Pult

[MATHIAS]

E L C S Ú S Z V A

[viselet]

MATHIAS
1999. április

– Mégis mi a jó büdös francot műveltél? Mondtam, hogy nem kell!!! Baszkiiii! Nemhiszemel!
Hallottam ugyan, hogy Montrego valamit magyaráz, csak nem érdekelt. A gyomortartalmammal küzdött már rég és az a kibaszott rózsaszín paca éppenséggel nagyon jó helyen volt. Sokkal jobb helyen, mint az ami éppen ki akart törni belőlem.
– És még én nem tudok varázsolni, mi? Kösz bazdmeg, most úgy nézek ki mint akit rózsaszín csillámpónicukorkával le is hányt egy elsős....!
Ó, csak fognád már be! – gondoltam és a tekintetem a pacájáról a padló felé siklott. Éreztem, ahogy forog velem a világ. A gyomrom tovább kavargott és Montrego csillámpónicukorka feletti hisztériája abban a pillanatban cseppet sem érdekelt. Talán már nem bírtam úgy az italozgatást, mint régen… talán csak még mindig a Reagan megölését követő rosszullétek kínoztak. Nem véletlenül fogytam le sokkal jobban, mint korábban. 
Görcsösen kapaszkodtam a pultba, amit az imént még egy pohár lángnyelv whiskey felett támasztottam. A gyomrom iszonyúan kanyargott és érkezett is az első öklendezés. A gyomorsavam a torkomat martam, ezúttal azonban még vissza tudtam nyelni. Szedd össze magad O’Mara, Merlin szaros valagára! – üvöltött szinte a fejembe a kis hang. A bársony szalag egészen összeszorította a csuklómat.
– Erős vagyok… – nyöszörögtem, mikor tekintetem végre megtalálta Merel nyakékét. Vöröses színével most szinte világított a csuklóm hófehér bőre körül.
És igen, talán tényleg úgy gondoltam, hogy van erőm legyőzni a hányingert, a testem még is másképp vélekedett. Görcsösen rándult össze, majd egy újabb öklenedezéssel feltört belőlem az a lángnyelv adag, amit éppen az imént döntöttem la torkomon. A szemeim is könnyesek lettek a megerőltetéstől.
Nem tudtam Montregora figyelni, csak a saját belső hangomra tudtam koncentrálni, na meg a szédülésre. Még mindig a saját cipőm orrát bámultam a koszos fapadlón, előttem az, ami kijött belőlem. Azt persze nem láttam, hogy Mr. Nagyszájúkeménygyerek kapott-e belőle, mert a csipogását talán hallottam, dehogy éppen mit akart közölni, azt továbbra sem. Lehunytam a szemem, még így is szédültem a sötétben – holott az általában meg szokott nyugtatni.
Szippantottam egy mélyet a hányásszaggal keveredő, poros levegőből. Reménykedve, hogy így már képes leszek összeszedni magam.
– Merlin kibaszott szakállára, bele se kezdj valami gúnyos megjegyzésbe! – Tartottam fel a tenyerem, mikor nagy nehezen felegyenesedtem. Montregoból ugyan még kettőt láttam, de a helyzet már jobb volt, mint egy pillanattal korábban. – A franc, pedig igazán finom volt a lángnyelv…
Szédelegve vártam, hogy a pincér, aki megjelent mellettünk eltakarítsa a hányást és közölje „nem vagyunk szívesen látott vendégek.” Nyilván túlságosan magunkra vontuk a nagyérdemű figyelmét, de hát Elliot O’Mara mindenhol csak úgy vonzza az emberek tekintetét, főleg mióta Nat szereti selyembe bugyolálni, mint egy drága játékbabát.
Sóhajtva nyúltam a táskámért, hogy kirángassam belőle a térképet, amin bejelöltem a koordináták által jelölt helyet. Ezt persze azonnal Montrego kezébe nyomtam, hiszen én alaposan áttanulmányoztam, akár anélkül is odataláltam volna – persze ez részben annak köszönhető, hogy Roxmortsban eléggé jártas vagyok.
– A faluban van – mondtam, majd a hátamat a pultnak vetettem.
Remegő térdeim alig bírták el saját testsúlyomat. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, mintha nem is csak a kavargó gyomrom, de még az állandóan lüktető, a szégyentől dühössé váló szalag is tetézné mindezt. Szívemet egyre erősebb dobogásra késztette, a levegőt is kapkodnom kellett, ahogy testem megállíthatatlanul reszketett.
A fogaimat összeszorítva koncentráltam, hogy csak Montregonak ne tűnjön fel mindez. Nem akartam neki még egy indokot adni a gúnyra. Ezért kaptam elő a térképet, hogy azt nézze, ne az én remegő testemet. Még hányszor akarod megalázni magad, O’Mara?
Kezeimet ökölbe szorítottam. Körmeim a tenyerembe fúródtak, fájdalmas sebet ejtve a bőrömön. Nem fog legyőzni ez a hülye szalag… – mantráztam magamban, de közben olyan erősen lüktetett. Szinte éreztem, ahogy a düh átjárja az egész testemet. Hallottam, hogy hangos légzésem dühös fújtatássá válik.
– Nem akarom ezt… – motyogtam magam elé, olyan halkan, hogy Montrego ne hallhassa.

