Főutca

zene:  Where's My Love


'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'

A gusztustalan megjegyzés lazán elsuhan a fülem mellett, s inkább értelmezem ezt annak, hogy Hélit valószínű zavarja a nyílt utcán történő összeakadásunk. Jó, jó talán igaz, hogy van benne valami, ami gond. Mondjuk a fél iskola rólunk fog pletykálni, pláne hogy Belby mintha most ment volna be épp a pennaboltba miközben alaposan megbámult minket, plusz esetleg nem ennyire nyíltan kellene felvállalnunk a szerelmünket. Sajnos szemet szúr hamarjában és bár én talpig becsületes vagyok (az amnéziám óta biztosan), azért nem szeretnék senkit sem megbántani. Pedig az a kis barna ötödéves sírásra görbülő ajkakkal figyelte Héloise-t és tekintetében mély undorral vegyes irigység párosult. Na igen, hát ilyen ez a féltékenység… Sajnos belőlem csak egy van és időben kell megragadni az alkalmat…
Nem is törődöm semmivel, csakis a lánnyal, aki ugyanúgy színt vall iskola és Roxmorts lakói előtt, mint én. Ez nem kevesebb örömmel mint az egóm mérhetetlen duzzadásával jár, mert hát ilyen gyorsan se csajoztam be még sose. Ha ezt Lestrange megtudja akkor eszi majd a kefe és tuti megpukkad az irigységtől. Az ő sármja is csütörtököt mondd mellettem, mert szerintem ez a világtörténelem leggyorsabb örökkön örökkéje és Shakespeare Rómeója meg Júliája halovány utánzat volt hozzánk képest.
Lehunyom a szemem és úgy élvezem ki a lány ujjacskáinak játékát. Abban száz százalékig biztos vagyok, hogy a kezei csodákat tudnak művelni és arra is mérget veszek, hogy jobban csókol mint bárki akivel eddig dolgom volt. A lebiggyedő kis akaratos ajkak eléggé hívogatóan vonzóak és nem is állok ellent a kísértésnek. Csókot lopni sosem könnyű, de azért megkísérlem noha féloldalasan állok neki, ahogy hátrafelé araszol.
Ajkaink azonban nem találkoznak, mert ebben az óvatlan pillanatban sikerül valakinek jó erővel gyomorszájon vágnia. A levegő sípolva szalad ki belőlem és ösztönösen görnyedek össze, hogy a belém nyilalló fájdalom mértékét csökkentsem.
- Ahhh baszki… - nyögöm ki két levegőprés között. Feltételezem, hogy Héli valamelyik másik hódolója rontott nekem és nem nézi jó szemmel, hogy ennyire rámenős lettem.
- Ez nem esett jól…
Hörgésem nem tökéletesen hallható de azért jobbára értelmezhető. Sajnos azonban egy gondom még ezen felül is akad. Mégpedig, hogy a hányinger hullámokban önt el. Semmi kedvem nincs a nyílt utcán rókázni és semmi kedvem nincs épp Héli előtt művelni ezt. Jó pár átmulatott estét magam mögött tudtam és akadt már alkalom mikor a macskaköves utcával szemeztem az egyik hát falának támaszkodva, de nem szeretném hogy ez itt megismétlődjön. Semmiképpen. Így hát mély levegőt veszek és megpróbálom leküzdeni a dolgot, miközben kezem felsiklik életem szerelméére és lefejtem magamról az övét, hogy megfordulhassak.
- Valami barom nekem jött. Érted a csillagokat is lehozom szépségem!
Közlöm újra vigyorogva, ami kissé erőltetett, de minden szóban igaz, s azzal magamhoz rántom. Mély levegővel szippantom be az illatát és nézek a szemeibe. Nem érdekel sem a pálca sem semmi, ami éket verhet közénk. Kezét félrehúzom és hagyom, hogy a testünk összeérjen. Közelebb hajolok és úgy suttogom neki a vallomást.
- Eszméletlenül gyönyörű vagy.
Valóban annak is látom. Sugárzóan szépnek, egyedinek, és tökéletesnek. Az ajkai mindenképp hívogatnak, így hát lecsapok rá mint héja a réti nyúlra, hogy szerelmünk megkezdje első lépését a totális beteljesedéshez.

