Szobor Szálló

Roxmorts szélén elhelyezkedő, családias hangulatú szálló az átutazóknak, esetleg a roxforti diákok rokonainak, akik látogatni jöttek a tanulókat. A környék nyugodt, csendes. A szobák többsége tágas és kényelmes, családok számára is tökéletes, de akadnak egyszerű egyágyas szobák is. Nevét a telken álló rengeteg kőszoborról kapta, amikből jutott bőven a szálló szobáiba is. Egyesek szerint a szobrok védik az itt megszálló vendégeket.

szett

⚜

1999. február 14.

Hajnalig tartott az előadás utáni trécselés. Mosolyogva figyeltem, ahogy Madam Potier és egy olasz tolmács társalognak az engem csodáló férfiakkal és nőkkel. A látszólag harmonikus arckifejezés mögött megbújt a fájdalom, ami keményen dolgozó bokáimat kínozta és a vágy, hogy egy éjszaka alatt Roxmortsba jussak. Órákig kínzott a kétség, hogy vajon sikerül e majd meglepnem Mathiast a szobában, amit hetekkel ezelőtt foglaltam le a Szobor szállóban. Persze Mr. Montrego úgy tudja a levelemből, hogy egy ismerősöm visz neki ajándékot, mert én nem tudok elszabadulni... s ez majdnem be is igazolódott.
Tíz után érkeztem meg és foglaltam el a szobát.
Ahogy beléptem a helyiségbe, amiben egyetlen, hatalmas franciaágy és némi kiegészítő volt, lerúgtam a cipőmet. A lábam, mintha hálásan lélegzett volna fel, amiért megszabadítottam a kínzó tűsarkaktól. „Végre” – mosolyodtam el, miközben a tágítóbűbájjal kezelt táskám az ágyon landolt.
A tükörhöz sétáltam, gyorsan megigazítottam a hajamat és egy gyors mozdulattal újra kikentem az ajkaimat. Lágy, rózsaszín rúzst választottam... a Valentin-naphoz talán jobban illett volna a vörös, de nem akartam harsánynak hatni.
Újra összeráztam a hajamat, mielőtt újra a táskához léptem volna. Először a gyöngyöző, rózsaszín pezsgő került elő, amit egy pálcamozdulattal a szemközti, fehérre mázolt asztalra helyeztem. Ugyanilyen könnyedén gondoskodtam a lehűtéséről is. Finoman szórtam körbe mindent rózsaszirmokkal, a gyertyák meghitt hangulatot kölcsönöztek az amúgy kissé ósdi helyiségnek.
Mathias ajándékát is elővettem. Egy szívmedál volt, két lánccal. Tudtam jól, hogy könnyen ketté lehet szedni, így az egyik fele nála, a másik nálam lesz... talán el akarom tényleg kötelezni magamat: megmutatni, hogy én a kontinens egy távolabbi pontján is rá gondoltam és egy kis emlékeztető, ki is vár itt, a Királyságban.
Egy-egy külön dobozt tettem az ablak alatti székekre. Az egyikben a Blaire-nek szánt ajándékok: parfüm, selyemruha, ékszerek, a másikban a Mr. Lee-nek választott antik bross volt elcsomagolva – az utóbbi állítólag átkozott, így egy különleges, üveggömbben kapott helyet.
Megigazítottam a ruhámat és az órára pillantottam. Reméltem, hogy Mathias nem késik el, hiszen csak pár órát maradhatok. Madam Potier parancsba adta jóformán, hogy estére érkezzek meg Madridba. Az előadássorozatom következő helyszínén holnap, kora reggel már a próbaterem vár tárt karokkal egy lelkes, átmeneti táncpartner társaságában.
Belebújtam a csizmámba. Tökéletesen akartam festeni, mire ideér... emlékezetessé akartam neki tenni ezt a kevés időt. Reméltem, hogy elbeszélgethetünk kicsit végre mélyebben is. Már ízleitőt kaptam a kedvességéből, az úriemberségéből, annak az ellenkezőjéből s persze a gyerekességéből. Engem azonban a hétköznapi Mathias foglalkoztatott igazán. Ahogy mondtam is neki korábban: mellette csak egy egyszerű, fiatal lány akartam lenni, nem Miss La Clair, a táncosnő.
Az ajtón kopogtak.
Megzavrodtam egy pillanatra. Éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam az izgalom. Az arcom kipirult és forróság öntötte el a testemet.
– Ki az? – kérdeztem, valószínűleg túl halkan.
Közelebb léptem és lenyomtam a kilincset. A szívem hevesen vert és reméltem, hogy Mathiast pillantom meg. Készen álltam a nyakába vetni magamat és addig csókolni, amíg csak levegővel bírom. Érezni akartam a haját az ujjaim között, a férfias, gyengéd illatát és a mindent átható szenvedélyt, amit legutóbb. Annyira hiányzot... Talán ő is hiányolt engem és nem kereste más lányok társaságát.
Reménykedve tehát, feltéptem az ajtót.
A lélegzetem is elakadt. Alig vártam, hogy végre magamhoz vonjam és addig öleljem, amíg csak engedi. Mr. Lee-nek hála, hogy engedtem a csábításnak s egy pillanatra sem bántam meg.