zene:MGK- All My Best


’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'

Nyomokban káromkodást tartalmazó hozzászólás!

Nem tudom melyik pillanatban realizáltam, hogy gáz van, de talán két barominagy cifra káromkodás között tűnt csak fel, hogy Elliot baromira halk. Valójában rohadtul nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ne legyen mindig túlközlékeny és most feltűnt a némasága. Még a hangos büdös csehó kellős közepén és feltűnik hogy nem vigyorog a képembe hanem szép lassan hétrét görnyed.
Ó-ó. Ez baromira nem jó.
Valamit mintha motyogna magába, de közel sem vágom mit, mert túl halk. Én meg gyáva nyúl módjára nem merek közepebb hajolni. Oka mi? Hát a pultoslány a pult mögött így is meredt szemeket mereszt rám, mert egyszer csak lebukott egy kicsi kínai pont olyan szögbe, ami baromira félreérthető, ő meg nem veszi a fáradtságot ahhoz hogy kikémleljem mi a szitu. Mert ha megtenné, látná hogy Elliot semmi pajzánt nem művel a saját gyomra fogdosásán kívül egészen addig, míg úgy nem dönt hogy ki is öklendezi a leküldött méregdrága italt.
Na hát tényleg kár beléje!
- Ugye tudod hogy jó hogy ez nem a cipőmre ment?
Hangomban enyhe cinikus él villan meg. Ha a rózsaszínfoltos gatyám mellé még a cipőm is mocskos lenne, akkor több eséllyel vége szakadna itt és most a barátságunknak.
Mintha csak ez a mondat meghatotta volna, újabb adag slájm hagyja el a torkát. Az öklendezés bűzére fintorba ugrik az arcom. Uhhh, nincs is ettől undorítóbb. Szelíden elnézek a másik irányba, ahol az emberek felénk pillognak majd el tőlünk mikor realizálják hogy én őket bámulom. Valójában Elliot kemény két percig köti le a figyelmüket, nem tovább. Ha persze jó kis csete-paté lenne arra hamarabb kapkodnák a fejüket... szánalmas egy banda.
– Merlin kibaszott szakállára, bele se kezdj valami gúnyos megjegyzésbe!
Az ingerült megszólalásra visszapillantok a társam felé. Kissé szíven üt a feltételezés, hogy mégis ezt gondolja rólam s egy percig farkasszemet nézek a feltartott tenyerével, amely a teljes elutasítást sugallja. Hát oké.
Vállat vonok unottan. Ha nem akarja hogy kommentáljam a dolgokat, hát nem fogom.
Persze tudom jól hogy tudja, megvan a véleményem.
– A franc, pedig igazán finom volt a lángnyelv…
Hümmögök egyet a szavaira. A lángnyelv rend szerint sosem rossz. Akkor mondjuk egész baráti is tud lenni ha eszik az ember, nem pedig éhgyomorra küld le belőle jó fél üvegnyit. Nem mintha terveztem volna valaha épp Elliotit kioktatni az ivás művészetéből, de egy hogyan igyunk helyesen jó minőségű méregdrága piát gyorstalpaló Eric Lestrange oktatásában lehet ráférne. Na mindegy!
– A faluban van.
A témaváltásra csak pislogok. Nem vágom hogy mégis mi a frászra utal.
- A faluban van? Mégis mi?
Aztán ahogy kinyögöm a kérdést, rájövök, ugyanarról beszélünk mint eddig. A hányás, mégpedig a duplázott verzió csak ostoba kis intermezzo volt. A lényeg nem változott. S csak hogy feltörekvő izgalmam tetőfokára hágjon, Elliot babrálni kezd a táskájával. Nem is kell sok hogy megtalálja benne a térképet és az orrom alá dugja. Két tizedmásodperc elég, hogy felpezsdüljek és egy kisgyerek módjára falni kezdjem a látnivalót. Agyamban lázasan ég a lehetőség reménye, mert ez végre egy nyom. Hosszú idő után ráadásul egy olyan, amely talán sikerhez vezet. Tudom, korai még az öröm de mégis csak öröm.
- Nemmondoooood!!! Ittt? Akkor szerinted ez valóban az lehet? - kérdezem Elliottól fel sem pillantva a térképből. - Mert én nem vagyok biztos abban hogy ez valóban az aminek gondoljuk. Mi van ha félreértelmeztük? Minek rejtettem volna el itt bármit is? Elég koszos egy kis falu... bár közel van a sulihoz, ez igaz...
Felpillantok, mert csodálom hogy O’Mara nem osztott még ki. Rend szerint ilyenkor mindig helyre tesz hogy fogjam be és hallgassak az ő megérzésére.
- Mi bajod van? Megint hányni kell?
Aggódva fürkészem az arcát hogy ha kell még időben tudjak vetődni a sugárban arcán át kilövellő gyomortartalom elől, ha kell...

