Alacsony asztalok az emeleten

A bájosan, otthonosan nyikorgó lépcsőn felballagva egy kellemes hangulatúan kialakított kis részt találsz 4-5 alacsony asztallal.
Idefent, ha épp nincs tanárveszély, lehet varázspipázni.

Sok hűhó vajsörért

Willow Fawcett & Kean R. Rowle & Elsa Channing & Leon R. Lutece

            Az indulatok szép lassan szabadulnak el - soha nem egyből, egy asztalra vágott söröskorsó formájában, mert ahogy Leon is megmondta, mégsem vagyunk barbárok. Nem, az indulatok olyanok, mint a hátam mögött álldogáló balszerencse, lassan kezdődik, még hagyja, hogy azt hidd, megúsztad, nem történik itt semmi nem ide illő, és akkor egy laza kis csuklófordításnyi lélegzetvétellel elindítja az apokalipszis négy lovasát, nevezetesen Willow Fawcett, jelenleg gondolom elég feszült professzor formájában, Kean R. Rowle részvételével, aki még nyilván nem sejti, hogy milyen nehéz rokonságba csöppent, Elsa Channing hathatós közreműködésével, aki most is rugdossa a bokámat az asztal alatt, gondolom abban a reményben, hogy tudom a megoldást a helyzetre, pedig nem... és ne felejtsük el az én drága unokabátyámat, aki úgy néz végig rajtunk, mintha mind Szodoma és Gomora tékozló gyermekei lennénk, és most az ő utolsó idegszálán akarnánk párosával polkázni. Illusztris társaság... De mégis hogy alakult mindez így....?
             Nem lep meg senkit, ha tudja, az indulatok mindig lassan szabadulnak el.

             Egy ideje élénk levelezésbe vagyok bonyolódva az unokanővéremmel, aki az első találkozás után rég elveszett húgát vélte bennem felismerni, én pedig készségesen beleillettem ebbe a szerepbe, és készségesen válaszolgattam az átkozódásból lassan tanácsot kérő üzenetekre, amelyeknek a főszereplője egy bizonyos Mr. Rowle volt, jobb napokon Kean fedőnéven, rosszabbakon stílusosan csak egy B. jelzéssel jelölve, ami szerintem a bunkó lehet, de sosem kérdeztem meg, jobb nem belemerülni ebbe túlságosan. Elsa olykor benézett Leonhoz, aki, miután meggyőződött róla, hogy nem találtam benne úgymond támogatóra az agybajomban, miszerint továbbra is fent kívánom tartani a barátságomat a gitárossal, a szórakoztató beszélgetéseink harmadik tagja lett, persze, hogy kaptunk az alkalmon, amikor meghirdették az első szabad hétvégét, és rögtön randit is beszéltünk meg a Három Seprűbe. Valahogy még Leont is rávettük a csatlakozásra, miután jó előre megígértük neki, hogy nem fogyasztunk alkoholt sem direkt, sem véletlenül.
              - Azért... valahol örülök neki, hogy most van alkalmam megszemlélni a falut. - jegyezte meg az unokabátyám még a birtokról kivezető úton a sálát igazgatva - Kaptam már ugyan meghívást ide, de mégis jobb családi társaságban felfedezni azt.
              - Tényleg? Miért mondtál nemet? - kérdeztem vissza meglepetten, mert az első új információ volt.
              - Nem megfelelő személytől érkezett.
              Jó eséllyel meg tudtam volna tippelni, kit ért alatta, de a hangulat háborítatlansága érdekében nem folytatom a témát, és lassan meg is érkezünk a főutcára, ahol már Elsa javában integet nekünk. Kellően lelkesnek látszik, egyrészt nyilván a szabadnap lehetősége miatt, másrészt mert alapvetően napsugarasabb a jelleme, mind kettőnknek, akiket összezárva, és néhány borongósabb gondolatot felvetve megkapjuk az angol időjárás minden kellemét és báját. Követjük az épületbe, és amíg Leon érdeklődve nézelődik, néha odaintve egy-egy diákjának, én az unokanővérünk szavait hallgatom.
              - ...szóval ezzel váltunk el legutóbb, és továbbra sem értem, hogy mi is van most, pedig... - elérünk a pulthoz - Tényleg, mit isztok? Igen, Leon, emlékszem, csak hétszer mondtad el, hogy semmi alkohol, de már elsőre is sikerült megjegyezni. Mins, kiegyezünk a vajsörben? Az úriember meg nagyon szofisztikáltan teát iszik, gondolom. Menjetek, foglaljatok asztalt fent, ahogy nézem, még időben jöttünk.
               Megfogadjuk a tanácsát, csak ehhez felmászunk az emeletre, és az első kényelmesnek látszó asztal mellé le is ülünk. Csak amikor átnézek a kis helyiség belső terén, akkor akad össze a tekintetem egy égszínkék szempár tulajdonosával... És elnevetem magam. Willow, te követsz engem? Csak akkor tudom elszakítani a mosolyomat tőled, mikor Elsa érkezik meg az italokkal, és úgy néz arra az asztalra, mint aki szellemet lát.
              - Csak nem ismered Fawcettet? - kérdezi kicsit hűvösen Leon, aki azért udvariasan átveszi tőle a poharakat - Kérlek, ne mondd, hogy te is szimpatikusnak találod a bőrkabátos modorát.
              - Öhm nem, csak nem gondoltam, hogy itt fogok összefutni Keannel is... - végül mindhárman realizáljuk, hogy mindenki ismer majdnem mindenkit, és vélhetően úgyis egymásról fogunk beszélni, tehát némi asztal összetolás és általános köszöntgetés kezdődik, majd kicsit átalakul az ülések sorrendje.
                Balra tőlem Elsa, aki feltűnően kezd hasonlítani arra, amikor a tavasz első napsugarai felolvasztják a telet, mellette akkor ezek szerint Kean, aztán Willow, akit próbálok nem folyamatosan mosolyogva fixírozni, kettőnk között pedig a teáját kimérten kavargató Leon. Így indult hát az idill, elvégre mint tudjuk, az indulatok soha nem egyből szabadulnak el....

Minerva Balmoral & Elsa Channing & Leon Lutece & Willow Fawcett

A katasztrófa első jele, hogy nem veszed észre az első jelet. Soha, még akkor sem, ha ott van az orrod előtt. De ezek a jelek annyira aprók, hogy nem is gondolnád, baj lesz majd belőle a későbbiekben.

Mikor meghallottam barátom kimenőjét Roxmortsba, tudtam, nem hagyhatjuk ki azt a hétvégét. Igen, tartottuk addig is a kapcsolatot, de egy jó sör mellett elmesélni egy történetet egy igen furcsa kapcsolatról – legyen szó róla vagy rólam -, sokkal jobb, mint bagolypostán keresztül. Így hát egy kicsit késve ugyan, de alig kilencre megérkeztem a Mézesfaláshoz, ahova a találkozót beszéltük meg.
- Azt hittem sörözni fogunk – veregetem meg a vállát.
- Azt is, de ezt még előtte el akartam intézni, csak egy perc. Nem gondoltam, hogy…
- Hogy a reggeli ébredés majd sokkal rosszabb lesz, mint általában? Mióta is tanítasz, és még nem szoktál hozzá?
Válaszul csak egy rosszalló nézést kapok, amit pedig már megszoktam tőle. Tudom, hogy sokkal komolyabban veszi a dolgokat, mint ahogy mutatja. Gyorsan is végez, és már indulunk is a Három seprű felé. Régen mennyit jártam ide, még az Akadémia alatt is visszatértem néha. Megveregeti a vállam, majd elindul az emelet felé.
- A tanári fizetésedből nem telik két sörre? – kiáltok utána, mire csak int egyet.
A pulthoz lépek, ahol megrendelem az italokat, és azonnal utána is eredek, amint megkaptam őket. Az emeleten a lépcsőtől egy távoli asztalhoz ül le, a földszinten még alig vannak diákok, nem hiszem, hogy ez lenne az oka a választásának.
- Félsz valamitől? Nem akarod, hogy a diákjaid lássanak részegen?
- Részegen? Ugyan, miért zavarna, ha iszok egy-egy pohárkával? Attól pedig még nem leszek részeg. Egyébként is, megmondtam, ha elkapnak, akkor szívesen iszom velük egy pohárral.
Igen, hogyne. Még hogy nem lesz részeg. Ha úgy bírná az alkoholt, mint ahogy a vizet, akkor tényleg nem lenne részeg, így… Remélem, lesz majd valaki, aki…
- Ne is gondolj rá! Nem kell majd visszatámogatni.
- Azt hittem, hogy én vagyok a legilimentor – mosolyodom el, majd koccintunk egyet.
Nagyon jól esik, ahogy a hideg ital végigszalad a torkomon. Bár, kinn elég hűvös van, mégis úgy gondolom, hogy ezt melegen vétek lenne inni.
- És mi van azzal a nővel, azzal az Elsával?
Kis híján félre is nyelek. Nem gondoltam, hogy ennyire a közepébe fog vágni.
- Semmi. Nem az esetem, és amilyen pimasz és feleselős, még szerencse, hogy az elején kiderült, hogy nem illünk egymáshoz.
- Tudod – kezd bele sokkal komolyabban, mint kellene, miközben lerakja a poharát. -, eléggé ismerlek már, látom rajtad, hogy fülig szerelmes vagy belé.
- Dehogy! Esélytelen, hogy én abba a nőbe szerelmes legyek.
Nem tudom, miért tagadom, hiszen tényleg így van, viszont a viszonyunk elég felhős. Borús vagy éppen viharos, lehet választani. Viszont róla is hallottam már róla, hogy az a kis fiatal lányka, akivel a nyáron ismerkedett meg, most a diákja. Barátom, te sokkal nagyobb bajban vagy, mint ahogy azt valaha gondoltad volna.
- De most mesélj te. – Még mielőtt végleg az én oldalamra terelődne a figyelem, de akkor inkább abba az irányba fordítom a fejem, amerre figyel, a lépcsők felé. Szerencsére nincs semmi a kezem ügyében, így csak egy ’Na ne, hát itt is? Ez a nő mindenhol ott van?’ gondolat telik tőlem, ami meg viszont az arcomra van írva.

