Szellemszállás

16+
Elliot
állapot: félrészeg, dühöngő idegbeteg

Mindenhol vannak egyenlők és egyenlőbbek, főleg, hogyha a mardekár színeibe öltözik az ember hamar megtanulja ezt: lehet, hogy Piton gusztustalanul kivételezett velük, ám összességében mit sem ért, ha egyszer eljött az év vége és egyesek minden szorgalmas munkát, megnyert kviddicsmeccset, amit ugye nehezen lehet meghamisítani semmibe maszatoltak a semmire való pontosztással, ami mögött nem állt semmi más, csak deviáns viselkedés.
Megöltél egy mardekárost a háborúval, amit a roxfortiak nyakára hoztál? Ötven pont a Griffendélnek!
- Milyen elbaszott egy varázsló vagy, nincs hasznosabb egy házimanónál - nevet kásás, meghígult hangon, egy gondtalan problémát megidézve, ami csak közöttük lehet probléma. Mindig is furcsa elfajzásnak találta ezt a gusztustalan undorkodást az ideális rabszolgákon, de hát Elliotot soha nem lehetett vérbeli varázslónak tekinteni annak ellenére sem, hogy a pálcahasználatának bőven a csodájára járhattak volna, ha ugyan volna bennük bármilyen csodajáró hajlam. Mégis, hiányzik belőle az a mélyen gyökeredző kulturális plusz, ami mindazokra jellemző, akik varázslótársaságban érték meg a kamaszkort.
Miért gondol erre? Miért jobb bármi másra gondolni, mint a kínjára, a nagy bajára, a puszta tényre, hogy itt állnak, ketten, ilyen feszülten mozdulatlanul kerülgetik egymást, mint a muslincák az üveg száját, de nem a szesztől és boldogságtól részegülten, hanem inkább fertőzötten, megfertőződötten, tétován.
- Hahaha! Jaj szegény, hátmögészorított Elliot, hát nem ott akartál lenni mindig? Nem tőled hallottuk annyiszor, hogy neked nem is kellenek barátok? Mire vannak azok a kis szarzsákok, ne hidd, hogy nem tudtam, hogyan vezetted félre velük Őt! Micsoda durvaság, micsoda szégyen reám, hogy nem feleltem, mert nem tudtam, mit mondhatnék! Gyalázat! - ugatósan felkacag, egészen részeg a nevetés, hátraveti a fejét, de közben kiegyenesedik, kihúzza a hátát, megfeszíti a vállát, beszorult ugyan, de a testének melege éppen olyan börtön-légkört teremt Elliot köré, mint annak a karjai teszi körülötte. Ahogy újra ránéz az arca már nem nevet, a szemei hideg kígyófészkek, a tekintetében tekergőznek a gondolatok, kihömpölyögnek a pupillából, ahol a feketeségbe csordul a kékség, mintha összemaszatolódna a szempár.
- Folytasd csak. Mit hittél még a barátságról Elliot? Milyen a barátság nélküle, hm? - előrehajol, határozottan a másik arcába, hogy olyan közel legyen, mintha a bőre a bőrének mondaná a szavakat, hogy ne lássa az arcának körvonalait, hogy csak egyetlen szeme látta egyetlen szemét. Pohártalan balja az oldalán levő csuklóra mar, durván szorítanak hegyes ujjai az erek és inak szalagjai közé. - Milyen a barátságunk a tetemével szerinted? Töretlen? Tiszta? Boldog? Rendíthetetlen? Barátságos szavakkal teli? Ugyan már Elliot. Ugyan már, ugyan már, ugyan már, ugyan már - mintha a halk, hisztérikus ismétlés elcsitíthatná a szavakat, amiket hallania kell, a szavakat, amik elől olyan ügyesen elmenekült, a mondatokat, amiket kikerült, de nem. Ennek már nincs foganatja, hatás nélküli ellenvarázs, és a düh megparázslik benne, szalamandranyelven összebeszél a gyomrában a szesz és a varázserő, a cigaretta kihullik a poharat is fogó baljából, ahogy lendületet vesz, és oda üt, ahol puha a hasfal, védtelenek a belsőségek, tisztán hallik a lélegzetvétel a pont után, az "egyszer" után, amire szerinte semmi joga nem volt a másiknak.
- Egy nagy zsák híg doxitrágya, az vagy Elliot! - sziszegi dühösen, az összetört pohártól felkarmolt öklét újra ütésre lendít, de ezúttal felfelé, az arcon keres helyes a csapásnak, ha azt el nem kerüli a másik, a saját arcát is súrolva a közelségtől tompább a hatás, ügyetlenebb és pontatlanabb, mint lehetne, ha nem az indulat szőné meg a mozdulatának ívét.
- Semmit nem értesz. SEMMIT NEM ÉRTESZ AZ ÉG VILÁGON TE ÖNSAJNÁLÓ EGOISTA EMOISTA PÖCS - üvölti az arcába egészen közel és csak remélheti, hogy a zene elnyomja a hangot, széttépi a semmit, kettőjük közös kis elemésztő feketelyuk semmijét, ami mélyebb sötétségbe nyúlik, mint azt a talárjuk teszik, ám mielőtt folytatná a gondolatot nagyot csuklik és megrándul, és igen bölcsen oldalra dőlve nem hányja le Elliotot, de az indulattól összeszűkült gyomra kidobja magából a vacsorát, a jó piát, és mindazt a mérget, amit a szavai felpiszkálnak benne. A düh émelyítő, szédülten kapaszkodik a falba, szőke haja alatt pipacsvörössé ég ki az arca a légszomjtól.
- A te hibád... vigyél ki... bazdmeg... - lihegi keresztül a sűrű nyálon.

16+
Saladin
állapot: látványosan távozóban & elnézést a hosszú reagokért :s

- Attól még gusztustalan véglények, törődj bele. – Nem magával a rabszolgatartással van problémája, egyszerűen csak a szürke kis mocskoktól veri ki a frász. Nem szeret találkozni velük, látni őket, nem akar tanulni róluk és jobb szeret nem belegondolni, hogy időnként HOZZÁNYÚLNAK AZ ÁGYÁHOZ HOGY MELEGÍTŐT RAKJANAK BELE. Elliotnak elég sok apró kis elfajzása van, nem fog Manófelszabadítási akármicsodafront verzió kettőt indítani, egyszerűen csak ne legyenek a közelében ha lehet.
Bármi másra jobb gondolni, mint a parttalan kínokra, akkor is ha a kerülgetett üveg szájába úgy fognak mindjárt belezuhanni, mint a soha véget nem érő szakadékba szokás az elvetemültebbeknek. És 3…2…
Mint akit pofon vágtak, bármi is kívánkozott volna még ki a szívéből, keresztülnyomakodva a bordakosáron, áttörve a kulcscsontot, szegycsontot, szétfeszítve a torkát, az nem jut el a szájáig, hogy második körös viszonzást adjon a mocskolódásra.
- És neked nem tűnt fel az elmúlt év, ha? Csak azt látod meg, amit látni akarsz és EZ igenis gyalázat! – Emelt hangja úgy szisszen, hogy maga Mardekár Malazár is megirigyelhetné (aztán persze lenyelné keresztbe a tollast).
Elsötétül a pillantása, a szája megfeszül, nem hátrál el a túlzóan előrenyomakodó közelségtől, az álla ellenben egy kissé oldalra rándul, ahogy belemarnak az ujjak, a pálca hegye mintha sisteregne a durva érintéstől alig pár milliméterre. Nagyon hirtelen hullik semmibe a haragja. Mintha egyetlen jól irányzott, azonnali mozdulattal lecsavarták volna benne a gázlángot, mely eddig a szemek kék fényét adta, s most színtelen szürkének hat csupán, ha nagyon élesen is fénylik.
- Nem létező. – Mély verembe leejtett, elguruló üveggolyó a két szó, egymásnak koccan és ellenkező irányokba siet el, mint ahogy szóban és tettben azok is megcselekedték már, akikről a megkésett jóslat szól.
Harag ide, vagy oda, a beidegződések régiek. Sosem volt oka attól tartani, hogy akár Kyn, akár Sal fizikailag bántalmazta volna, hát nem is kapcsol elég gyorsan, hogy védekezhessen ellene. A hasfala tanult reflextől feszül meg, ami aligha akadályozhatja meg a kristály reccsenését, a teljes felsőtestében megérzi, ahogy végigrezonál rajta a repedő, szilánkos hang, mintha hirtelen a belső szerveit is magához hasonlatossá változtatná.
- Miafranc… NORMÁLISVAGY?! – Hátratántorodik tanulva az előző hibából, kirántja csuklóját a fiú szorításából durva, erőszakos mozdulattal, rásimít a hasfalára, amíg két lépést is elhátrál[/u], pálcára készen. A szúró fájdalomból ítélve jobban is sérült, mint amit a szakadt talár sejtet.
- És ez szerinted mégis kinek a hibája?! – Nem üvölti túl a másikat, legfőképpen mert belül még képtelen elfogadni a gondolatot, hogy a szőke összetört egy kibebaszott poharat rajta. - Tudod mit, szerintem… - Nem fejezi be a gondolatot, pálca csusszan a kezébe a csuklás hirtelenségére tévesen reagálva, de varázs már nem szisszen a hegyéből, ahogy rá sem szegezi. Haragosból egyetlen szívdobbanás alatt válnak ijedtté a vonások. Nem mintha a másik látná így a saját hányásával szemezve, azt viszont érezheti, hogy bőréhez képest hűvös kéz simul a tarkójára.
- Elliot, akarod, hogy…
- TŰNÉS. – Kissé ingerültebben dörren az épp közelükbe somfordáló kishollónyi duettre, azok pedig mintegy parancsszóra lépnek odébb. Elliot már nem látja, ahogy sokatmondó pillantást váltanak, amíg ő Saladin mellé sorol és magát kicsit megdöntve felajánlja neki a vállát. A hátát átkarolva indul meg vele kifelé.
- Húzzatok az útból! Most. – Szisszen fenyegetően bárkinek, aki közel, s távol útonállóst játszik a kijárat felé. Az előbbi botrányos drámajelenet után nyilvánvalóan átkozókompatibilis hangulatban van. Út közben szed elő a talárja zsebéből egy fehér kendőt, jobb napjain a pálcáját fényezi vele, de most viszont átnyújtja Saladinnak.
- Nyugi. Mindjárt kint vagyunk. – A következő pillanatban hűvös, csípős novemberi levegő mar a fedetlenül hagyott arcokra. A környezet lohasztó, az éjszaka sötét, a ködfoltok alattom magasságban kúsznak a kopár föld felett. Kicsit odébb, a falhoz irányítja a hímet, szabad keze a homlokára simul, hátrafésüli a szőke tincseket az arcából.
- Jobb? - Elliot egészen lesápadt, mintha ő is készülne kidobni a taccsot. Úgy fest, kicsit rosszabbul érinti manapság, ha a barátai... ex-barátai? rosszul lesznek mellette.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, harag