[MATHIAS]

E L C S Ú S Z V A

[viselet]

MATHIAS
1999. április

Bámultam saját remegő kezemet, miközben ujjaim erőtlenül szorították a térképet. Úgy toltam Montrego orra alá, szinte reménykedve benne, hogy nem veszi észre azt a gyengeséget, ami egyre inkább átvette felettem az uralmat. Az az ostoba hang még mindig ott suttogott a fülembe: gyenge vagy, szánalmas vagy, O’Mara… és én nem tudtam tenni ellene semmit. Nem tudtam lerázni magamról, mint egy a vállamra terített takarót, amire már nincs szükségem. Egyre mélyebben, egyre keservesebben ivódott belém a sötétség, ami a szalagból indulva mérgezte a testem. Talán ezért viselt meg Reagan meggyilkolásának ténye… talán ezért nem tudtam enni, mert mindig ott motoszkált a fejemben a tény, hogy nem tudom legyőzni a szalagot, magamat és így megvédeni sem tudom azt, ami jelenleg a legfontosabb az életemben. Natot és azt, amit adott nekem.
– Nemmondoooood!!! Ittt? Akkor szerinted ez valóban az lehet? – Hallottam Montrego hangját, sőt… értettem is minden szavát. Akkor ott, még is annyira kívül esett minden gondolatomon.
A gyengeség tombolt a testemben, aminél csak a düh kezdett erősebb lenni. A karom még mindig megremegett, ahogy fájó gyomrom jelezte, hogy talán még is van benne egy újabb adag kikívánkozni vágyó lángnyelv mennyiség. A megalázottság, amit éreztem pedig egyre jobban táplálta a dühöt.
Szédelegve tartottam tovább a térképet, amit Montrego még mindig árgus szemekkel vizsgálgatott. Valószínűleg nehezen hitte el, hogy az, amit keresett valójában ennyire közel is van hozzá… mert hát ez az igazság. Ott volt az orra előtt egész tanévben és csak a karját kellett volna jóformán érte nyújtania.
– Mert én nem vagyok biztos abban hogy ez valóban az aminek gondoljuk. Mi van ha félreértelmeztük? Minek rejtettem volna el itt bármit is? Elég koszos egy kis falu... bár közel van a sulihoz, ez igaz...
Másik kezemet közben még mindig ökölbe szorítottam, hogy ne törjön ki rajtam semmiféle örület. Elsápadtam, ahogy körmeim átfúrták bőrömet és talán a vérem is kibuggyant. Nem tudom, nem néztem le. Nem akartam látni a csuklómon lüktető szalagot, ami egyre sötétebb és kegyetlenebb érzéseket korbácsolt fel bennem… és persze undokságot. Az ostoba, itt ücsörgött végig a kincse mellett… – gúnyolódott a szalag és mintha azt akarta volna, hogy mondjam ki ezeket a szavakat, ajkaim kinyíltak, megremegtek. Azonban nem tettem semmit… talán azért, mert Montrego végre rám pillantott. Barna szemeinek csillogása hirtelen minden kegyetlenséget félbeszakadt, csak valami különös, sötét és hideg érzés maradt utána bennem.
– Mi bajod van? Megint hányni kell? – bukott ki belőle a kérdés.
Az arcomat bámulta. Talán látta mennyire elsápadtam vagy az, ahogy remeg a kezem… vagy azt, ahogy körmeim saját bőrömbe marnak. Le kellett hajtanom a fejemet, le kellett nyelnem a keserű ízt, amit az érzések és a hányás hagyott a számban. Aztán egy pillanatra le is hunytam a szememet.
Csak akkor emeltem fel a fejemet, mikor már képes voltam egyetlen, fintorszerű mosolyt erőltetni az arcomra. Nem érdekelt, hogy nem meggyőző… elég volt, ha nem a gyengeség tükröződik róla.
– Ne aggódj, nem hányom le a menő cipődet – súgtam oda szinte. Egyszerűen képtelen voltam hangosabban beszélni.
A térképet – mivel ujjaim annyira remegtek, hogy nem tudtam összehajtani – egyszerűen a zsebembe gyűrtem. Táskámat a vállamra dobtam és átlépve saját hányásomon, elindultam az ajtó felé. Éppen csak egy pillanatra fordultam vissza, Montregoért, mikor a kezem már a kilincsen volt.
– Nos, megkeressük a címet? – kérdeztem.
Tekintetem ismét az ajtóra vetettem. Az öreg fáról a kilincsre, onnan pedig a kezemre siklott pillantásom. Éppen csak a szemem sarkából láttam a szalagot… tudtam, hogy nagy a baj és ez már csak rosszabb lesz. Ezzel a gondolattal téptem fel az ajtót, ami nyikorogva engedett utunkra minket Roxmorts vén házai közé.