*
zene:AW– Faded

outfit


’Where are you now
Was it all in my fantasy
Where are you now
Were you only imaginary
Where are you now.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Érzem magamon a fáradtságot és a kialvatlanságot. Határozott mozdulatokkal kapom fel a zakómat, bújok bele és indulok le a faluba. Előtte még egyszer átfutom a levelet, ami rövidke és azóta sem gyarapodott. Elhúzom a szám, miközben az órámra pillantok. Még van egy kis időm, de inkább korábban indulok valamivel. Ennek legnagyobb oka az, hogy valahogy ki kell jutnom egyben a kastélyból, ami... nos be kell vallani, nem egyszerű feladat. A folyosók zegében zugában vagy megbújó enyelgő párocskákba botlik az ember, ami a jobbik eset, vagy épp randipartnerre vadászó szerelmi bájitallal és weasley féle imádlak-porral felfegyverkezett lánysereg vár lesben. Egyikkel sincs kedvem találkozni. Dean röhögve figyelte a fejem, amint kilesek a klubhelység előtti szakaszra. Valami jószerencsefélét még talán utánam is kiabált, de már meg se hallottam, mert az összes érzékszervem a sötétben megbúvó szívecskefanatikusokra irányítom. Meglep mikor kiérek a kastályból, hogy mennyire simán ment a dolog. Mindössze egyszer kellett irányt váltanom és kerülnöm, mikor Mrs. Norris vonult el egy óriási rózsaszín masnival a nyakában. Feltételezhetően Frics már megcsókolta a bolhás dögöt, aki mint egy dáma, járkál és az északi szárny felé tart. Hálistennek, mindenki más vagy a faluban mulatja a most kezdődő délutánt, vagy sír a párnájába hogy hoppon maradt. A Nagyterem előtt elhaladva a nagy zsongásra ügyet sem vetek, de azért látom hogy Patilék hangosan veszekednek egy eperrel töltött muffinon. Ó persze, hisz lassan dél...
Kiosonva a nagykapun indulok le a Roxmortsba. Korábban érkezek kicsit, így van időm végigsétálni egyszer a főutcán és elborzadni a kirakatokon. Ocsmány! Mind! A Seprű és a kávézó tömve van, a faluban is sok diák lézeng. Kikerülök egy nagy rózsaszín lufit, majd lefordulok a Szobor Szálló felé. Sosem jártam még itt, vagy ha igen, nem igazán emlékszem. Meglepve pislogok a nagy vörös kőroroszlánra, aki álmosan néz fel, és egy ásítást ereszt meg. Szabad kezemmel lenyúlok és megsimogatom a fejét, vagyis a sörényét, ami durva és érdes, hisz mégis csak faragott kő. Mintha morogna elégedetten, leteszi a fejét és folytatja amit elkezdett, azaz élvezni a napsütést durmolás közben. Felsietek a lépcsőn, a recepción, ahol intek a rózsaszínbe öltözött boszorkánynak.
- Köszönöm, már várnak...-
Közlöm gyorsan, mielőtt lelkesen ajánlgatni kezdené a szobáit vagy egyéb szolgáltatásait. S mit sem törődve meglepett arcával felsietek a lépcsőn. Kettesével szedem a fokokat és a tetején megállva szusszanok egyet. Mély levegőt veszek és megigazítom a zakóm. Igazából mindössze csakis azért bújtam ebbe a maskarába hogy mindenki azt higgye ténylegesen randizni megyek. Így legalább egy biztos alibim lesz, és mindenki elkerül többé kevésbé... A rózsa a kezemben is ezt a célt szolgálja, mert Lyana barátja hiába viszi el neki mire itáliába ér már rég elhervad addigra. Volt eszembe hogy esetleg tartósító bájitalt kotyvasztok hozzá de sem időm sem kedvem nem volt. Ráadásul a tegnapi napom a katasztrófa magasfokaként alkalmatlanná tett minden normális dologra. Őszintén szólva örültem hogy túléltem. Mondjuk annyi előnye volt a dolognak, hogy talán már nem az amnéziám lesz a csámcsogás táptalaja. Na meg persze remélem hogy a Valentin-nap is besegít és hoz egy két újabb pletykát Belbynek. A folyosón sétálva kinézek az ablakon. Az udvar üres, és ez kissé megnyugtat. Kíváncsi vagyok Lyana küldöttjére, feltételezem valami barátnője lehet. Mindegy a szükséges tíz percnél úgyse töltök el vele többet, szóval már lelkileg felkészülök hogy a folyosón fogom eltölteni a maradék 1 órát nehogy feltűnjön a gyorsaságom a recepciósnak és pont ezen a ponton bukjak le.
A kékre mázolt ajtó előtt megállok. A délutáni fény átszűrődik a kulcslyukon pont a fehér rózsa szirmait világítva meg. Mennyire idillinek hathat ez a kép! És mennyire nem az valójában... Elhúzom a szám eme remek gondolatra kissé keserűen, mert hát csalódott vagyok. Sok mindent terveztem volna, de esélyem se lett. Mindegy majd egy hónap múlva talán.
Halkan de határozottan kopogok és kifújom a bent tartott levegőt. Léptek zaja üti meg a fülem és egy halk nőies hang szól ki habár halkan épp ezért fogalmam sincs mit motyog. Mindegy csak bemegyek, udvariasan a kezébe nyomom, megköszönve a segítségét és aztán agyő....
Az ajtó kilincse lenyomódik az kitárul én pedig belépek. Egy pillanatig csak pislogok a napfényes szobában, mert elvakít a fény. Durva váltás a sötétnek mondható folyosó után. Egy perc múlva nézek csak körbe. Elsőre a pezsgő hökkent meg az asztalon, aztán a rózsaszirmok szerteszórva. Most ez vagy a szálloda mai dekorációja vagy rohadtul rossz szobába jöttem. Már nyitnám a szám hogy bocsánatot kérjek a zavarásért merthogy elnéztem valószínűleg a dolgot, mikor a szemem megakad az alakon. A lágy szőke tincseken, meg a széles mosolyon. A szívem elakad egy fél pillanatra és csak bambán pislogok. Valójában csak arra tudok gondolni hogy káprázik a szemem. Esetleg valami fruska beletett valamit a reggeli mézsörbe és még a levelemet is elolvasta. Vagy valami oltári szar poénnal rendelkező viccbe keveredtem. Nem tudom eldönteni melyik opció a helyes.
- Ly... Lyana? -
Nyögöm ki végül elfuló hangon, mert még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy nem ver-e át az érzékszervem. Még úgy is hogy pislogok kétszer is és nem tűnik el, mint egy látomás.
- Tényleg te vagy az? -
Lépek közelebb felé és már emelném a kezem hogy megöleljem vagy csókoljam vagy akármi, mikor eszembe jut a tegnapi nap és vele együtt minden. A bűntudat mardosni kezdi végtelen erővel a lelkem kietlen partját mint az óceán a szárazföldet és képtelen vagyok mozdulni. Mindössze nyelek egyet de a szám eddigre már kiszárad.

szett

⚜

1999. február 14.

Ahogy a nevem elhagyta Mathias ajkait megdobbant a szívem. Láttam, hogy nem érti a helyzetet, így csak elmosolyodtam és vártam, hogy felfogja: valóban én állok előtte és nem a barátnőm, akit ígértem.
A zavarodottsága, amit kicsit sem tudott leplezni meglepően aranyos volt egy ilyen férfias alaktól. Az elmúlt két találkozásunk alatt nem volt ilyen – gondoltam és még mindig nem tudtam levakarni magamról a mosolyt. Annyira örültem, hogy végre itt állhatok vele szemben és megérinthetem, amikor akarom…
– Tényleg te vagy az? – kérdezte.
Lassan bólintottam.
A keze különösen lassan emelkedett meg – vagy egyáltalán nem – annyira szerettem volna már érezni a bőrét a bőrömön, csókolt lehelni az ajkaira. Azonban ahogy lenéztem az ujjaira, mintha hirtelen megfagyott volna a mozdulatsorban, mintha nem tudná folytatni azt.
 – Mi baj? – kérdeztem meglepetten.
Meglepett, ahogy nyel egyet. Ráadásul olyan hangosan, hogy a szoba csendjében még ez is hangzavarnak tűnt.
Tettem hátra egy lépést és megpróbáltam a szemébe nézni. A tekintetem persze újra és újra visszatévedt. Meg akartam fogni, megérinteni, az arcomhoz húzni, hogy érezzem a tenyeréből áradó forróságot. Szerettem volna, hogy az ujjai megint a hajamba túrjanak… de most úgy éreztem ezt nem fogom egykönnyen megkapni.
– Történt valami igaz? – kérdeztem ugyanazt másképpen és zavartan igazgatni kezdtem a szoknyámat.
Hirtelen még ezt az elegáns ruhadarabot is túl rövidnek éreztem. Mathias nem annak az embernek tűnt, akit itthagytam… ráadásul a másik kezében ott volt egy rózsa. Úgy tudta, hogy nem leszek itt: mégis ki volt öltözve és virággal is készült. Merlinre! Az is lehet, hogy van egy barátnője a Roxfortban? Nem lepett volna meg. Túl jóképű ahhoz, hogy mások ne vegyék észre… és ne akarjanak vele randizni éppen Valentin-napon.
Ostoba gyereknek éreztem magamat. Szerelmeslevelekkel bombáztam, mintha máris egy pár lennénk, holott nem vagyunk azok.
– Sajnálom, talán nem kellett volna még sem ilyen meglepetéssel készülnöm neked – mondtam és lerogytam az ágyra.
Reméltem, hogy legalább beljebb jön és becsukja az ajtót. Nem akartam kifelé beszélni, hogy az egész folyosó minket halljon. Így is éppen eléggé megalázó volt a helyzet. A levelei alapján persze azt gondoltam, ő is érez valamit, de talán tévedtem… megeshet, még sosem tetszett egy férfi sem rajta kívül.
– Tudom, hogy ostobaság volt részemről ez az egész.
Csak úgy jöttek belőlem a szavak, mintha a magyarázkodással megoldanám az egészet. Kényes, kellemetlen helyzet lett volna és szívem szerint máris tovább álltam volna. A félelmek csak úgy lüktettek bennem: bolondot csináltam magamból, beleszerettem valakibe, aki nem érez irántam semmit…
Lehajtott fejjel bámultam a cipőm orrát. Úgy éreztem: nem akarok már semmit. Tényleg menekülni akartam, vissza a saját világomba, a tánchoz és az estélyekhez, ahol mindenki azért szeret, mert szép vagyok és tudok táncolni.

