Szellemszállás

It makes you mean, and violent, and cruel.

Hagen

        Fogalmam sincs, mi zajlik odabent, de a felvillanó fények és a belőlük feltételezhetően szétpattanó átkok hamarabb felhívják ránk a figyelmet, mint a gyepen élénken elheverő hollóhátas. Egy felvont szemöldökkel adózom a kibontakozó káosznak, végül is eleve a katasztrófa alapreceptjei volt a Fawley-Blood párost még viszonylag épeszű emberek közé beengedni, de ha hozzáadom Smethwycket és a Thornsbeak-Lirof epifániát az egyenlethez, semmi más kimenetele nem lehet, mint a vegytiszta világvége. Szerencsére nem vagyok ott, ez legyen a légtérben balszerencséjükre tartózkodó prefektusok szórakozása.
        - Így is lehet fogalmazni.. akkor tulajdonképpen még egész jól jártunk, lehetett volna sokkal rosszabb is. - mérem fel közben az áldozat paramétereit - Rendben, te tudod.
         A kezébe adom a folyadékot, és kicsit bánom is, hogy nem gondoltam én is hasonlóra: amiben gyakorlott vagyok, az részegek hazacipelése, de annak mugli változata. Valamiért az öcsém is szereti azt képzelni, hogy olyan jól bírja az alkoholt, mint amennyire nem érzékeli a másnapot, de a szomorú igazság szerint csak az utóbbi igaz, az elsőhöz tartozó epizódokat csak én élvezhetem a súlya alatt morogva válogatott nyelven szőtt káromkodásokat, hogy már megint túlbecsültem az eszét, esetleg alá a modorát. Az ilyen jellegű bájitalokat felületesen ismerem csak, mivel amikor tényleg szükség lenne rá, sosem készíthetem el a törvényeink miatt, máskor pedig az ember hajlamos megfeledkezni arról a bizonyos szükségről.
        - Nem is feltételeztem, hogy arra készülnél. Ha megengeded, értelmesebbnek látszol annál, hogy ilyen amatőr módon akarj elintézni valamit. - vonom fel a szemöldököm, de a hangomban nincs támadó - Nem értek egyet azokkal, akik kizárólag az idegenségre alapozva ítélnek el másokat.
        Láthatott már Ristiaannal, bár fogalmam sincs, mennyire ápolnak szoros barátságot, esetleg egyszerűen a családjaik állnak valamilyen szövetségben, ami rajtuk túlmutat: az északiak valahogy összetartoznak a közvélemény szemében, pedig hihetetlenül különböznek egymástól. Mintha a skót diákok is azonosak lennének, vagy a walesiek.. Még a kultúra sem ad választ erre a ki sem mondott kérdésre, mert annyira más Aila és Ristiaan is, mintha nem egy lenne az anyanyelvük. Utálom ezt a kirekesztettséget, utáltam átélni, és utálnám közvetíteni is.
       Gyakorlott mozdulatokkal látja el a lányt, ez senki figyelmét nem kerülné el, aki kicsit is ért a gyógyításhoz: nyilván a testvére miatt sajátította el. Hallottam már, mennyire tehetséges bájitaltanban, biztos vagyok benne, hogy tudna olyasmiket mesélni, amit nagyra tátott szemekkel hallgatnék, de érthető, hogy a talán eleinte bizakodó jelleme falakat állít maguk köré: mind így tennénk, ha az iskola nem akarna befogadni.
        - Az.. még ha nem is látszik egyértelműen. - mosolyodom el a kérdésen, ha valami átláthatatlan lehet számukra, az a prefektusok rendszere, főleg ha ilyen szobrai vannak, mint mi - Néha kicsit furcsa is. Most én hajkurászom azokat, akik közé nemrég tartoztam.. De biztos vagyok benne, hogy a felelősség szó nem csak az én vállamat nyomja időnként hangsúlyosabban.
       Hagyom, hogy értelmezze a saját elképzelései szerint, de nem húzódom félre, és nem is teszek semmi olyat, ami fenyegető lehetne: azt megteszik helyettem úton-útfélen. Ahogy a beosztásnál, most sem értem, miért lenne ez bármelyikünknek is jó, de ahogy megígértem Ristiaannek némán is, nem fordítom el a fejem soha, amíg okot nem adnak rá.. Elvégre nem azért nem lettem prefektus, hogy újra és újra leköpjem mindazt, amit a jelvény képvisel.

[-Áhh…. a francba! –]

Miután észrevettem, hogy igazából senki nem kíváncsi a társaságomra, úgymond magányomat inkább piába folytattam. Elkezdtem az erősebbeket is kipróbálni, de nem mondanám, hogy mind ízlett, ám a hatásuk annál inkább tetszett. Kezdtem boldognak érezni magam, már már annyira hogy hol ilyen, hol olyan üveget vettem magamhoz, hiába voltam egyedül. A zene és a környezet is nagyon imponált. Már az sem érdekelt, hogy mi lesz a hugrás lánnyal, sétálgattam ide-oda és figyeltem a történéseket. Ki kivel beszél és mit. Rendesen egy kémnek éreztem magam. Ephram vergődése sem igazán hat meg ebben az állapotban, mintha az a két év annyira többé tenné őt akárkinél, meg hogy erektus…prefektus, bocsi, de akkor is hagyjuk már. Kapaszkodjon csak ebbe a kis álomvilágba, csak nehogy egyszer leessen, mert akkor nagyot fog puffanni.
-Áhh…. a francba! – préselem ki magamból meglepődötten, amikor felderítő utam közben valami nekem csapódik, nagy nehezen mégis sikerül megtartanom az egyensúlyomat, ellenben az üveggel, amit szinte az előző pillanatban vettem a kezembe, bár már alig volt benne akkor is. Csak lehajtott fejjel néztem a whiskyt amint szétterül a padlón. Ennyi érzés még soha nem kavargott bennem egy folyadék miatt, pedig bájitaltan órán azért előfordult már egy-két eset, amikor nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.
Már éppen kinyitottam a szám és felkészültem, hogy jól lecseszem a „támadómat”, megláttam hogy sír, sőt még hallottam is. Azonnal be is csuktam, Aubrey kis gülü szemeiből ömlöttek a könnyek. Csak néztem és nem tudtam mit csináljak, egy helyben álltam, lemeredve. Egy idő után már kezdett kínos lenni, hogy nem mondok semmit. Nem tudom milyen indíttatásból, de átöleltem.
- Ne aggódj, van még több pia is, nem éri meg egy pohárnyi whiskyért sírni. – megsimogattam a fejét egy kicsit összeborzolva a haját. Persze nem szándékosan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket táplál az alkohol felé, de oké. Ki vagyok én, hogy elítéljem emiatt, meg amúgy is, nekem is kicsit rosszul esett, de szerencsére még van elég pia.
-Gyere! – mosolygok, aztán elkapom a kezét, mint a szerelmesek az ujjaimat az övéi közé fonom és a választ sem várom meg, már az italok felé is veszem az irányt – Amiért kiöntötted az innivalóm és még nekem is jöttél, innod kell velem. Hmmm! Hagy számoljak csak.... minimum kettőt. – próbáltam a legvonzóbb arcomat elővenni, de hogy mennyire sikerült az rejtély. Jó, tudom, hogy nem én vagyok a legvonzóbb egyéniség a buliban, de csaknem gyilkos tekintettel néztem rá, ugye? UGYE?! Fúhh, berúgtam volna? Ha igen, akkor is mi van? Végre jól érzem magam, és társaságom is akadt, ha csak az előbbi hódító nézésem nem üldözi el mellőlem.  

Becsap a geci az ablakon

Aki látja magát benne

+18

        Hát Merlin szentséges szűzlyukának utolsó kibaszott szőke kurvája - senkinek nincs egy rohadt tüze?! Az enyém tuti elkulminálódott a kocsmai felvonásban, remélem közben a két buzeráns is befutott a Mungóba, aztán majd mennek sipákolni McGalinak a polkorrektségről.. Most tényleg a pálcámmal kellene meggyújtanom a cigimet? Hát milyen világot élünk itt. Alexis magához nyúlt és átment jókislányba, amitől megint felkavarodik a gyomrom, de udvariasan visszatartom valami különlegesebb alkalomra, Pickwyck sunyít, Irinka meg.. hát ha jól értelmezem így kicsit közelebb kerülve a vízszinteshez, pasizni próbál. Most inkább nem gondolom végig, milyen lehet egy dán csajt megdugni, biztos nagyon hideg odabent, még a végén lefagy a faszod, és beletörik. Jóóó, kell még egy kis pia, kezdek nagyon közel kerülni ahhoz a bizonyos másik énemhez.. az pedig az ultimate cockblock lenne.
       -Nyasgem! - kommentálom a rókaképű felbukkanását -Te lángosképű állat...
        Közben nézem a kialakuló drámát valamelyik felsőbbéves önjelölt mentőangyal és Everfen között, már azon lennék, hogy odaszóljak valami ízeset, de őt nem igazán féltem az alapján, amit hallottam róla. Mikor az a háztársam is felbukkan, amelyik a Fuckingham palotába képzeli magát, hát tényleg érzem, hogy hamarosan lepacsizok a gyomrom tartalmával, a kérdés már csak annyi, hová tegyem? Balmoral sajnos eltűnt, de azért még elég sok a lehetőség, kár lenne elpazarolni valami jöttment babapofira, aki azt sem tudja, miért kapta. Nem-nem, az okádás komoly társadalmi kötelesség, csak azt hányjuk telibe, aki megérdemli, ahogy nem vakargatjuk annak a farkát, aki kicsit sem mozgatja a libidónkat. Egy udvarias lány tud ilyesmit, na.
       -Nyasgem, Fawley! Miért van az, hogy a közelemben sosem tudod magadban tartani a baszott testnedveidet?! - lerángatom a pulóvert, és az épp elszambázó Thorin kezébe nyomom, had örüljön - Hé, nézd, megmentem Everfent! Így kell ezt..
        Lendületet veszek, és hopp: ó igen, ebben mindig zseniális voltam, köpni tudni kell, arra születni kell. Olyan ívben kenődik végig az iskolaelsőn és a csinibabáján az anyag, hogy szerintem az már absztrakt, de Fawley nem velem van elfoglalva. Elfordulok, mikor látom hogy Pickwyck csak nem tud megülni a lapos seggén.. rámarkolok a pálcájára, és a arcába vigyorgok.
       - Nem megmondtam, hogy vigyázzál a törékeny dolgaidra? - igyekszem elbaszni a tömegbe a célszerszámot, megtanultam már hogy ezeket nem lehet csak így eltörni, de az emberi testre ez nem vonatkozik - Szerintem kurva sürgősen húzzál vissza a segglyukadba amit intellektusnak nevezel, és akkor nem fog a szűzhártyád egy üveg által szétszakadni két pillanaton belül, Pickwyck!
       