- Nem >.< - csakazért is hangulatú ellenvetés, a házimanók erényeit taglaló kiselőadása azonban most egyelőre várat magára.
- Bocsáss meg szent, korrekt és objektív nézőpontú mindig józan Elliot Wooooodrow, hogy azt akarom látni, amit látni akarok, és nem azt a szart, ami van. Ez tényleg, kibaszott gyalázatos, vuh, miért is nem döglünk meg mind helyben, megérettünk rá, nem? - valamikor az elmúlt időszakban megfogadhatta, hogy nem marad adós sziszegéssel, dühvel, szemrehányással, sőt, meg is fejel minden egyes sértést, legyen az vélt vagy valós, amit el kell szenvednie egy nagyon is valós durvasággal, mert ilyen az ő kis mikrovilága, durva, sebzett és mérhetetlenül igazságtalan. Nincs benne jóérzés, azt lehetne rá mondani, a tekintetében nincs semmi megbánás, ha érez is valami ehhez hasonlót, az megfullad odabent a szalamandrás szesztől tüzelt harag poklában, amit Elliot gyújtott fel, a puszta jelenlétének fekete mécseslángjával. Ó igen, egészen könnyű volt úgy uralni az érzelmeit, hogy nem látta, nem érintette, nem tapasztalta meg a közelségét, az emlegetett elmúlt év emlékezetét, ami tartalmasabbnak tetszett ifjúságának, gyerekkorának éveinél, forrt és habzott, utólag nézve lehetetlenül sok minden fért abba az  egyetlen évben, s aztán... aztán csak vége lett, az ingerek megszűntek, lekoppintották, mint a gyertyalángot kúpos ónnal, erőszakkal, égett viaszdarabok szegélyezik az öntudatát, amikbe mélyre ágyazódtak kormos emlékhajszálak. Mitől lenne normális? Kiszámítható? Megnyugodott? Miért akarna józan lenni? Dühíti még az is, hogy Elliot szeméből továbbáll a harag, legyen csak sötét indulattal fertőzött ő is, acsarogjon rá, megküzd vele, letépi a fejét, és odadobja az áldozati oltár véres kövére, elvégre oda akar kerülni úgyis! Holtan a holt helyett.
- Ha nem létezik, mit keresel itt? - hátborzongató mosolya gúnyos meghazudtolás, mintha egyetlen pillanatra visszanyerné a józanságát, de ez a jelenség ebben az állapotban egyszerűen csak nem lehet tartós, szétkergetik Elliot szavai, és a sajátjai, az üveg reccsenése, a fájdalom a kezében, a második ütés célt tévesztettsége, a rosszullét bukfence a gyomrában. Nem normális, egyáltalán nem normális, de a saját tettének rémülete, a következményektől való jogszerű tartás és félelem nem parázslik fel a szemében, nem izzik ott a gondolat, hogy valami rosszat tett, mert rosszat akart tenni, valami igazán rosszat, és megütné megint, ha volna ereje, dacolva a hiábavalósággal.
- A tied - szűri a választ a fogai között elfulladtan, előregörnyedve a sebes kezét a hasfalára szorítja, mintha csillapíthatná annak a rángatózását, a haja csapzottan hullik a szemébe, gyorsan leverte a víz, a tarkója csatakos, a szemét lehunyja, ahogy a kezet érzi ott. Mindjárt jobb. Egy pillanat, jobban lesz, és csinál valami durvaságot, ellöki magától, vagy valami ilyesmi, esetleg csak leköhögi a talárját. Szusszanva nekitámaszkodik, készséges együttműködése olajozottá teszi a mozgását Elliotnak támaszkodva, még ha némiképpen tántorgó is, csak a szellemszállás előtti fűre öklendezik újra, inkább csak savat és nyákot, hamar összekeveredik a harmattal, nem is fog látszani reggelre, a kisgyerekek, már ha mászkálnak gyerekek a szellemszállás környékén, hogy szellemgyerekekkel játszanak nyugodtan beletapicskolhatnak.
folytatás itt

[- Mihi? Mihilyen vi-vi-whiskey?]

Frederik

Nyugalmas évre számítottam.
Tudom, már a gondolat is naiv, nem hogy a kívánság, a tavalyi történések, és az azelőttiek lecsengése viszont legalább egy kevés hitet adott abban, hogy ez az év talán roxfortos pályafutásom legnyugodtabb, legeseménytelenebb, ám egyben legörömtelibb és legboldogabb éve lehet. Sehol semmi halálfaló, meg cruciok sem szállnak ide-oda egyszerűen azért, mert egyesek ebben lelik örömüket. Mindezek ellenére most itt szerencsétlenkedem egy szellemjárta ház kellős közepén, Jada parancsolgat, mintha a szolgája lennék, Marga meg csalódást okozva nyakalja a vodkát úgy, mintha az élete múlna rajta. Nem mondom, hogy ez életem legjobb napja, de azt hiszem, ezerszer megbántam már könnyeimmel már nem is küszködve, hogy egyáltalán megpróbáltam jó útra téríteni ezt a sok embert, és meggyőzni őket róla, hogy talán jobb lenne, ha inkább mind mégis csak visszajönnének velem a kastélyba. Remélem, jó sok házpontot vonnak le azoktól, akik ezt kitalálták.
Hebegve kérek elnézést attól, akit véletlenül eltaláltam, igazán nem állt szándékomban bárkibe is beleütközni. Az olcsó szesz, amit eddig a poharában tartott, nagy placcsanással esik a padlóra, bár egy kicsit az én talárom is kap belőle. Elfátyolozódott tekintetemből alig látok ki, csupán ösztönösen belemarkolok az engem megölelő alak hátába. Egy ölelés általában mindig segít. Nem is értem azokat az embereket, akik mindig olyan kis ridegnek meg utálatosnak mutatják magukat, pedig én biztos vagyok ám abban, hogy mindenkinek csak egy nagy-nagy ölelésre lenne szüksége. Olyan megnyugtató!
- Mihi? Mihilyen vi-vi-whiskey? – dadogom halkan, mialatt orrváladékom próbálom visszafogni. Elég könnyen elérzékenyülök, ezért mindig hordok magammal zsebkendőt, és mindig vannak, akik nevetni fognak rajtam emiatt, de egyszerűen nem tehetek róla! A Bambit sem tudtam sohasem végignézni, mert olyan szomorú az egész, hogy meghal az anyukája.
Elgyengülő kezeimmel eleresztem a hátát, hiszen talán fura is, hogy csak úgy ölelgetem, elvégre nem is illik ilyet csinálni egy idegennel. Szándékomban áll bocsánatot kérni emiatt, és meg is köszönni egyben, ám amikor kicsit kitisztul a tekintetem, már észre is veszem, hogy pont azt a fura, hollóhátas fiút sikerült kifognom, akinek nincsenek is barátai. Legalábbis azt mondják. Szegény! Jó, mondjuk picit ijesztő ez a vigyor, amivel rám néz, mintha valami csúnya és gonosz szándéka lenne, amitől újra megilletődök kissé, de nem lehet olyan vészes, mint amilyennek tartják.
- Kö-höszönöm, én nem… – iszom, folytatnám, de szinte belém folytja a szót. Kettőt kell innom vele, amiért véletlenül kiöntöttem az italát? Ez mégis miféle játék? Hát, üvegezni még mindig jobban szeretek. Még sosem ittam alkoholt, és ha nem muszáj, akkor most sem tennék ilyet. Csúnya szaga van, szinte csípi az orrom, a párlatától pedig már most olyan, mintha valami fura köd nehezedett volna rá a fejemre, ami meggátolja, hogy teljesen egyenesen járjak. Nem tudom, Greg mit szeret benne annyira, mindig dicsekszik, hogy az ő barátaival mi mindent csinálnak, én meg persze hiába papolok neki az alkoholok káros hatásairól.
De időm nincs is erre nagyon. Ujjait az enyéim közé fonja, mintha a legjobb barátnőm lenne, vagy mi, pedig az Marga. Na nem mintha ez most számítana, hiszen ő valamiért inkább vodkás üvegre váltotta a gombolyagokat, amikkel máskor foglalkozik.
- Hát izéke… Nem bánom. De csak egy keveset. És mert ilyen kedves vagy velem. – válaszolom, mialatt hagyom magam az asztalhoz rángatni. Még mindig ijesztően néz, de hát végül is megölelt. A tavalyiakból tanulva aki bántani akar, az nem ölelget. Szétnézve a felhozatalon kissé el is borzadok, a legtöbbről még csak nem is hallottam, meg ki se tudom olvasni őket. Biztosan az oroszok hozták őket. De kis szerencsével sikerül megtalálnom azt a kevés mézbort, amit előttem valaki már jól lecsapolt. A bor végtére is egészséges, ha nem viszed túlzásba. Egy kevéstől még nem lesz bajom, remélem.
- Huh… az ott a kezedben tényleg az, aminek gondolom? – fanyar kifejezést öltök, amikor meglátom, Blood mit is nyomott a kezébe. Fúj… Na mindegy, majd én segítek. Pálcámat előveszem, és hosszasan gondolkozom azon a bűbájon, ami majd megszabadítja őt attól a gusztustalan izétől. Bár nem sok háztartási bűbájt ismerek, ennyire talán még képes is lehetek.

