállakozást nyitni. Egy patikát, ahol mindenféle készítmény, gyógynövényeket és bájitalokhoz szükséges alapanyagokat árulnának… persze, hogy engem is bele szerettek volna venni. Azt is tudom, hogy mindez biztos jövedelemmel járna, nem erőltetném a sérült lábamat. De vajon megérni elveszíteni önmagamat ezért?
– Azt hiszem jobb lenne ha leülne...
Blaire hangja rántott vissza a giccses kávézóba a buborék szívecskék közé. A szomorúságomat hirtelen felváltja egy kis idegesség, ahogy az egyik az arcom közelében pukkan ki. Gusztustalan – undorodtam tőle. El is határoztam, hogy legyen akármi, nem fogom Esmét ilyen nyálas helyre csábítani. Inkább maradjunk otthon, egésznap az ágyban… mármint miután letudjuk a családi pofavizitet, amit apám és a féltestvéreim – akik nem is tudnak rólam – tesznek holnap.
Bólintottam.
– Nem kell… – elakadt a szavam.
Hirtelen döbbentem rá, hogy nem szánalomból vagy gúnyból szól hozzám. Nem akart megsérteni, tényleg a támaszom akart lenni. Elkerekedtek a szemeim ahogy ránéztem… még soha senki sem lepett meg ennyire. Montrego húga kedves, döbbenet! – ámuldoztam.
A zavarodottságát látva kicsit közelebb hajoltam hozzá. Bizalmasan kerestem a tekintetét… miért ijesszem meg? Semmi értelme nem lett volna. Máris fényéveket lépett előre a szemembe a bátyjához képest.
– Semmi baj… – suttogtam a leglágyabb hangonom.
Felé nyújtottam a karomat. Vártam, hogy belekaroljon és elinduljunk vissza az Earl Grey-től erős, teaszagban úszó asztalunk irányába. Ilyen helyzetben is lehet valaki férfias? Sosem gondolkodtam ilyen kérdéseken, illetve csak Esmé kapcsán. Mellette valójában nem tudok igazán az lenni, pedig mindennél nagyobb szüksége lenne rá mindkettőnknek… ha ezt a kapcsolatot egybe akarjuk tartani. Tudom, hogy még meg kell találnom a kulcsát a dolognak és akkor kialakul minden, hiszen minden téren összeillünk. Olyanok vagyunk, mint a nyaklánc és a kő, ami kiesett belőle. Újra össze tudjuk illeszteni a két rész, csak a megfelelő ragasztóanyag kell hozzá és én azon vagyok, hogy ezt megtaláljam… ha kell, tényleg elkezdek patikusként dolgozni.
– Jól esne egy kis segítség – ismertem el.
Mosolyogni szerettem volna, hogy kicsit feloldjam az egyre nyilvánvalóbb feszengését, de nem tudtam. Nem bírtam most a képemre erőltetni egy ennyire hozzám nem illő gesztust.
– Tudja… még nem igazán szoktam meg ezt a botot – emeltem fel az említett tárgyat. – Habár a nevelőapám szerint különösen hasznos darab, engem inkább hátráltat… igaz a fájdalomérzetet kissé csökkenti, hogy nem a lábamon van a teljes teher, amit azelőtt könnyedén elbírt.

zene: CM&CP - Something Just Like This

- dress -


‘Where'd you wanna go?
How much you wanna risk?
I'm not looking for somebody
With some superhuman gifts
Some superhero, Some fairytale bliss
Just something I can turn to
Somebody I can kiss
I want something just like this'