Assume makes an ass out of u and me

Éééés megjön a következő felmentősereg is. Ő baja.
-Ugyammá', varázslókkagytog, aggvamenti oszkész.- szólok bele az Aubrey vízértküldése dologba. Mármint, most tényleg én, a három éve csak a mugli világról tudó harmadikos kell ezt elmondjam ilyen végzősféléknek? Hát na, őket minősíti.
-Egézeddig űltem- állok fel a parancsra, hogy üljek le, egy oldalról a szék háttámláját, másikról Quinn derekát markolva meg korlát gyanánt a művelethez. Nagyon jó, hogy ők meg leültek közben, így sokkal egyszerűbb a nincsötláb kis testyém magasságával is beletornyosulni az arcába a dirigálós párosnak
-Assetod kivagyok, mivann'elem, mitakaro'ccsak idejössz aszinni'ogy főnögvagy! Meg a pasidis. Kussosz, süncarsz, és tégeccse téplekel!
Miután végeztem a rárivallással, szépen visszaülök a magam székére, és egy bájos mosolyt öltve, kedvesen hozzáteszem:
-Állaz alk...- és itt veszek egy meglepett-felháborodott levegőt, mert leöntenek valami piával. -...urva anyádat!
A mondatot a félbehagyott szótagtól folytatom, két sípcsonton rúgással nyomatékosítva, bár ennek mindnek már Fawley a célpontja, lévén ő a delikvens, aki jó kertészként megöntözött, hogy nőjek. Nem vagyok fű, qoH!
-Ha'DIbaH.- jegyzem meg utána, ahogy továbbáll - vagy esik - a színről. Ahogy utánanézek még füstölögve, látom, hogy a vízért küldött Aubrey azzal az ijesztő hollóssal akadt össze közben, aki korábban ide is idedugta a fejét, csak aztán továbbállt.
-Akinek 'őskomplegzuzsa van, annagg'öszönnyük, dea 'ercennőegy mázsik pácban van, ottezzsék megmentegetőzni.- fordulok vissza az eddig engem nyúzó két végzősféléhez, mutatva nekik, hogy merre keressék következő hőstetteiket, ahol még az se kizárt, hogy van, aki szívesen fogadná is azt. Mert itt nincs.
Mielőtt azonban ennek foganatja lenne, valaki bejelenti, hogy beáll a megmentőim sorába. Ha jól ismerem föl, Blood. Aztán ráprodukálja magát az előző két "megmentőm"re.
Pislogok pár nagyot meglepődve a tényleg elég váratlan fordulaton. Aztán felkacagok.
Oké.
Szóval felröhögök.
Jó, tudom, ez gonosz. De most mégis mi mást reagáljak az egész abszurditására?
-Bocsi- nézek a két áldozatra, közben próbálom visszatartani a hahotáimat. -Nemazér, csak...
Valahogy végül sikeresen visszaküzdöm a nevetést, és ha még ott van, ültömben Quinnek dőlök kipihenni az erőfeszítést.
Igen, ha mindenképp csakazértis szükséges engem megmenteni - bár továbbra se az - akkor inkább Blood siessen a segítségemre, mint ez a két jómadár. Már ha választani kell a mai kínálatból.

18+

Hajnalban vért hányt. Természetesen pont ez a nap volt legtökéletesebb arra, hogy kipróbálja saját magán félkész főzeteit. Persze… melyik nap nem tökéletes erre, ha egyszer senyvedhet is ahelyett, hogy éppen jól érezné magát? Nem mintha az utóbbi időben túl sok oka lenne rá.
Őszintén, csak szüksége volt valamire azok után, hogy megkapta nagybátyja levelét és kénytelen volt írni az apjának. Nem teljesen érzéketlen ő sem, elnézést kért a rádiócsendért, bár nem érezte magát túl őszintének. Már kölyökkorában megtanulta, hogy az nem túl célravezető, ha az ember fia nem óhajt gyógyszereken tengődni hátralevő aprócska élete folyamán. Szóval… figyelemelterelésből mérgeket ivott. Mert csak. Majd egyszer valaki, valahol biztosan megérti, de sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy inkább már mégsem.
Lényeg a lényeg, kénytelen volt a nap folyamán szünet nélkül gyomornyugtató gyógyfőzeteket inni és az most úgy keveredik a fenyőpálinka húzós ízével, mintha Merlin maga is így álmodta volna meg. Mélyet szív a tekert dohányból és szinte egészen biztos abban, hogy mostanra javában repül a különböző mérgektől, amiket sikerült így, vagy úgy magába adagolnia. Szüksége is van rá, a szeme alatt húzódó sötét karikákból ítélve nem sokat aludt az éjjel, ellenben azt annál fárasztóbban. Vagy csak egyszerűen a gyengélkedőn lenne a helye ahelyett, hogy a Szellemszálláson fagyasztja a seggét. Nyilván beteg, nem? Soha nem jár bulikra, teljességgel függetlenül attól, ki szervezte, nem szervezte, vagy hogy tűzzel-vassal próbálják épp elüldözni rá. Valószínűleg a két harmadikos kishollót lepte meg legjobban, akikkel érkezett a buli kezdete után úgy fél órával. A két kis tök állandóan úgy lóg rajta, mintha minimum az istenségük lenne, netán ők a mini személyes testőrsége? Hadesereg. Elliot serege. Pft. Messze nem hangzik olyan jól, mint a Dumbledore Serege. ES? Hogyne. Coreyék most valahol szétszéledtek a társaságban és jól érzik magukat, míg ő a falat támasztja hátul, szokott fekete, ezüstcsatos magasított nyakú talárban. Úgy bámul ki az ablakon, mintha az legalábbis merengő lenne, a cigi füstje szétterül az üvegen.
Születésnapja van. Nem mintha úgy érezné, van ezen különösebben mit ünnepelni, de legalább a pia ingyen van. Bedobott valami jellegtelen szeszt a közösbe, mert nem teljesen paraszt, de azért messze nincs köszönőviszonyban az izlandi különlegességével.
„Jó” szokásához híven önszántából nem keveredik interakciókba és különösebben nem is törődik a környezetével, bár a zene miatt arra azért felfigyel, amikor Mr. Majdnembuligyilkos megérkezik Destain személyében. Lesújtó pillantása felér egy megkezdett büntetőeljárással, de legalább Hagenben nem csalódik. Világuralomra áhítozik, vagy sem, keféli a testvérkéjét, vagy egyéb, legalább a bulikhoz ért, többel pedig nem is óhajt foglalkozni, amíg nem kell egy következő, szükségtelen ostromban még egy barátját elveszítenie. Bár, egészen úgy fest, hogy ebben sikerrel járt háború nélkül is. Hmm… talán kissé sokat ivott ezekhez a gondolatokhoz.

