A Loch Ness eldugott partszakasza

A Loch Ness egy távolabbi partszakasza. A fiatalok egyik közkedvelt helye, főleg éjszaka, tábortűznél.

Arnold Till

Két órája vettem át a következő borítékot, amiben leírják, hogy miről is szól a következő feladatom. Nagyon eszes volt az, aki kitalálta, mert ennyi volt a papírra írva.

„Keresd meg Arnold Tillt, a Loch Ness-i tó mellett egy eldugott partszakaszon. A többi információt tőle kapod.”

Ez most komoly? Ennyi? Visszamegyek és ledugom annak a torkán ezt az üzenetet, aki ezt írta. Még sohasem volt ennyire kevés információm egy munkáról. Sóhajtok egyet, majd rohamtempóban elindulok a birtokomról, hogy még idejében odaérjek a találkozó idejére.

Arnold Till. Nem kell bemutatni, már rengetegszer találkoztunk, és mind a mai napig tisztelem mindazokért, amiket elért. Ugyanakkor néha el is ítélem, de ő nem tudhat erről. A gondolataim csak az enyémek, és szerencsére nincs kiírva az arcomra, mikor mire gondolok. Mégis ez a férfi olyan megosztó. Mármint eltüntetni valakit a föld színéről akkor, ha nem akar úgy együttműködni, vagy egyszerűen inkább a halált érdemli az illető a bíróság helyett. Hogy valóban megtörténtek-e ezek az esetek, azt nem tudom. Az emlékeiben utólag nem kutattam. Főleg azért nem, mert sohasem volt rá szükség, és parancsba sem adták még.
- Jó estét, Mr. Till!
És sikerült is, a fák között a napfény még éppen átszűrődik, de a dús korona miatt már sötétebb van, mint az erdőn kvül. Nem mintha a pontatlanságomról lennék híres, de talán elnézhető nekem, ha egyszer kések. Kezet fogok a mellettem álló aurorral.
- Megérkezett már a delikvens?
Kimért vagyok, nem csoda. Miután pár szóban elmondta a feladatot, már nincs itt az ideje a bájcsevejnek. A feladat részletei, amit nem árulhattak el abban a nyamvadt levélben, hogy meg kell figyelni egy lehetséges halálfalót, elfogni, a Minisztériumba vinni, és ott kihallgatni. A kihallgatás már nem az én feladatom lesz, az teljes egészében az ottaniakra hárul. Nem is tartozik általában a feladataim közé.
- Miért is kellünk ehhez a feladathoz ketten? Ennyire veszélyes ez a férfi?
Figyelem, ahogy a parton egyre több lesz a fiatal, szerelmes párocskák, akik szeretnék még kihasználni az időjárás adta lehetőségeket, habár már benne járunk a szeptemberben jócskán. Ha ez a kérdéses halálfaló, Ulrik Harper kicsit is otthon érzi magát a muglik között, akkor nem lesz könnyű dolgunk. Hol van az aktája? Miért nem hallottam eddig róla? Nem szoktam hozzá, hogy bokrok között kell bujkálnom, de ezúttal nem szeretném ideje korán lebuktatni magam. Azért van mégis valami, ami aggaszt.
- Maga mit tud erről a Harperről? Látott bármilyen aktát róla?
Hirtelen eszembe jut valami, ezért kilépek a bokrok közül. Mivel a kis tisztás másik fele messze van tőlem, kénytelen vagyok ezt meglépni. Nem szeretek muglik társaságában lenni, de szerencsére megtanultam, hogyan váljak észrevétlenné közöttük anélkül, hogy bármilyen varázslatot használnom kéne. És így könnyebben meg fogom találni azt az illetőt az emlékeinek és a szándékainak köszönhetően, akit keresünk.

Leülök egy fa tövébe, ami nagyjából a tisztás közepén van. Tőlem jobbra és balra is van egy-egy tűzrakó hely, ahol lobog is a tűz, és fiatalok állják őket körbe, beszélgetnek. Még nem tudják, hogy mi készül itt hamarosan, és addig jó nekik. Nem feltűnően nézegetek, és szándékosan nem keresem Tillt a tekintetemmel a bokrok között, ahol hagytam. Talán már nincs is ott, és nem árt egy meglepetés auror, ha én mégis leleplezném magam. Eddig biztos nincs itt. Mégis kinek köszönhető az az információ, hogy errefelé lehet? Lesz az illetőhöz néhány szavam, de most várunk a felbukkanására.

Tertium non datur

Kean R. Rowle

Míg érkező kollégámat várom, elgondolkozom azon, vajon a sors fintorait van e bárki, aki kiszámíthatja?
Egy olyan házból indultam, amelyet mások ártalmatlannak és túlontúl békésnek tartanak, bekategorizálva az ott végzőket talán egy életre. Nos, ha végigtekintenek rajtam, keveseknek jut mégis eszébe, hogy egykor a Hugrabug tanulója voltam - most Arnold Till vagyok, a vérauror. Kétes hírnév nyomás alá helyezett áldozata, de ha erre van szükség ahhoz, hogy elveim mentén végezhessem a munkám, a legkevésbé sem bánom a nem önkéntes felajánlást.
Lazán a fának dőlök, egy erre elsétáló csak szabadidejét töltő muglit vehet észre - ha alkalmam volt, mindig kihasználtam a kettős neveltetésemből adódó előnyöket, ami nem is okoz olyan nehézséget, mint amilyeneket Kean Rowle vélhetően kénytelen átélni aranyvérűként egy ilyen helyzetben. A legkevésbé sem sajnálom érte, ezek a pillanatok domborítják ki a legjobban, mennyire feleslegesen alábecsült ez a másik világ...
Igazítok egyet a nyári ingemen, amivel legfeljebb elegancia szempontjából lógok ki az itteni társaságból, bár szörnyű ostobaság lenne megpróbálnom szó szerint beolvadni ennyi fiatal közé. Valahogy túltettem már magam azon a tényen, hogy lényegében a lehető legmegalázóbb munka miatt vagyok kénytelen itt álldogálni, de kárpótol a tudat, hogy maga Rowle is részesül majd abban a földöntúli borzalomban, amivel én fogadtam a részleteket.