~~ ❈ ~~

Fura hogy az ember mennyire hozzászokik ahhoz hogy mások véleménye alapján ítélje meg a helyzetet. Nem tudok én se kiigazodni a férfin. A szavai ugyan ellenségesnek hatnak mégis olyan kedves természetességgel mondja, hogy nem tudom sértésnek venni. Talán a bársonyos hangszín miatt, ami megüt vagy... á nem tudom!
Mindössze az biztos, hogy ahogy közelebb hajol még jobban zavarba hoz.
– Semmi baj… –
Semmi baj? Hisz most forráztam nyakon. Én a helyében biztosan nem intézném egy semmi bajjal. Még így se, hogy a másik segítséget nyújt. Igaz hogy megérdemelte amennyire gonosz stílust ütött meg, de... de... totálisan összezavarodom és motyogok valamit az orrom alatt, miközben az íriszeibe tekintek. Látom hogy a pupillái kicsit kitágulnak ahogy engem fókuszál be. Fel se fogom a felém nyújtott kezét mert elveszek a barna szemeiben. Nem olyas  sötét mint Mathiasé, de szép. Ahogy a szeme vonala is. Tetszenek az ázsiai vonásai és a szája...
Figyelem egy darabig, ahogy mozognak de semmit nem fogok belőle, mi az amit mond. Teljesen elbűvöl a belőle áradó Earl Gray illat keveredve a saját ruhájának illatával amit megérzek egy újabb kipukkanó szívecskének köszönhetően. A mellé társuló tömény cukorkaillat pedig a ráadás... de azt az orrom már rég megszokta.
Fel sem fogom mit teszek. A kezemből kiesik a táskám és egy halk puffanással ér földet valahol mellettem. Viszont képtelen vagyok lenézni tekintetem csakis Elliotot vizslatják. Aztán a következő pillanatban már egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, centikre. Ez a legvégzetesebb hiba, mert most aztán még inkább megcsap az ínycsiklandó teaillat. És nem tudom megállni hogy ne pislogjak két nagyot, nagy ártatlan szemekkel mielőtt lehunyom és finoman hajolok hozzá. A lélegzetem visszafojtom és ezt még hallhatja is. Mármint a belém szoruló levegőt. Kissé jobbra dőlök, neki így a balra, hogy könnyítsek számára a bot miatt, miközben felszegem a fejem, hogy ajkaim az övéhez érjenek. Lassan teszem, szóval kitérhet ha akar. Bal kezem ujjai a nyaka ívéhez érnek, miközben finoman végig húzom rajta őket kiráz engem is a hideg. Hogy lehet ennyire puha a bőre? Végül a mellkasán állapodik meg a tenyerem, ahol érzem a szíve szapora és erőteljes verését. Orromba érzem az illatokat és a zavarom most már kész káoszba vált át. Tudom hogy ez az egész helytelen, és tudom hogy részben a frusztráltságom okozza az egészet. Sőt... valószínű az egészet az okozza. Mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, igaz, nem vagyok erőszakos. Mindössze az ajkaim érnek az övéhez és ha ő nem kezdeményez nem is lesz több. Nem ismétlődik meg az a vehemens csók, amit Eric adott nekem. Részben mert teljességgel elítélem az ilyet, másrészt mert eszembe sem jut ennyire rámenősnek lenni. No meg mert nem is én vagyok a férfi.... !
Szóval mindössze leginkább egy hosszan tartó puszinak titulálnám a művemet, ami nem is tudom minek tudható be. Csábitásnak? Pfff annak régen rossz. Kivéve azt hogy legalább mostmár tudom, mennyre puhák Lee ajkai és hogy lehet kevésbé erőszakosnak is lenni. Nem mindenki Lestrange végül is.... Az viszont tény, hogy ahogy megszakítom az egész abszurd jelenetet és kinyitom ezüstszürke szemeik egy újabb szivecske úszik a látóterembe és pukkan ki, pont köztünk.
Jesszusmariska! A szememmmm!!!!
Ösztönösen hunyom le és kiáltanék fel fájdalmamban mert igen, az a pár csepp illatanyag, mely sikeresen landolt a szemüregembe lelkesen égetni kezdi azt. Ó de romantik.... Valaki szóljon hogy messzire kerüljem el a valentin-napi hacacárét légysziiii!
- Ahhhh....- nyögök fel, és nem az élvezettől. Elhúzódom Elliottól és kezem is elkapom a mellkasáról ha tudom, hogy ösztönösen a szememhez nyúljak. Félek hogy elkezd vörösödni mert csípni iszonyatosan csíp és érzem ahogy a könnyek kezdenek feltolulni benne. Arcomra pedig újabb zavarodott pír ül ki. Bénaságban ugyanis jeles vagyok... már megint.

