Pult

A Három Seprű legforgalmasabb része. Hosszú, szinte véget nem érő pult az alsó szinten.
A pult legvégén székeket is találhatsz, oda érdemes ülnöd, ha szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni a csinos Madame Rosmertával!
Vigyázat, a pult felülete ragadós...

[- Fawcett?]

Annak ellenére, hogy Európa több országában is megfordultam már, Nagy Britanniában alig van néhány nevezetesebb hely, amit meglátogattam. Most, hogy egy hét maradt csak hátra a tanév megkezdéséig, úgy döntöttem, éppen itt az ideje pótolni a dolgokat. Szerződésem érvénybe lépéséig pedig a Szobor Szállóban húzom meg magam, s kihasználom ezt a néhány napot, hogy megismerjem a várost.
Ugyan tudok egy-két dolgot Roxmortsról, de nem valami sokat, így gyakorlatilag minden újdonságnak hat, amit csak látok. Nehéz elképzelni, hogy néhány hónapja itt ugyanaz a sötét nyomorúság honolt, mint ami például Londont is kísértette. Sőt, talán csak még inkább, hiszen itt még amiatt sem kell aggódnia az embernek, hogy a muglik esetleg meglátják.
Mindig is kíváncsi voltam a szinte már legendásnak számító Három Seprűre. Pedig igazából miután belépek, nem tűnik nagy számnak. Ugyanolyan kribli, mint az összes többi. Talán csak kissé tágasabb, a forgalmasabb napokra, ráadásul az asztalok és székek elég zsúfoltan vannak egymás mellé téve, nagyrészt kihasználatlanul. De nem is ezért vagyok itt, elvégre maguk az italok azok, amik híressé tették ezt a helyet.
Mielőtt viszont a pulthoz lépnék, a szegényes tömegen pillantok végig. Nincsenek sokan, talán ezért is olyan feltűnő, hogy ennyire zsúfolt a középső tér berendezése. Egy ismerős tarkó, s hozzátartozó arc. Nem sok olyan varázslót láttam, aki ilyen mugli öltözékeket visel, de így is beletelik néhány másodpercbe, mire sikerül visszaemlékeznem a nevére. Körülbelül akkor kerülhetett a Minisztériumba, amikor én is, és úgy tudom, hogy ő is hasonló szerepet vállalt a háborúban, mint én. Persze, mindezt egymástól függetlenül tettük, de biztos vagyok benne, ha sikerül erről hamarabb tudomást szereznünk, akkor még több embert menekíthettünk volna ki onnan.
- Fawcett? – megszólítom, odalépve hozzá. Igazán sohasem beszéltünk, mivel nem ugyanazon az osztályon dolgoztunk. Azt pedig őszintén remélem, hogy egy olyan varázsló, aki mugli bőrkabátban jár (azt hiszem, így nevezik ezt a fekete féltalárt), nem olvassa a Reggeli Prófétát. Amióta leközölték rólam azt a cikket, azzal az előnytelen fényképpel, újra simára borotvált arccal járok. Csak ettől meg nagyon fiatalnak tűnök, és ez néha zavar.
- Jimmy Quinton vagyok... egyszerre kezdtünk a Minisztériumban dolgozni. Ha jól sejtem, te sem maradtál ott, vagy tévedek? – nem biztos, hogy emlékszik rám, holott a rúnázott öltözékemmel általában én is feltűnő vagyok. De nem annyira, mint ő a bőrabáttal.

          Hát, ez a pillanat is eljött. Már nagyon nem bírtam a fenekemen ülni Perthben, ezért inkább eljöttem Roxmortsba. Egy kicsit körbejárom a környéket, felfrissítem a régi emlékeket. Nosztalgia, milyen furcsa szó, és olyan öregnek érzem magam tőle, mintha Dumbledore nézne vissza rám a tükörből. De nem hiszem, hogy a Szobor Szálló minden tükrére, ahol megfordulok az ő képét ragasztották volna, ezért kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy bizony rohan az idő. Ha már a tükör előtt állok, elgondolkodok egy pillanatra, hogy megszabadulok a borostámtól, de gyorsan el is vetem az ötletet. Már annyira a szívemhez nőtt, hogy nem tudnék megválni tőle. Arra viszont még mindig nem tudom rávenni magam ennyi év után sem, hogy talárban járjak olyan helyeken, ahol csak mágusok laknak. Egyszerűen nem nekem való az a ruhadarab.
          Kilépek az épületből, és azonnal a Mézesfalás felé indulok. Még van egy hetem, hogy mindent felfedezzek, főleg a Szellemszállást, ami olyan híres lett az utóbbi időben. A Mézesfalás azonban az egyetlen olyan üzlet, amit muszáj meglátogatnom az elsők között. A kínálat csak alig változott mióta utoljára beléptem az ajtaján, mégis valamiért sokkal finomabbnak érzem az illatokat. Talán itt is visszaüt az időtényező, csak ez esetben fordítottan. Nem megszépítette az emlékeket, hanem kifakította. Gyorsan választok néhány zacskóval egy-egy különleges csokiból, majd állok is tovább. Igaz, hogy alig múlt el dél, de betérek a másik nagyon is népszerű helyre, a Három seprűbe. Ez se változott olyan sokat, hacsak nem annyit, hogy zsúfoltabb lett egy kicsivel. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a rám tapadó tekinteteket, amiket szinte biztosan az öltözékem vált ki, de akkor sem vagyok hajlandó megválni a dzsekimtől az évnyitó vacsoráig.
          A pulthoz lépek és kérek egy vajsört, meg a Reggeli Próféta friss számát. Az újság előfizetését már rég lemondtam, de talán meg kéne újítanom. Most már nincs tele annyi hazugsággal, mint a háború idején. Egy mosoly kíséretében megköszönöm Madame Rosmertának a sört, majd belemerülök az újságba. Pletykák majd minden oldalon, de ha valaki tudja, hogyan kell a sorok között olvasni, akkor elég érdekes információkat is megtudhat.
          - Igen, az vagyok – nézek az újságból fel arra a férfira, aki odalép hozzám.
Ismerősnek tűnik az arca, de nem tudom megmondani, hogy honnan. Rengeteg varázslóval és muglival találkoztam már életem során, sokakat egyszer vagy kétszer láttam csak néhány napig, ezért nem is hagytak bennem maradandó élményt.
          - Áh, igen – állok fel a helyemről, és nyújtom felé a kezem. A bemutatkozása és a talárja miatt már rémlik, hogy kiről is van szó. – Nem maradtam sokáig, kezdett kicsit, hogy is mondjam… Kicsit forró lenni a talaj, és nem akartam a kitörni készülő vulkán kellős közepén állni. Mi járatban errefelé?
Visszaülök a székemre, és felé fordulok. Madame Rosmerta mintha erre a pillanatra várt volna, megjelenik. Kérek még egy pohár vajsört, Jimmynek. Ha kicsit erősebbet szeretne, akkor rátérhetünk majd arra is.
          - Te is amolyan fedezd fel hazád mozgalomnak vagy a tagja, vagy csak nosztalgiázni jöttél?
Nem hiszem, hogy ezek lennének a legtöbbünkre jellemző indokok azoknál, akik itt vannak. Sok különös figurát is vonz egy muglik nélküli falu, de ők nem hiszem, hogy ebbe a kocsmába fognak betérni.

[- Nosztalgia?]