TAKARODÓ

Hosszú talárok szegélyei csapódnak a korhadt deszkáknak, az ócska tákolmány néha meg-megremeg a szélben, a pálcák fénye különös csíkosra húzza mindük arcát. Kisimult vonalak, szarkalábak, komor, rideg arckifejezések. Mind dühösek, hiszen egy ilyen kihágás komoly következményeket vonhat maga után, és ezúttal ők azok, akiknek ezt biztosítaniuk is kell. Idelent nincs mozgás, csak a deszkák recsegnek. Szellemszállás. Joanna jól szórakozik az elnevezésen. Mégis milyen szellem lenne az, ami beérné egy ilyen putrival?
Mögötte Demelza és Reed szótlanul követik. Nem újdonság számára, hogy ő az, akitől a diákok félnek, és akitől félniük is kell, ebben pedig tökéletes társra talált a mugliismeret tanárnő személyében is, hiszen mindketten nagyra tartják a szigort, s fagyos tekintetük már több tanuló arcára varázsolt kínos, félénk mosolyt. Lancasterre pedig csak a férfi támogatás miatt volt szüksége. Noha úgy tartja nincs olyan feladat, amit ne végezhetne el bármely férfinál jobban, a gyerekek mégis sok esetben jobban tartanak a komor férfi szempároktól. A nőkében folyton az anyai kegyet, az esendőséget keresik. Nem szereti, amikor idegen emberek gyerekei erre akarnak apellálni.

A zenegép hangosan ontja magából a hangot felülről, s ahogyan a lépcsőre merészkednek, mindhárman szorosabban markolnak pálcáikra. Közelednek a tömeg felé, hallják a zsivajt, érzik a bagó gusztustalan füstjét. Egy hollóhátas fiú szólt nekik a bulinak nevezett összejövetelről. Nem sokan voltak a kastélyban, a legtöbb tanár ilyenkor a diákokkal együtt élvezi a roxmortsi látogatás kegyeit. Minerva távol volt, a három másik ház vezetőjét pedig nem tudta elérni, így kénytelen volt Reeddel beérni, még ha tisztában is volt vele, hogy a férfi nem szívesen oszt ki büntetéseket. Neki mondjuk nem is volt szüksége arra, hogy beszéljen, bőven beérte a jelenlétével is.
Megtorpannak a lépcső tetején. Egy fiatal fiú botorkál le mellettük, úgy fogja a korlátot, mintha az életet jelentené neki. Felhúzott szemöldökkel néz végig a fiún, aki bárgyú mosollyal motyog valamit, majd félrelép, megbotlik, és mikor a lépcső aljára ér, hányni kezd. Leinti Demelzát, aki legszívesebben Poppyt hívná, de az ő szíve nem fog megesni holmi részeg kamaszokon. Maguknak csinálták a bajt, így tanulják meg a felnőtt lét legfontosabb leckéjét: vállald a felelősséget a tetteidért. Kollégáira néz, összebólintanak, majd felemelt pálcákkal belépnek az ajtón.
- Szép estét! – kiáltja el magát, de csak a közelben lévő pár gyerek kapja fel a fejét ijedten. Demelza egy intéssel elhallgattatja az idegesítő zenegépet, Reed pedig a bennragadt, undorító füstről gondoskodik. – Mindenki, aki részt vett ezen a borzadályon, szégyent hozott a Roxfort több mint ezer éves hírnevére, és primitív muglik módjára… - keresi a szavakat - …„szórakoznak.” – gesztikulál, mögötte Demelza felszisszen. Itt az idő, ezúttal ő int pálcájával, minek hatására minden pohár és üveg szétporlad a szobában. Oda a folyékony mámor minden egyes cseppje. Haragos pillantások kereszttüzébe kerültek, de nem fél. Oh, egy kicsit sem, sőt! – A holnapi nap folyamán levélben értesítjük minden jelenlévő szüleit, emellett pedig mindenkitől várok jövő hét keddig egy ötoldalas értekezést a Szaturnusz állásának hatásairól a kos csillagjegyűekre teliholdkor az asztalomra. – levegőt vesz, közben hallja, hogy mögötte Lancaster a hugrabugosokat számolja. – A mélyen tisztelt mardekárosok Lutece professzorhoz mennek majd büntetőmunkára, a tanév végéig. Ne nyávogjon Nott, nincs apelláta! A griffendélesek Qcross professzor feladatait teljesítik, a hollóhátasok Mr. Lancaster keze alá kerülnek, a hugrabugosokról pedig Vulkanov professzor fog gondoskodni. – csapja össze tenyereit elégedetten, miközben körbepillant a diákságon. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mégis milyen sokan vannak. – Végezetül pedig ne feledkezzünk meg a pontlevonásról sem, természetesen mindenki megkapja a neki járó mínuszpontokat. – bólint, majd oldalra állnak, ezzel szabaddá téve az ajtót. – Most pedig egyenként mindenki kisétál ezen az ajtón, miközben Lancaster professzor feljegyzi a neveiket. Mindannyian egyenesen a Roxfortba mennek, és ezentúl egyikük sem látogathat a kijelölt hétvégéken Roxmortsba. Remélem ebből majd meg fogják tanulni, hogy mit szabad, és mit nem. – néz vékonyra húzott ajkakkal a fiatalokra. Tekintete egy pillanatra megállapodik az orosz jövevényeken, majd mikor az első távozó diktálja nevét, gyorsan elkapja fejét, és szigorú felügyeletét feladatainak szenteli. Mögötte Demelza Homenum Revelio-val ellenőrzi, hogy mindenki távozik-e.

Minden egyes reag után 5 pont levonást ítélek meg, kérem a STAFF-ot, ezt írja jóvá.