- Jó estét önnek is, Mr. Rowle. - kezet fogunk, habár nem túl szoros a kapcsolat közöttünk. Röviden megosztom vele a feladatunkat, azonban a legjobbat tényleg a végére hagyom, mert legalább annyi szórakozás jut nekem is, hogy láthatom az arckifejezését. Bár nem tudom, mit gondol, miért volt szükség két különleges aurorra is egyetlen személy elkapásához.
- Igen, ha kitekint a fák közül... ne olyan feltűnően... akkor láthatja is. Rózsaszín inget visel, és bordó mellényt. - biccentek nagyon lágyan a kis társaság felé, amely a legközelebb van hozzánk - Azért, mert...
Kollégám szűnni nem akaró kérdései kezdenek fárasztani. Ha nem az olyan részletekkel foglalkozna, amelyekre ráér később is, hanem mondjuk feltenné a valódi kérdést, mégpedig hogy miért volt szükség jólöltözötten érkeznie, akkor rögtön könnyebb lenne megvilágítanom számára a felismerést. Egy kis élvezettel hagyom, had élje ki a vadászösztönét, elvégre valóban szórakoztató a látvány, de aztán nyugodtan odasétálok mellé, és a karjánál fogva felhúzom. Mivel most már láthatóan vagyunk, kénytelen vagyok közvetlenül a fülébe suttogni, bár az intim közelség amúgy is elengedhetetlen, a parancs szerint. Ez azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még az összes, el sem követett bűnömet is megbánom, leginkább azt, hogy aurorként képzeltem el a pályafutásomat.
- Mr. Rowle, a célszemélyt, ahogy mondja, megfigyeljük, és a lehető legkevesebb feltűnéssel juttatjuk el a Minisztérium épületébe, és ezt értem úgy, hogy a parancs szerint erről még ő maga sem tudhat, csak az utolsó pillanatban. - még közelebb húzom, már valóban a fülébe beszélek, mivel páran érdeklődve felénk bámulnak - Az illető mestere a nagy károkat okozó átkoknak, több esetben robbantott fel egész utcákat, több mugli életét is követelve. Direkt olyan helyszíneket választ, ahol lehetetlen megkockáztatni az elkapását pont emiatt, és habár kérvényeztem, hogy egyedül kaphassam el, úgy ítélték meg, hogy ketten kellünk majd hozzá. Tudtommal egy magas rangú Wizengamot-tag rokona, és inkább őrült, mint gonosz, bár ez azon nem változtat, hogy ki kell hallgatniuk, mielőtt elnyeri a büntetését. A feladatunk tehát a lehető legkevesebb feltűnéssel becserkészni, és magunkkal vinni... Az úr, információink szerint meglehetősen kedveli a fess férfiakat, igen, abban az értelemben. Most pedig fogja meg a kezem, és szólítson édesemnek. A többi jelzőtől tartózkodjon.
A kezébe csúsztatom az ujjaimat, és ha ez is minden idők legelborzasztóbb bevetése, azért valahol elégtételként szolgál, hogy a háború végével elértük: aranyvérű és félvér kézenfogva üldözi a bűnt. Micsoda páratlan irónia.

Arnold Till

Ha azt hittem, hogy a családom egy része a legnagyobb szívatás a számomra, akkor többször is rá kellett már döbbennem, hogy nem. A munkám a legnagyobb szívatás. Azért mert különleges aurorok vagyunk Tillel még nem jelenti azt, hogy bárhol, bármikor és bármit.

Mikor megjelenik mellettem és segít felállni, akkor az furcsa. Miért tenné, én is képes vagyok rá. Az, hogy a kezembe kulcsolja az övét, már több mint furcsa, és mikor meghallom, hogy mi is tulajdonképpen a küldetés összes paramétere, akkor örülök neki, hogy ennyire közel áll hozzám, mert biztos vagyok benne, hogy a fejét fogom beleverni az illetőnek abba az íróasztalba, amit elvittük a minisztériumba Harpert.

Felöltök egy álmosolyt, amiről nagyon is látszik, hogy álmosoly, ezért inkább adok magamnak egy második lehetőséget, és ezúttal már sokkal jobban is sikerül.
- Édesem, azt ígérted, hogy egy kihalt partszakaszra megyünk, de ez tele van fiatalokkal.
Wizengamot. Persze. Csak kapnám el az illetőt, aki ezt kitalálta és esküszöm, addig szorongatom majd a nyakát, amíg éppen hogy életben nem marad. Akkor aztán elengedem, és… Mosolyt. Mosolyogj Kean. Egyébként sem vagy ennyire erőszakos.
- Mit szólnál, ha csatlakoznánk valamelyik társasághoz?
Elkezdem húzni magam után a tűzhöz. Nem mintha szükség lenne rá, de aztán megállok. Valamiről elfeledkeztünk. Ha mi tényleg járunk, akkor… Hallom, mindjárt kitör belőlem a sikítás, ami belül már nagyon hangos. Magamhoz ölelem Tillt, a kezemmel végigsimítok szép formásra vágott szakállán, majd egyre közelebb hajolok hozzá, és igen, elcsattan az a bizonyos csók. Hogy én ezek után tényleg nem vakarom le magamról azt a pletykát, hogy meleg vagyok, az biztos.
- Édesem, hoztál szivart? Azt hiszem, hogy most muszáj rágyújtanom, de az enyém elfogyott.
Még mindig ott állok, és lényegében megbabonázva. Ha néhány barátnőm és az exfeleségem így csókolt volna, akkor most tuti nem lennék már facér. Azért én is átkutatom a zakómat, úgy emlékszem, hogy kellett benne lennie egynek vagy kettőnek, és tényleg igazam is van. Kiveszem az enyémeket.
- Hagyd csak, itt vannak ezek.
Nem merek a szemébe nézni, de miért? Tüzet viszont biztos nem hoztam magammal, így elhagyom, és elindulok Harper felé. Lassan úgy forgatva a kezemben a szivart, hogy lássa csak az az oka a közeledésemnek.
- Üdv! – köszönök közelebb érve a társasághoz. – Van valakinek tüze?
Közben le se veszem a szemem a férfiról, már-már flörtölök vele, és ezért nem is veszem észre, hogy valaki más odatartja felém az öngyújtóját. Miért kell ennyi muglinak itt lennie? Aztán észreveszem a felém nyújtott tüzet, aminek köszönhetően pöfékelni kezdek. Szinte mámorító, ahogy szétárad a testemben a dohány, és ellazítja megfeszült izmaimat, különös nyugalmat erőltet rám.
- Ti honnan jöttetek?
Till felé sandítok, aztán úgy döntök, hogy ideje lesz egy kis veszekedést kezdeményezni, hogy könnyebben Harper közelébe férkőzhessek.
- Gyere te is Édes. Nem harapnak, látod?
Erre hangos nevetés tör ki, némelyikük úgy tesz, mintha meg akarná harapni a másikat, de nem várom meg, hogy Till elinduljon, inkább én megyek hozzá, közel hajolok, mintha egy újabb csókot akarnék adni, de suttogni kezdek.
- Ideje lenne egy kis veszekedésnek, hogy valamelyikünk közelebb tudjon férkőzni hozzá. – Lényegében meg sem várom a válaszát, már kiabálni kezdek. – Most mi bajod van? Az előbb még jó voltam, most meg eltaszítasz magadtól, csak mert két pillanatra ránéztem egy másik fiúra?
Hogy hova fogunk kilyukadni, nem tudom. Azt viszont igen, hogy ha ezt a színjátékot valaki beveszi, akkor vagy jók vagyunk Tillel, vagy az illető túl hülye.