Ahogy a rendezkedés után végignézek az arcokon, rájövök, hogy a katasztrófa immár megvetette lábát a kocsmában, és csak arra vár, hogy mindent elsöprő viharként tomboljon majd a Három seprű emeletén. A kérdés az, ki lesz az, aki a legjobban megússza, mert a közöttünk cikázó láthatatlan villámokból ítélve komoly harci sérüléssel tér majd mindenki haza. Leginkább barátom, ha nem találja meg azt a bizonyos egyensúlyt, amivel kedvezhet Leonnak és Minervának egyszerre. Az oldalamra pillantok. Vagy én, ha megint egy rossz szót szólok, ami nagyon nem tetszik majd neki.

Bonjour, tristesse!

Willow Fawcett & Kean R. Rowle & Elsa Channing & Leon R. Lutece

        Szeretném, ha mindketten tudnák, mennyit jelentenek nekem, mégis úgy érzem, az aggodalmaim csak árkot ásnak közénk, és mire észbe kapok, olyan világok húzódnak majd közöttünk, amelyek természetét nem is sejtem igazán. A kavargó teámat nézem, oldalamon érzem a fiatalabb unokahúgom tekintetét, várakozón vizslat, talán attól tart, hogy esetleg újra felrovom neki a felelőtlenség bűnét, amivel olyan könnyedén viccel ő és Fawcett is. Belefáradtam csodálatosan borzasztó intelmekkel ijesztgetni, a fiatalsága, vad bája úgyis úgy áll rajta, mint egy páncél könnyedségből és életszeretetből, amelyen végigsimítva engem csak sebek érnek. Elsa sem érti, mitől féltem annyira, a szembogarai most egyébként is erre az úrra fókuszálnak, így egyedül maradok.
            Ettől tartottam igazán, holott... milyen nevetséges félelem ez valakinél, akinek ez a sorsa. Nem mindenki születik valakinek párjául, engem pedig a látomásaim egy külön hangtartományba helyeznek mindenkitől távol. Amikor azonban kettőjükkel, néha hármójukkal ültem a szobámban, pár órára az a benyomás ért, hogy ebből vezet kifelé út, csak nem szabad hátra tekintenem a pokolból igyekezvén a fényre. Önzőnek tartom magam, amiért azt szeretném, hogy ez a játékos kedvesség rám irányuljon, de nem tudom megbánni igazán. Duzzogó gyerekként merítem a kanalam újra meg újra az italomba, amelyből gőzsárkányok kavarognak a plafon felé, és csak akkor nézek fel, amikor Minerva az üres korsójával elindul a földszintre. Hosszan figyelem a vállán ugráló tincseket, de bántóan hamar eltűnik a lépcsőn kopogva, és akkor már senki nem akadályozza, hogy beszélgetést kezdeményezzünk. A távolban megszólalnak az ágyúk...
             - Ez az egész véletlen, ugye, Mr. Fawcett? - fordulok a jobbomon ülőhöz - Meg sem próbálja kijátszani a kérésemet, ugye? Az utolsó komolyabb beszélgetésünkön tisztáztuk a véleményünket, szeretném, ha meg is maradnánk annál.
            Most biztosan nem lettem közelebbi barátja ezekkel a kijelentésekkel, de nem bánt a gondolat. Jólesően belekortyolok a még forró teába, bár nekem kicsit édes a méz miatt, de egyelőre a hangulatot szívom magamba. Jelenleg csak négyen vagyunk, Elsa a zavarát leküzdve beszélget a másik úrral, aki ezek szerint az a bizonyos Mr. Rowle, akiből eddig a nevén kívül nem sokat ismertünk. Elég szokatlanul mutatnak egymás mellett, de határozottan van köztük egyfajta je ne sais quoi, amely ugyan vágy és törekvés benyomását kelti, de ez valahogy sokkal inkább nyugtat meg, mint a másik két ember egymáshoz való bármilyen viszonya.
             - Végül mégis teljesült a kívánsága, elvégre együtt fogyasztjuk az italunkat egy pubban. - jegyzem meg Willow-nak - Bár nem számítottam rá, hogy így alakul majd, vélhetően egyikünk sem, de a jövő még számomra is kiszámíthatatlan. Ahogyan a szerelem is... - pillantok föl a párosra - Mit gondol róla, hogy az unokahúgom és a barátja ilyen jól ismerik egymást? Úgy tűnik, mintha valahogy újra meg újra bevonzaná a családom tagjait.

Minerva E. Balmoral & Elsa C. Channing & Leon R. Lutece & Kean R. Rowle

          Nem vagyunk egyformák, amit az is bizonyít, hogy ma reggel még nem gondoltam, hogy ez fog történni velem. Egy társaság az asztalnál, akik mind másmilyenek, mind teljesen különböző fénnyel árasztják el egymást, és mégis ettől alkotnak egy csodálatosan szép egészet, amivel beragyoghatják a környezetüket. Pont mint egy világító festmény a falon, amit csak sötétben érdemes nézni, hogy értelmet kapjon az az egyszerű motívum is.
          Ahogy hallottam valakitől, az emberek vonzzák egymást, mint a mágnes, és ez azokra különösen igaz, akik egymásnak lettek teremtve. Igen, Elsa és Kean határozottan egymásnak lettek teremtve. Hogy mi a helyzet Minervával és velem? Nos, ezt a mellettem ülő Leonnal talán nem kéne megvitatnom. Nem tagadom, vágyakozva nézek a távozó lány alakja után. Már akkor majdnem elhagytam magam, mikor a nyárbúcsúztató és őszköszöntő fesztiválon találkoztunk, de akkor még azt gondoltam, hogy mugli, és mikor rádöbbentünk mind a ketten mekkorát tévedtünk. Nos, az több volt, mint sokkoló. Kicsit félve is gondolok vissza a közvetlen utána történtekre. Jonathanra és Leonra. Szerencsére az előbbihez mentem elsőnek, ennek köszönhető, hogy most itt tudunk ülni ilyen nyugalomban egymás mellett.
          Mostanra megváltozott a helyzet. Úgy érzem változott a kapcsolatunk valamennyit, és csak erősödött, bár már nem érzem annyira azt a késztetést, mint ott a templomban. Egy gyerekkori emlékem jut eszembe, amikor megkergettem egy kislányt, hogy elvegyem a nyalókáját, mire bosszúból megpuszilt. Fura, már akkor volt valami a lányokban, amit nem értettem. És igen, mert miért is ne kellett, hogy legjobb barátom szemtanúja legyen ennek az emlékezetes emléknek.
          - Hogy? Tessék? – térek észhez merengésemből, ahogy meghallom Leon hangját. – Igen, ez véletlen. Egyébként is mi voltunk itt előbb Keannel. És erről jut eszembe.
          Felemelem a kezem, hogy jelezzem beszélgető partneremnek, hogy valami nagyon fontos elmaradt itt a nagy ámuldozásban. Odalépek Elsához és a kezem nyújtom felé, majd megcsókolom az övét.
          - Üdvözlöm, Willow Fawcett vagyok.
          Rámosolygok barátomra, mintha attól jobb lenne, hogy megteszek valami olyat, amire ő nem gondolt. Pedig akár mérget is vehetnék rá, hogy már megtette valamilyen formában korábban. Mindegy, legalább ezen is túl vagyunk. Visszaülök a helyemre, és újra Leon felé fordulok.
          - Bocsáss meg, de ezt meg kellett tennem. Nem tudok róla, hogy Kean bemutatott volna, és az asztalok rendezgetése miatt kimaradt.
          A számhoz emelem a poharam, és belekortyolok a maradék italomba. Barátomnak és a társaság többi tagjának még van, ezért nem állok fel, és megyek Mimi után. Talán majd egy kicsit később, ha hozhatok már több pohárral. Annak nincs értelme, hogy egyesével járkálunk a pulthoz. Bár, talán ˙megérne egy próbát. Nem, mégse, inkább most megnyugtatom Leont, elvégre úgy is alakulnak a dolgok, ahogy megbeszéltük. Szándékosan nem keresem Minervát, de ha összefutunk valahol, akkor nem kerülöm ki. Mint a legutóbbi hétvégén sem.
          - Valóban, egészen fura módon ugyan, de ez így van. És a hölgyek mást is megmutattak a faluból vagy egyenesen idehoztak?
          Elgondolkodom viszont a második felén a mondandóját. Aztán ahogy rájövök mennyire igaza van, arra is ráébredek, hogy talán ők a legjobb dolog az életemben, és ezt csak Minervának köszönhetem. Még a második napon megesett beszélgetésünk idején megesett felismerés óta szinte minden nap eszembe jut, hogy gyerekként ott álltam a kerítésnél, és néztem Leon távolodó alakját.
          - A szerelem kiszámíthatatlan, Leon. Néha ott csap le ránk, ahol nem számítunk rá, és akkor, amikor már le is mondtunk róla. – Talán a keserűség is beszél belőlem egy kicsit, de lényegében nincs rá okom, nem tudom, miért teszem. – Kean bizonyos dolgokban könnyen kiismerhető, másrészt viszont sohasem lehet tudni, hogy mire gondol. Az unokahúgod nem ismerem, róla nem tudok nyilatkozni. Én? – elmosolyodom. – Kean nem a családtagom, hogy sikerült egy bizonyos fokig bevonzania egy családtagját, az igazán csak rá tartozik.
          És talán mégsem annyira véletlen, mint gondolnánk. Csak az előbb említettem azt a bizonyos gondolatot, és lám, fura módon, de teljesült. A többi már rajtam múlik, tudom.
          - Ms. Channing, a barátom sok dolgot mesélt önről, de azt nem mondta, hogyan is ismerkedtek meg, és mivel foglalkozik azon belül, hogy minisztériumi alkalmazott?
          Intek, hogy egy pillanatot várjon még a válaszával, gyorsan Leon felé fordulok, és közelebb hajolok hozzá. Megpróbálom nem úgy feltenni a kérdésem, de már nem tudom, hogy mikor fog kiakadni, és mikor hagyja tovaszállni a többivel együtt.
          - Leon, szeretnék kérni tőled valamit. – Meg sem várom a válaszát, csak folytatom. – Tudod, nem szeretném… - Hogy is mondhatnám el neki? Valószínűleg a legegyszerűbben; őszintén. – Tölthetem nálad a karácsonyt?
          Tudom, tudom. Még messze van, de jobb előre felkészülni, mert van néhány meglepetésem a számára. Elmosolyodom, akármi lesz a válasza, már magának a kérdésnek a feltevése is jó érzéssel tölt el. És bár elfordultam, és suttogtam, biztosra veszem, hogy az asztalnál ülő másik két fél is pontosan tudja, hogy mit mondtam.

