Szellemszállás

*
zene: LP – Bleed It Out

outfit


'It's who we are. Doesn't matter if we've gone too far.
Doesn't matter if it's all okay. Doesn't matter if it's not our day.
We were never welcome here, we were never welcome here at all.’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Lassan érek fel az emelkedő tetejére és egész jól esik a séta. Nem fordulok hátra, mert jobb ha nem tudom ha esetleg a húgom távolról kiszúrna. Ugyan a szél elhozza a hangokat erre, és csípi is az arcomat a lehelete, de nem hallom a nevem kiáltását ami egy fokkal megnyugtat. Tekintetem befókuszálja a házat és mögötte a távolban lévő kastélyt, ami félig ködbe vész. Zambini megkeserüli azt, hogy újra megtalált engem. Nem hiszem el hogy mindig engem pécéz ki magának... rohadt idegesítő! Persze nem várok mást aki Draco haverja... vagy volt fene tudja. Én vagyok amúgy is a fekete bárány, már csak az amnéziám miatt is, most meg pláne sebezhető vagyok, amit az ilyen tuskók kihasználnak. Ráadásul az elevenemre tapintott a múltkori kis folyosós akciójával. Megkerülöm a házat és egy két leszakadt deszkét átlépve elérek a rozoga lépcsőkig. Nos ez a hely nem a bizalomgerjesztő kategória. Tiszta kosz és por lehet belül, mellesleg totál életveszélyes. Elnézem a kitört cserepeket, ablakokat lelógó deszkadarbokat. Csak a hülyének akaródzik bemenni, de mi mást tehetnék? Az egom nem engedné hogy ne tegyem meg. Szó szerint belehalna... Szóval fellépek a lépcsőn, ami felsír a súlyom alatt de nem szakad be. Remek, talán van esélyem túlélni már csak Zambini átkai miatt aggódhatok.
A pára újból felszáll az ajkaimról, ahogy szemem összeszűkülve figyeli a házat. Ami persze totál kietlennek hat. A biztonság kedvéért előhúzom apám pálcáját. Diófa és sárkányszívisomhúr. Nem rossz párosítás, baromi erős. És erőszakos. Érzem ahogy pulzál a kezemben már ha ez lehetséges. Testem reagál rá, elönt egy adrenalinhullám de nyugalmat erőltetek magamra. Nem akarok támadni addig amíg nincs okom rá. Ez a pálca az, amit ha lehet nem használok csak ha nagyon muszáj. Eszembe ötlik a szép tölgyfa, ami annak a mocskos Lee-nek a kezébe került... a csokornyakkendőimmel együtt... Mekkora divat fetisiszta majom ez? Röhej... mindegy ezek pótolhatóak. A nyakamból hiányzó kulcs viszont jobban aggaszt. Ugyan visszamentem a sikátorba remélve hogy ott hagytam el, de nem leltem rá. Nagyon remélem nem ő tette rá arra is a mocskos kezét, mert akkor nem állok jót magamért.
Belököm az ajtót ami nyikorogva engedelmeskedik. Mily meglepő hogy ezek a koszos tanyák nincsenek lezárva... Vagy az előttem erre járó elfelejtette varázslattal lecsukni. Meglehet Zambini tényleg itt van és...
- Na mi van Blaise... betojtál a gatyádba? –
Belépek és sűrűn pislogok hogy szemem gyorsan hozzászokjon a félhomályhoz. Senki nincs bent legnagyobb döbbenetemre. Őszintén szólva már vártam a felém záporozó átoksereget... Ehhez képest a síri csend marad a helységben. Csak a saját hangom visszhangzik egy pillanatig. A fene vigye el!
A káromkodásom félbemarad, mikor egyre erősödő nesz hallatszik. Lépések. Á, szóval hátulról szereted... jól van, értem én...
Ösztönösen lépek be az egyik ajtó takarásába és várok ki. A belépő alak nem olyan okos mint én és a fénylő pálcájának végét élesen ki lehet venni. Már épp felröhögnék, hogy mennyire amatőr, mikor megpillantom az arcát, vagyis a szemét...
Ó mennyire hogy felismerem még így profilból is ezeket a vágott szemeket.
Lee......
Magamba kiköpöm a nevét, és érzem hogy a diófa felizzik a kezemben. Cselekedni akar, akárcsak jómagam... Nehezen várok ki még egy percet, mikor is elkiáltja magát a másik.
- Hol vagy nagyfiú? Tudom, hogy hiányoztam. –
Ennyi elég hogy elboruljon az agyam. Meglepő, de ő valahogy mindig eléri ezt. Kiugrom váratlan a sötétből, és a meglepetés erejével, no meg egy éles kiáltással egyetemben elkapom őt és hátulról átkarolom a nyakát. A pálcát a fejének szegezem. Nem akarom bántani, még nem. Válaszokat akarok. Sokat és őszintét… Ha kell, kiszedem a fejéből. Ez a pálca mindent megtesz. Ha kell megöli. És ha kell megteszem. Egyszer megtettem talán… a diófa pedig számtalanszor. Nem vagyok rá büszke, sőt. Egyenesen szégyellem, de most még ez sem érdekel.
- Tévedsz… - sziszegem a fülébe, érzem a bore illatát, ami cseppet sem kellemes. Ez vajon hetek óra nem zuhanyozott? Elhessegetem a gondolatot és csak szorítom erősen hogy ne tudjon ficánkoli.
- Hol a pálcám? –
A legfontosabb kérdés… hát persze… Nagyon ajánlom hogy nála legyen és visszaadja. Vagy tényleg nem állok jót magamért. Érezheti. A pálca mintha egy pillanatra fel is szikrázna a kezemben, habár lehet hallucinálok…
- Mit tettél velem? Nálad van a kulcsom te szarházi tolvaj? –
Hangom keserű és követelző… Sajnos félek a válaszai koránt sem lesznek kielégítőek. Ahogy megismertem nem tudok mást feltételezni. Perdig tényleg nem akarnám bántani… szóval övé a választás. És remélem a könnyebbik utat választja, ami a fájdalommentesebb is egyben.

[viselet]

A lábam alatt megreccsent a talaj, a fényben pedig éppen csak beláttam az előszobát. A legtávolabbi sarok azonban még így is sötét volt, de azt tudtam, hogy túl kicsi búvóhely lenne Montregonak. Nagyobbra nőtt ő ennél – vigyorogni támadt kedvem és talán hagytam is volna, hogy kiüljön az amúgy fájdalomtól eltorzuló arcomra. Lehetőségen azonban nem volt erre: valamit megéreztem a nyakamnál. Hamarosan rájöttem, hogy egy kar az, ami erősen szorít és a halántékomnál egy pálca hegyét éreztem meg.
– Tévedsz… – éreztem meg a fülemen a leheletét.
Talán ivott valami alkoholt – gondoltam, de nem kizárt, hogy a saját szagomat éreztem. Mióta felébredtem jó pár kortyot elfogyasztottam a laposüvegbe rejtett whiskyből. A fájdalmat ugyan nem csillapítja, csupán elviselhetőbbé teszi. Szívesen lehúztam volna a maradékot abban a pillanatban, mert a rántás következtében sikerült rosszul mozdítanom a lábamat, de nem baj… ezt is túl fogom élni.
Végül még is csak elvigyorodtam, ahogy erősebben szorít. Nem akartam mozdulni, mégis csak pálcát szegeznek a fejemhez és ez határozottan izgalmasabb volt, mint a legutóbbi szemétben fürdés. Igaz vicces volt a kis ficsúrt a kukák között látni. Azóta is percekig vihogok, ha csak eszembe jut.
– Biztos vagy benne? Nekem úgy tűnik, hogy még is csak hiányoztam – duruzsoltam negédes hangon. – Végül is én vigyázok valamire, ami régen a tiéd volt. Nem is érdekel hogyan megy a sora?
Nem tudtam egyszerűen letörölni a vigyort a képemről. A karjába kapaszkodtam, mielőtt tényleg megtalálna fojtani, remélve, hogy egy kis levegőhöz juthatok. Igaz, ha Garretet megakadályoztam abban, hogy elvágja a torkomat, akkor egy ilyen tapasztalatlan kölyökkel sem lesz nehéz dolgom. Most viszont hadd élvezze az előnyét.
– Hol van a pálcám? – kérdezte és éreztem szinte a hangján, hogy ez még mindig érzékeny pont.
Nem értem, mit van úgy oda. A legtöbb varázsló életében legalább egyszer elveszíti a pálcáját és kénytelen lesz újat szerezni magának… legalábbis a bénábbik fajtával ez megtörténik. Velem természetesen egyszer fordult elő és akkor is magamhoz ragadtam újra. Nem voltam olyan „töketlen”, mint az ellenfelem… vajon ki is volt az a bizonyos személy? – megint vigyorognom kellett.
– Hát… a helyén – válaszoltam.
Azóta is a nadrágomba dugva hordom, akárcsak a sajátomat. Még nem találtam rá vevőt, de talán nem is akarok… van nekem jobb dolgom is az illegális pálca kereskedésnél jelenleg. Fel kell épülnöm és el kell vennem Esmét, ezek minden percemet lekötik. Mindamellett számítottam rá, hogy bele fogok botlani Montregora, hiszen azt a meccset még nem játszottuk le. Nála van Esmé nyaklánca, amit akkor is vissza fogok szerezni, ha komolyan ártanom kell neki. De nem ma… – zártam le a témát, mikor fájdalom nyílalt a combomba.
Megint az az erős, szúró érzés lett úrrá rajtam. Ez képes volt akár egy egészpercre is eltompítani az érzékeimet. Azt persze tudtam, hogy Montrego még most is tart. A kezeim lecsúsztak a karjáról, a pálcám már csak a poros padlót világította meg.
– Áh… – csak ennyit tudtam kinyögni, ahelyett, hogy a kulcsoskérdésére válaszoltam volna.
Biztosan abban reménykedik, hogy a puszta érintésével fájdalmat tud okozni, amilyen egoista – gúnyolódtam magamban és most már nagyon vágytam arra a korty whiskeyre… jobban, mint egy falat kenyérre az éhezések során. Mostanában persze nem jelent gondot az evés, Esmé gondoskodik rólam és amikor csak teheti mellettem van.
– Nem tettem semmit – válaszoltam kissé lihegve és felé akartam fordulni, de túl erősen tartott, ahhoz hogy sikerüljön. – Nem tudom, mi történt veled, biztosan valami idegrohamot kaptál…
Ahogy kimondtam, hangosan felnevettem. Abban a percben persze nagyon aggódtam, hogy tényleg én tettem vele valamit… de végül is kivitte haza és takargatta be, ha nem én?
– Az egyetlen dolog az volt, hogy megmentettelek a fagyhaláltól és a nyilvános megaláztatástól – folytattam. – Hiszen hazavittelek!
A kulcsra direkt nem tértem ki. Ott volt nálam és hálát adtam a sorsnak, hogy egy vastag, kötött garbót vettem fel. A fém persze a mellkasomon pihent. Addig biztosan nem adom ki a kezeim közül, míg rá nem jövök, hogy mit nyit.
– Szóval bánj velem tisztelettel! – mondtam és a sérült lábamra helyezve a teljes testsúlyomat hátra rúgtam.
A mozdulat fájdalmas volt és üvölteni tudtam volna, de nem tettem. Összeszorítottam az ajkaimat, mint a kastélyban és később otthon, mikor Daniel gyógyított. Most már hamarosan visszatérhetek a normális kerékvágásba, csak addig bírjam ki. Mr. Norwood borogatás-terápiája talán tényleg a segítségemre lehet és megint úgy ugrálhatok, mint azelőtt, hogy kishíján kilapított egy tüskés rács.
Reméltem, hogy eltalálom… akkor is, ha esetleg elengedne és a földön kötnék ki. Nem érdekelt volna, mert a pálcám nálam van és meg tudom védeni magamat. A karom egészséges, célozni kiválóan tudok és az eszem is a helyén van – még ha ezt nem is mutatom ki a kölyöknek.
– Mindenki azt kapja, Montrego, amit megérdemel – nyögtem ki két lihegés között. – Te azt érdemelted, hogy elvegyék a pálcádat és a kulcsodat is elhagyd, Merlin tudja hol…