Tertium non datur

Kean R. Rowle

        Időnként, csak olykor, eszembe jut, mi késztetett arra annak idején, hogy aurori pályára lépjek, és a válasz minden esetben az igazság, az a törékeny háló, amelynek szála olyan könnyedén összefonódhatnak valami mással, de ami egyetemes, és eltéveszthetetlen. Most is ezt a biztonságot keresem, hogy tudjam, jót teszek a sok kínzás közepette, ahogy máskor, mikor embert ölök, de nehéz.. nagyon nehéz Justitia lépéseit kiszámítani, mikor itt állok a kollégámmal, és a terv sikeressége érdekében elő kell adnom, hogy többet jelent nekem. Próbára teszi minden egyetemes emberi értékemet, de ha nő lenne, sem lenne másképp, legfeljebb a társadalom szempontjából érthetőbb. Mégis.. Nem a bosszú mozgat, ahogy elindulok Kean mögött, hanem a tudat, hogy ez a halálfaló mégis mindezen túl meg fog bűnhődni azokért, amelyekről azt hitte, feledésbe merülhetnek.
        - Szoktam tenni felelőtlen kijelentéseket. - bólintok az első megjegyzésére, nyilván ezek közé tartozott az az igenlés is, amivel elfogadtam ezt a küldetést - Amennyiben úgy kívánod, csatlakozhatunk.
        Azért akármennyire szerepet játszunk, nem tudok nem önmagam lenni, ez a férfi nem Elisa. Még a feleségemmel sem szívesen andalgok nyilvános helyen, úgy érzem, ez a mi magánügyünk, és habár nem tartom magam konzervatívnak ilyen téren, egyszerűen nem érzek rá ingerenciát, hogy másokat is bevonjak abba az intim légkörbe, így most kicsit zavartan hagyom magam vezetni kollégám által, és igyekszem felvenni a gondoskodó szerelmes arckifejezését, de gyanítom, nekem megy rosszabbul. A kezét idegennek érzem, de azt még inkább, mikor megáll és magához szorít. Ez teljesen szükségtelen, nem az teszi az ideiglenes párkapcsolatunkat hihetővé, váltunk e csókot mások előtt, és nem is tartom valószínűnek, hogy ez meggyőz bárkit is bármiről, de már végre is hajtja az elképzelését. Nem állok ellent, gyanús lenne, kicsit lehajolva a tarkójára csúsztatom a kezem és úgy vonom oda magamhoz, mintha csak minden nap ezt tenném. Az első csók szabályai erre is vonatkoznak: csak semmi erőszakosság, érezze a másik a biztonságot és a vonzalom szépségét, afféle udvarias kéznyújtás ez, ami után még szabadon távozhat, tudva már, mivel számol. Az ajkaink egymáshoz érnek, arra gondolok közben, még sosem csókoltam férfit, de nincs különösebb különbség, ami inkább zavar, az Elisa arcképe, így őt felidézve akaratlanul is úgy sikerül a csókunk, mintha ő lenne előttem. Elhúzom a fejem, és válaszolok a feltett kérdésre, őszintén remélve, hogy ezt nem kell megismételnünk.
         - Nem, szolg... nem szolgálhatok vele. - botlik egyet a nyelvem, hiszen egyébként teljesen természetesen közölném vele, hogy ilyenkor sosem gyújtok rá, sok kollégánkkal ellentétben.
          Nem mer a szemembe nézni, csak elindul a társaság felé. Próbálom felmérni, mit fog lépni és közben a menekülés útvonalait szemlélem, felmérve a lehetőségeinket, ha esetleg mégis rosszul sülne el valami. Lankás tópart, nem éppen ideális a muglik menekítésére, balra tőlünk kisebb facsoport, rengeteg szemtanú... Nem tetszik, amit látok, de szükséges a feltérképezés. Szerencsére van nálam lőfegyver és bicska is, ezt lenne célszerűbb használni, így nem csinálnánk az amneziátoroknak olyan sok munkát, és esetleg a tragédiát is meg lehetne akadályozni, ez az elsődleges inkább. A gondolatmenetből Kean hangja ránt ki, amint odainvitál a társasághoz. Nehéz léptekkel közelebb érek, és már látom, hogy kínvigyort úgysem fogok tudni magamra erőltetni a mi korunkhoz képest suhancok előtt. Édes istenem, nyilván ez a büntetés az eddigiekért.
          - Miért lenne szükséges...? - épp tiltakozni akarnék, hogy egyszerűbb lenne harmadikként beszerveznünk az urat, mikor kilép a körömből, és rögtön intézkedni is kezd, amiért a legkevésbé sem vagyok elégedett - Nem, nem erről van szó. Azt nehezményeztem, hogy nem mutattál be neki.
           Habár szeretném megfogalmazni a kritikámat a forrófejűsége miatt, csak egy jelentőségteljes nézésig jutok, ami szólhat éppen egy hisztérikus férfinek is, aki szerepe szerint a szeretőm. Felvont szemöldökkel odalépek utána, és a kezemet nyújtom a célszemélynek, mélyen a szemébe nézek.
           - Ne haragudjon miatta.. Időként nagyon heves a kis édes... de épp ezt kedvelem benne. - sötéten elmosolyodom, felmérem Harper minden esetleges fegyverét, figyelem a vonásait, gyanakszik e, de egyelőre úgy tűnik, nem - Főleg, amikor féltékennyé akar tenni. Wes Bentley vagyok, örülök a találkozásnak, remélem, lesz alkalmam elbeszélgetni egy ilyen jól szabott mellény tulajdonosával. Egyedül van? Csak mert nem akarom az ön párját is féltékennyé tenni.. Nem mindenkinek áll olyan jól, ugye?
            A végén, afféle sovány elégtételként megcsapom Kean fenekét, és őszintén remélem, hogy nem árul el mindkettőnket további értelmetlen érzelemkitörésekkel. Sokkal érthetőbb és logikusabb terv az, ha ketten csábítjuk magunk közé, Harper nem teljesen bolond, már ami az életnek ezt a részét jelenti. Közben hálát adok magamnak, amiért ugyan szakállt viselek, de nem a jellegzetes vágásút, amelyről esetleg könnyebb lenne azonosítania, Kean külseje pedig ha eddig nem adott okot a gyanakvásra, akkor most már nem buktatja le.