Minerva

Már-már jól begyakorolt mozdulatokkal látom el a hollóhátas lányt. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, egy ilyen buli milyen következményekkel járhat, azt az egyet pedig még én sem vállalom, hogy valakinek tényleg komoly baja legyen. Ezek ugyan csak gyenge britek, de éppen ezért nem tanulták meg a rövidital fogyasztás alapvető szabályait. Elég csak Fawleyra nézni. Amikor a legutóbb láttam, a feje már a padlót csókolta. Mire fel van neki ekkora szája? Na ennyit a hírhedt brit modorosságról.
Óvatosan cseppentem a lány ajkai közé a bájitalt, szervezete pedig ösztönösen tiltakozik. Ebben az állapotban az emberi test nehezen viseli, ha bármit is itatni próbálnak velük. Gyengéden megemelem kicsit az állát felszabaduló kezemmel, hogy rávegyem akaratomra. A nagyobb jó érdekében kénytelen lesz meginni ezt, ha nem akar magának komoly kárt okozni. Talán majd tanul az esetből, legközelebb pedig már nem lesz ilyen bátor.
- Shhhhh… – nyugtatom, mialatt finoman kortyoltatom vele a világoskék italt. Vannak azok a pillanatok, amikor emberibbnek érzem magam, mint amennyire embernek tartom magam. A gyógyítás a hivatásom. Éppen csak rossz helyre születtünk, az élet ugyanis más útra kényszerít, ellehetetlenítve előlem azt az ösvényt, ami egy másik, boldogabb, teljesebb élet ígéretével kecsegtetne.
Felhorkanok a kijelentésén. Általában én vagyok azt, akiből nem nézik ki, egy csepp esze is van. Ez valahol sértő is lehetne, de tulajdonképpen még rá is teszek egy lapáttal, ha alkalmam adódik rá. Nekem tökéletesen megfelel, ha alábecsülik a képességeim, és nem látnak belőlem többet, mint egy bunkó, izmoskodó hülyegyereket. Fogalmuk nincs róla, mikre lehetek képes egyetlen hajszállal, és néhány alapvető összetevővel, ez pedig jól is van így.
- Itt mindjenki mindjenkinek igyegen. Tjúdom történetyeket, tjúdom, mit mjűveltetek jægymázzsal. – óvatosan leengedem a lány állát, miután megitatom vele a fiola egész tartalmát. Az arca most még sápadtabbnak tűnik, de ez nem jelent ez esetben gondot. Még néhány másodperc, és úgyis megkönnyebbül majd.
- Házsaitok zsæm jók mjázsra, mint fjeszültdzségnek. Pjedig mind vágyúnk júgyanyúlyan. Vjarázslóvér, äember, mit szjámít, hónnan jőt? – elengedem a lányt, aki ebben a pillanatban tűnik úgy, hogy kissé kezd magához térni. Hirtelen feláll a helyéről, hogy pár lépéssel arrébb somfordáljon, s kiadja magából mindazt, ami felesleges. Nem aggódom, nincs szüksége segítségre. Felszabadult kezeimmel visszaveszem a fiolatartó tárcám, amiket talárom zsebébe rejtek, s biccentek egyet a mellettem kiviharzó Saladin és Elliot párosának. Másodpercek alatt eltűnnek a sötétségben, de nem foglalkozom nagyon velük. Biztos ilyen kis beszariak, akik észrevették, már rég takarodó van.
- Nyem fælelőzzég úgy tænni, ahogy taanárok fütyül. Naalunk Durmstrangban diák næm kap ilyet. – bökök rá a jelvényére, majd kihalászom a zsebemből a dohányom és a hozzá tartozó kellékeim. A kézzel sodrás művészetét nem sokaktól láttam ebben az iskolában, a legtöbben kész szálakat vesznek dobozokban.
- Durmstrangban zsænki næem tesz aazsért, nyem lægyjen kjülönbség diák és diák között. Pædig mi zsem aakarunk mázs, csak tyaanulni. – már ösztönösnek mondható mozdulatokkal tekerem a cigimet, fél szemmel a hollóhátas lányt figyelve. Kiadta magából, amit kellett, az arca pedig jól látszik ebben a félhomályban is, mennyivel egészségesebb színt vett fel.
- Hűűűű… Hát ti mit csináltok idekint? – kérdezi, majd kerekre tágult szemekkel folytatja, mintha valamit megértett volna.
- Ooooh! Akkor inkább nem is zavarok. Majd gyertek vissza inni velem. És köszönöm! – pipiskedik oda először Minervához, hogy a hányás szagú arcával egy puszit nyomjon az arcára, majd valamiért úgy dönt, nekem is ad egyet. Valószínű, ha felfogja, ki vagyok, már nem lett volna ilyen kedves. Jót nevetek a távolodó alakján, a dohány füstjével terelgetve el azt a jellegzetes szagot, amit maga után hagyott. A mai napra igazából már úgyis mindegy.

T A K A R O D Ó

- Szjép jóestjét, tjaanárnő. Profæzzsor. – köszönök rá a megérkező tanerőnek, miközben pofátlanul szívom tovább a cigarettámat. Minek tagadjam? Ennél nagyobb bajba csak akkor kerülhetnék, ha Demetrius lett volna szíves idejében szállítani a cuccot, ami gondoskodott volna arról, hogy senki ne maradjon ki a jóból. Megjelenésük egyet jelent azzal, hogy a bulinak vége. Bár egy-két jelentéktelen, jelvényes nyomit nem nehéz egy meghívással leszerelni, ez a tanárok esetében már nem fog működni. Elpöccintem a cigarettát, s a nyomukba szegődve követem őket. Jól tudom, mi következik, kiszámíthatóak a Roxfort tanárai, ami a büntetéseket illeti. Pontlevonás, blabla, nem mehetsz többé Roxmortsba, blabla,szégyent hoztatok az iskolára, blabla, mehetsz büntetőmunkára év végéig. Nem hiszem, hogy épp nekem büntetés, hogy össze leszek zárva Lutece professzorral. Épp ellenkezőleg. Ő lesz összezárva velem. Azt pedig megnézem én, hogy az én szüleimet majd kicsit is érdekli az a bulika, amit megrendeztem.
Nem vagyok önző viszont. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak és lesznek itt olyanok, akik azt hiszik majd, olyan nagy érvágás az egész. Mintha kicsit is számítana az ostoba házkupájuk, ami semmi másra nem jó, mintsem ellenségeskedést szítani a diákok között. Hát nem látjátok, miféle korlátok közé szorítanak? Ébredjetek! Legyetek szabadok! Hisz akkor, amikor hajlandóak voltatok az italomból inni, nem tettetek mást, mint hogy egy kicsit magatok is elfogadtatok egy szeletet abból, amit kínáltam számotokra. Egy új és boldogabb világ kezdetét, a szabadságot, a Nagyobb Jót magát.
Ebben az országban mindenki rabszolga. Nem vagytok mások, csupán szolgák, akik azt gondolják magukról, van szabad választásuk. Hiszen mindig azok a legjobb rabszolgák, akik nem tudják magukról, hogy azok. Nem kell azonban házimanónak lennetek. Nem kell behódolnotok a Rendnek, nem kell színeitek és véretek alapján játszanotok azt a játékot, amit ősatyáitok és ősanyáitok ezer éve elkezdtek. Erre a néhány órára pedig egy kicsit ti is megfeledkeztetek ezekről. Tökéletes első lépése annak az elkövetkezendő jövőnek, ami elétek kerülhet – persze a ti segítségetekkel.
Ügyet sem vetek a rengeteg, széttörő pohárra és üvegre. Pazarlás? Járulékos veszteség. Példát statuálva fogom meg lisichka kezét, s miután csókot nyomok a puha, alkoholszagú ajkakra, elsőként lépek a tanárnő elé, hogy felírjon a buta kis listájára. Eszemben sincs szomorkodó, bűnbánó képet vágni, hazugság lenne. Inkább megmutatok valamit abból a szörnyetegből, amivé ők akarták, hogy váljak.
- Romanovna, Hagen. S üzsenyjem Qcrozznak, pacek a búbáj. Nælküle nyet zsikerült vjolnya. – pökhendien húzom ki magam, belevigyorogva a képébe, pedig csak egyetlen szándékot szeretnék kifejezni felé.
Nincs hatalma felettem.


Bulinak hivatalosan vége! Köszönöm a remek cameot Prescott tanárnőtől. Bárki is írta a reagot.
Mindenkire nagyon büszke vagyok, rengeteg játékos és karakter érkezett, és rengeteg reag született! Elnézést azoktól, akik nem kaptak interaktot, szándékoztam sok ilyen karakternek is írni, a lezárás miatt viszont már nem lesz rá alkalom.
Aki szeretne, az nyugodtan írjon zárót. A következő ilyen jellegű, szabad becsatlakozós játékom pedig hamarosan következik, muwhahahahahaha!

