Szárnyas Vadkan

Egy kocsma Roxmortsban. Meglehetősen barátságtalan hangulatú épület. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet, a Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Tanulók általában csak akkor jönnek ide, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, netán ha súlyosnak számító házirendsértésre készülnek...
A csapos neve Abeforth Dumbledore.

I wish that I could be like the cool kids,
'Cause all the cool kids, they seem to fit in.
- Tristian Tayilor -

   Normális esetben utálta az ehhez hasonló lepratelepre hajazó helyeket. De most itt kellett lennie. Eldöntötték, nem volt mese. Az apja sokszor mondta neki, hogy az embert a barátai viszik bele a legnagyobb hülyeségekbe. Ezzel ő is tisztában volt, mikor Klaus mondjuk nekiment annak a hetedévesnek még tavaly előtt, és neki is segítenie kellett, hogy aztán mindhárman a gyengélkedőn kössenek ki. Vagy mikor tavaly nyáron a Társaság erődjében beszakadt alatta az egyik folyosó, és találtunk egy pincét, tele furcsa páncélokkal és csontvázakkal, és elhitette vele, hogy az egyik rámarkolt a csuklójára, aztán pedig a fél alagsort felgyújtották. Véletlen. Hát hogyne. Viszont arra még nem biztos, hogy fel volt készülve, hogy az új barátai mibe fogják belerángatni. Rángatni. Igazából nem is volt szükség arra, hogy rángassák, már vagy másfél hónapja nincsenek látomásai, csak a jelet látja, a feje sokszor borzalmasan fáj, heti kétszer megy a gyengélkedőre emiatt, és már Madame Pomfrey-nak is muszáj volt elmondani, hogy látó. Pedig ennél jobban semmit sem utál közölni az emberekkel. Mindenesetre a boszorkány nem kezelte rendkívüliként a helyzetet, teljesen hétköznapi információként tárolta el. Szerencsére.
   A lényeg, hogy most a Szárnyas Vadkanban ült Tristiannal, és mindkettejük előtt egy korsó vajsör és egy kupic lángnyelv whisky állt. Szinte már szemeztek a poharakkal, s érezhetően egyikük sem volt teljességgel elkötelezett az elhatározás iránt, miszerint ma berúgnak, de úgy istenesen. Nem mintha annyira hiányzott volna nekik a felsőbbévesek által leírt érzés, viszont szerették volna már megtapasztalni. Hiszen az mindig olyan felnőttes volt, olyan… menő. Minden valamirevaló Roxfortos rúgott már be életében egyszer, és most már ötödévesek, ez az RBF év. Mikor kezdjenek el élni, ha nem most, nem igaz? Elmosolyodott, s félszegen a kisebb pohár felé nyúlt, ám mihelyst felidéződött benne, hogy milyen szaga volt az italnak, inkább a vajsör felé terelődtek ujjai, s felemelte a korsót, majd barátjára nézett.
- Nos, Tristian. – sosem becézte. Eleinte furcsának találta, illetve a kapcsolatuk sem volt olyan szinten, azonban már eltelt egy kis idő, a viszonyuk engedte volna a tegezést, az esze azonban nem volt hajlandó engedni. A Tristie mindig olyan komolytalannak hangzott, a másik pedig már abszolút nem volt kisgyerek, s nem akarta éreztetni vele azt, hogy ő gyerekként tekintene rá. Mert hát amúgy nem. Tudja jól, hogy mennyire mocsok érzés, ha az embert gyerekként kezelik, holott rég nem látja annak magát. – Váljon egészségedre! – mosolyodott el, s szájához emelte a korsót. Egészen finom illata volt az italnak, ez pedig kellemes érzéssel töltötte el, így gyorsan bele is kortyolt párat, ám annak ellenére, hogy elhatározta, pár korty után a korsó helye ismét az asztalon van, tovább itta. A vártnál jobban esett és jobban is csúszott az ital, és mégis miért kellett volna megállnia? Úgy sem fog lerészegedni olyan gyorsan, keményebb fából faragták őt!
- Mennyivel jobb érzés. – sóhajtott fel, s kapott levegő után, mihelyst végzett a korsóval. Kissé megszédült, ahogyan az üres pohárra nézett, ő maga sem gondolta, hogy ilyen mohó lesz, és mégis. Kíváncsian tekintett Tristianra, remélvén, hogy kettejük közül nem csak neki ment ilyen könnyen a dolog.

Bad boys, bad boys whatcha gonna do?
Whatcha gonna do when they come for you?