*
zene:EG– Still Falling For You

outfit


’With every breath a new day
With love on the line
We've had our share of mistakes
But all your flaws and scars are mine
Still falling for you.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Még mindig nem tudok betelni arcának látványával. Hiába nézem hosszú percekig vagy nézhetném akár órákig, tudom, hogy képtelen lennék elhinni hogy itt van. Velem. Talán még akkor sem, ha hozzáérnék. Annyira megviselt a levele, ahogy közölte hogy nem ér rá, és ahogy összetörte minden reményem. Mert szar bevallani, de az utóbbi hetekben csak az a tudat tartott életben, hogy újra láthatom ma. És két nappal ezelőtt olyanná váltam, mint egy zombi. Most meg mégis itt van? Mivan? Miért? Miért szórakozik velem? Nem értem, mindössze azt tudom, hogy meg kell érintenem ahhoz, hogy ténylegesen elhiggyem, nem álmodom. Ám erre nincs lehetőségem, mert egyrészt a mozdulatom félbemarad, másrészt ő elhátrál tőlem. Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot. Ahogy megölelem, ahogy ő a karjaimba veti magát, megadóan simul bele és hozzám, és örömmel csókol meg. Ehhez képest semmi nem történik. Semmi ilyesmi. Inkább kimérté és távolságtartóvá válik. Ahogy elhátrál a bűntudatom a tegnapi nap miatt hatványozottan fokozódik. A kérdésére hirtelen válaszolni sem tudok. Mit mondhatnék? Hogy nem történt semmi? Valójában történt, igen, de nekem nem jelent semmit. Mindössze Belby miatt volt az egész. Az az ostoba tyúk csak az agyamra megy és valljuk be, Clementine sem jobb. A zavarom mintha Lyanára is átragadna, ami duplán gond. Így inkább mozdulok, ezzel is levetve a merevséget magamról. Megfordulok és bezárom az ajtót, ami még a résnyitől kissé jobban nyitva maradt. Amint kattan a zár kiszalad belőlem a levegő. Hirtelen fülledt melegnek érzem a szobát. Pár pillanatot elszöszmötölök az ajtóval szemezve míg erőt gyűjtök a vallomáshoz. Vagyis...igen szeretnék vele beszélni, habár magam sem tudom miről is. És hogy mégis azt a valamit hogy is tálaljam neki. Mikor megfordulok egy félmosolyt eresztek meg felé. Magabiztosat. Hátha ez segít... Közelebb lépek, nézem, ahogy ül az ágyon és a cipőjét fixírozza. Olyan bájos így....
Nincs szívem elrontani a képet főleg nem még jobban elkeseríteni. Nem bírnám ki, ha elsírná magát főleg miattam, mert azzal fogalmam sem lenne hogy mit kezdek.
– Sajnálom, talán nem kellett volna még sem ilyen meglepetéssel készülnöm neked. Tudom, hogy ostobaság volt részemről ez az egész. -
Az édes önmarcangolása meghat. Nekem kellene ennyire rosszul éreznem magam… ami azért meg is van.
Leguggolok hozzá és a kezemben lévő fehér selyempapírba csomagolt ajándékot az ölébe helyezem.
- Ha ez így lenne, akkor miért küldtem volna ezt neked? - pillantok rá és megvárom míg rám emeli a tekintetét a cipő helyett.
- Meg ezt... - emelem fel a fehér rózsát és érintem az arcához. Finoman húzom végig arccsontján miközben figyelem az óceánkék tekintetét. Lehet hogy szebb, mint amire emlékeztem? Pedig nem telt el egy hónap se talán mióta láttam, és mégis... annyira más. Szomorú. És ez engem is elkedvtelenít.
- Nem történt semmi... - hazudok. - Mindössze megleptél... -
Nem kicsit. Sokkal inkább baromira. Nem erre számítottam. Sőt, totálisan lemondtam magamba mindenről. Erre bezzeg most és itt hirtelen elvárja, hogy szedjem össze lelkem darabkáit. Nos, nehezen megy. Kinek ne menne?De azért igyekszem menteni a helyzetet. Már az is sokat segít, hogy a másik kezem mozdul és megfogom az övét. Az ajkaimhoz emelem és finom csókot lehelek rá. Olyat, amilyet akartam annak idején a bálon, csakhogy nem hagyta. Közben persze a szemem végigméri Őt, a haját, a sminkjét, a ruháját...  
Készült erre az egészre, és ha nem róla lenne szó biztosan baromi mérges lennék. Ám róla van szó és elég csak rá tekintenem... tovaszáll minden haragom. Főleg, mert ebben a sokat sejtető csipkeruhában van. Hmmmm.....
Mélyen beszívom kezének finom lágy púderillatát és lassan kezdem felfogni, hogy tényleg itt van teljes valójában és nem csak egy ostoba vízió vagy tréfa az egész. Pár percre a csend telepszik közénk, de ezt nem bánom. Kiélvezem a pillanatot, miközben újabb csókot adok de most már a csuklója belső felére. Minden hátsó szándék nélkül.
- Ó Lyana, el se hiszem, hogy itt vagy... -
Sután nyögöm ki a szavakat, de igazak. A kissé túlfűtött hangszínemből kiérezheti mindezt. Meg az utána való sóvárgásom velejét. Mert az összes belepréselődik ebbe a pár szóba... Nem is nézek rá csak egy perccel később, mikor leküzdöm a lányos zavarom. De akkor némi számonkérést olvashat ki a szemeimből.
- Miért írtad meg hogy nem jössz, ha mégis itt vagy? -
Szórakozik? Megértem, ha féltékeny... habár.. nem én hetyegek mindenféle olasz macsókkal. Szóval totálisan értelmetlen az indoka számomra. Clementine-ról pedig nem tudhatott. Mert tegnap délutánig én magam sem tudtam.

szett

⚜

1999. február 14.

A csomag lassan huppant az ölembe, nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen lép majd hozzám közelebb. Összerezzentem a mozdulattól, ahogy ráemeltem a tekintetemet, átfutott a gondolat megint a fejemen: „Talán tegnap még egy másik lánnyal ölelkezett a Roxfort falai között.” Végül is miért ne tehetett volna így? Éppenséggel nem köteleztük el egymásnak magunkat… csak én tekintettem rá máris úgy, mintha a párom volna.
Mr. Lee tanácsára esélyt adtam neki, de azt hiszem, jobban előre szaladtam, mint ahogyan kellett volna. Túl komolyan vettem, pedig Mathias talán még nem döntött mit is akar pontosan… talán én sem. Csupán csak szerettem volna valakihez tartozni, valaki olyanhoz, aki nem táncos életem része, aki nem az előadásaim miatt csodál. Egy részem azt is reméltem, hogy nem a külsőm fogta meg, hanem sokkal inkább a kisugárzásom.
Ránéztem.
Reménykedtem benne, hogy a mindig ragyogó, barna szemeiből ezúttal valami érzelmet is ki tudok olvasni. Vajon mit gondol rólam és rólunk? Ilyesmiken tudtam csak gondolkodni, miközben a rózsa, amit eddig a kezében szorongatott végig siklott az arcomon.
A szomorúság nem távozott, sőt mintha csak felerősödött volna a szívemben. El tudtam képzelni, hogy mennyi lánynak tetszik az iskolában… és az is, milyen nehéz ellenállnia a kísértésnek. Nem, nem kötelezte el magát nekem: nem kéne szomorúnak lennem emiatt.
– Nem történt semmi... Mindössze megleptél... – valahogy nem csengett természetesen a hangja.
Ez nem tetszett, ezért letettem a kis csomagot magam mellé és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Nem tudtam, miért fogott el az az érzés, hogy nem bízhatok benne… hiszen a szilveszterkor történtek után, illetve azon a villásreggelin leginkább azt éreztem: mégis csak összetartozunk. Ő viszont csak egy kezdetet látott ott, akkor… de vajon egy olyan nőnek, mint én lehet-e csak egy kezdet az ilyesmi? Hiszen a munkám miatt kizárt dolog, hogy sűrűn találkozunk. Erre az alkalomra is egy hónapot, ha nem többet kellett várnia.
Ahogy megfogja a kezemet és az ajkaihoz húzza, a tekintetemet megint ráemeltem. Csak figyeltem a mozdulat közben. Hagytam, hogy beszívja az illatát és kimondja, amit akar: – Ó Lyana, el se hiszem, hogy itt vagy...
Nem akartam, hogy elterelje a figyelmemet. Nem akartam, hogy elcsábítson a férfiasságával. Annyira egyértelmű volt a helyzet: valaminek történnie kellett, még akkor is ha most tagad.
– Azért nem írtam meg, mert meg akartalak lepni – válaszoltam, ezúttal nem jöttem zavarba a saját gondolataimtól, amiket végül is kimondtam. – Azt hittem, hogy romantikusnak találod majd és kellemesen töltjük a Valentin-napot.
A magyarázkodás persze felesleges volt. Hiszen tudhatta nagyon jól miért tettem ezt és azt, hogy megbántam.
Elhúztam tőle a kezemet. A mellkasomhoz szorítottam a másikkal és közben a barna szempárt figyeltem. Olyan jó lett volna tudni, mit gondol… és mit érez, de leginkább azt, amit rejtegetett. Biztos voltam benne, hogy van mit titkolnia, a női megérzések márcsak ilyenek: nem csalnak. Ha pedig mégis, akkor engem alaposan becsapott a saját lelkem és talán feleslegesen vádoltam meg azzal magamban, hogy egy másik lánnyal volt.
– Tudni akarom az igazat – jelentettem ki határozottan. Ettől a célomtól semmi sem tántoríthatott el, de a bátorságomat gyorsan elveszítettem, mintha félnék attól, amit hallhatok.
Hirtelen megint azt éreztem, hogy túl rövid a szoknyám. Az ölembe ejtettem a kezeimet, eltakarva vele a combomat és egy nagyot sóhajtottam. Nem adott ugyan erőt a folytatáshoz, pedig nagyon szükségem volt rá. A tekintetem is végig siklott Mathias testén és a cipőm orránál állt meg.
– Látom rajtad, hogy valamit rejtegetsz előlem – mondtam kissé rekedten. – Nyilván nem kérhetlek számon, nem vagyok abban a helyzetben még, már vagy egyik sem.
Megint sóhajtottam, mintha rosszul lennék, pedig nem így volt. Egyszerűen csak a puszta rosszullét kerülgetett a gondolattól, hogy azt hittem már az enyém a szíve, közben nem az. Hogy is várhattam el ilyesmit, én ostoba! – ostoroztam magamat.