Visszatérés a vert seregbe innen

Az okklumencia nehéz sportág. Nem könnyű megtanulni igazán uralni a gondolatokat, az érzelmeket, főként ha azok ilyen mély mocsárból bugyborékolnak elő bűzösen, elemésztőn, csak egy-egy lidércfényt tartva meg a koponyában, mely aztán a legragadósabb középpontba vezet, ahonnan már nincs többé visszatérés. Elliot tudja milyen ez, bár ő mintha beleszületett volna ebbe a mocsárba, ez az otthona, a lételeme, az eredője. Nincsenek kiugró pontjai, nincsenek sziklái, melyeken megállhat, de megtanult biztos léptekkel mozogni a bizonytalan felületen. Nem tudja, mire vetemedett Saladin a nagybátyjával, de valószínűleg megértené a miértet. Ki más érthetné jobban rajta kívül?
- Tény. – A lőre hatásosságát nem tudja és nem is akarja letagadni. Még mindig és örökké a favoritok közé tartozik, hiába nem találkozott vele immár nagyon hosszúnak tűnő ideje. A kellemesebb hangszín megszelídíti a saját sötétségét is, így történik, hogy bár a Holló önmagában síri kellene legyen, kígyósziszegéssel karöltve szinte már elviselhető tollas bestiának látszik.
- Mert mi vagyunk a kisebbség. A nagy hatalom nagy felelősséggel jár és ez a felelősség évszázadok óta a szükségszerűnek ítélt elnyomásban nyilvánul meg, még ha korról-korra máshogy is nevezik. – Saját magát is a kisebbségi csoportba helyezi. Nem csak Kyn halála miatt, az egész életét figyelembe véve. Rejtenie kell magát, mert a környezetnek nagyon nem tetszene az, amit a szájából hall. Kicsinek gyógyszerezték, hogy elhallgasson, mostanra pedig azt kell titkolnia, mire képes, hogy kicsoda, mit csinál és miért. Megérti a varázsvilág rejtezésének alapvető koncepcióját, csak baromságnak tartja. A rejtőzés véleménye szerint a fejlődés útjában áll és ez olyasmi, amivel nem képes egyetérteni akkor sem, ha a többség helyes eljárásnak tartja, mert különben „a muglik minden apró-cseprő ügyüket a mágiával akarnának megoldani”. Néha elgondolkodik, ez az érv komolyan elhangzik-e a nemzetközi találkozókon.
Felsóhajt, ráhunyorog a mosolyra. Már el is felejtette, milyen jól áll a szőkének a gesztus.
- Szerintem sem, de félek a véleményünk senkit sem érdekel. – Nem lehet mindenki Potter, hm? Nem is vágyik ilyen jellegű reflektorfényre, se bármely másra őszintén. A nekromágus a maga privát, halott kis zónájában dolgozik és nem a közönség előtt. Háttérmunkásnak készül, nem főszereplőnek.
Felhorkant a rosszindulatú megjegyzésre, mélyet szív inkább a tekert cigiből válasz helyett és magasra fújja a mérgező felleget. A jellegzetes dohányillat kellemes, fűszeres aromával keveredik, a test valahogy könnyebbé válik tőle, nyugodtabbá, a gondolatok elsimulnak, mint egy kellemes, puha takaró ölelése alatt. Meri remélni, hogy kivételesen nyugodt éjszakája lesz.
- Felőlem. – Elnézi a megmozgatott ujjakat és konstatálja, hogy nyilván nem szakadt át ízület, különben az istenért nem lenne ennyire virgonc. Nem lehet annyira súlyos, bár a hasába szúrt szilánksebről is ezt gondolta.
- Hmh… - Előrefele pillant, megerőlteti a szemét, de lassan már nem is kell annyira. A többiek nyilván nem vaksötétben botorkálnak a Roxfort felé, a fénypontok pontosan azt a lidércfényt jelentik, amibe a kalandozó lelkű diáknak tán már mégsem kéne belesétálni, de őszintén? Nem érdekli különösebben.
- Azt hiszem vége a bulinak. – Közli végül alig egy szívdobbanással az után, hogy nyilvánvalóvá válik a látvány. Elengedi a fiú vállát és összegombolja a talárját. Nem mintha elkerülhetnék már a pletykaáradatot, pusztán mert méltóság is van a világon.
- Valaki köpött. – Házak, meg összetartás. Na persze. Az esélytelenek nyugalmával és – ha tetszik Saladinnak, ha nem – eleganciával sétál be vele a többi diák közé cigivel a szájában. Egyszer minden jónak vége szakad.

16+
Elliot + vonuló diákság
állapot: szarkasztikus bánat

Mégis, az okklumencia az, ami olyan uralmat ad az érzelmek felett, hogy az ember azt hinné, hogy nincs szüksége senkire, hogy megértse a nehézségeit, a szenvedését, a törekvését, a küzdelmét, mindazokat az érzéseket, amik korábban az arcra íródtak, és már a puszta megjelenésükkel kikövetelték a bocsánatkérdést, az engesztelést, feltárták Saladin bánatát, dühét, ingerültségét, lecsillapítást sóvárgó kedélyének lépcsőfokait. Az okklumenciával elzárkózni tanul, és már esélyt sem ad igazán a környezetének, Elliotnak arra, hogy megértsék igazán. Az okklumencia végső soron nem egy pozitív dolog. Elefántcsontvár, megöli az interakciókat, de hát Saladin már amúgy is túlságosan halott ahhoz, hogy a káros mellékhatásokon töprengjen.
Büszke a hazaira, kortyol belőle még egyet, síri holló szeszbe áztatva még mindig lehet ínyenc csemege.
- Ahha... hallottad már azt, hogy az aranyvérűek kisebbségben vannak a társadalmunkban, ez mégsem akadályozza meg őket abban, hogy az egész politikát és közéletet a vagyonukkal és befolyásukkal a saját képükre hajlítsák? Nem az a baj, hogy kisebbség vagyunk. Az a baj, hogy gyengék vagyunk. Szánalmas, nyafogó, befordult bohócok, azok vagyunk, és minden kifogás, hogy mert másoknál a hatalom, stb, stb csak megerősít ebben a gondolatban. Megérdemeljük, hogy megdögöljünk ott, ahol vagyunk, azt hazudva, hogy nem fáj, mert úgy gondoljuk, ez a helyes döntés. Mind kibaszottul halottak vagyunk, akik elfogadjuk ezt. Te is halott vagy Elliot - mély, búgó, szinte gyengéd hangon mondja, de a tekintete valahogy elsötétül, megtelik agresszióval, aztán kiürül. Ilyen volt, amikor a jövőre gondolt egyetlen pillanatra, múló szeszély, és megrémült attól, amit a saját elgondolt eljövőjében látott, pedig nem adatott meg neki semmilyen jóstehetség, és nem is kereste magában azt.
- Engem érdekel a véleményed - nekidörzsöli a halántékát Elliot vállának, semmirevaló, buta mozdulat, de nem vonja vissza, és mintha zavarba se jönne tőle, bár egy kissé mereven néz előre, miközben azon gondolkodik, hogy ezt mégis miért csinálta? - Már amíg nem vagy a mérleg középsúlya, mert a "meg lehet érteni" gondolatokat nem igazán lehet "vélemény" címszó alatt elkönyvelni. Érted. Az nem vélemény, hanem logikai medián - magyarázza nagyon komoly átszellemültséggel, egészen olyan szavakat találva a szókincsében, amik biztos Elliotéból hullottak át hozzá, mert amúgy ritkán sem találkozik velük. Ilyen a jó szesz, megosztja, ami egységes tömb, és spórásan zétosztja, hogy mindenkinek jusson belőle.
- Nemár, degáz, öt percre megyünk el, és nem tudnak nem lebukni? Coreyék vajon már leléptek? Nem mintha bánnám, érted, ha toll és pontfosztják a hollót, ráfér, de mégiscsak - kicsik még. A kicsiket nem szabad nagyon büntetni, mert még a végén elmegy a kedvük a szabályszegéstől, ha nincsenek griffendélből, de az egy másik madároroszlánmerlinsetudjamivanezekkelacímerállatokkal. Engedi elengedni magát, ő is igazít az öltözékén, kendőzőbűbájjal takarja el a szeszesüvegét és az arcát, hogy ne úgy sétáljon be, mint aki kibőgte a két szép szemét, aztán eldobja a cigit, mert ő nem olyan vagány, mint Elliot. A büntetést meghallva megveregeti a talárját, fájdalmasan érinti a Roxmorts hétvége megvonása.
- Persze, nőstény, büntesd csak, büntesd az elesetteket, a gyászolókat, a halottaikat siratókat - sziszegi megdühösödve Elliot mellett, ökölbe szorul a keze, megvető pillantást vet a tanári hármasra, miközben feliratkoznak, a homlokán kéken lüktetni kezd egy ér.
- Akkor találkozunk a Szaturnusz holdjainál.

//köszöntem a játékot

[- Hát nem aranyos? A kiskutyus védi a gazdáját! Vigyázz, nehogy szájkosarat kapj véletlenül...]

Abban a pillanatban, ahogy az rontás elhagyja a pálcámat és belecsapódik Flawley lábába, Blood rögtön megjelenik mellettem.
- Nem megmondtam, hogy vigyázzál a törékeny dolgaidra? - szól majd megragadja a pálcámat. Én visszavigyorgok rá, majd a következő megjegyzésére magamra nem jellemzően hangosan válaszolok, hogy lehetőleg mindenki hallja:

- Hát nem aranyos? A kiskutyus védi a gazdáját! Vigyázz, nehogy szájkosarat kapj véletlenül... - eleresztek egy gúnyos kuncogást is, biztos ami biztos. Ahogy a griffendéles arcán átfut házának mind az 50 árnyalata, egy erőteljes mozdulattal kitépi a pálcám a kezemből, és elhajítja a tömeg felé, majd azzal a lendülettel felemeli az öklét, hogy pofán vágjon. Ám, mielőtt lecsaphatna, én odébb ugrom, elég messzire ahhoz, hogy még röptében elkapjam, és amint a kezemben érzem a gesztenyefa jellegzetes tapintását, pár lépést hátralépek és ellenfelemre irányítom.