*
zene:LP –Castle of Glass

outfit



’Bring me home in a blinding dream, through the secrets that I have seen,
Wash the sorrow from off my skin, and show me how to be whole again
Cause I'm only a crack in this castle of glass, hardly anything there for you to ’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Gúnyolódása olaj a tűzre. A bennem bújkáló ellenszenv nyíltan kiül az arcomra. Tényleg utálom őt egyre jobban és jobban érzem. Percről percre, napról napra erősebb ez az érzés. A fintor kiül az arcomra szavaira, de ő ezt nem láthatja. Mindössze érezheti hogy a pálca jobban belemélyed a nyakába. Szívem szerint beledöfném és hagynám elvérezni általa, ha nem lenne nála jó pár dolgom. Elsősorban a tölgyfa pálca. Nem tudom hogy az erőteljes felfokozott érzelem belőlem árad-e vagy a kezemben lévő diófa energiái sugározzák, de az biztos hogy nem túl kellemes érzéseket táplálok Lee után. És be kell valljam, valahol belül tudom hogy jogos az ellenszenv. Na de valóban reális hogy ennyire?
Érzem, hogy nem, de nem tudok ellene mit tenni. És valahol megint csak mélyen legbelül nem is akarok. Inkább átadom magam a haragnak és a gyűlöletnek, mert egyszerűbb. Megkövezhet bárki érte, még az sem érdekel.
Mikor a pálca után követelőzöm, mint egy dacos ötéves gyerek - és tényleg annak is érzem magam, mint akitől elvették a legkedvesebb játékát - meglepve konstatálom hogy készséggel bevallja, hogy nála van. A helyén... pfff....
Már kedvem lenne odanyúlni és kirántani, de ellenállok a kísértésnek. És ez a hiba. Egyrészt eltereli a figyelmem azzal, hogy szövegelni kezd, hogy ő aztán nem tett semmit. Na persze. Plusz szinte én tarthatom meg a nyaka köré font karommal, mert mintha vesztene a stabilitásán. Érdekes...
Már kedvem lenne megszólalni, hogy ne csinálja ezt, mikor közbevág.
– Az egyetlen dolog az volt, hogy megmentettelek a fagyhaláltól és a nyilvános megaláztatástól. Hiszen hazavittelek! Szóval bánj velem tisztelettel!-
Felhorkanok hitetlenségemben. Szóval ő volt? Ő vitt haza, oké de csakis azért hogy szépen ledézsmálja a dolgaimat. Mint a csokornyakkendők, amiket azért túlélek, habár a kedvencem elvesztése elég rosszul érintett. No meg a kulcsom... és ki tudja még mi minden tűnt el. Igaz Blaire nem panaszkodott hogy hiányozna bármilyen ékszere is... remélem az antik cigarettatárca is megvan, ami a dédapámé volt...
De a kulcs... a legfontosabb. Talán a pálcától is értékesebb. Érzem hogy acsarogni támad kedvem rá. Nem tudom megmagyarázni hogy miért de felpillantok, és meglep amit tapasztalok. Önnön tükörképem néz velem farkasszemet, egy rési félig törött tükörből. Egy vad tekintetű valaki, aki az én hasonmásom... és mégsem én magam vagyok. Él pillanatig meredek magamra, és persze Lee-re. Karom szorítása már ennek a látványnak a hatására is enyhül, mert lesokkol a valóság. Ez lennék én? Egy habszó szájú, szemében a halállal fenyegető idegen? Nem az nem lehet! A fene egye meg!
És hangosan elkáromkodhatom magam, mert egy éles rúgást érzek a térdem és lábszáram környékén. Igaz csak félig talál el, de még így is erős. Megbillenek kissé és emiatt őt is magammal húzom.  Igaz szorításom enyhül, szóval kicsusszanhat a kezem közül. Nem esek ugyan el, de önkéntelen is jobban beleszúrom a mozdulat hatására a pálcát a nyakába. A végén tényleg ezzel véreztetem ki...
– Mindenki azt kapja, Montrego, amit megérdemel. Te azt érdemelted, hogy elvegyék a pálcádat és a kulcsodat is elhagyd, Merlin tudja hol… -
- Te szemét! -
Nem is tudom, de valahogy úgy van, hogy ez az ostoba tolvaj, minden egyes alkalommal eléri, hogy viszkessen a tenyerem. Mert hát mily meglepő, de megint szeretnék beverni egyet abba a frissen cicomázott vágott szemű fejébe. Ehelyett azonban csak még erősebben szorítom meg a nyakát ha még a kezeim között van. Amennyiben meg már nem, akkor rászegezem a pálcát és most kivételesen remélem hogy én leszek a gyorsabb.
- Capitulatus! -
Mintha a falak is beleremegnének a kiáltásomba, de lehet csak a feltámadó süvítő szél hatása ez... Minden esetre nagyon remélem senki nem hallja meg az újra kibontakozó kis csatánkat és nem is zavar meg minket. Különösen nem Zambini....

[viselet]

Montrego egyre fojtogatóbb szorítása enyhült a rúgásomra ugyan, de még mielőtt elmenekülhettem volna a nyakamba szúrta azt a hülye pálcáját. Felszisszentem a fájdalomtól, ráadásul a teljes testsúlyom a sérült lábamra került, amitől üvölteni tudtam volna. Nem tettem, minden erőmet bevetve próbáltam felé fordulni, hogy lássam, mire készül, de nem voltam elég ügyes. Megbillentem. A talaj, mintha kicsúszott volna a lábam alól és a hátsómon landoltam.
A por a régi padlóról felszállt egyenesen az arcomba. A szemeim könnyesek lettek, az orrom pedig eldugult. Hatalmasat tüsszentettem, miközben meghallottam: – Capitulatus!
Montrego hangja kemény volt. A hangszín a megszokott volt, de mintha egy egészen kicsit másképp csengett volna. A kocsmában is valami megmagyarázhatatlan roham tört rá, lehetséges, hogy ezúttal is erről van szó? Nem tűnt önmagának és ez egy kicsit aggasztott.
A pálcám persze kiröppent a zsebemből és hamarosan hozzá került. Nyeltem egyet, de mivel mozdulni nem tudtam igazából, már csak szerencsémben bízhatok és abban a kevés tapasztalatban, amire az elmúlt tizenöt – sőt, tizenhat – évben szert tettem.
– És most mi lesz, megkínzol? – kérdeztem és önkéntelenül a mellkasomhoz kaptam.
Nem csak Montrego ostoba kulcsát éreztem meg a kötött pulóver vastag anyaga alatt. Ott volt az az aprócska lánc, amit apámtól kaptam. Ajándék volt, talán a szeretete jele… legalábbis én ezt akartam hinni és ezért is viseltem mindennap. A fürdéshez is ritkán vettem le, egyszerűen a magam közelébe akartam tudni, mintha valami bűvös talizmán volna.
Ha szükségem van rá, csak hívnom kell – gondoltam a Skóciában történtekre. Ha Montrego esetleg teljesen elborulna ott volt ez a lehetőség, azonban ez mégis csak egy olyan dolog volt, amit egyedül szerettem volna inkább megoldani. Nem hiszem, hogy apámra volna szükségem egy gyerek legyőzéséhez. Ráadásul a félelemérzet igencsak kicsi volt a fájdalomhoz képest, amit éreztem… vagy éppen a dachoz, amivel a pálcámat és a további dolgait magamnál akartam tartani. Nem ő volt az egyetlen, aki megloptak, hiszen nála van Esmé lánca. Ráadásul még egy béna ebéddel is megpróbálta kiszúrni a szememet azért az ostoba karkötőért cserébe.
– Esetleg megölsz? – faggatóztam és gyorsan a fájós lábamra tettem a kezemet.
Finoman simítottam végig a sérülésen. Éreztem, ahogy eltorzul az arcom és nem tudok ellene mit tenni. Azonban, ahogy Garret előtt, úgy Montrego előtt sem fogom átadni magamat a fájdalomnak. Nem adom meg azt az örömöt, hogy lásson szenvedni.
Micsoda nagyfiúnak hiszi magát – gondoltam, ahogy végig mértem a két pálcával a kezében. Látni akartam, hogy most mit lép… nála az előny, habár a saját fegyvere még mindig nálam van. Kétlem, hogy ez az új pontosan olyan jól szolgálná, mint a régi.
Engem nem rázott meg különösebben az, hogy elvették a pálcámat. Nem tiport a férfiasságomba úgy, mint egyeseknek, akik azóta is dacos kisfiú módjára viselkedik. Megértem, valakinek egy pálca birtoklása sokat jelent, nekem kevésbé. Ez csak egy tárgy, amit lényegében lehet pótolni.
– Most bármit megtehetsz velem… – vigyorogtam rá.
Az arcomra kiülő készülő érzéseket akartam így elfedni inkább. A fájdalmas szisszenés, a grimasz, a remegés egyetlen, gúnyos vigyorban egyesült. Montrego sehol sincs azokhoz képest, akikkel eddig szembekerültél – állapította meg a kis hang, ami a csuklómon lévő szalag hatására egyre hangosabb lett. Szinte elnyomta a valódi gondolataimat.
– Milyen érzés, hogy a kezedben van a hatalom, kölyök? – mordultam rá. Direkt akartam hergelni.
Azt akartam, hogy veszítse el végleg az önuralmát és akkor talán lesz egy pillanat, amikor cselekedhetek. Engem ugyan egy Montrego nem fog sakkban tartani – mordultam fel magamban, de a vigyort nem vakartam le az arcomról, habár legszívesebben zokogva húzódtam volna össze a kíntól és csak feküdtem volna magatehetetlenül, míg össze nem szedem az erőmet, hogy hazamenjek.