Amikor ott hagytam a Minisztériumot, a legkevésbé sem jutott eszembe az, hogy azon gondolkozzak, vajon találkozok-e onnan még bárkivel. Így aztán talán érthető a meglepettségem, hogy Fawcettet pont itt találom, Roxmortsban. Kezet rázok vele, aki az elmondása alapján szinte ugyanolyan sorsra jutott, mint én. A kézfogása feltűnően erős, manapság egyre kevesebb ilyen emberrel találkozni.
Leülünk a közeli asztalokhoz, s egy szőke hölgy felveszi a rendelésünket, egészen pontosan Fawcvettért. Az erszényemhez nyúlok, amin szintén apró kis hímzések láthatóak, egy lopásgátló rúnasor miatt, akárcsak taláromon, s kipengetek belőle annyi tallért, amennyivel tartozom.
- Nosztalgia? – felvonom az egyik szemöldököm, míg visszazárom az erszényemet. Hirtelen nem igazán értettem, miről is beszél. De aztán elérkezik a felismerés, hogy szinte egyedül vagyok Nagy Britanniában olyan nagykorú, aki még sosem járt Roxmortsban. Legalábbis, ezelőtt.
- Ó, nem, én először járok itt. – megkapjuk eközben a vajsöröket, bár hogy őszinte legyek, nem tűnik olyan nagy dolognak, mint amilyennek beharangozták. Bár lehet, az íze jobb. Vagy csak nekem túl nagyok az elvárásaim.
- Kaptam egy állásajánlatot a Roxfortba, és eddig úgy néz ki, elfogadtam. Eredetileg a Gringottsba mentem volna, de a kastély jobban érdekelt. – még sohasem volt alkalmam arra, hogy betegyem a lábam oda, éppen ezért Roxmortsot sem látogattam meg. Nem lett volna rá okom, ok nélkül pedig igazából a kisujjamat sem szeretem megmozdítani. S ugyan a gringottsi pálya jobb fizetést ígért, a szaktudásomat, hogy új biztonsági rendszert csináljanak, szerintem képesek pótolni.
Beleiszok a vajsörbe, de azt már most látom, hogy nem lesz a kedvencem. Értem, miért szeretik, de nem igazán az én ízlésemnek való. Kifejezéstelen arccal rakom le a poharat, tetszésem vagy nemtetszésem jelét egyáltalán nem mutatva.
- Hallottam, mi történt a Minisztériumban, miután elmentem onnan. Bár úgy látom, nem keverted olyan nagy bajba magadat. – nem vagyok kifejezetten az érzelgős alkat, azonban mindig is a szívemen viseltem a mugli születésűek ügyét. Pusztán azért, mert értelmetlen a haláluk. Csak feleslegesen kiontott, értékes mágusvér, egy olyan eszméért, ami tudományosan nem helytálló. Nem értem én az embereket. Miért olyan nehéz néha gondolkozni is?

          Alaposan megnézem magamnak az erszényét és a ráhímzett rúnákat. Nem ismerem fel az összeset, úgy tűnik már eléggé megkopott a tudásom mióta elvégeztem az Akadémiát. Talán itt látszik meg elsősorban a hátránya, hogy nem a kitanult szakmámban helyezkedtem el. A háborúban pedig nem volt annyira szükségem rá, hogy felfrissítsem az emlékeimet róluk.
          - Nem, hagyd csak. Erre a körre a vendégem vagy.
Csak bólintok, mikor visszakérdez, miközben megköszönöm Rosmertának a vajsöröket. Még mielőtt a nő elvehetné az asztalra tett pénzt, a kezébe nyomom a sajátomból az összeget.
          - Egészségedre! – emelem poharam a koccintáshoz.
Aztán iszok egy kortyot, amíg hallgatom a magyarázatot, de az olyan hihetetlenül hangzik, hogy majdnem kiköpöm a számban lévő italt. Gyorsan lenyelem, ami egy kis köhögést vált ki belőlem.
           - Ilyenről még nem hallottam. Ez hogy lehet?
           Sokkal fiatalabbnak tűnik nálam, tehát utánam kellett volna járnia a Roxfortba. Még egyetlen esetről sem hallottam, hogy valakinek engedélyezte volna a Minisztérium, hogy ne járja ki az iskolát. Mit tudhat, ami miatt ezt megtehette, és ami miatt… várjunk csak, micsoda? Elmosolyodok. A sors nem játszhat ilyen játékot velünk.
           - Érdekes. Én is egy állás miatt vagyok itt. Úgy tűnik, én leszek az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Megtippelem, jó? Te leszel a Rúnaismeret tanár?
           Talán tévesen vonok le következtetéseket, de a jelek nagyon is árulkodóak. De ha mégis tévednék, akkor sem ártana kicsit feleleveníteni a rúnaismereti tudásomat. Ki tudja, talán még be is ülök egy-egy órára valamikor, ha lesz egy szabad percem.
           - Bevallom – mondom a széken hátradőlve -, mire a Minisztériumban elszabadult a pokol én már otthagytam őket, Londont is, és Perthbe mentem. Ott próbáltam meg egy kisebb bátor aurorokból álló ám szakmájukban nem dolgozó csapattal minimálisra csökkenteni az áldozatok számát. – Nem tudom, mennyire látszik meg rajtam a kocsma félhomályában, de érzem, ahogy komorrá tesz a történtek gondolata. Nem szeretek erről beszélni, most valamiért mégis kikívánkozik belőlem. – Nos, ez több-kevesebb sikerrel járt.
Én azt mondanám, hogy inkább kevesebb, mert még így is rengeteg varázsló és boszorkány életét menthettük volna meg, de azok, akikkel együtt harcoltam, ők inkább sikeresnek titulálták az erőfeszítéseinket.
            - Végül is, miért hagytad ott a Minisztériumot?
            Akkoriban már nem követtem a Reggeli Prófétát a hazugságok miatt, de néhány fontos információt még így is sikerült kiszűrnöm. Azon se lennék meglepve, ha csak szimplán nem értett volna egyet az akkor elhangzottakkal, és jobbnak látta ő is, ha időben lép.
            - Szerinted, volt értelme ennek az egésznek? Szerintem nem sok, de hát a legtöbb háborúnak nincs értelme, igaz? A végével még csak nem is azok az elvek érvényesülnek, amiért elkezdődött, akármelyik fél győzedelmeskedett. Ez miatt pedig az áldozatok családjai azok, akik a legtöbbet elvesztik. De az a baj, hogy egy háborúban mindenki áldozat.
             Eleinte azt hittem, hogy csak fiatal korom miatt nem értem meg, hogy miért is robbant ki a háború, hiszen én akkor jártam a Roxfortba, mikor Voldemort először terrorizálta a varázsló társadalmat. Aztán ahogy egyre idősebb lettem, és a nyakunkon volt a második háború, még mindig nem értettem, hogy mire is megy ki ez az egész. Hallottam az érveket, az ellenérveket, láttam és hallottam a propagandát. A saját fülemmel hallottam a gyűlölködő beszédeket, még akkor is, amikor egy halálfalóval álltam szemben, aki talán korábban egy jó ismerősöm volt. A háború egy olyan dolog, amit senkinek sem szabad átélnie, főleg nem gyerekeknek.

[- Egészségedre! A következőt én állom.]