16+
állapot: félrészeg

Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Azt is mondják, hogy minden jóban van valami rossz, bár ez kevésbé közismert és elfogadott, de attól még igaz állítás marad, ahogyan azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy minden rosszban van valami mégrosszabb, de nem érdemes. Saladin a maga részéről valósággá teszi ezt a tézist. Rosszul érzi magát egy rossz talárban. A magas nyak szúr, a csipkebetét teszi, ami feketén tekeredik a zöld anyag felett, és mégis, mit keres a belső oldalon is? A csipke varázsát az adja, ha biztonságos távolságban helyezkedik el az ember bőrétől. Nem kéne ilyen hiú fiúnak lennie, és nem volnának ilyen gondjai. Mi is van még? Karcsúsított hátrész, szorosan a testére tapadó erős, merev anyag. Mintha fuldokolna, de ennek lehet valami köze ahhoz, hogy kimeledett, ahogy erőteljesen lelépedett a kastélyból. Hiába az est hűvöse, az észak hidege, máris sokkal többet ivott bemelegítésképpen, hogysem azt hovatovább józanul tűrhesse és kifejezetten szívmelengető palack után nyúlt. Már úgy kívánta, az ébredés óta, ahogyan a szomjúhozó szent Dionüsszos a múzsák csókját, amik megtagadták tőle, és fává lettek, bár talán azok inkább a nimfák voltak, akárhogyan is, az ókor mágiáinak csodái eltévedhetnek Saladin gondolatai között, a feje tetejére állhat az észak pokla, és úgy általában, megdögölhet mindenki, talárban vagy éppen anélkül, ő csak egyetlen kérdést tenne fel: ...?? ? Megfogalmazatlan hiányérzet, belső kín, rossznyavalya, nyugtalanság, a háború legsötétebb óráiban sem élt meg annyi kétségbeesést és gonosz értetlenséget, az önsajnálat mocsara kétes hangon bugyog körülötte.
- Hmmm? Hmmmhmh? Hmhmhmhmhm? - dúdolja maga elé az úton, a hangja nem kevésbé kásás, mint a szellemszállás amúgy is hátborzongató atmoszférája, ahova végre megérkezik.
- Heyhey, mindenki, meg hello, meg izé, pfuj hányás, hey - néz körbe, kissé homályos szemei előtt úsznak a mozgások, a balban szellemképek nyüzsögnek, egyetlen, ám terjedelmes palackot hoz magával, nagyon profi, nyakba akasztott sárkánybőr oldaltáskában, úgy tartja a jókora butéliát, mintha édes gyermeke volna az, s hogy a kendőző bűbájt lerántja róla, nem marad titokban a kezében tartott kis metszett kristálypohár sem, amiből már odabent, a zenétől vonagló mozdulattal tölt.
Sok mindenről lemaradt, de ahogy elnézi a díszes társaságot, sok minden még csak ezután következik, vigyor fagy ki az arcára, tiszta csapolás, elkent seprő, alig látszik meg benne a keserűség. Keresztülnyomakszik néhány összetapadt testen, megkerül egy furcsa valamit, varázslónak látszó tárgyat, képződményt, és már célban is van.
- Cinkécském, picinykécském, gyere ide varjú bácsihoz - gügyögi valami émelyítő hangon, fél kézzel beletúr az egyik harmadéves hajába, aki Elliottal érkezett, jól meg is húzza, miközben az arcába lehel egy szeszeset. - Neked ennyi legyen elég, miért nincs rajtad pizsi, merlin az égben, hát mit szólna ehhez, hát mit?! - hangosodik, aztán hirtelen elhalkul, rámered a fenyőpálinkára, amit Elliot tud a magáénak, felé taszítja a kis rajongóját, húshusánggal törekedve arra, hogy kiverje a kezéből a szentségtelen matériát.
- TE SZÉGYENTELEN TE! EZT IGYAD ha nem akarsz megdögleni sápkórban, vagy valami. Hey, hey, ezt ordítottam? Bocsbocsbocs.

[Saladin]

Saladin
16+

Normál esetben fel sem figyelne különösebben az új érkezőre, bár az emelt hangsáv meglehet összekarcolná azokat az érzékeny füleit, szerencsétlenségére felismeri azt a bizonyos túlságosan is ismerős tónust. Oh god why típusú eszményi festménykép ihlető múzsája lehetne belőle, ha hagyná, hogy különösebb érzelmek kerüljenek az arcára. Mit ad az ég, a rengeteg okklumenciának megvan az az áldásos, vagy jelen esetben épp áldatlan hatása, hogy sokkal, de sokkal több alkohol kell neki a valódi felengedéshez. Kellene, hogy megbotránkozzon a másik viselkedésén, de elég nyílegyenesen végignéznie rajta ahhoz, hogy tökéletesen tisztában legyen a helyzettel. Na meg a sajátjával.
A legtöbb ember, ha egyetlen megmaradt (erősen kérdéses) barátját látja egy buli kellős közepén, valószínűleg inkább megörül a jelenlétének, semmint hogy elhúzódjon egy árnyasabb sarok biztonságosnak (haha) ítélt zónájába, de pontosan ez történik. Már épp azon gondolkodik, hogy netalántán kiábrándítóbűbájt kellene alkalmaznia, de… szomorú tény, hogy nem bízik pillanatnyilag saját pálcájában, avagy inkább saját magában annyira, hogy valóban képes is legyen megfelelően használni. A cseresznyefa szomorúan lapít a talár alatt alkarra szíjazott bőrtokban. Méltatlanul keveset használják manapság és gazdája önbizalma mintha huss és pöcc elszállt volna a csillagos világűr felé.
Már épp azon gondolkodik, hogy szépet kerülve kiosonja magát valami poros, lepukkant hátsóajtón, amikor Corey a keresésére indul. Márpedig Saladinnal szemben a szöszi nagyon is tudja, hol találja a varjút, aki egyébként holló, de a kígyónyelvű már csak úgy fordít dolgokat, ahogy neki tetszik, neki meg nem. Ugye. Valahol idáig ér a gondolatmenetben, amikor hidegen fénylő pillantása összeakaszkodik a szőke által nyomravezetett kökényszínűekkel és ezen a ponton tökéletesen biztos benne, hogy elérte a töréshatárt, ahonnan nincs már hátrafelé és nem csak azért, mert a fal goromba engedetlenséggel törleszkedik a hátának.
„Bácsi”? Sötét szemöldökei felszaladnak a homlokára, akár mondhatna is rá valami isteneset, de inkább néma csendben figyeli a kibontakozó jelenetet.
- Na HÉ! Mibajod már, megvesztél idióóó... óh! – Valahol ez az ominózus pillanat, amikor a méltatlankodó hollócska felismeri a szőkében Saladint. Hatalmas szemeket meresztve néz hirtelen „gazdájára”, aki időközben összefonta kezeit a mellkasa előtt és most könyökét kitámasztva, a jobbal dörgöli meg az orrnyergét.
- Nem vagy az apám, húzzál baszogatni másokat. – Fintorodik Corey a bűzfelhőre, aztán sokkal nagyobb érdeklődéssel megtapizza a palackot, ha már ilyen közelségből így kézre áll. – Úúú, ez családi? Adsz nekem is? Kérlek, Saladin, már tök rég megígé-
Nem hagy sok kétséget afelől, mégis hogyan fejezte volna be a mondatot, ha nem a röppályáját és remélhetőleg nem pályafutását lenne kénytelen kisbolygóként vágódva a most nagyon sötét képet vágó Napba. Szerencsére Elliot sem hülye, a reflexeit történetesen hosszas évek kitartó munkájával fejlesztette, magasra rántja feje felett az üveg piát (vajon hogy nem vadászták még le pálinkatolvajlásért?), megfeszíti a hasfalát, mellkasát és hagyja belevágódni a szöszit. Kissé ingerülten szusszan, fél kézzel átkarolja a kishollót, ujjai belemélyednek a talár ellentétes válloldali anyagába, hirtelen rántással fordítja magának háttal a pórul jártat. Élő húspajzs Saladinnal szemben, ha annak esetleg egyéb vicces ötletei támadnának.
- Semmi gond, ordíts kicsit hangosabban, a Roxfortban lehet maradt valaki, aki nem hallott elég kristálytisztán. – Nem. Egészen biztos benne, hogy nem ezt akarta ellőni az első alkalommal, amikor cirka fél év után Sal végre hajlandó szóba állni vele… nagyon-nagyon sok mindent elképzelt az elmúlt hónapok alatt, egyedül fészkelve a saját ágyában, pontosan olyan magányosan, mint korábban mindig. Persze azt a beszélgetést nem a Szellemszállásra tervezte és legfőképpen nem sokszoros behatás alatt álló, erősen ködös elmével, amibe mintha minimum belefészkelt volna egy rakás Dementor, nem találva a boldogság olyannyira áhított elszívható forrását. Valahol úgy képzeli, hogy úgy keringenek benne, mint az agyrágóbogár egyes alsóbb évesek fejében, hirtelen tapad keze Corey szájára, mielőtt az válogatott szitkokat szórhatna a Mardekárosra.
- Kénytelen vagyok manapság ilyeneken élni… - MERT NEM BESZÉLSZ VELEM FÉL ÉVE – …de kérlek. Bármikor kész vagyok lemondani róla a tiedért. – Ismerős a figyelemfelhívó megcsalás fogalma, Sal? Nem, nem ennek szánta, de végül is működött, nem igaz?
Jószándéka jeléül nyomja Corey kezébe a fenyőpálinkát.
- Menj, keresd meg Allent.
- De…-
- Most. – A parancsszó úgy hangzik, mintha már pálca sem kellene manapság egyeseknek az Imperius átokhoz, elég hogy felpillant a szöszi a hidegkékekbe és rögtön meghunyászkodik. Lehet kettesben maradni tömegben? Nem, de most egészen úgy tűnik, hogy ez történik, Elliot pillantása végigmássza a kígyófiú alakját és megállapodik végül a lélektükrökön. Fél év után talán most először néznek igazán farkasszemet.
- Heló, Saladin. Hiányoztál.