- Ha már nézeteltéréseink vannak, rendezzük le azt boszorkányokhoz illő módon! - szólok enyhe gúnnyal a hangomban - Vagy talán rosszabbul akarsz járni, mint a drága barátod? - ennél a pontnál fejemmel a táncoló Flawley felé intek, mintegy jelzésképpen, hogy a következő rontás, nem csak egy kis táncikálást fog okozni.

Egy pillanatig csak bámulunk egymásra, majd abban a pillanatban ahogy megteszi az első lépést, hogy rám vesse magát, az ajtó kitárul, és Prescott tanárnő lép be. Én azonnal leeresztem a pálcámat, és igyekszem visszarakni a táskámba, mielőtt a tanár észreveszi.

Az ez után következő kiselőadásból csak a Roxmortsi hétvégék kihagyására kapom fel a fejem, és ez az egyetlen, amit igazán zokon veszek. Nem is csak a Mézesfalás miatt, hisz Olive-éket bármikor megkérhetem, hogy rendezzék el a nagy bevásárlást helyettem, hanem az épület további feltérképezése miatt. Még van pár szoba, amit nem néztem át teljesen, és valószínűleg a jövőben nem is fogok.

Amikor bediktálom a nevem, búcsúzásul, még egy gúnyos pillantást vetek Blood-ra, majd, a diákok kisebb tömegében elveszve, elindulok a kastély felé.

Becsap a geci Prescott az ablakon

Aki látja magát benne

+18

   Még bőőőven lefoglal Pickwyk hősködése, gondolom megunta azt az eddig is fergetegesen izgalmas életét, és most mások baszogatására tette fel. Ha nagyon empatikus ember akarnék lenni (de lófaaaszt) akkor nem is tudom, kit sajnálnék jobban: az irgalmas szamaritánus hollóhátast, amiért rövid úton fog megmurdálni, vagy magunkat, amiért még nem következett be a dolog.. Felőlem aztán úgy hadonászik a pálcájával, meg szökell itt valami kortárstáncot idézve, ahogy csak szeretne, de ettől még fel fogom dugni a seggébe azt a botot, és ehhez nem kellett innom sem, amolyan feature Bloodhoz.
    - Ti elvileg az okos ház vagytok, nem? Akkor mi a fasz ez az oltás, Pickwyck, elfogytak a fölényes Shakespeare idézetek? - nézek Fawleyra, aki köszöni szépen, remekül el tudja dönteni, hogy is van pontosan - Leszophatsz keresztbe, Emmeline, engem kurvára nem érdekel ez az egész kurva világ, amihez te most ilyen nyálasan ragaszkodsz, mikor tavaly belénk törölte a csizmáját és tolvajnak nevezett! Rohadt képmutató vagy, és az a te eszméletlen fasza nagy szerencséd, hogy valaki egyszer beengedett ide, különben rég a Mungó zártosztályán kellene rohadnod..Ahová jó esetben mindegyikünket szánták, de nyaljál csak be nekik mélyen, érezd magad különlegesnek.
    Jót vigyorgok rajta, mikor megpróbálja eldugni a pálcáját a tanárok érkezése miatt: hát persze, hogy a szabálytisztelők egyből itt sem voltak. De utálom az ilyen alakokat, akik kurva nagy haverjaid amíg nincs gond, akkor ugyanis a szarba is belenyomják a fejedet - nagy különbség, hogy Pickwyck még csak nem is szimpatikus első látásra sem. Prescotton viszont még röhögnöm is kell, mögötte a díszkíséret, mint valami fasza kis összejövetelen - már az első lakomán láttam, hogy mennyire képmutató ez a gárda is.. Hol vannak ezek, mikor tényleg történik valami? Miért csak az ilyen fiszem-faszom pillanatokban tudnak felnőttek lenni?! Hol van Reed, mikor betörnek a házukba, vagy Digby, mikor románok lézengenek csapatostól a sírkertben? És ez a banya Prescott... Sosem hittem volna, hogy egyetértek majd egy magyarral, de Romanovnának ez egyszer igaza van: ezeknek a nyomorékoknak semmi hatalma fölöttünk. A rendőrnek sincs semmi, ha azt akarja cseszegetni, akit megerőszakoltak...
     - Freya Kibaszott Blood, Griffendél. De inkább tépjen sorszámot, a következő heteimet már mind lefoglalták gyorsabb emberek gyorsabb büntetésekkel.. - nevetek a drámájukon, és segítek felkanalazni Mattet, ha éppen rászorulna, Pickwyck idétlen fejei meg kurva unalmasak a háttérben - És ha már.. szerintem ez az egész rohadt év hoz szégyent a rohadt Roxfort rohadt hagyományaira!
     Szerintem nincs már tanár, akinél ne ültem volna legalább egyszer büntetőmunkán, ismerem az összeset, és a legkevésbé sem érdekel a drága véleményük a magatartásomról vagy a megjegyzésemről. Beengedtek egy falka szlovént az iskolába, szarnak a dementorokra az erdőben, de a legfontosabb dolguk, hogy ápoljuk a kurva hagyományokat.. az tavaly is olyan jól ment. Faszom az egészbe.

hattyúdal

nektek

     Érzem a félelmet magam körül, ahogy lassan táplálkozik belőlünk és beterít bennünket.. Velünk van és nem enged el. A félelem nagyobb erő az embernél, szolgáljuk és észre sem vesszük, hogyan alakítja az életünket. Állok a tömegben, és látom, hogy hajtják meg a térdüket a jöttére, pedig nem kell igazán fenyegetőnek sem lennie... ujjai lágyan simítják végig a nyakakat, gerinceket, és azok mind meghajlanak érte, őérte, akinek sokszor kérnie sem kell, odavetik neki lelküket, álmaikat, szerelmeiket, mert rettegnek. Egymástól, a világtól?
     Nekem nincs mitől. Az élet, amely igazán el sem kezdődött, nem veszíthet sokat: Hagen távozásával én is megszűnnék, így hát nem múlik rajtam semmi fontos az élet-halál kérdésében. Valahol sajnálom az embereket, hiszen nem más annak a griffendélesnek a pengeéles replikája, mint a félelem a világtól, mely nem fogadta be, de félelem van a fölényes mosolyban, félelem mondatja ki a neveket remegés nélkül. Félelem a legyőzetéstől, és milyen szomorú, hogy a lélek nem mentes soha a félelemtől. Lépked mögöttünk, égig érő szarvai árnyékot vetnek a legszebb másodpercekre is, beárnyékolja a születés örömét, mind a szép emlékeket. Még a legkiválóbbak sem táncolhatnak félre előre, ha körtáncba kívánja őket vonni: Destain gőgje, Bourgh szavai, Fawley tombolása, Woodrow cigarettája.. mind kollektív félelem-adósságunk megfizetése. Olyan szomorú ez... mint temetése a szabadságnak. Nem szabályok mentén, nem is vér diktálta ügy ez: a félelem belopta magát közénk, és ez végső ellenségük győzelme is.
     - Liliya Romanovna, Mardekár. - mondom az egyik professzornak, ajkamon még ég Hagen csókja, nem érzek szégyent miatta - Viszontlátásra.
     Halk az elköszönés, gondolataimba temetkezem - a büntetés sem bánt, osztozom a körülöttem állók sorsában, világi szándékok nem sértik belsőmet. Csak azért vagyok szomorú... mert sosem fogjuk legyőzni a félelmet, uralkodó marka mindenkit szorosan tart, és hiába nézek vele olykor farkasszemet, tudom, egy nap majd eljön értem is...
     És elvérzek majd a küzdelemben. Ahogy mi mindannyian.