Blame it on the alcohol

Willow Fawcett & Kean R. Rowle && Leon R. Lutece

         El tudok képzelni kevésbé kínos helyzeteket - Merlin, még az a bizonyos első randink is szebb véget ért, mint amiben most itt üldögélünk az unokabátyámmal és a legjobb baráttal. Elsa mosolyog, Elsa dehogy árulja el, hogy nem minden részletet osztott meg Leonnal, bőven elég fura ez enélkül is, hagyjuk csak szépen eltemetve a dolgokat, ne bökdössük szemen az alvó sárkányt ugye, ahogy a mondás tartja. Én nem nézek Keanre, ő nem emlegeti a nem is olyan távoli múltat, és főleg senki nem piszkálgatja a kérdést, miért váltottam pozíciót, és mind boldogok leszünk.
         -Üdv! Tegeződünk is? - kérdezem mosolyogva, furcsa is ez a kézcsók - Nem, Keannek nem erőssége a szerinte alsóbb rétegek iránti empátia. De hát így ismerjük és szeretjük mind, nem igaz? Már persze aki bele akar tartozni a mindenkibe.
         Jaj fogd már be. Tényleg tovább tudok még rontani az egészen a megjegyzésekkel? Mintha minden értelmes elképzelésemnek direkt az ellenkezőjét csinálnám, mióta megismertem.. Kezdődött a tárgyaláson, és nagyon szépen eldöntöttem, hogy nem érdekel egy olyan ember, akinek még a tarkója is nedves álmokat generál másokban, aztán elmentem vele 'kávézni.' Ott elhatároztam, hogy a józan ész ellen való vonzódni hozzá, mert a külső nem minden, és mégis tetszett, csak a dolog borral nyakonöntésben végződött, hangsúlyozom, hogy jogosan. Bárki, akit ismerek, itt mondaná, hogy rendben, köszi, de köszi nem, de én akkor még fogtam a pszichológiai diplomámat, és lazán a szemétbe hajítva mentem 'megbeszélni' a történteket, azzal a szilárd kijelentéssel, hogy nem érdekel, ha ő maga is lenne az utolsó férfi a bolygón, akkor sem akarnék hozzá közel kerülni, sem fizikailag sem érzelmileg. Ha most higgadtan akarom elemezni az esetet, a legjobb megoldás az, hogy felállok és angolosan távozom, mielőtt kitör valaki katasztrófa amit én generáltam. Mégsem, nem lesz rá szükség, Leon már felháborodottan húzza odébb a székét, észrevétlen marad, hogy milyen komoly erőfeszítéseket teszek, hogy ne bámuljam a legjobb meggyőződésem ellenére Keant.
         - Nem hiszek ilyen módon az emberi érzelmekben. Sajnos sokszor vezetnek tévútra, és olyankor jobb, ha beavatkozunk, mielőtt valaki megsérül. - hirtelen húzza meg a teáját, és ugyan mindannyiunknak komoly égési sérüléseket okozna ugyanez a mozdulat, ő békésen beszél tovább - Egyéb iránt még csak itt voltam, a kötelességeim szólítanak hamarosan. Még egy dolog, amiben különbözünk.
         Hallottam már Leont a férfiról nyilatkozni, illetve Minervát is, de a két vélemény olyan szinten tért el egymástól, mintha két különböző valakit jellemeztek volna, úgyhogy itt volt a nagy pillanat, hogy személyesen megismerjem és eldöntsem, melyikük az elfogultabb, mert nyilván mindketten, csak hogy mennyire...? Elkaptam azt a pillantást, amit Willow vetett az unokahúgomra távozás közben, de azt is, ahol Leon  komor tekintete ráfordult válaszul, úgyhogy fogalmam sincs, a diplomám és gyakorlatom ellenére, de nem lehet valami nagy élvezet ilyen tűzfészekben élni.
         - Nem mesélte? Nem lep meg...De az imént nem kezdtünk tegeződni, Willow? - mosolygok rá, és kiélvezem a garantáltan nem komoly alkoholmennyiséggel ellátott vajsörömet -Auror vagyok, bár inkább diplomáciai jellegű, és leginkább talán a nyelvtudásom miatt. Nem mind élvezhetjük azt a kegyet, hogy kizárólag a hasizmaink tökéletes kockái után kapjuk a fizetésünket, ugye... - elnevetem magam Kean arckifejezését látva -De egy per miatt ismerkedtünk meg. Tudod, köztünk szólva először egy műveletlen szépfiúnak tartottam, aztán elhívott egy kávéra, és akkor arra jutottam, hogy ő a legnagyobb seggfej, akivel valaha találkoztam, most meg.. Be kell ismernem magamnak és neked is, hogy mindezek ellenére kedvelem, bár remélem, azért nem jött ki olyan könnyen a bor, amivel megfürdettem.
         Mivel épp mellette vagyok, egy biztató kis szorítást megengedek magamnak a térde fölött közvetlenül. Sok mindenen átmentünk, volt hullámvasút, vihar és minden egyéb, ami másokat már teljesen tönkretett volna, és habár nyilván megőrültem, hogy még biztosítani is akarom a jóakaratomról, azért nem közömbös közel sem. Folytatnám a szép gondolatok sorát, mikor Leon lecsapja a csészét az asztalra és megfagy a levegő.
          -Mégis mire véljem ezt a kérdést, Mr. Fawcett?! Most valami újabb otromba vicc tárgyává kíván tenni egy hagyományt? - közbe akarok szólni, hogy nem hiszem, hogy ilyen szándékai lennének, de lenyűgöz, hogy sosem láttam még ilyennek - Milyen szándéka van ezzel a kérdéssel, miért ilyen hirtelen? Azt hiszem erre választ várni teljesen jogos kérés, főleg, mert a viszonyunk éppen az ön bőrkabátos modora miatt nem áll úgy, hogy efféle kijelentés maradéktalanul elhangozhasson!
          