16+
Elliot
állapot: félrészeg

Normál esetben ő meg nem terrorizál kisebbeket, de ebben az esetben a kisebb jelenléte kívánja a terrort. Mégis mit keres egy fűből alig kinőtt okostojás estnek estadján rosszéletű kis taláros kollégák között, akik közül többen is ledobták már az uniformist, mert attól party hard? A pillantása körbejár, de meg nem állapodik, jó szeme előtt összeáll a balban szétfolyó valóság, nem rosszabb és nem jobb senkimásnál, aki itt mulat, még ha nem is ő a csókkirály. Apropó, miért is nem? Minden megvan benne hozzá, szőke, jól néz ki, elegáns, bár egy kissé húsos, kielégítő mennyiségű piával rendelkezik, és a szeme sem áll jól, nem, de tényleg, Roxfortos társai már megszokhatták sebesült bal szemét, ám az újaknak még mindig nyomorultul nézhet ki, ilyen fiatalon, ilyen torzan, és mégis boldogan...
Boldogság, haha, vajon az mi, úgy áll rajta a mosoly, mint egy nyakék, amibe belebújt, de egy kicsit eláll a bőrétől, és ha megszorítja máris fuldokol, kipirult arcának sápadt bőrén táncot járnak az élénk rózsák, az alkoholban csillantot szemek fénylohintotta eleven mákony-láza semmi jót nem ígér.
- Nagy szavak valakitől, aki még pelenkát hord a talár alatt, hey! - marad a perverz döglődés a hangjában, mélyre mutált, mint egy pedofil zongoratanár, ő is a "mesterre" néz, a "barátra", aki akár szerzetesi értelemben is lehetne barát, ha volna ennek bármi értelme, a talár alatt úgy rejtőzik a test, a szív és a lélek, mintha egyik sem volna Elliot sajátja, csak a nagy és okos fej a nyakrész felett, a sötét tekintet, a savanyú pofa, a fekete tincsekkel, hollószárnyhajjal keretezett sápadtan derengő rosszallás.
- Megígértem, hogyha benő a seggeden és a koponyádon a lyuk, amit, mint nagyrabecsült, tanult és felvilágosult Elliot kollégánk azt megfogalmazta, mint az egyedfejlődés fontos lépcsőjét, akkor, csakis akkor, ha ez a nevezetes esemény megtörténik ihatsz az italomból, ehetsz az ételemből és megnyalhatod a sómat minden tündérszokások szerint, mert már nem fog kifolyni kamasztalan, éretlen tested nyiladékain. Nem, most komolyan, titeket ki engedett be ide? - mintha legalábbis az ő felelőssége lenne megváltani a kölyköket a saját hülyeségüktől, miközben engedi megtapogatni a palackját, mert a palacktapogatás jólesik az italnak, és csak ezután állítja röppályára a bulialkalmatlan nyomravezetőt.
- Wowowow szép fogás a hollóhát fogójától, Elliot, Elliot, éljen éljen Elliot - csapja össze a kezét a palack felett, ami biztosan ül az oldalában a tartójában, és úgy énekel, mintha semmi, de semmi nem történt volna az elmúlt félévben, ami végül is igaz, hiszen éppen a nagy büdös semmi történt, ami viszont a legdurvább valami, ami történhetett, ám a falatnyi gúny otthonos gúnyt követel, márpedig egymás szelíd basztatásánál mi volna barátibb?
- A rőtdenevér kisfarkára vagy kénytelen, vonszold el magad egy jó boltba, és kaphatsz ilyet is, de van ám csomagküldő szolgálat is, bár én azért a roxforti baglyokkal nem rendelném be a cuccost ehehehhehehe - felhajtja a kehely tartalmát, újat tölt, fél szemmel pillant csak fel a háborgó fiúra, és a nevelésére, elvigyorodik, de hát a rosszindulat mosolygó gyilkos, mindig ott az a gyönyörű görbület, mindig és mindig, ismétli magát, mint a háború győzteseinek átokmosolya, minden egyes kibaszott címlapon, grgrhrhrhrhhr.
- Ahhha, te is nekem, szívemcsücske - emeli felé a poharat, a sűrű, olajosan nehéz, tömör szesszel, szalamandravérrel átszűrt konyak, édes, bolondos illat, forró pajkost, mint az íz, ami csípősen nyalja meg a nyelvet és a torkot, végigfut a torkon, bolondos szeretője a gyomornak és a gondolatoknak.
- Egy bikapöcskarikányi frászt hiányoztam, még magamnak sem - veti a hátát a falnak, elfordítja a fejét a figyelő tekintettől, inkább a többieket nézi végig, mint a kékeket, a farkasszem farkasköröm, fájdalmas függelék, amitől mielőbb meg kell szabadulnia, ha nem akarja, hogy betokozódjon és megsántuljon tőle. - Mégis... mit keresel itt? Whyyy? Buli hajnalig? Rip-rop, hiányzik egy kis büntetőmunka?

16+
Saladin

Erősen valószínű, hogy a két szőke közül csak egy kívánja azt a bizonyos terrort és viszonylag nyúlfarknyi az esélye, hogy a kisebbik lenne az, bár ki tudja. Ezek a mai fiatalok már olyan fura dolgokra izgulnak, nem? Mondhatnánk, hogy mert túl sokat találkoztak már a halállal sepercnyi életük során, de őszintén szólva aligha van szükség az ilyen behatásokra, hogy a varázslóvilágban némileg… elferdüljön az átlagos hétköznapi értelemtől a palánták kicsiny lelke. Hogy máshogy lennének képesek varázsolni egyáltalán?
Talán a boszorkánykodással jár. A boldogságot nem adták váltóba a mesterség mellé és még a bájos-bajos italok sem igen tudnak értékelhető, de legalább kitartó megoldást találni rá.
- Hmpf! - Villan fel a hirtelenzöld pillantás egy gondolatban megkezdett replika csírájával, ám valószínűleg sikerül találnia valamit a másik kipirult arcában ezzel a nagyonpedofil hanggal keveredve, mert ő maga is elvörösödik. Zseniális, milyen gyorsan zavarba lehet hozni a kölyköket, de talán lehet valami köze ahhoz, hogy Elliottal ellentétben a fiúk nagyon is hamar rájöttek, mivel van dolguk Saladin és Kyn esetében. Manapság a 13 évesek gyorsan érnek a megfelelően ösztönző erő alatt.
- Tudod mit nyaljál te meg, Sal-amandra. Fogadjunk, hogy arról kaptad a neved, amelyik kinyalta a szemed – Ott a cicamosoly a hangjában, a szemében, a képén, láthatóan kurvára elégedett magával, amiért ilyen szépen sikerült visszavágnia, mit sem törődve azzal, hogy Elliot lassan a facepalm üzemmódba lép még biztonságos távolságban. - Megkértük Elliotot. Tudod, Woodrow. Rémlik még? – Mintha kissé szemrehányó lenne? Nem is kissé, elférne a mellkasán valami alattomjelkép is a kéklő hollós helyett, de hát mit ad a süveg, ez nem kívánságműsor. Nem kívánt lövedéküzemmódba sem lépni, de az élet már csak olyan, mint a sztereotip mardekáros általában: rohadék.
- Milyen elmés. – Forgatja a szemét már Elliot, a kölyök elégedetlenül szusszan a tenyerében. Már szerinte elégedetlenül, egyszerűen csak vörös a feje, mintha lángolna a szőke hajzata alatt és olyan látványosan feszül a fogásban, hogy egészen lenyűgöző mentora mennyire figyelmen kívül hagyja. Nyilván le sem esik neki, hogy a póz, nem pedig a lökdösődés váltja ki. Ez a Holló nagy baja. Nem veszi észre azonnal a finom emberi jelzéseket.
- Nem tudom, feltűnt-e, de viszonylag kevés piáttessék stand van manapság a suliban és nem mindenkinek csomagolják a szülei úgy a szeszt, mintha muszáj-töklé lenne. – Sem a sütiket, ha már ott tartanak. Kifejezetten hiányoznak neki azok a bizonyos szép, díszes finomságok, bár korábban fel sem tűnt, mennyire hozzászokott a cukordózishoz. Az ember csak akkor értékeli igazán a dolgokat, ha elveszti őket. Elég szomorú. – Nem mintha irigykednék, de de. – Persze, ha méltóztatna kommunikálni a nagybátyjával, még a végén meg is lepné valami jó szesszel, de inkább csak mégsem. Nikolai nem híve annak, hogy a kölyök elmosogassa a józan ész kristálytisztára legilimenciázott határait Elliot esetében. Túlságosan is… szélsőséges eredményeket mutat.
A száját talán befogták, de a kezét nem; Corey egyezményes jelzésként mutat be középső ujjal arra a rosszindulatú mosolyra. Mert szerinte kijár neki. Elliot szerint meg valami más jár, szóval nagyon gyorsan eltűnik balfenéken.
Lapos pillantással fonja karba újra kezeit. Miért van az, hogy ha nem fejezi ki az érzéseit, akkor mindenki azt mondja nincsenek neki, ha meg mégis, akkor meg nem hiszik el neki? Erősen kételkedik benne, hogy jobb így, de még nem találta meg a bölcsek kövét a témában, hogy varázsütésre tudja, amit tudni érdemes. Vagy az nem azt csinálja? Már nem emlékszik. Kiejtette valaki a száján a cuccal egy mondatban, hogy „Potter” és ettől valahogy elvesztette az érdeklődését. Valószínűleg irigy a sebhelyesre. Megesik az ilyen.
Csendben marad a megjegyzésre. Saladin valóban nem a jelenlegi mentalitásával hiányzott. A boldog üzemmódjában hiányzik, ami pedig olyan valami, ami nem mostanság fog eljönni. Nem optimista és nem is pesszimista. Viszonylag reális alapokon látja a helyzetet.
Megvonja a vállát.
- Tesztelek egy új bájitalt. Szarul működik, kellett valami erős, hogy a gyomrom mással foglalkozzon. Ha már hányok, legalább a piától csináljam. - Hagyja félrenézni a másikat és ő is inkább a tömeget kezdi el fürkészni, pillantása megakad a kölykök alakján, a szöszi épp Allennek magyaráz valamit. Nyilván az előbbi eseményeket, mert a kisebbik fiú hirtelen ránéz. – Amúgy meg az én napom van, azt csinálok, amit akarok. – Mintha kissé gúnyos lenne a saját napját illetően? Megesik nála. Sosem volt oda a szülinapjáért, lévén a születése nem épp egy boldog eseménye a történelemnek. Nem mintha errefelé bárki is tudná a miértet. Vagy érdekelné egyáltalán.
- Te mit keresel itt? Már érted, itt. Velem. Nem mintha bánnám, de kicsit furcsa így fél év után. - Fél év, 3 nap, 14 óra. De ki számolja, nem igaz?