Arnold Till

Voltak rémálmaim, néha úgy érzem, még manapság is abban élek. Persze a családom okozta rémálmok teljesen mások, mint a mostaniak. Mindig mikor azt gondolnám, hogy ennél rosszabb már úgysem vár rám, akkor rájövök, hogy dehogynem. Csak az a rosszabb más formában mutatja meg magát, és olyankor elég nehéz elsőre felismerni. Mint most is.

Nem hozott? De erős a gyanúm, hogy inkább mást akart mondani a mellettem álló, jelenleg szerelmem inkább, mint kollégám. Nem, ezt sohasem fogom megemészteni, akármi is történik. A nagyon is pontosra vágott szakállán kívül a szivar a másik ismertető jegye, és ha nagyon akarnám, akkor biztos találnék nála egy szálat, de azzal elrontanám az egészet. Ha ebben hazudott, akkor másban is hazudhat.

És akkor itt van ez az egész helyzet is. Sóhajtok egy mélyet, aztán újra megpróbálom elővenni azt a szerelmes mosolyt, amit néhány pillanattal korábban.
- Tényleg? Sajnálom, de igazából én sem tudom, hogyan hívják az urat. Az pedig, hogy téged, szívem…
Az megint egy más tészta, hiszen bevallom, de csak magamnak, hogy elhamarkodtam ezt az egészet, de szeretnék már nagyon túllenni ezen az egészen. Keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt és kicsit sértődötten lépek el a közelükből. Nem messze, csak néhány lépésre.
- Mert a nagyságos úr mindent tökéletesen csinálna, igaz? Soha sincs olyan, hogy tévedne, vagy egy kicsit is tökéletlenül hajtson végre egy dolgot.
Kezdek megijedni magamtól. Egy hisztis nő nem viselkedik úgy, mint én. Nem lennék meglepődve azon se, ha ezek után elterjedne rólam az a pletyka, hogy hisztisebb vagyok, mint egy nő. De mielőtt végképp elrontanám a dolgot, akkor jöjjön a fekete leves. Ha azt túléljük, akkor mindent túl fogunk, és Harpert is elkapjuk majd.
- Sajnálom az előbbit. Hugh Petterson vagyok. Harper, jól hallottam a neved? – A férfi erősen bólogat a neve hallatán. – Remek, segítenél nekem?
Tillnek megint bele kell szólnia. Megöl ezzel az öltözködési mániájával. Szerintem össze is illünk valamennyire. Ha másra nem arra mindenképpen jó ez az egész, hogy megtudjuk, a férfi egyedül érkezett. Ha van is párja, most nem jött el, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy szökésben van, és a másik fél csak feltartaná a menekülésben. Megfogom Harper kezét és odaviszem a tűz körül ülő diákokhoz, megbeszélem velük, hogy melyik zenét játsszák el nekem. A gyanúsítottunktól annyit kérek, hogy adja a vokál hangját nekem, míg én megpróbálom egy szerenáddal kiengesztelni Tillt.

Ahogy egyre jobban beleélem magam a dalba, elkezdem ringatni a csípőm, és a zenére mozogni, ami nálam annyit tesz, hogy keringőzök magamban, esetleg tangó vagy hasonló komolyabb táncok egyike. Nem mondom, az sokkal jobban megy, mint a hangom, amitől egy varjú is füldugóval menekülne el tőlem. Szerencsére néhányan csatlakoznak hozzám a táncban, így nem annyira feltűnő már az egész, és inkább tűnik rögtönzött tábortűz melletti kis zenélésnek, mint egy kínos szerenádnak. Éppen csak nem köpöm ki a tüdőm, mikor végzek, de a többiek már futnak is bele a következő körbe, ami jól esik ugyan, talán sikerül még inkább elfeledtetni ezt a kínos helyzetet.
- Még mindig haragszol rám, Édes?
Tudom, hogy eddig sem haragudott. Most legalább adtam neki okot rá, hogy mégis megtegye. De nekem tetszik ez a játék, és amíg én élvezni tudom, amíg ő élvezni tudja, csak egy kicsikét, addig biztos nem bukunk majd le. Csak vágj jó képet hozzá, Édesem, mert Harper úgy hamarabb lesz a markunkban, mint ha simán elkezdenénk beszélgetni vele. Mosolyogj, szépen, mert ahogy látom a fiatalember nem rám gerjedt be, hanem rád.