*
zene:TFK– So Far Gone

outfit


’I wanna be so far gone in you
So far nothing else will ever do
I wanna be so far gone in you
In you..I wanna be lost.
I wanna be lost in you'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

– Azért nem írtam meg, mert meg akartalak lepni –
- Hát azt sikerült… -
Nevethetnékem támad és nem is állom meg. Elhalón kiszakad belőlem mert mulatságos a dolog. Finoman rákoppintok a rózsa fejévek az orrára, miközben ő tovább durcázik. Látom rajta, és már csak tényleg az hiányzik hogy az ajkait kezdje el harapdálni. Mondjuk ha ezt teszi, akkor tuti én sem tudom visszafogni magam. Most még megy a dolog úgy, ahogy...
– Azt hittem, hogy romantikusnak találod majd és kellemesen töltjük a Valentin-napot. -
Annak is tartom. De ugyanakkor mégsem adom a tudtára. Mindössze őt fürkészem. Azt, ahogyan elhúzza a kezét a kezemből és összefonja a mellkasa előtt. Dacos, ami nagyon tetszik. De pont ma kell annak lennie? Pont most? Pont itt? Mikor velem van?
Valamiért az az érzés kerít hatalmába, hogy az olasz haverjával nem ilyen. Minden esetre ezt a gondolatot inkább elnapolom. Főleg mert totálisan jogtalannak érzem a féltékenykedést. Hisz nem mondott ki semmit, ahogy én magam sem. És mégis... mégis ő az, akit jobban megvisel a dolog. Talán sejti hogy mi történt tegnap, pedig tényleg igyekszem leplezni a dühöm. Azt a haragot ami saját magamnak szól. Mert szívem szerint öttucatnyi dementorcsókot ajándékoznék önmagamnak az idiótaságomért. Habár tény, hogy van abban ráció, amiért tettem. Van esély ugyanis, hogy Belby tényleg leszáll rólam és cserébe egy vagy maximum másfél hétig hallgathatom a valentin-napi álhíreket. Meg Banks is. Közben pedig Lyana hírneve teljesen sértetlen marad, ő maga meg titokban. Idilli lenne a szituáció és baromi kényelmes is ha nem kérdezgetne itt mindenfélét. Félek bevallani neki az igazat, mert tutira nem értené meg. Tipikus nő. Nem hiszem hogy az orránál tovább lát. Plusz ráadásul egy burokba nevelkedett. Sose tapasztalta milyen egy bentlakásos iskola. Anyám, csak egy hetet venne át tőlem!
– Tudni akarom az igazat –
A tekintete perzsel. Így még szebb a szeme. Szinte lángba borul, ami valóban baromi vonzóvá teszi. Egy pillanatig bírom is állni, de mindössze addig. Mert bármennyire is megnyer a látvány magának, azért el is keserít. Mivel érdemeltem ki ezt a dühöt? Jó tudom, de... Lehajtom a fejem és felsóhajtok. Megadóan. Miért kell mindent kierőszakolni? Miért ilyen makacs az összes nő a világon? Hát ez a Valentin-nap sem lesz olyan könnyű menet, mint gondoltam.
– Látom rajtad, hogy valamit rejtegetsz előlem. Nyilván nem kérhetlek számon, nem vagyok abban a helyzetben még, már vagy egyik sem. -
Hangja rekedté válik, ami meglep. Nagyon furcsállom, így felsandítok rá, és figyelem, ahogy kezei a lábára kerülnek. A kecses, szépen manikűrözött ujjait, amelyek a csipkeruha szegélyén babrálnak. Kívánatossá teszi ez az elvétett mozdulat még inkább, de ő ezt nem is sejtheti. A kezeit fixírozom egy darabig és próbálom visszafogni magam. Szívem szerint elkapnám és lendületből addig csókolnám amíg el nem fogy a levegőm. Ám ehelyett mozdulatlan maradok. Érzem közben, hogy egyértelműen kételyekkel van tele. És ehhez nem kell a szemeibe tekintetem. Minden idegszálammal érzem, mert sugárzik belőle. Remek.
- Ha tudni szeretnéd, azt hiszem a ’még nem’ vagy... és amúgy ha itt tartunk ezt én is mondhatnám ugyanúgy. -
Hátrébb húzódom kissé, és megfogom a kezét. Felhúzom álló helyzetbe. Majd a következő mozdulattal egészen közel magamhoz. Megint megérzem az édeskés parfüm mellett az Ő illatát. És érzem, hogy meg fogok bolondulni ha tovább várat.
- Szóval felejtsd el ezt az ostoba bizalmatlanságot és nevetséges féltékenykedést, nagyon kérlek! Felejtsük el, mi volt vagy mi nem volt. Nem számít. Ahogy Fabio sem, Olaszország sem, Clem sem meg azt az ostoba csók sem... Csak az itt és a most. Csak Te.... -
Meg én.... És hozzá is tenném de nem teszem. Valamiért az nem jön. Fel se fogom hogy elszóltam magam, mert már annyira közel hajoltam hozzá hogy az agyam koordinálatlanul ontja a teljességgel felesleges szavakat. És félek ez a legnagyobb hibafaktor. Ami be is igazolódik. Ugyanis baromira az. Szinte már az ajkaim az ajkait súrolják,  szemeim pedig félig lehunyva, illatával az orromba készen arra, hogy végre megszerezzem magamnak - vagy mondhatjuk azt is hogy ő engem -, mikor persze elhúzódik. Hogyafeneessenbele....

szett

⚜

1999. február 14.