Biccentéssel, szavak nélkül fogadom a meghívást, de a következő kört biztosan én állom. A szőke pultosnő, aki valószínű, a híres Rosmerta kisasszony lehet, egy-egy kupa vajsörrel a kezében tér vissza, majd elteszi kötényébe az asztalra kikészített aranyat. A kiszolgálást azzal köszönöm meg, hogy megemelem a kupát, s belekóstolok a sörbe. Sohasem ittam komolyan alkoholt, talán csak azután engedtem el magam kissé, amikor nem tudtam mit kezdeni a szabadságommal, de úgy már nem volt olyan izgalmas a sok újdonság, és egy hét után különben is ráuntam. Azt viszont meg tudom érteni, hogy miért olyan híres ennek a kocsmának a kínálata, mert tényleg nem olyan vészes. Bár az is igaz, hogy nem lesz a kedvencem, de talán nem halok bele a szokatlanságba.
- Egészségedre! A következőt én állom. – nem szeretek tartozni. A tartozás a legkönnyebb módja annak, hogy valaki felé elkötelezd magad. Például a Gringotts felé. Annak idején az édesapám is kis híján tönkrement, mert felvett egy nagyobb kölcsönt egy találmányára, amikor még annyi idős lehetett, mint most én. Ma már ugyanezt a találmányát rendszeresen használják, főleg a veszélyes varázslatok tanításánál.
A félrenyelését nem tulajdonítom a saját hibámnak. Én nem találok abban semmi furcsát, hogy nem mindenki tanult a Roxfortban. Sohasem tudom meg, hogy mi az, amit kihagytam, de ha más nem, akkor az eredmények magukért beszélnek. Még nem voltam nagykorú sem, mikor letehettem a RAVASZ vizsgáimat, így miniszteri engedélyekkel, de szabad varázshasználati jogokat kaptam. Belenéztem azokba a könyvekbe is, amik az elmúlt években voltak hivatottak a rúnamágiát tanítani, s hamar felfogtam, miért is gyakorolják egyre kevesebben ezt a mágiaformát. A gyakorlatról csak említést tesznek, és nagyrészt lexikális tudást, fordításokat követelnek. Nem csoda, hogy nemzedékről nemzedékre egyre alacsonyabb a színvonal. A minisztériumban még olyan emberrel is találkoztam, aki egy egyszerű, glacius-szal megbűvölt irodát nem tudott rendbetenni.
- Én magántanulóként tettem le a vizsgáimat. A Roxfortban még nem jártam. Valamiért mindenki meglepődik rajta. – pedig nincs benne semmi különös. A szüleim a legjobbat szerették volna nekem, és ez volt a megfelelő oktatási mód számomra. Igazából nem is volt rossz, a magam módján, de szeretem a szüleimet, olyan fiatalon pedig nem biztos, hogy el tudtam volna őket engedni, hogy egy bentlakásos iskolában osztozzak számomra vadidegenekkel. Biztos nem lehet olyan rossz, de én túléltem enélkül is.
- Nahát, miből jöttél rá? – egy pillanatra őszinte elképedés, amiért ilyen könnyedén rájött, milyen állást is vállaltam el. Majd eszembe jut, milyen köpeny is van rajtam. Jellemző. A dedukció visszafelé már nem mindig megy. Ami azonban érdekesebb, hogy Fawcett lesz az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Hallottam mondákat arról, hogy a Sötét Nagyúr megátkozta az állást, de hogy ebből mi igaz, és mi nem, arról bizonyítékok nem szólnak. Bár való igaz, egy ilyen átkot valóban el lehet készíteni.
Ezután megtudom, hogy mi is történt azután, hogy elhagytam a Minisztériumot. Legalábbis, hogy Fawcettel mi történt ezután. Nem tudtam, hogy kapcsolata van az aurorokkal, de most, hogy mondja, minha valóban lett volna velük kapcsolatos munkája a minisztéiumban. Igazán nem tőlük kellett tartanom, hanem azoktól, akik megfigyelhettek minket. Újra elfog a rossz érzés a múlt után – édesanyám halálára igazán gondolni sem szeretek, az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ő nem tudott követni minket, mindennél rosszabb volt.
- Rájöttek, hogy mi bújtatjuk Stansfieldéket és Oakley-éket. Oakley atyám alatt dolgozott, Stansfieldék pedig a Közlekedésügyi Főosztályon. – talán nem mond a nevük semmit, de lehet, arra emlékszik, hogy elég nagy felfordulás volt, amikor megszöktek közvetlenül a tárgyalásuk előtt, családostul. Egész sokáig bírtuk titokban, mire rájöttek, mi voltunk. Megcsóválom a fejem a történtekre. Nagyon sokakat akartunk még kimenekíteni, de nem tudtuk elnyerni a bizalmukat. Csak azért, mert azokat a hazugságokat kellett megírnom a vérelméletről, mint valami olcsó bulvárfirkász. A túlélésért viszont az ember aljas dolgokra képes.
- Az ember szereti belemagyarázni az értelmet az ilyen történésekbe. Talán egyszer, ha végre kiléptünk a középkorból, majd éppen ebbe fogjuk belemesélni, hogy volt értelme annyi halálnak. – az ilyen radikális megjegyzéseim miatt néha komoly vitákat generálok, de nem fogok többé úgy tenni, mintha nem lenne véleményem. Elmúltak azok az idők. Bár lehet, nem teljesen értette meg Willow, hogy mire is célzok pontosan.
- Annyian haltak meg, hogy muszáj lesz belemagyarázni valami értelmet. Máskülönben a valóság túl fájdalmas. Nem véletlen, hogy a háborúk után történnek a legnagyobb változások. – ezek a változások nem feltétlenül jók, azonban jó lenne, ha végre valamit építene is a varázslótársadalom. Nem csak pusztítana.

          - Természetesen a következőt te állod.
          Szeretem az első kört én fizetni, mikor még van miből. Meg aztán Jimmy nem hölgy, hogy esetleg az egész ivászatot én fizessem. Nem szeretem, ha úgy érzik, tartoznak nekem, pedig nem, és ez miatt az emberek a nyakamra járnak. Tény, hogy néha hízelgő tud lenni, de ez nagyon ritkán fordul elő.
          - Tudod, ez azért lehet, mert talán egyedüliként vagy így ezzel az egész országban. A Roxfort meghatározó élmény, és a legtöbb gyerek alig bírja kivárni.
Nem mondom, hogy elképzelhetetlen egy ilyen eshetőség, de ahhoz nagy befolyással kell lenni a Minisztériumra vagy legalábbis a varázsló társadalomra. Visszagondolok Jimmy bemutatkozására és kutatni kezdek információk utána a Quinton névvel kapcsolatban. Csak szavak ugranak be, semmi igazán összefüggő információ egy dolgot leszámítva. Az Akadémián láttam és hallottam nagyon sokszor ezt a nevet, amikor túl veszélyes varázslatot kellett elsajátítanunk.
          - Hidd el, hogy tanárként legalább annyira fogod élvezni majd az ott töltött időt, mint diákként élvezted volna.
          Csak más szempontok alapján osztályozzák az élvezet fogalmát felnőttként, mint diákként. Legalábbis gondolom én, nekem is ez lesz az első évem itt, de látva a saját tanáraimat, biztos vagyok benne, hogy ha mást nem a kviddics meccseket élvezni fogjuk. Csak elmosolyodok a visszakérdezésén. Néha a legegyértelműbb dolog a legkevésbé egyértelmű.
          Nem ismerem a Jimmy által említett két családot személyesen, de hallottam a botrányról, amit az eltűnésükkel kavartak. Azonnal megjelentek néhányan az auror parancsnokságon és azt követelték, hogy kerítsék elő őket. Hát, ahogy láttam a kedvet, amivel nekiálltak, inkább csak olyan tessék-lássék munkát végeztek, hogy ne érhesse szó a ház elejét arról, hogy nem csináltak semmi.
          - Áh, értem.
          Úgy érzem, nem kéne jobban firtatni ezt a témát, valamiért az a tapasztalatom, hogy senki sem szeret beszélni a háborúban történtekről, még akkor sem, ha jót cselekedett. Most mégis, egy-egy pohár vajsör mellett ezt a témát feszegetjük egy kocsmában, ahol bárki meghallhatja.
          - Középkor. Mennyire találó szó a varázsvilág jelenlegi helyzetére. Nem is értem, hogy a muglik, akiknek egyáltalán nincs mágiájuk, miért tudnak olyan jól fejlődni. Már rég kiléptek a középkor sötét évszázadaiból, miközben mi még mindig ott vagyunk. Igen, utólag talán ebbe a háborúba fogják belemagyarázni, hogy kellett ahhoz, hogy a varázsló társadalom továbbléphessen, de addig? A jelenben élőkkel mi lesz? És mikor következik el a pillanat, mikor azt mondhatjuk, hogy ez a háború hozta el a változást?
          Rengeteg kérdésem van, mégis a legfurcsább inkább az, hogy valakivel nyíltan tudok beszélgetni erről. A rengeteg diák, felnőtt varázsló, akikkel a nyáron találkoztam, egyik sem váltott ki belőlem ilyen érzést. Talán ennek az az oka, hogy Jimmyről biztosan tudom, hogy ő is inkább aktív résztvevője volt a családjával, a gyámoltalanok védelmezője és nem csak valaki, aki az új rendszer alatt meghúzta magát. Valahol persze jól is van ez így, nem lehet mindenki bátor, hogy szembeszálljon a halálfalókkal. Főleg a családosok körében. Talán én is másként cselekedtem volna ebben a helyzetben.
          - Itt az ideje a változásnak. Túl sokan szenvedtek már, túl sokáig. Nincsenek hiú ábrándjaim, nem történnek csodák egyik pillanatról a másikra, de ha lehetséges még azelőtt szeretném meglátni a fényt az alagút végén, hogy meghalnék.
          Még akkor is, ha ez jó messze van, valahogy az az érzésem, nem lesz könnyű ez a folyamat. Túlságosan is sok a sérelem, és az új rendszer bevezetésére tett kísérletek a háború alatt mély sebet ejtettek az embereken. Egy taktikai zsenire van szükség, hogy viszonylag könnyen megoldható legyen ez az egész.
          - Szerinted, a mai háborúban megfáradt emberek, képesek lennének ennek az alapjait letenni? És igazából nem csak erre a háborúra gondolok, hanem a korábbira is. A legtöbben mind a kettőt megélték.
          Úgy tűnik számomra, hogy fiatal kora ellenére képes úgy átlátni a helyzetet, ahogy sokan nem. Szerencsés, és megmagyaráz számomra néhány dolgot.