[Gyilkos kalóriák]

Gyilkos kalóriák

M O N T R E G O

outfit

Héloise nem egészen így képzelte el ezt az egészet. Mármint az, hogy a gusztustalan csak úgy elúszott Monti füle mellett, még hagyján is, de hogy a Heimlich sem sikerült? Mindkettőjükre nézve végzetes lehet – ekkortájt üvölthetett fel Monti fájdalmában a kis fagyos meg szimplán összeszorította ajkait, hisz borzasztóan dühös volt, arra rohadék kis süteményre, ami persze még mindig vígan dalolászott a kis barna feneketlen bendőjében. S hogy miért mondom ezt? Mert ha lenne neki, (feneke) akkor Héloise-t ám merlin se tudná megállítani abban, hogy megmenthesse a totális szerelem globálisan szar következményeitől.
Mármint, amikor ilyeneket suttog, hogy eszméletlenül gyönyörű vagy, eszébe se jut, hogy amúgy ő még rohadt fiatal? Vagy hogy egyáltalán nem szeretne családot, se gyerekeket, se igazából semmit, ami Mr. Tesztoszteronnal kapcsolatos? Egyálalán honnan veszi a bátorságot, hogy ennyire közel kerüljön és ilyen finom érintéseket engedjen meg magának? És mi az, hogy egy könnyed mozdulattal azt az egyetlen egy dolgot, ami éket verhetne közéjük, konkrétan kisasszony kezét, félreteszi az útból és megtorpanásra készteti pálcájának szíve fölé magasodó jellegét? Ugyanis pont ebben a pillanatban ejtette ki Héloise vékonyka ujjacskáinak kecses szorításából, azt az egyetlen egy eszközt, amivel védekezhetett volna a kis szerelembomba támadásai ellen.
- Montrego, ejnye – kezdett volna mondanivalójába, de amikor megérezte a fiú testének melegét, váratlan közeledéseinek ellentmondást nem tűrő jellegét, nem kívánt érzelmeket váltott ki belőle. Például az a libabőr, ami épp elindulni készült a lábujjától egészen a feje búbjáig, az egész beszédes lehetett. Szavak nélkül is árulkodott arról, hogy a kisasszony hogyan érezheti magát. És ez a tapasztalt, sármos fiatalember ne tudna olvasni a jelekből? Héloise, te mégis milyen tévhitekbe ringatod magad?
- Te, most épp mit csinálsz? – ripakodott olyan számonkérően Montregora, mintha annyira ellenére lenne, amit csinál, de igazából a szíve mélyén tudta ő is, hogy egyáltalán nem így van vele.  De azért tudjuk, hogy miért műveli ezt. Minden annak a szerencsétlen szerelmes muffinak a következménye, szóval kockázatos bármit is komolyan venni, ami esetleg annak tűnhet, de nem az.
- Drágaságom – kezdte visszafogott suttogással
- Te is gyönyörű vagy – mosolyodott el és némiképp belepirult ebbe a kijelentésbe, majd azért kicsit megkeményítve vonásait folytatta tovább:
- Csak éppen elfogyasztottál egy olyan muffint, amitől szerelmes lettél. Gyengéd érzelmeidet azonban nem az én irányomba, hanem egy nálam sokkalta idősebb és tapasztaltabb hölgy irányába táplálod, kinek neve: Lyana – világított rá arra, hogy igen, szép, szép ez a produkció és igen, ha lenne még valamikor ilyen, váltana rá jegyet, de azért maradjunk meg annál az eredeti felállásnál, hogy Montrego nem szereti Héloiset és Héloise tökéletesen el is van nélküle. És ez így van jól.