Mathias megfogta a kezemet és felhúzott, hogy pont egymással szemben álljunk. Egy pillanatra a nagy barna szemeibe feledkezve hallgattam a szavait. Fel sem fogva, miket beszél igazán. A szívem még mindig hevesen vert attól, hogy „még nem”-nek titulált. Ebből tudtam, hogy talán nem csak egy szórakozás vagyok neki, hanem tényleg esélyt akar adni kettőnknek.
Egy pillanatig megszállt a nyugalom és alig vártam, hogy összetalálkozzanak az ajkaink. Egyre közelebb volt, őrjítően közel és csak egy halk sóhajtást hallattam, mint aki teljesen átadja magát ennek a rendkívüli néhány másodpercnek.
– Szóval felejtsd el ezt az ostoba bizalmatlanságot és nevetséges féltékenykedést, nagyon kérlek! Felejtsük el, mi volt vagy mi nem volt. Nem számít. Ahogy Fabio sem, Olaszország sem, Clem sem meg azt az ostoba csók sem... Csak az itt és a most. Csak Te....
Az agyam hirtelen kapcsolt. A szavak belém hasonlítottak. Mit magyaráz most meg Fabioról? És ki az a Clem? – futott át rajtam a gondolat, mint egy vonat, ami magával rántotta a meghitt érzést, ami eddig uralkodott felettem.
Egy kicsit meg is löktem Mathiast. A kezeim erősen taszították el, ahogy a mellkasához értem és dühösen néztem rá.
– Nem tudom, hogy mit akarsz mondani ezzel – jegyeztem meg felháborodva és hátrébb léptem tőle.
A vádlimon éreztem az ágytakaró földig omló, selymes anyagát. Ezúttal azonban nem ültem le, nem akartam magamat kicsinek és törékenynek érezni. Azt akartam, hogy lássa: most aztán rendesen megsértett és nem vagyok hajlandó egykönnyen megbocsátani még neki sem.
– Nem tudom ki az a Clem és milyen csókról beszélsz, de Fabios helyzethez ez még csak nem is hasonlítható! – folytattam. – Csak összebarátkoztam valakivel, nem a nyelvemet nyomtam le a torkán!
A felháborodottság érzés most még a csalódottságnál is erősebb volt. Fabio csak a kísérőm volt, meg sem próbált olyan szemtelenül hozzám érni, mint Mathias szilveszterkor… de már értem mi folyik itt: szerinte valószínűleg teljesen normális, hogy minden nőtől csókot lopjon vagy éppen máris barátnője van, ahogyan korábban is sejtettem.
A mellkasomra szorítottam a kezemet és úgy néztem rá. Hogy bízhattam meg benne? Csak egy szépfiú… pontosan olyan, amilyenektől anyám távol akart tartani világéletemben – gondoltam idegesen.
– Végig rólad áradoztam Fabionak, ha éppen tudni akarod… de már fogalmam sincs miért – mondtam és az ágy felé fordultam.
Felkaptam a táskámat és a vállamra akasztottam. Ennél megalázóbb dolgot el sem tudnék képzelni – folytatódott a gondolatmenet. Azt hiszem, tényleg nem kellett volna csak így idejönnöm… látható, hogy a köztünk lévő távolság Mathiasnak sok és még annyit sem bírt kivárni egy újabb lány elcsábításával, míg tisztázzuk magunk között a helyzetet. Mr. Lee-nek nem volt igaza… de hát senki sem tévedhetetlen.
– Az ablak alatti fotelben van mindenki ajándéka… – mondtam és elindultam az ajtó felé. – Most megyek!

*
zene: H– Stay

outfit


’We say goodbye in the pouring rain
And I break down as you walk away.
Stay, stay.
'Cause all my life I felt this way
But I could never find the words to say
Stay, stay.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nem elég hogy elhúzódik, még el is lök. Meglepő módon nem kis erővel. Persze ez nem lenne akadály más esetben. De most róla van szó. Szóval hátrébb húzódom megrészegülve tőle. Az illatától, ami még mindig bizserget. A szemeitől, amik most hirtelen felparázslanak. Húha, elég dühös.
– Nem tudom, hogy mit akarsz mondani ezzel. Nem tudom ki az a Clem és milyen csókról beszélsz, de Fabios helyzethez ez még csak nem is hasonlítható!  Csak összebarátkoztam valakivel, nem a nyelvemet nyomtam le a torkán! -
Öhm… tévedem. Nagyon dühös. Szinte már csodálkozom, hogy képes megmaradni két lábon. Normál esetbe ennyi frusztrációval egy ilyen törékeny test véleményem szerint rég feladta volna és remegve ücsörögne az ágyon erőt gyűjtve. Ám Lyanát kemény fából faragták. Talán pont ez az, ami miatt annyira vonzódom hozzá. Egyszerre tud kecses és lenyűgöző lenni ugyanakkor vasakaratú. Aki ha kell pezsgővel önt nyakon. Na igen...
Időm nem marad nosztalgiázni, mivel alighogy ellök, el is lép tőlem. Lábai az ágy széléhez érnek, de esze ágába sincs leülni.
– Végig rólad áradoztam Fabionak, ha éppen tudni akarod… de már fogalmam sincs miért –
Nem tehetek róla de Fabio újbóli emlegetésére az égnek emelem a tekintetem. Bassza meg, leszarom! Nem érdekel se ő se senki más. Tudom hogy nyolcvan férfi bámulja meg egy este alatt. Ha megírta volna hogy jön, ahogy azt eredetileg is terveztük vagyis hőn reméltem és nem szórakozik itt velem és saját magával, akkor biztosan letojtam volna nagy ívben Banks-t, Belby-t, az ostoba pletykáját és igazából nem is érdekelt volna senki meg semmi. Tőlem akkor aztán a nyolcázhuszonhatodik kobolt-törpe-manó  és varázsló-háború is kitörhetett volna, akár mind egyszerre is! Deeeee nem! Neki magánakciózni kell, a másik kedvét a porba tiporni, hogy biztos ami biztos az az idióta pletykafészek fogást találjon rajta és még inkább a süllyesztőbe küldje. Persze nem vagyok biztos benne hogy máshogy történt volna minden, ha tudok a dolgokról, de igazából most már mindegy is. Kár sírni rajta, és felesleges szapulni a szót. Én tudom ezt, ő viszont nem. Nem érti hogy rohadtul bánom és rohadtul nincs kedvem ma itt erről vitatkozni. Mikor végre itt van. Itt!!! Két lépésnyire se tőlem!
– Az ablak alatti fotelben van mindenki ajándéka… Most megyek! -  
És ezzel a mondattal ő zárja is a sorokat, mert lendületből indul meg az ajtó felé. És ez az, amit tutira nem fogok hagyni. Sejtheti. Hisz utána lépek, könnyedén előzöm be és az ajtó is közé állok. Kezem a kezéért nyúl és végigsimítok rajta. Nem hagyom hogy elhúzza.
- Hé, hé! Lya! - elérem, hogy rám tekintsen. Kivárok addig. - Ne menj! Kérlek! -
Elszorul a torkom így elhallgatok és kérlelő tekintettel pillantok rá. Nem hagyhat itt csak így...! Végtére is valentin-nap van.
- Hisz csak most jöttél, kérlek.... nagyon kérlek... maradj! -
Szinte suttogom az utolsó szót. Közeledek egy fél lépést, de még bőven az intim szférán kívül maradok. Mindössze a kézfejét fogom és simítok rajta újra végig.
- Hidd el nem így terveztem az egészet. Rohadt szarul jött ki minden. Ha tudom hogy jössz.... istenem... ha tudom... én... -
Elpillantok ki az ablakon át. Hogy magyarázzam el hogy a nyelvem ledugása Banks torkán, ahogy ő fogalmazott csöppet volt inkább kihasználás, mintsem élvezet? És persze ebből megint Charisma kamatoztatta.
- Veled akarok lenni. Hidd el, semmit nem jelentett az egész. Ha tudom hogy nem maradok egyedül, akkor Belbynek esélye sem lett volna felhúzni. Ő a legnagyobb pletykafészek az iskolában és persze engem talál meg mindig a célkeresztjével. -
Szánalmasnak hat ahogy mentegetőzöm, de legalább igaz. Ezt azért ő is érezheti. Mélyen beszívom és kifújom a levegőt, miközben folytatom.
- Clem rosszkor volt rossz helyen. Hidd el neki volt a legrosszabb. Viszont annyi előnye volt a dolognak, hogy ma senki nem követett. Senki nem tudhat rólad. És talán így a legjobb. Nem gondolod? -
A rózsát a szabad kezébe adom. Félek hogy a fejemhez vágja, de ennyit bekockáztatok. Szabad kezem megemelem ujjaimmal a porcelánsima arcbőrén simítok végig. Elgyönyörködöm benne, és szinte megrészegít hogy újra érezhetem bőrét az ujjaim alatt. Ajkaim kiszáradnak és szétnyílnak. Ha itt hagy biztosan megőrülök. És megölöm Belby-t. Meg lehet még Clemet is. Aztán magamat. Igen... ebben a sorrendben.
- Nem érdekel Fabio, ahogy Clem sem. Csak Te számítasz... Lyana... -
Közelebb hajolok, de tíz centire tőle megállok. Mindössze az illatát szívom be. Nem akarom megcsókolni, míg nem vagyok biztos abban, hogy meggyőztem. Habár akkor biztosan érezné, mennyire sóvárgok utána. Már több mint egy hónapja!
- Ó Lya... annyira... annyira de annyira gyönyörű vagy! -
Mindössze az ujjaim érintik a szőke tincsét és csavarom az ujjaim köré. Tekintetem az övét keresik.
- Kérlek, adj még egy lehetőséget. Ne menj el... - most már tényleg krákogok. - Maradj... -
Szívem hevesen ver, mert tudom hogy vagy ez az a pillanat, mikor meggyőztem, vagy pedig hogy elvesztettem. Érzem a fejem felett suhogó képzeletbeli bárdot. És várom hogy lecsapjon. A kék szemekbe veszek el. Remélve hogy ez enyhíti a kínokat, de félek, csak még inkább fokozza.

