Pult

Sok hűhő pezsgőért

Louise Lott

        Mielőtt végképp útjára engedjük az indulatokat, nekem egészen biztosan szükségem van egy pohár pezsgőre, esetleg egy cigarettára, de mivel ők ragaszkodnak egymáshoz, és főleg nem szeretném magamra haragítani még a kicsapongás védőszentjeit is, készségesen válaszolok a hívásukra, mindkettőjükére. Egymás után ezúttal, mert azért annyira nincs kint jó idő, hogy jól essen benne a még nála is hűvösebb ital... a füst nem melegít olyan hatékonyan, ahogy tartják, mivel a jelenlévő ismerőseim teljes egésze meresztene nem éppen helyeslő tekinteteket rám ezen rossz szokásaimnak köszönhetően. Ez ellen érveket felhozni ugyanúgy nem húzna ki a vélt rosszéletű képből, így nem is fáradok vele, a cigi után beállok a pult mellé a legangyalibb mosollyal, amit Rosmerta már messziről ismerhet. Ez tipikusan a 'pár hónap múlva lesz a szülinapom' arckifejezés, nyilván sok változatával találkozik minden szabad roxforti hétvégén, mert a szeme sem rebben, amikor előadom a kérésemet. Feszült percek következnek, de végül megegyezünk abban, hogy nem sétálgatok vele látványosan, és lehetőleg nem használom rosszra ezt a kis néma szövetséget...
         Amíg megiszom a nagyon is szükséges pezsgőt, feldobom magam a pult melletti székek egyikére, és féloldalasan billegve nézek végig a társaságon. Mostanra azért viszonylag sokan lettünk, az első adag ember kiörömködte magát a környező boltokban, meg persze megérkeztek a boldog és tudatlan harmadévesek, akiknek minden új, és most együtt szürcsölgetik teljes egyetértésben a vajsört. Már nem emlékszem, milyen volt az én leső kirándulásom a faluba, de én nem voltam ilyen önfeledt akkoriban, amit irigylek tőlük. Egy fanyar mosollyal ízlelgetem tovább a finom italt, végképp arra a megállapításra jutva, hogy ezt gyakrabban is megtehetném, mert kevés jobb módját ismerem a háborgó idegek megnyugtatására.. Nagyon kár, hogy ezt mindig mindenki a kezdődő alkoholproblémával társítja, miközben annyi más függőségünk van.
          A hangokból ítélve odafönt még nem tört ki az őskáosz Fawcett kontra Lutece változata, de ami késik, az nem múlik őket ismerve. Remélhetőleg azért Elsa, illetve a frissen felbukkant lovagja tudják majd mérsékelni valamennyire az esetleges szétdobálással egybekötött fenyegetőzést... Én pedig úgy fogok ott ülni közöttük, mint egy megtestesült angyal, ennek az édes kis pohár alkoholnak köszönhetően. Még hogy káros... ! Legfeljebb a hiánya.

Minerva Balmoral

♦♦♦

"Drink until you ache or until you're fuckin' out of your mind."

+16

A Három seprű zsúfoltsága baromira nem lepett meg, ahogy beléptem az ajtón, pedig még mondhatni a korai turnussal érkeztem. Nem töltöttem el túl sok időt a többi boltban, csak a Mézesfalásban vásároltam be, meg vettem két üveg sima fekete tintát. Semmi türelmem nem volt a harmadévesek sipákolásához. Meg abban sem voltam egészen biztos, hogy Jamie mikor ér ide, ezért jobbnak láttam, ha hamar ide esz a fene.
 Kibújtam a kabátomból és körbenéztem, ismerős arcok után. Ült néhány hollóhátas az egyik bokszban, de különösebben nem volt kedvem hozzájuk csapódni. Aztán volt ott még egy adag frissensült is a buzgóbb alsóbb évfolyamosok képében, a pultnál meg a törzsgyökeres alkeszek múlatták az időt. Meg Balmoral, bár a múltkori esténkből kiindulva, lehet, hogy bele is illett a képbe. Balmoral mint valami rossz gyerek szürcsölgette azt az egy pohár pezsgőt, ahogy elnéztem így oldalról.
Az iskolában nem éppen volt rá lehetőségem eddig, hogy beavassam mindenbe, ami a múltkori ottalvós összeröffenésünk után történt, így minden további hezitálás nélkül csúsztam be a közte és a mellette ülő faszi közötti résbe.
- Nicsak – vigyorgok fel rá, majd megkocogtatom az ujjammal a pohara oldalát. – Kiskorú ivászat, egyre lejjebb és lejjebb, tüt-tüt, Balmoral – énekelem halkan, majd felcsúszok a székre, amit a kövér csávó üresen hagyott a belépőmet meghallva. – Bekerülsz a kviddicscsapatba és rögtön a fejedbe száll a dicsőség.
 Mielőtt belekezdenék a tartalmasabb mondandómba, még megvárom amíg Rosmerta megjelenik előttem, és rendelek egy Lángnyelv-whiskyt. Igazán nem árthat az alkohol, volt mit mesélnem.
- Van mibe beavassalak – fordulok Minerva felé, miután megjelenik előttem a poharam, benne az aranyszínű itallal, amit rögtön a számhoz is emelek. – Baszki az augusztus utolsó hete durvább volt, mint az egész nyaram azelőtt – tolom be középre felvezetés képpen, de azért annyira nem kell rohanni. Meg amúgy is össze kellett még kicsit rendeznem az eseményeket fejben, hogy a lehető legpontosabban adhassam tovább Balmoralnak, ítéletre. – Aztán meg alaposan meg kell beszélnünk azt is, hogy mi a picsát keres az álomlovagod az SVK órákon. Bár legalább már értem miért csorgott a nyálad – kacsintok rá. Mit ne mondjak bazi nagy hoppá volt hallani Fawcett nevét az első este. Azóta meg aztán pláne. Szinte az első héten elkezdtek röpködni a pletykák Minerváról meg az új SVK tanárról, szóval voltak kérdéseim. Összehúzott szemmel mustráltam végig Minervát, miközben vártam, hogy feldolgozza a hirtelen megjelenésem és válaszoljon a kérdéseimre, vagy feltegye a sajátjait. Attól függően, hogy meg akar-e szabadulni a saját szarától, vagy először inkább az enyémet hallaná, hogy könnyebb legyen neki belekezdeni. 

Sok hűhő pezsgőért

Louise Lott

+16

        Lou nem érzi úgy, hogy feleslegesen időt kellene húznia, rögtön elő is rántja a perverz kis kalapjából sorban azokat a témákat, amikről az ember a legkényelmesebben egy pohár alkohol fölött tud értekezni, és be kell látnunk, nekünk ez a műfaj igencsak jól megy. Keresztbe teszem a lábaimat, és mosolyogva hallgatom a rögtönzött kis perfomanszot, jó látni, hogy ilyen jó kedve van, bármilyen délceg úriember érdeme is, mert ugye egy percig sem kell feltételeznem, hogy mondjuk a kimenő dobta fel így, jól végzi a munkáját.
       - Ez már a szellemi és morális mélyfertő, vigyázz, még a végén koppan a nemesebbik felem a szinteden, tüt-tüt, Lott. - szerencsére hamar kettesben maradunk, már amennyire egy ilyen helyen ez lehetséges - Inkább az, mint az ital... Esetleg egy gurkó, ha már. De én is hallottam néhány érdekes, mondjuk hogy a nem feltétlenül seprűn való szárnyalással összeköthető hírt a viselt dolgaidról, úgyhogy nem aggódom, hogy amíg épp egy újabb réteget növesztek elmondásod alapján az amúgy is vastag képemre, te esetleg unatkozol.
       Nagyon szívesen részt vennék ebben a töményebb körben is, de kénytelen vagyok megmaradni az egy pohár pezsgőmnél, és azt is diszkréten fogyasztani a közönség miatt, ha már sikerült ilyen csodálatos második, megkérdőjelezhető szokást is prezentálnom magamnak, mint az ivás. Egyelőre a hétköznapokban nem okoz problémát, de azt Leon sem gondolhatta komolyan, hogy egy ilyen helyen csak és kizárólag vajsört fogok kortyolgatni jókislányként, még véletlenül sem ránézve Willow-ra. Apropó, még nem hallom föntről a vihar hangjait, úgyhogy talán megtörténik a történelmi csoda a kerék feltalálása óta, és nem vitatkoznak össze semmin.
         - Van kibe, akarod mondani. - már épp kezdenék fölényesen mosolyogni, hogy most akasztják a hóhért, de majdnem félre is nyelem az épp bevitt pezsgőt a mondandójára - Van fogalmad róla, milyen érzés azt az ember viszontlátni a katedrán, talárban, akitől úgy váltál el előtte három nappal, hogy bármit megtennél érte, vele, és azzal a tudattal, hogy megtaláltad a lelked nem is keresett másik felét, aki letörli a könnyeidet, még ha legszívesebben csak erősnek tűnnél előtte, akit ha tehetnél, karon ragadnál, hogy örökre az utakat járd, és elfelejts minden szart, ami addig történt, akivel új életet és lapot kezdhetsz, mert a tekintetében végtelen történet ígérete ég, a mosolya beforrasztja a sebeidet, a karjai kizárják a külvilágot, a hangja köréd tekeredik és lágyan tokba csúsztatja a cinikus élét a szavaidnak, akinek a nyakán ott a fejed tökéletes pihenő helye, akinek a neve a szádban furcsán rímel arra, hogy 'otthon', aki baszottul tüzet gyújt benned, akinek a dalai elhitetik veled, hogy a csillagokat is ő álmodta az égre, és akit soha többé nem akarsz elengedni magad mellől, mert egy egész rohadt világ rejtőzik az érintésekben? Igen, Louise, egyet érthetünk abban, hogy elég profán megfogalmazás volt az a nyálcsorgatás. Úgy lángolt a tankönyvem, mint a Reistag, és nem, nem tudom, hogy lehetséges, hogy nem jöttem rá, hogy varázsló, de... érthető módon, hogy diplomatikusan nyilvánuljak meg, okozott bennem némi zavart az ügy. És most kérlek, verbálisan oszd le nekem azt a beígért pofont.
         Leöblítem a kis monológom némi pezsgővel, és most nem zavartan hátratűröm a hajam a fülem mögé - szerencsések vagyunk, ha ezt most nem hallotta senki, bőven elég sok pletyka alapja volt már így is minden egyes rohadt kis lélegzetvételem, de ezt pont Lott ismerte igazán, és gyanítottam, ha átküzdöttük magunkat a személyes nyomorom egyébként szórakoztató hullámain, az övé fog sorra kerülni, és megtudom, mi lett a folytatása annak a kis beszélgetésnek Wolffal, illetve hogy a szürke ötven árnyalatát öltönyként birtokló Shafiq tiszteletét tette e újra nála, rajta..esetleg benne?