zene:  Where's My Love


'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'

Ahogy eddig sem érdekelt semmi, ami az ellenállás legkisebb jelének tűnt, úgy ez után sem foglalkoztat. Ilyesformán az ejnye pláne nincs hatással rám. Ez ugyan pech lehet, de hát jelen helyzetben csakis az érdekel, hogy a szerelem jegyében éljem le életem hátralévő pillanatait, mert ha nem teszem meg, félő, hogy öngyulladásba kezdek mint egy kibaszott főnix a legsiralmasabb hamvadónapján.
- Te, most épp mit csinálsz?
A lány kérdése ugyan megállásra késztet, de csakis annyiban lassít le hogy fél másodpercre működésre bírom az agytekervényeimet, amik még nem bődultak el totálisan épp tőle.
- Hogy mit? Hát na mit? Örömet okozok neked... és magamnak...
A véége enyhe dörmögés, amolyan mégis mi a fárszt csinálnék életem? Történetesen én benne vagyok aztán mindenben, főleg ami a gyerekkel kapcsolatos, de ezt nem kötöm épp Roxmorts utcáján az egész világ előtt a lány orrára. Majd a türelmetlen akarásomból, amit a csókba viszek bele kiérzi és elkárhozik velem együtt a beteljesülő szerelem igaz oltárán.
- Drágaságom...Te is gyönyörű vagy...
Máris magabiztosabban állok a dolgokhoz, na nem mintha ez amúgy probléma lett volna eddig. Igaz az amnéziám után kissé félszegen kezdtem neki a csajozásnak, végtére is ott volt Eric ezer jótanácsa és a múltam, ami kellőképp beárnyékolt, s talán Clemélsem voltam az ászok ásza eleinte (csak jóformán a szüzességem vesztettem el újra vele mondhatni), de mostanra azért összekapartam némi tapasztalatot így biztosan állíthatom, Héloise nem fog hiányt szenvedni semmiben.
Ez mintha azonban a lányt nem elégítené ki kellőképp, legalábbis az, hogy újra megszólal, egyértelmű utalás számomra.
- Csak éppen elfogyasztottál egy olyan muffint, amitől szerelmes lettél. Gyengéd érzelmeidet azonban nem az én irányomba, hanem egy nálam sokkalta idősebb és tapasztaltabb hölgy irányába táplálod, kinek neve: Lyana.
Némán hallgatom végig a válaszát és mikor a legutolsó szóhoz ér, a névhez, vágok egy fintort. Beúszik egy ködös arc, egy picsogó liba személyében, aki folyton egy olasz fasziról áradozott és a hollóhátas lány egyből tudhatja, semmilyen jó véleménnyel nem vagyok róla. De csak hogy minden kerek legyen, kiegészítem a feltételezését.
- Drágám. Az a nő a múlt. Csöppet sem kell féltékenynek lenned rá. Egy görbelábú béna bohóckodó táncos fruska, semmi több. Te vagy az életem értelme...
Az utolsó szavakat szinte suttogom, s nem állom meg, még közelebb hajolok a lányhoz, hogy aranyszín haja az orromat csiklandozza.
- ...mindig is az voltál...
Surrogom a fülébe érzékien és vágytól fűtve, hogy aztán mindezt igazán megkoronázzam. Csókkal. Olyannal remélhetőleg, amilyenben a lánynak eddig soha nem volt része. És ha valami, hát ez igazán hitelt ad szavaimnak. Nekem nem szükséges semmi, mert elég éreznem magamon a gyönge kis testét, az erőtől feszülő kezét, a félredobbanó szívét, hogy tudjam, kíván engem.
Ajkaim könnyeden siklanak végig arccsontján felszántva a bőre simaságát, hogy végül az orra vonalán át a szája sarkához érjek és oda leheljek apró, még közel sem követelőző puszit. Lassú táncba hívás ez, de kifizetődő, ha kicsit is eltompul a másik. Márpedig garantált a siker, mert a muffin maradéka a kezemből a földön landol valamerre, kutyát se érdekli épp hova és kezem inkább a lány derekára feszül rá, hogy megtartva még közelebb vonjam magamhoz. Így szinte már csakis a ruhák választanak el egymástól minket, amik totálisan feleslegesnek tűnnek most, pláne hogy kezdenek szűknek hatni. Laza könnyedséggel tartom meg a lány könnyed kis súlyát, hogy ne kelljen neki a magassarkún oly nagyon egyensúlyozni, s mindeközben másik kezem eltáncol a karján, fel a vállán hogy aztán a hajába túrva a tarkóján simítson végig és vonjam magamhoz. Ajkaim immár határozottabban érintik az övét hogy aztán totálisan követelőzővé váljak és nyelvét is előhívjam, mert bárhogy nézzük is, a csók összhangja így igazán tökéletes. Én pedig a fellegekben érzem magam vele és nem akarok neki rosszabbat mint a legtökéletesebb másodperceket, amik órákká duzzadnak majd hetekké, hónapokká, évekké... akár egy egész életté.  