Minerva Balmoral & Elsa Channing & Leon Lutece & Willow Fawcett

Willow mindig mondta, hogy mennyire feszült köztük a helyzet, de azt azért nem gondoltam volna soha, hogy még annál is lehet feszültebb, mint amit akkor szoktam átélni, mikor hazamegyek apámhoz. De most komolyan, hogy tud két ilyen remek ember így összeveszni egy ki tudja milyen apróságon? Oké, barátom verzióját már rengetegszer hallottam arról a bizonyos időszakról, és az újbóli találkozásuk sem volt éppen rózsás, Minnie felbukkanása pedig csak tovább rontott rajta.
- Igen, ahogy jól esik. De természetesen, ha ragaszkodsz a magázódáshoz, akkor abban is benne vagyok.
Egy valamihez barátom biztosan jobban értett nálam. Az első találkozás okozta sokkok elkergetéséhez. Neki minden valahogy sokkal természetesebb volt, mint nekem. Willow bólogat még mielőtt visszaülne a helyére Leon mellé. Nem is tudom melyik a nagyobb megkönnyebbülés számomra. Az, hogy barátomnak már nagyon nehéz újat mondani rólam, vagy az, hogy Elsának még mindig van humorérzéke, már ami a megismerkedésünket illeti.
- Tudod, Elsa, azért veled sem olyan könnyű, ha már itt tartunk. Bekerülni a te köreidbe nehezebb, mint bármi más, amivel valaha találkoztam egész életem során. Pedig – megfogom a kezed, és én is nyomok rá egy csókot. – Pedig nagyon keményen próbálkozok, ezt elismerhetnéd.
Közben az asztalok másik felénél már kezd kialakulni az a csetepaté, amire talán számítanom kellett volna, de mégse tettem. Egyelőre hagyom őket kibontakozni, elég felnőttnek tartom őket, hogy ne kelljen közbeavatkoznunk szerelmemmel. Hmm… nagyon ízletes ez a szó a mellettem ülőre nézve. Aztán egy pillanat alatt megváltozik minden. Nem, szándékosan nem meséltem el neki. Ingatom a fejem, hogy még csak véletlenül se kezdjen bele, de aztán már késő. A fejem fogom, és kerülöm az asztalnál ülők tekintetét.
- Igaz, bocsánat. – Látom rajta, hogy mennyire lenyűgözik ezek az információk, csillog a szeme a kíváncsiságtól, és a tudásvágyának csillapításától. Ebben nagyon is hasonlítunk egymásra. – Komolyan? Nagyon jó lehet ilyen dologgal foglalkozni. Ami pedig Keant illeti. El kell ismernem, hogy néha tényleg kibújik belőle a seggfej, de akkor… Auu.
Muszáj oldalba bokszolnom, de szerencsére érti, hogy nem komoly. Mosolyog, csillognak a szemei, de most másként, mint az előbb. Látom, hogy viszont valami bántja, amire eddig talán nem figyeltem fel vele kapcsolatban, és azt hiszem a jelenlévők közül engem lep meg a legjobban a feltett kérdés.
- Willow, karácsonyozhatsz velem, ahogy eddig is, de miért…
Inkább nem fejezem be, mert a megkérdezett is válaszolni kezd, de ha eddig fagyosnak neveztem a légkört és feszültnek, akkor most nem tudom mit mondhatnék. Csak figyelem az éppen kialakulni készülő katasztrófát, mert megállítani már nem tudnám. Én nem, egyedül semmi esetre sem. Elsára nézek, kicsit segítségkérőn is. Most igazán ízelítőt kaphatunk abból, ahogy viszonyulnak egymáshoz.
- Nem, egyáltalán nem akarok tréfát csinálni ebből a hagyományból, ez a legőszintébb dolog, amit mostanában mondtam. Leon, még akkor is, ha szétszedsz apró darabokra, szeretném veled tölteni a karácsonyt. És ne haragudj Kean, de… - fordul felém, és tudom mit akar mondani.
- Semmi gond, megértelek. Anyám társasága, ahogy apámról beszél nem éppen az, amire akkor vágyhatsz. De akkor is megoldjuk majd valahogy, csak…
- Nem.
Látom rajta, hogy döntött. A legutóbbi karácsonykor háború dúlt. Előtte feladatot hajtottam végre, nem voltam vele. Előtte pedig nagyon csúnyán ért véget az az este. Akkor mondta, hogy többet nem fog így velem ünnepelni, és én megértettem. Ahogy azt is, hogy most már vágyik valakinek a társaságára, de miért pont…
- Willow, barátom, ne tedd ezt, az…
- Sejtettem, hogy nem fogod tudni megállni majd, hogy nem leskelődsz.  Nézd Leon, nekem csak egy igen vagy nem is megfelelt volna, nem kell ennyire felhúznod magad. Az a csésze sem tehet róla, hogy pont a te kezedbe került. Talán meg akarod büntetni érte, hogy rossz helyen volt rossz időben?
Sóhajtok egyet. Hát eddig tartott csupán ez a pillanat. Hogy mi lesz innentől kezdve, azt majd az akkori idő fogja eldönteni, de biztos, hogy ez még nem fog itt ma este véget érni. Ez a téma… De legalább elterelte rólunk egy kicsit a figyelmet. Visszafordulok Elsa felé, közeledni kezdek felé, hogy lophassak egy csókot. Már olyan régen várom azt a pillanatot, és ez most ha nem is a legmegfelelőbb, de akkor sem kihagyható.

Sok hűhó vajsörért

Willow Fawcett & Kean R. Rowle & Elsa Channing & Leon R. Lutece

        Épp békésen egyensúlyozom fel némileg megnyúlt tagjaimat a lépcsőn, mikor megüti a fülemet a vihar nem túl diszkrét előszele, és majdnem meg is fordulok hogy visszatérjek Lott nyakrángó társaságába, de nem akarom megzavarni a feltételezhető randiját Wolffal, így aztán sóhajtok egyet és folytatom a fölfelé folydogálást egy lassabb tempóban, hogy ne rögtön vágódjon az arcomba a passzív-agresszív szóváltás. Mit is vártam, mikor beöltöztem céltáblának két nyilas között? Szorongatom a vajsörömet, némiképp elszomorító a pohár pezsgő után, de ígéret szép szó, ha nem tudják, hogy nem tartottuk be, úgy jó.
        Ha már így lehetőségem adódott, tulajdonképpen szemrevételezem Keant, és azt a hétmérföldes képét, amit Elsa annyit emlegetett dühösebb perceiben: van bennük valami hasonló, ugyanakkor Willow gesztusai sokkal kevésbé tűnnek kifinomultnak, nem nehéz megmondani, milyen közegből érkeztek. Persze, az arayvérbál, amiben folyamatosan táncolunk.. Nem egyszerű levetkőzni az ott viselteket, de Keannek jól áll, nem tűnik tőle megjátszottnak, ettől függetlenül viszont értem, miért mondta az unokanővérem, hogy a férfi önhitt.
        - A nagy Rowle örökös bevallja gyengeségeit? Történelmi pillanat, uram. - látom mosolyogni Elsát, mintha kicsit kevésbé lenne feszült a kezdetek után - És hogy tetszik a tanítás? Milyen visszatérni az iskolába? Tényleg, jól tudom, hogy mardekáros voltál?
        Még gyönyörködöm kicsit abban az oldalba bokszolásban, de aztán muszáj landolnom is közöttük, mert az unokabátyám és Willow között kezdenek csapkodni a villámok, és akár tetszik nekem a lehetősége a villámhárítóvá válásnak, akár nem, ez a szerep rám vár. Behúzom a székem közéjük és a legártatlanabb arckifejezéseim egyikével nézek a társaságra, mint aki tényleg azt sem tudja, létezik a világon cigaretta.
        - De... mégis mire véljem ezt a hirtelen színeváltozást? - Leon arckifejezéséből inkább következtetnék arra, hogy épp most buktatott le egy felségárulási pert, de nála sosem lehet tudni - A csészének ehhez természetesen semmi köze, de meg tudja magyarázni a kérdése mögötti logikát? Az eddigi munkássága csak annak szólt, hogyan lehetne ellenemre, és akkor most ez?
        Érzem rajta a feszültséget, bár ez olyan hatalmas felfedezés, mintha a vihart várva látnám a villámokat - az unokabátyám véleménye konstans volt Willow-t illetően, mindegy, mit csinált aktuálisan. Nem mondom, hogy én értem ezt a kérést, de mondjuk, hogy nem is akartam minden áron megmagyarázni, mert az életben a spontán dolgok a legjobbak, és talán épp erre van szükség az évtizedes csatabárd elásásához..Ezt most mindenesetre nem kommentálom. Tűnhet úgy, hogy Leon csak kizárólag engem akar megvédeni egy szerinte káros befolyástól, ugyanakkor tudom a történeteiből, mennyire ellene van a gitáros legtöbb cselekedete enélkül is, tehát nem, nem veszem magamra feleslegesen ezt a bilincset is, inkább belefeledkezem a vajsörömbe meg a látványba, hogy próbál Kean közelebb kerülni az unokanővéremhez, aki nyilván eszméletlenül zavarban van a kapkodó tekintete alapján. Kezdek elég jól szórakozni...
        - Kean, lehet egy furcsa kérdésem? Nem voltál ott véletlenül nyolcvankilencben Szilveszterkor Asterlingéknél? - ennél randomabb a kérdés talán nem is lehetne, de tudni akarom, jól emlékszem-e - Talán keverlek valakivel, de... most nem vagyok biztos benne. Az anyám elől siettem el, és mintha akkor...
        Kicsit megfeszülnek az izmok a hátamon és a karjaimon, mert az emlék most is menekülésre késztet anélkül, hogy okom lenne rá, ugyanakkor szinte biztos vagyok benne hogy ő volt az. Hasonlóak a vonások, és ez a pillantás, amit Elsára vetett... vajon mennyi lenne az esélye annak, hogy tévedek? Veszíteni mindenesetre nem tudok az egésszel semmit, legfeljebb megvonjuk a vállunkat. Willow szemeit keresem, szeretném megfogni a kezét az asztalon, hogy tudja, most már rendben lesz minden minden értelemben, de erre most persze nincs lehetőségem, így a válasz elhangzásáig inkább csak figyelem, hogy veszi fel Elsa arca a házam színét és hogy próbálja a haja előrefésülésével eltitkolni, mennyire vonzódik a férfihez.