16+
Elliot
állapot: félrészeg, nyűgös

Szigetország, és ez mindent megmagyaráz. Honnan jön a csápospornó? EGY MÁSIK SZIGETORSZÁGBÓL! Ha nem az angolok gyarmatosították volna az egész világot, és fogadtatták volna el a romantikájukat romantikusnak, akkor manapság a vámpírokra is úgy tekintenének, mint a különböző testnyílásokban motozó bimbóknak ható testrészekre, amiknek érképletével még mindig adósak egyes nevesebb rajzolók. Az angol mérce elég komoly, a perverzitását le lehet tagadni, mert normalitássá változott, a kultúra gyöngyszere, Európa ékköve, és a többi, és a többi.
- Fékezd a nyelved, mielőtt elveszíted és szalamandrák falják fel - sziszegi hirtelen felhorgadó dühvel, a pajkosság valami teljesen másnak adja át a helyét a hangjában, még egy pofont is utánaküld a kölyöknek, de már a tarkóját is alig éri el a pofátlan hátulgombolósnak, biztos helyen van az a hollóhátas karjában, legalábbis amíg Saladin nem érzi úgy, hogy neki is oda kellene vetődnie. Mondjuk éppen úgy érzi, hogy oda kellene, de annak bömbölés lenne a vége, arra meg kinek van kedve, dühösen markolja a poharat, ocsmány pillantást vet Coreyra, amióta nem látta nagyon elszemtelenedett, bezzeg Kyn jelenlétében!
Megvonaglik, mintha lapockán szúrta volna saját magát, sötét elégtétellel figyeli a küszködést a hollószárnyak között, ő is látja, ami látnivaló de sokkal bölcsebb annál, semhogy szóljon róla,  ezzel esetleg megkönnyíteni a dolgát.
- Szar kifogás, üres szavak, fecsegsz, fecsegsz, fecsegsz, hát mi lett veled Elliot, kifogásokat gyártasz - húzza fel az orrát, mintha a fiú nem is lenne itt, nem is hozzá beszélne, nem is látná, ami nem is teljesen hazugság, hiszen látja ő, de bal szeme előtt fájdalmasan megmásul a valóság, azt akarja hinni, hogy valami teljesen mást tapasztal, lát, él meg, mintha Elliot fiatalabb szelleme kiválna a testből és ott lebegne előtte, tartózkodón és látszólag tökegyedül, mint mindig, mint akkor is, amikor voltak barátai, de még milyenek! Ügyet sem vet a közésőujjra, csak a pillantása kíséri a menekülőt, boldog Corey, ő szabadulhat a démonoktól, amik gúzsba kötik a száját és nem engedik a megfelelő szavakat szólni. Nincsenek megfelelő szavak.
- Csak a munka, a munka, a mindig csak a munka, igaz? Piától hányni bölcs, de ahhoz igazán nem kell megmerítkezned ebben a fertőben, amit egyesek csak társas összejövetelnek hívnak, szart a klubhelyiségben is tudsz vedelni, vagy a könyvtárban, tényleg, a könyvtár - Elliot sújtotta terület, ifjú mardekárosoknak belépni életveszélyes és tilos. Leveszi a szemét a kicsikről, amíg tölt, ez teljes figyelmet kíván, gúnyosan felhorkan és együtt cöccög a másik hangnemével, miközben valahol mélyen egy kicsit elszégyelli magát. Ó nem, egyáltalán nem felejtette el. Bárcsak elfelejtette volna, de nem. Egyszerűen csak nem törődött vele, hogy milyen nap ez a mai, és mennyire mit illene tennie akkor, hogyha egy kicsit jobb ember lenne.
- Igyál, ez a te napod, ha már azt akarsz - nyújtja ki a poharat, de úgy remeg a keze, mintha arra gondolna, hogy inkább dobnia kéne, aztán elszaladnia, valahova jó messzire.
- Én? Én csak lejöttem, buli, zene, tánc, minden jó móka, tipikusan olyan dolgok, amiket te ugye messzire elkerülsz, leköpsz, bagolypotyadékonyt hánysz rá, én pedig megjárok, szóval gondoltam este jó, lejövök, hoppá, mit látnak szemeim, Elliot Woodrow éppen valami északi szar mocsok piával mossa a beleit. Hát mégsem hagyhattam szó nélkül, nem?
Vagy de? Hezitálás a hangjában, remegés a karján, ahogy a metszett kristályt tartja még mindig, végigcsordul a vállán bőbeszédű szavainak érzéketlensége, bekúszik a talár alá a bűntudat.
- Jah, boldog születésnapot- teszi hozzá szelídebben, lényegesen szelídebben.

16+
Saladin

Egy olyan népség, ami szerelmi bájitallal képes szexrabszolgát tartani magának, aligha problémázhat a normalitássá vált perverzitások fogalmán. Nyilván oka van annak is – a nyilvánvaló tudatlanságon túl -, hogy a boszorkányokat démoni, csábító teremtményeknek tartották. Az idők folyamán aztán már levált a fogalom és a lényeket succubusnak bélyegezték. Vagy valami ilyesmi. A történelem sosem volt erőssége, a Legendás Lényeket meg olyan messzire elkerülte, hogy még egyszer sem talált be rá.
Corey szájára lakat kerül a hirtelen viharos tengerként sziklaszirtnyi kis alakján felhullámzó haragra, mégsem hunyászkodik meg igazán. Vagy egy griffis pofátlan magabiztosságával és botor bátorságával rendelkezik, vagy az intelligenciaszintje alacsonyabb, mint az egója, esetleg csak simán elkanászodott. Vagy mindegyik, sokat ült a Teszlek a fején, mielőtt kegyeskedett volna nem tovább váratni őket a vacsorával. Miért is ne lenne szemtelen? Rég nincs senki, aki kivetnivalót találna ebben, mert hát… Elliottal nyilvánvalóan nem az, a mások lelkivilága meg mióta érdekli a hollóhajút?
Éppen annyira nem törődik a pároska egymásszemezősgyilkolós gyöngéd pillanataival, mint amennyire a feszüléssel a karjai között. Elliot, a kegyetlen.
- Teszek rá. – Morran a kifogásgyár kapujában, a költői kérdésekre amúgy sem létezik normális válasz. Ez olyan mugli-féle „mire gondolt a költő” dolog. Mondani sem kell, irodalomból sosem jeleskedett. Nem épp olyan típus, aki hagyja prózai magaslatokba szállni a gondolatait, a dolgoknak egyszerűen csak kell, hogy… legyen valami értelmes logikájuk. Általában.
Felhorkant a hosszas szónoklatra, amiben legalább úgy nem látja (vagy akarja látni) a logikát, mint a nagy szerelmes költők szerinte méltatlanul körbenyálazott verseiben.
- Látszik ritkán jársz a könyvtárba, szívemcsücske, a vén Keselyű olyan, mint az álságdetektor, rögtön vijjog, ha csak rosszra gondolsz a könyvei felett, körül, vagy azok úgy saccper 1 mérföldes körzetében… - Nem mintha ezzel választ adott volna a sorok közti kérdésre, de őszintén? Nem akar. Mit mondjon, miért van itt? Remélte, hogy találkozik vele? Furcsa is lenne, elvégre menekül, ha meglátja és az utóbbi időben épp elég nagy ívben kerülte, de azért… valahol mérhetetlenül… üres. Nincsenek egy házban, nem látja ha a klubhelyiségben van, az órákon a terem egyik végéből a másikba nehéz beszélni (főként olyannal, aki nem akarja ezt), a kajálások külön asztaloknál mennek, amúgy meg mindig van valaki a szőke közelében. Falkában jár, mert ő mostmár csak ilyen hiperszoc. Mágnes a környezetnek, ellenpólus a Hollónak és a muglifizika törvényeivel ellentétben ezek a dolgok egyáltalán nem vonzzák egymást. Kivéve egy buli kellős közepén. Nos… valakinek áldoznia kell a barátság oltárán, nem igaz? Nem mintha ők nem áldoztak volna már éppen eleget. Vagy túl sokat. Éppen ez a probléma. Ugye.
Oldalra sandít a horkantásra, elnézi ahogy a másik tölt. Volt nap, mi több… rengeteg olyan nap az életében, amikor ez a mozdulat messzire űzte a páros közeléből. Mára eldobott időnek tűnik. Törékeny holmi a megbánásé, darabokra reped szét és kis tükörcserepeket dörzsöl nyílt sebekbe, amiket aztán már a só sem húzhat össze. Sótlan léleksebek.
- Kösz. – Mormog a felajánlásra, aztán valahogy elszelídül a remegést látva. Nehéz nem észrevenni. Nehéz nem felismerni az alapvető menekülésvágyat, amit egy másik vágyra kényszerítenek rá légmentesen záró fedő gyanánt. Egy idő után felforrnak az ilyen érzések, bugyogni kezdenek és végül lerobbantják magukról az üveget, ha nagyon nem törődik velük a szakács.
Fél kézzel nyúl ki a pohárért, de a fiú kézfejére simít helyette, önmagát is meglepve. Kár, hogy még nem ivott eleget ahhoz, hogy ne tartsa kordába az érzelmeit, merengve tartja meg biztosan a másik mancsát, ujjai ráborulnak a kézhátra, amíg semlegesíti a remegés bizonytalanságát. Valahol leköpszhegység és potyadékingoványos között tér le a jó útról és hirtelen sötét varázsló lesz belőle. Már nem tényleg, úgy arckifejezésre. Nyilván nem fog leszállni a miért van itt témáról, nem? Hát persze, hogy nem. Egyszerűen csak… logikátlan a jelenléte ezen a helyen, ebben az időben, ilyen társaságban. Halkan sóhajt, a szájához emeli a poharat, de nem kortyol még bele, egy szívdobbanásig hunyt szemmel élvezi az erős szesz illatát. Van, aminek szereti megadni a módját akkor is, ha utána nyakló nélkül képes vedelni belőle.
- Szar éjszakám volt, még szarabb napom, Nikolai méltatlannak nyilvánított egy egyszerű szülinapi ajándékra, lebaszott, hogy hálátlan vagyok apámmal, MEGFENYEGETETT egy rivallóval, mintha neveletlen elsős lennék, _Silva_ meglátogatott… - Mert ennek jelentősége van az élő nagybátyjnyi szemrehányás szempontjából - …számmisztikából megint meghúzták a beadandómat és nem, nem a jó értelemben, ergo ismét pótórázhatok, szóval bocs Saladin, ha ma éjszaka nem vagyok egészen önmagam, mostanában ugyanis kurvára nem jó annak lenni. – Valószínűleg a leghosszabb érzelmi kifakadás, amit Elliot Woodrow valaha is kiengedett most megfeszülő száján és egy pillanat áruló erejéig átsuhan az arcán az önirányú harag, mielőtt húzóra inná inkább az italt. Elfelejti, mi van a kezében és hogy nagyon, nagyon merész ilyen húzásokat tenni a Mallard-féle piával, de… francot se érdekli. Egy szívdobbanásig hagyhatja, hogy szétfolyjon az a nagyon hidegre fagyott szíve a mellkasában végigforró piában oldva, na meg a kérészéletű örömtől, amiért egyáltalán megint érezhet ilyesmit egyenesen a szösznyi mardekárostól. Mardekár. Oda akart kerülni. Annyian utálják azt a házat, nyilvánvalónak tűnt a helye benne. A süvegnek meg nem. Rágja el a moly ott ahol van. Szinte égeti a karját saját pálcája, mely holtából főnixként feltámadt beteges sárkányi elégedettséggel zabálja magába a haragját.
Megrebben a szelídségre, a viharos kékek meglepetten villannak fel, hosszan bámul bele a másik lélektükreibe, mintha csak… keresné a forrást. Valami fogódzót. Bármit.
- Köszönöm. – Mert ennek a köszöntésnek jelentősége van akkor is, ha nem beszéltek fél éve és akkor is, ha bárki más hasonló üzenetét gondolkodás nélkül veti a tűzre. Megköszörüli a torkát. – Egyébként igazad van. Nem vagyok ide való. – Leereszti a poharat az oldala mellé, körbenéz a társaságon. – De ha tudtam volna, hogy csak ennyi kell, hogy ne hagyhass szó nélkül megteszem már év elején.