Minerva Balmoral

♦♦♦

"We both know there's more than what hits the surface."

+16

Vigyorral a képemen hallgatom, ahogy Minerva szintén a maga teátrális stílusában felvezeti a mondandóját, miközben kényelmesen felfészkelem magam a székembe, és tovább szürcsölgetem a whiskym. Talán, ha elég szórakoztató lesz, meghívom egyre őt is, vagy kérek két szívószálat. Nem mondhatja, hogy nem akarok mindent megtenni a lelki üdvössége érdekében. Meg hát na, volt miről beszélnünk, nem is kevés.
- A képed miatt aztán tényleg nem aggódom – mondom neki vigyorogva és diszkréten felé pöckölöm a poharam, kóstolásra, szigorúan csak egy kis kortyra, elvégre nem akarom én megrontani szegény ártatlan Balmoralt.
 Elregélem neki, hogy mekkora pluszt adott az első SVK-n, hogy tudtam ezzel a csávóval majdnem dugott Minerva, mármint anyám, a faszi van vagy harminc. Kőkeményen pontban is megkaphatja azt a harmincat, de ekkora bakkert, hogy azt hiszi mugli, kiönti a kis szívét, aztán az arcába csap az egész. Ha van olyan, hogy Balmoral, akkor szerintem neki kijutott a bal szerencse is. Ahhoz képest az én kis kúratúrám Shafiq-kal pite.
 A vagy kibe beszólására csak cinkosan megforgatom a szemem, és vállat vonok. Végül is ráérzett a lényegre, aztán viszont hagyom neki, hogy olyan körmondatokba kezdjen, amit nem csak, hogy nem tudtam követni, de össz-vissz a lényeget sikerült csak leszűrnöm. Talán mégse kell Balmoralba több pia, ha már így is költőire itta magát.
- A pofon jár, bár gőzöm sincs miről beszélsz – mondom neki őszintén és megpaskolom a vállát. – Már mi a tökömért kéne lemondanod erről? Csak legyél nagyon óvatos, és diszkrét. Már úgyis mennek a pletykák, nem mindegy, hogy mennyi igazság alapjuk van? – kérdezem tőle egy újabb vállvonás kíséretében. Mármint szerintem aztán tényleg mindegy volt, hogy csinálja is, vagy csak azt beszélik. Ha csinálja is legalább neki is jut valami jó, ha nem, akkor is mindenki azt fogja hinni, bizonygathatja az igazát ameddig csak akarja. – Most komolyan Minerva, ha ennyire egymásra találtatok, akkor ez aztán igazán nem kéne, hogy megállítson. Szarni bele az egészbe, egy idő után úgyis hozzá szoksz, vagy kikopnak a pletykák – mondom neki biztatóan. Nem gondoltam volna, hogy pont Balmoral csap fel hősszerelmesnek, de ha már így alakult legalább ragadja meg az alkalmat. – Csak meg kell ragadni a lehetőségeket, mint például a roxmortsi kimenőket, a haloweeni vacsorát, mindent, ami nem túl kompromitáló, vagy feltűnő – javaslom neki, és közben kibújok a pulóveremből, mert kezdett felmelegíteni belülről a whisky. – Vagy Fawcett nem akarja? – Mert hát ez is lehet egy lehetőség. Elvégre más egy mugli lánnyal elszórakázni a nyáron, ha eleve tudod, hogy időbélyegző van a dolgon, és más egy diáklányoddal titkos viszonyt folytatni az iskolában.
 Rendelek magamnak még egy kör whiskyt és nekiállok annak is, mielőtt a saját részem kezdeném bedobni a közösbe.
- Ami engem illett, hát na, érdekes volt ez a nyár – mondom neki és sóhajtok egyet. Azért régen volt már olyan, hogy három pasival is. Nem egyszerre, de na. – Owennel azt hiszem elértünk egyfajta holtpontot – kezdek bele és nekiállok lötyögtetni az italt a poharamban, hogy csináljak valamit a kezemmel is. – Meggyőződése, hogy meg kéne próbálnunk valami komolyabbat is, de én nem egészen gondolom úgy, hogy részemről bármi komolynak is eljött az ideje – nézek fel Balmoralra, mielőtt folytatnám. – Plusz, akármennyire is le akarta zárni Bishopot, nem tudom, valamilyen szinten úgy gondolom, hogyha Bishop egy egészen picit visszább venne, akkor segíthetne egy pár dologban Owennek. Legalább erre jó lenne a kis hőslelke – emelem megint a számhoz a poharat és nem tudom megállni, hogy ne sandítsak az ajtó irányába, amikor meghallom, hogy bezáródik valaki mögött. De nem Jamie az. – Aztán ott van még Shafiq is – harapom be a szám. – Végül is egész jó hangulatban váltunk el. – Ezt még magamban sem konstatáltam igazán, de hát az az ismeretségem is kielégítőnek mondható. – Az utolsó este a vonat előtt megint összefutottam vele, kivételesen egy kocsmában, ahol sikerült kellemesen leinnunk magunkat, majd kicsit megrángatni egymást, és végül valahogy nála kötöttünk ki – nyomom meg a valahogy szót. – Mit ne mondjak, ez volt a jobbik opció, azt hittem a Veszett Rókában, hogy valamelyikünk megátkozza, vagy felpofozza a másikat, és hát egyikből sem én jöttem volna ki felül – ismerem el, mert így volt. Akármennyire is tartom Shafiqot egy botnak, ha éppen nem részeg, vagy arra készül, hogy megdugjon, azért gyanítom elő tudott volna rántani néhány meglepő trükköt a tarsolyából, hogy gyorsabban kezdjem el felnyalni a betont, mint hogy azt mondaná Kviddics. – Ami meg Jamie-t illeti… - Abba igazából nem is tudom hogyan kezdjek bele. – A bálról együtt léptünk le a Foltozott Üstbe, és gondolom nem túl meglepő ha azt mondom dugtunk egyet, de nem tudom – bámulok megint bele Minerva arcába, amitől nyilván nem leszek okosabb, majd ismét átnézek a vállam felett az ajtó nyitódásra. – Régebben is megvolt közöttünk ez a feszültség, nem véletlenül csépeltük annyit egymást – folytatom, de igazából én sem tudom mit akarok mondani. Wolffal ugyan azon a szar helyen voltunk lelkileg, és ez közelebb hozott minket, asszem. Owennel sok hasonló dolgon mentünk át, Jamie-vel még is másképpen tudtam megértetni magam. Egyszerűen csak hagyta, hogy dagonyázzak a szaromban, hogy leírjam neki egyszer, kétszer, háromszor vagy többször is ugyan azt. Nem kérte, hogy tettessem mennyire túl vagyok már mindenen, ha egyszer nem voltam, és cserébe pontosan ugyan ennyit kért csak. Nem basztattam sem azzal, hogy lépjen túl Kenneth-en, sem azokkal a pletykákkal, hogy folyton be volt állva tavaly, sem azzal, hogy meséljen a rossz élményeiről a halálfalókkal, mert attól aztán sokkal jobb lesz. – Nem igazán tudom még ezt hová tenni – próbálom visszaterelni magam a jelenbe, Minervához, meg a beszélgetésünkhöz. – Olyan mint valami baszott jó dolog, amit már régóta ki akartál próbálni és egyelőre még nem untad meg. Már ha meg fogod unni – kacsintok Minervára, hogy oldjam némileg a saját magamban keltett feszültséget, de ennél előrébb tényleg nem jutottam. Mindenképpen muszáj lesz egy keveset beszélgetnünk is Wolffal, ha már kellőképpen bepiáltunk, és/vagy kölcsönösen kielégítettük egymást egy párszor.

Sok hűhő pezsgőért

Louise Lott

+16

        Ha Lottal leültem beszélgetni, és nem csak futólag váltottunk néhány szót a folyosón, valahogy mindig visszahallottam az életünk szilánkjait eltorzított változatban másoktól - mintha szemek figyelnének és várnának, mikor teszünk valami tényleg komoly dolgot, miközben fogalmuk sincs arról, mi is zajlik valójában. Pletykákat nem nehéz kitalálni és terjeszteni, de esetünkben azért többször is előfordult, hogy a valóság sokkal durvább volt annál, mint amit mások képzelete lefesthetett. Sóhajtok egyet, mielőtt megszólalnék, és meg sem próbálom becsülni, vajon hány ötlet születik úgy erről a délutánról, hogy köze sincs a realitáshoz.
        - Én kezdenék el aggódni, ha a képem állapota foglalkoztatna aktívan. - mosolygok rá a megjegyzés után - És örülök neki, ha feldobhattam a napodat, Owenét is sikerült akkor, bár imádnám, ha a legközelebbi dolgozatnál realizálná azt is, mi volt egyébként az óra témája a röhögésen felül.
        Beleiszom a poharamba, és a perem fölött pillantok a közönségre, amiből persze van szép számmal megint. Mindegy, mit csinálok, mindig lesz egy St.Patrick, aki jobban tudja, mit és hogy követtem el, ahogy Lottnak is megvan a maga különbejáratú St.Patrickja, aki készséggel mozgásba lendíti az eseményeket, ha elfeledkeznénk a létezéséről.
        - A legutóbbi hasonló beszélgetésen ígértél nekem tiszta gondoskodásból egy atyai pofont, ha úgy ítéled meg, hogy elszállt az agyam az érzelmektől. - követi a szemem a mozdulatot, és már sejtem, hogy ez nagyjából meg is felelt annak - Óvatos és diszkrét? A Roxfortban vagyunk. Ha nem veled beszélgetnék, azt mondanám, menj el magadhoz és kérdezz rá, létezik-e ez a két kifejezés az iskolában. Engem nem érdekel, mit mondanak rólam, de ez az állásába kerülhet. Mindig ráfogják Vulkanovra és Qcrossra is, hogy ezt vagy azt húzzák, de nyilván gyanún felül állnak McGali előtt, különben a vén kékharisnya olyan balhét akasztana a nyakukba a szülői munkaközösséggel karöltve, amit még a Süveg is megénekelne következő szeptemberben.
        Lehetséges, hogy rémeket látok, de ez nem újdonság, az annál inkább, hogy Willow esetleges megbecsülése sokkal fontosabb témává lépett elő, mint a sajátom. Ha csak belegondolok, hogy milyen hasonló esetekről hallottam, rögtön ihatnékom is támad, jobb ezt nem is felemlegetni, és őszintén meglep, hogy Lott ilyen laza könnyedséggel engedte el a füle mellett a dolog jogi korlátainak emlegetését. Lehetséges, hogy aurorral kavarni automatikusan vakmerővé tesz?
        - Egy olyan intézményről beszélsz, ahol élnek a képek, tele van szellemekkel és x emberrel alszol együtt évek óta. Azt is észreveszik, ha eltüsszented magad. - kétkedve emelem fel megint a poharamat, szomorúan látva, hogy lassan távozik a tartalma a nemlétbe - Louise, mi nem vagyunk együtt és nem is feküdtünk le. A kérdés nem az, tudunk-e a hátatok mögött lopni néhány forró pillanatot, hanem hogy tudjuk-e normálisan kezelni az egészet. Nekem ez így egyben... akkora karaktertörés, mintha Malfoy holnap eljegyezné Grangert. Én nem vagyok hősies és drámai érzelmi történetek főszerelője, és az első dolog, ami eszembe jut róla, hogy használhatják fel ellenünk. Nevezd szakmai ártalomnak, akkor sem tudom lesöpörni az asztalról.
         Ha nem úgy alakul, ezt a titkot nyilván megtartom teljesen magamnak, csak akkor már lényegében mindegy volt. Felvont szemöldökkel figyelem Lott és az alkohol egyre szorosabb viszonyát, és próbálom felidézni, mikor lett ő a nagyobb rajongója, és van-e konkrét összefüggés a most szépen sorjázó férfiügyek és eközött. Úgy látszik, mi már csak az a generáció leszünk, ahol az olyan finom úrhölgyek, mint mi ketten, nem naplóiknak sírják el a bánatukat, hanem kitekerik egy üveg nyakát és hisznek benne, hogy amiről nincs írásos bizonyíték, az nem tud fájni.