szett

⚜

1999. február 14.

Kényelmetlennek éreztem a helyzetet, a kezem már a kilincsen volt és tudtam: ha nem távozok, akkor csak tovább fog fokozódni a feszültség, amit már így is túlságosan kiadtam magamból. „Lyana, egy ilyen csinos lánynak úrinőként kell viselkednie!” – szajkózta anyám állandóan, ha valamiféle mókában szerettem volna részt venni vagy éppen bajt csináltam, esetleg összekoszoltam a ruhámat. Hát anyám, ha ezt látnád, biztosan komolyabb dolgokat vágnál a fejemhez – gondoltam és szégyelltem magamat.
Ahogy Mathias végig simított a másik kezemen, megálltam a mozdulatban. Visszafordultam felé, de már a puszta látványától ideges lettem. Látni sem bírom! – idegeskedtem és elhúztam a kezemet, a virágot, amit a másikba erőszakolt félredobtam.
– Hidd el nem így terveztem az egészet. Rohadt szarul jött ki minden. Ha tudom hogy jössz.... istenem... ha tudom... én... – próbált magyarázkodni, de meglehetősen rosszul ment neki.
Elképzelésem sem volt, mit válaszolhatnék ezekre az összeszedetlen félgondolatokra. Úgy éreztem magamat, mint egy anyuka, akinek a rosszalkodó kisgyereke próbálja megmagyarázni, miért is tette, amit. Nem tetszett ez az érzés és egyre jobban szerettem volna ajtón – sőt országon – kívül lenni.
– Veled akarok lenni. Hidd el, semmit nem jelentett az egész. Ha tudom hogy nem maradok egyedül, akkor Belbynek esélye sem lett volna felhúzni. Ő a legnagyobb pletykafészek az iskolában és persze engem talál meg mindig a célkeresztjével.
Újabb ismeretlen név került fel a listámra. Nem érdekelt a magyarázkodás, szánalmasnak tartottam, hogy legalább nem volt képes hallgatni erről és feleslegesen fájdítja a szívemet, ami olyan távolról csak utána sóvárgott. Túl komolyan vettem… túlságosan beleéltem magamat – ismételgettem a korábbi gondolatokat. Talán igaza van Mathiasnak, végül is ha több ezer kilométerre vagyok tőle, miért is tartanám tiszteletben, hogy adtunk egy esélyt egymásnak? A dühöm egyre erősebb volt, de az arcomra nem ült ki, megtanultam már miként tartsam magamban az érzéseimet. Csupán a szemeimnek nem tudtam parancsolni… de most nem érdekelt, ha látja a csalódott csillogást bennük.
Közelebb hajolt hozzám, megijedtem hogy meg akar csókolni. Elfordítottam az arcomat, nem akartam magamon érezni sem az ujjai, sem az ajkai érintését. Megtévesztettnek és becsapottnak éreztem magamat. Valódi szerelem talán tényleg csak a könyvek lapjain szerepel – gondoltam és hátrébb is léptem tőle.
– Nem maradok – makacskodtam és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
Elzárkóztam tőle, falat húztam kettőnk közé ezzel az egyszerű mozdulattal és továbbra sem néztem a szemébe. El akartam kerülni a tekintetét… mert tudtam: megbocsátok neki, pedig nem érdemli meg.
– Át kell gondolnom, hogy mit akarok tőled – olyan könnyedén mondtam ki ezeket a szavakat, mintha azelőtt bárkinek is kellett volna hasonlókat a fejéhez vágnom.
Korábban nem volt egyetlen igazi udvarlóm sem, vagy akihez igazán vonzódtam volna. Most itt álltam és olyan természetesen jött a féltékenység, a harag és ezek a túlsokat mondó szavak. Annyira kitárulkoztam előtte, amennyire csak lehetett, még ha az arcom nem is mutatta érzéseimet.
– Ugyanis, Mathias, van egy rossz hírem: sokszor nem fogsz látni egy, sőt akár több hónapon át… az én életem ilyen. Nem vagyok egyetlen helyzet kötve – folytattam még mindig ingerülten. – De hogyan adjak ennek… neked egyetlen esélyt is, ha nem bízhatok benned?
Lebiggyesztettem az ajkaimat. Egyszerűen nem tudtam tovább porcelánbaba módjára bámulni magam elé. Ránéztem és a barna szemeinek engedve közelebb léptem hozzá, de nem engedtem meg, hogy hozzám érjen.
– Én úgy mentem el, hogy az a csók azt jelenti: esélyt kapsz – suttogtam. – Nem köteleztük el ugyan magunkat… de számomra, ha valaki jelent valamit, akkor nem csókolózok mással.
Miért mondasz ilyeneket? Miért lettél ilyen szentimentális? A kérdések úgy telepedtek rám, mint egy nehéz takaró, ami alól küzdelmesen lehet csak kikeveredni. Márpedig nekem ki kellett, mert nem fogok sírni miatt… egyetlen ember sem érdemli meg, hogy könnyeket hullassak érte.
– Mondd meg Mr. Lee-nek, hogy köszönöm a tanácsát, de szerintem tévedett. Nem biztos, hogy érdemelsz egy esélyt tőlem – mondtam és toporogva vártam, hogy elengedjen ebből az átkozott szobából.