[Gyilkos kalóriák]

Gyilkos kalóriák

M O N T R E G O

outfit

Való igaz, Mathiast nem érdekelte semmi, Héloiset meg minden olyan dolog foglalkoztatta, ami a jelenükkel és jövőjükkel kapcsolatos, hisz a nem kívánt gyermekvállalás szellemei úgy magasodtak föléjük, mint az a cukrászda, ahonnan az ismeretlen eredetű sütemény származott.
Próbált volna védekezni, próbálta volna leállítani az események sorozatának hömpölygő áradatát, olyan szavakkal, hogy ezt most nem így és nem ilyen ütemben kellene csinálni, de ahogy Mathias ajkai ráforrtak az övéire, nem kicsit ledöbbent. Azt hitte, a csókolózás terén már elég sok mindent megtapasztalt, ami okító jelleggel szolgálhatott volna a számára, de ez, ez egészen új volt és bámulatosan nagyszerű a maga puha, bársonyos de egyben követelőző jellegével együtt.
- Ahha, örömet okozni… azt te… (nagyon tudsz) – akarta volna mondani, de aztán védekezően megtett pár lépést hátrafelé, maga köré fonva kezeit, hogy Mathias még véletlenül se érhessen a testéhez.
Mármint ez veszélyes, rohadt veszélyes.
Ugyanis, ha Héloise is belebocsátkozik ezekbe a hullámokba és érzelmileg nem tudja függetleníteni magát a szituációtól, egy hülye, rózsaszín cukormázas sütemény eredményeként Héloise Montrego avanzsálódik belőle. Ezt pedig ugye nem akarjuk, ugye, nem akarod, Héloise?!!
A józanító gondolatok úgy árasztották el Héloise szürkeállományát, mintha egy ingerek nélküli szobába telepítettek volna egy játszótérnyi mennyiségű óvodás gyermeket. Bámulatos. Rezdült, sóhajtozott, lélegzett, akárcsak Mathias, csak az ő vágyakozásába egy csipetnyi félelem is vegyült. Ahol pedig a rémület megveti lábait, ott köztudott, hogy nincsen helye szerelemnek.
- Tudom, hogy miért csinálod ezeket … - szólalt meg, mikor a kis barna közelebb hajolt és felvázolta, hogy mennyire nem érdekli se Lyana, se semmi, ami vele kapcsolatos. Lehelete szinte körbefonta Héloise receptorait és tudatalatt arra késztette, hogy megcsókolja a férfit. Egyelőre viszont tiltakozott, rezisztensnek mutatkozott minden ellen. Mathias meg mintha a gondolataiban olvasott volna, már meg is tette az efelé irányuló lépéseket. Veszélyesen szántott végig Héloise arcán és bársony-puhaságú ajkaival, úgy zongorázott Héloise idegszálain, hogy a tiltakozástól görcsös ívbe feszült törékeny teste és a szíve…… ami eddig sem volt túlságosan higgadt állapotában, olyan szinten forgolódott mellkasában, hogy csodálkozott volna, ha Mathias nem érzékeli a kis kék ruhán keresztül, hogy minden törekvésébe beledobban.
- Ezt nem teheted velem – kezeit görcsösen szorítva magához, félig belekapaszkodva ruhája szegletébe akart dominanciát nyerni a teste felett, aminek persze kifejezetten jólestek Mathias gyakorlott érintései, melyekbe szinte belebódult (sütemény nélkül is!!). Jól jött, hogy Montrego erős karjaival próbálta megtámasztani, ugyanis lehet, hogyha nem így cselekszik, akkor leszédül magassarkú cipőcskéiről és beleapplikáldik Montrego kültakarójába. Ha pedig ez a két felhevült test együtt kezd el izzani, már biztosan nem lett volna Héloiseban annyi erő, hogy egy váratlan pillanatban, akár egy kecses sellő kicsússzon a kis barna egyébként nagyon édesen birtokba vevő karjaiból és kezét a magasba lendíthesse, hogy erőszakkal próbálja meg feloldani a rettenetet. Nem akarta felpofozni Mathiast, csak egyszerűen nem látott más alternatívát. A kis kezek a másodperc tört része alatt landoltak Montrego arcán és határozottan kérve kérlelték, hogy ne akarjon többet, mert az fájni fog, mindkettőjüknek nagyon fájni fog és egyikőjük se fogja tolerálni.