         - Csak Bishopot ne! Volt szerencsém látni a reakcióját, amikor idén nem került be a csapatba, és akkor eldöntöttem, hogy egy egész tanévre elég is volt belőle. - forgatom a szemem, mert ott ugyan voltak emlékezetes esetek, de Bishop annyira diszkrét, hogy még a hálókörletben is hallod, ha az előcsarnokban hozzászól valakihez - Azért ez a komolykodás most meglepett Owen kapcsán. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak valahogy nem tudlak mellette elképzelni, mint rezidens Mrs. Redway, még ha tartom is, hogy szimpatikus a gondolat. Illetve ott van a Szürke Ötven... igeeen, pontosan.
         Kérnem sem kell, már ömlik is belőle a történet, és amíg csak ez, addig hálás hallgatóságnak bizonyulok. Hallottam Shafiq tevékenységéről azóta más forrásból is, bár ők nem kerültek ilyen közel hozzá, mint Lott, és nem is tudom eldönteni hirtelen, hogy ez most jó vagy rossz hír-e. Strigulának mindenképp strigula és megnyert csata is, de még emlékszem, mennyire csillogott a szeme legutóbb, mikor beszéltünk róla, és ugyan el lehet játszadozni azzal, a vágy melyik változata adta azt a gyöngyházfényű parázslást a tekintetének, de az tény, hogy nem hagyta hidegen, és ennyivel nem is tudható le.
         - Nehogy azt hidd, hogy ez ennyi volt. - jósolom egy gúnyos mosoly kíséretében jó érzékkel - A 'rossz' dolgoknak megvan az a szokása, hogy megvárják, mikor a legalkalmatlanabb a felbukkanásuk, és akkor jelennek meg, mikor már azt hitted, véget értek.
         Tulajdonképpen nagyon ironikus, hogy Shafiq az én életem egyik ilyen 'rossz' dolga is volt emberi alakban, mert amikor azt hittem, hogy ezt a nyarat letudtuk a kikérdezgetés-gyanúsítgatás vetélkedő terén, akkor előugrott egy sikátorból egy esős délutánon, és elérte, hogy visszaüljek az asztalhoz, azóta táplálva a megszállottsággá terebélyesedett, eredetileg csak kicsit hízott gyűlöletemet. Shafiq volt az égő gyufa a benzinbe.
         - Nem, tényleg nem lepődtem meg, de egészségedre. Milyen volt? - ezek szerint James nem volt TÚL részeg azon az éjszakán, örülök - Ha már komoly dolgokról beszélünk: ő az? Nem esküvőt és sírig tartó szerelmet értek ezalatt, de a komoly sokféleképp definiálható, és a három közül mentálhigiéniás szempontból ő az abszolút befutó. Viszont meg kell kérdeznem, Lott, van köze valamelyiküknek ahhoz, hogy már kora délután úgy iszol, mint aki még nem fejezte be az előző estét és ezzel párhuzamosan produkálod Bishop lendületét nyakrángás tekintetében?
         A biztonság kedvéért én is az ajtóra nézek, de az nekem csak egy sima deszkalap, ahogy mindenki másnak is, aki nem vár rajta átlépő Redway, Shafiq és Wolf névre hallgató úriembereket. Ha az én bűntudatos tekintetemet akarnánk előcsalogatni, fölfelé kellene pislognom, az én reménykedve várakozó szembogaraim csapdája odafent ül, és csak remélni merem, hogy nem éppen megfojtják egymást az unokabátyámmal. Az egyikünknek sem tenne jót.
   

Minerva Balmoral

♦♦♦

"Drinking doesn't solve your problems. - Fine, but at least I don't remember them."

+16

Belemosolygok a pohárba, ahogy Balmoral kifejti mennyire aggódna, ha esetleg különösebben érdekelne a vastag bőr a képén. Talán ha elvékonyodna, de ahhoz nem tudom mi kéne, és nem is szeretném látni. Éppen azért voltunk mi ketten olyan jó cimbik, mert egy riconcérosz zavarában azt se tudná hová bújjon mellettünk.
- Mi? Owen is tudja? Ó, ez az! Azért remélem az tiszta, hogy Owen az én férfi megfelelőm, ha elkezd idegesíteni, csak kezd el terjeszteni, hogy meleg – nevetek a poharamba. Annyira megnézném Owen arcát, mikor meghallja, pláne, hogy tavaly már volt rá egy enyhe próbálkozás, amikor annyit loholt a félfiú után. – Ah, bazzeg, most épp nem kúricál, de hát kíváncsi vagyok meddig bírja az elhatározása. Én is megfogadtam, hogy visszaveszek, de azért erről nehéz lemondani. Mármint a szexről, a pletykáktól azért meg tudnék válni. Olyat hallottam néhány hete magamról, mintha csak visszacsöppentünk volna ötödévbe. Úgy látszik tényleg véget ért a háború, ha már megint én vagyok a legközkedveltebb ribanca az iskolának – forgatom meg a szemem. Igazából az már tényleg durva volt, állítólag négy hugrás srácot rontottam meg egyszerre, vagy egymás után, vagy tudom is én, csak arra emlékszem, hogy elkaptam ezt a mondatfoszlányt az egyik délután a Könyvtár felé menet. Egyem meg a hugrabugosok fantasztikus képzelőerejét. Azt se tudom, hogy ez annak a négy srácnak lett volna megalázóbb, vagy nekem. Mármint gyerünk már, azért ennyivel elintézni szerencsétleneket elég kegyetlen lett volna. Plusz, sok mindent csináltam már, meg sok mindenkit is, de többet egyszerre még sosem, meg nem is okvetlen akartam elkezdeni.

 Minerva monológjától még mindig keresztbe állt a szemem, amikor már a következőbe kezd bele. Emlékeztem én, hogy miért járt az a pofon, csak magát a szöveget nem értettem. Diszkréten kortyoltam még egyet a poharamból, ahogy hallgattam az óvatos és diszkrét megfogalmazását a Roxfort vonatkozásában, és el kellett ismernem, hogy kretén ajánlat volt.
- Oké-oké, jogos – mondom neki és ismét megpaskolom a vállát. – Csak adj magadnak egy kis időt, hogy a kezdeti sokk lelohadjon. A Granger-Malfoy képet pedig ne emlegesd sokat, bár nem tudom, hogy Weasley mennyivel jobb választás, de igazából leszarom – hagyom abba az elkalandozást, még mielőtt belelovalnám magam. – Szóval nyugi, csak várj egy kicsit, hogy megszokd ezt az új leosztást. Nem kell drámakirálynőnek sem lenned, főleg, hogy nem hiszem, hogy azt a szerepet rád osztanák normális emberek – szorítom meg a vállát, hogy kissé lenyugtassam. – Fawcett is megnyugszik, abbahagyják a gyökerek is a pletykákat, és egy idő után könnyebb lesz az egész. Még alig van egy hónapja, hogy kibukott a dolog – paskolom meg a kézfejét is, majd visszafonom az ujjaimat a saját poharam köré. – Ráadásul néhány szóbeszéd az lófasz. Ha annyiba telne Vulkanov már repült volna évekkel ezelőtt.