Tertium non datur

Kean R. Rowle

        Ha egy kólikás óvodással kerültem volna ezúttal egy küldetésre, az sem lenne kevésbé megerőltető, mint Kean Rowle logikai lóugrásait követni felelősségteljesen. Az egyik percben még a túl heves szeretőmnek tűnik, aztán már a makarenkói pofont is kiérdemlő gyermekem, és csak az akadályozza meg a szigorú arckifejezésemet, hogy tudom, azzal gyanúra adnék okot, de istenemre mondom, kevesen tudnak így kihozni a sodromból. Elhiszem, hogy nehéz időszak ez számára, a feladatunk pedig derogál, de ez akkor sem hathatna így ki a teljesítményére... Lesz miről elbeszélgetnem vele, miután Harpert a neki megfelelő helyre helyeztük.
        - Eddig nem panaszkodtál rám emlékeim szerint. - csak egy jelentőségteljes tekintet a jutalma az iméntiekért, ez bőven értelmezhető szerelmes civódásként - És nem, nem szeretek csalódást okozni senkinek, semmilyen tekintetben.
        Vajon érvényben van még a régi rendelkezés, miszerint ha egy kollégám kritikán aluli teljesítményt nyújtott, jelenthetem? Igen szép intézmény volt, bár annak idején gyakran használták rosszra, de kell legyen rajtam kívül, aki ellenőrzése alá vonja ezt az érzelmektől fűtött szélkakast, mert vészesen közel kerül minden szavával ahhoz, hogy Harper belegondoljon jobban a köztünk lévő kapcsolatba, és nem tartom valószerűnek, hogy egy alaposabb megfigyeléssel nem bizonyíthatja ránk, hogy szerepet játszunk. Pardon, én szerepet játszom, Rowle pedig egy szappanoperába képzeli magát!
         - Hugh, mit...
        Mérsékelt aggodalommal figyelem a terve kibontakozását, mert ez már megint messzire vezet a legegyszerűbb megoldástól, de már elkönyveltem, hogy ez a felesleges túlbonyolítások éjszakája lesz, aminek véget kell vetnem minél előbb. Követem őket pár lépés távolságból, felmérem a tűz körül állók ábrázatát, de mind csak diákoknak bizonyulnak.. ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek veszélyesek alkalomadtán, a számuk már önmagában egy tényező, amivel számolnom kell baj esetén, ami egyre közelebb kerül hozzánk. Viszket a tenyerem, hogy belehajtva a fejem fejezzem ki, mennyire zavaró ez az egész, és ha lehetne egy kívánságom, az egy erős ital lenne, még akkor is, ha épp szolgálatban vagyunk.
        - Hát hogyan haragudhatnék rád ezek után? - remélem, a mosolyom nem árulja el, hogy legszívesebben lekevernék neki egyet - Mindig meglepsz valami újdonsággal.. De hiszen ezért is vagyunk itt ma éjszaka, nem igaz? Az újdonság vezetett minket idáig.. a természet lágy ölébe.
        Fogalmam sincs, miért választottak ki erre a feladatra, most már teljesen tanácstalan vagyok. Csak a külsőm az oka? Sosem használtam előnyök megszerzésére, az állományon belül is mindig inkább a párbajozásban tartottak számon, fiatal és csinos aurorok jussa szokott lenni a verbális fegyvertár használata, de azok az idők számomra elmúltak. Talán valaki odafent úgy gondolta, megérdemlem a jelenleg futó nyomozásaim sikertelensége miatt? Különösen kegyetlen bánásmód ez, az pedig főleg érthetetlen, miért nem használja Kean az állítólagos képességét. Ha nem ezzel a gyerekes szerenádozással van elfoglalva, régen belenézhetett volna Harper fejébe valami használható után, és nem szorulnánk mindenféle kétes megjegyzések puffogtatására.
        - Van abban valami különösen izgató, ha az ember tilosban jár, nem gondolja...? - nézek a célszemélyünkre, és ezúttal nem kell megjátszanom magam - Ha olyat tesz, amit kevesen mernek, és talán nem is helyeselnek. De mi értelme lenne az életnek, ha nem így élnénk? Hugh és én pont így gondoljuk, szeretjük a veszélyt.. közel érezni a szívünkhöz. Talán éppen ezért is vettük észre önt..

Arnold Till

+18

Remélem nem kell tovább színészkednem, mert már mást nem tudnék kirántani a tarsolyomból. Ennél már csak sokkal égőbb dolgok jöhetnek, amit elképzelni sem tudok a szerenádom után. De legalább a többieknek tetszett, és ennek örülök. Már amennyire tetszhet. A muglik már eléggé ittasak lehetnek, illetve talán más hallucinogént is szedtek. Mással nem tudom magyarázni a helyzetet. Végül pedig eljutunk oda, ahova nem is gondoltam volna a küldetés megkezdése óta, hogy eljutunk. Harper ráharap Tillre.
- Kettőnk közül, te szeretsz jobban a tilosban járni, nem? A tiltott fiatal gyümölcs, ami még kicsit éretlen és a saját kényednek-kedvednek formálhatod. Ez az igazi, igaz?
Elfordulok kicsit, amíg beszélek néhány szót egy muglival. Még jó, hogy tudom türtőztetni magam a közelükben, különben már rég lemondtam volna bármilyen feladatról, ami a világukkal vagy velük kapcsolatos. Még szerencse, hogy nem sokan tudnak a nézeteim… nem, ez nem a jó szó. Az utálatomhoz vezető eseményről, így csak szimplán annak tudják be, hogy aranyvérű vagyok, aki utálja őket. Persze nem tudom miért vagyok meglepődve rajta, hogy annyi ember célpontja vagyok.