zene:  Where's My Love


'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'

Nem is értem, hogy nem vettem eddig észre mindazt, amit ez a lány hordoz magában. A szépség egy dolog, de ő igazán különleges. Sosem elégedtem meg a tucat dolgokkal, mindig s vonzott az egyediség. Talán már születésemtől fogva bennem volt ez, vagy Lestrange segített felismerni, de bárhogy is... akikkel kikezdtem, mind egytől egyig... nehéz esetek. És talán épp ebben van a varázs. Ó igen, de mennyire.
Valami ilyesmi várat Héloise-ra is, ha hagyja magát végre. Igazi csoda, amit egy egyszerű csók hordoz ha úgy tetszik. Mert ő különleges, a csókja még inkább azzá teszi, pláne ha végre el is hinné magáról.
Azonban savanyúan kell megállapítom, hogy vagy én jöttem ki a formámból vagy Héloise túl félénk beismerni, hogy mi összetartozunk, ugyanis őt csókolni olyan, mintha egy darab fával smárolna az ember. Kissé illúzióromboló, hogy egy sóbálvány átokkal ér fel a teljesítményem, legalábbis a lányból eleinte mindössze ennyit tudok kicsikarni.
-... annyira kívánlak, mint O'Marát a dementorcsók előtt...
Nyögöm ki két próbálkozás között, hogy táncra hívjam ajkait és életet szítsak benne, de igazából amint kinyögöm rá kell jönnöm, nem biztos hogy épp a tolvaj barátomat emlegetni a legbölcsebb dolog. Pláne ilyen szituációban. Nem a legromantikusabb szerelmi vallomások egyike.... Franc. 
- Ahha, örömet okozni… azt te…
A mondat befejezetlenül marad és magam sem értem miért, de kíváncsi lennék a folytatásra. Mondjuk azt jó jelnek veszem, hogy elakad, hogy képtelen tovább vinni a gondolat fonalát és hogy inkább hagyja beleveszni a kialakuló csöndbe, amit csak szelíd, álmatagnak ható de vággyal fűtött sóhajtása tör meg. Igazából ez kissé ellentmondásos, már amit kimond és amit láttat. Ha annyira közömbös talán tovább is sétálhat, vagy valami ilyesmi, ehelyett itt kelleti magát és képes az agyamra menni... Mert képes. És mintha még a látványos "szenvedése" mellett mindezt élvezné is.
Olybá fest, hogy maximálisan hülyének néz, de jelen helyzetemben még neheztelni sem tudok rá, ami az egóm totális félresöprését jelzi. Ezt pedig még soha egyetlen nő sem érte el nálam.