Minerva E. Balmoral & Elsa C. Channing & Leon R. Lutece & Kean R. Rowle

          Nem tudom, mi lenne akkor, ha még egyszer felajánlanák, hogy jöjjünk Roxmortsba ezen a hétvégén. Kean is régen látta, én se minden nap járok azért le, bár gyakrabban, mint egy-egy diák. Oké, néhányukban nem vagyok biztos, de akkor is viszonylag gyakran. Ezt most mégis kihagytam volna. Inkább a kastélyban kellett volna maradnom, akkor legalább nem lenne Mimi célpont Leon és köztem. Vagy nekem sem kéne Leon arcát nézni, ahogy megvetéssel tekint rám, vagy már nem is tudom mivel. Az egyetlen dolog, ami megmenti ezt az estét, az barátom és Elsa. Óh, ha én találkoztam volna előbb a nővel, akkor most valószínűleg eljött volna a szakítás pillanata. Kean persze elvörösödik, sohasem ismerné be a gyengeségeit ennyi ember, főleg idegenek előtt. Ha Elsa már egyről is tud, akkor jó neki, de köztudott, hogy a családja a legnagyobb gyengesége, mert akárhogy harcol ellenük, sohasem fogja tudni lemosni magáról az előítéletek keltette szennyet.
          - Igen, mardekáros voltam. – És lélekben mindig is az leszek, amit Mimi sohasem fog nekem megbocsájtani egy-egy kviddics meccs alatt, mondjuk. – Eddig nagyon érdekesnek találom a tanítást. Nagyjából azt kaptam, amit vártam is, és nem voltak nagy elvárásaim egyes részeivel kapcsolatban. A visszatérés volt a legfurcsább része. – Lopva Leonra nézek. – De ez egy sokkal hosszabb történet lenne, mint amit itt kifejtenék.
          Főleg azért, mert Leon minden jelemet érzékel, és mindent félreért. Biztos vagyok benne, hogy ez sem jut más sorsra, mint a félreértés. Sóhajtok egyet, és színt vallok, aminek vajmi kevés esélye lesz, hogy elhiszi.
          - Mert akármilyen ellentét van vagy nincs köztünk, még mindig inkább lennék az ellenségemmel karácsonykor, mint egyedül egy üres lakásban. Amire Kean célzott az előbb, az egy látogatás anyám sírjánál karácsonykor úgy huszonnégy órára.
          Nyilván meg vannak a feltételei ennek a látogatásnak hosszú távon, de tényleg ez lenne az egyetlen programom arra a napra. És ki tudja, talán tényleg javul közöttünk a kapcsolat ennek az ünnepnek köszönhetően. Mimire nézek, hagyom hogy neki is legyen beleszólása, ha akar, aztán pedig barátomra, aki összehúzott szemöldökkel néz rám, és tudom, hogy nem éppen a legjobb gondolatai vannak neki sem rólam.
          - Most mi van már megint?
          - Hozzám nem jönnél el, hiába hívlak, de hozzá azonnal ugranál, még akkor is, ha tudod, hogy nem a legboldogabb karácsonyod lenne?
          - Nálad már karácsonyoztam, és az sem volt valami boldog.
          Rövidre zárom a dolgot, főleg azért, mert érzem, hogy megint változik körülöttünk a légkör a mellettem ülő lánynak köszönhetően. A kérdés pedig meglep. Nem is tudtam, hogy találkoztak akkor, pedig nem nehéz kitalálni, hogy így volt. Ismerem annak az estének a történetét. Úgy volt, hogy együtt töltjük az időt, de az apja közbeszólt. Azt hitte, hogy jó lesz egy-két új névvel megismerkedni, és Kean kémkedhetne neki a legilimencia segítségével, hogy könnyebben bevágódhasson. Persze barátomnak ez nem tetszett, és nem is segített neki.
          - Igen, ott voltam. Az a parti több értelemben is borzalmas volt. Remélem segítettem a menekülésben, és nem sérültél meg nagyon, mikor bekukkantottam az emlékeid közé.
          Elmosolyodik, ahogy megmutatja nekem azt a pillanatot, mikor összefutott a fiatal Minervával. Én is elmosolyodom, majd feléd fordulok, és megfogom a kezed. Igen, minden rendben lesz, mert már nem kell félned semmitől. Már nem vagy egyedül, mert az asztal körül ülők mind a barátaid, olyanok, akik ott állnak melletted, ha kell. Csak ne legyél gyenge, mikor a segítségüket kell kérned. Ígérd meg! Megszorítom meg kicsit a kezed. Még akkor sem engedem el, mikor újra Elsa felé fordulok.
          - Elsa, ahogy hallom, nem hagyod magad olyan könnyen. Mi segít abban, hogy ellenállj? Láttam már olyat, hogy elsőre nem adta meg magát a hölgy, de eddig senki sem bírta még.
         Lopva nézek Leon felé, tudom, hogy most füstölög, csak azon csodálkozok, hogy nem szakította még szét a kezünket. De olyan jól esik a közelség ezen formája, és tényleg szeretnék az asztalnál lévőkkel jóban lenni, de azért a saját bőrömből nem bújhatok ki. De azt sem akarom, hogy egész hátralévő életünk így teljen el. Igen, kikerültem Elsa kérdését, mert félek tőle, hogy ami annak idején történt velünk Leonnal, az most is meg fog, és nem akarom előre elrontani ezt az egészet. Így is sokkal rosszabb bőrben van, mint a nyáron.

Mathias Montrego

Hogy én meg mi a csudát keresek a Három Seprűben? Hát ez egy 10 pontos kérdés. Még jó magam se tudom, hogy kerültem ide. Én nem az a típus vagyok aki a Három Seprűben szokta eltölteni az idejét. Emlékszem még anno Roxfortos koromban is nagyon keveset jártam ide. A vajsör sem épp a kedvencem, és egyáltalán semmi sem amit itt adnak. Tehát, mi célból vagyok én itt? Kérdezhetnék azok akik ismernek engem és tudják, hogy sosem szerettem ezt a helyet. Ráadásul egy vajsörrel előttem az asztalon, ide fent az emeletem, alacsony asztal előtt ülve. Pontosabban kissé összegubózva. Érdekes egy helyzet, és érdekesen festhetek így. Mindig tudtam, hogy néha furcsa dolgokat csinálok. Olyanokat amiket sose szerettem, vagy sose tettem volna meg.  Aztán egy bizonyos helyzetben mégis megteszem őket.
Valamilyen idióta pszichológus mindezeket biztosan visszavezetné a gyerekkoromra, az ott átélt sérelmekre, meg még kitudja mire. Biztosan azt mondaná azért jöttem most ide, mert keresem a nyugalmat, az olyan helyeket ahol kicsit tudok gondolkodni. Hogy min, azt nem tudom, de mindegy. Igazából azt se értem mi ez az okfejtésem, hogy mit akar az agyam elérni ezzel, ráadásul magamnak magyarázok. Tyű ez az első jele a megbolondulásnak. Bár azt mondják, addig nincs baj, amíg saját magaddal egyet értesz. Szóval mégsem vagyok még az. Egyébként meg csak eszembe jutott, miközben itt üldögélek egymagamban, egy alacsony asztal előtt, vajsör társaságában. Micsoda idilli kép.
Hogyan is kerültem ide? Elmesélem. Elméletileg drága húgocskámmal jöttem találkozni, de neki hirtelen más programja akadt, így itt vagyok egymagam. Bocsánat egy vajsörrel, amit utálok. Roxmorthos kiruccanásra jöttek elméletileg, de neki előbb még elkel intéznie valamit, engem átpakolt más időpontra, így csak később tudunk összefutni.  Ezért maradtam egyedül. Ha már itt vagyok,  nem akartam hazamenni és megint visszajönni, az hosszú lett volna így inkább itt maradtam. Sokat gondolkodtam azon hová térjek be egy pillanatra, vagy mit nézzek meg, időtöltés képen. Való igaz régen jártam erre, csoda, hogy tudom még mi hol van. Utoljára aszt hiszem akkor voltam itt,  amikor utolsó éves voltam a Roxforthban. Az meg, már ha jól belegondolok, elég régen volt.
Épp az utcán sétálok a Három Seprű közelében, azon tanakodva, hogy mit csináljak addig amíg a húgocskám végre szán rám is egy kis időt, amikor észreveszem az egyik legutálatosabb évfolyamtársamat, Cintiat. Ez nagyon nem jó. Elkel tűnnöm, mielőtt észre vesz. Hova a csudába tudjak elmenekülni előle? Eszembe sincs végig hallgatni a pletykálásait, sem pedig a  csöpögős dumáját, hogy jaj ő mennyire kedvel engem meg azt amit csinálok és hasonlok. Egy hatalmas nyáltenger lenne körülötte ha minden amit mond, látványossá válna. Mellesleg mindaddig amíg a Roxfothba jártunk utált, minden félének elhordott, aztán meg érdekes módon milyen gyorsan megváltoztatta a véleményét rólam. Kíváncsi lennék miért gondolta meg magát.
A lehető leggyorsabban, köddé kell válnom, mielőtt észre vesz és ideér. Nincs kedvem hozzá, hátam közepére se kívánom most. Nem bírnám ki egy percig se a bájolgását, hacsak nem tesznek mellém egy 50 literes vödröt, hogy mindegyre belehányjak. Bár az se volna elég, mert már csak a puszta jelenléte is efféle dolgokat idéz elő bennem. Ma még legalább egy mű mosolyt se volnék képes az arcomra erőltetni, mint máskor mikor összefutok vele. Egyszóval jobb ha inkább elpucolok valamerre. De hová?
Kétségbeesetten kapkodom a fejem valami menekülő utat keresve. De nem igen láttok semmit sem, ami megfelelne erre a célra. Szemem a Három Seprű táblára tapad. Nem. Nem. Oda nem megyek be. Lábam nem igen akar oda menni, és igazából elmém se. De a két választás közül, hogy végi hallgassam a Cintia nyalizását vagy, hogy betérjek a nem kedvelt Három Seprűbe, inkább az utóbbit választom.
Így szinte ösztönösen, gyors léptekkel bevonulok az ajtón. Majdnem minden szem rám tapad odabenn. Mi az nem láttak még fehér nőt bejönni a Három Seprűbe? Vagy esetleg utánam jött az említett? Hátrafordulok de nem látok senkit mögöttem. Hát akkor meg mi a  francot bámulnak így rám. Jó lehet, hogy nem szoktam idejárni, még a pultos sem ismer, de azért ekkora feltűnést még én se kelthetek. Mindegy. Ha már betértem nem illik szó nélkül elmenni. Pásztázom szemeimet az asztalok között, valami csendesebb helyet keresve, de nem látok semmi olyat ami megfelelne nekem. Inkább felszaladok az emeletre az alacsony asztalokhoz. Igaz kényelmetlen lesz, meg furcsa de itt legalább nincsen senki. Nem tapadnak rám kíváncsi tekintetek. Jó nyugodtan megvárhatom a húgomat, már ha megtalál.
Hát így kerültem ide. A vajsör meg , magától jött. Na jó muszáj volt rendelnem, ha már leültem. Mert, ugye csak úgy üldögélni sem illik sehol.
Egy 15 perc után hallom amint valaki felfelé jön a lépcsőkön. Ajánlom, hogy Sophie legyen az, már eleget vártam rá. Ideje volna, hogy végre megérkezzen. Remélem megtalált, hisz az egyik osztálytársának mondtam, hogy itt vagyok. Fejem idegesen a lépcső felé fordítom azt remélve tényleg ő jelenik meg a tetején....

zene:C9+ - I.N.Y.T.