[- Tulajdonképpen az intézményes tanulás nem volt mindig kötelező, csupán ajánlott. A legidősebb varázslók és boszorkányok között is találhatunk olyanokat, akik hozzám hasonlóan végezték el a tanulmányaikat. Megfelelő háttér és szorgalom nélkül persze cseppet sem kiváló eredményekkel.]

Mindig kicsit kínosan érzem magam, ha arról van szó, miért hagytam ki a Roxfortot. Nem mintha egyébként lett volna választásom, de a szüleim úgy vélték, egy olyan környezet csak visszafogna. Tartok tőle, igazuk is van. Akárhányszor fogom még hallani életem során, milyen fontos élmény a Roxfort egy gyerek számára, akkor sem leszek képes elképzelni, miért is lehet ez. Addig nem, amíg a saját szememmel nem látom, mi olyan meghatározó benne. Habár a tanárok szakértelmét nem szeretném megkérdőjelezni, egy zajos, túlzsúfolt tömegben csak több és több figyelemelterelő tényező játszik közre, amik megakadályoznának a hatékony tanulásban. Ekkora csoportokra pedig szerintem képtelenség igazán odafigyelni. Még a minisztériumi állásom közben is azt a tapasztalatot éltem meg, hogy egy tíznél több főből álló munkacsoport már képtelen hatékonyan együtt dolgozni, a figyelmük megoszlik, a vezető nem tud foglalkozni velük, és csak több és több a nem egyértelmű utasítás, amik a munka menetét akadályoznák.
- Tulajdonképpen az intézményes tanulás nem volt mindig kötelező, csupán ajánlott. A legidősebb varázslók és boszorkányok között is találhatunk olyanokat, akik hozzám hasonlóan végezték el a tanulmányaikat. Megfelelő háttér és szorgalom nélkül persze cseppet sem kiváló eredményekkel. – az intézményes tanulás rengeteg terhet levett a szülők válláról. Ezért vált népszerűvé a mágiával bíró szülők számára, mert nem kellett még ezzel is foglalkozniuk, különösen, ha nem értettek egy-egy szakterülethez, de azt szerették volna, hogy gyerekük értsen. Csupán a XX. század elejétől vált kötelezővé, hogy mindenkit iskolába járassanak, az otthoni tanulás ellenében. Köszönhetően annak, hogy a házi tanításra megannyi szülő nem volt alkalmas. Azok a boszorkányok és varázslók, akik viszont még megélték ezt a kort – mert közöttünk szép számmal akadnak nagyon idősek is - , még pont elkerülték, hogy kötelezően a Roxfortban kelljen eltanulniuk, ami szükséges. Persze, ettől valahol csak még furcsábbnak tűnhet, hogy magántanuló voltam. Kicsit talán ijesztő is, hogy rajtam kívül legfeljebb azok tanultak hozzám hasonlóan, akik megvannak száz évesek.
Annak azért örülök, hogy nem vette úgy a szavaimat, ahogyan talán érthette volna. Az aranyvérű családok egy része valószínűleg most kicsit haragos rám, amiért a rendszert bíráltam és kritizáltam. De elmúltak azok az idők, amikor meg kell húznia magát mindenkinek. Sötét korszakon vagyunk túl, és ha mi nem változtatunk, akkor az unokáink, de még az ő unokáik is átélik ugyanazt, amit mi. Kicsit ki is húzom magam a frappáns jelzőmet illető, pozitív fogadtatása miatt. Ha a külseje alapján kellett volna megítélnem Fawcettet, akkor biztosan nem hittem volna, hogy hasonló gondolatai vannak a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, mint nekem. Kupámban csupán néhány korty marad árván, így miután kiürítem azt, az asztal szélére tolom. Majd észreveszik, hogy elfogyott.
- Ami azt illeti, éppen jelenleg dolgozom egy cikken a témát illetően. Példát kellene vennünk a mugliktól. – a mugli kütyükért nem vagyok kifejezetten oda, ami azonban elképeszt, az a társadalmuk, és annak változásai. Ráadásul fogalmuk sincsen, hogy milyen attrocitásokat kellett elviselniük a mágiabirtokosoktól. Ami azonban egy másik megfigyelésem, hogy az előítéletek náluk is működnek, csupán más kontextusban. Így talán nem is kell annyira félteni őket.
- A muglik történelmét tanulmányozom, egészen az őskortól. Érdekes összefüggéseket leltem a forradalmaik, háborúik, és a technológiai, valamint társadalmi, gazdasági fejlődésük között. Még korai lenne végleges következtetéseket levonnom persze. De abban biztos vagyok, hogy a muglik mára megelőztek minket, társadalmi téren. Biztosra állíthatom, hogy tudunk tőlük mit tanulni. – már egy ideje dolgozok ezen az anyagon, azonban kicsit bővebb a téma, mint ami a maximális oldalszámba kifér. Ezen kívül pedig bizonyítékokat kell szereznem, és még nem olvastam végig minden, ehhez a témához tartozó szakirodalmat sem. Előrehajolok aztán, kezeimet összekulcsolom az asztalon, és így keresem beszélgetőpartnerem tekintetét. Szimpatikus, ahogyan gondolkozik. Az is lehet, hogy az utca embere is így vélekedik. Csupán nincs meg az a példa, akit követni tudnának.
- Éppen a háborúk miatt lennének képesek rá. Az emberek nincsenek megtörve, ha adsz nekik célt. Annál pedig nincs szebb gondolat, mintsem hogy újabb háborúkat tudnak megakadályozni. A háború a legrosszabb, ami egy emberrel történhet. – súlyos szavak, de nem súlyosabb annál, ami az elmúlt időben történt. Különös. Nem vagyunk egyedül a kocsmában, de még sem hallani egy pisszegést sem. Aztán végül Madame Rosmerta lép oda hozzánk, hogy megkérdezze, hogy ízlett a híres vajsöre.