Nyelek egy látványosat, amikor Minerva kifakad Bishop reakciója miatt a kviddics válogató kapcsán.
- Csak bátran, biztass még – mondom neki egy fancsali mosollyal az arcomon. – Alig várom mikor kap hátszelet az Owennel való kis kalandom – mondom neki miután körbepislantottam a körülöttünk lévő tömegen. Zéro griffendéles, ámen – leszámítva persze Balmoralt. – Lefogadom, hogy az év bunyója lesz, amikor Bishop betalál – jegyzem meg és a lelki szemeim előtt már látom is, ahogy nekem esik én meg próbálok fogást találni azon a csutkán, amit hajnak nevez. Mesés. – Mindezt félretéve, azért nem gondolom, hogy Owen ok nélkül loholt a kis sündisznó után annyit. Nem azt mondom, hogy Bishop szimpatikusabb lenne számomra, mint egy gurkó, de Owennek kell valaki, aki kirángatja a szarból és most nem a háborúra gondolok – pislantok fel Balmoralra a poharamról. Nem volt tisztem elmondani neki Owen gyerekkori kálváriáját, de azért valami magyarázattal szolgálnom kellett. – Én jelenleg senki mellett nem tudom elképzelni magam, ha ez segít. Bármennyire is szánalmasan hangzik, még mindig a kárfelmérés megy a fejemben, és szerintem erősen PTSD-m van – kortyolok újabbat a poharamból. Mármint most komolyan. A nyáron bármiféle stresszfaktor is ért, mindig szörnyen reagáltam, még akkor is, ha a biztonsági őrös incidenst el is felejtjük, ami már extrém volt.
 A Shafiq-os sztori lényegesen kevesebb fejezetből áll, és valahogy az én fejemben azzal az estével le is zárult. Elértem nála amit akartam, hogy őszinte legyen végre magával, ami valahogy elvette a dühöm élét vele szemben.
- Nehogy azt hidd, hogy ez ennyi volt – nyögi be Balmoral, mire felkapom rá a fejem. - A 'rossz' dolgoknak megvan az a szokása, hogy megvárják, mikor a legalkalmatlanabb a felbukkanásuk, és akkor jelennek meg, mikor már azt hitted, véget értek.
 Ebben igaza volt, száz százalékig, és bár nem igazán terveztem találkozni a közel jövőben Shafiq-kal, talán a következő találkozásunk már nem kavar majd akkora port egyikünkben sem, mint az előző jó néhány. Talán.
 James. Hát úgy tűnik valóban nem lepték meg ezen fejlemények. Oké, azért tényleg nem lehetett túl nagy durranás belőlem kiindulva, meg abból, ahogy leléptünk.
- Ha már komoly dolgokról beszélünk: ő az? Nem esküvőt és sírig tartó szerelmet értek ezalatt, de a komoly sokféleképp definiálható, és a három közül mentálhigiéniás szempontból ő az abszolút befutó. – Erre muszáj innom egy újabb kortyot a nemrég elém rakott pohárból.
- Jamie és a mentálhigiénia? – Egy apró fanyar kis nevetés elhagyja a szám. – Nem, az valahogy nem jellemző rá mostanság – avatom be Balmoralt, majd újabbat húzok az italomból. Kezd eléggé be is ütni, ami mondjuk célom is volt, és szerencsére jókor. Talán az alkohol lelassítja eléggé az agyam ismét, hogy végig tudjam gondolni a dolgokat és meglássam a rejtett összefüggéseket. – Éppen ugyan azon a fos helyen vagyunk mentálisan – mondom neki, ahogy az ujjam hegyével cirógatni kezdem a poharam karimáját. – Nem gondoltam volna, hogy így egymásra találunk a tavalyi év után. Komolyan aggódtam érte, amikor tudod – halkítottam le a hangom és ismét körbesandítottam – az egész balhé kirobbant Kenneth-el, meg a halálfalós kavarodás. Elég sokáig nem is beszéltünk, igazából, amikor az első levelet elküldtem neki a nyáron nem is tudom mire számítottam, aztán valahogy ez lett belőle – gesztikulálok körbe a kezemmel. – Amikor a bálon elmondta, hogy nem jön vissza, megmondom őszintén fel tudtam volna képelni azért, hogy egyedül hagy – sóhajtom bele a whiskymbe, ami megint utat talált a számhoz, majd miután kivégeztem, intek egyet a Madamnak, hogy hozzon még egyet. – Nem kérsz te is valamit? – kérdezem Minervától, ahogy elém kerül az újabb pohár whisky. – Visszatérve James-re nem tudom, hogy ez mi. Tényleg nem, de az fix, hogy szintén egyikünk sincs olyan állapotban, hogy valami komolyba kezdjünk. Másrészt meg mekkora kegyetlenség lenne tőle, vagy tőlem azt kérni, hogy éljünk cölibátusban az év végéig. Ugyan már. Kenneth után az a minimum, hogy azt dug, akit csak akar – vallom meg Minervának. – Hátha talál valakit, aki érdemleges is. Nem akarom tőle elvenni a lehetőségeit, plusz nem is tudom mi ez az egész.
- Viszont meg kell kérdeznem, Lott, van köze valamelyiküknek ahhoz, hogy már kora délután úgy iszol, mint aki még nem fejezte be az előző estét és ezzel párhuzamosan produkálod Bishop lendületét nyakrángás tekintetében? – Az első kérdés, ami az elgőzösített agyamban megszületik, az a miért pont Bishophoz hasonlít kérdés, aminek nyilván vajmi kevés a jelentősége.
- James – mondom neki egyszerűen, és ismét átpillantok a vállam felett.

Sok hűhő pezsgőért

Louise Lott

        Kezdem magam minimum egy intrikus folyatásos telenovella egyik szerelőjének érezni, aki leül a főszerelő mellé, hogy a mindig gyanúsan tökéletes frizuráját hátradobva mesélje el a nézőknek, hogy halad a csekély színészi játékkal megtámogatott magán drámája. Azonban ha megpróbálkoznék vele, a legvalószínűbb, hogy az épp elsétáló Rosmertát vágnám képen a hajammal, ami inkább emlékeztet arra az állapotra, mikor az ember egy egész napot végigszaladgált a strandon, tehát nem, nem vagyok jó alanya ennek az egész elképzelésnek.
       - Neeem, Owen simán csak röhögött, mikor felgyújtottam a könyvemet. - vonom meg a vállam a szomorú igazság tudatában - Ha ez tudásnak számít, akkor az egész iskola tudja, de rendben, észben tartom a javaslatodat. Tényleg, vajon az nem számít melegségnek, ha Bishop után futsz? Utalva az adottságaira és a vadító nőiességére.
         Tulajdonképpen semmi bajom Bishoppal, amíg nem lépi túl a csendháborítás szent határát, onnantól egyébként is nehéz követni, hogy aktuálisan mi akasztotta ki - szoktak forgószélként jellemezni, ő viszont olyan, mint egy földrengés és egy világvége szerelemgyereke. Ezt lehet vonzónak találni és lehet tőle tartani, és persze ott a harmadik, bűvös kategória: amikor már elmondhatod, hogy legalább egyszer halálosan megfenyegetett az ütőjével. Akkor már úgyis minden mindegy.
       - Történelmi pillanat a kerék feltalálása óta: Louise Lott elismerte, hogy tévedett és igazam van. - emelem az egészségére a poharam egy vigyorral - Muszáj kérdeznem valamit tőled, mint szakavatottól. Én benne vagyok, nekem nyilván nem tűnik fel kifelé, de tényleg feltűnőek vagyunk? Tényleg úgy nézünk ki, mint akik kavarnak? Egy szóval sem mondom, hogy nem találom vonzónak, de meséltem, hogy miben maradtunk Párizs után... és ami azt illeti, azóta találkoztunk még egyszer csak ketten. A lakásán. Éjszaka.
        Azt hiszem, így nézhet ki, amikor valami nehéztüzérségnek minősülő eszközt bevetnek a háborúban, repülnek mindenfelé az eddigi józan poénkodás darabjai, mert erről eddig nem meséltem olyan lelkesen. Hát igen, nem volt rá megfelelő az alkalom és a hely soha, de egy pohár pezsgő megteremti a hangulatot az efféle eltitkolt dolgok egymásra borítására. Féloldalasan sandítok Lottra, hogy vajon a szeme a megdöbbenéstől, vagy a perverz vigyora lesz a nagyobb...?

       Nem is igazán értem, hogy hihette, hogy az a kis intimitás is kettőjük között marad egy ilyen közegben. Nem mondom, hogy tartok Bishoptól, újabban napi szinten kerülök vitába Blooddal, akit ennek megfelelően egyre inkább szeretnék kihajítani seprű nélkül a toronyból, de a jó prefektus ismérve, hogy nem öli társait, így erre nem kerülhet sor... viszont azért ezt a hadiállapotot sem irigylem. Egy levakarhatatlan griffendéles, aki sértettségében a halálod tervezi különböző módokon a saját hülyeségét be nem látva.. azon felül, hogy mindennapos pillanat, kényelmetlen tud lenni.
       - Csak lógasd fel vagy akármi. Elküldheted büntetésbe is, ha még van szabad délutánja. - nem feltételezem, hogy Louise ténylegesen nekiessen, az valahogy nem az ő stílusa - Arra utalsz, hogy Owen az őrültekre bukik? Ha ez a zsánere, szerelmes lehetett volna éppen bármelyik SVK professzorba, esetleg szülinapja alkalmából elvihetnéd a Mungó hatodik emeletére..Oké, igen, értem, a szerelmet nem lehet megmagyarázni, de ha egyszer Bishop nem érez iránta ugyanúgy...
       Ezeket a történeteket kívülről ugyan, de ismerem. Általában a másik oldalon szoktam állni, ebben kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, legalábbis nem bámultam még senkit reménytelen tekintettel éveken keresztül szorongatva egy kis darab elrongyolódott reményt a kezeim között. Van ebben valami megnyugtató és ezzel a lendülettel ijesztő is, mintha pszichopata lennék, mikor tudom, hogy távol állok tőle... De ez családi vonás lehet: egyikünk sem teljesen normális.
       - Vajsört. Vissza kell majd mennem az unokabátyámékhoz, és megígértem neki, hogy nem iszom alkoholt. - mondom a legnagyobb lelki nyugalommal a pezsgőt a számhoz emelve - Akkor nem vagy könnyű helyzetben.. A helyében én sem jöttem volna vissza, de gondolom mire te képbe kerültél nála, már amúgy is tisztázta jogilag a dolgot. Kenneth pedig.. kezd emlékeztetni az anyámra, és ez semmilyen szempontból nem bók volt. Visszatérve rátok: ha neked megfelel most ez így, akkor azt javaslom, amit te nekem korábban, és élvezd ki.
       Követem a példáját, és újra az ajtóra nézek, de Wolf nem akar felbukkanni, szóval csak kiürítem a poharam, és hálásan mosolygok az érkező vajsörömre, illetve arra, akinek köszönhetem. Mikor azt hiszem, hogy most fogom lesokkolni Lottot az életem egyre bizarrabb alakulásával, mindig rám tud licitálni, de valahogy nem bánom.
       - Azért vigyázz vele. - mosolyodom el, de ez most keserűbb mint az eddigiek - Tudod, mit mondanak azokról, akik halálfalókhoz közel állnak: lehet, hogy van ellenmérgük kígyóharapásra, de lehet, hogy neked nem adnak belőle... Ez a kedvenc jellemzésem azok közül, amik jutottak tavaly. Nem hiszem, hogy Wolf bántani akarna, de ettől még megtörténhet.. érted, mire gondolok.