'Szerelmi vágy, szerelmi álom emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent, remények, álmok édenét...'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

Megprögetem O'Mara levelét az ujjaim között. Kissé már viseletes, egy két helyen megtört és összegyűrt, de hát ezzel jár ha valahonnan a déli partokról küldi a levelet és a baglya háromszor eltéved. Mert elnézve szegény párát elég szar állapotba érkezett és nem hiszem hogy ennyire durva időjárási körülmény áldozata lett volna. Mostanság még az idő is kegyes, kevesebbet esik és a felhőfoszlányokon át a nap is kisüt. Épp mint ma is, mikor a Roxmort felé vezető úron sétálok.
A leheletem párafelhője már nem is látszik. A reggeli csípős hideg eloszlott mintha sose létezett volna. Ideális idő lenne ez kviddicsezni, a szél sem fúj túl erősen, de mostanság az edzések mind késő estére esnek. A vizsgák közeledtével az emberek napi tanulási rátája is megugrik és a hétvégén sem jobb a helyzet. Pedig most igazán élvezném ha arcomba csapna repülés közben a szél... vagy legalább valami izgalmas lenne az életemben nem pedig a drámázás Clementine-al. Mondjuk ez is túlzás. Azóta az ominózus összefutás óta, mikor is ő ment jobbra én meg balra (vagy épp pont fordítva), nem is láttam. Nincs is dráma voltaképp hacsak a szimatszaglászó Belby-t ide nem vesszük. És elég csak erre gondolnom, máris elmegy az életkedvem.
Kissé zsörtölődve haladok az utamon kikerülve az embereket, akik a köztem és a Seprű közt meglévő utat állják el. Remélem legalább O'Mara valami jóval dobja fel a kedvem. Mondjuk mesélhetne arról merre barangolt, mert nem Nat Forest ágyában való raboskodására vagyok kíváncsi. Vagy neki már csak ez a 'kirándulás'? Meglepő, de egy pillanatra az az érzésem támad Elliot már nem is ugyanaz a szakavatott zsebtolvaj, aki anno az én pálcámat fújta meg...
Ennek ellenére mégis belököm a Három Seprű ajtaját. A homályos fényhez kell egy perc míg hozzászokik mogyorószín szemem. A füstös poros levegő learaszol tüdőmbe miközben körbepillantok. Akadnak bent páran, de nem túl sokat. Ez az időszak nem épp a legforgalmasabb, így nem nehéz felmérnem a terepet. Az asztalok környékén nincs a kis bilifejet imitáló hajkorona ahogy a pultnál sem látom. Csalódnom kell. Valószínű korán érkeztem.
Jobb ötlet híján a pulthoz kérek és rendelek egy pohár lángnyelvet. Igazából megfordul a fejemben hogy nem kellene de hát nincs iskolaidő, nagykorú vagyok már és amúgy is.. a vajsört igyák az ötödéves teljfölös szájúak. Nem mellesleg ha egy tanárom erre téved mit tehet? Pontot von le? Büntetőmunkára küld, Nevetséges semmiságek.
A csinos kis boszorkára mosolygok, aki elém helyezi a poharat és tölt bele.
- Mond csak szépségem, nem láttál itt erre egy alacsony kis kínai fazont? Olyan mintha iskolás lenne, de csak jól álcázott harmincas kölyökpofával.
Elvigyorodom a jellemzésen, mert hát valóban... O'Marát senki nem mondja meg harmincnak. Inkább tűnne a kisöcsémnek ha akadt volna egy kibaszott ázsiai is a családomba.
Sajnos azonban csalódnom kell, ugyanis a nemleges válasz eléggé lelombozó. Mély sóhajjal kortylok bele az italba,miközben előhalászom és leszurkolom a pultra az ital árát, miközben tetemes borravalót hagyok itt a lánykának. Ő mindezt sűrű pillarebegtetéssel hálálja meg. Igazság szerint Eric elvét követem. Ha felejteni akar az ember, akkor annak egy jó módja van. A pia (töménytelen mennyiségben) és a nők.... nem egy, nem kettő, hanem az összes. Vicces abba belegondolni, hogy én egész eddig görcsösen emlékezni akartam volna... most meg? Most meg már kurvára tökmindegy. Pláne így hogy Lyana sem válaszol vissza... mégis mit remélhetnék?
Ostoba idiótának érzem magam és a fél karom odaadnám egy Lestrange-el való alapos bebaszásért cserébe, azonban ez elnapolásra kerül. Eric fene se tudja merre van, és talán jobb is hogy nem csábít el az élet sötét oldalára.
Nyikorogva nyílik a súlyos tölgyfaajtó és egy csapat vihogó diák jön be. Olyan harsányak hogy a nem létező fejfájásom rögtön életre kel,
- A kurvaélet... - morgom félhangosan, majd inkább jobbnak látom tovább állni. Amúgy is a csinos pultos lány és a dekoltázsába való kilátás tovaáll hogy kiszolgálja a hangos bandát. Én meg inkább fogom a poharam és abba kapaszkodva elindulok az emeleti körasztalok felé. Igaz a légtér egy de talán kevésbé lesz frusztráló a jelenlétük és talán az egyik sötétebb sarokban gyorsabban rúghatok be míg meg nem érkezik Elliot.
Elég azonban a lépcső legfelső lépcsőfokainál felpillantanom hogy a velem szemközt lévő asztalnál egy dögös bögyös barna kellegetve dobva a haját figyeljen fel rám.
- Hoppá!  
Hát te? Mit keresel itt egyedül cicavirág? kérdezném, de érzem, ez még tőlem is a túl bunkó kategória lenne. Ennyit azért nem ittam. Még.
- Nem tudtam hogy más is van itt. Nem zavarok....
És már fordulnék vissza. De miért? Mondjuk valóban nem akarom a magányát megzavarni... (vagyis de, kurvára meg akarom). És ha most itt lenne Lestrange biztosan pofán röhögne hogy mekkora egy béna barom vagyok. És valószínű az is leszek ha a lány hangja nem állít meg és késztet maradásra.  

Mathias Montrego

Hirtelen fellángoló, örömökkel teli várakozásom rögtön lekonyul amint meglátom, hogy a lépcsőn nem a kedves szép húgocskám lépdel fel, hanem egy szőrős  macsó borzocska. Hát igen. Ilyen az én szerencsém. Még üldögélhetek itt egy jó néhány órát azt hiszem. Van egy olyan érzésem, hogy a kedves kis osztálytársacskák elfelejtettek Sophinak szólni, hogy epekedve várom a Három Seprűben. Na mindegy. Hátha amíg elfogyasztom az italom megérkezik ő is.
Az említett úriember elenged a szakálla alatt egy jól hallható hoppát, mintha nem rám számított volna. Hát mit nem mondjak én se őrá. Igazából nem is sejtettem, hogy erre a kis helyre akár más is feljöhet, főleg egy ekkora férfi is. Ha jól megnézem, nem tudom ő, hogy tudna leülni ide valahová is. Bár ha jól belegondolok talán pont ugyanolyan görnyedten, ahogyan én is ő is elférne.
Ő ugyan már, miattam egyáltalán nem kell elmennie, sőt, őrülnék a társaságának. Legalább egy kicsit jobb kedvre derülhetnék, amíg végig nézem, hogyan ül le ide.
- Nem zavar. - ejtem el ezt a két könnyed szócskát. - Nem kell miattam elmennie. Azért akkora helyet nem foglalok el. - teszem hozzá viccesen, körbenézve az asztalok körül. - Elfér itt ön is ha akar. - intek az egyik asztal felé.
Amúgy sem szeretek azért éppen ennyire egyedül lenni. Megnyugtató lesz hallgatni, hogy szuszog még valaki mellettem, vagy iszogat. Legalább nem érzem, úgy magam mintha egy sírban lennénk. A vajsöröm habjaira pillantok, kissé elmerülve gondolataimban. Vajon most mit csinálhat kedves anyám? Gondol-e egyáltalán rám vagy még mindig haragszik? Furcsa eddig ő jelentette nekem az egész életem, ő volt a mindenem. Az anyám, az apám is egyben. Most meg úgy eltávolodtunk egymástól, mintha soha nem is lett volna köztünk semmi kapcsolat. Sophie húgocskámmal ezért is nagyon szeretnék találkozni, vele legalább beszél kedves nénikém. Tőle megtudhatok néhány dolgot az otthoniakról. De még a Roxforthos dolgokról is sokat megtudok. Igaz én már nem járok oda, de még mindig érdekelnek az ott történő események és az iskolával kapcsolatos dolgok.  Mintha még most is oda járnék.
Felpillantok, a férfira ha leült. Szemeim végig pásztázzák szakállas arcát. Igazán megnyerő külseje van. Vajon mit kereshet itt? Kire várhat? És mért pont ide fel ült, mikor oda lent sokkal nagyobb hely van? Egy ilyen fess macsó kinézetű férfi biztosan a barátnőjére vár, aki valószínűleg egy szőke cicababa lehet. Csakis. Az ilyen férfiak az olyanokat szeretik, elképzelésem szerint. Vagy az is lehet, hogy nem is a lányokat szereti. Amilyen szerencsém van, a sors elém mindig olyan egyedeket állít, akik már vagy foglaltattak vagy túl forróak. Na meg félreértés ne essék én egyetlen férfit sem szeretnék megbántani, de az elméletem azt mondja, hogy a férfiak 80 % idióta vagy csak egy fokkal szebb az ördögnél, 10 % - a pedig nagyon is jóképű ám nem meglepő módon a pláza csajokat szereti, a maradék 9 % - ból pedig 8 % biztosan a fiúkat szereti. Szóval marad 1%- nyi hímnemű egyed akire még én is fenhetném a fogamat, csak sajnos azokba én sosem botlok bele. Egyszóval nincs sok szerencsém a pasik terén.
A fenébe ennyi ideig azért, még én sem bámulhatok egy férfit. Gyorsan elkapom tekintetemet az úrfiról és a vajsörömet kezdem el fixírozni. Zavaromban azt se tudom, merre nézzek inkább. Kezemmel hajamat a fülem mögé simítom óvatosan. Többé fel sem merek nézni a sörömből.
Jaj Sophia, hol vagy már. Mi tart ilyen sokáig. Ennyi idő alatt, az egész Roxmorthot belehetett volna járni. Elképzelésem sincs hol késhet már ez a lány. Remélem mi hamarabb itt lesz, mert a söröm is kezd már elfogyni és magamat is kezdem egyre jobban zavarba hozni és kínos helyzetbe.

zene:C9+ - I.N.Y.T.