16+
Elliot
állapot: félrészeg, nyűgös

A dühe tajtékot vet, fehér méreggé kristályosodik, összekeveredik a gyomrának szesztartalmával, és bosszúvágy lesz belőle. Olyan pillantást vet Corey után, hogy senkinek sem lehet kétsége felőle: megkapja még a srác a magáét. Lehet, hogy nem ma. Lehet, hogy nem holnap. Talán még nem is ebben a hónapban, de a szalamandrás megjegyzésért lesújt majd rá valami, ami semmi jót nem jelent, de hát még csak nem is a végítélet, "csak" a Mallard fiú bosszúja, nyolc napon belül gyógyul általában. Vannak dolgok, amiket lehet, de nem szabad, Corey talán okos, de nem elég bölcs ahhoz, hogy felmérje ezt.
Neheztelő pillantásából kijut Elliotnak is. Nem veszi be ezt a nagy közönyt és érdektelenséget, hogyha neki volnának ilyen kis humán függelékei, ő bizony betanítana nekik dolgokat, hogy mégis miként viselkedjenek azokkal a delikvensekkel, akiket amúgy nem szeretnek, és Saladin szerény véleménye szerint Elliotnak egyáltalán nincs miért szeretnie őt, pedig hát voltaképpen olyan kicseszettül imádnivaló, nem? Ősembernyelven mordul valami tagolatlant a rátevésre, és esze ágában sincs elhanyagolni a kérdéseket, amiket feltett. Mire gondol a költő? Mire gondol Elliot, aki nagyon nem költői? Mire gondol a szesz az üvegben? Mire gondolnak a többiek, akik csak távolról érzékelhetik kettőjük minivilágának csapongó energiaállapotát, szikráit és gömbvillámait? Mulatni jött, és a csatamezőn találta magát, de nemigen hibáztathat senki mást, mint önmagát, hiszen vastag tömött sorokban ő maga indult meg az ellenséges vonalak felé.
- És még sose láttunk olyat, hogy valaki kicselezte, vagy neadjamerlin éjszaka kóválygott volna a könyvtárban - csak hogy ellentmondjon, parttalan vita, de hát Elliot védekezése is parttalan volt, mert ha akart volna, ivott volna Mallard italt, de nem akart, vagyis nem fektetett bele erőt, ezért meg mégis minek basztatja? Mert azt akarja, hogy szégyellje magát, pedig talán nincs is miért, de benne ott feszül a vágy, hogy mert ő szégyent érez, érezzen szégyent más is, nem is akárki, egyenesen Elliotnak postázza a lelke ezt a szeretetcsomagot.
Sose gondolna arra, hogy a bulijelenlét érte van. Ez a savanyú képű kínszenvedés, Elliot a Szellemszálláson jelenség, aminek létre se lett volna szabad jönnie a számmisztikusok szerint.
- Szívesen - sokkal tartozol minden kortyért-folytathatná a gondolatot, de nem teszi, erősen koncentrál, mert koncentrálnia kell arra, hogy ne essen össze ájultan, amikor a hosszú ujjak nyirkos bőréhez érnek. Nagyot rándul, az ajkait pengevékonyra összeszorítja, a jobb szeme megmerevedik, a balra védekezően kissé leengedi az összeégett szemhéjat, így megy ez, hogyha Saladin felkészíti magát valami fájdalmasnak. Ez az érintés, ez... ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de nem engedi el a kristályt és a szeszt, állja a tortúrát, mint egy vérbeli mártír, jó képet vág hozzá, de belül... megmosatná Elliottal a kezét, hogy ne érjen hozzá, szennyes, bűnös, mocskos, Kyn vére ott van rajta, a barátságuk tetemének belei között turkált még az imént is, nem érdemli meg ezt a lágyított fogást, finoman biztos támaszt.
- Hah ahhaha ahahhaha hahahah ha - hirtelen szakad fel belőle a nevetés, előbb egy gusztustalan hehhenéssel, aztán a jókedv morzsájával, majd kissé összegörnyedve meg kell nyomnia a szemét, hogy aztán a vonásait moderálva ne kacagjon kínjában.
- Nikolainak meg kell mondjam, remek az ízlése abban, hogyan rontson el egy amúgy is pocsékba ment nagy napot. Igyunk rá! Meg persze rád, de azért rá is, és minden jövőben meghúzott számmisztikádra! - emeli az üvegét szíjastul, ő annak a szájára tapasztja rá a száját, miközben Elliot kortyol. Osztozik a szíven rúgottság érzésébe, mélyre nyeli a perzselő, fűszeres lét, a kezét a szája elé szorítva köhint, majd krákog egyet, amíg a hangja visszanyeri fülledt tónusát a rekedtség helyett, elhomályosuló szemében nem is látszik a bűntudatos világfájdalom. Kit érdekel a számmisztika! Kit érdekel egy beadandó? Kit érdekelnek a vizsgák, amiket halotti virágok helyett hordtak a véres romokból lett sírok fölébe, örök emlék gyanánt? Elliotot, naná!
- El sem hiszem, már Nikolaion kívül, hogy a többi egyáltalán aggaszt téged. Olyan... hollóhátas - azt is mondhatta volna, hogy érzéketlen, de a mardekáros szájból sziszegve valahogy nem hangzott volna hitelesen ezért szemrehányást tenni a fiúnak, mert ez valahol az, szemrehányás és szégyenkezés egyszerre. Mennyi minden összekeveredett itt, megégett gondolatok pernyéje és hamuja száll közöttük, amik szeszben áztak de a lélek lángjain kaptak tüzet, mert égnek odabent, és nem csak a benyelt specialitástól, gyógyítatlan gyászsebeik lázlobot vetnek, és mégsem képes emberséggel nézni rá, a kék tekintetek bámulása elől elfordítja a kökénykékeket, ott lebegnek Elliot válla felett a szőke pillával szegett felemás benyomású szemek.
- Nyasgem Elliot, én nem hagytalak szó nélkül, csak nem is volt miről beszélgetnünk, vagy... áh... a béka se tudja, engedj oda az ablakhoz - a fülei vörösen égni kezdenek, az arca, homloka kipirul, a düh és a szégyen keverékétől izzadni kezd a tenyere. - Rohadtul nem kéne itt lenned, és rohadt nem hagytalak szó nélkül - mordul folytatólagos elégedetlenséggel, úgy lázong, mint egy ötéves, ismétli a megtagadást. - Nem történt semmi.