[MATHIAS]

E L C S Ú S Z V A

[viselet]

MATHIAS
1999. április

Ingerülten löktem be a Három Seprű ajtaját… és hogy mindezt miért tettem? Talán kezdhetném azzal a ténnyel, hogy alig néhány méterrel a Seprűtől, amint éppen egy diáklány ujjáról igyekeztem karikagyűrűt lopni beleléptem egy igencsak méretes bagolyürülékbe, amin végül alaposan megcsúszva a hátsómra estem. Igen, talán a madárpiszkot könnyen eltávolítottam a gondosan kiválasztott ruhámról, de formás hátsófelem fájdalma még mindig gyötört.
A fene a piperkőcformád, O’Mara! – korholt saját belső hangom, ahogy a küszöböt átlépve megfordultam. Ellenőriztem újra a nadrágomat és a kabátomat. Még mindig makulátlannak tűnt. Nos… ha a szobacica lét, mint olyan – ezt természetesen szerény személyem találta fel – jó valamire, akkor az bizonyára az, hogy még könnyebben elboldogulok a háztartási bűbájokkal, mint valaha.
Morogva simítottam végig újra a sajgó felületen – pont, mint korábban az utcán. Közben hagytam, hogy átjárjon a kandallóból áradó meleg és a tömény vajsörbűz, amitől öklendezni tudtam volna… és végül a zsivaj, amit az a kisebb tömeg keltett, akik már jóval előttem elfoglalták az asztalokat.
– Remek… ezeknek sincs jobb dolga… – morogtam magam elé kissé dühösen.
Lehuppantam a pult elé, majd megpaskolgattam a kezemmel, finoman jelezve, hogy rendelnék. Nagyjából az első korty életmentő lángnyelv után döbbentem rá: meg sem néztem, hogy itt van-e Montrego. Újra az ajkaimhoz emeltem a whiskeys poharat és körbe fordultam a kocsmába. Alaposan szemügyre vettem minden nagydarab, szőrös faltörőkost, de egyik sem hasonlított Mathiasra…
Bassza meg, remélem nem most döntött úgy, hogy megborotválkozik… Mordultam fel újra, ahogy visszafordultam a pult felé. Fájós hátsómmal egy kicsit fészkelődtem a kényelmetlen bárszéken, hátha megtalálom a megfelelő helyzetet.
– Nem látott itt egy bazi nagy, szőrös kölköt? – kérdeztem a pult mögött serénykedő boszorkányt. Közben jeleztem finoman, egyetlen intéssel, hogy jó lenne ha most már újra töltené a poharamat. A szobacica létnek még egy előnye, hogy van annyi pénzem, hogy innen aztán merev részegen távozzak.
Elvigyorodtam a saját gondolat menetemen. A banya ezért vagy bolondnak nézett vagy egyszerűen csak nem érdekelték a problémáim, mert válasz helyett szimplán újra töltötte a poharamat. Figyeltem, ahogy a ragyogó, vörösesbarna ital megtölti a koszos poharat. Lenyűgöző látvány volt, mint egy hatalmas színkavalkád, amin átpillantva az üveg másik oldalára az ember pompásabbnak látja a világot.
Belekortyoltam újra, lehunytam a szememet is, hogy érezzem az ital finom aromáját. Élveztem, ahogy kellemes, már-már égető meleget hagy maga után a torkomban. Csupán akkor nyitottam ki újra a szememet, mikor a pohár ismét kiürült és a pult öreg falapján koppant.
Csuklottam egyet és egyik kezemet a zsebembe dugtam megint. Ezúttal megmarkoltam a Montrego nyakából ellopott kulcsot és gyors mozdulattal kirángattam onnan. Ezt is a pultra csaptam, egyenesen a pohár mellé. Most a fémtárgy csillogása foglalt le egy rövidke pillanatra és az a diadalittas érzés, hogy: Igen, én fejtettem meg a titkát. Én, a nagy Elliot O'Mara... vagy Lee... vagy Forest... Hirtelen nem tudtam mást tenni, mint lebiggyeszteni az ajkaimat. Csak pislogva a kulcsot bámultam és vártam inkább, hogy Montrego előkerüljön.

zene:MGK- All My Best



’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

Elkéstem. Bassza meg, elkéstem! Tudom, tudom, mire való az óra? A fene eszi meg! Sejtettem hogy nem kellett volna hagynom hogy Parkinson kioktatásának. Ki a búbánatos fenét érdekel hogy elhagyta a bájitaltan könyvét? És miért rajtam keresi? Még csak kölcsön se kértem! De Pansy fejébe valami bekattant, és totál begőzölt. Talán a vizsgák mentek az agyára vagy az egyetemi jelentkezés, meglehet mindez egyszerre. Mondjuk aki Malfoy-jal képes a levet összeszűrni (bármilyen értelemben) az már tuti nem komplett, de ezt a szolid kis véleményt inkább megtartom magamnak. Nem feszítem a húrt tovább inkább csak megpróbálom menekülőre fogni, de hát... nem megy könnyen.
Mire elszabadulok már csak szitkozódom. Futhatok hogy leérjek időben a faluba, ami alapvetően nem lenne gond, de voltaképp nem épp így terveztem az indulást és az érkezést sem. Igazából mindegy, a kényszer rendszert bont és amúgy sem lehet O'Marának egy szava sem. A múltkor ő váratott meg, vagy ha egész pontos akarok lenni el sem jött. Még jó hogy az a lányka feldobta a délutánom...
Félig futva érek el a faluszélre, ahol lelassítok. Ennek oka szimplán az, hogy képes vagyok beleszáguldani valakibe aki kevésbé figyel. A faluban pedig rendszerint senki nem figyel. No meg ha berongyolok ebben a tempóban a Seprűbe, ahova a találkát beszéltük meg, úgy dobnak ki páros lábbal hogy csak pislogok. Nem szeretik a rendbontást mióta Hagrid egyszer helyre tett ott egy sötétebb egyént.
Annyi időm még épp akad hogy az egyik útszéli bódéstól vegyek egy újságot. Történetesen a Reggeli Prófétát. Odacsúsztatom a sarlókat és elhűlök mekkora rablás ez a pénz ezért a szennylapért. Hiába a 'nemzeti' napilap és hiába mindenki mennyire odavan érte, én rohadtul utálom. Most is csak azért veszem mert hajt a kíváncsiság... vajon Clem neve a felvételt nyert gyakornokok között van vagy nem?
Valahol szívem m,élyén örülnék ha igen, végtére is teljesül amit akart, és talán ez esetben megérte nem rám hallgatnia és szakítania velem... de egy gonoszabb érszem, egy kegyetlenebb részem abban bízik hogy nem. Nem akarom ott látni a nevét, mert tudom, akkor az orrom alá dörgölhetné.... pedig tisztában vagyok azzal, hogy nem fogja. Ugyanúgy nem fogja ahogy eddig sem tette soha és ahogy azóta is elkerül. Még csak rám sem pillant.
Az utcán elindulva hátrapillantok látta-e valaki a kis magánakciómat de csak két idősebb fazon sétál az út túloldalán társalogva. A kezemben lobogtatva a hírlapot indulok el a kocsma felé. Innen másfél utca csak, meg egy éles jobbfordulat és máris ott a cégér. A szellőben nyikorogva lengedez. Nem fázom, a fekete bőrzseki jótékonyan melegít. Belököm az ajtót és a homályos füstös levegő learaszol a tüdőmbe. Az atmoszféra azóta sem változott. Az asztalok közt a csehó legrosszabb arcai kártyáznak és söröznek, odébb egy roxforti diáktársaság ül. Talán hollóhátasok bár ilyen távolról meg nem mondom. Az egyik boszorkány kéjesen mosolyogva sétál el előttem és mosolyog rám. Emlékszem a múltkor is ő szolgált ki, de azóta sem jegyeztem meg a nevét...
Rend szerint ha itt találom magam túl részeg leszek ahhoz hogy bármire is emlékezzem a pohár fenekén kívül...
Körbepillantva hamar kiszúrom az ücsörögve izgágán fészkelődő alakot. Ajkaim szegletében egy mosolyféle rándul meg, majd elindulok utat törve magamnak a pulthoz. Alapvetően is erre vitt volna az első utam, de így hogy a barátom már a legjobb rajtpozíciót is felvette teljesen ideális a helyzet.
– Nem látott itt egy bazi nagy, szőrös kölköt? –
Közelebb érve megüt az általános morajlás közt O'Mara követelőző, már-már gyermetegen követelőző hangja. A hangsúlyból még a hülye is kihallja hogy a kicsi kínainak valami komoly gondja van. Mondjuk leginkább az hogy nem vagyok itt, de hát... szőrös kölök? Meg a jó édes nénikéd!
- Ugyan mégis milyen szőrös kölköt vársz te?
Kérdezek vissza kissé sértetten és csak hogy teljes legyen az összkép egy fancsali ábrázatot is magamra erőltetek mintha csak savanyú káposztát szagoltam volna. Vagy büdös mustárt... Vicces, vele minden ilyen meg is esett... miért van ez?
- Még jó hogy nem rólam beszélsz, mert még megsértődnék...
Közlöm cinikusan, majd a pult mögötti másik boszorkához fordulok. Ő kevésbé szép, sőt egyenesen ronda bibircsókkal az orrán.
- Két kör lángnyelvet, szépségem!
Elvigyorodom de ez erőltetett. Nem célom bunkónak lenni de jó passzban sem vagyok. Köszönet Parkinsonnak, meg O'Marának, amiért legutóbb felültetett. Megvárom amíg elém csapja a nyanya a két poharat és széles, férfiakat megszégyenítő mozdulattal teletölti egymás után mindkettőt. Amint kész elveszem az egyiket és körbepillantok.
- Most valóban itt is maradsz és rám is érsz vagy keressem meg a kis barna kiscsajt aki legutóbb szórakoztatott helyetted? Igazán csinos volt... nem úgy mint te.
 A mondat első felénél színpadiasan körbenézek, mintha csak keresném Lottie-t de persze nincs is. Nem is várom hogy itt legyen mert annyira nem is érdekel. Végül szemeim Elliot-on állapodnak meg.
- Szarul nézel ki. - közlöm egy pillanatnyi méregetés után. - Minden rendben?
Hát gondolom hogy nincs. A kérdés csak az, akar-e róla beszélni. Vagy hogy egyáltalán én akarom-e hogy beszéljen róla? Kíváncsi vagyok-e arra, hogy mi van közte és Forest közt? Mondjuk mégsem kérdezhetek rá nyíltan, jól megy-e a farokfogdosás... Annyira még nem vagyunk jóban (mert akárki akármit mond, igenis a barátságnak is vannak határai, nálam mindenképp és fogadja ezt el mindenki!). Van egy olyan sanda gyanúm ellenben, hogy mint mindig, most is terelni fog. Pedig kettőnk közül mindig ő vall nyíltabban színt, ha az érzelmi hullámvölgyekről van szó. A teljesség kedvéért pedig jobb ha közlöm, O'Maráé egy egész kibaszott vidámparknak szokott beilleni....