'Szerelmi vágy, szerelmi álom emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent, remények, álmok édenét...'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

A lány hangja állít meg. Két szó, de az mindent elárul. Sőt, megfordulásra késztet.
- Nem zavar.
Hát mi ez ha nem egy burkolt invitálás? És miért is állnék ellen? Tipikusan annak a lánynak tűnik, akinek alapvetően sem tudnak a férfiak.
- Nem kell miattam elmennie. Azért akkora helyet nem foglalok el.
Felnevetek a szavaira. Nem akarom kiröhögni, nincs is benne semmi gunyoros, mindössze vicces a feltételezés hogy ő sok helyet foglal. Vékonyka kecses alakja épphogy csak elfoglalja a szék felét, ahogy az asztalon előre dől. Kecses alakja egészen hasonlatos Lyanáéhoz, talán csak kevésbé izmos mint a világhíres balerina.
- Elfér itt ön is ha akar.
Újra nevetnem kell. Maga a magázás nem szokatlan, a professzorok többsége, kezdve egyenesen McGalagony igazgatónővel így is tesz rendszeresen. Ahhoz viszont nem szoktam hozzá, hogy egy közel korombeli tegye ugyanezt. Sőt, meglehet én vagyok a fiatalabb. Kiindulva abból, hogy nyolcadéves vagyok, végzős, és ismerem az alsóbb évfolyamosokat szinte biztos, hogy emlékeznék egy ilyen kihívó nőre a folyosóról vagy a tanórákról. S miután az agyam mostanság nem csal meg, mint korábban (sajnos), így pontosan jól tudom, az itt ülő nem jár az iskolába. Ebben száz százalékig biztos vagyok.
Egy percig hezitálok csak. Egyetlen kurvahosszú másodpercig. Tudom, hogy a Clemmel való szakítás jelentősen rányomja a hangulatomra a bélyegét és azzal is tisztában vagyok, nem akarom, hogy ez befolyásoljon. De, és itt egy nagy de van, ez nem ennyire egyszerű. Igenis befolyásol és igenis változtat a viselkedésemen. Ugyanúgy, mint a Lyanának küldött választalan üzeneteim.
Alapvetően nem használnék ki soha semmilyen helyzetet. Lehet korábban megtettem, akár Lestrange rossz hatására is, de ha a szívemre tenném a kezem ma már nem élnék ezzel. Most viszont mégis csak megragadom az alkalmat és döntök. Mégpedig a maradás mellett.
Nem tudom mennyire nagy pech ez akár neki, akár nekem, de talán mindegy is.
- Talán először is, tegeződjünk. – somolyodom el, miközben könnyeden sétálok az asztalhoz, ahol a lány foglal helyet. Kihúzom a vele szemközti széket és egy perc múlva leülök.
Így hogy egyenlő magasságba kerülök vele már mindjárt jobb a közérzetem is.
- Már ha nem gond. – jelentőségteljes pillantást küldök felé. Nem mintha erőltetni akarnám a témát, de azért mégis csak kényelmesebb úgy. Hát nem? Hát de.
- És örülök hogy nem foglalsz sok helyet. Mert én viszont igen. – szemtelen mosolyt ejtek meg. Naná hogy az egómra utalok, noha teljesen biztos hogy Erickel nem tudok soha a büdös életben ebben versenyezni. És nem csak az amnéziám miatt.
- És kösz hogy felengedtél. Mepusztultam volna lent a ricsajban. – bökök fejemmel a kisebb csődület felé, aminek a moraja felszivárog még ide is. – Az ember elszakadna az iskolától meg a tömegtől, erre… 
Méltatlankodok egy sort nemtetszően a fejem rázva Valóban bosszant a dolog. O’Mara késik és még a fejem lüktetése sem tompul elég gyors ütemben mint reméltem.
- Na mindegy hagyjuk. – legyintek, miközben ujjaimmal a poharamat fonom körbe. Rápillantok melegbarna íriszeimmel a lány habzó vajsörére és elmosolyodom a szokásos sármos módon. - Mi szél sodort téged erre szépségem?
Tekintetemet megemelem kíváncsisággal telve. Biztosan nem láttam még őt itt. Ez holtbiztos.
- Ugye tudod, hogy jobban illesz a Puddifootba egy rózsaszín mályvacukros sütemény mellé, mint vajsörrel a csinos kezedben a Seprűbe magányosan…
Nem feltétlen akartam volna ezt hangosan kimondani, mégis sikerült. Ajjajjj, talán nem kellett volna. Ugyan hanghordozásomban nem volt semmi sértő, de hát a nők minden szaron képesek behisztizni. Hárommal volt már dolgom túl közelről hogy az emlékezetvesztésemet követő rövidke időszak alatt ennyit fixen megtanuljak.
- Amúgy, Mathias Montrego vagyok.
Nyújtom felé a kezem a lehető legtermészetesebb módon, pedig jól tudom nem így lenne a helyes. Mindegy, már úgyis kőbunkónak vagyok elkönyvelve az iskolában a lányok szemében mindenképp (ha nem is Banks átkozza nyíltan a fejem hát Belby megteszi helyettem) szóval ha ez a csaj leátkozza a fejem meglehet még szívességet is tenne a világnak. Csak úgy mondom.

Mathias Montrego

Igazából nem figyelem, hogy marad-e vagy sem. Az sem zavar ha marad és az sem ha elmegy. Fel sem pillanatok a sörömből, csak amikor hallom, hogy a velem szemben levő széket húzza ki, hogy leüljön. Ekkor ösztönösen felemelem tekintetemet magával ragadó szemeibe.
Most sikerül kicsit jobban szemügyre vennem. Nem ismerem, még sosem láttam erre felé. Ha jól meg nézem bundás arca alatt egy fiatal figura lapul. Szerintem nem lehet több 18-19 évesnél. Sophie tutira pontosabban megmondaná, az ő korosztálya. Az is lehet, hogy Roxfortos tanuló vagy nem tudom.
Hirtelen észbe kapok. Basszus Lottie te feltűnően megbámultál egy pasit, mint egy kis csitri vagy egy kiéhezett szűz. Nem lehetek ennyire figyelmetlen. Legalább feltűnésmentesen csinálhattam volna. Na mindegy.
- Rendben. Bocsánat. - válaszolok halkan megjegyzésére. Mért volna gond, hogy leült. Én ajánlottam fel vagy nem? Értetlenül meredek rá. Fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel elérni. Ha nem akarnám, hogy leüljön azt mondtam volna menjen a francba. Igaz, hogy én úgy gondoltam, hogy egy másik asztalhoz fog leülni, de nem számít így is jó. Legalább nem kell egyedül unatkoznom.
- És örülök hogy nem foglalsz sok helyet. Mert én viszont igen. – Tessék? Miket beszél ez itt. Ez valami ócska favicc vagy mi? A macsó kinézte ellenére fura egy figura az biztos. Lehet a jóképű kinézete kompenzálja a bolond észjárását. Ki tudja. A mosolya tipikus önelégült vigyor, az ilyesfajtát ismerem már régebbről. Volt szerencsém találkozni hasonló emberekkel. Minden esetre nem mutatom ki amit gondolok. Csupán bájosan és aranyosan mosolygok az úriemberre. Fél füllel hallom, hogy valamit morog maga alatt de nem figyelek rá. Épp gondolataimban vagyok elmerülve és fontosabbnak tartom, hogy megegyezzek magammal abban, hogy akkor most jóképű vagy fura figura.
-- És kösz hogy felengedtél. Megpusztultam volna lent a ricsajban.
- Szóra sem érdemes. Én is azért vonultam ide fel, mert nem szeretem a zenebonát vagy pontosabban fogalmazva a lenti fesztivált. - helyeselek én is lefelé nézve. Egy kis szikrája a hangzavarnak ide is felhallatszik, de az még elviselhető. Sophie is jöhetne már, már nagyon unom, hogy várnom kell rá ismét. Akkor legalább ne mondta volna azt, hogy van ideje velem találkozni, akkor el se jöttem volna. Ez van. Így jártam.
- Mért mosolyogsz? -  kérdezek rá magam is elmosolyodva látva vigyorgó arcát. - Mi az nem láttál még söröző lányt?- ejtek meg én is egy favicc félét vagy inkább elszólást. Bár az is lehet, csupán én gondolom viccesnek ezt. - Oh. Én éppen várok valakire, de úgy látszik felültettet. -  magyarázom kedvesen. Na jó. Csupán én látom ezt a helyzetet ennyire drámainak. Végül is Sophinak is megvan a saját élete. - Na jó. Nem éppen így van a helyzet. A húgomat várom, de úgy néz ki neki fontosabb dolga akadt. - vallom be végül. Még az is meglehet, hogy ismeri Sophiet. Ha a roxforthba jár akkor szerintem ismernie kell az ódajárókát.  - És téged mi szél hozott erre a zajos helyre? -  kérdezek rá végül én is.
Na jó. Ideje bevallanom magamnak, hogy annyira nem is zavar a férfi jelenléte, attól mert különc figura, sőt. Legalább feldobta a napomat, illetve a várakozásomat.
- Ugye tudod, hogy jobban illesz a Puddifootba egy rózsaszín mályvacukros sütemény mellé, mint vajsörrel a csinos kezedben a Seprűbe magányosan… - Micsoda? Hangosan felnevetek. Ilyet is rég mondtak nekem, hogy én valami rózsaszínnel ez vicces.
 - Nagyon vicces fazon vagy te -  mondom ki hangosan legelső gondolatomat. A nevetést meg nem tudom abbahagyni. - Még hogy én valami rózsaszínnel. - teszem hozzá kacarászva.  - Sosem kedveltem a rózsaszín dolgokat.  - ebből biztosan rájön, hogy miért is nevetek annyira megjegyzésén. Még pár percig csak nevetni tudok ezen a dolgon, aztán sikerül lenyugtatnom magamat. - Ne haragudj! - kérek bocsánatot tőle. - Nem rajtad nevetek. -  nézek rá hatalmas cica szemekkel. Nem akarom megsérteni.
A felém nyújtott kezét pedig elfogadom. Kicsit furcsálom, hogy kezet nyújt de hát na. Szóval Mathias. Nagyon szép neve van. Illik rá. És amilyen macsó kinézete van. Huha.
- Lottie Lowell. -  mutatkozom be én is. - És még egyszer bocsi, hogy nevettem. Csak hát én nem tartozom éppen azok közé a "rózsaszín Barbie" babák közé. Tudod mire értem. -  - nézek fel rá bájosan. - Megkérdezhetem te Roxfortos vagy?-  hangom nagyon lágyan és finoman hangzik. Még én is meglepődöm rajta. De valahogy mindig ez történik ha férfivel vagyok egy légtérbe. -Bár nekem sokkal érettebbnek tűnsz, mint egy Roxforthos diák. - teszem hozzá.  