[viselet]

1999. február 13.

Miss Momtrego táskája hatalmas csattanással ért földet. Egy pillanatra utánanéztem, de aztán visszaemeltem a tekintetemet a szürkéskék szemekre.
A lány közelebb lépett hozzám, megéreztem a finom, nőies illatát. Nem illett össze a kislányossal viselkedéssel, amit korábban mutatott magából. Döbbenetes volt a felismerés, hogy a lágy aroma egy olyan nőszemélyhez tartozik, aki sértettségében képes nyakon önteni egy csésze forró teával és kirohanni a kávézóból. Ha nem megyek utána vagy legalábbis nem veszi észre, hogy itt maradt a táskája, nyilvánvalóan nem állnánk ilyen tétován egymással szemben.
Én megtettem a gesztust, vártam, hogy belém karoljon és visszainduljunk az asztal felé. Azonban nem ez történt.
Némi ártatlannak ható pislogás után lehunyta a szemét és közelebb hajolt hozzám. Ne! Mi folyik itt? – valami pánikhoz hasonló érzés futott át rajtam, habár nem volt időm azzal foglalkozni, hiszen hamarosan megéreztem a puha ajkait a számon. Nem volt ebben semmi hirtelenség vagy erőszakosság, ki tudtam volna térni előle, el tudtam volna húzódni… de késő volt már a lehetőségeket sorolni.
Lemerevedtem, mint egy rémült őz és hagytam, hogy a nyakamra csúsztassa a kezét. Éreztem, ahogy végig fut a vállaimon, egészen a mellkasomra. Talán ő is érezte, mennyire zakatol a szívem – kis híján kiszakad a helyéről.
Kedvelem a bátor nőket, akik pofon vágnak, megcsókolnak… tesznek azért, amit akarnak. Ez fogott meg Esmében és talán egy egészen röpke pillanatig Blaire Montregoban is. Nem hittem volna, hogy van még egy ilyen hasonló teremtés. Maradj észnél! – szóltam magamra, mikor már lehunytam a szememet. Nem viszonoztam a puszit vagy csókot, nevezzük, aminek akarjuk egyszerűen csak hagytam magamat… igaz már csak egy hajszál választott el attól, hogy az ujjaimmal végig simítsak az arcán és elmélyítsem a csókot.
Szerencsére ekkor elhúzódott tőlem. Habár a keze még mindig a mellkasomon volt és talán látta a kissé rémült tekintetemet a közénk libbenő, rózsaszín szívalakú buborékon keresztül is. Közöttünk pukkant persze el, így megszólalni sem tudtam, hiszen ez tovább növelte meglepettségemet.
A következő pillanat azonban a helyzet inkább abszurd semmint csábító vagy éppen romantikus volt. Ez térített engem is észhez és olyan gondolatok kezdtek cikázni a fejemben, amik kicsit elbizonytalanítottak a korábbiakat illetően. Komolyan ennyire fontos neki a bátyja pálcája? – merült fel bennem. Nyilvánvaló, hogy tényleg mindent képes megtenni azért, amit akar… így még mindig lefedi a tökéletes nő elvemet, ugyanakkor nem szeretem, ha szórakoznak velem.
– Ne nyúljon a szeméhez! – mondtam és elkaptam a kezét.
Közelebb húztam magamhoz, hogy megnézzem jobban. Persze, hogy máris vörös volt neki és csupa könny. A szerencsétlen… úgy tűnik a bénázás benne van a Montrego génekben – gondoltam és egy kicsit elvigyorodtam. Ez lényegében újabb bizonyíték volt arra, hogy tényleg rokonságban áll a nagydarabbal.
– Ezzel csak jobban beledörzsöli – mondtam és az egyik asztalnál kihúztam egy széket. – Üljön le!
Természetesen készen álltam, hogy segítsek neki helyet foglalni. A botomat felemeltem és közelebb tettem az asztalhoz, hogy megtámasszam. Az immár felszabadult kezemmel benyúltam a zsebembe és tiszta zsebkendőt vettem elő.
Finoman érintettem az anyagot a bőréhez. A szeme alatt, hogy letöröljem a könnyeket, amiket az aprócska szívbuborék csalt elő. Egy kicsit megsajnáltam és aggódtam is érte, bár az ilyen buborékokba csak nem kevernek semmilyen vágykeltőt vagy erős szerelmi bájitalt.
– A könnyezés segít, hogy távozzon, ami nem a szemébe való – mondtam és még közelebb hajoltam hozzá. – Eléggé bevörösödött, ne kísérjem vissza kastélyba, amint kitisztult a látása?