          Szeretek különböző emberekkel találkozni, akik más téren tájékozottak, mint én. Mindig tanulhatok tőlük valamit, aminek később nagy hasznát veszem. De ha mégse lenne így, akkor is érdekesek, és könnyen tudok velük beszélgetni. És pont ilyen indokból érdekes számomra, amit mesél. Akárhogy gondolkodok róla, apám engem mindenképpen elküldött volna a Roxfortba, még akkor is, ha nem kötelező. Addig sem kell a képemet néznie kilenc hónapon keresztül. Azok az idők viszont elmúltak, iskolába kötelező járni, és csak a nagyon szerencsések, mint Jimmy tehetik meg, hogy inkább otthon tanulnak. Mennyi kellemetlenségtől óvtam volna meg magam a helyében. Igaz, akkor kaptam volna másikakat. Talán nagy szerencsém van, de akkora mégsem, mint amekkorát egyesek gondolnak rólam.
          - Nocsak, cikkeket is írsz? Melyik újságnak?
          Remélem nem a Prófétának, mert félek, elvesztené a hitelességét, amennyi szennyet az össze tud hordani néha. Jobban belegondolva viszont nincs más olyan újság, aminek legalább annyi hitelessége lenne, mint annak.
          - A muglik és a történelmük nagyon érdekes. Sajnos nem volt alkalmam jobban belemélyülni, de ha van kérdésed, talán tudok segíteni. Elég sok időt töltöttem és töltök még most is közöttük.
          Ha nem élnék ennyit közöttük, akkor nekem is legalább ennyire elképesztő lenne, hogy mikre képesek. Nem tudnám megmondani pontosan, de bekerültem az Akadémiára, az igazán nagy meglepetéseket és változásokat az életemben egy mugli hozta el. Mondhatnék a motorozás szenvedélyétől a párizsi kirándulásig bezárólag bármit.
Mondjuk belegondolva, hogy milyen jellegű cikkben is gondolkodik, nem hiszem, hogy nagy segítség lehetnék a számára. Az viszont nekem is feltűnt a mesék alapján, hogy amikor egy nagyobb háború, forradalom, harc vagy bármi hasonló történt, utána valamilyen változáson mentek keresztül társadalmilag.
          - Ebben egyetértek. A muglik olyan meglepetésre képesek, amiket mi nem tudunk elképzelni tőlük. A varázslók társadalma, főleg egy bizonyos réteg – szándékosan utalok így a csoportra, mert az aranyvérűek sem mind egyformán gondolkodnak, és ez a vélemény nem feltétlenül csak az aranyvérűekre jellemző -, sohasem fogja elfogadni, hogy a muglik talán megelőztek minket és valójában nem is ők a fejletlen, alulmaradott társadalom, hanem mi.
          Talán kemény szavak ezek egy olyan helyen, ahol csak varázslók fordulnak meg, és biztos vagyok benne, hogy Roxmorts lakosaiban még él a háború emléke, ezért ők sokkal jobban megválogatják a szavaikat. De örülök neki, hogy Jimmyben partnerre találtam a nézeteimmel kapcsolatban. Nem is, inkább annak örülök, hogy beszélgetni is tudok róla, nyíltan. Figyelem, ahogy megváltoztatja a testhelyzetét, és úgy gondolom talán egy fontos részéhez érünk el a beszélgetésnek. Ahogy eddig is, úgy most is figyelem minden szavát, hogy közben összevetve a saját gondolataimmal Már épp válaszra nyitnám a szám, mikor megjelenik Madame Rosmerta.
          - Köszönjük, finom volt, mint mindig - mosolygok. - Én kérek még egy korsóval. Jimmy?
Miután Rosmerta távozik én is testhelyzetet váltok.
          - Talán, de ha magamból indulok ki és azokból, akiket ismerek, akkor az embereknek kell valaki, aki vezetheti őket. Alap esetben ez a személy a Mágiaügyi Miniszter, de valóban olyan személy tölti be most ezt a pozíciót, aki képes véghezvinni ezt a fejlődést?
          Kicsit úgy érzem magam, mintha ettől a kérdéstől kicsit a miniszter ellen beszélnék, pedig nekem semmi bajom vele. Főleg azért, mert talán kétszer, ha találkoztam vele, amikor Dumbledore-ral beszélgettem és ott volt. Kingsley Shacklebolt nem tűnt annak a fajta embernek, aki egy kisebb buckán fennakad, és inkább visszafordul. A nép szemében pedig a háború után a békeidőszak bevezetése és a teljes társadalom megreformálása nem éppen egy kis bucka.
          - És mi van azzal a hipotézissel, hogy béke nélkül nincs háború, de háború nélkül sincs béke? Részben pont erről beszélünk most. Háború kell hozzá, hogy béke legyen, de meddig lehet béke háború nélkül? Az emberek nem sorolhatók csak a fehér vagy csak a fekete színek egyikéhez. Az emberek szürkék, ezért biztos lesz olyan, aki nem bírja elviselni a béke időszakát.
          Pont én mondom ezt. Kicsit elkalandozok a néhány nappal korábbi eseményeken filozofálva. Ha a béke csak egy tű, amire egy tányért tettek, amit egy kis szellő is kizökkenthet, akkor nem-e az a tettem ott a Dartmoor Nemzeti Parkban volt-e az a kis szellő? Vajon mennyi időre van szükség, hogy ez kiderüljön?

[- A Vasárnapi Prófétával szerződtem le. Az olvasóbázisuk elég nagy, nekem pedig fontos, hogy minél több emberhez jusson el a mondanivalóm. Nehéz ma már függetlennek maradni, az alternatív médiumok viszont nagyon kevesekhez jutnak el.]