*
zene:TB – Fearless

outfit


’Bring me home in a blinding dream, through the secrets that I have seen,
Wash the sorrow from off my skin, and show me how to be whole again
Cause I'm only a crack in this castle of glass, hardly anything there for you to ’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Nos, az hogy Lee elesik egy dolog. Viszont én magam is megbillenek. Elesni ugyan nem esek el, csak a hátam vetem neki a falnak. Meg valami keménynek, ami a hátsómba fúródik. Nem fájdalmas, de kellemetlen. Ahogy nekiesek a testsúlyom jelentős részét ráterhelve, megnyikordul az és mintha egy elpattanó húr is felhangzana... Hallucinálok talán? Nincs időm megfigyelni az események csak úgy magukkal ragadnak. A pálca hirtelen a kezembe kerül. Ismerős már a tapintása, de tudom jól cserben hagyott. Hasznavehetetlen. A másik pedig szinte izzik a kezemben noha kívülről ez nem látszik. Teljesen átlagos fadarabnak hat. Én viszont tudom, hogy távolról sincs így. Próbálom megfékezni a kísértetiesen gonosz vágyat arra, hogy megöljem ezt a szarházit... Tudom hogy nem ér ennyit, de mintha mégis szinte ordítana a belsőm hogy tegyem meg. A pálcát rászegezem, miközben ellépek oldalra, immár vele szembe. Fél szemmel beazonosítom a tárgyat, ami segített nem elesnem. Ócska, poros zongora az, melynek mintha hiányozna egy vagy talán két billentyűje...
Eszembe jut a testvérem, ahogy finom ujjaival mutatja az ismerős mozdulatokat. A pillanat, mikor egyedül kezdek el játszani. A dallamok, amik maguktól jutnak az eszembe ahányszor csak leülök a hangszer elé...
Ez valamelyest lecsillapítja a bennem eszeveszettül tomboló haragot. A  másik pálcát megpörgetem az ujjaim közt, csakúgy mint legutóbb. Fel se tűnt hogy eddig görcsösen szorongattam. Végül fogom és elrakom a tartóba, oda, ahol a tölgynek kellene lennie, de apám diófáját vagyok kénytelen hordani. Gunyoros félmosolyra húzódik az ajkam.
- Kegyes vég lenne a halál neked, Lee... -
Kiköpöm a szavakat. Tudom hogy nálam az előny, te nem akarok semmit sem elsietni. Plusz, biztosan van rejtett tartaléka. Ismerem a fajtáját, egyszer már ráfáztam. Még egyszer nem szeretnék. És amúgy is, semmi hasznom nincs ha ártok neki. Jobb ha kicsikarom belőle az információkat.
- Mindig a kezemben van a hatalom... hisz ezerszer több vagyok nálad...! - elnevetem magam, és élvezem hogy most iszonyatosan sznob lehetek. Igazi aranyvérű tuskó, akinek mindig is neveltek. Most aztán nem félek kimutatni, és ez részben rájátszás, hogy ő még kellemetlenebbül érezze magát.
- Érdekelne hol a kulcsom... Mesélj csak Lee, rájöttél mit nyit? Mennyire vagy vajon okos tolvaj? -
Felvonom a szemöldököm, miközben tekintetemmel az arcát fürkészem. Remélem leolvashatok a vonásaiból valamit. Csak nem képes folyamatosan fa arccal ülni. Mondjuk a fájdalom, amibe eltorzul az arca nem éppen segítség. A fene megeszi!
- Talán nem kínozlak meg, ha visszaadod szépen... -
Blöffölök. Nem tudom megtenném-e. A pálca kétségtelen hogy képes rá, sőt szinte ég miatta. Érzem a súlyát és alig tudom tartani. Mintha egyetlen pillanat alatt mázsás súlyként nehezedne rám. A karom is beleremeg de kikorrigálom. Talán észre sem veszi a másik.
- Na mi lesz? Nem érek rá estig... Vár a vacsora... - elvigyorodom. Várom hogy megkorduljon a gyomra, mint legutóbb...Gonosz gondolatok cikáznak át a fejemen, és nem tudom megállni hogy ne vigyek be egy újabb ütést, ami egyértelműen övön aluli lesz... megint. -... és nem a kukából előtúrt, ami neked jut ki. -
Elhallgatok, arcomnak csak egy percig engedem hogy kaján vigyorba torzuljon. Rendezem a vonásaim miközben még fél lépést odébb sétálok. Egyre közelebb a kijárathoz. Biztos ami biztos, inkább nem vágom el a kiutat magamtól. Megállítani nem tud, hacsak nem akarja az én pálcámat használni már ha nála van tényleg. Abban viszont biztos vagyok hogy az nem engedelmeskedik neki. Elcsábulhatnék, hogy visszaszerezzem, de inkább ellenállok a kísértésnek. Semmi pénzért nem vallanám be, de félek ezt használni. Elliot pálcája pedig a múltkor is csütörtököt mondott a kezemben, szóval okosabb azt sem forszírozni.
- Sajnálatos módon meghívnálak... de hát maga Dumbledore rúgott ki a kastélyból... - színpadias sóhajtással hátrálok és végül dőlök neki az ajtókeretnek. Elnézem ahogy kuporog a földön. Szerencsétlen!
- ... remélem meg se fordul a fejedbe követni oda. A világ egyik legnagyobb mágusának eszén nem tudsz túltenni.... mondjuk azért megnézném a próbálkozásod. Pedig ott mennyi sok elcsenhető dolog akadna abba a viszketeg koszos markodba... -
Nevetve vakarom meg az állam miközben a pálcát kissé lejjebb eresztem. Immár a lábára célzok, és elfog újból a kísértés. Nem akarom bántani, de... mi lenne ha csak egy kis rontást kapna, épphogy csak egy kicsit a bosszúból, a haragból, amit okozott, hisz... elvette a pálcám, a kulcsom... a csokornyakkendőim...! Pont azt amelyik akkor volt rajtam mikor Lya felpofozott... Igaz ez épp nem a legkellemesebb emlékem vele, de mégiscsak... hozzá köt. És idegesít hogy egy ilyen tárgyon osztoznom kell. Sose tudtam osztozkodni. Igen, nevezzen a világ önzőnek ha akar. Szeretem magamaménak tudni a dolgokat. Kizárólagosan. Szóval megérdemelné ha eltörném a lábát... mondjuk a térdét. Kiérdemelte hogy csúszva másszon haza... Már a nyelvem hegyén van a varázsige, s érzem a pálca lódító kikívánkozó erejét. Szeretne kitörni és életre kelni. Pillantásom elszakítom Lee-től és újra a zongorára téved. Mély levegőt veszek és benn tartom. Néma, egyszemélyes háborút vívok. Azt hiszem végül én nyerek. Mert nem leszek gonosz, nem süllyedek le az ő mocskos, undorító szintjére. Inkább csak kifordulok hogy magára hagyjam szenvedésével, amennyiben nem használ kellő információval...  

[viselet]

