Szellemszállás

[viselet]

Montrego nevetése, mintha csak megforgatta volna azt a kést, amit már a születésem napján a szívembe szúrtak. Talán tényleg nevetséges, hogy az anyám mellett belekényszerültem egy olyan életbe, ami nem az enyém… ahogyan a nevem sem illet engem. O’Mara – hiszen sosem voltam igazán a család része. Nem voltam elég nyugodt, elég céltudatos, vagy erős, hogy elviseljem a szégyent, amit saját magamnak okoztam.
Nem válaszoltam, nem mondtam semmit. Csendben hallgattam a vihogása hangját és közben egy pillanatra meg is feledkeztem a lábamba nyilalló fájdalomról. Hát ez vagyok én: egy vicc… az apámnak is az voltam, s most mégis felbukkant az életemben és úgy tesz, mintha képes lenne komolyan venni.
Ahogy ismét tovább indulunk a komorság csak nem akart távozni. Montrego pedig megint vigyorogni kezdett, ahogy elhagyta a száját a következő mondata: –  Ó de, nagyon is érdekelne hogy mit bénáztál össze...
Talán a láz tette, hogy ezúttal nem tudtam felvenni a kesztyűt és nem akartam harcolni. Az is lehet, hogy a belső hang, ami már alig tudott beszélni és bíztatni, sugallta: ne rontsak a helyzeten. Kaptam végre feladatot és ezt becsben kell tartani. Valószínűleg Montrego nem is sejti, hogy a sérülésem óta ez a legjobb dolog, ami történt velem… még akkor is, ha ő csak az ellenséget, a veszélyt látja bennem.
Persze nem állítanám, hogy én barátságosan viszonyultam volna hozzá. Nem állítanám, hogy érdekesnek találom minden pillanatban vagy éppenséggel megkedveltem volna. Undorodtam a viselkedésétől, a beszédétől, az elkényesztettségétől… és közben arra gondoltam: apám lányai ugyanilyenek, s én is ilyen lehetem volna, ha nem egy házasságtörés eredményeként kell megszületnem.
– Majd egyszer elmesélem – suttogtam és úgy éreztem, mintha forogna körülöttem a világ.
Haza fogok menni – határoztam el, habár úgy éreztem a lábaim, a segítség ellenére sem tudnak még egy lépést megtenni. A fejem előre bukott és közben hangosan kapkodtam a levegőt. Valami fa tövénél megállva ismét pihenőt tartottunk. A tenyeremet a kéreghez nyomtam. Így tudtam csupán megtámaszkodni és közben igyekeztem egyenletesen lélegezni.
– Jó lesz tényleg sietni… – most válaszoltam meg a percekkel korábban elhangzottakat.
Nem akartam előtte rosszul lenni. Nem akartam, hogy most nevetségesnek tartson… egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha megint kinevet. A fájdalom, mintha egy hatalmas, súlyos követ gördített volna a mellkasomra, amitől nem tudtam szabadulni.
Alkonyatra értünk a kocsma elé, azt hiszem. Eddigre már nem nagyon voltam abban az állapotban, hogy felmérjem a terepet. A Három Seprű már kezdett elcsendesedni és a diákok kocsmája helyett, felnőtt, helybéli varázslók és boszorkányok töltötték meg. A legtöbben a pult körül gyülekeztek. A kandalló közelében alig ücsörgött valaki, láthatóan használni sem óhajtották.
Ahogy megálltunk és Montrego velem szembe fordult, furcsa érzés fogott el. Olyan érzésem volt, mintha búcsúzkodni készülni… és erről leginkább valami elcseszett lányregény jutott eszembe. Zavarba jöttem, még csak haverok sem vagyunk, mit mondhatnék neki? Szívem szerint hangtalanul beléptem volna a kandallóba és a felcsapó lángokban egyszerűen eltűntem volna.
– Heverd ki a sérülést. Ha már rendbe jöttél rátérünk a többire – nyögte ki egy laza vállvonogatás után.
– A sérülésem… – elharaptam a mondat végét.
Nem akartam kitérni arra, amiket Daniel mondott. Ezt sem kellett Montregonak tudnia rólam. Végül is éppen eleget mondtam már neki, olyat is, amit egyáltalán nem kellett volna.
Vállat rántok.
– Kösz. Jó tanulást vagy ilyesmi – dadogok egy kicsit, de szerencsére eddigre már hátat fordított és elindult kifelé.
Egy ideig még néztem utána. Megvártam, hogy kilépjen az ajtón. Csupán ezután mertem ki mondani a címet, ami alatt az otthonomat értettem. Megkönnyebbültem, ahogyan eltűnt a szemem elől a Három Seprű és tudtam: végre pihenhetek egy kicsit.

Köszönöm a játékot!