Hogy miért is írok cikkeket? A nyilvánvaló válasz az, hogy vezeklésként a világ felé, az áltudományos munkáim után. Olyan értekezésekhez kellett a nevemet adnom, amiket máig szégyellek, de sajnos nem tehettem mást. Ára volt annak, hogy a háborút túléljem, ahogyan annak is, hogy elmenekülhessünk az országból. A Quinton név pedig évszázadok óta nagyon jelentős a tudományok terén. Természetes hát, ha mindenképp az én aláírásom kellett azokhoz az írásokhoz.
A valóság viszont ennél is fontosabb. Szeretem hallatni a hangomat, szeretem, ha tanulhatnak tőlem az emberek. Úgy hiszem, hogy sikerült olyan összefüggéseket meglátnom, amiket mások nem vettek észre. Az igazság a részletekben rejlik. Én pedig imádok belemászni az apró kis részletekbe, és elveszni bennük.
- A Vasárnapi Prófétával szerződtem le. Az olvasóbázisuk elég nagy, nekem pedig fontos, hogy minél több emberhez jusson el a mondanivalóm. Nehéz ma már függetlennek maradni, az alternatív médiumok viszont nagyon kevesekhez jutnak el. – Madame Rosmerta érkezik közben hozzánk, hogy elvegye tőlünk az üres korsókat. A vajsör nem lesz a kedvencem, de nem vagyok semmi jó elrontója. Bólintok egyet, hogy jöhet még egy kör, ezt azonban már én állom.
Willow részéről bátor, sőt, egyenesen vakmerő dolog, hogy ilyen nyíltan mer így beszélni a muglikról. Én nem ismerem annyira az életüket, a technológiájuk pedig olyan számomra, mint egy muglinak a varázslat. Ellentétben azzal, hogy én nem akarom megfejteni ezeknek a titkát. Az egyetlen dolog, ami viszont nagyon érdekel, hogy hogyan is fejlődött ki a társadalmuk, milyen szabályok szerint élnek, milyen politikákat folytatnak. Ezekből mi magunk is tanulhatunk. A muglik között is vannak forradalmi nézeteket valló, hatalmas emberek. Akárcsak köztünk. Az alap tehát nem változott. Nem gondolom, hogy nagyon mások lennénk, mint ők.
- Igen, ők... – elsötétül a tekintetem kissé. Sohasem szívleltem a halálfalókat. Nehezen bocsájtok meg nekik azért, amiket elkövettek. A civilizáció ellen, a társadalom ellen, a családom, és mások családja ellen.
- De hogyhogy muglik között élsz? Sokan mesélték már, hogy közöttük élnek. Nem veszélyes ez egy kicsit? – kérdésemben semmi rosszindulat, csak a kíváncsiság. Sokaktól hallottam már, hogy muglik mellett laknak, de ezt nem nagyon tudnom elképzelni. A mugliriasztó bűbájok csak egy dolog, de bármikor történhet valami, amivel a lebukást kockáztathatjuk.
- Ami azt illeti, lenne valami. Sikerült egy ősi mugli könyvet, egy úgynevezett szentírást megszereznem. A kutatásom fontos kulcsa. Azonban akármennyi mugli tanulmányt találok, mindegyik másképp értelmezi. Nem igazán értem ezt... – hallom, ahogyan egy csapból kitöltik nekünk az újabb kört. Hátamat kiegyenesítem, talárom zsebéből pedig egy kicsi, fekete könyvet veszek elő. Még csak az első felével végeztem, amihez különböző, varázstalan emberek által írt értelmezéseket olvastam el, de nagyon különböznek egymástól az értelmezések. A példányom természetesen eredeti nyelven, héberül szereztem be. Remek alkalom volt tudásom csiszolására. Ha Willow muglik között él, akkor biztosan tudja, hogy mi az igazság.
- Mr. Shacklebolt számomra szimpatikus, én hiszek benne, hogy most rá van szükségünk. Azonban a Minisztériumban nem képes magát minden társadalmi csoport képviseltetni, ami a demokráciához amúgy szükség lenne. Nem hiszem, hogy az elhallgattatás a megoldás. – a két korsó újra az asztalon, amit egy köszönömmel hálálok meg.
- Félek tőle, hogy Caramel útját fogja követni. Sajnos a struccpolitikájával sodorta az ország helyzetét oda, ahova. Ha tiltva vannak a sötét nézetek megismerése, azzal csak még többen sodródnak bele. – beleiszok az újra kimért sörbe. Most, hogy már kóstoltam, tudtam, milyen ízre számíthatok. Másodjára talán kicsit jobb is, mint elsőre.
- Háborúzni a békéért, ha nem veszi alpárinak a hasonlatomat... – egy kicsit elvigyorodok. Még Rómában mondta ezt valaki, és nagyon találónak tartom.
- Olyan, mint szeretkezni a szüzességért. A háború senkinek sem jó, mindenki csak veszít vele. Az azt követő lehetséges fejlődések ellenére is. – újra iszok a sörömből. Ismételten sokat beszélek… De imádom, ha hallgatóságom van. Tulajdonképpen ezért is fogadtam el a tanári állás ajánlatát is.

          Egész életemben törekedtem arra, hogy magam és a környezetem is biztonságban tudjam. Oké, az annyira nem érdekelt, ha én nem vagyok biztonságban, de a környezetemre mindig vigyáztam. A véleményem miatt pedig még sohasem kerültem bajba, pedig sokszor hangoztattam sok helyen. A varázslók között úgy gondolom, hogy ha ennyire nyíltan nem is, de beszélhetek a muglikról. A háború élménye még elég friss ahhoz, hogy egy poros kis kocsmában ne figyeljenek oda az én kis szövegelésemre.
          - Én muglik között nőttem fel, fogalmam sincs, hogy milyen lehet nem közöttük élni. Természetesen minél nagyobb lett a varázserőm, annál jobban oda kellett figyelnem arra, hogy mit csinálok. Azt hiszem, ezt egyszerre tanultam meg a varázslatokkal együtt a roxforti és az akadémiai éveim alatt. Amennyire tudtam elláttam a lakásaimat muglik elleni védelmi varázslatokkal, hogy minimálisra csökkentsem a lebukás lehetőségét, de sokszor mentem át a szomszédaimhoz vacsorázni. Volt olyan is, hogy egy idősebb házaspár egy ilyen vacsora alkalmával mutatott be az unokájának és ajánlották fel a kezét. Aranyosak voltak, de nem fogadtam el.
          Elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak a régi emlékek. Tudom milyen a mugliktól elzártan élni, hiszen magántanárként megtapasztaltam, és az közel sem volt annyira szórakoztató.
          - Mulatságosak is. Mint a korábbi példám is mutatja, néha ki tudnak találni olyan meglepő dolgokat, amikről fogalma sincs az embernek, hogy honnan veszik. Nem különbözünk sokban tőlük. Csupán a varázslat az, ami elválaszt tőlük. Ha a varázslattól eltekintünk és megtesszük a szükséges óvintézkedéseket, akkor olyan, mintha varázslók között járnánk.
          Egyszerre lep meg és villanyoz fel, hogy tényleg tudok segíteni neki a muglikról és mugliktól szerzett tudásommal. Elkérem tőle a könyvet, és tanulmányozni kezdem. Hirtelen lelkesedésem amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is. Gyorsan átlapozom, de egyetlen szót sem értek belőle. Becsukom, és leteszem az asztalra vissza elé.
          - Sajnálom, de nem ismerem ezt a nyelvet, így viszont nem tudok segíteni. De felírom a könyv adatait, és utána nézek én is. Mennyire lenne sürgős?
          Végigtapogatom a kabátom zsebeit valami használható íróeszközért vagy papírért, de semmit sem találok. Kérek kölcsön Rosmertától egy pennát és pergament. Arra felírom, amit kell, és zsebre teszem. Lesz még bőven időm ezzel foglalkozni és utánanézni. Ha pedig mégse, akkor is tudok gyors módszereket a kérdés megválaszolására. Kicsit átgondolom közben a szavait.
          - Jelenleg a varázsló társadalom nem áll készen arra, hogy egy sötét varázsló megjelenjen és komoly, felelős beosztást kapjon a Minisztériumban. Még akkor sem, ha maga Mr. Shacklebolt és a hozzá közel álló személyek erre fel is vannak készülve. Bízom benne, hogy ha eljön az ideje, lezajlanak a halálfalók üldözései, a perek, akkor talál majd egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelelő lesz. Én úgy gondolom, hogy Shacklebolt mellett rajtunk, tanárokon múlik még az, hogy megmutassuk a társadalomnak egy sötét varázsló is élhet normális életet és visszailleszkedhet a társadalomba. Ez által pedig talán a sötét nézetek se lesznek annyira sötétek, mint amennyire most tűnik.
          És igen, megint én mondom ezt, aki néhány napja még bosszútól habzó szájjal rontottam rá egy halálfalóra. De annak vége van, lezártam, és nem fog még egyszer megismétlődni. Elmosolyodok, hiszen egy aranyvérűnél nem biztos, hogy ugyanazt jelenti az alpári kifejezés, mint egy edzett muglik között felnőtt férfinél. Intek a kezemmel, hogy engem ez egyáltalán nem zavar, és beleiszok a következő korsó vajsörömbe, előtte koccintásra emelve azt.
          - Ezzel teljesen egyetértek, és ebből most elég sok tapasztalatot kaptunk. Ennek elkerülése miatt lenne jó, ha Shacklebolt most összeszedné minden befolyását, amit a Főnix Rendjének tagjaként és aurorként szerzett meg. Állnak elegen mögötte ahhoz, hogy be tudjon vezetni valami törvényt a sötét tanok védelmére. Ez a társadalom a jelenlegi felállás szerint nem fog túlélni még egy harcot, hanem darabjaira hullik.
          Nem tudom Jimmy cikksorozata elég lesz-e ahhoz, hogy felnyissa az emberek szemét, de biztos, hogy el fog gondolkodtatni néhány embert.
          - Azért ne érts félre, nem azt mondom, hogy ne kapjon büntetést az, aki megérdemli. Mégis úgy gondolom, hogy vannak olyanok, akik inkább a nézeteik miatt inkább a segítői lehetnének a minisztérium munkájának az új kor beköszöntével, mint az ellenségei.