[MATHIAS]

E L C S Ú S Z V A

[viselet]

MATHIAS
1999. április

Fintorogva vettem tudomásul, hogy a szőrmók megérkezett, méghozzá a szokásos gúnnyal a hangjában. A kérdésére nem válaszolva intettem a biborcsókos banyának, hogy most már jól nézne ki egy újabb adag lángnyelv abban a kiürült pohárban. Ujjaim közben még mindig a kulccsal babráltak, mintha az sokkalta érdekesebb lenne, mint Montrego piszkálódása. Valójában nem volt az, csak féltem, ha ránézek észreveszi mennyire más lettem és mindez alig egy hónap leforgása alatt.
–  Most valóban itt is maradsz és rám is érsz vagy keressem meg a kis barna kiscsajt aki legutóbb szórakoztatott helyetted? Igazán csinos volt... nem úgy mint te.
Eddigre már Montrego kezében is ott virított a vörösesbarna ital. A látvány megint színnel töltötte meg a kopottas kocsmát. Én pedig egyetlen pillantás után elkaptam a tekintetem, megint a kulcsra néztem és fészkelődtem is egy sort – holott fájdalmas hátsó felemnek éppen tökéletesen megfelelt az előző állapot.
– Ó sajnálom, majd máskor kirúzsozom magam, hogy megfeleljek, Őszőrösségednek – mondtam.
Ajkaimhoz emeletem alaposan megtöltött poharamat és röviden kortyoltam belőle. Hagytam megint, hogy a kellemes forróság végig cirógasson a torkomon, ügyet sem vetve a gyenge színészi tehetségeit bizonygató Montregora. Azt próbálta eljátszani, amint valami csöcsös barnát keres, illetve egészen pontosan azt a legutóbbit, aki helyettem elszórakoztatta.
– Hát úgy látom te nem hagytál a hölgyeményben mély nyomokat, egyébként bizonyára itt állna sorba most is. – Gúnyolódtam és újabb kortyot vettem magamhoz.
Lehajtott fejjel bámultam megint a kulcsot, várva, hogy Montrego kiszórakozza magát és a lényegre térjünk. Cseppet sem volt kedvem itt ücsörögni tovább, arra várva, hogy esetleg megtalál a csaj, akitől a sminktürköt loptam néhány nappal… vagyis inkább héttel korábban.
Éreztem, hogy engem néz és már nyitottam volna szóra a számat, hogy beszámoljak a sikereimről. De hogy is szokták mondani? Egy jó barát átlát a szitán – ha nem is így, a lényeget bizonyára takarja.
– Szarul nézel ki. – Érkezett a kedves kis megállapítás. – Minden rendben?
Felé fordultam. Tátva maradt kissé a szám, mint akit éppen megakasztott valami beszéd közben. Azonban még odáig sem jutottam el, hogy kibökjek valamit. Meglepett, hogy egyáltalán érdeklődik. Én még is nyeltem egyet és vigyort erőltettem az arcomra.
Intettem gyorsan a banyának.
– Inkább adja ide az egész üveget… – mondtam és tetemes mennyiségű borravalót helyeztem a pultra.
A lángnyelves üveg hamarosan elénk került és én azonnal teletöltöttem a poharamat, mit sem törődve az általános whiskey adagolással. Lehúztam az egészet. Hagytam, hogy a forróság átjárjon, megszédítsen és újabb vigyort csaljon az arcomra.
Újra töltöttem a poharat és csak ezután fordultam Montrego felé.
– Remek minden, haver! Bár a seggem fáj egy kicsit… mert madárszarba léptem… – Alaposan hátba veregettem, nem törődve azzal, hogy az ölébe öntök egy tetemes mennyiségű italt. – Mit mondhatnék? Van pénzem, szerelmem… családom… mi kell még?
Felröhögtem, erőltetetten, kissé talán gúnyosan is. Aztán már éreztem, ahogy a könnyek fátyolként húzódnak szemeim elé. A kulcsra pillantottam, hátha újra erőt ad és meg tudok szólalni. A sós cseppek azonban utat találtak végig az arcomon, egészen az államig, ahol aztán a pult öreg lapjára érkezhettek.
Nyafogó barom… – gúnyolódott a hang. A szalag lüktetni kezdett a kezemen, ezúttal nem súgott semmit, csak éreztette jelenlétét.
– Megfejtettem… – Próbáltam kipréselni magamból a szavakat, miközben a csillogó kis fémtárgyra mutattam. Másról akartam beszélni, mással akartam törődni, kilépve azokból a szörnyen unalmas hétköznapokból.

zene:MGK- All My Best



’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

Figyelem, ahogy a pultra tekint. Nem tudom mit bámul, egészen egyetlen pillanatig. Addig, míg meg nem csillan a kis fémtárgy az asztalon. Lehetne az pénzérme, vagy csak egy koszos söröskupak, de nem... a tárgytól, ami az asztalon pihen olyan nagyot dobban a szívem, mintha csak La Clair lebbent volna be ide és parádézva táncolna nekem.
– Ó sajnálom, majd máskor kirúzsozom magam, hogy megfeleljek, Őszőrösségednek.
Fel sem fogom a gúnyolódását, mert teljesen hatalmába kerít a vágy, hogy megérintsem. Na nem Elliotot, az efféle perverziókat meghagyom Forestnek, hanem a tulajdonomat. Az a kulcs az egyetlen olyan dolog, ami fixen az enyém, és fixen a múltamhoz köt. Tudom és érzem, fontos, és nem véletlen hordtam mindig is a nyakamba. Nem véletlen került O'Marához sem persze... de nem tudom szépíteni a tényt, ezt is ellopta. És nevetséges, de még csak nem is ezzel van bajom, hanem azzal, hogy olyan régen fogtam a kezemben, olyan régen éreztem a nyakamban, hogy szinte égető a hiánya.
Elliot iszik és újból kötözködik, ami igazából nem meglepő, mert mikor tett is másképp? Viszont van valami a hangszínében, ami csöppet sem tetszik és erre felfigyelek. Elszakítom a tekintetem a pulton heverő nyakláncomtól, ami szégyenszemre úgy hever ott, vérlázítóan, mintha egy ócska semmiség lenne, pedig nagyon is értékes. Nekem igenis az.
Lenyelem a dühömet, és az ingerültségem átfordítom értetlenségbe.
- Miért kellene sorba állnia? Majd ha engem érdekel úgyis megkeresem.
Rühellem ha követnek vagy ha követelőznek. Ha valamit, hát ezt hamarjába megtanultam Lestrangetől; hogyan is építsük le a nőket úgy, hogy az se nekik ne tűnjön fel se nekünk ne fájjon. Mert mire jó a dráma? Persze Clem az más eset...
És ebbe nem is akarok belegondolni így inkább újra a kínai vonásait fürkészem. A kérdésem elkerülhetetlenül megérinti, látom a tátva maradt száját. Meglep hogy zavarba hoztam, pont én, pont őt. Mit is tehetnék? Inkább iszok. A wiskey lefolyik a torkomon, égeti kissé a nyelőcsövem, de ettől a mennyiségtől még cudarul semmi bajom nincs. Sajnos.
Nem terveztem mattrészegre inni magam, nem akkor ha 'kincskeresésre' adjuk a fejünket, de látványosan nem zavartatja ez a barátomat, mert az egész üveget kikéri a pultból.
Néma csendbe figyelem, ahogy elénk csapódik a pia és ő nem is habozik tölteni magának. Egy pillanatig azt hiszem úgy tesz, mint Eric szokott rosszabb napjain; egyenesen az üveget húzza meg, de mégsem.
Érzem ahogy a szemöldököm kérdően feljebb szökken, homlokon pedig elmélyülnek a ráncok ennek következtében. O'Mara meg az ivászat? Mi a búbánatos búspicsát csinált ezzel Forest? Hát... ami azt illeti akkor valami biztos nem jó a fogdosási technikában, de még részegen sem leszek hajlandó ezt kitárgyalni vele, és ezt jobb ha mihamarjában a tudtára is adom. Nem akarok kellemetlen csalódást okozni neki.
– Remek minden, haver! Bár a seggem fáj egy kicsit… mert madárszarba léptem…
Felröhögök. Őszintén. Kell egy perc hogy megemésszem a madárdszaros megtoldást, mert... mert...
- Ehhh Elliot! Esküszöm neked azt hittem attól fáj mert tegnap kemény éjszakád volt múzsaként. De megnyugodtam hogy csak egy madárszar méretű probléma, ami azon a tájékon eltalált...
A fejem csóválom hitetlenkedve és erős maradok. Megállom, hogy ne nyúljak a kulcsomért hanem csak az üveg nyakára fonódjanak rá az ujjaim hogy aztán közelebb húzzam magamhoz.
– Mit mondhatnék? Van pénzem, szerelmem… családom… mi kell még?
Nem nézek rá miközben töltök, de amint végzek rögtön ráemelem a tekintetem. Mogyorószín szemeim meglepve látják hogy könnyfelhőbe úszik a másik arca.
Ó a fene! Na ne már! Inkább vállalom a francos lelkiförccsöt az análról, de komolyan csak ezt ne!
- Öhm... hát nem épp vidámnak hangzik a megállapításod.
Mondj újat Montrego! Menten elbőgi magát a harminc éves nem létező ázsiai öcsédnek beillő kis mitugrász haverod, te meg ennyivel próbálod vidítani? Szar próbálkozás.
De hát nem tehetek róla, enyhén sokkol, hogy menten bőgni fog... A lányoknál se bírom ezt, de azzal még tudok is valamit kezdeni (vagy fogalmazzunk pontosan, inkább összeszenvedek valamit), de hát senki nem várhatja el hogy egy nyílt kocsmában (ráadásul pont a Három Seprűben!) fogom majd O'Marát ölelgetni meg vigasztalni!
- U-ugye most nem fogsz itt nekem bőgni, mint egy ostoba ötéves a szaros csokijáért?
Enyhe dadogással pislogok rá, majd inkább az orra alá dugom az üveget.
- Tudod mit? Inkább igyál! Az jót tesz...
Dörmögöm és tanácsomat én magam is megfogadom. Úgy húzom le a vörösesbarna italt, mintha a fejemhez pálcát szorítva kényszerítenének. Vajon van az a részegségi szint, amikor kibírom a Nattal való együttlét kivesézését Elliot könnyeivel együtt? Szerintem nincs.
– Megfejtettem…
Két korty közt, ami olyan érzést vált ki mintha épp savval marnák a torkom, jön az információ. A hallomást nem tudom eleinte hova tenni és kell egy perc mire leesik hogy a kulcsomra mutat. Épp ettől,hirtelen elfelejtek nyelni és és a torkomba akadt piát köpködve, prüszkölve öklendezem vissza. Baszki!
- Hogy mi? - pislogok kettőt és megtörlöm a kezem. Nem foglalkozom a pultos banya rosszalló tekintetével. Az adrenalin azonnal átjártja a testemet. Érzem, ahogy a vérem az ereimben zsibongva megindulnak. Rosszul hallottam. Biztos rosszul hallottam!- Hogy mit csináltál?
Nem hiszem el. Nem hiszem el. Nem lehet. Az nem lehet... nem... és mégis. Ott van Elliot gyerekes képe, könnyesen, és a szemében látom a szikrát. Az igazság szikráját és azt..., hogy talán tényleg van reményem. Az, amiről már szinte teljesen lemondtam.