Szánalmas – ez a szó jutott az eszembe. Elképesztő, hogy vannak emberek, akik a pénztől, az elkényeztetett, undorító viselkedésüktől hiszik magukat többnek egy tolvajnál. Nem Montrego volt az egyetlen, akit ilyennek láttam… és nem is ő lesz az egyetlen, aki ismét alaposan pofára esik.
Fájdalmas grimasszal figyeltem a mozdulatait, hallgattam a szavait. A gúnyos mosolyom nem tartott ki elég sokáig és máris megbántam, hogy nem apámmal mentem vissza a lakásomba. Az elmúlt heteket ugyan kizárólag pihenéssel töltöttem, de akkor jöttem rá, hogy még többre lenne szükségem.
Nagyot sóhajtva csúsztam hátra, hogy a falnak vessem a hátamat. Így egy kicsit könnyebben tartottam magamat és egyenesen a szemébe tudtam nézni ennek a kölyöknek. Egyszerre sajnáltam és undorodtam tőle… de, ahogyan Dean mondaná: „Nagy arccal jobban fáj pofára esni.”
– Meg tudnám találni, mit nyit – válaszoltam magabiztosan. – De persze valakinek a szerelmi élete megakadályozott a kutatásban.
Elhatároztam, hogyha megkínoz sem adom vissza neki. Valószínűleg nem lenne túl dicsőséges egy sérült emberen végrehajtani az ilyesmit… de nem gond, ahogy elnéztem Montregot tökéletesen illett volna hozzá egy ilyen tett. Nem tűnt épelméjűnek és bár régen érdekesnek tartottam a mentális problémáit, most már ijesztő volt és nem akartam a közelébe lenni. Felőlem aztán az egész Roxfortot megátkozhatja, de engem hagyjon ki belőle.
– Milyen figyelmes vagy… de kösz, nem kérek az iskolából még egyszer. Ráadásul éhes sem vagyok – válaszoltam és kicsit elmosolyodtam a folytatáson.
Ez nem volt nagy hazugság. Esmé jelenléte elég sokat segített. Sosem hagyott egyedül étel nélkül és kezdett valamiféle rendszer kialakulni az életembe. Csak ne menjen haza, ha jobban leszek. Végül is megmondtam neki, hogy én nem engedném el szívem szerint, ha már egyszer beköltözött.
– ... remélem meg se fordul a fejedbe követni oda. A világ egyik legnagyobb mágusának eszén nem tudsz túltenni.... mondjuk azért megnézném a próbálkozásod. Pedig ott mennyi sok elcsenhető dolog akadna abba a viszketeg koszos markodba...
A kezemet a sérülésemre tettem megint, miközben egyenesen oda irányította a pálcáját. Na most mi lesz, csinálsz már végre valamit? – gondolkodtam el és nagyon vártam a pillanatot, mikor elveszíti az önuralmát, mert én nem fogom az enyémet. Már megszoktam a szalagot, könnyebben tudok nemet mondani a buzdítására, sőt sokszor még a segítségemre is van.
– Ha tudnád, hogy Dumbledore eszén már túljártam egyszer – válaszoltam, a pennára célozgatva, amit azóta is ereklyeként őrzök. – Nem volt olyan nagy varázsló, mint amennyire hiszed. Alapvető dolgokon nem látott át… ezért rúgott ki.
Hirtelen szakította el a pillantását tőlem és azt a poros zongorát vizsgálgatta, aminek az imént neki ütközött. Valójában fogalmam sem volt, mi játszódik le a fejében. Megpróbáltam a falmentén felegyenesedni, de nem sikerült, egyszerűen visszacsúsztam a porba és tudtam, hogy egyedül nem fogok tudni talpra állni. Gyűlölöm ezt a magatehetetlenséget – gondoltam.
Éreztem, ahogy a félelem helyett düh lüktet az ereimbe… a légzésem egyre hangosabb volt, a szívem pedig úgy vert, mintha futnék. Nem bírtam ezt a kiszolgáltatottságot és nem azért, mert nála volt a pálcám, ha legalább fel tudtam volna állni, akkor megvédhettem volna magamat. Nyugi! – fojtogatott szinte a gondolat, még sem tudtam lehiggadni.
– Mit akarsz még tőlem? – értetlenkedtem. Azt persze éreztem, hogy hangom megváltozik. Furcsa rekedtség és remegés hatott át. – Nincs most nálam a kulcsod és csak akkor adom vissza, ha megtudom mihez tartozik. Ezen kívül nem kell a szemeted… és talán az sem kell, amihez vezet. Egyszerűen kíváncsi vagyok.
A kabátom zsebébe nyúltam. Önkéntelen mozdulat volt, már el is felejtettem, hogy ott van a tőr, amivel Garret próbálta meg elvágni a torkomat. Lényegében azóta ott volt, hogy apám kimentett a kastélyból. Ennél te jobb vagy Elliot – mondtam magamnak és el is engedtem. Nem fogok neki ártani, ahogy eddig sem ártottam igazán. Van bennem még ennyi tartás.
– Szeretek furcsa dolgokat vizsgálgatni… köztük téged is. Tetszenek a mentális zavaraid – vigyor helyett ezúttal vicsorogtam. A fájdalom ugyanis megint rám tört közben.

*
zene: R – Game of Survival

outfit


’Bring me home in a blinding dream, through the secrets that I have seen,
Wash the sorrow from off my skin, and show me how to be whole again
Cause I'm only a crack in this castle of glass, hardly anything there for you to ’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Meg tudnám találni, mit nyit –
Na persze! Én meg a rémdenevérrontás szakértője vagyok! Ja, nem… az a húgom! Vicces belegondolni, mennyire magabiztos ez a fazon. Ahhoz képest hogy éhezik és még ostoba is… eladja a lelkét egy tál levesért, habár én naivabb voltam tőle, ami azóta is fájó pont a lelkemen. Szóval igen, kegyetlenül visszavágnék. De nem ma. Nem most. Nem ezzel a pálcával és nem tisztességtelenül. Mert az az ő terepe, nem az enyém. És már épp azon a ponton vagyok, hogy tényleg nem érdekel. A mozdulatba megdermedek viszont, mikor meghallom a süketelését.
Mi az hogy az én szerelmi életem? Mi köze van hozzá? És honnan tudja? Hogy merészeli?
- Mégis mit tudsz te az én szerelmi életemről? -
Igaz, látta Lyanát, egy asztalhoz is ültek, sőt... pusmogtak is nagyban, de semmi pozitívat nem feltételeztem akkor sem róla és azóta sem. Gyűlölöm már a gondolatát is hogy tudja, kihez kötődöm. Mert ismerem annyira, hogy tudjam, ő gátlástalanul ki is használja. És emiatt elfog a rettegés. Sajnos az agyamba villan az a keserédes kép, mikor Lee arca vészesen közel kerül Lyanáéhoz. A szőke tincsek talán hozzá is értek ennek a mocskos tolvajnak a koszos bőréhez. Lya kuncogása pedig, ami még most is a fülemben cseng, most nem elbűvölő, hanem dühítő....
Eszembe jut a levele, miben említette a közös roxmortsi hétvégét. Szívből remélem, hogy ez a találkozás pusztán fatális véletlen legyen, mert ha nem, akkor valaki pórul jár, de nagyon. És bosszant az is, hogy Lya még pont Lee-nek is hoz valami ajándékot. Legalábbis elvileg.... Habár talán a leveleimből megértette hogy nem kívánok továbbra sem semmilyen kapcsolatot ápolni vele. Erre tessék! Nem elég nekem Zambini bosszantása, meg az ostoba büntetőmunka, most még a tolvajt is a nyakamba kapom... Mit vétettem én az univerzum ellen? De komolyan?
- Nem volt olyan nagy varázsló, mint amennyire hiszed. Alapvető dolgokon nem látott át… ezért rúgott ki.
- Vagy épp hogy nagyon is jó varázsló volt. És átlátott rajtad már a kezdetek kezdetén… és épp azért rúgott ki. - gonosz nevetést hallatok. Még önmagam is meglepem vele. - Tudta, hogy semmire sem viszed, csak mások nyakán fogsz élősködni, ahogy teszed is. -
Hanyagul dőlök neki az ajtófélfának, kezemmel támasztom meg magam a fejem mellett, lábamat keresztbe vetem. Jelentőségteljes pillantást vetek rá. Kétlem, hogy átvágta volna az egykori igazgatót. Nem nézem ki belőle, habár… lebecsülni sose szabad a másikat. Még őt sem. De inkább feltételezem ezt a megnyilvánulást egy erős blöffnek, mint bármi másnak. Mint mindig.
Az arcára kiülő fájdalomtól hirtelen megsajnálom. Figyelem, ahogy összeszorítja a szemeit és arca merő fájdalomba torzul. Oké, szeretek kárörvendeni, de azért nem vagyok szadista. Már a nyelvemen van hogy megkérdezzem mégis mi a fene történt vele, mikor a szavai az elevenembe vágnak.
Még van képe sértegetni! Engem? Újra?! Ehhez azért már pofa kell! Főleg hogy az amnéziámmal teszi mindezt. Fájó pont. Nagyon is. Olyan ez, mintha a tested legkényesebb pontjába rúgna bele….igen, pontosan oda…
- Hahhh! Pont te beszélsz? Nézhetnél néha tükörbe, barátom! -
Az utolsó szót nyersen köpöm ki. Minden jelentéstartalmával ellentétes hatást keltve ezzel. Cinikusan.
- Tetszenek csak… - acsargok, hangom vészjóslóan lehalkul. Szemeim összeszűkülnek - A Mungóból kicsórhatod a kartonom, ha ennyire érdekellek. Már ha vagy annyira ügyes, hogy betörj oda. - elhallgatok fél percig. - De elnézve szánalmas állapotod, kétlem hogy képes lennél rá. -
Lesajnáló pillantással illetem. Igen, érezze csak mennyire szánalmasan fest.
- Mégis mi a fenét csináltál a lábaddal? -
A pálca hegyével bökök a végtag felé. Elnézve a kínkeserves felállási próbálkozását egyértelműen azzal lehet a baj. És valahol szeretnék neki segíteni. Ami meglepő. S mielőtt belegondolok a dolgok miértbe, azon kapom magam hogy ellököm magam az ajtótól, és beljebb lépek a szellemtanyába. Ugyan azért még mindig rászegezem a pálcám.
- Ha nem teszel semmilyen hirtelen mozdulatot és nem rabolsz ki újra, akkor kisegítelek az első kandallóig vagy zsupszkulcsig, hogy eltűnj a fenébe… -
Gáláns gesztus, meg kell hagyni, mert nem érdemli meg.
- Így nem érzem majd többé az adósodnak magam... feltéve ha soha többet nem botlasz belém. Mert ha igen, akkor kerüljön bármibe, visszaszerzem a kulcsomat és a pálcámat tőled. Még ha ehhez az kell hogy megöljelek... Nos? Áll az alku? -
Ez nem fenyegetés. Ez tény. És halálosan komolyan is gondolom. Mindössze csak a lelkem fáj azért, amit vesztettem a vele való első találkozás alkalmával... Én hülye… ő veszi el a pálcám, a kulcsom az elzárt emlékekhez, no meg büszkeségem, és még én segítek neki? Kötözni való bolond vagy Montrego, az már biztos…!