  Eljött hát az idő! Végre bebizonyíthatom, hogy igenis remek csapatkapitány vagyok! Hogy van helyem Potter, Dean és Everfen mellett! Így, hogy én vagyok a legfiatalabb négyünk közül, igen nagynak érzem a bizonyítási vágyat. Minden reggel átjár a furcsa, félelmetes érzés, amikor felteszem taláromra a jelvényemet. Az emberek most már ismernek, tudják, hogy egy vagyok abból a négy emberből, akiken állhat vagy bukhat a dolog. Egy lettem hát Vulkanov pártfogoltjai közül, és mint ilyenre, felfigyeltek rám. Potternek így is nagy hírneve van – ami jó rész überelhetetlen. Dean nevét is mindenki ismeri, Everfent pedig mindenki szereti is. Rólam pedig eddig jóformán semmit sem tudtak. A legtöbb embert azt sem tudta, hogy már tavaly is csapattag voltam kispadon. De itt az idő! Bizonyíthatok! Egy lehetek a többi nagymenő közül! Csak ne hánynék még mindig az edzések előtt…

   Igazából nem nagyon kellett győzködnöm Jeremiaht, hogy ideje bizonyítanunk. Így, hogy Ő és Mona prefektusok lettek, rájuk is több szem szegeződik, pláne, hogy Miah lett a fogóm. Őt is figyelik. Mindegyikünket figyelnek! Túl sok szempár szegeződik ránk, ami félelemmel tölt el. Ítélkeznek rólunk, vége a szürkeegér éveknek. Múltkor is, a harmadévesek összesúgtak, amikor elmentünk mellettük az északi-udvaron. Tudom, hogy örülnöm kéne ennek, hiszen megtiszteltetés, de sokkal inkább félek a dologtól. Olyan, mint amikor hirtelen valamiért V-t írsz Qcrossnál, és a következő pár órán nem szólít fel, mert biztos benne, hogy nem tudod a tananyagot.

   - Prosit! – emelem meg korsómat, mikor Miah jelzi, hogy ideje inni. Olyan furcsa név a Jeremiah. Mintha azt mondanánk, hogy „gyere mája”. De mégis kinek a mája? Sosem mertem elmondani neki, hogy nem értem a nevét. Valójában hiába az egyik legjobb barátom, félek tőle néha. Tegnap is csak megkérdeztem, hogy miről szokott álmodni, erre kifejtette, hogy az ilyen érzelmes és gyenge emberek, mint én, nem valóak a világra, és arról álmodik, hogy nem létezem. De csak viccelt. Ugye viccelt? Néha bánom, hogy nem lánynak születtem, vagy Mona nem fiúnak. Vele mindig megbeszéljük az álmainkat. Nem jóslástani értelemben, egyszerűen csak az érzéseket, hogy mit élünk át, amikor alszunk. Elvégre álmunkban is érzünk, nem igaz? Vajon ha a mágiát az érzelmek irányítják, létezik az alvavarázslás? Sajnos ezt a hálótársaimtól sosem fogom tudni megkérdezni. Ozzal valahogy sosem beszélek, pedig Mona ikertestvére. De szerintem nem szeret. De mindig bámul. Miért követik az emberek a tekintetükkel mindig azt, akit nem kedvelnek?

   Közben elindult hatalmas kalandunk. Igazából úgy gondoltam, hogy csak egyet kortyolok a korsóból, de látva, hogy Miah még mindig iszik, nem merem letenni. A langyos mézeskalács ízű ital folyamatosan csorog végig a torkomon, mintha slaggal öntenék a számba. A tetején lévő hab pedig elkezd rászáradni számra, de cimborám még mindig iszik, így én sem merem letenni. Nem akarok beégni előtte. Nem akarom, hogy gyengének lásson. Ahogy végre letesszük a kiürült korsókat, megcsap az alkohol. Mintha a világ egy pillanatra belassulna, és melegség járja át a testemet. Nem tudom, mitől, de prüszkölnöm kell. Mintha ajkaim rebegtetése kiűzné a furcsa érzést.