[MATHIAS]

E L C S Ú S Z V A

[viselet]

MATHIAS
1999. április

Könnyezve bámultam a poharam tartalmát, majd a kulcsot és megint a poharat. Nem is akartam inkább Montregora pillanatani, habár egy pillanattal korábban tökéletesen láthatta, ahogy a sós cseppek a pult fakó lapjára hullottak. Kapard már összemagad, te barom! – vetettem saját szememre, ezúttal nem volt szükség az amúgy is őrülten lüktető szalag támogatására.
Keserűséget éreztem a számban és ezt a whiskey sem tudta lemosni. Gyűlöltem magamat, mert elkényelmesedtem és azért is, hogy nem értékelem eléggé azt, amit kaptam. Nat volt a fény, ami megtöltötte azt a sötétséget, amiben Esmé után éltem. Olyan álmokat váltott valóra, amiket régóta kergettem és voltam olyan hálátlan, hogy mindezt nem értékeltem. Helyette egy olyan életet hajszoltam volna, ami tele volt fájdalommal.
– U-ugye most nem fogsz itt nekem bőgni, mint egy ostoba ötéves a szaros csokijáért?
Értetlenül pislogtam Mathiasra, aki időközben az orrom alá dugta az üveget. Az ital felé fordultam inkább, hogy ne lássam a szemében azt a csillogást, ami ezt a beszólást követte. Tudtam, hogy már ennyiből is észrevette, valami nagyon nincs rendben. Közel sem vagyok az az ember, akivel utoljára találkozott.
– Tudod mit? Inkább igyál! Az jót tesz...
– Ne aggódj… nem picsogok tovább… – akadoztak a szavaim.
Mély levegőt véve döntöttem le egy adag italt a torkomon. Hagytam, hogy a kellemes forróság átjárjon, de a könnyek nem csillapodtak. Fátyolként húzódtak a szememre, majd egyetlen pislogással újra végig folyt egy csepp az arcomon, az államnál lehullva a pultra.
Ujjaim inkább a kulcsot kezdték el piszkálni. Sejtettem, hogy ez jobban érdekli, mint hogy elkezdek „bőgni, mint egy ostoba ötéves a szaros csokijáért.” Szóval kicsit közelebb toltam hozzá, de éppen csak annyira, hogy jobban szemügyre vehesse. Ha ezzel az egésszel ugyanis elérünk valamit, akkor Montrego sokkal fog tartozni… mégha nem is biztos, hogy megpróbálok hasznot húzni az egészből. Sok mindenre nincs szükségem, pláne nem pénzre.
– Hogy mi? – kérdezi, de szinte azonnal meg is ismételte: – Hogy mit csináltál?
Hirtelen kegyetlen kis vigyor kezdett el szám szegleteiben bujkálni. Talán furcsán hathatott, hogy eközben szememben ott ülnék még korábbi érzelmeim könnyei, de Montrego láthatta: megtettem, amit meg kellett. Így hát lassan bólintottam, egyik kezemet finoman a zsebembe csúsztattam, másikkal ezúttal az üvegért nyúltam.
Óvatosan kortyoltam egyet, miközben ujjaim újabb, hideg, fémes anyagot tapintottak ki. Ez volt a másik tárgy, ami szükséges volt ahhoz, hogy Montrego is láthassa, amit én már tudtam. Könnyedén kaptam elő az aprócska, nagyítószerű üveget és csaptam le a pultra.
– Ez a nagyító a láthatatlan szövegeket láthatóvá teszi… – szipogtam.
Nagy lelkesedésembe Montrego kezébe nyomtam a kis tárgyat és rámutattam a kulcsra, hogy maga is lássa a számsort. Közben az arcát figyeltem, látni akartam, ahogy elnyűgözi a találékonyságom. Tény, hogy nagyon közel volt végig hozzá, a nyakában hordta… és még sem jutott volna soha eszébe egy ilyen egyszerű lépés. Hát ezért Elliot O’Mara Elliot O’Mara. Kihúztam magamat büszkeségemben – azt persze jobb, ha nem tudja, hogy én magam mennyi időt töltöttem ezzel az egésszel. Kellemes melegség töltött át a sikerérzettől, hogy na most megleptem Montregot és persze az alkoholtól, amiből eddigre már tetemes mennyiséget vettem magamhoz.
– Ha ez egy koordináta, már pedig ez nagyon is valószínű, akkor a hely az egy roxmortsi címet jelöl… Kezet csókolhatsz nyugodtan! – meglendült a kezemben az üveg. Felemeltem, mintha valami dicsőségre akartam volna koccintani. Ezzel együtt persze Montrego legnemesebb részére borítottam a whiskeyt. O’Mara! Merlin szerelmére! Ne egy túlhajszolt banánra pazarolj egy ilyen remek whiskeyt… – súgta a fülembe gúnyosan a kis hang.
– A fene… erre kár elpocsékolni ezt az isteni italt! – sóhajtottam immár hangosan is, és két csuklás között magamhoz öleltem az üveget.

zene:MGK- All My Best


’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'

– Ne aggódj… nem picsogok tovább…
Hát helyes, helyes. Dörmöghetném félhangosan de valami morgásszerű tör csak fel torkomból. Szimplán azért, mert ennyi épp elég hogy O’Mara tudja, ez egy elfogadás részemről a megállapításának. Ha férfi, márpedig az (vagy legalább annak tűnik), akkor viselkedjen is akképp. Na nem mintha alapvetően nem érzékenyülhetne el olykor-olykor az ember. Evidensen van rá lehetőség ha úgy hozza a sors... na de egy kocsmában félig lerészegedve voltaképpen a semmiért? Nem. Ez nem megengedett. Sajnálom.
Szóval inkább leküzdöm a zavarom az ivással. Ez jobban megy mint az empatikusság. Tulajdonképpen megértem én őt, hogy szar úgy mindenhogy. Gondolom mégse jött be neki annyira ez a pasival téma vagy Forest túlzottan a nyakába liheg. Elnézve Nathaniel steril stílusát... hát fura is hogy egy koszos tolvajt szemelt ki magának szeretőként. Mindegy... nekem legalábbis mindegy hogy O’Mara kivel és hogy fekszik össze, amíg az nem az én ágyam és annak környéke.
Viszont a prüszkölve kifújt ital nem segít a csapongó gondolataimon még úgy sem, hogy az orromba felszökve belülről szívódik fel, hogy így még gyorsabban bódíthassa el az agyamat. Érzem a lángnyelv keserédes ízvilágát az egész fejemben, de mégsem hagy ez különösebben befolyásolni hacsak a párafelhőbe úszó tekintetem nem soroljuk ide. És nevetségesen hathatunk így mi ketten, könnyes tekintettel bámulva egymásra, holott totálisan indokolatlan mindenféle érzelemegyüttes...
Nem tudom melyik pillanatban kerül elő a kis nagyító és azt sem, hogy a barátom honnan is varázsolta hirtelenjében elő. (Meglehet jobb is az édes tudatlanság) Érzem, ahogy feloszlik tekintetem elől a párafelhő s ahogy kitisztul a szemem rögvest befókuszálom a csinos kis arany borítású nyelet.
– Ez a nagyító a láthatatlan szövegeket láthatóvá teszi…
Hogy mit?
Arcomra kiülhet az értetlenség. Ugye ezt nem mondja komolyan? Ennyi lenne az egész? Csak szereznem kellett volna egy kibaszott kurva megbűvölt nagyítót és máris happiending meg minden? Na ne!!!!! Ez nem lehet!!!!
Kezembe landol nagy hévvel a kis aprócska tárgy és mire feleszmélek, már a kulcs felé hajolva látom a kirajzolódó számokat. Érzem ahogy elönt az izgalommal vegyes adrenalinhullám. A levegő bennem szakad, ajkaim szétnyílnak.
Baszkiiii, valóban igaza van!
– Ha ez egy koordináta, már pedig ez nagyon is valószínű, akkor a hely az egy roxmortsi címet jelöl… Kezet csókolhatsz nyugodtan!
Felpillantok de még mindig a kulcs közelébe maradok. És Elliot ekkor húzza ki magát, ekkor kezd el sírós kisovodás fejjel pökkhendi kiskirályként színészkedni és elég egyetlen rosszul behatárolt mozdulat, hogy telibe öntsön le.
- Merlinjóédesszakadtkurvaanyja! - szalad ki önkéntelen is a számon, pedig elsőre talán valami olyasmit akartam volna mondani hogy hűha vagy aztaaa esetleg a legnagyobb elismerés gyanánt hogy szép munka. Ehelyett persze csak mérgelődve dőlök hátra ellökve magamtól a kezét. Mázli hogy a kis nagyítót nem ejtem el és a kulcsom sem sodrom le a pultról.
- Ajjjj Elliot! Miért nem bírsz figyelni, hehhh? Most komolyan muszáj volt ez?
Széles mozdulattal intek a gatyám felé, ami csupa pia. Ha felállok tutira úgy nézek ki mint egy béna kisgyerek aki a wc-n melléhugyozott vagy tulajdonképpen akár be.
– A fene… erre kár elpocsékolni ezt az isteni italt!
Érzem, ahogy elfog a düh a megjegyzésére. Állkapcsomban az inak megfeszülnek és komolyan türtőztetnem kell magam hogy ne pofozzam menten fel itt, mindenki szeme láttára.
- Aha, hát tudod ha már itt tartunk, beléd is kár bármit pocsékolni! - közlöm nyers őszinteséggel, és ebbe beleérthet bármit. Akár a szexuálisbeállítottságára utaló dolgokat is, de gondolom eddig már képtelen szárnyalni az agya mert egy fél üveg ital máris a mattrészeg közeli állapotba sodorta. Én meg most bányászhatom elő a tölgyfapálcámat, hogy valami béna háztartástanbűbájjal orvosoljam annyira a helyzetet amennyire csak tudom. Remélem azért összejön és nem kell szégyen szemre a húgomhoz kullognom a hollóhát klubhelységébe, mert az már ultracikis lenne....