Félreértés ne essék, messze áll tőlem a pacifizmus. Néha csak egy újabb háború a megoldás. Ettől függetlenül nem szeretem, és ezt az egyet is éppen elég volt átvészelni. Senkinek sem kívánnám, hiszen ez a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet. Újra eszembe jutnak a minisztériumi hónapok, amikor minden nap nem csak a munka, hanem az általunk elbújtatottak miatt is feszenghettem. Majd pedig a Rómában átvészelt néhány hónap, amikor többedmagammal, köztük néhány sérülttel nyomorogtam egy kicsi, zsúfolt lakásban. Azelőtt nagyon szerettem Rómát, de azt hiszem, érthető, ha egy darabig nem vágyok vissza. Anyám halálát is inkább ahhoz a városhoz kötöttem. Pedig ő már nem jutott el odáig.
- Visszaintegrálás, igen. - helyeselek vele gondolatát hallván. Jól tudom, nincs befolyásom a politikai szférákba, s inkább vagyok a tudomány, mint a politika ismerője, ezek akkor is olyan hétköznapi dolgok, amikkel igazából mindenkinek foglalkoznia kéne. Mindig nagyon fura volt nekem, ha bárki azt mondta, nincs véleménye. Pedig ezzel formáljuk a jövőt.
- Csak remélni tudom, hogy ex aurorként Shacklebolt tudja, mit csinál. Nem tudnak minden sötét varázslót az Azkabanba dugni. A jogaikat pedig még nekik is védi a törvény. - kifizetem a következő kört, gondoskodva róla, hogy Rosmerta elegendő borravalót kapjon. Nem vagyok híve az észtelen pénzköltésnek, amit kinézetem is alátámaszt. Rengeteg aranyvérűt ismerek, akik dúskálnak a galleonokban, és már ők se tudják, mivel vágjanak fel egymás előtt. Nekünk azonban ez sosem volt fontos. A szükséges dolgokon túl legfeljebb tudománnyal kapcsolatos hóbortjaimra adok ki több pénzt, például ha ritka, rúnákkal kapcsolatos ereklyéket vásárolok.
- Különben nem hallottál róla, mi tartja vissza a rabokat az Azkabanban? A Próféta azt írta, a dementorok elhagyták a helyet. Aggasztó. - elrakom az erszényem, hogy aztán az itallal törődjek. A Próféta egyre furcsább dolgokat ír meg, kétlem tehát, hogy ne legyenek ennek következményei.

- A muglik szentírásnak nevezik, és héberül íródott. Rengeteg utalást találtam valós eseményekre, érdekes megvilágításba helyezhetem velük az ismert mugli és varázsló történelmet. - elrakom a könyvet, hiszen nincs szükségem most rá. A modern nyelvekhez nem értek igazán, csak pár szót tudok olaszul, a rúnák miatt viszont sokat foglalkozom az ősiekkel - első sorban az északiakkal, és az ó-angollal. A héberhez tehát kellett a segítség, különböző segédeszközök által, de azt hiszem, egész jól boldogultam a megértésével. Azonban a muglik magyarázataival nem bírok mit kezdeni. Nem értem, hogy képesek ugyanazoknak a történeteknek ennyire radikálisan más jelentéseket kölcsönözni.
- Nem mindig tudok kiigazodni a muglik dolgain, félek, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Még két hetem van leadásig egyébként. - miután elrakom a könyvet, ismét a sörnek szentelem a figyelmet. Beszéltem már Fawcett előtt is olyanokkal, akik köztük élnek, bár nekem a muglivédő bűbájok mellett is rizikósnak tűnik, hogy a közvetlen közelükben éljek.

          Mikor azt hiszi az ember, hogy annál nagyobb furcsasággal nem találkozhat, mint ami a szállodai szobájában van, akkor elmegy sétálni, majd betér egy kocsmába, ahol összefut egy régi ismerős kollégával, akiről ráadásul kiderül, hogy hasonló dolgokat vitt véghez a háború alatt. Furcsaságok sorozata, de nem egyediek, és nem szokatlanok. Az iskola közeledtével miért ne lehetne, hogy itt találkozzunk? Az lenne a furcsaság, ha perceken belül benyitna ide az összes tanár. Szórakozva az ajtó felé pillantok, de aztán telnek a másodpercek és a percek, anélkül, hogy akár a szél megkocogtatta volna azt az ajtót.
          - Nem is értek egyet azzal, hogy minden sötét varázslót az Azkabanba kelljen zárni. Nincs is akkora kapacitása a börtönnek. A felügyeletét is meg kell szervezni, most, hogy a dementorok már nem állnak a minisztérium szolgálatában, valamint csak azért, mert sötét varázsló valaki, még nem kell börtönbe zárni. A gyilkosok, és azok, akik más varázslókat és boszorkányokat kínoztak, megérdemlik, amit kapnak. Szerintem Shacklebolt pontosan tudja, hogy mire kell figyeljen, nem véletlenül lett ő az új Miniszter. Ott áll mögötte a Rend is valamilyen formában.
          Bár, hallottam olyat, hogy a büntetés elől menekülés közben inkább öngyilkos lett az illető, csak nem tudom mi oka volt rá. Hacsak az nem, hogy nem akarja feldobni a társait. Jó dolog az összetartás, de azt is tudni kell, hogy hol a határ. Talán furcsának hathat, de ha felajánlanák, hogy élhetek szabadon, de megfigyelés alatt, ha feldobom a társaim, akkor megtenném. Teljesen mindegy, hogy az Azkabanban ölnek meg, vagy az aurorok, mielőtt még oda kerülnék, vagy azok, akiket elárultam. Szabadon akarom tölteni életem utolsó napjait, és ezért sok mindent vagyok képes feláldozni.
          - Igen, ezt kivételesen jól írta meg a Próféta. A dementorok már nem szolgálják a minisztériumot, így az Azkabant sem őrzik. Ha jól tudom, még helyre kell állítani néhány emeletet, de az Akadémián szeptembertől indítanak egy új képzést. Aurorok lesznek a dementorok helyett. Addig is, amíg ez az osztály nem végez. De ezt is csak pletyka szintjén hallottam, hogy mi a tényleges és végleges megoldás, azt nem tudom.
          Bár, ha már a Próféta is megírta, akkor valószínűleg idő közben átalakult a pletyka igazsággá. Aminek kevésbé örülök. Reméltem, hogy az első évem a Roxfortban nyugodtan telik majd, de akkor az a pletyka is igaz lehet, miszerint a környéket ellepik szép lassan a dementorok. Meg fognak dolgoztatni a pénzemért az már biztos.
          - Sajnálom, tényleg szívesen segítenék, de azt a nyelvet nem ismerem. Azonban, ha van más, amiben tudok segíteni, akkor szívesen. Ha jól tudom, akkor szeptember második hetében lesz Belfastban egy ezzel kapcsolatos konferencia. Nem vagyok biztos benne, mert én átsuhantam csak az információ felett, de ha gondolod, akkor elkísérlek, és segítek is a muglik közé beilleszkedésben.
          Végignézek a ruháján, és végiggondolom, hogy mi van rajtam. Leon, tuti, hogy öltözködési tanácsot fogok kérni tőle.
          - És ne aggódj, nem fogok bőrkabátot rád adni, de a talárt mindenképpen otthon kell hagynod.
          Felemelem a poharam és azzal bökök az egyébként nagyon szép talár felé. Valaki, aki ilyenekben nőtt fel, és hordta egész életében, hozzá lehet már szokva, de én utálom. Viszont az öltönyök terén nem vagyok olyan válogatós, csak azokat hordom, amit kaptam, vagy amiket megláttam a boltban és megtetszett. Leon azokban a profi, vagy Minerva. Eddig minden ruhája szép volt és divatos. Belekortyolok a vajsörömbe.
          - Nem olyan bonyolult egyébként a muglik között élni. Neked talán furcsa lenne, elsőre, de hidd el. Ha valaki köztük nő fel, annak semmiség megtenni a szükséges óvintézkedéseket. Az elsődleges szabály mondjuk, ha laksz egy két személyes kis lakásban, akkor ne akarj betuszkolni húsz embert oda.
          Hála a tértágító bűbájnak a varázslók így szoktak spórolni, ha nem saját, hanem bérelt a lakás, de ezek a varázslók rend szerint le is buknak. Nem szabad hülyének nézni a varázstalanokat, mert talán nem látnak meg mindent, de nem vakok és a furcsát rendszerint kiszúrják. Apropó furcsa. Azt hiszem, a mai nap legfurcsább eseménye az lenne, ha bejönne egy dementor azon a bizonyos ajtón. Újra arrafelé nézek, de ezúttal sem történik semmi, ahogy percekkel korábban sem.