- Öhöm, igen… - vágom rá, de igazság szerint kicsit megszédülök. Talán a következő jobb lesz! Daniel sok whiskeyt iszik. Legalábbis mindig azt vesz neki anyu születésnapjára. Biztos kellemes ital lehet, hiszen a bátyus úriember. Beleszagolok a pohárba, de nagyon megfacsarja az orromat. Ahogy Miahra nézek, nem palástolom a félelmet a szememből.
- hááát öhm… ezt ihatjuk lassabban? – teszem fel a kérdést ártatlanul. Igazából kicsit még mindig szédülők az egy húzásra lement vajsörtől, de nincs az a pénz, hogy ezt elmondjam partneremnek. - Mármint még korán van, nézd meg, olyan üres a hely… hátha később felbukkan pár ismerős. Úgy tudom, ez a legmenőbb kocsma! – Régen sokat halottam a Szárnyas Vadkanról. Hogy mit, arra már nem emlékszem, de sokat. Biztos tök népszerű hely!

I wish that I could be like the cool kids,
'Cause all the cool kids, they seem to fit in.
- Tristian Tayilor -

   Ha körül kéne írnia, nem tudná egészen pontosan meghatározni, hogy milyen érzést kelt benne a vajsör. Kicsit fura, bizsergető. Fejtájékon, mint mikor hátulról ütik meg, vagy nekimegy valaminek. Miután leteszi a poharat, kicsit szédül is, de ez úgy tűnik, múló állapot. Kellemes érzés összességében, ám mégsem tudja eldönteni, hogy neki ez most jó-e, vagy sem. Mármint ez marad végig? Vajon hány ilyen korsó tartogat még ilyen kellemes érzést, és mennyi után látná viszont, ami lement? Mert hát állítólag ez így működik. Vagy nem? Még sosem látott olyan embert, aki az alkohol miatt hányt volna.
- Hát… -néz a kis kupicára, majd barátjára, felvont szemöldökkel. Ezt most komolyan megkérdezte? Elneveti magát ahogyan a másikat nézi, majd két ujja közé fogja a whiskyt. Még ő is tisztában van vele, hogy az ehhez hasonló italokat egy kortyra szokás meginni, nem véletlen osztják csak ilyen kis adagokban. – Tudod Tristian, ha iszol, vicceseket mondasz. – felé emeli a poharat, ismét ő a soros jókívánságokban. – Prosit. Barátom. – néz a másik szemébe, és jelenleg sokkal bizalmasabbnak értékeli ezt a pillanatot, mint az kívülről látszódhatna. Talán még Tristian sem érzi ennek a jelentőségét, csak ő, akinek világ életében csak egyetlen igaz barátja volt. Most is érzi Klaus jelenlétét, és tudja jól, hogy ez viszont is így van, de megbeszélték a mai napot, így társa nem fog aggódni miatta. Megtanult bízni Tayilor csapatkapitányban. Bárcsak Jeremiah-nak is ilyen könnyen menne a bizalom osztogatása, de végtére is ez nem olyan meglepő, hiszen Klaus és Tristian nagyon hasonlítanak egymásra. Sokkal jobban, mint ő.
   A Lángnyelv whisky sokkal húzósabb ital, mint a vajsör, ezt már a szaga alapján is meg tudta volna mondani, de az íze abszolút igazolta a teóriát. Hangosan koppan a kis pohár feneke az asztalon, ő pedig köhögve küzd levegő után. Most sajnálja csak igazán, hogy a vajsör elfogyott, hiszen milyen jó lett volna ezt a szörnyű keserű ízt öblíteni vele. Szó szerint érzi, ahogy az ital forró lávaként végigkúszik torkán, egészen gyomráig. Ez már sokkal intenzívebb, sokkal másabb érzés, mint a vajsör. Ez borzongató, félelmetes, és egészen különleges. Veszélyes. Tetszik neki, nagyon is!
- Kérnénk még egy kört! – fordul félig hátra, s int a bozontos csapos felé. Arcán a vigyort le se lehetne törölni, miközben újra Tristian felé fordul, lehámozza magáról kabátját, hirtelen mintha melegebb lett volna a kuplerájban. – Egyébként igen. – kezd bele bőszen. – Én is hallottam, hogy pár éve Potter meg az egész bandája itt nyomatta. Szerinted ma is itt lesznek? Az azért jó lenne. Mármint nem konkrétan miatta, sosem értettem, mi olyan nagyszám benne, de azért mégis csak legenda szinten kering Dumbledore Seregének a sztorija. Megnézném én azokat a srácokat. – jelenti ki, majd nagy vagányan előkapja egyik tőrét csizmájának szárából, és ujjai között kezd játszani vele. A vésett rúnák simogatják bőrét, a vérszomjas élek pedig régi ismerősként üdvözlik ujjbegyeit. Mindig is ez volt ő. Jeremiah Morgenstern, aki jobban értette a fémet, mint az embert. Furán nosztalgikus érzés tölti el, a penge felett pedig Tristianra tekint, szemében kihívás és játékos incselkedés csillan. Kimondottan élvezi ezt a helyzetet.