[viselet]

Mélyen beszívtam a levegőt többször egymás után. Erős akartam maradni, még akkor is, ha elképesztően fájt a sérülésem a borogatás alatt, amit a gyógyító alig félórája helyezett fel. Montrego persze biztosan örömtáncot járna legszívesebben – mégha ez kívülről nem is látszik –, hogy ilyennek láthat.
– Nem fogok betörni a Mungóba – válaszoltam kissé lihegve.
A homlokomról letöröltem a hideg verejtéket. A cseppektől nedves maradt a tenyerem, a hajam pedig ismét a bőrömhöz tapadt. Túl fogom élni – gondoltam.
– Éppenséggel bármikor besétálhatok a Mungóba és ha elég ügyes vagyok, el is tudom hozni a szükséges iratokat… csakhogy nem a kortörténeted érdekel. Engem az foglalkoztat, hogyan lehetne visszahozni az emlékeket, amiket elvesztettél. Különös, hogy egy ilyen sznob alaknak van érdekes oldala is. – Könnyedén kiadtam magamat.
Valójában nem is volt okom titkolni a kíváncsiságomat előtte. Nem követtem volna ide, ha nem lenne nála Esmé lánca, de igazából az állapota jobban foglalkoztatott. Vajon mit szólnál Montrego, ha megtudnád, valamikor medimágusnak készültem? – gondolkodtam el. Végül is nem voltam rossz tanuló a Roxfortban töltött évek alatt. Lusta voltam, csupán az engem érdeklő tárgyakkal foglalkoztam, de éppen ezért értek a mai napig a gyógynövényekhez és készítem el könnyedén a bájitalokat.
Mondani akartam valamit, de csak egy halk nyögés hagyta el a számat és egészen előre dőltem. Most már mindkét tenyeremmel a sérülésemet masszírozgattam.
– Semmi komoly… – hazudtam, ahogy felemeltem a fejemet.
Egyenesen a szemébe néztem. Most valahogy egészen más kifejezést láttam az arcán, mint általában és ez meglepett. Kevésbé volt talán ellenséges, de még mindig nem bízott meg bennem.
– Megsérültem egy kaland során – egészítettem ki, részleteket nem akartam neki mondani. – Nem miattad jöttem Roxmortsba, az apám hozott el egy gyógyítóhoz, aki rendbe tudja hozni a lábamat.
Őszinteség, nem éppen az erősségem, de a látható jeleket felesleges lett volna tagadni. Végül is felkelni sem tudok és nélküle valószínűleg nem is fogok tudni eljutni sehová. Ezt az előnyét nem lehetet figyelmen kívül hagyni most.
– Talán nem tűnt fel, de nem igazán tudok hirtelen mozdulatokat tenni – mondtam kissé gúnyosan. Persze nem rá voltam dühös, hanem erre a magatehetlen állapotra.
Mr. Norwood borogatásának meggyógyítania kellene és nem tovább kínozni. „Sok pihenés” – idéztem fel a szavait. Nyilván arra gondolt, hogy majd ezek után hazamegyek lefeküdni… de én Elliot O’Mara vagyok, nem bírom napokig egyhelyben. Csupán unatkoznék és az ablakot bámulva várnám, hogy odakint lehessek. Hiszen Esmé sem tud állandóan mellettem lenni, iskolába jár, dolgozik. Daniel szintén elfoglalt Amber és a Mungó miatt, apám pedig… kitudja. Nem várom el tőle, hogy állandóan mellettem legyen. A családja elől még mindig titkolnia kell engem.
– Így nem érzem majd többé az adósodnak magam... feltéve ha soha többet nem botlasz belém. Mert ha igen, akkor kerüljön bármibe, visszaszerzem a kulcsomat és a pálcámat tőled. Még ha ehhez az kell hogy megöljelek... Nos? Áll az alku?
– Jobb ajánlatom van számodra – válaszoltam. – Mindketten jól járunk vele és neked szinte semmibe sem fog kerülni.
Megint letöröltem a homlokomat, de közben próbáltam magabiztos maradni. Montrego előtt nem szabad túlzott gyengeséget mutatnom, már így is alaposan elbízta magát és nem tetszik az a nézése, amivel fenyeget. Nem akarok vele megküzdeni sem pálcával, sem anélkül. Bár némi biztonság érzetet ad, hogy nálam van Garret tőrje, még sem szeretnék ilyen veszélyes játékba kezdeni.
– Nálam marad a kulcsod még egy ideig – jelentettem ki. – Segítek rájönni, hogy mit nyit. Teljesen biztos vagyok benne, hogy meg tudom találni, amihez tartozik.
Reméltem, hogy elég meggyőző vagyok. Persze Montrego nem tudhatja, hogy eddig mennyi mindenen mentem keresztül. Nem mondanám, hogy ez a kulcs a legbonyolultabb ügy, amibe keveredtem. Talán apám kardjának a megtalálása egy kicsit nehezebb volt, összetettebb, de még mi tudja, hová vezet ez?
– Hogy cserébe mit is kérek? – kérdeztem kicsit elmélázva. – Beérem valami fényes, csillogó dologgal. Nem kell nagy értékesnek lennie, csak különlegesnek. Természetesen csak arra vonatkozik ez, ha sikerrel járok.
Kezet nyújtottam felé.
– Hogy tetszik az ajánlatom? Én készen állok az emlékeid megtalálására, mert biztos vagyok benne, hogy ez a kulcs nem csak egy egyszerű zárat nyit, hanem az emlékeidet elzáró ajtót is.

*
zene:ZW&R – Walk Through The Fire

outfit


’ I try to understand
How we're here again
In the middle of the storm
There's no way to go, no way to go
But straight through the smoke, straight through the smoke
And the fight is all we know
The fight is all we know’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Figyelem, ahogy mélyen beszívja majd kifújja többször is a levegőt egymás után. Tényleg fájhat a sebe. A Mungó említésére vállat vonok nem törődő módon. Hát ahogy tetszik. Ha meg van bizonyosodva hogy mekkora sztár tolvaj, hát hajrá...
Az viszont hirtelen kelti fel az érdeklődésem, mikor az emlékeimről kezd el fecsegni. Már hogy visszahozni... De persze a következő mondata az, amivel ezt a fél tized pillanatnyi szimpátiát leöli.
- Pffff, még én vagyok a sznob? Akkor rólad ne is beszéljünk. -
Legyintek és csípőre teszem a kezem. A pálcám továbbra is hanyagul a lábára céloz. Ha kell azért leátkozom. De most mintha a pálca kivárna. Legalábbis nem izzik és nem annyira tettre kész, mint eddig. Érdekes.
– Megsérültem egy kaland során. Nem miattad jöttem Roxmortsba, az apám hozott el egy gyógyítóhoz, aki rendbe tudja hozni a lábamat. -
Pár percig némán figyelem majd bólintok. Végül arra jutok hogy őszinte. Kedvem lenne flegmán felkiáltani, milyen kedves apuka hogy elhozott aztán meg jól itt hagyott, de valahogy ez a saját apámmal való viszonyt idézi. Amiket hallottam és elképzeltem. És ezek cseppet sem kellemesek. Szóval megállom hogy gúnyos és kicsinyes legyek. Ugyanakkor felvetődik bennem a kérdés, miért pont ide hozta? Miért nem  Mungóba? Mert habár ’semmi komoly’ azért mégis itt görnyed és lábra sem képes állni...
- Aha... igazán kedves tőle... -
Nem firtatom, de hangomban érződik, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett a válaszával. Sőt...
– Talán nem tűnt fel, de nem igazán tudok hirtelen mozdulatokat tenni –
- Ó, valóban úgy tűnik...! - biccentek felé egy halovány félmosoly kíséretében. - De egyszer már rászedtél... és nálad sose lehet tudni, Lee... -
Minden esetre közelebb lépek hozzá és úgy nézek le. Fura mennyire szerencsétlennek hat. Mondjuk mindig is annak hatott, de most még inkább. Talán a lába miatt, talán a fájdalom miatt, ami az arcára van írva... Fél percig még figyelem, ahogy az árnyak és a fények váltakoznak a szemei körül. Egészen addig, amíg rám nem tekint és barna íriszei komolyságot nem sugallanak a szavainak.
- Nálam marad a kulcsod még egy ideig. Segítek rájönni, hogy mit nyit. Teljesen biztos vagyok benne, hogy meg tudom találni, amihez tartozik. -
- Pfffffffffff... na ne! -
Ez az első, ami eszembe jut, miközben hitetlenkedve nézek rá.
- Most komolyan? Ez a legjobb, amivel előrukkolsz? Kicsit többet vártam volna... -
És mintha ez hatna, folytatja.
– Hogy cserébe mit is kérek? Beérem valami fényes, csillogó dologgal. Nem kell nagy értékesnek lennie, csak különlegesnek. Természetesen csak arra vonatkozik ez, ha sikerrel járok. Hogy tetszik az ajánlatom? Én készen állok az emlékeid megtalálására, mert biztos vagyok benne, hogy ez a kulcs nem csak egy egyszerű zárat nyit, hanem az emlékeidet elzáró ajtót is. -
Röhögnöm kell, hangosan. Komolyan ennyire bolondnak néz? Nála hagyjam a kulcsom? Mi ez, valami ostoba rossz vicc?
- Ne haragudj zsenikém... de nálad van a pálcám... a kulcsom... a csokornyakkendőm. És ezek után még én fizessek valami csillogó csecsebecsét a hiú kapzsiságodnak ha esetleg sikerrel járnál? Na nem, felejtsd el... -
Ingatom a fejem. Dühös vagyok igen, de közben be kell valljam jól szórakozom rajta. Mekkora pojáca!
- Nem kell agytrösztnek lenni hogy rájöjjön az ember, fontos dologhoz vezet el a kulcs, ráadásul mágikusan lezárt dologhoz. Plusz, eléggé hozzám nőtt... hisz tudjuk honnan vetted el. - A nyakamból te mocsok! - Szóval örülnék ha alkudozás helyett elfogadnád a segítségem, amíg még áll. Aztán pedig ha rendbe jössz, segíthetsz a kulcs kérdésében. Cserébe kapsz egy kis pénzt. te meg  szépen visszaszolgáltatod a nyakkendőket. Vagyis elég a csak sötétkéket kéket, az a kedvencem... - hangom átvált duzzogóba. - Na meg plusz a pálcát. És akkor én is visszaadom a tiédet... -
Nyitva hagyom a mondatot, mert ez mind feltételes mód. Kíváncsi vagyok így él-e a dolog számára is vagy van annyira kapzsi hogy elutasítson. Mert lássuk be, nem sok választási lehetősége van. Igen is ő van baromi kiszolgáltatott helyzetbe. Én ha akarok bármikor könnyedén kisétálhatok innen fütyörészve.  