*
zene: P – Don't Deserve You

outfit


’I don't deserve a chance like this
I don't deserve a love that gives me everything
You're everything I want
I don't deserve your love'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Torkomba gombóc szorul, de hogy újra vagy még mindig, azt meg nem tudom mondani. Csak nézem Lya dacos szemeit, amiben megvillan a harag mellett valami... valami más is. Mi ez? Csalódottság?
Kiráz a hideg, hogy igen. Más nem lehet. És ettől a gyomrom liftezni kezd, kábé húsz emeletet, lefele. Szar ügy mert újra elfog a kétségbeesés. Magam sem értem miért... hisz basszus, nem jelent ő tulajdonképp semmit. És a szívem mélyén érzem hogy ez egy orbitális hazugság. Az a baj, hogy nem bírom kiverni a fejemből. Azóta ott, mikor megláttam az átkozott havas teraszon. Ki tudja mit tettem volna ha Eric nem zavar meg...
A szívembe tőrként nyilallnak a szavak. És percekig csak pislogni tudok.
– Nem maradok –
Vége.... hát vége...
Érzem, ahogy a kudarc átjárja a testem. Fura ez, mert hirtelen baromi kicsinek kezded érezni magad. Jelentéktelennek és... csalódottnak. A harag csak palástolta eddig a felszínt és tessék, ez volt alatta. Lehajtom a fejem, mert nem bírom őt nézni. Ám legyen, ha ennyire akar, menjen. Hogy is gátolhatnám meg benne? Ujjaim üresen zárulnak össze miután a keze már nincs köztük és élettelen hullik le magam mellé. Szemeimmel észreveszem a földön fekvő virágot. Ez a látvány csak még szánalmasabbá teszi az egészet. Lehet még ettől is szerencsétlenebbül éreznie magát az embernek? Lyana eléri, hogy igen.
– Át kell gondolnom, hogy mit akarok tőled –
Nem tudok mit mondani. Mindössze egy bólintásra futja. Az is vérszegény. Egyszerűen érzem, hogy ha kisétál azon az ajtón, soha többet nem látom. Vagy ha igen, totálisan értelmetlen lesz. Mindössze számomra egy színtiszta szadista önkínzás, de hát az persze nem sokakat érdekel.
– Ugyanis, Mathias, van egy rossz hírem: sokszor nem fogsz látni egy, sőt akár több hónapon át… az én életem ilyen. Nem vagyok egyetlen helyzet kötve. De hogyan adjak ennek… neked egyetlen esélyt is, ha nem bízhatok benned? -
Felsandítok, de csak az ajkait nézem. Azok ingerülten ejtik ki a szavakat. Most már tutira ki fogom belezni Belby-t. Lehunyom a szemem, miközben próbálok úrrá lenni háborgó lelkemen. Könnyebb így válaszolni is.
- Tudom, Lya, tudom.... Tudom hogy ilyen az életed, teljesen tisztában vagyok vele, fene vigye el! - nem akarok kifakadni, így elhallgatok egy percre. Kedvem lenne a képébe üvölteni, hogy mennyire utálom ezt. A gondolatát is, hogy mennyi férfi bámulja meg. Mennyi mer csak rá gondolni. És hogy ez mennyire megőrjít. Felemészt a tudat, hogy mennyire szánalmasnak érzem magam emiatt. De nyugalmat erőltetek magamra, s lágyabb hangnemben folytatom.
- Pedig bízhatsz... -
Maga a kifejezés helytálló, de a suta kinyögése baromira nem meggyőző. És emiatt tudom hogy nem fog hinni nekem. Magam sem hinném el. Pedig tényleg bízhatna bennem. Főleg ha többet nem vezetne félre, nem szórakozna velem és nem ültetne fel. Mert tulajdonképpen nem ígértem meg semmit, szóval olyanért büntet most, amihez nincs is köze. Persze ez csak a sértett hiúságom súgja ücsörögve a vállam egyik felén. Szavait azonban inkább magamban tartom.
- Én úgy mentem el, hogy az a csók azt jelenti: esélyt kapsz Nem köteleztük el ugyan magunkat… de számomra, ha valaki jelent valamit, akkor nem csókolózok mással.-
Ahogy hangja átvált suttogásba újra megrettenek. Basszus, ne már! Most mi jön? Úgy érzem magam, mint egy labirintusban, aki keresi a kivezető utat. És halvány lila boszorkányfűkivonata nincs melyik útvonalon induljon. Sőt, már azt is elfelejtette melyikeken volt. Elég gáz a dolog.
- Akkor kötelezd... - nyelek egyet. Ezt akarom? Magam sem tudom. - Olyat kérsz számon, aminem is volt meg. Ez nevetséges...! Kötelezd el magad és... -
Nem bírom folytatni. Ne is kell, mert tudhatja ha megteszi akkor evidensen én is. De ha nem, akkor mit vár? Örökké fogok rá várni? Amilyen idióta vagyok biztosan. De neki ezt végképp nem kell tudnia.
- Csókolj meg...-
Súgom és a többit kiolvashatja a tekintetemből. Ha megteszi, akkor tényleg tudom, komolyan akarja ezt a nem is tudom mit. Barna íriszeim a szépen ívelt arcát fürkészik. Valamiért felötlik benne, hogy talán most látom utoljára, ám ebben a pillanatban ez nem megrémít hanem sokkal inkább megkeményít. Kezdek dacos gyerekké válni magam is, de ezt egyetlen jól kigondolt mondatával porrá zúzza.
– Mondd meg Mr. Lee-nek, hogy köszönöm a tanácsát, de szerintem tévedett. Nem biztos, hogy érdemelsz egy esélyt tőlem –
Összevonom a szemöldököm. Hogymi? Tessék? Hogy jön ide most Lee? Vagyis O’Mara... ?
-  Micsoda? Hát ő volt? - arcom akkor sem nyúlna meg jobban, ha felpofoztak volna. Hirtelen elszáll belőlem minden megbánás meg minden mulyaság. Hirtelen fogom meg Lya karját, de fel sem fogom az ujjaimban feltámadó bizsergést. Agyam attól ezerszer izgatottabb, és lázasan zakatolva kombinál. Mindent, mindennel. Ügyet sem vetek a lányra, aki erőteljesen topog. Menne, de az útjába állok. Beljebb tessékelem a szobába amennyire tőlem telik szelíden, mert érzem hogy kell a hely. Miközben rápillantok komolyan felveszem a pókerarcot, mindössze fürkésző, kutakodó tekintetem sugallja menyire mohón ki vagyok éhezve az információra. - Mit mondott még neked? És miért? -
Észre sem veszem, hogy a kezeim melyik pillanatban ragadják meg a lány kecses vállait. A mikor-t tudom, szóval ezzel a fölösleges kérdéssel nem is terhelem.
- Amúgy O’Marának hívják... -
Magam sem tudom miért osztom meg az információt vele. Talán mert ezzel is azt sugallom mennyire megbízhatatlan figura, és ez engem egyetlen halovány bólitérpiszoknyi fokkal feljebb tornáz talán. Legalábbis remélem. De igazából ez csak jön részben ösztönös zsigerből. Talán mert tényleg nem akarok előtte tiltakozni. Mert valóban fontos számomra, még ha nem is tűnik úgy és nem is hiszi el.

szett

⚜

1999. február 14.

Fájdalomként lüktetett Mathias minden szava. Nem bírtam már a szemébe nézni, összezavarodtam és egyszerűen csak szabadulni akartam erről az elátkozott helyről. Azt hittem majd örülni fog nekem, hogy vár rám… de nem így volt. Hirtelen már nem az a férfi volt a szememben, akinek egy esélyt adtam és annyi levelet küldtem. Az az alak volt, aki akaratom ellenére, minden udvariasságot mellőzve megcsókolt szilveszterkor.
„Nem akarom látni” – ismételgettem magamban a gondolatot. Úgy éreztem menekülnöm kell, mielőtt még jobban belebonyolódok a helyzetbe. Tettem egy lépést Mathias felé, az ajtóban állt és már úgy voltam vele, ha kell félre lököm valahogyan, de akkor is távozom.
Csókot követelt, de én egy ilyen alakot biztosan nem méltatok semmi ilyesmire.
Felsóhajtottam és csak ennyit mondatam: – Igen, ő volt.
Bólintani is akartam hozzá, de végül nem tettem. Semmi értelme nem volt a bizalmaskodó gesztusoknak. Távozni akartam, lezárni ezt a feszültséget, ami közöttünk húzódik. Egyszerűen elegem volt, nem éreztem magamat a helyzet urának és leginkább ez zavart. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy egy másik lánnyal csókolózott, miközben én a távolból is csak utána epekedtem. Mondhat akármilyen „jónak” hangzó indokot, akkor sem bíztam már benne.
– Teljesen mindegy, Mathias, nem igaz? – kérdeztem. – Mr. Lee a javadat akarta, én pedig hajlandó lettem volna a kedvéért adni neked egy esélyt. Láttam rajta, milyen őszintén tekint a barátságotokra és reméltem, tud valami olyat, amit én nem. Talán tévedett és nem vagy olyan jó ember.
Nem ezt a szót kellett volna használnom, azonnal megbántam. Lehet jó ember, attól még mert engem nem szeret annyira vagy éppen nem is gondolta komolyan a dolgot. Ez még nem teszi őt rosszá vagy éppen gonosszá, talán csak az élet nem egymásnak szánt minket. Nem baj, most már elmegyek! – kiáltoztam szinte magamban, alig vártam, hogy távozzak.
– Amúgy O’Marának hívják...
– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.
Ahogy kifutott a számon ez az egyetlen szó, rájöttem: nem kéne vele tovább társalognom. Elég felháborító, amit tett önmagában és nem érdmeli meg, hogy leálljak folytassam ezt a csevegést. Nem különösebben foglalkoztat a barátja neve. Nyilvánvalóan egy kalandor használ álneveket és biztosra veszem, hogy volt oka másik névvel bemutatkozni nekem.
– Valójában nem érdekel az egész – hadartam el gyorsan, mielőtt még bármit is mondhatna.
A szemébe néztem, amiben inkább kétségbeesett csillogást láttam, semmint dühöset. Ezek szerint másképpen érezett, mint én, de nem különösebben érdekelt. A sírás fojtogatta a torkomat, amiért hagytam magamat így csőbe húzni és elhittem, hogy vár rám. Ostoba "kislány" voltam - gondoltam. Igen, talán tényleg nem értem meg a férfiakat...
– Nem érdekel már semmi, ami hozzád kötődik.
Bántani akartam a szavaimmal és reméltem, hogy annyira kellemetlenül érzi magát, mint én. Később persze megbántam, hogy ezeket vágtam a fejéhez... még ő sem érdemelt ilyesmit. Nem kéne így viselkednem - gondoltam és bűnbánóan néztem rá. Nem tudtam kimondani, hogy sajnálom, de talán látta rajtam, hogy csak a düh vezérelt.
Odaléptem hozzá, lábujjhegyre állva csókot leheltem az arcára. Nem vagyok modortalan és főleg nem kegyetlen.
– Au revior, Mathias! – súgtam a fülébe és finoman félretoltam az ajtótól.
Reméltem, hogy nem ellenkezik és minél gyorsabban kint találom magamat a folyosón. Teljesen összetört a szívem, de volt annyi büszkeségem, hogy ezek után ne adjak neki még egy esélyt. Nem szeretem, ha átvernek – márpedig a helyzetet így éltem meg – és ezt Mathiasnak is tudnia kell.  