Szóval, visszatérve. Amíg elfordulok és beszélgetek az egyik zenész muglival, addig Harper ráharap Tillre. Nem annyira meglepő ez a dolog, eredetileg is az volt a tervem, hogy magamtól elüldözzem. Igen, eszem ágában se volt, hogy a feladat után még én legyek az, akire ráugrik. Most viszont eljött az ideje annak, hogy belekukkantsak kicsit az elméjébe. Kapok kölcsön egy szivart vagy valami ahhoz hasonló kis, vékony cigit… Igen, annak mondják. Még hátrafordulok egy pillanatra.
- Aztán vigyázz, mert a végén még megharap. Addig mozizok kicsit, de ha akarod, akkor csatlakozhatsz.
Remélem érti, hogy a mozizás alatt nem a kezemben tartott cigarettára és teára gondolok. Leülök, iszok egy kortyot a teából, majd mélyen beleszívok a dohányba, és kutakodni kezdek. De csak nagyon óvatosan, hogy ne tűnjön fel semmi sem neki. Végül nem is olyan mélyen, megtalálom az okát annak, amiért itt vagyunk. Így látványra sokkal rosszabb, mint ahogy először gondoltam társam elmondása alapján. De aztán mosódni kezd a kép. Mit keres ott a robbanás közepén egy unikornis? Kérdőn nézek körbe. Nem is a látomásban van, hanem itt körülöttünk. Hirtelen felpattanok, de megszédülök.
- Látom beütött a cucc, tesó. Még sohasem találkoztál a varázsgombával?
Varázsgomba, a fenébe. Fel kellett volna ismernem a jeleket, ezek a fiatalok nem isznak csak úgy teát. Még az Akadémián csináltunk egy kísérletet ezzel kapcsolatban. Hogyan hatnak a mugli tudatmódosítók a legilimentorokra. Akkor tapasztaltam hasonlót, és ehhez kapcsolható az is, miért nem szeretem a varázstalanokat. Lassan odabotorkálok a társamhoz, és a frissen összeszedett partneréhez, de ez nagyon nehéz. Till arca kezd elmosódni, ahogy Harperé is. Nem is elmosódnak, hanem átalakulnak, Merlin szent szakálla, csak ne az apám. Csak ne az apám, kérlek. Végül megúszom, ezt a részt, szerencsére, de mást nem különösebben. Átölelem a vállánál, és a füléhez hajolok.
- Nagy baj van, mennünk kell. Most!
Ha a szemembe néz, akkor tudhatja, hogy tényleg baj van. Főleg akkor, ha esetleg találkozott már ilyen tüneteket produkáló emberekkel. A rohadt életbe! Ha most ez miatt bukjuk a feladatot, akkor soha többé nem lesz képes senki sem Harper közelébe menni ezzel a módszerrel. Elengedem a vállad, és elsétálok kicsit messzebb, mintha rosszul lennék, de nagyon nehéz megtalálni a bokrot vagy a fákat, ha egy gorgó fejét látod a helyén vagy egy hidrát. Kezemmel eltakarom a szemem, nehogy kővé váljak a gorgó nézésétől. A fenébe, hogy rohadna meg ez az egész feladat, aki kitalálta, és maga Harper is. Rohadjon meg mindenki.

Tertium non datur

Kean R. Rowle

        Bárki mással szívesebben hajtanám végre ezt az akciót, mert Rowle ábrázata szinte könyörög azért, hogy a tenyeremmel érintkezzen, és tartok tőle, ez nem mozdítaná előre a helyzetünket, amely neki köszönhetően már így is kockázatos. Magamban elszámolok a kellő távolságig, mert legalább egyikünk maradjon józan a veszedelmek közepette, még ha most alá is becsüli érzésem szerint a mellényt viselő célpontunkat.
        - Úgy vélem, a veszély iránti rajongás kölcsönös lehet, elvégre egy ilyen veszélyes férfival csak kevesen mernek táncolni. - ha nem tudnám, milyen régóta az állomány tagja, az akadémiáról kikeveredett ficsúrnak képzelném a szavai alapján - Az a vad pedig nem különösebben tiltott, amely önként veti magát a célkeresztem elé.
        Nem különösebben lep meg, hogy a dolog nehéz részét Rowle elegánsan rám hagyja, a mai teljesítménye után már nem várok tőle semmi konstruktívat. Bólintok, mikor eltávolodik, feltételezem, tisztában van vele, mit adtak a kezébe, de nem gyámkodhatok felette unos-untalan, hozzá kell látnom ahhoz, amiért tulajdonképpen itt vagyunk. Érdeklődni kezdek arról, egyedül van-e, hogy érzi magát, és ehhez hasonló hétköznapi kérdések, melyek előrébb vihetik az ismerkedést. Az zavar meg egyedül, mikor Harper a társamra kapja a tekintetét, aztán vissza rám, és megrázza a fejét, mintha valami kellemetlent érzékelne odabent. Ugrásra készen állok, ha esetleg leleplezne bennünket, azt a környezetünk ne szenvedje meg...
        - Valamiért nem lep meg. - ragadom meg a vállát, mikor rám dől, és életem egyik legnehezebb próbatételeként élem meg, hogy ne fejezzem ki a haragomat azt illetően, hogy még ezt a számára oly egyszerű műveletet is elrontotta - Akkor kénytelenek leszünk távozni..
       Harperre nézek, de a szeme egyelőre kifürkészhetetlen, nem tudom eldönteni, nyert ügyünk van-e vagy épp ellenkezőleg. Érzem, hogy emelkedik a pulzusom, míg várjuk a végeredményt, de akkor Rowle még tovább ront a helyzetén azzal, hogy elbotladozik mellőlem. Ilyen állapotban biztosan a védelmemre szorul, de prioritásokat kell állítanom: ha Harper ellenünk fordul és ránk támad, esetleg valamely civilre, le kell fegyvereznem, ugyanakkor Rowle állapotát sem hagyhatom figyelmen kívül. Ott egy mozdulat, gyanúsan a pálcája felé kapó mozdulat, és ugyan nem vagyok legilimentor, nem nehéz következtetnem arra, ami elszabadulhat másodperceken belül.
       - Én nem tenném a helyében. Nekünk nem prioritás az élete, magának viszont az. - farkasszemet nézünk, és amitől tartottam, bekövetkezik: Harper pálcája a kollégámra mutat - Tegye el, mindkettőnknek jobb lesz így. A bátyja már várja, Ulrik. Nem kell így végződnie.
       Hallottam a jelentéseket arról a kegyetlen mészárlásról, amit rendezett, és az eszelős fény, ami megüli a vonásait, arról mesél, hogy újra megteheti, még ha ezúttal csak egy áldozata is lesz. Bármilyen ostobán is viselkedett Rowle ma éjszaka, akkor sem hagynám egy ilyen féreg kezére jutni, a titkolózás a muglik előtt pedig már füstbe ment terv. Kíváncsian figyelnek ránk, bár a tudatmódosítók miatt úgy vélem, valami egészen mást látnak két varázsló helyett - az én pálcám is a markomba került közben, támadásra készen állok, ha Harper végleg levetné magáról a józan ész láncait.