zene: CD- Waiting for Superman

- dress -


...to lift her up and take her anywhere
Show her love, oh, and flying through the air
Save her now before it’s too late tonight
She’s waiting for Superman.'



~~ ❈ ~~

– Ne nyúljon a szeméhez! – 
A parancsra megmerevedek. Egyrészt, mert nem vagyok hozzászokva hogy nekem szólnak ilyen hangnemben ráadásul. Másrészt mert... meglep a hang élének csattanása. Nevezhettek nyuszilelkűnek, pedig nem vagyok az. Viszont azért... mindennek van egy határa. Még ha nem is gonosz dolog vezérli a másikat, de akkor is... Nem csoda hogy utálja őt a bátyám. Mathias alkalmanként baromi nagy tahó tud lenni, nekem aztán nem kell bemutatni, de talán van egy szemernyi igazság Lee-t illetően. Minden esetre ez nem változtat azon a tényen hogy leforrázva állok, könnyező szemekkel. Eszembe se jutott pont itt bőgni. Megalázó. Még akkor is ha nem valódi sírás.
És a zavarom tovább fokozza, hogy kezem elkapja a férfi. Az meg csak a hab már a tortán hogy egy széket kerít alám és egy zsebkendőt kerít a szabad kezébe. Fura, kissé egy orvosnál érzem magam a vizsgálóasztalon, mikor szakavatottan felém hajol és elkezdi a szemem vizslatni. Persze túl közel van és túl lassan beszél... túl.. megfontoltan. Igen, ez talán a legjobb szó rá. Feltételezem ez a csóknak nem nevezhető szánalmas próbálkozásom eredménye. Most eszmélek rá ugyanis hogy miért nem csókolt vissza.
Hisz menyasszonya van! Atyaég...!
Szívem szerint most egy hippogriff hátáról ugranék fejest mert elfog a szégyen. Hisz egy házas pasinál való bepróbálkozás sem lett volna kevésbé szánalmasabb... Ajjj.... basszuska....
Morcosan húzom el a szám, ajkaim pedig egy vonallá próbálkoznak összepréselődni. Kifújom a bent tartott levegőt. Fel se tűnt hogy bennem rekedt korábban. A térdemre csapva kezdek bele a szövegelésbe, hogy oldjam a feszültséget.
- Öhm, na jól van Mr. Earl Gray, igazán kedves meg minden, de... jól vagyok jól vagyok... asszem... -
Csak ne lenne itt több pukkanó szív! De persze van. Ez a kávézó erre termett. Az abszolút végtelen csöpögő romantikára, ahova án konrkétan bele se illek. Márpedig pont itt kell még egy randit letolnom a saját torkomon. Megfulladok addigra úgy érzem. Ez a cukormennyiség, amit az illatanyagba használtak legalább annyira mérgező, mint a királyliliom. Szép szép meg a minden, csak épp nyiff-nyiff utána. És éppen nem is bánnám ha így lenne velem is. Legalább megszűnnének a bajaim. Mint a viszkető és égető szemem. Szapora pislogásom azt az eredményt hozza hogy még jobban kell könnyeznem. Fene egye már meg!
Kezem finoman vonom ki Lee ujjai közül, miközben lehajolok a földön heverő táskámért és a vállamra akasztom. Nem szeretném újra elhagyni. És valószínű amúgy is jobb ha megyek. Értelmetlen lenne maradnom mert... mert... mert az. Kissé csalódott vagyok, meg fogalmam sincs hova megyek még egy órácskára. Meglehet csak bolyongok körbe karikába a faluban. Esetleg veszek bánatomba három tonna csokibékát a Mézesfalásba. A múltkori étcsokis, amit Mathias hozott nem is volt annyira szörnyű...
- Khm.. nos, köszönöm a... - mit is? - .... a... - a semmit igen. - ...a találkát. Meg a.. zsebkendőt...! - bökök Elliot kezébe lévő darabra, majd egy halovány mosolyt eresztek meg. Bátortalan, de legalább kedves. Nem vádolhat azzal hogy nem. Arcomból kiseprem a ragacsos hajszálamat, miközben felállok a székről és már indulnék is kifelé, mikor utolér a valóság. Amiben a férfi kérdése hangzik el. Hüledezve fordulok meg. Most a gardedámom akar lenni? Vagy tényleg ennyire lovagias? Nosza, lámcsak mégis csak szorult belé jómodor tolvaj létére? Még a végén túltesz Lestrange-en? Ezt azért megnézem.
- Ó kösz, de nem kell. Van két lábam meg minden... - vállat vonok kislányosan. És még el is pirulok hozzá. Mert megint a hülyeség jön belőlem. Mindig ez van, ha tetszik egy pasas... Sose tudok olyan menő lenni mint mások. Se olyan laza, mint Mathias. Néjha cukkolom is, hogy neki jutott az összes leszaromtabletta kiskorunkba...
- Meg amúgy sem megyek még vissza. -
Azt azért már nem kötöm az orrára miért nem. Idegesen toporgok fél lépéssel az ajtó előtt. Ami persze pont ekkor vágódik ki és talál majdnem telibe. Még jó hogy van egy kis reflexem, és időben lépek két nagyobb lépést befele a szívecskeáradatban úszkáló kávézóba. Meg hát ezáltal Lee-hez is.