16+
Saladin

Azt mondják édes a bosszú, de csak hidegen szabad tálalni, tehát lényegében fagyinak minősül. Vagy jégkásának, a jelenlegi helyzet szesztartalmából ítélve pedig egy igencsak kellemes változatnak, szóval a szöszi nem bánja a jövő zenéjét, amit ha szerencséje van, Saladin hang lesz megénekeltetni vele. Vagy csak simán elfelejti, mert nettó ezeregyéjszakányi fontosabb dolga lehet annál, semmint hogy lényegtelen piszkálódásokat tartson abban a nagyon makacs koponyájában, nem? Nem?! Hát persze, hogy nem.
Elliot fél kézzel int félre egy amolyan „mostmiafrancvan” típusút, a neheztelést az ő szerény véleménye szerint a jelen szituációból messze nem érdemelte ki. Az más kérdés, hogy van ennél sokkalta súlyosabb bűne is, melyre viszont perdöntő igennel szavazna a kedves nézőközönség, de egyelőre ezzel aligha tud foglalkozni. Hagyja magát elveszni kicsit a pillanatban, mert a régi időkre emlékezteti. Amikor még azért tartotta a kölyköket, hogy mindenféle marhasággal akadályozzák Kynt az egyenesen Elliotirányú, egyenletes mozgásban. Jól működött. Amíg lehetett. Ő erre gondol egy szívdobbanás erejéig és a bűntudat úgy kapar elő belőle, mintha minimum pórázon rántotta volna magához szoros, vadállati közelségbe. Érzi a bőrén az acsargó lélegzetet, az érzés forró páraként tapad meg a torkában. Ha ilyesmit kell nyelnie, csoda, ha inni akar?
- Micsoda kihágás, nem? Az ember azt gondolná, a tanárok örülnek, ha valaki ENNYIRE odaadó a tanulmányainak, de nem. Simán megkaptam érte a pontlevonást. – Meg a büntetőmunkát, természetesen. Normál esetben szimplán csak elviszi a könyveket a klubhelyiségbe, de túl sokat kellett átnéznie, ráadásul a könyvtárban csend volt. Nincs igazság. Nincs igazság még abban sem, hogy a Holló messze nem úgy tűnik, mint aki bármiféle bűntudatot is érez a szesztéma felett. Nem tett meg mindent… mintha a nagybátyját hallaná Saladin-köntösben. Inkább dühítenie kellene, de egyszerűen csak nem hajlandó magára venni.
Sokkal tartozik kortyoktól függetlenül, ám ezt az adósságot soha nem fogja tudni visszafizetni. Gyűlöli magát érte, ahogy saját cserehalálának gondolatát is, holott fél évvel ezelőtt olyannyira kézenfekvő volt.
Nem húzza vissza a kezét a rándulást érezve, pedig az áramütésként mászik bele a karjába, felborzolja a sötét hajszálakat a tarkóján, mint egy hideg érintés. Tudja, hogy a fiúnak kellemetlen, mi több… csoda egyáltalán, hogy nem ütötte még félre tolakodó mancsát, s ahogy ez a gondolat tudatosul benne, elveszi a kristályt inkább. Talán Saladin képes jó képet vágni a jelenethez, de az alapvető testi reakciók elárulják és mégis… aligha lehet egyik kéz véresebb a másiknál.
Nagyon sötét pillantással jutalmazza a szőke kacagását, véleménye szerint kurvára nem így kell reagálni az ex-pajtások szenvedéseire, de hát az élet kegyetlen, a mardekáros meg még inkább.
Felhorkant a megjegyzésre, de igazán nem tud ágálni ellene. Nikolainak valóban érzéke van hozzá, hogyan taposson bele még jobban az ember fiába, ő meg meg lesz húzva számmisztikából, ha így folytatja. Neki is lehetnek gyengeségei. Már a nyilvánvalókon kívül.
- Tegyük hozzá, hogy a rontása a nap első percében érkezett, szóval ja. Rá. – Mert alapozni egyesek szerint piával kell, mások szerint meg lebaszással. Van ilyen.
Rásimít a nyakára, mintha a szesz belsőégésűvé változtatná minden porcikáját, kezdve egészen a fakó torok fekete anyagba zárt mélyétől. Érzi, ahogy végigcsurog benne, átveszi az uralmat a mellkasa, a gyomra felett és belezsibong a tagjaiba.
Hosszú, jelentőségteljes pillantást vet a fiúra. Kiérezte a szinonimát.
- Úgy mondod, mintha bűn lenne. – Valahogy érzelemmentessé válik a hang, mintha bezárkózna valami védekező páncélzatba, ami mögé elrejtheti az érzéseit. Mindig olyan könnyűnek tűnt Elliotot nézve, pedig… Saladin épp elég okklumenciaórát vehetett már Nikolaitól, hogy tudja mennyire nem az.
Talán sokkal figyelmesebb lenne, ha félrefordítaná ő is a pillantását, de figyelme ragaszkodó makacssággal marad meg a fiú felemás lélektükrein. Ha nem is néz vele farkasszemet, a reakciói akkor is árulkodhatnak, neki pedig ennyi épp elég kellene legyen.
Túl sokat ivott már ahhoz, hogy bármi is elég legyen.
Félrelép az ablak mellől, de nem eléggé ahhoz, hogy a szőke ne súrolja a talárját, ha valóban az ablakot akarja merengőnek használni.
- Nem. Tényleg nem. – Nem történt semmi. Pontosan ez a probléma, mert valaminek már réges-régen kellett volna, s mert olyan sokáig figyelmen hagyták figyelmen kívül, most éppen annyira nyomasztóan lebeg a fejük felett, mintha a Sötét Jegy lenne maga.
Elnézi a fiú profilját, a szavaktól valahogy meghűl a szíve, ami éles kontrasztot állít alkoholtól forrongó testének.
- Nézd, megértem. – A hangja csendes, halk szisszenés jelzi, hogy az alkarra erősített, rejtett pálca meggyújtotta az időközben szájba illesztett újabb kör cigarettát. Fél kézzel ajánl fel egy szálat, oda sem nézve, pillantása a tömegen, bár csak az egybefolyó sötét masszát látja belőlük, s az sem érdekli igazán.
Miről is kellett volna beszélniük? Saladin azért barátkozott vele, mert Kyn miatt gyakorlatilag… kénytelen volt. Megszűnt közöttük a kohéziós erő és immár aligha képeznek egy egységet, még ha Elliot meg is szenvedi a hiányát. Talán csak… félre kéne raknia a csalódását és hagynia kellene, hogy Nikolai rendet rakjon a fejében. Meglehet egyszerűbb lenne. Nem boldogabb, de kevésbé nyomorult.
- A helyedben én sem akarnék beszélni velem. Főként, ha már… nincs mondanivalóm. Értelmetlen lenne. – Üres hangjában mintha gongszó lenne a lekényszerített érzések finom disszonanciája. Annak is jobban örült volna, ha üvölt vele, megátkozza, bosszút fogad… bármi jobb annál, mint ha azon kevesek egyike akarja minden idegszálával ignorálni, akitől a legkevésbé kívánja. – Nem akartam elrontani neked a bulit. – Visszanyújtja a poharat, elég közel ahhoz, hogy a másik reflexből rámarhasson. – Megyek, visszaviszem a kölyköket, mielőtt belekötnek még valakibe.

16+
Elliot
állapot: félrészeg, nyűgös

Ha fagyitermészetű volna a bosszú, a világ egy jobb hely lenne, mert mindenki megtartaná azt magának, és nem nyomná le a másik torkán. Mi csúf halál, fagyigombóctól megfulladni, elvérezni egy tölcséren, rolettával megkeverni a belsőségeket, és tejszínhabbal kupakolni a vértócsát!
- A tanárok azt akarják, hogy akkor tanulj, amikor valami mást is csinálhatsz, éppen azért, hogy ne csináld, az alvás túl ártalmatlan elfoglaltság ahhoz, hogy legalizálja a tanulást helyette, de jobb ha tőlem tudod, egyszerűen csak nem vagy egy Harry Potter, hogy megúszd - köp a földre csendes daccal, halkan, mégis hangosan, körülpillant, látta-e, hallotta-e, bárki más, valaki, akárki ezt a keserbús méltatást, hiszen vannak itt szép számmal olyanok, akiken láthatna vörös posztóval, bikadühítővel szegett talárt, bár nem lát, valamiért úgy tetszik, nem tetszik az uniformis bulira való öltözéknek. Hát legyen, csürhenép, rohadt banda, megittasult gondolataiból mindenkinek jut egy szeletnyi gyűlölet, puha pára, némi felhőkényi bódult acsargás, szitok a tekintetben, méreg és fásultság, amit nem engedhet meg magának akkor, amikor Elliotra néz, ugyanazért, amiért a kezét sem ütheti félre.
Mégis mit szólna Kyndeyrn, ha megütne valakit, akit a barátjaként mutatott be, és soha nem ártott neki? Egyáltalán, soha nem merült fel benne a gondolat, hogy esetleg ő, Saladin fizikailag ártana Elliotnak, amiért az elrabolta tőle a figyelmet, amit kizárólagosan birtokolni akart. Olyan természetesnek vette, hogy a jelenléte még távollétében is védettséget jelent a számára, hogy semmi, de semmi félelemérzet nem volt benne, és ez a természetesség közös természetességük lett. Igaz, talán csak naivitásból, hiszen kettőjük közül mindig is a hollóhajú volt a rosszabb hírű pálcaforgató, ám a szőke csak olyan, mint az alamuszi macska, amikor végre harap, akkor rögtön méregfogakkal teszi.
Vagy éppen a kiüresedett semmivel. Nem is tudja magáról, micsoda hatalom ez a kezében, mekkorát tépett vele Ellioton, nem gondol a következményekkel, mert csak a saját fájdalmát képes átélni, az övét nem. A kacagása kíncsevely, a vihogásban túl sok minden van ahhoz, hogy az együgyű jókedv, a nagy térigényű boldogság megférjen benne, kiszorítják a változatos formájú bánatok, a bűntudat huzalai ott feszülnek Nikolai neve mögött, a büntetőbagoly madzagon rángatott tollas marionettfigura, ami őt is megrémíti, nem csak a ténylegesen érintettet.
- Rá megint - kásás hangon dupláz, bár Elliotnak a poharába varázslatos módon nem terem újra a lőre, csak a bolond iszik kacagó magánnyal és ő durván bolondnak érzi magát.
- Úgy hallottad, mintha bűn lenne - csodálja benne ezt a képességet, minél többet tud arról, mennyi munka és mennyi fáradtság van mögötte, annál inkább csodálni tudja a bezárkózást, bárcsak már ott tartana, hogy ő maga is képes legyen megtenni. Miért nem kezdte idejekorán edzeni az elméjét? Hogyan lehet ilyen nyitott és sebezhető? Utólag olyan okos, előre oly balga volt, a homlokát az ablakot reteszelő deszkának fekteti hűsölni, ám forrón ég mellette a másik létezése, nagyon is tisztában van a közelséggel. A talárok alatt test van, a test hús, a hús megnyugvás, ölelés, gyönyörűség, idegek huzaljain ráncba szedett kilátástalanság.
Meg akarja ölelni Elliotot. Nevetséges vágy horgad benne annak ellenére, hogy rögtön kigúnyolja, a félszavak elperegnek mellette, hátat fordít a párkánynak, a dereka alá ékeli, a tarkója ível neki az ablak üvegének, csak egy kicsit kéne feltolnia magát, hogy üljön, ne ilyen képtelen pózban nyújtózzon csipkével ölelt nyaka felett az állát dacosan leszegve, domború mellkasában dühös, ittas szívvel.
- Mégis mi a merlin monyát értesz meg? - valahogy illetlen a hangja, trágárul megvonaglik a kérdő hangsúlyon és merlin emlegetett tökén, világos szemében megül a sötét indulat, már a balban, hiszen a jobb csak kék, ahogy a szemek általában, de az az opálos kaleidoszkóp közelebb engedi a lelket a felszínhez, mint a sértetlen szembogár silány, domború tükre, amin még nedvesek a fiatalság pillái, és gyakran mossák meg a csíptelen könnyek a felszínek, mert még hisz a test abban, hogy van gyógyír, folyékony gyógyír a sebre, ami belülről fakad és belülről kúrálódik. Elveszi a cigarettaszálat, közel hajol rápöfékelni, kihívó tekintettel bámulja a másik oly távoli kékségét, a fakó arcba ágyazott szemeket. Hogyan is érthetné! Hiszen nem beszéltek, és Saladin pontosan tudja, hogyha nincs szó, akkor nincs mondat sem, ha nincs hallott gondolat, nincs megértett gondolat sem, mert a test hazudik, minden percben hazudik, minden kibaszott hiperaktív percben hazudik, minden együtt és távol töltött időben, órán és azon kívül, mosolyogva és mosolytalanul, gutalila fejjel üvöltve is csak hazudik, legyen bármilyen okos is a hollóhát fia, nincs olyan logika, ami bejárhatná egy lélek mélységének igazi mozgatórugóit. Nincs, mert nem lehet, mert akkor több kell, mint az a kohézió, ami közöttük volt, és mégis, még ez áll a legközelebb hozzá.
- Te akarsz beszélni velem? Miről akarsz beszélni velem? Miről lenne mondanivalód? Úgy beszélsz róla, mintha ez az én kórságom lenne, ha neked nincs ilyen bajod, mondjad. Ne menekülj, már elbasztad a bulit. Mondjad csak. Ugyan már, rosszabb nem történhet velük, mint a csatában, szard már le, hogy itt mit csinálnak - alulról fölfelé néz Elliotra, mindkét szemét mereven rászegezi, még ha a bal szembogara csálén egy kicsit oldalra is rebben úgy átlag kétmásodpercenként, jelt adva arról, hogy nagyjából két Elliotot lát egy kicsit elcsúsztatva egymáshoz képest, és az a másik sokkal mocskosabb, az arcán seb, a hajában csimbók és hamu, apró romjai a kastélynak, aminek meg kellett volna védenie őket.
- Beszélj buligyilkos, mert ha hátat fordítasz nekem, előveszem a pálcám. Mit mondanál nekem ebben a szélesfényesjókedves kibaszottboldog félévben?