Aurorok a dementorok helyett. Tulajdonképpen egész életemben megfelelt nekem az a tény, hogy lelketlen szörnyetegek őrzik az Azkabant, és azok, akik oda kerültek. Sohasem izgatott nagyon, hogy mi azoknak a sorsa, akiket odavisznek, nem vagyok ennyire szentimentális. Azonban a dementorok távozása több problémát is felvet. Mi lesz azokkal az aurorokkal, akik az Azkabant őrzik majd? A hatalom még a legnemesebb embereket is könnyen korruptálja, ezt az elmúlt évek is bizonyították. De talán még aggasztóbb, hogy merre lehetnek a dementorok. Azt azért kétlem, hogy nekem bármikor bármi dolgom lenne velük, az én életvitelem sosem a front volt, a háború alatt sem, és távol áll tőlem bármiféle hősködés. Egyedül az igazságérzetem és a tehetetlenség el nem fogadása motivált a háború alatt. Így tehát elég valószerűtlen, hogy valaha is dolgom lesz dementorokkal.
- Bármi is történik, őszintén remélem, hogy sikerül jó megoldást találni. Kétlem, hogy sokáig tudnak annyi embert kiképezni, ami elég lenne a feladatra. Az auror állomány is véges. - fejtem ki legnagyobb kételyemet a témát illetően. Egyrészt sosem lesz annyi munkaerőnk, ami tényleg elegendő lenne, másrészt pedig a hatalom eltorzíthatja a személyiségüket. Elég csak a régi, mugli várbörtönökre gondolni, bőven származtak onnan történetek.
- Persze, ha többen foglalkoznának komolyabban kevésbé használt mágiaformákkal, akkor egyszerűen lehetne megfelelő megoldást találni. A Gringottsból például személyesen engem kértek fel, hogy segítsek a biztonsági hálózatuk javításán. Azonban inkább a másik ajánlatot vállaltam. - részben azért, mert ütközött volna a tanári állással, részben pedig azért, mert három éve nem engedélyezték az egyiptomi expedícióm. Pedig nagyon sokszor elmondtam nekik, hogy nem fosztogatni szeretnék. Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelnek a kincseik. Egyedül a felfedeznivalókra vagyok kíváncsi. Biztos vagyok benne, hogy egy magamfajta tudós olyat is meglátna a piramisok mélyén, amiket más nem. Valamint bakancslistámon szerepel, hogy egyszer láthassak egy szfinxet is. Apai nagyapám írt beszámolót egy találkozásáról vele, és már akkor is lenyűgözőnek tartottam. Úgyhogy mindenképp látnom kell egyet.
- Köszönöm a meghívást. - befejezem a második korsót is, a tetejére pedig rárakom a söralátétet. Az efféle helyeken szokás ezzel jelezni, hogy nem kérsz többet.
- De vissza kell utasítsam. Az efféle mugli események csak még jobban összezavarnak. Annak idején, amíg a Vatikán levéltárából szereztem a forrásanyagokat, eleget hallgattam, és abban sem volt semmi logika.
Nem foglalkozok vallásokkal igazán, de abban a levéltárban hihetetlen dolgok vannak. Még az én szakterületem kapcsán is. Bár igazából szerettem csinálni, és a társaság is jó volt. Lenne mit mesélnem.
- Viszont nekem sajnos ideje távoznom. Örültem a társaságnak, és annak, hogy veled dolgozhatok. - búcsúzok el tőle, hiszen tényleg haladnom kéne azzal a cikkel. Magától sajnos nem írja meg magát. A Roxfortban pedig kétlem, hogy sok időm lenne ilyenekre.

//köszönöm a játékot //

          Dementor vagy auror? Nem hiszem, hogy ez lenne az igazi kérdés az Azkabannal kapcsolatos kérdések sorában. Elvégre melyik auror akarna elmenni fel északra, bezárva lenni a rabokkal egy épületbe, amit egészen a közelmúltig szökés biztosnak tituláltak. Remélem, hogy tényleg meg fogják találni a megoldást, mert jelenleg hiába is dolgoznak az aurorok azért, hogy börtönbe juttassák azt, akinek ott a helye, nem igazán látom értelmét, ha nem tudják ott tartani őket. És ahol emberek vannak pedig nem kéne azoknak lenniük, akkor a korrupció is hamar el fog szabadulni. Egyik barátom mondogatja mindig: „Bizonyos feltételek mellett mindenki megvehető.” Igaza van, és neki köszönhetően én már tudom a feltételeket. Nem is egyet, hogy mivel lehetnék könnyen megvehető.
          - Én inkább azt gondolom, hogy aki aurornak megy, az nem feltétlenül úgy képzeli el a karrierjét, hogy egy börtönben öregszik meg. De ez is olyan, mint bármi más. Az emberi természet kiszámíthatatlan, talán tényleg vannak olyanok, akik ezt a hivatást választják életcéljuknak.
          Mindenesetre vagy gyakran cserélgetném az őröket, vagy sokkal szigorúbb vizsgáknak és vizsgálatoknak vetném alá őket, mint egy egyszerű auror esetében. Nem is értem miért nem használnak rúnákat. Nem azt mondom, hogy az egész aurori állomány feleslegessé válna azok közül, akiket oda szánnak, de a többség biztos nyugodtan foglalkozhatna azzal, amivel szeret.
          Biccentek egyet, aztán elmosolyodom. Nem vártam, hogy tényleg elmegyünk majd arra a konferenciára, de meg kellett adnom neki az esélyt, talán mégis érdekli majd. Talán.
          - A Vatikán? Nem mondom, hogy nem ér meglepetésként, de igazán szerencsés vagy, hogy beengedtek.
          Jobban őrzik az ott lévő dolgokat, mint magát a Királynőt. Vannak olyan emberek, akik a szerencse fiának születtek, de sajnos nekik sokkal nagyobb rosszal kell szembenézniük. Az olyanok, mint a háború pedig felerősíti ennek a rossznak a megjelenését.
     Felállok, és a kezem nyújtom felé.
          - Én is örülök. Akkor egy hét múlva a vacsoránál találkozunk újra.
          Végignézem, ahogy távozik, aztán rendelek még egy kört, és egy vidám beszélgetésbe kezdek Madam Rosmertával. És még mondja valaki, hogy nem kicsi a világ.


Köszönöm a játékot.