Bad boys, bad boys whatcha gonna do?
Whatcha gonna do when they come for you?

     Nem értem. Ugyan kicsit szédülök, de úgy érzékelem, hogy egyelőre teljesen kontrollom alatt tartom testem minden mozzanatát –, így hangszálaim rezdülését, és hidegvérrel gondolkodom megszokott logikám szerint. Jeremiah mégis arra utal, mintha már ez nem így lenne kérdésemre és mint orrontó furkász nagymamám gyűrűire, úgy csap le ő is a karamell színű italra. Bár biztosan büszke lenne bevallani, látom rajta az alkohol hatását, bőven és szelíden elhatározom, hogy biztosan csak kortyolni fogom a whiskeyt. Mármint mi értelme van azért gyorsnak lenni, hogy rosszul legyek, biztos vagyok benne, hogy a többiek nem így csinálják. Karácsonykor bátyus kezében mindig ott van a kis pohárka, de maximum egyszer tölt újra. Nem fogom egyben meginni, punktum. Még akkor sem, hogyha Jeremiah megint kifejti, hogy egy annyira gyenge ember vagyok, hogy a puszta létezésem is teher a világnak. Mintha ezt nem tudnám magamtól is…

   Furcsán meleg, kellemes érzés tölt el az ital első pár kortyától, bár kívülről pusztán annyi látszódhat, hogy hunyorítva megrázom fejemet. Ahogy a meleg finoman végigszalad testemen, mintha a másodpercek töredékére jobban érezném a külvilágot, mint előtte. Mintha az októberi szél bekóválygott hidege jobban hűtené ujjaimat, és kötött, kékszín pulóverem gyapjúja jobban melegítené felsőtestemet. Mintha a kóceráj egy pillanatra porosabbnak tűnne, az ablakok jobban nyikorognának és a kocsmáros barátságtalanabb lenne. Valami ilyesmi érzésnek képzelem el azt a pillanatot, amikor a szemüvegesek felveszik órák múltán okuláréjukat és élesebben látják a világot. Ilyen az a pillanat is, amikor fürdés után a víz kijön a füledből, vagy amikor ébredés után ismét tudatában vagy annak, hogy hol is vagy és ki is vagy. Most már kicsit bátrabban egy nagyobbat kortyolok.

- Biztos, hogy lesznek itt! – mondom teljes meggyőződéssel, és komolyan is gondolom. Hogyha a hely marketingjének nem tett volna eleget a DS legendája, még is csak itt menekítettek ki bennünket tavaly a kastélyból, szóval jóformán mindenki, aki nem maradt harcolni, itt jött át. Kell ennél nagyobb reklám? Szinte az első éveseken kívül alig van diák a Roxfortban, aki azt állíthatná, hogy nem járt még a Szárnyas Vadkanban. Ez azért elég menő érzés lehet a kocsmárosnak, nem? Merlinre, miért bámul ez folyton minket? Inkább hozza már csak azt a kört, amit Miah kért!

- Te ismersz régi DS tagokat? – csillan meg szemem, és mosolyra húzom számat. Mindig szeretek beszélni a „helyi legendákról”. Kicsit bánom, hogy nem voltam idősebb és bátrabb, hogy egy lehessek közülük. – Én csak Mona bátyját vágom… uh, meg szerintem Bishop is tag volt! Bár Ő önmagában is legenda már a kastélyban – nos, igen, vannak emberek, akiknek nem csupán a titkos társaság adott nevet, hanem mondjuk az a tény, hogy agresszív terelőként tartanak rendet a klubhelyiségükben. Hogy őszinte legyek, sosem értettem, hogy az ilyen agresszív embereknek hogy lehetnek barátaik, pedig ha jól tudom, sokan bírják Bishopot. Talán ez is egy pont, ami olyan misztikussá teszi róla a szájbeszédet?

Igazából örülök, hogy Izabel már nincsen a Griffendél csapatában. Így is gombóc van a hasamban, hogyha csak a decemberi meccsre gondolok az oroszlánok ellen, nem kell még a személyes félelmeimet is belevinni. Furcsán nézne ki, hogyha a pályán is inkább mindig lesütném a szememet, és próbálnám elhitetni a világgal, hogy valójában demiguise vagyok, és bármikor eltűnhetek a szemük elől. Bishopos rémgondolataim lezárásaként kénytelen vagyok benyakalni poharam maradék tartalmát.