zene:C9+ - I.N.Y.T.



'Szerelmi vágy, szerelmi álom emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent, remények, álmok édenét...'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

- Szóra sem érdemes. Én is azért vonultam ide fel, mert nem szeretem a zenebonát vagy pontosabban fogalmazva a lenti fesztivált.
Az egyetértésére őszinte mosoly jelenik meg arcomon. Követem a lány tekintetét, amely levándorol. Mély sóhaj szakad fel belőlem. Mennyire nem vágyok oda! És mennyire esélyes, hogy ha beállít Elliot akkor kénytelen leszek mégis. Mindegy, jelenleg arra várni kell, Merlin se tudja mennyit, így addig is hagyom kibontakoznia a dolgokat. És ez újra egy visszafojtott nevetést eszközöl.
- Mért mosolyogsz?  Mi az nem láttál még söröző lányt?
Meglepve pislogok rá az első kérdésére, de mikor jön a második világossá válik mire is kérdez rá. Nem mintha nem láttam volna söröző lányt, csak épp teljesen egyedül sörözőt nem gyakorta. Lássuk be, a lányok mindig minimum párosával járnak mindenhova. Még wc-re is. Miért lenne épp a kocsmázás másabb?
- Oh. Én éppen várok valakire, de úgy látszik felültettet.
Hümmögve bólintok, mert újabb kortyra emelem a poharam, és így tele a szám. Nyelem, és az ital végigcsúszik a torkomon, csakis ezután szólalok meg. Íriszeim a lány arcát fürkészik. Talán megfejteni akarom, talán megérteni... meg hát mi mást is tennék? Végtére is a falat csak nem bámulhatom! És alapvetően sem néz ki rosszul. Sőt!
- Ezzel úgy tűnik nem vagy egyedül...
Dörmögésembe belevegyül némi csalódottság. Azt már megtartom magamnak, hogy szívem szerint én is felültetném őt valamire. Ha Lestrange lenne a helyemben lehet már végeztek is volna már...
- Na jó. Nem éppen így van a helyzet. A húgomat várom, de úgy néz ki neki fontosabb dolga akadt.
Gondolataimból a hugica ránt ki. Hugica? Hát nem egyke? Ezek szerint valóban nem az. Miért is hittem? Meglehet, mert úgy konfliktusmentesebb a dolog. Az egykék ugyan elkényeztetettek, de nincs az a kellemetlen velejáró hogy pletykaforrás lehet. A testvérek mindent kibeszélnek, pláne ha lányok. Vagy lehet annak is érdemes betömni a száját. És mivel húg, és kicsi, valószínű ő tuti az iskolába jár. Csakhogy ha megölne és kibelezne se tudnék egy Sophie nevű egyént felemlegetni. Tuti valami alsóbb évfolyam. Blaire biztos vágná ezt. B mindent tud. Még azt is amit nem, mert olyan elánnal adja elő magát hogy simán lenyeled neki hogy igaz. Díjnyertes alakításai vannak, szó se róla.
- És téged mi szél hozott erre a zajos helyre?
- Szél? Ugyan, kérlek! Semmiféle szél nem hozott. Szimplán csak találkám lenne egy haverommal. Olyan kicsi kínai diákra hajazó egyén, de csalóka a kora. Viszont.. úgy tűnik közbejött neki valami...
Eltöprengve pillantok el az ajtó irányába, majd vállat vonok. Nem fontos. O'Marától már megszoktam ezt a fajta viselkedést. Szabad jellem, mit is várunk? Csak hát... azért mégis rosszul esik az embernek, evidensen.
Inkább teszem szóvá az ő hiányossága helyett a lány ide nem illőségét. Nem azért hogy megbántsam, egyszerűen csak ez tény. És ahogy elnézem, ez mulattatja, mert a felcsendülő nevetésére nekem is szélesebb és kajánabb lesz a vigyorom.
- Nagyon vicces fazon vagy te! Még hogy én valami rózsaszínnel... Sosem kedveltem a rózsaszín dolgokat.
Ízlések meg pofonok. Na erről ennyit! Nem mintha egy rózsaszín habos-babos ruhába el bírnám képzelni a velem szemben ülőt, de mégis csak ezt a színt azonosítjuk elsőre a nőkkel. És Puddifoot alapvetően sem teljesen rózsaszín... csak nyolcvan százalékosan, na!
- Ne haragudj! Nem rajtad nevetek.
A nagy, ártatlan pillantás, amit megereszt felém máris kárpótol. Nem mintha megsértődtem volna. Ahhoz kicsit több kell és nyomósabb indok.
- Ugyan, dehogy haragszom. Tetszik, ahogy nevetsz. Bájos vagy.
Szexit mégsem mondhatok. Az így kemény két perc ismeretség után durva lenne. Márpedig azért valahol az is. Nagyon is az. S inkább fészkelődök egy sort szelíden ültömben, miközben a keze az enyémbe siklik bemutatkozásképp. Finom kis puha kacsója van és nem akaródzik kiereszteni a kezem közül.
Lowell...
Semmitmondó név. Legalábbis nekem nem kapcsolódik jelentőség mellé. Nem hiszem hogy aranyvérű lenne, nem dereng hogy valaha is részt vettek volna bármin. Nem mintha ez különösebben számítana.
-.. még egyszer bocsi, hogy nevettem. Csak hát én nem tartozom éppen azok közé a "rózsaszín Barbie" babák közé. Tudod mire értem.
Biccentek. Elengedem a kezét nehéz szívvel, de előtte a hüvelykujjammal végigsimítok egy apró kört a kézfején. Tudom mire érti amit mond. Nem rózsaszín, nem barbie. De mégis csajos. Olyan férfiasan csajos. A sör a kezében erre utal, de a domborulatok mégis mást sugallnak. Mindig is tetszett a kettősség és Eric elmondása alapján szerettem az erős jellemeket. Esmé sem volt egyszerű eset, hamar megtapasztaltam így utólag is.
- Megkérdezhetem te Roxfortos vagy? Bár nekem sokkal érettebbnek tűnsz, mint egy Roxfortos diák.
Ahogy elhangzik a kérdés, finoman igyekezve a legkevésbé tolakodónak lenni rajtam a sor hogy nevessek. Így telik el egy pillanat s miután hangom elhal, nyitom szóra a számat.
-  Igen, végzős. A speciális nyolcadéves bagázsból egyenesen. Tavaly végeznem kellett volna tudod, csak hát a háború bekavart...
Talán nem kell kirészleteznem neki. Gondolom ő is megélte Voldemort felemelkedését és bukását. Aki nem követi nyomon az iskola életét az nem tudhatja hogy abban az évben elmaradtak a vizsgák és a RAVASZ is. Az emberek siratták a szeretteiket, temették a halottaikat és összetákolták elcseszett életüket. Erről szólt a nyár, meg az én életem is.
Visszaszerezni az emlékeket...
Bazdmeg, Elliot!
- Már csak pár hónap vizsgák aztán egyetem...
Hangomba talán túl sok vágy csendül. Nagyon utálom a kastélyt és annak komor hangulatát. Roxmorts sem a szívem csücske. A Godric pedig sok lehetőséggel kecsegtet már most.
- És te? - pillantok a lány felé. - Gondolom te már nem vagy itt. Nem láttalak egyetlen órán sem. A húgod látogatod?
Még jó hogy felültetett. És engem is O'Mara. Lehet egyszer nem nyírom ki brahiból. De ezt csakis Lottienak köszönheti, meg a formás idomainak. És igyekszem pillantásom szigorúan a lány arcán tartani, nem hagyva hogy tekintetem jó húsz centivel lejjebb vándoroljon a kivágott felsőjének szép ívére.