Arnold Till

Nem kell mondani, hogy a mai napom egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt gondoltam. De hogy egy olyan amatőr hibába essek, mint a varázsgomba, arról még álmodni sem mertem. Soha. Ezt a hibát normál esetben nem engedhettem meg magamnak, és most mégis itt állok nem messze Tilltől és Harpertől és azért küzdök, hogy legalább még egy tiszta pillanatom legyen, amikor is teljesen be tudok hatolni az elméjébe, és amennyiben kell, legalább átmenetileg semlegesíteni. Nem hagyhatom cserben kollégámat, és jelenleg talán az egyetlent, aki igazán képes tenni… Mit keres a földben egy kondorkeselyű? És miért úgy úszik benne, mint egy hal? Megrázom a fejem, muszáj összeszednem magam.

Távolinak érzékelem a beszélgetésüket, és bár elég furcsa azt hallani, ahogy beszélnek, sikerül kiszűrnöm a lényeget. Lebuktunk. Gyorsan kell cselekednünk, amennyire csak lehet. Muszáj csak még egyszer… Csak egy pillanatra… Kiegyenesedem, már nem szédülök annyira, annak ellenére, hogy még mindig hallucinálok. Már rég el kellett volna érnem a teljes kontrolt, de eddig nem gondoltam rá, hogy kellhet. Hogy kerülhetek olyan helyzetbe, amikor szükségem lesz rá. De most először is, ezt le kell zárnunk, mielőtt még bárkinek is valami… valami… repülő torta? Egy repülő torta, amiben gyertyák helyett szivarok vannak? Nem, gyerünk. Lehunyom a szemem, érzem a jelenlétét. Mindenkiét.
- Ne csinálja ezt Harper. – Szándékosan nem fordulok meg, pedig talán kellene. Akkor nem csak a rám szegeződő tekinteteket érzékelném, hanem a pálcát is látnám. – Nem lehet akkora szerencséje, hogy minden robbanást túléljen.
A varázsgomba hatása idővel el fog múlni, és ha a muglik elméje kitisztul, akkor felvetődhetnek bennük kérdések. Főleg a háború miatt, és ezt nem kockáztathatjuk meg. A legjobb lenne, ha sikerülne hoppanálni egy biztonságosabb helyre, de ennek vajmi kevés esélyét látom. Igyekszem hamis képekkel ellepni Harper elméjét, de ezúttal ellenáll. Sokkal nehezebb dolgom van, mint percekkel korábban. Végül kénytelen is vagyok abbahagyni, mert már nem tudom eldönteni, hogy melyik vagyok én az elméjében, és melyik a sajátja. Végül nem is bírom tovább.

Visszatérdelek a földre, hányingerrel küzdök újra, így már egyáltalán nem tudok tovább koncentrálni a sok… Felnézek, keresem a tekintetüket. Nem értem, miért van itt ez a sok rokonom. Miért nevetnek? ’Gyenge vagy, mindig is az voltál. Nem vagy méltó egy Rowle-hoz.’ Apám szavai úgy, mint annyiszor máskor, haraggal töltenek el. Előrántom a helyéről a pálcám, mire csapódik mellettem egy átok. Szerencse lenne, vagy ezt is képzelem? Már nem tudom, de hirtelen megfordulok, és egy stuport küldök Harper felé, aki jelenleg apám arcával tekint vissza rám.
- Talán csalódást okoztam? Nem különösebben érdekel, mivel minden vágyam, hogy eltakarodj erről a világról.
Egy kemény harcra készülök, apám nem adja magát olyan könnyen. Ennyi idő után sem vagyok képes legyőzni őt, pedig már erősebb vagyok nála, és a legilimencia is a segítségemre van. Le kell győznöm, meg kell ölnöm, ha nem hagy más választást. Sorban küldöm az átkokat, hallom az örömujjongást. Milyen örömujjongás, hiszen még nem is végeztem. Végül megpróbálok egy cselt végrehajtani. Hoppanálok a helyemről, egyenesen mögé, majd pont időben kapom el azt a régóta várt tiszta pillanatot, hogy rájöjjek, nem is az apám az, aki szemben áll velem, hanem Harper. Szemben, mivel a hoppanálást is sikerül elrontanom, vagy elmozdult közben, nem tudom, de ilyen állapotban örüljek, hogy egyáltalán sikerrel jártam. Kiröptetem a pálcáját a kezéből egyenesen Till kezébe, és ennyi is a maximum, amit mára ebben az állapotban teljesíteni tudok. Újra letérdelek, ebből szörnyű lesz felébrednem holnap reggel. És még egy nagyon kínos beszélgetés is vár rám, amit bocsánatkéréssel kezdek a mai események miatt.