[viselet]

1999. február 13.

Mr. Earl Gray? Ez valami sértés? – gondolkodtam el hirtelen, ahogy a szemét néztem. Persze kedvem lett volna visszavágni, hogy nekem ugyan lehet erősen tea szagom, de akkor őt hogyan nevezné? Miss Leöntöm a faszikat forró teával? – futott át az agyam és elmosolyodtam, ahogy letöröltem a könnycseppeket az arcáról.
Valójában fogalmam sem volt, hogy mi baja van ennek a kislánynak. Az már biztos, hogy van olyan őrült, mint a bátjya… de nem értettem ezt a megállás nélküli zavarodottságot. Valahogy jobban tetszett, amikor pofonvágott a házukban. Akkor volt aztán igazán nőies és vonzó… Vonzó? Mi bajom van? – rázott ki a hideg.
Szerencsére hatalmas pislogások közepette kihúzta az ujjaim közül a kezét. Nyilvánvaló, hogy nem kellett volna így bizalmaskodnom vele és nem azért, mert Montrego bever – nem tartok tőle jobban, mint egy feldühödött mókustól –, ugyanakkor a csók után távoznom kellett volna. Miféle nőszemély csókol meg valakit, akiről tudja, hogy menyasszonya van?
–  Ó kösz, de nem kell. Van két lábam meg minden...
Persze elutasította, hogy visszakísérjem a kastélyba. Talán jobb is volt, hogy nem mentem annak az átkozott helynek a közelébe megint. Nem vágytam volna újra közelről látni a kaput, ahol távoznom kellett, miután kicsaptak. Az emlékektől dühös lettem, végül is ez a hely, ez a falu is a tönkrement életem egyik fontos helyszíne. Mi ütött belém hogy ennyit járok ide? – tettem fel a nagykérdést. – Inkább lennék Esmével otthon vagy megpróbálnék pénzt teremteni valahogyan.
Elpirult, ahogy elhagyta a száját az a néhány szó. Már megint nem értettem ezt a viselkedést… csak végig néztem, ahogy távozik.
– Meg amúgy sem megyek még vissza.
– Talán hihetetlen, de kiválóan elszámolok kettőig és nem is a lábai száma miatt aggódom – feleltem kicsit én is zavartan. – Csupán szerettem volna felajánlani, hogy a kellemetlen incidens után visszakísérem.
Máris távozni akart persze és elindult az ajtó felé. Nem értettem, miért lett hirtelen ennyire sietős, nem úgy tűnt, mintha komoly programja volna éppenséggel.
Tettem utána egy bátortalan lépést, hiszen ott volt nálam a pálca, amit annyira szeretett volna megkapni. Nem terveztem különösebben megkínozni és végül is részben kielégítette a kíváncsiságomat. Csupán az foglalkoztatott, hogy mennyit hajlandó megtenni a testvéréért. Kegyetlen viszont nem vagyok, ezt nem fogom tovább húzni az agyát – végül is ezzel a tervvel érkeztem ide.
Az ajtó hirtelen kinyílt, ami majdnem el is találta Miss Montregot. Éppen csak ki tudott térni előle úgy, hogy visszalépett hozzám. Kitártam a nem botot markoló kezemet, hátha elveszítené az egyensúlyát, legalább elkaphassam. Igazi szerencsétlenség, szegénykém – gondoltam és igyekeztem megint a szemébe néztem.
– Ha már így alakult… – köszörültem meg a torkomat a tekintetét keresve.
Igazából gyönyörű szemei voltak, de nem akartam túlságosan elmélyülni bennük. Hiányzott belőle az a melegség, az a kedves fény, amit Esmé tekintetében láttam általában és amit jobban szerettem mindennél. A szívem ugyan kicsit megdobbant, elismerem: nagyon is megtetszett nekem. Ez persze semmit sem jelent. Sok szépnővel hozott már össze az élet, de a legszebb már az enyém.
Az asztal felé mutattam, ahol korább a nyakamba öntötte a forró italt.
– Hajlandó vagyok odaadni a bátyja pálcáját – mondtam és visszafordultam felé. – Ott van a táskámban… sőt a kedvenc csokornyakkendőjét is visszahoztam. Azt a ronda kéket.
Gúnyos kis vigyor kíséretében mondtam ki ezeket a szavakat. Nem tudom, miért voltam ilyen, hiszen nincs különösebb bajom egyik Montregoval sem… de annyira szeretem az arcukon megjelenő változást vizsgálgatni. Igazából örültem volna, ha Blaire a szerencsétlenkedés helyett megint előveszi a harcias oldalát.
Elindultam visszafelé, az eredeti helyünkhöz. Reméltem, hogy követ, ahogyan azt is: már nem pukkan el egy buborék szív az arca közelében.

zene: CD- Waiting for Superman

- dress -


...to lift her up and take her anywhere
Show her love, oh, and flying through the air
Save her now before it’s too late tonight
She’s waiting for Superman.'