16+
Saladin

Méltatlankodva morran az utolsó megállapításra. Potter. A fiú, akinek a barátai is túlélték. Nem sajnálja tőle, nem kívánná neki, hogy tapasztalja helyette a veszteséget, de irigyli tőle a szerencsét, a luxust, a kiváltságosságot, hogy egyszerűen csak életben maradt mindenki, akinek a halála máskülönben súlyos lelki traumát okozott volna a számára. Ők nem voltak ilyen szerencsések, csak éppen kettejük kálváriája a külvilág szemében eltörpül a sebhelyes tettei mellett. Mennyire nagyon méltatlan… egy darabig nem törődött vele, de aztán egy napon hallott két ötödikes libát arról fröcsögni, hogy a szőke „elvesztette a kis szeretőjét” és annyira felhúzta magát, hogy később betalálta egyiküket egy átokkal a női wc-ben. Csúnya, alattomos ragyák nőttek a képén, jó ideig nem mert előbújni a gyengélkedőről. Ostoba ribanc, meg a hasonszőrű társai… nem értenek semmihez, csak hogy járassák a szájukat, vagy olyan dolgokon, amik nem rájuk tartoznak, vagy olyanokon, amik másokhoz tartoznak úgy ölmagasságban. Nem biztos, hogy nem lett kissé… nőgyűlölő, de védelmére szóljon, túl sok pozitív emléke nem fűződik hozzájuk.
Kyndeyrn már rég közölte volna, hogy idióták. Éppen úgy röhögné körbe őket, mint mikor Saladin leordította Elliot fejét, csak mert a barátnőjéről kérdezte. Hogy a fenébe lehetett ennyire nagyon vak?! Elég ránéznie a fiú most egészen mástól kipirult arcára és olyan átkozottul egyértelmű az egész így visszagondolva…
Talán engedné, hogy harapja. A Holló tudja, hogy mivel jár a perverz szokás; kígyókat melengetni a mellkasán.
Megemeli a poharat biccentve, bár alig kuporodik egy-két csepp a kristály alján, azért kinyalintja belőle a maradékot. Így már nem is kell annyira bolondnak éreznie magát a szöszinek.
- Az ég kék, a fű zöld, a házimanók undorító teremtmények… ja, hogy nem általános igazságokat sorolunk? – Lehet nagy ívben kitérni a miértek elől és kár is lenne hazudni, hogy csak azért, mert nem is kérdezett. A harapófogó effektus elég nyilvánvalóan ugyanarra vezet, ha előveszik, ha hagyják a ládában.
Mindenki nyitott, mindenki sebezhető és senki sem ismeri fel igazán, amíg nem találkozik valami olyasmivel, ami súlyosan belevérezne a koponyájába, a lelkébe, a szívébe, szétcincálva mindent, ami volt és ami lehetett volna egyszer valahol máshol, valaki mással. Jellemzően a varázslónak nincs szüksége okklumenciára, ahogy a többségnek Patrónus bűbájra sem, mégis tökéletesen boldog életet tudnak élni a maguk apró-cseprő gondjaival. Mert ez így lenne normális.
Fogalma sincsen ilyen dolgokról. Nyilvánvalóan ez az oka, hogy nem tudja helyértéken kezelni a kisholló feszülését a karjai között, hogy nem vette le Kyn célozgatásait korábban…
Két férfi neveli és egyik sem az ölelgetős fajta, fogalma sincsen arról, hogy szüksége lenne rá. Ha természetesen jönne, mint bárki másnak, talán nem itt tartanának.
Nem dupláz a válasszal, a trágárságra már meg sem rezdül, bár Kynnek nyilvánvalóan lenne néhány túlfűszerezett megjegyzésre Merlinről meg a rajta vonagló Saladinról, ő sajnos nem Kyn. Pedig lehetett volna. Ha nem mozdul el idő előtt.
Ha rádiócsendet mondanak valaki fejére, aki pedig többször is jelét adta, hogy beszélni szeretne, hogy szüksége lenne a másik társaságára, akkor az a bizonyos valaki kombinálni fog. Úgy, ahogyan számára logikus. A rossz következtetés a rossz kommunikáció kellemetlen hozománya.
Megdermed a vérszagú hangra, mert bárhonnan is nézi, az ostort rántott és felkorbácsolta vele a be sem hegedt sebeket. Túl közeli az ostrom, akárha megcsillanhatna valóban a szalamandrafertőzött félszemen és mégsem… csak a hangulatból lesz metamorfmágus, eltorzul és új alakot ölt, benne pedig szárnyat bont a hollófekete sötétség, tágra kényszeríti a pupillák visszafogott, kékpáncélozott szűkösségét.
- TE fordítottál hátat nekem, Saladin! Kizártál. Annak ellenére, hogy számtalan levelet hagytam és számtalanszor próbálkoztam az év elején, még kérdés, hogy akarok-e beszélni veled?! – Hirtelen lép vissza, ujjai rámarnak a párkányra a fiú jobb és bal oldalán, feszült húsbörtönbe zárva. Elliot valahol félúton elfelejtette, hol húzódnak a személyes határvonalak, a privát zónák, épp elég közel van ahhoz, hogy ha kettőt is látnak belőle a felemás szemek, csak egyre tudjanak fókuszálni. Top 10 kompromittáló helyzet a pletykára vágyóknak. Jobb kezénél vékony füstcsík haragosan bezizegő szürke szaggatott vonala pamacsol a korhadt mennyezet felé.
- Már látom mennyire szánalmas próbálkozás volt mindegyik. Azt hittem, barátok vagyunk akkor is, ha Ky… - Hirtelen hallgat el, állkapcsában megfeszül egy izom, ahogy némaságra ítéli magát. Nem akarja hangosan megidézni ezt a nevet. Legfőképpen nem itt. Mély levegőt vesz, valahogy karámba tereli viharos érzelmeit, de a nyílt támadás helyett még mindig lapulva fortyognak valami alkoholtól bűzlő mély mocsárban.
- Csak el akartam mondani, hogy sajnálom. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, mi lett volna ha nem mozdulok el az átok elől és engem talál el helyette. Sajnálom, hogy annyira önző vagyok, hogy talán ha esélyem van rá, sem áldozom fel magam érte és ennek ellenére mégis veszem a bátorságot elvárni a társaságod.  Rossz ember vagyok és még rosszabb barát. Szóval igen. Megértem, hogy nem akarsz beszélni velem, minden okod megvan rá, de jogom volt elmondani ezt legalább egyszer.