 

[viselet]

Montrego röhögéséből azt szűrtem le, hogy még mindig egy sértett kölyök, aki azt hiszi: a kezében van az irányítás. Ha van olyan helyzet, amikor nem kéne így viselkednie talán ez volt az. Lényegében tettem felé egy gesztust, ami nem szokásom, kivéve ha valamiért érdekel a dolog. Most éppen érdekelt. Azonban az az érzésem támadt, hogy Montregonak feltett szándéka elvenni a kedvemet az egésztől.
– Ne haragudj zsenikém... de nálad van a pálcám... a kulcsom... a csokornyakkendőm. És ezek után még én fizessek valami csillogó csecsebecsét a hiú kapzsiságodnak ha esetleg sikerrel járnál? Na nem, felejtsd el...
Sóhajtottam egyet és hallgattam tovább a hülyeségeiet. Nehéz lett volna eldönteni, hogy ennyire buta vagy egyszerűen csak képtelen átlátni az embereken. Biztosan nehéz lehet ilyen komoly agysérüléssel… – gondolkodtam el aztán, de most nekem kellett hangosan röhögnöm.
– Tudod mit, Montrego? – kérdeztem és közben komolyságot akartam erőltetni magamra. – Meggondoltam magamat, nem akarok segíteni, inkább megtartom mindenedet. Vidd el a pálcámat, ha ettől most úgy érzed, megkaptad a bosszúdat, amiért egy „csúnya bácsi” elvette a nyakkendőidet és a kulcsodat.
Cukkolni akartam, húzza fel magát. Ha jobb neki attól támadjon meg vagy térjen végre észhez és egy percre viselkedjen felnőtt emberként. Kétlem, hogy menne neki az ilyesmi. Azt viszont kétlem, hogy a korábbinál jobb ajánlatot ki tud belőlem csikarni... így marad a köztes megoldás vagy a trükközés. Az utóbbihoz most kevesebb kedvem volt, mint általában.
– Nem azt mondtam, hogy örökre magamnál tartanám… de akkor most megismétlem: addig kell a hülye kulcsod, amíg meg nem tudom, mit nyitni. Feltételezem a kutakodáshoz szükségem lenne rá – folytattam és letöröltem néhány izzadtság cseppet a homlokomról megint. – A pénzed sem érdekel, továbbra sem. Tartsd meg magadnak, ahogy én is megtartok mindent, amit elvettem tőled.
A fájdalom még mindig elképesztően erős volt a lábamban. Ettől csak még idegesebb lettem és az az átkozott szalag is ott volt a csuklómon. Ne borulj ki teljesen… nem lesz semmi baj, ha most lelép, akkor is kitalálsz valamit. Nem ő az egyetlen reményed. Tudtam, hogy apámat is ide tudnám hívni, ha szükségem van rá.
Ez a gondolat csupán tovább bosszantott. Ha megint segítséget kell kérnem, Daniel és Esmé talán majd meg akarnak figyelni. Azt akarják, hogy egész nap feküdjek és akkor tényleg elveszítem azt, ami eddig éltetett: a kalandot.
– Mellesleg vigyázhatnál jobban a dolgaidra – sziszegtem a fájdalomtól és előre dőltem. A kezemmel megint végig simítottam a sérülésemen, de nem hittem benne, hogy ez javítana bármit a szánalmas helyzetemen. Zavart, hogy éppen ez a kölyök lát így, de ez ellen már egyre kevésbé tudtam tenni. Talán lázam volt, vagy csupán a fájdalom miatt szakadt rólam a víz megállás nélkül. Nehéz lett volna eldönteni.
A görnyedt póz sem sokat segített, ráadásul Montrego makacskodása eddigre már kezdett komolyan az agyamra menni. Akkor tűnjön el! – zártam le magamban a dolgot. Tényleg belefáradtam a viselkedésébe és már szerettem volna otthon, az ágyamban tudni magamat. Valahogy akkor is elmegyek az egyik közeli kandallóig és nem fog rajtam ki egy kis fájdalom… de ha valaki az utamba kerül, akkor lehet, hogy puszta kézzel megölöm.
A tőr… – jutott eszembe mi lapul a zsebemben. Megint bedugtam a kezemet és megérintettem a hideg pengét. Nem volt bennem félelem érzet, hogy akár megvághatom magamat a hirtelen mozdulattal. Már régen nem érdekelt az ilyesmi, az a fájdalom valószínűleg eltörpülne amellett, ami a lábamat kínozza.
– Nem alkudozom tovább. Menj el! – mondtam higgadtságot erőltetve magamra. – Egyedül is el fogok jutni egy kandallóig, csak pihennem kell előtte.
Ismét bebizonyította az élet, hogy jobb volt, amikor még a társadalomtól távol töltöttem a napjaimat. Az erdőkben mindig csend volt, csupán a madarak daloltak hangosan, mikor felbukkant a nap a horizonton. A tábortűz ropogásában, magányosan döntöttem a terveimről, nem kellett ajánlatokat tennem, egyszerűen elvettem, amit akartam és nem találkoztam többet a korábbi tulajdonossal. A színészkedést persze időnként elő kellett mennem és élveztem annak is minden percét, de tudtam: az akció után nincs miért foglalkoznom a tulajdonosokkal. Őszintén szólva, Montrego meglehetősen szórakoztató volt egy ideig -, mint a legtöbben -, de eddigre már rohadtul untam a képét, a durcás hangját. Nem is értem, miért akartam neki segíteni.

*
zene:ZW&R – Walk Through The Fire

outfit


’ I try to understand
How we're here again
In the middle of the storm
There's no way to go, no way to go
But straight through the smoke, straight through the smoke
And the fight is all we know
The fight is all we know’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Konkrétan arra jutok hogy segítek, miközben ő látványosan felhúzza az orrát és hisztibe kezd. A szemeim az égnek emelem, és szívem szerint felhorkantanék. Gondolom az egója nem engedi hogy szánalmasnak hasson, pedig már így is az. Szóval természetesen visszautasít. A vérem forrong dühömbe, hogy megint itt húzza az időmet. Na jó ez kivételesen holtidő, hisz jelenleg ha nem ő lenne itt, akkor Zambinit átkoznám épp le. De akkor is....! Illetlen tuskó... mondjuk amúgy se számítottam tőle semmi jóra.
Már a nyelvem hegyén van hogy ez esetben agyő ám valami oknál fogva, talán mert most totálisan magam látom benne, ahogy ötéves gyerekként duzzogok csak egy szájhúzásra futja. Valószínű pontosan ugyanígy érezhet a húgom nap mint nap, és most az egyszer érzem, meg kell változnom. Az ő kedvéért. A tükörben visszatükröződik önmagam komor arca. Szemöldököm között mély barázdákat vet a ránc, ahogy Lee-t figyelem...
A fene essen belé!
– Nem alkudozom tovább. Menj el! Egyedül is el fogok jutni egy kandallóig, csak pihennem kell előtte. -
- Cöh, olyan vagy mint egy duzzogó hülyegyerek... sose jutsz el semerre se. Maximum a hóba kúszhatsz és bele fojthatod magad, ha tetszik... -
Vállat vonok unottan. Végül a mozdulat után fogom és a pálcám beteszem az övé mellé.
- Ha ehhez fűllik a fogad, hát hajrá! - hatásszünetnek egy kis csendet iktatok ne, majd nemtörődöm módon szólalok meg újra.
- Maradjunk annyiban hogy ha segítesz az emlékeim kapcsán és ha sikerrel is jársz visszatérünk a díjazásodra. -
Kell a kulcs. Még akkor is ha nem tudom mit nyit. Nem tudom hogy maradok meg nélküle, mivel ez volt az egyetlen biztos pontom eddig. Az első dolog, ami hozzám tartozott. Amit észrevettem az amnézia kezdete után... Fogalmam sincs hogy leszek meg nélküle, de muszáj lesz. Mert be kell látni a három hónapos kutatómunka után azért nem sokra mentem vele. A házat százszor felforgattam, a húgom kismilliószor kikérdeztem... de hasztalan. Szóval lehet jól járok ha Lee-re bízom a dolgot. Már ha nem él vissza vele.... és már ha valóban emlékeket rejt.
- Kérhetsz bármit... -
Hangom komolyra vált, miközben felé lépek. Most előtte magasodom, ő meg törpén kuporog. Máskor kiélvezném a helyzet adta előnyt, ám jelenleg nincs az ínyemre a dolog. Lehajolok és kérdés nélkül megfogom a karját és egyenesbe húzom. Meglepően könnyű.
- Én viszont azt kérem, hogy ha meg is találod, ne élj vissza vele... -
Valamiért tudom hogy amúgy sem tenné. De jobb biztosra menni. Na nem mintha eddig adhattam volna fikarcnyit is a szavára. Arcomon ugyan kiül az ellenségesség, ugyanakkor sajnos tudom hogy csakis rá számíthatok. Szóval ennek ellenére is hagyom, hogy kezével átkaroljon és amennyiben hagyja átfogom a derekát és a súlya egy részét átveszem.
- Nem hiszem el hogy nem a mungóba kötöttél ki ilyen lábsérüléssel... Mi a fenét csináltál, Lee? -
Most már tényleg érdekel és leplezetlen kíváncsisággal nézek rá. Közel van az arcéle hozzám, talán túl közel is. S meg is csap a fura lágy illata, kicsit talán nőiesen lágy de hát ki mit szeret. Sose szerettem ezeket a karakter nélküli illatokat, főleg nem olyanokon, akik annak adják el magukat. Valamiért sokkalta erősebb és magabiztosabb kisugárzást keltene de ezzel sokkal inkább veszt a dologból. Gyerekesnek hat. Ugyanakkor persze ez ostoba semmiség hisz meghatározni nem ez fogja. Vagyis csak tizedrészben. Nagyobb gond a viselkedése. Ami remélem ezek után, hogy a nyakamba kapaszkodik kissé megváltozik. Habár tartok tőle hogy megint, talán már harmadjára, átver. De őszintén szólva a múltkori karkötős rohamom után nagyon jó lenne, ha nem a gyógyítók által halálra ítélt kísérletek patkánya lennék hanem sokkal inkább sikerülne eredményt elérnem. Még ha ehhez Elliot Lee, a mocskos tolvaj is kell....