[MATHIAS]

E L C S Ú S Z V A

[viselet]

MATHIAS
1999. április

Szorosan öleltem meg az üveget, nehogy még egy csepp Montrego ölében landoljon. Kár lett volna egy ilyen italt éppen az ő fürdetésére pazarolni és láthatóan ezzel ő is egyetértett. Elkeseredetten bámultam a nadrágjára, ami tocsogott az alkoholtól.
– Ajjjj Elliot! Miért nem bírsz figyelni, hehhh? Most komolyan muszáj volt ez? – kérdezte az érintett terület felé intve.
Elvigyorodtam, majd röhögés szakadt ki belőlem. Kívülről bizonyára úgy festhettem, mint egy idióta roxfortos csitri, legrosszabb esetben pedig úgy, mint egy őrült. Ugyan a sírás már nem kerülgetett, de Montrego látványa amúgy is képes lett volna a könnyeimet felszárítani.
– Úgy nézel ki, mint aki becsinált… – mutattam a nadrágjára, kissé elengedve az italos üveget.
Az arcizmaim már-már megfájdultak a vigyorgástól. Szabad kezemmel megmasszíroztam arcbőrömet, de szinte azonnal el is húztam onnan. Szorosan öleltem a megbillenő üveget és dörmögve jegyeztem meg, milyen kár Montrego tisztálkodására használni ezt a drága italt. Gyorsan a számhoz emeltem és egy nagyot kortyoltam belőle.
– Aha, hát tudod ha már itt tartunk, beléd is kár bármit pocsékolni!
Erre a mondatra sikeresen félre nyeltem és a máskor kellemes, melegség most végig marta a torkomat. Köhögve próbáltam elterelni a gondolataimat arról, ami azonnal eszembe jutott… mert hát valljuk be, Nat bizonyára tudna olyan dolgot mondani, amit nem is volna annyira nagy kár belém „pocsékolni.”
– Biztos… – köhögtem bele a mondat közepébe. – Vagy ebben?
Persze a gúnyos vigyort ezúttal sem tudtam levakarni az arcomról, sőt még egy kacsintás is szinte önkéntelenül érkezett. Ezután fordultam annyira felé, hogy megláthassam, amint a folttal bénázik. Hát, egyszer megpróbáltam kitisztítani Nat kedvenc pólóját… meglehetősen gyenge módszerekkel és vége egy hatalmas fekete folt lett.
– Te meg mi a szart csinálsz? – kérdeztem vihogva. – Még mindig nem tanultál meg varázsolni?
A gúnyolódás megint csak önkéntelenül szakadt ki belőlem, illetve a hozzá tartozó vigyor még mindig ott ült az arcomon. Nagy nehezen ledobtam az üveget a pultra, majd felkeltem. Kissé meg is szédültem, ami miatt meg kellett kapaszkodnom a székemben. A másik kezemmel előrángattam a pálcámat és megpróbáltam bemérni Montrego gatyáját.
– Ne mozogj… – motyogtam két csuklás közben. – Még a végén rossz részedet tűntetem el. Nem akarom, hogy a csajok sírjanak… – Újabb csuklás szakadt fel belőlem.
Intettem a pálcámmal.
A folt eltűnt. Már majdnem vigyorogni is kezdtem, mikor hirtelen, ugyanazon a helyen egy hatalmas, élénk rózsaszín paca jelent meg. Ez lehetetlen! O’Mara, hogy a fenében lehetsz ennyire egy balfék? – szólt rám a kis hang. Közben a szememet dörzsölgettem, hátha csupán én látok rosszul és az nem is egy rózsaszín folt.
Még mondani akartam valami olyasmit, hogy ez annyira nem is rossz, mikor a gyomrom kavarogni kezdett. Megint megszédültem, de most sokkal kellemetlenebbül, mint korábban. A következő pillanatban meg már csak előre görnyedni tudtam, hogy magam elé, az öreg deszkapadlóra ürítsem gyomrom tartalmát.

zene:MGK- All My Best


’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'

Nyomokban káromkodást tartalmazó hozzászólás!

Röhög. Nem elég bosszantó így is a helyzet, még ki is röhög. Nyíltan, mindenki előtt, egyenesen pofán. Mindössze azért nem figyelmeztetem az öklömmel, hogy elég lesz ennyi, mert nem akarom hogy még a Seprűből is kitiltsanak. Inkább csak egy sötét pillantást lövellek Elliot felé figyelmeztetésképp.
– Úgy nézel ki, mint aki becsinált… –
- Mondj újat! Olyat, amit még esetleg eddig nem tudtam!
Nyersen köpöm ki a szavakat, tele duzzogással. Naná hogy nincs ínyemre az eset. Hogy a fenébe lehetne? Mégis kezdenem kell valamit. Valamit... De mit?
Nem segít, ahogy Elliotra felsiklik a tekintetem és látom milyen szorosan markolja az üveg nyakát. Mint a fulldokló azt a rohadt kis szalmaszálat ami a menekülés egyetlen reménye...
Csodálom hogy nem szédül le a bárszékről itt menten annyira instabilnak hat. Minek iszik ha nem bírja? Inkább válasz nélkül hagyom a kis köztes intermezzónkat hogy kibe mit kár pocsékolni. Két csuklás közt a kérdése amúgy is csak félig érthető, és nem a részegségi szintjének négyes vagy talán ötös fokozatában fogom kiosztani neki az észt. Alapvetően sem tisztem bíráskodni. Felnőtt ember, úgy éli az életét na meg azzal, ahogy és akivel akarja.
– Te meg mi a szart csinálsz?
Nem tudom a hangjára rezzenek-e össze vagy az italos üveg hangos csattanására a pulton. Akárhogy is, gyanakodva pislogok O’Mara már egyre fátyolosabban csillogó tekintetébe.
– Még mindig nem tanultál meg varázsolni?
Az, ahogyan feltáplászkodik erősen támolyogva, nem sok jót sejtet. A kérdése meg maga, elborzaszt.
- Én... öh....
Kezdem, de elakadok. Nem jut ki belőlem csak hebegés meg habogás. Bizonyos tekintetetben igenis képzettebb vagyok mint ő. De hát szar beismerni, van, ami talán soha a büdös életben nem fog menni. Nem fog mondjuk a varróbűbájom tökélyre fejlődni. Még a cérnát bele is fűzetem a tűbe laza fél óra alatt na de a öltőmintasorok? Na hagyjuk, jó?!
– Ne mozogj… –
Mire észbe kapok, a barátom már szemtől szemben fixírozza a... gatyámat. Pontosabban azt a kényes pontot, amit a ’baleset’ ért. Kezében a pálcája, ami inkább egy husángnak hat, ahogy rámarkol.
Édesmerlin, mostsegítsmeg!
- E..E...Elliooooot! Nem keeeee....
Nem kell. Nem kell. Baszki, nem kell!!!
Hát üvölthetném, de két csuklás közt ő már eldöntötte, hogy orvosolni fogja a maga által kreált kis problémámat, ha tetszik nekem ha nem.
– Még a végén rossz részedet tűntetem el. Nem akarom, hogy a csajok sírjanak…
Nyelek egyet. Inkább nem mondom meg hogy ha eltűntet bármit, ami nem a folt akkor én fogom elvenni azt ami azt hiszi férfivá teszi és nem lesz kellemes. Kurvára nem lesz az. És utána sírhat nekem Forest hogy oda a játékszere...
Inkább csak hangosan nyelek egyet és meg se merek mozdulni. A sóbálvány átok tökéletes mintapéldánya lehetnék erre a kicseszett két percre, míg Elliot összpontosít meg suhint és voálá... Volt folt nincs folt.
Nincs folt! Jó ég! Sikerült!
Az öröm hirtelenjében jár át. Már épp vigyorogva, önelégült fejjel verném hátba (mintha csak közöm lenne a remekre szabott kivitelezésű varázslathoz) mikor a kínai furcsa ábrázata arra késztet, hogy újra lepillantsak.
A látvány sokkol. Szívem szerint hangosan (és lányosan) felkiáltanék. Hát mi ez a kurvanagy rózsaszín paca? Most még le is hányt? Puddingot evett vagy a franc?
- Mégis mi a jó büdös francot műveltél? Mondtam, hogy nem kell!!! Baszkiiii! Nemhiszemel!
Lehunyom a szemem és az égnek emelem. Ez nem velem történik meg, ez nem velem történik meg, ez nem velem történik meg.... mantrázom magamban a dolgot, de tudom, totál fölösleges. Maximum annyiban hasznos hogy nem kapok menten agyvérzést. Meggyőzni úgyse tudom magam... eléggé a retinámba égett a rózsaszín folt a comb felső tájékán.
- És még én nem tudok varázsolni, mi? Kösz bazdmeg, most úgy nézek ki mint akit rózsaszín csillámpónicukorkával le is hányt egy elsős....!
Morgok egy sort miközben tekintetem újra a foltot szemléli. Hát.... menthetetlen. Ez már tényleg menthetetlen...