~~ ❈ ~~

– Talán hihetetlen, de kiválóan elszámolok kettőig és nem is a lábai száma miatt aggódom –
Leesik az állam. Szó szerint. Hogy mi van...?
– Csupán szerettem volna felajánlani, hogy a kellemetlen incidens után visszakísérem. -
Na jó, be kell valljam ez egyszerre sértő és kedveskedő. Meglep a férfi eme kettőssége. És nem is tudok vele mit kezdeni. Mert mit kezdjek? Kell kezdenem ezzel bármit is? Ja, nem hisz épp mennék....! Mennék, mert értelmetlen minden további interakció. Hisz én leöntöttem teával ő meg amúgy se adja vissza a pálcát. Mindössze szórakozna, mert otthon nincs jobb elfoglaltsága. Vagy lehet lenne, de a mennyasszonya nem kapható rá. Hát kellemetlenke, de nem az én bajom. Van nekem elég, mert főhet a fejem a másik kedves hasonlóan nem-tudom-hogy-a-fenébe-is-kezeljem delikvens miatt. Aztán persze esélyem nem sok van tovább gondolni a dolgokat, mert az ajtó úgy tűnik önálló életre kel és a sodorvonalába kerülök. Még jó hogy nem esek el csak majdnem épphogy.
Persze Lee rögtön ugrik. Ami ebben a helyzetben nevetségesen hat, mert a sétabottal a kezében úgy fest mint valami lomha nagypapa. Vagy nagy úri hólyag. Pedig tudjuk hogy se nem úri se nem.. na mindegy. Szóval ő sántikál én meg majdnem orra bukom. De még szerencse hogy mellettem a kőfal ott van és megfog. Elégedetten dőlök neki miközben szusszanok. Ha nem fájna a bokám a hirtelen támadt irányváltástól, akkor még jól is lennék. Csakhogy sajog, elég kellemetlenül. Nevethetnékem támad, hisz belegondolok hogy festhetünk kívülről. Mint két béna nyomorék...
– Ha már így alakult… –
A torokköszörülésre kapom fel a fejem. Elliot arca megint közel kerül. Nem annyira közel, mint mikor megcsókoltam. Evidensen az túl közel is volt. De... na szóval maradjunk annyiban hogy most sincs távol. Én pedig hirtelen csak nagy szemekkel pislogok rá kérdőn. Várnám a mondat befejezését, de mintha elmaradna. Mert miért is? Zavarba jön? Ő?
Nagyon úgy fest. Legalábbis az, hogy elpillant és képtelen rám nézni ezt sugallja. Nem tehetek róla, de az ajkam széle megrándul. Elfojtom a mosolyt. Ebből, mindössze ebből az elvétett gesztusából tudom, tetszem neki. Fura érzés ez, eleinte nem is tudok mit kezdeni vele. Aztán persze elönt az elégedettség. Majd hirtelen a félelem is.