[viselet]

Sértődötten néztem Montregora, habár nem úgy tűnt, mint aki tényleg magamra akar hagyni. Nehéz volt elképzelni, hogy mi foroghat a fejébe, de amint durcás gyereknek titulált, kedvem lett volna visszaszólni: „Akkor te mégis mi vagy?” A válasz ugyanis az lett volna, hogy kicsivel sem jobb ennél. Vajon milyen érzés volt neki szembe kerülni a saját természetével?
A pálcáját hirtelen eltette. Követtem a mozdulatát a szememmel és tudtam, hogy az enyém is ott van valahol. Nem fogok trükközni és elvenni, ez nem az a helyzet. Valószínűleg nem is tudnék könnyed mozdulattal ráugrani és megszerezni. Ha sikerülne is, elmenekülni nem tudnék valószínűleg.
– Maradjunk annyiban hogy ha segítesz az emlékeim kapcsán és ha sikerrel is jársz visszatérünk a díjazásodra.
Vagyis mégis csak szükséged van rám? – gondolkodtam el és egy kicsit vigyorognom is kellett a dolgon. Talán nem látja bennem annyira azt az ügyes kezű fickót, aki annyi varázslót és boszorkányt szabadított meg az értékes holmijától. Sőt, valószínűleg elképzelni sem tudta: igenis képes vagyok megfejteni talányokat. A sérülésem megszerzése után is könnyedén kinyitottam a kincset rejtő ajtót… azt nem mondom, hogy gyerekjáték lesz az emlékeit őrző zárat felkutatni, de nem tartom lehetetlennek. Ha az is volna, nyilván megpróbálnám. Szeretem feszegetni a saját határaimat.
– Az imént sem azt mondtam, hogy előtte adj bármit – válaszoltam higgadtan és a kabátujjammat megtörölgettem az arcomat. – Tisztességes üzletet ajánlottam. A fizetséget csak akkor érdemlem meg, ha sikerrel járok.
És sikerrel is fogok – szögeztem le magamban. Magabiztos voltam, habár tisztában voltam a dolgok buktatójával. Annyi biztos, hogy mindent meg kell tudnom, amit ő tud és ehhez együttműködőnek kell lennie. Azt a dacos kisfiút remélem legalább erre az alkalomra félre tudja tenni, mert csak akkor tudok segíteni.
– Kérhetsz bármit... – mondta és hamarosan érkezett a folytatás is: – Én viszont azt kérem, hogy ha meg is találod, ne élj vissza vele...
Megragadta a karomat és hamarosan ismét felegyenesedhettem. Elképesztően fájt a lábam, ahogy ránehezedtem ismét. Felnyögtem és alig kaptam levegőt egy röpke pillanatig. Kibírod most már hazáig – ismételgettem magamban a mondatot.
– Nem fogok – egyszerűen válaszoltam.
Nem volt értelme az ilyesmit túlragozni. Talán tudja, hogy ennyire azért megbízhat bennem és nem lesz gond. Azt persze nem tudtam volna megmondani, miféle alapja lenne egy ilyen gondolatnak. Az ismeretségünk nem indult éppen zökkenőmentesen, ráadásul meg is ütött párszor. A Montregohoz hasonló embereken általában bosszút szoktam állni, majd jót röhögve lelépek. Most ennek az ellentéte történt: megsajnáltam, ráadásul még érdekesnek is találtam az amnéziáját. Részben a saját szórakoztatásom miatt csinálom persze ezt… de nem foghatom az egészet erre. Kicsit magamra emlékeztet, valami számára fontos után kutat a múltjában – amit nem is ismerhet igazán – és segítség nélkül nem biztos, hogy megtalálja. Esmé nélkül én sem találtam volna talán meg a kardot és jutok el Philliphez.
Ahogy Montrego keze átkarol, a karommal pedig átfogom a nyakát, lekerült a lábamról a fájdalmas teher. Egy pillanatra fellélegeztem, habár a láz egyre jobban kínzott, amit az az átkozott borogatás okozott.
– Ha a Mungóba kerültem volna, nyilván az is kiderül, hol jártam és akkor a nyakamba lihegne egy csomó auror Nyilván megúsznám a dolgot, mert van aki elsimítsa… de nem akartam azt a valakit bajba keverni – válaszoltam.
Sosem vallottam volna be hangosan, hogy Phillip Rowle, akármilyen távolság tartó már „apaként” szerepel minden gondolatomban. Aggódtam érte, hiszen a saját családjától kell tartania. Ugyan rajta kívül egyetlen Rowle-t sem ismerek, nem tudom, milyen a természetük… de nem akarok gondot okozni neki. Semmilyen formában. Éppen elég volt, hogy ő okozott gondot nekem egész eddigi életemben. Akármennyire is haragszom rá a múlt miatt, nem fogok rajta gyerekes bosszút állni.
– Egy csapda okozta a sérülést, amit valamiféle mágia tartott működésbe – folytattam.
Ez valójában egy gesztus volt részemről. Nem tört rám az őszinteségi roham, sőt éppenséggel beszélgetni sem volt igazán kedvem. Egyszerűen csak tudatni akartam vele: megbízhat bennem. Nem ő az első, akinek valamit a múltjában kutatok. Hannah is megbízott bennem és talán ezzel még jól is fog járni. Az más kérdés, hogy a fizetségemre mindkét esetben igényt tartok, hiszen valamiből nekem is élnem kell, ráadásul most már van egy menyasszonyom is. Az esküvő után gondoskodnom kell róla.
Az arcomon ismét megértem azt a hideg levegőt. Most még fagyosabbnak tűnt. Szinte áthatolt a kabátomon és a vastag pulóveremen. A verejtéktől vizes ruhában szinte fáztam és közben éreztem, ahogy a láz kínoz. Még egy kicsit… – a belső hang mintha elcsuklott volna. Nem folytatta tovább.
Valamit mondani akartam, de nem tudtam. A lejtőn haladva kicsit megcsúszott a jobbik lábam és úgy kapaszkodtam Montregoba, mintha az életem múlna rajta… nem is csoda: mostanában csak szörnyűségek történtek velem és nem lett volna jó a nyakamat is kitörni.
A nadrágom zsebéből kiesett az az ostoba pecsétgyűrű, amit a kastélyban találtam és vele együtt a boríték is, amit oda rejtettem. A gyógyító a borogatáshoz szükséges receptet írta le nekem, illetve néhány tudnivalót, mielőtt újra meglátogatom – már ha meg fogom még. A gyöngybetűkkel írt nevemet azonnal észrevettem: Elliot G. O’Mara.
Nem, nem, nem! – kiáltott fel a korábban elhaló kishang. Nem akarta tudomásul venni, hogy éppen most készülök rohadtul lebuktatni magamat.
– Nem kell felvenni – mondtam gyorsan.
Jelen helyzetben én amúgy sem tudtam volna lehajolni érte, de szerettem volna rálépni a borítékra, hogy legalább a bakancsommal eltakarjam a valódi nevemet. Nem ez volt az a pillanat, amikor Montregonak ezt meg kellett volna tudnia. Ráadásul ezzel a még meg nem szerzett bizalmát is kockáztatom… holott a küldetéshez az igen is szükséges.

*
zene:TFK – The End Is Where We Begin

outfit


’The end is where we begin
It's crawling back when, we run away, run away
cuz the end is where we begin’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Ha a Mungóba kerültem volna, nyilván az is kiderül, hol jártam és akkor a nyakamba lihegne egy csomó auror Nyilván megúsznám a dolgot, mert van aki elsimítsa… de nem akartam azt a valakit bajba keverni –
- Miért nem lepődöm meg ezen...? -
Szakad ki belőlem a felkiáltás, és a szemeim is látványosan forgatom. Persze, hülye kérdés volt... sejthettem volna hogy innen fúj a szél. Plusz Roxmorts amúgy is elég nagy falu. Medeia-éknak nem csoda hogy itt is van házuk, ahova bejárásom van. Eszembe jut hogy annak a kulcsát el kell kérnem a húgomtól, miközben Elliottal az oldalamon lekászálódunk az ócska, recsegő lépcsőkről. Remélem hogy Zambini nem épp most jár erre, mert akkor simán hátba támadhat, aminek nem örülnék. Épp emiatt sandítok hátra magam mögé, hogy ha a perifáriámba esetleg érzékelném a kis mocskot akkor még időben tudjak esetleg reagálni. Igaz, akkor Lee szívna leginkább mert kénytelen lenne elengedni engem. És érezve a menettempót az elég lehetetlen vállalkozás lenne. Tutira nem jutott volna le nélkülem és felvetődik a kérdés, vajon miért követett engem? Mert nem hiszem hogy véletlenül került volna épp ebben az időben a Szellemtanyára... Ugyanakkor nem tűnt fel, hogy bárki is a nyomomba szegődött volna...
Az tuti hogy az alagutak a háború óta le vannak zárva és Roxfortba amúgy se tudna sehogy bejutni, marad hát a falu felőli oldal, szóval... a fene csak arra jutok hogy a története helytálló. Vagy annak tűnik többé-kevésbé...
– Egy csapda okozta a sérülést, amit valamiféle mágia tartott működésbe –
A hangra persze mozdul a fejem és Elliot-ra pillantok. Mos így, egész közel van az arca. Mintha feltűnne az a pár halovány lilás foltocska az állán, amit az öklöm okozott... hmm...
- Hát, elég profi mágia lehetett... jól megszívtad... -
Elhúzom a szám, kissé sajnálóan, majd elfordítom a fejem. Tekintetemmel a távolt vizslatom, a domboldal alját. Most válik nehézzé a terep, hisz a lejtő meredekebb részéhez érünk. És mit ad Merlin kénköves szakálla, a következő lépésnél Lee már a nyakamba csüng, mint egy kisgyerek. Miután majdnem elveszti az egyensúlyát és én vagyok a biztos pont így a teljes testsúlya rám terhelődik, ami önmagában nem lenne baj ha nem érne mindez totálisan váratlanul. Szóval kiszalad belőlem a levegő, és én is majdnem kibillenek. Talán csak a jó reflex, meg a sok kviddicsedzés az oka, hogy nem vágom én is hanyatt magam vele együtt. Az biztos hogy a hátam azért megrándul és az arcom egy grimaszba torzul. Némán szitkozódva tekintek le a földre, ahol hirtelen egy csillogó arany karikát veszek észre, pár centire meg egy papírdarabot... nagy kecses betűkkel ívelt név áll rajta. Akkorával hogy a vak is láthatja...
Elliot O’Mara...
- Nem kell felvenni –
Na ez az amiből szinte süt a hazugság... Leginkább a hangszín az, amiből kiérzem a kétségbeesést. Szánalmasnak tartom, de a dühöm fél perc után eltűnik és nevetségesnek hat immár a másik a szememben. Oly annyira hogy kedvem támad cukkolni is.
- Ó ugyan miért ne? Látom vezetéknevet változtattál... Gratulálok! -
Elengedem, remélve hogy feloldja a torkomat fojtogató szorítását, s amennyiben lehetőségen nyílik, lehajolok a levélért meg az ékszerért. Felemelem és megrázom kissé hogy a hódara lepotyogjon róla. Unottan nézem a cirádás írást majd elhúzom a szám és Elliotra pillantok.
- Teljesen megértem, a Lee olyan szokványos... O’Mara... nem is tudtam hogy skót vagy... -
Hozzá tenném hogy inkább nézném kínainak, de ez azért túlzás lenne. Habár az ő esetében minden fricska megéri. Egy percig még töprengek, de csak megtartom magamnak az epés megjegyzésemet, majd a kezébe nyomom a gyűrűt is és a papírost is.
- Látod, én visszaszolgáltatom a tulajdonod... ja hát persze, nem is én vagyok a tolvaj... - színpadiasan a fejemhez kapok, majd vigyorgok. Közbe várom hogy szusszanjon egyet. Én meg igyekszem leküzdeni az ingert hogy a derekam masszírozásába kezdjek, ami egyre jobban kezd görcsölni.