Nagy szó, rohadt nagy szó!
- Tudom, hogy miért csinálod ezeket …
A felhangzó szavak bizonytalanok, és részben tökéletes tudatában vagyok annak, hogy a közelségem, a leheltetem cirógató simogatása váltja ki. A másik részt betudom a lány bizonytalanságának, vagy az akarásának, amit talán nem akar ennyire kimutatni... még. Na persze, ami késik úgysem múlik. És tudjuk jól mi a helyzet a várakozással fokozott szerelemmel....
Kezem alatt érzem a lány íves derekát, ahogy mellkasom felett a félredobbanó szívverését is. Nem kell szakértőnek lenni, hogy tudjam, talán nyertem is egy jó kis csatát, csakhogy a háború itt közel sem ért még véget. Ezt pedig a hollóhátas nyilvánvalóan értésemre is adja.
Nem a szavai azok, amik igazán megakasztanak, hanem a lány keze. Az hangos csattanással landol az arcomon szép ívben taszítva el magától. Eleinte nem is érzek semmit a színtiszta döbbeneten kívül, csak később szalad végig arcom bőrén a csípős érzés, amit a tenyere nyoma hagyott maga után...
Ezt nem teheted velem...
A döbbent sokk most engem fog el, és talán ez a lány szerencsenapja, mert nem hogy erősebben hanem sokkal gyengébben, már-már elernyedő kézzel bambulok magam elé. A visszautasítás valója letaglóz, és valahol mélyen egy világ omlik össze bennem. Egy olyan világképé, ami épp csak most épült fel tökéletes pompájában és máris füst és tűz emészti fel, hogy hamuvá váljon..
- Én...
Hebegésem szánalmas dadogásként tűnik ki, mert a maradékot nem tudok kinyögni elsőre. Még másodikra sem. Mindez az idő kihasználható a másik számára, ha ki akar slisszani a közelemből, a karjaim fogságából, mert nem állom útját. Vajon a dementor vagy Elliot emlegetése váltotta ezt ki? Vagy ennyire szarul csókolok? Vagy... ő nem érzi azt, amit én? Hogy ő meg én, mi, egymásnak vagyunk teremtve?
-...s...sajnálom....
Nyögésem elhal és kétségbeesett pillantáson kívül nem sokra futja tőlem. Egyedül az arcom ég úgy, akár egy fáklya lángja, amik az iskola pincefolyosóit díszítik, de ez csak a kudarc keserű íze. Ugyanis belül mardos a felismerés. Életem szerelmét... esélyesen... elvesztettem.

[Gyilkos kalóriák]