– Hajlandó vagyok odaadni a bátyja pálcáját. Ott van a táskámban… sőt a kedvenc csokornyakkendőjét is visszahoztam. Azt a ronda kéket. -
Int az asztal felé beszéd közben és ösztönösen az irányba pillantok róla. Így mikor ő rám tekint én pont nem, s mikor én visszanézek rá már csak a hátát látom. Összefonom a karjaimat magam előtt és kissé bicegve a hirtelen újra belém nyilaló fájdalomtól azért elindulok utána.
- Öhm... mégis miért adja most vissza? - kérdezem, mikor az asztal mellé érünk. Megtorpanok és felvonom kérdőn a szépen ívelt szemöldököm. - Csak így? -
Intek gesztikulálva a levegőbe könnyeden. Mert ezzel is érzékeltetni akarom mennyire logikátlan a húzása. Mit akar ezzel elérni? Mert valamit biztosan el akar. Érzem.
A csokornyakkendő gondolatára azonban elvigyorodom.
- Ronda kék mi? Pedig azt hittem a szívéhez nőtt.. olyan jól állt magán a meg sem esett reggelinken. - ábrándos sóhajt hallatok majd gonosz mosolyt öltök. Kezem az állam alá siklik színészien, majd végül nevetve fejezem be.
- Majdnem annyira jól állt magán, mint ahogy a bátyám képzeli el magán.-
Utálom azt a vacakot, ebből már tudhatja. De hát persze mindenkinek más az ízlése. És az életbe nem tudtam meggyőzni Mahiast hogy felejtse el. Még az amnéziát kihasználva se. Fura hogy ennyire ösztönből ragaszkodik a dolgokhoz. Mint például ehhez a csúnya kiegészítőhöz is. Nem mintha nem lenne nyolcvanöt másik otthon.
- Szóval nem sértődöm meg ha azt véletlen elfelejti visszaszolgáltatni. -
Gonosz vagyok, de ez a fajta gonoszság néha kell. Hisz nem ártok vele senkinek. Vagy legalábbis nem ha ebbe bele senki. Jó Mathias egója, de amiről nem tud az nem fáj ugyebár. Szóval kezd érdekessé válni Lee a szememben. Végigmérem újra és egyre jobban kezdem élvezni, hogy azért annyit elmondhatok magamról, megleptem a saját forró bögrém tartalmával. Az emlék hatására újra elmosolyodom, most szélesen, és jót mulatok magamban, miközben elegánsan és kecsesen helyet foglalok újra az asztalnál. Azt eddigre feltakarították már így nyugodtan teszem le a kezeim az asztallapra és fűzöm össze ujjaim magam előtt. A szépen manikűrözött körmeimre téved a tekintetem majd újra rá.
-Nos, akkor... kezdjük előröl? Szóval mi az ára? -