angolosan késni, franciásan szeretkezni

+18

    Életem legszebb napját semmi nem ronthatja el - anyámra pedig ráférnek az efféle jó hírek, a gondos fia ott igyekszik, ahol tud. Nyolcadik éve vagyok mintadiák, terveimnek megfelelően, szinte kínosan ügyeltem a reputációmra, voltam unalmas alakok reménybeli példája, de nincsenek illúzióim azt illetően, hogy mindez csak a látszat fenntartására szólt. Már a muglik között sem volt elég jó, legfeljebb az alap, ha kitűnőnek bizonyultam, és lássuk be, ezt a tulajdonságomat a konyhában értékelték leginkább.. és persze az ágyban.
    Mikor az asztrológiát tanító Prescott beront, nem is veszem észre először, pedig nyilván meglepheti, hogy itt lát, rendbontó diákok között - csak Nolitát látom, olyan gyönyörű, olyan angyali, olyan.. csak miatta maradtam, pedig előtte olyan sokáig igyekeztem tartani a szerepet. A módszereim nem engedik, hogy sokat díszelegjek a nyilvánosság előtt, de az, hogy velem töltötte a napot, olyan lehetőség, amit nem hagyhattam ki.. A bőrének forró, nyarakat idéző édessége, a szemei, amelyek örvénylettek annyi éjszakán át... még belőlem is előcsalják a köcsög dalnokot, azon kapom magam, hogy minden szavát meg akarom örökíteni, hogy soha ne felejthessem el.
    Szégyent hozni a Roxfortra...? Az egyik kedvenc szórakozásom. Tulajdonképpen van valami nagyon tüzes a mérgében, általános esetben elszórakoztatna a gondolata, milyen arcot vághat orgazmus közben? Vagy éppen lefojtja, és rajtunk éli ki...? Az emberek vágyai olyan változatosak, de a mellettem álló gyönyörűség jelenléte újra meg újra magáénak követeli az orrom és minden érzékemet, ezért nem is jut el a fülemig a fele sem annak a monológnak, amit Prescott olyan igyekezettel ad át, mintha színpadon állna. A hozzá hasonló emberek gyakran túl sok teret engednek az érzelmeiknek, érdekes kísérlet őket kifordítani a biztonságos üvöltésből, de Reed érdekesebb. Akaratlanul is elképzelem, milyen lehet az unalmas ruhái alatt az a test, ami sokak fejébe nagyon is mélyen vésődött egy rúd körül táncolva...? Kétségkívül kár érte. Sok diáklány nyilván nedves bugyival fekszik ma le, mert ő fog bennünket megbüntetni.
     - Ne aggódj, a konyhában is tudok dolgozni. - suttogom Nolita fülébe, és szinte megrészegülök a látványától is, a tündérfényében elhalványul a gyakornokságom tudata is, majd megoldódik valahogy, nem számít.. - Lutece pedig biztos nem lesz szigorú veletek.
    Meg akarom védeni minden rossztól, ami érheti. Az azonban megüti a fülemet, hogy Hagen a házvezetőmet emlegeti: mi köze az egészhez Qcrossnak, éppen Qcrossnak, a szórakozott, könyveit bújó Qcrossnak...? Izgalmas információ, főleg egy nem közkedvelt alsóbbéves mardekáros szájából, ami látom, már nagy kedvvel tapad is a testvérére. Nem vesztegeti az időt, de talán nem értette még meg, hogy milyen a játék a Roxfortban: ha nem te vagy Harry Potter, nem érdemes hősködni. Fogalmam sincs, milyen céljai vannak, vannak-e egyáltalán, de így nem fogja elérni őket.. ahogy Balmoral is ostoba kurvaként szalad egy nyomorult után, úgy Hagent is elragadja a... büszkeség? A meg nem értettség? A végeredmény szempontjából olyan mindegy. Az orgazmus sem jön a semmiből, fel kell építeni, és ezért imádom, hogy mennyire azonos színpad a lepedők és az intrika világa: mindkettőben használatom a nyelvemet.
    - Demetrius Rhodenbarr, uram. - mosolygok a férfira, de egy pillanatra sem tévesztem Nolitát szem elől, további köszöngetésre egyébként sincs idő. Ahogy Prescott mondta, megtanuljuk mit szabad és mit nem..? De hiszen én pontosan tudom, hogy mindent szabad, ameddig a jó emberrel csinálod.
   

[- Na szóval, mit is igyunk –]

A kezembe nyomott tocsogós pulóverre hasonlító rongyot nem tudom mire vélni. Undorodva pislogok rá, aztán arra nézek aki adta. Ki lepődik meg hogy a „fényes jövő” előtt álló Blood nyomta a kezembe. Még gyorsan egy hajrá-t morgok utána, ahogy eltávolodik. Valaki nagyon helyre fogja utasítani egyszer, de az nem én leszek, nem foglalkozom ilyen dolgokkal. A jövő majd megoldja úgyis. Visszatérve, hol is tartottam? Ohh igen Aubrey…
- Na szóval, mit is igyunk – elkezdek böngészni a felhozatal között aztán meglátom hogy ő már ki is választotta a mézsört – ne máár – húzom el hosszan, de belátom mégis, hogy elég lesz neki ez is. Nem tűnik annak a vad piálós személyiségnek és messze áll tőlem, hogy bárkit is leitassak a sárga földig. Meghúzok az éppen a kezem ügyébe akadó vodkás üveget és várom, hogy ő is igyon. Szinte már ki is ment a fejemből, hogy a másik kezemben még mindig ott figyel Blood rongydarabja.
- K-köszi – meglepődötten figyelem, hogy mire készül, de amint nekikezdene, kiesik a kezemből. Megvonom a vállamat, egyáltalán nem kár érte. Lendületből odébb rúgom, majd egy kicsit megingadozom, de ismét visszaszerzem az egyensúlyt, a mai este folyamán már másodszorra.
-Nem hiszem, hogy kár lenne érte – mosolygok rá majd egy terítőszerű valamibe törlöm a kezem, bár nem éreztem hogy akármennyi „anyag” is került volna rá.
Hirtelen elhallgat a zene én pedig a bűnösre vetem a tekintetem, mint mindenki más.
- Úgy látom lebuktunk – csalódottan nézek az újonnan szerzett ivócimborámra, aztán hallgatom tovább az asztronómia tanárnő szövegelését, ami ugyanolyan unalmas, mint az órája.
- Hát, ideje lenne indulnunk – szomorúan pillantok körbe. Pedig csak most kezdődött volna a buli jó része – Remélem azért majd még bepótoljuk valamikor – mosolyogtam és elindultam a névsor író professzor felé.
-Frederik Thorin – még egy utolsó gyilkos pillantást vetek Prescott tanárnőre aztán kisétálok. Nem ez lesz az első büntetésem. Mondjuk ilyen piti dologért, mint egy kis buli, még soha nem kaptam ilyen szigorú büntit, mondjuk nem is volt részem ilyenekben sokszor.

Köszönöm a játékot!  