Tertium non datur

       A düh úgy futja el a lelkemet, ahogy Harperét a felismerés, és szinte azonosan rossz következmények várhatóak a nyomában: hirtelen nem is tudom, melyikükre kellene inkább a pálcát tartanom. Nem is tudnék még egy ilyen alkalmatlan alakot mondani az állományból, de még az újoncok közül sem. Ha időm engedné, biztosan utánajárnék, miért történhetett ez a szellemi kútmérgezés éppen egy Rowle-aurorral, de túlságosan leköt, hogy megoldjam nem csak a küldetésünk feladványát, de mindazt, amit ez a hebrencs kölyök még rontott rajta. A célponttal egyszerre fordulunk Rowle hangjának irányába, és nagyjából egyformán döbbenünk meg, hogy háttal áll, és úgy intézi hozzánk a szavait. Mintha úgy emlékeznék, hogy olykor órákat is adott az akadémián? Vajon mi lehetett a témája? Hogyan rontsunk el mindent a lehető legrövidebb idő alatt a leghatékonyabban?
      -De te sem...! - tér magához, és ugrik a kezében a pálca, de gyorsabb vagyok: üvöltve a karjához kap, és a mély vágást igyekszik dajkálni. A fegyver a parton gurul végig, eléri Rowle görnyedt alakját, és csak bízom benne, hogy utána kap, biztonságba helyezi, ha már magát képtelen lenne. Delikvensünk hangosabban ordít, mint ami kívánatos lenne, de mielőtt megint megátkozhatnám, rám veti magát, és küzdelem kezdődik kettőnk között. Elkeseredetten igyekszik az ujjait a torkomra feszíteni, de hamar egy fájdalmas puffanással érkezik alig két méterre, nem messze a felcsapó tábortűz lángjaitól. Rowle, isten tudja hogyan, megtáltosodik, és éppen mögé hoppanál, és egy pillanatra azt képzelem, úrrá lett a rosszullétén, és végre bebizonyítja, hogy értékes tagja a kollégiumnak, de a reményem egyből szertefoszlik, ahogy letérdel. Kínomban a tenyerembe temetem az arcom - ennél csak az lehetne rosszabb, ha önként és egy kézfogás kíséretében nyújtaná át a pálcát a célszemélynek.
     -Ez az utolsó figyelmeztetésem, Harper. Ha megadja magát, viszontlátja a családját - ha nem, legfeljebb a másvilágon. - a homlokának szegezem a pálcám, lassan lépek közelebb, mérlegelve egy esetleges kézitusa várható következményeit, de ellenfelem bárgyún elvigyorodik, és megmarkolja a kollégám haját, aztán nevetni kezd, és a zsebéből temérdek, már az aktáiban ismertetett, ütésre hiperérzékeny robbanó fiolát húz elő.
     -De akkor ezt is viszem magammal! Tudom ám, hogy bajba kerül, ha meghalok vagy ez meghal! Ez egy Rowle, és magának is vége, ha meg - !
     Vakító zöld fény tölti be a délutánt, megvillan a szembogaraiban - ez mindig épp úgy végződik, és mindig ugyanazt látom rajtuk. Nem akarják elhinni, hogy megtettem, nem akarják elhinni, hogy megtörténik, és ők is éppúgy meghalnak, mint azok, akikkel ők tették meg. Néhányuk eltátja a száját, néhányuknak futja egy utolsó kétségbeesett sikolyra: Harper egy szó nélkül, arcára örökre felfagyott vigyorral puffan a homokban, rózsaszín mellényét belepi a por. Elcsendesedik a part.
     Rowle mellé lépek, felsegítem a földről, és eloltom a tüzet - még csak az hiányzik, hogy az ügyetlenkedése további bajt hozzon ránk, akár tűzkár formájában. A testet ebben a formájában kell majd elszállítanunk a Mungóba, és a bátyja nem lesz túlzottan elégedett az akcióval, de nem kockáztattam meg, hogy elszabaduljon ismét az a pokol, mint ami a nevéhez kapcsolódik. Egyébként sem szokásom kegyelmet gyakorolni azok felett, akiknek e fogalom ismeretlen.
    -Jobban van? - kérdezem kelletlenül, és elküldöm a patrónust a kollégáknak, akik kénytelenek lesznek intézkedni a szemtanúk memóriája miatt - Kapaszkodjon belém, elviszem az ispotályba.. és később elbeszélgetünk a ma esti teljesítményéről, Hugh Petterson, értve vagyok?

Arnold Till

Azt hiszem, ez eddigi karrierem mélypontja sok szempontból. Ugyan kaptunk kiképzés a muglik által használt tudatmódosító szerekről, de nem gondoltam rá, hogy valaha egy akció közben lesz részem a tényleges megtapasztalásukra. Nem mintha korábban nem próbáltam volna, de mostanában érzékenyebb vagyok. Talán meg kéne nézetnem magam egy medimágussal. De az is lehet, hogy Channing tehet az egészről. Az a nő nem megy ki a fejemből.

Felveszem a földről a felém guruló pálcát, majd elrejtem a zakóm belsejében. Szerencsére a térdelés miatt nem láthatja a mozdulat végét csak az elejét, az pedig az én malmomra hajtja a vizet. Innen nehezen tudná kivenni, hacsak nem jön közel ennyire hozzám. Fordulnék meg, mikor érzem, ahogy egy kéz megrántja a hajamat és egy hirtelen mozdulattal szinte meg is fordít Till felé. Eléggé kitisztultam már, hogy lássam az arcát. Mindkettejükét. Nem véletlen hát, hogy felhorkantok.
- Velem nem jár jól. Talán Rowle vagyok, de a családom nem hullajtana kö…
Nem hiszem, hogy én lennék a legjobban meglepődve a vakító zöld fény láttán. A pletykák tehát igazak. Till tényleg nem kímél senkit és semmit, ha az valóban a szándékai ellen cselekszik. A kezem a földre helyezem, a hányingerem már régen elmúlt, bár még mindig nem érzem magam tökéletesen. Harper itt hever mellettem, szemei tágra nyílva. Vajon érdemes lenne elmondani, mire gondolt utoljára? Abban a pár másodpercben, amíg a halálos csóva el nem találta? Nem, nem hiszem. Semmi olyanra, ami bármit is megváltoztatna bárkinek az életében.

Kicsit kapaszkodok csak meg társamban, mikor felállok. Szerencsére a szédülésem is abbamaradt annyira, hogy meg tudjak állni két lábon, de nem sokáig. De miután ennyire csúfosan kudarcot vallottam, nem fogom még jobban kimutatni a gyengeségem.
- Igen, jobban.
Tehát ha elszöknék, az sem segítene azon, hogy a mai napról részletes jelentést kelljen tennem. Megkapaszkodom társamban, aki a Mungóba hoppanál velem. Ott hamar egy kórteremben találom magam, néhány bájital társaságában, amiknek köszönhetően hamar kimossák a szervezetemből a varázsgomba maradékait. Néhány óra leforgása alatt újra ugyanolyan jól érzem magam, mint az akció előtt. Bár, egy medimágussal felveszem a kapcsolatot, hogy magyarázatot találjunk az érzékeléseimre. A varázsgomba nem okozhatta ezeket önmagában, kell lennie valami másnak is a háttérben.

Köszönöm a játékot.