[viselet]

Rémülten néztem a boríték után. Szerettem volna rálépni, de egyszerűen nem tudtam volna anélkül, hogy ne kössek ki megint a hátsómon. Tudtam, hogy most Montrego az egyetlen támaszom, még akkor is ha kicsit sem tetszik a helyzet és legszívesebben hopponálnék – ha meglenne a vizsgám.
Az egyensúlyomat nagy nehezen visszanyertem. Montrego el is engedett és lehajolt a borítékért. Ahogy lehullott a hódara úgy egyre jobban kivehető volt ismét az Elliot G. O’Mara felírat, amit szívem szerint letakartam volna az ujjaimmal, de teljesen felesleges volt addigra már. A gúnyos kijelentés alapján biztosra vehettem, hogy már a földre hullva el tudta olvasni a lényeget. Miért vagyok ennyire szerencstélen? Nem elég, hogy megnyomorodok, még ilyen béna módon le is buktatom magamat – gondolkodtam el.
– Teljesen megértem, a Lee olyan szokványos... O’Mara... nem is tudtam hogy skót vagy...
Felhorkantottam, majd kitört belőlem a röhögés. Montrego nyilván nem is sejtette, hogy milyen messze jár az igazságtól… röhejes volt a magabiztosságba.
A kabátom ujjával megtöröltem a nedves homlokomat. A fájdalom kissé belenyilallt a lábamba, ezért lesütöttem a szememet és vettem egy mély levegőt. Nincs már sok vissza, hamarosan az ágyadban fekhetsz – bíztató hang egyre inkább elhalt, mintha nem bírná tovább tartani a gyenge testemben az erőt. Vissza kellett volna szereznem a magabiztosságomat, az energiámat, de nem tudtam.
– A nevelőapám ír – hangsúlyoztam ki a megfelelő nemzetiséget. – A születési nevem volt Lee, anyám után. Dean volt olyan kedves és a családja részévé fogadott, mikor összeházasodtak.
Nem vallottam volna be semmi pénzért, hogy valójában már fogalmam sincs ki vagyok. Elliot Lee, Elliot O’Mara vagy éppen egy Rowle… ráadásul annak is fattyú. Ez utóbbi információt persze senkivel sem oszthattam meg apám kérésére és nem is óhajtottam bajba keverni. Igen, Phillip nem az az ember, aki feltétlenül megérdemli a kedvességemet, mindenesetre csak szórakozásból bosszantom – ha éppen úgy alakul.
– Általában nem a „hivatalos” nevem mutatkozom be – folytattam. – Szakmai ártalom, ha érted.
Próbáltam humorosra venni a mondandómat, de kicsit sem voltam olyan hangulatban. Még mindig szakadt rólam a víz, egyszerre éreztem elviselhetetlen forróságot és borzalmas hideget, ami a csontjaimig hatol. Hogy tud valaki egyszerre izzadni és fázni? Korábban nem fordult velem elő ilyen, vagy már a testem sem emlékszik rá, annyira régen történhetett.
A láz egyre jobban eluralkodott rajtam… de már annyira gyengének mutattam magamat, hogy megpróbáltam elnyomni a kábultság érzést. A jobb kezemmel a mások kézfejembe csíptem. Szándékosan okoztam egy kis fájdalmat magamnak, hogy észnél maradjak. Jól van, kibírod – állapítottam meg, de a belső hang már csak suttogva közölte a dolgot.
– Nagyon kedves tőled. Sokra amúgy sem mennél vele – válaszoltam, miközben visszavettem a borítékot és a gyűrűt.
Utóbbit azonnal zsebre is vágtam. Nem is tudom, miért hordtam magamnál… szégyenteljes volt még csak ránézni is. Ez volt az egyetlen dolog, amit abból az átkozott kastélyból el tudtam lopni, ráadásul addigra már majdnem elvéreztem. Valahol persze mulatságos volt végig gondolni, hogy egy másik tolvajt zsebeltem ki érte és az még csak észre sem vette… de a kellemetlenség újra és újra előtört, ha megpillantottam az ékszert.
– Ez a borogatás receptje, amit a lábamra kell tenni – mondtam.
Azt persze nem tudtam, hogy miért avatom bele ilyesmibe Montregot… sok köze nincsen hozzá. Bizalmat kell benne ébresztenem, máskülönben nem nagyon lesz hajlandó velem megosztani azt a keveset, amit tudhat a keresett tárgyról. Azt persze nem tudom hogy ajtót vagy ládát nyit a kulcs. Kinézetre mindkettőhöz megfelelő lehet.
– Gondolom ennyire részletekbe menően nem izgat a sérülésem – hadartam el gyorsan. – Haladhatunk tovább?

*
zene:TFK – The End Is Where We Begin

outfit


’The end is where we begin
It's crawling back when, we run away, run away
cuz the end is where we begin’


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Kitör belőlem a hahotázás a mondatra.
’A nevelőapám ír.’
Hát ez.... ez halálosan jó! Főleg így, hogy ő még csak nem is néz ki európainak sem, nem hogy épp írnek. Elképzelem, ahogy a bárányokat terelgetve lelkesen sztepptáncol... és konkrétan összegörnyedve röhögök. Kész... ez menthetetlen.
- Még.. jó hogy... nem ... vörös a ... hajad... -
Fulldoklom a röhögéstől de csak addig, amíg egészen nem válik sértővé a dolog. Mert mielőtt ez a pont jönne alább hagy a nevetőgörcs és csak vigyorogva figyelem. A fejem csóválom hitetlenkedve. Más esetben biztosan kiakadnék azon, hogy megint csak átvágott, de valahol meg is értem. Végül is az ő ’szakmája’ nem egy életbiztosítás. Szóval érthető hogy a számára a bizalom egy luxuscikk. És szinte sose élhet vele. Szóval elnyomom magamba a harag és a sértettség pislákoló fényét és bólintok a kérdésére, hogy haladhatunk-e tovább. Újra megfogom a karját és átveszem a testsúlya egy részét, épp úgy mint előtte. Miközben elindulunk dörmögöm neki a választ a megjegyzésére.
- Ó de, nagyon is érdekelne hogy mit bénáztál össze... -
A mondatra persze megint kiszélesedik a vigyorom. Szeretem cukkolni főleg most hogy jó fogásalapot találtam rajta.
- De azt hiszem jobb ha elérjük a kandallót a Seprűben mihamarabb mielőtt szétfagyunk. -
Lihegek, miközben leérünk a domb aljára egy fenékcsúszás nélkül. Nolám! Ezt se hittem, hogy sikerülni fog.
Örömmel pillantok visszafelé, ahol a Szellemszállás magasodik álmosan a tetején. A nagyobbacska fa tövébe engedélyezek Lee-nek azaz hogy O’Marának egy újabb pár perces pihenőt. Közben elgondolkodom a dolgokon a kulcson meg úgy rajta. Gondolataim közt megannyi kérdés merül fel de le is bukik a mélybe, mert inkább nem kérdezek semmit. Mikor tovább indulunk szusszantok egyet. A levegő jeges páraként tör elő orrlykaimból. Nem enyhül az idő, sőt, mintha hidegebb lenne. Lehet havazni is fog? Ha igen az elég szar ügy, sietnem kell vissza a kastélyba is akkor.
Az alkonyat lassan köszönt ránk, mire a kocsma elé érünk. A kandalló amit a közlekedésre használnak épp szabad. Azt hiszem ez a búcsú ideje... vagy legalábbis valami olyasmié.
- Öhm, na.. hát szóval... akkor gondolom még találkozunk. Tudod hol találsz...  - vonok vállat lazán, és ezzel jelzem, neki kell keresnie mert én ugyan nem fogom.  - Heverd ki a sérülést. Ha már rendbe jöttél rátérünk a többire. -
Utalok az emlékeimre. Rá emelem a tekintetem, miközben megvakarom az arcom majd zsebre csapom a kezeimet. Fura, hogy nem tudom hirtelen, mit is kezdjek a szituációval. Most jövök rá, hogy eddig még sose 'búcsúztam' el tőle...
- Jó utat haza! - nyögöm ki sután és megfordulva indulok is kifelé. Mielőtt kimennék az ajtón megtorpanok. Eltűnődöm visszapillantva kiáltsak-e oda hogy vigyázzon rá... már a kulcsra... de végül csak leszegem a fejem és vissza sem nézve kimegyek a hidegbe hogy a kastélyt célozzam meg. Lehet ezzel itt és most elkövettem életem legnagyobb hibáját. A kezébe helyeztem a sorsom. Legalábbis egy részét biztosan.

Köszönöm a játékot!
~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~