Gyilkos kalóriák

M O N T R E G O

outfit

Mathias Montrego, karakteres, férfias jellemével sok hölgyemény tetszését elnyerte a Roxfort berkein belül is. Példának okáért, vegyük csak Héloise szobatársait, akik szimplán mindenfajta cukormázas sütemények nélkül is, oda voltak érte.
Gauthier kisasszonynak számos alkalommal kellett arra elaludnia, hogy a legkisebb lakótársa, Marta, nagyot sóhajtozva, erőteljes vágyakozással nyomja oda ajkait a nemrégiben Mathiasról készült szinte már-már élethű piktúrára. Ilyenkor nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen, azaz szaladjon-e ki a mosdóba és kockáztassa meg, hogy a prefektusok megbüntetik és éjszakai csínytevésen kapják, azzal a feltett szándékával, hogy hányhasson egy nagyot, vagy tanuljon-e meg valami bűbájt, amivel ezeket az érzéseket pillanatokat alatt emigráltatja lakótársa szívéből és aztán boldogan élnek míg meg nem halnak.  Mert a probléma nem kicsi volt, hanem óriási.
Utólag azt kell mondjam, bárcsak tanult volna valami bűbájt, hogy az ilyen esetekben védekezni tudhasson, de nem, sajna Héloise ezt a dolgot szépen elmulasztotta. És ilyenkor jön a sors, meg egy aranyos, édes, fondantos muffin, ami egyik pillanatról a másikra, változtat meg mindent.
Héloise eddigi elképzelései szerint, nem létezik olyan szerelem, ami beteges fanatizmust válthat ki az emberből, de ahogy most, átható szemeivel Mathias kültakaróját vizslatja, kellett rájönnie arra, hogy de létezik, méghozzá az ilyen Madame Puddifoot cukrászatok hozzák létre és egyenesen a vesztébe hajszolják az embert. Mármint Héloise nem akart erőszakos lenni, de egyszerűen nem találta a helyzet megoldását. A pálca is kicsavarodott a kezéből, a távolságtartás pedig nem bizonyult elég hatásosnak így muszáj volt latba vetnie törékeny kezeit. Ezen pedig az a mondat sem segített, hogy:
-... annyira kívánlak, mint O'Marát a dementorcsók előtt...
-  Nahát, igazán? Te ismered O’Marát? Mind a ketten megéritek a pénzeteket…..
a kis szöszi csak még dühösebb lett és még inkább rezisztenssé vált Mathias irányába.
Hát akkor kapcsolatban vannak? És vajon hányszor tárgyalták már ki a háta mögött és miket beszéltek róla? Talán ez az egész akció is O’Mara műve volt.. tuti, hogy övé volt, az a kis…. – egyre tüzesebben szorította ajkait, érezte, hogy az agresszió átjárja egész testét. Tombolt volna, akárcsak egy Catrina hurrikán. Nem véletlen, hogy nőkről nevezik el ezeket.
Az meg, hogy felreppent a keze olyan ösztönös volt, benne volt a csalódottság, kiábrándultság és minden olyan érzés, amit Mathias testesített meg egy személyben. Mindegy volt már, hogy a cukormázas muffin vagy valódi érzések működtetik a srácot. Az, hogy felhozta O’Marát csak olaj volt a rohadt nagy tábortűzre.
Mathias nem kispályázik… erdőtüzet akar, hát meg is kapja. És egyébként ilyenkor nem gondol Lyanára? Mármint hetek óta azt kellett hallgatnia Héloisenak, attól az igen szerelmes szobatársától is, hogy Mathiasnak komoly párja van, méghozzá egy híres táncosnő, akit Lyananak hívnak és valószínű, innentől kezdve rá se fog nézni a Roxforti lányokra. Akkor mindez kamu? Vagy mire neki ennyi rajongó? Szánalmas… szánalmas egy alak és most meg teljesen készen van ettől a cukormázas süteménytől is…egyszerűen nem tudom megsajnálni….. – és Héloise egyre inkább undorodott ettől az embertől és már azt se sajnálta, hogy pofon vágta, szabadulni akart a gondolattól is, hogy ők valaha, valamikor, együtt csináljanak valamit.
- Sajnálod??? Hát tudd meg, nekem az nem elég – Mathiasba belefojtotta még a dadogást is.
- Tessék, itt van ez a hülye süti, add valaki olyannak, aki kapható rá… nem értem, hogy alacsonyíthatsz le ennyire – nyomta a kezébe és levegő után kapkodva indult el a kastély irányába. Ez annyira sok és megterhelő volt a számára, hogy muszáj volt valakivel beszélgetnie erről, és naná, hogy nem O’Mara és Mathias voltak azok.

Köszönöm a játékot!