zene:MGK- All My Best


’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'

Nyomokban káromkodást tartalmazó hozzászólás!

– Ne aggódj, nem hányom le a menő cipődet.
A rákontrázás inkább volt szomorú felhangú semmint valódi élcelődés. Ugyan tudtam volna mit visszaszólni de csak nyeltem egyet. Fura volt hogy Elliotot ennyire meghatja a dolog. Most komolyan a szívére vette volna amiért nem akarom hogy telibe találjon? Pont engem? Ugyan mégis miért bűn ez? Nem értem. Nem fordult meg a fejemben az, hogy talán kényelmetlenül érzi magát a társaságomban miután kiadta azt, amit ledöntött. Mindössze annyi fogalmazódott meg bennem az eset kapcsán hogy rohadtkönnyű leitatni, pedig a látszat ellenére még evett is. Van ami felszívja... legalábbis inkább volt.
Csak némán figyelem és hagyom hogy remegő kezével a térkép után nyúljon. Engedem hogy összehajtogassa és eltegye. Mindez pillanatok műve, miközben tudom, ennek a körnek itt a vége.
Kissé lentebb csúszok a bárszéken hogy a nadrágzsebemből előhalásszam az aprót, amit az asztalra dobok. A takarítás miatt extra gázsit hagyok, hagy örüljenek. Na meg... szeretnék még legközelebb is bebocsájtást nyerni ide. Elég volt hogy Elliot jóvoltából az Üst-be nem nagyon akarnak beengedni, max Lestrange-dzel együtt.
– Nos, megkeressük a címet?
A kérdés ugyan váratlanul ér, mégis pár pillanatig tartó pislogó ocsúdás után széles vigyor ül ki arcomra.
- Hát naná! Hülye kérdés! Hogy a fenébe ne is?!
A kérdés kellően költői. Mondjuk az azért még mindig ott leng a levegőben, hogy Elliot nincs totálisan a toppon. Mi a fene történt vele hogy részegre issza magát?
- Öhm, bár... biztos vagy ebben? Jó ötlet? Csak mert... hányszor voltál te már életedben berúgva?
Kérdésem talán túlzottan is őszinte, de nem tehetek róla... nem nézek ki belőle sok alkalmat. Ez nem függ össze az életstílusával, vagy bármi egyébbel, egyszerűen úgy hiszem, ő mindig észnél marad ha teheti. Most viszont mégis akad valami, lelki válság vagy a bús fene tudja mi a szösz, ami erre készteti. És alapvetően nem is annyira izgatna ez (izgassa Natot ha már vele él), de jelen esetben, mikor a kulcsom ott fityeg a kezében, az emlékeimhez vezető zálog útjaként.... hát de, kurvára foglalkozta a lelki baja. Úgyhogy most, ma csak a kedvéért előveszem a jobbik, a nem létező Dr. Montrego-s énem és kilépve a szabadba felteszem a kérdést.
- Akarsz róla beszélni?
Tudom hogy tudja mire gondolok. Elég a barna íriszeimbe pillantania miközben a szél belekócol a hajamba. Várom hogy megnyíljon és kitárulkozzon. Ha nem teszi tudhatja hogy ejtem a témát. Nem vájkálok senki életében, ahogy én magam sem szeretem ha az enyémbe bárki belekontárkodik. Szóval páratlan, vissza nem térő lehetőség ez O’Mara. Érezd magad szerencsésnek, mint a ki nyert az Ötlevelű szerencsesorsjegyen....

Folytatása következik!


Köszönöm a játékot
A helyszín szabad!