*
zene: H - Guilt

outfit


’I'm under the bridge
I'll bury this guilt
Forever more
So under the waves
And out of your way
I'll go'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Lya megadja a választ és erre mindössze felszakad belőlem egy sóhaj. Nem értem. Nem értem az egészet. Kissé várlázító, mikor a barátomnak titulálja, újfent, de most nem megyek bele ennek a részleteibe. Nem akarok veszekedni. Hisz úgyse fogja fel, hogy nem a barátom. Még csak jó ismerősnek sem mondhatnám. Inkább egy alkupartner, aki abba jó hogy elérjem, amit akarok. Megfejteni a kulcs rejtélyét, no meg valahogy majd vissza is kell szereznem tőle a pálcámat. Muszáj lesz, mert apám pálcája kicsinál. Túl erőszakos, túl van és... nem, kizárt hogy én legyek túl gyenge. Blaire szerint is a pálca az oka. Attól vannak a hirtelen hangulatváltozások.
– Teljesen mindegy, Mathias, nem igaz?  Mr. Lee a javadat akarta, én pedig hajlandó lettem volna a kedvéért adni neked egy esélyt. Láttam rajta, milyen őszintén tekint a barátságotokra és reméltem, tud valami olyat, amit én nem. Talán tévedett és nem vagy olyan jó ember. -
Nem, nem mindegy!
Kiáltanék, ordítanám, de nincs időm rá. Mert Lyana folytatja, megállíthatatlanul és bár ne tenné... Mert a szavak a lelkemre zuhannak ólmos súlyként. Agyonlapít. Főleg az utolsó mondata. S mintha talán ő maga is megbánná... de mindegy már. Nem visszakozik mindössze szomorúan néz rám én meg... hát én nem bírok ránézni többet. Kibámulok az ablakon, hagyom hogy a délutáni fény a szemembe világítson. Elvakít, de jobb ez így. Szaporán pislogok és ez legalább segít nem teljesen belesüppedni a lány által kreált keserűségbe. Ha úgy történnek tutira belefulladnék. És azt nem előtte akarom.
– Valójában nem érdekel az egész –
Hát persze hogy nem érdekli...
A csalódottság mérhetetlenül elkezd mardosni. Fájdalmasan.
– Nem érdekel már semmi, ami hozzád kötődik. -
És ez a végső, kegyetlen döfés az, aminél érzem, fölösleges és hasztalan bármi. Lehajtom a fejem, mert a szemem elfelhősödik és ennek oka csakis a túl sok fénysugár lehet. A következő percben megérzem a puha, édes púderillatot és ez mintha még nagyobb pofon lenne. Szívem belesajdul a lány elvétett mozdulatába. Megérzem az arcomon a puha ajkakat, amik mintha egy gyógyírként akarnák beforrasztani a lelkemen keletkezett sebet, ám még nagyobb lyukat ütnek belé. Mélyen szívom be az illatát és tudom, sose fogom tudni kiverni a fejemből. Végtelennek tűnik ez az egyetlen aprócska pillanat s azt kívánom, hogy soha ne érjen véget. Ám az időnek képtelen még a legnagyobb mágus is gátat szabni. Én sem tudom sem meghosszabbítani a percet sem megmásítani a lány tettét. Elhúzódik, és ajkai után ég a bőröm. S finoman taszít arrébb, szelíd erőszakkal, aminek nem állok ellent. Nincs igazán értelme, mert mindent elmondott. Érzem, ahogy eltávolodik és már fel sem fogom szavai értelmét. Ahogy felpillantok, utána, már csak a távolodó szőke tincseket látom. Meg a csipkeruha anyagának suhanását. Lehunyom a szemem és a plafon felé fordulok. Kiszakad belőlem a sóhaj, keservesen, amint bezárul az ajtó mögöttem.
Egyedül maradtam és szívem szerint elengedném a bennem tomboló haragot. Ha ezt tenném, akkor biztosan nem maradna egyetlen ép szeglete sem a szobának. Aztán rájövök hogy nincs kedvem törni-zúzni. Ujjaim az arcomhoz érnek, és megdörzsölöm ott, ahol Lyana megcsókolt.
A fene vigye el azt a nőt! Sőt, az összeset!
Tekintetem a pezsgőre téved. Odalépek hozzá, megfogom a nyakánál és kiveszem. Gyors mozdulattal távolítom el a fóliát és egy halk durranás kíséretében bontom ki. Nem bajlódom a pohárral, úgy ahogy van lenyakalok egy jó adagot belőle, majd az ágyhoz sétálok. Leülök rá és percekig csak bámulok. Aztán hanyatt fekszem és a plafont bámulom. Azon tűnődöm hol csesztem el mindent. Mondjuk elsősorban ott, hogy belé szerettem. Röhejes kimondani, mert tulajdonképpen fogalmam sincs milyen is az. Az tuti hogy a legnagyobb hiba akkor volt, amikor szilveszterkor megláttam. Talán fél órán át agyalok, s mindössze az alkonyat térít magamhoz. Vissza kell indulnom a kastélyba. Mogorván ülök fel s a halk puffanás felé kapom a fejem. Az ajándék, amit a lány itt hagyott, a földön pihen nem messze tőlem. Unottan nyúlok felé és veszem a kezembe. Ez is ostoba pénzkidobás volt. Könnyedén zsebre teszem. Már nem érdekel ha meggyűrődik vagy megsérül. Odalépek a fotelbe lévő ajándékokhoz is. Felmarkolom őket kissé hevesebben, mint érdemelnék, majd az ajtóhoz massírozok. Utoljára még egyszer végignézek a szobán. Ugyanolyan mint volt, mindössze most már aranyló fényben fürdik. Elhúzom a szám és lépek, de valami puhára. A földön fekvő rózsa köszön vissza, mikor lepillantok. Elfog a hányinger, mégis lehajolok. Percekig csak tűnődve nézem, majd végül úgy döntök magammal viszem azt is. Kifele menet majd odaadom a recepciós boszorkánynak. Legalább neki lesz egy jó napja.
Halkan húzom be magam mögött az ajtót, szenvedő arccal. Érzem, a szívem egy kis darabját ma elvesztettem itt, ezen az ócska szobrokkal őrzött szállodában. És kifelé menet azt kívánom bárcsak én is kővé válnék, mint az oroszlán a lépcsősoron. Akkor talán nem fájna ennyire ez az egész meg vele együtt az elcseszett életem.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~