*
zene: ID – Who We Are

outfit


'It's who we are. Doesn't matter if we've gone too far.
Doesn't matter if it's all okay. Doesn't matter if it's not our day.
We were never welcome here, we were never welcome here at all.’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Talán sose lesz vége a télnek... Legalábbis úgy tűnik. Nem tudom miért, de a Roxmorts-i hétvégék, mindig úgy telnek el hogy a végére félig mézsörmámorba fojtva édességhalommal térek vissza a kastélyba. Plusz legalább vagy Dean vagy Parkinson megrovó pillantásával találom szembe magam. Vagy a mostani alkalom után mind a kettőével. A Zambinis eset után mindenképp. Igaz nem esett jól a büntetőmunka és a kis kalandunk se a trófeaterembe, de hálistennek emiatt nem nekem kellett tartanom a hátam. Sőt mi több, még a Zambini-val közös párbajunk szigora is enyhült a kelletlen körülmények miatt. Szóval ennek az a remek következménye hogy ugyan McGalagony igazgató ugyan meg akarta tiltani mindkettőnknek a hétvégi kiruccanásokat, ám más nagyobb volumenű dolog lefoglalta és a végére meglehet úgy döntött, nem foglalkozik a mi piszlicsáré fenyítésünkkel.  Pedig már félig rákészültem lélekben az unalmas klubhelységbe töltött órákra...
A húgom nevetve dob tarkón egy adag hógolyóval ahogy visszafele tartunk a kastélyba és én viszonzom a kedvességét. Nevetve kapom el, és nyomom a fejét a hóba. Ö persze levegőért kapkodva kapálózik és jól oldalba üt. Egy perc alatt kiszalad belőlem a levegő. Talán nem kellett volna az a három wishkey a mézsörbe, de hát nehezen lehet megállni na.
Miközben nevetve figyelem ahogy kisimítja vizes tincseit arcából az órámra pillantok. Eszembe jut a két napja megesett találkozásom a folyosón. Zambini kis kígyóarca ahogy fröcsögve párbajra hív....
Őszintán bevallva mióta a tölgyfa pálcámnak lába kélt nem igazán akaródzik a varázslás. Főleg nem apám pálcájával. Oké hogy engedelmeskedik nekem, meglepően kezes és meglepően jó is vele varázsolni de hát pont ez az ami megrémít. A ravasz egy dolog és ahhoz hozzá játszik Qcross jófejsége is, de egy párbaj egy ilyen pálcával, aminek mondjuk úgy, hogy sötét és viszontagságos múltja van... nos inkább köszönöm, de nem. Akárhányszor a kezembe veszem elönt valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés. Olyasmi ami rossz dologra késztetne ha hagynám. Vagyis mondhatni csábít.... viszont ha valaki akkor az Blaise aki ellenen ezt ki is használnám.
- Gyere Mathias! –
A húgomra pillantok és látom kérdő tekintetét. Engem vizslat szép szürkéskék íriszeivel arcán a mosoly ott játszik. Imádom őt hogy egyszerre bájosan nőies kipirult arcával és szép vonású ajkaival, ugyanakkor kislányos. Megrázom a fejem, amire értetlenül vonja össze a szemöldökét és a sapkájába belekap a szél.
- Menjetek előre, én is megyek nemsokára! –
- De...-
- Menjetek! –
Nem hagyok neki választási lehetőséget, hátat fordítok és elindulok vissza a falu felé. Határozottan. Tudom, hogy ez hatni fog. Mikor eltelik úgy öt perc oldalra fordítom a fejem és hátrasandítok. Látom ahogy a többiekkel tart nevetve és bohóckodva. Jó ennyire önfeledtnek látni. Az órámra pillantok és elhúzom a szám. Nem sok időm maradt a megbeszélt találkáig. Nem értem miért pont a Szellemszállás az ideáis helyszín hogy kicsináljuk egymást, de hát legyen...!
Körbepillantva a faluban a diákok jobbra balra lézengenek, senki nem figyel rám de inkább biztosra megyek. Elsétálok két üzlet mellett is, aminek a kirakatába a lelkes társaim egy része bámészkodik, és végül a második után befordulok balra. A domboldalt célzom meg, ahol a ház ásít álmosan vissza. Ablakaiban sötétség honol. Nos vagy senki nincs ott vagy Zambini a sötétet szereti. Akárhogy is, én megvárom az ötöt és ha gyáva féreg módjára nem lesz ott legalább az én becsületemen nem esik folt. Lépteim ropognak a lassan jéggé fagyott hóban aminek ösvénye lábnyomokból van kitaposva. Egy részük a ház felé tart egy részük az ellentétes iránya. Nem mi vagyunk az egyetlenek akik a romos viskót választják találkozás helyszínül...
Igaz én most cseppet sem vágyom oda. Egy percre megállok miközben a levegő utat tör a mellkasomból. A pára felszáll ajkaimról és a nagy kopasz fa mögött látom hogy nincs mozgás.
- Ha átversz Zambini, megkeserülöd... -
Morgom félig magam elé. A gondolatra eszembe jut hogy ezzel újabb büntetőmunkára ítélem magam és ha mákom van megint Ailisht kapom meg felügyelőnek... ő még mindig jobb, mint Frics... Morcosan indulok neki és nem tűnik fel hogy bárki is követ, mert egy varjú a fa tetején hangos károgásba kezd.  

[viselet]

Ásítva léptem ki az ajtón a zajos Roxmorts főutcájára. Most nem zavart a tömeg, örültem, hogy apám nélkül lehetek megint. Valahol kedves volt tőle, hogy elhozott erre a helyre és bemutatott Mr. Norwoodnak, aki rendbe teheti a lábamat és talán megint képes leszek normálisan járni. Már hosszú napokkal ezelőtt történt a baleset, de a sérüléseim, mintha különösen lassan gyógyulnának és gyakran kínoz a láz is. Daniel szerint ez normális, még is csak egy mágiával védett helyen jártam, ahol mágikus csapdák sebeztek meg.
Nem, ez nem normális – jegyeztem meg magamban és közben a gyűrűmre néztem. A Rowle család címere megcsillant a fényben és közben tudtam: ezt nem láthatja más csak én és a félig-meddig rokonomnak mondhatok személyek. Valahogy ettől volt nekem olyan személyes ez az ékszer, hogy nem vettem le még a fürdésnél sem. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha tartoznék valahová, Phillip Rowle személyéhez.
A napokban sokszor eltűnődtem, vajon a fiaként tekint-e már rám vagy még mindig csak egy tolvajként, akit kötélen rángathat. Sosem fogom megtudni a választ – legalábbis ez az érzés kerülgetett, ahogyan akkor is amikor elindultam az utcán. Csak sétálni akartam, beszívni a friss levegőt és gyönyörködni a kastélyban, ahonnan annak idején páros lábbal rúgtak ki.
A távolban most is olyan szigorúnak, erősnek tűntek a hatalmas tornyok… furcsa volt, mert nem örömteli dolgok jutottak eszembe. Sőt még csak nem is az iskolás napokra gondoltam, hanem a következményekre. Valószínűleg nem sántikálnék itt a csúszós, havas utcán, ha nem csapnak ki. Valószínűleg nem szegezett volna a torkomnak kést az a mocskos alak a kalandunk során… és ami a legbiztosabb: nem okoztam volna csalódást az egész családomnak. Crucio – gondoltam arra, amivel megvádoltak. Egy tizenéves gyerek hogy tehetett volna ilyet? Ez is azok közé a kérdések közé tartozott, amire Dumbledore és a nagy bölcsessége sem tudtak felelni. Egyszerűen elhitte, hogy megtettem és „nem tehetett semmit”. Azt persze készségesen eltitkolta, hogy ki az apám, pedig már jóval előttem tudta.
Minden lépés elképesztően fájdalmas volt. Akkor sem fogok bájitalon élni – zártam le magamban, mielőtt még a kabátzsebemhez nyúltam volna. Daniel készítette oda azt az üveget, holott megkértem, ne tegye. A sérülés gyógyulófélben van és szerek nélkül is kibírom. Voltam már rosszabb helyzetben is.
A laposüvegem után nyúltam, amibe egy kis whiskeyt tettem el az ilyen esetekre. Gyorsan két kortyot ittam belőle és ahogy leeresztettem az üveget egy gyanúsan ismerős tarkót pillantottam meg.
Montrego – futott át a gondolataimon egy pillanatra, elterelve a figyelmet a fájdalmaimról. Esmé láncát otthagytam nála, én hibáztam… de most talán visszaszerezhetem. Akkor óvatlan voltam, de most mintha az élet egyszerűen tálcán kínálta a lehetőséget.
Egy részem persze megnyugodott. Amikor otthagytam a „hercegi lakostályban” nem igazán tűnt épnek. Attól féltem, hogy az agya komolyan megsérült és már nem fog tudni talpra állni, de láss csodát: itt van előttem.
Azonban nem volt egyedül, ráadásul már a kastély felé tartott. Fordulj szépen vissza! – koncentráltam erősen és mintha csak valóra vált volna a kívánságom, elindult vissza. A sálamat, amit otthon jóformán csak dísznek terítettem a vállaimra, most az arcom elé húztam és elfordultam, hogy ne ismerjen meg, ahogy elhalad mellettem.
Lassan indultam meg utána – nem mintha gyorsan ment volna – és elhatároztam: most aztán nem veszítem szemelől. A lehető leggyorsabban próbáltam meg mögötte sántikálni és mivel nem volt annyi esze, hogy hátra nézzen, nem is volt túl nehéz.
Merlin rohadt szakállára, ez tuti megint nőtt… mi a franccal etetik ezt a Roxfortban? – gondolkodtam el, miközben már hangosan lihegtem a tempótól. Mostanában kiestem a lopakodásból, tekintve, hogy egy lépést sem tudok csendesen megtenni.
Az emelkedő lelassított. Képtelen voltam tartani a lépést, de a Szellemszállás láttán elmosolyodtam.  Szépen besétál a csapdába a kis buta… fel kellett volna vennem az egyik csokornyakkendőjét – gondolkodtam el.
–  Ha átversz Zambini, megkeserülöd... – hagyja el valami béna szöveg a száját. Meg is állt egy pillanatra.
Hát Zambini szépen átvert, kölyök – nevettem el magamat. A házat elnézve senki sem volt itt, odabentről csak a vaksötétség tört elő. Nem baj, szívesen megnézném, ahogyan egyedül retteg odabent.
Csupán a varjú károgás késztette, hogy tovább menjen, megszűntetve a feszült pillanatot. Ha hátrafordult volna bizonyosan nem tudtam volna eltűnni és nyílt színen nem szerettem volna összetűzésbe kerülni a diákkal. Így is van éppen elég a rovásomon. Hát őt sem az eszéért szeretjük – vigyorodtam el és próbáltam követni.
Egyre nagyobb távolság tátongott közöttünk és hamarosan el is veszítettem szemelől. Azt nem láttam ugyan, hogy belép a házba, de én belöktem azt a rozoga ajtót. Nem félek én a sötétben, ezt nem állítanám, de valahogy jobban érzem magamat az éjszakai erdőben, mint valami zárt épületben, amit már alig tart össze valami.
– Lumos! – suttogom, ahogy előkerül a pálcám.
Nem láttam sehol a nagydarabot, pedig a látásom még a régi volt.
– Hol vagy nagyfiú? – kérdeztem halkan, nem mintha választ vártam volna, de ha előkerül akkor sem hátrálok meg. – Tudom, hogy hiányoztam.