8-as kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

♦ outfit ♦

Mindig is az ablak mellett szerettem ülni. Csak vállamat hanyagul nekidöntve a vonat oldalának, nézni, ahogy a táj elrobog mellettünk. A dombok világoszöldjét felváltja a fák sötétzöldje, majd a tavak kékeszöldje… s mi csak suhanunk keresztül rajtuk, mint egyszerű madár a rétek felett. Mintha a mi személyes létezésünk is épp olyan örök lenne, mint maga a természet körforgása.

Tavasszal talán mindnyájunknak meghalt egy aprócska része. Lassan beismertük, hogy a mágusvilágot magával ragadta a sötétség. Nem reménykedhettünk már a hajnal eljövetelében. Elkezdtünk hát idomulni a világhoz, hol életben maradni kényszerültünk. Hazudtunk, loptunk, csaltunk és öltünk. Sok sebet szereztünk; a láthatók lassan beforrtak, a lelkiek lassabban bár, de gyógyulnak... S, ahogy az éltünk visszazökkent a némileg normális kerékvágásba, a sok új kezdet megtanít majd minket ismét boldoggá válni.

Végigsandítok kupénk szedett-vedett társaságán; a barátaimon…
Ephram közvetlen velem szemben ül, kezét ökölbe szorítva várja a megérkezést. A háború őt viselte meg leginkább. Hónapokig halálfalók között élt, hogy Jadát, engem és a barátainkat megvédhessen. A bizalmatlanság, az alváshiány és az ölésre való rákényszerülés, az ostrom idejére már az őrület határára kergette. Ha nincs a nővérem és a minisztériumi kisegítő munka a nyáron, talán már nem is lehetne közöttünk. Jada most is féltő gondoskodással bújik hozzá. Mindez még közelebb hozta őket egymáshoz. A háborúban az ember rájön mi is az igazán fontos. És számukra, az ő kettejük világánál semmi sem ér többet…
Közvetlen mellettem Agnes ül, mint maga a megbízható állandóság, úgy foglalta el helyét a kupéban. Kezében könyv, mint mindig, de nem olvas… Mikával beszélik ki olaszországi nyaralásuk minden egyes részletét, aprólékosan. Agnes megfontolt nyugodtsággal emelkedett felül a háború borzalmain. Őt is érték veszteségek, és megtapasztalta a fájdalmat éppúgy, ahogy a legmélyebb rettegést. Éppen ezért továbblépett, és elfogadta a tényt, hogy az élet megy tovább.

Én is így próbálok tenni. De… Még, ha Amerikában meg is nyugodhattam kissé, felejteni semmit sem tudok… Végignézek csuklóimon, kínzóim kötelének nyomán, amely olyan erősen vágódott húsomba, hogy a hegeket már varázslattal sem lehetett eltüntetni. Nem is akarok felejteni… Mindig tudni akarom, milyen is a fájdalom és a rettegés, hogy elmondhassam, továbbadhassam, milyen is a háború. Mert ezt, senki élő teremtménynek nem szabadna átélnie.

Szóval a nyáron el is kezdtem leírni mindezt, kiírni magamból, ahogy mindenki mondaná. Miközben a törzsi feljegyzéseimet is elkezdtem végre rendszerezgetni. A szüleim szerint lassan keresnem kéne egy kiadót, hátha…
Azt hiszem, nekem valahol itt kezdődik az a bizonyos újrakezdés. Egy tervvel a jövőmmel kapcsolatban, a barátaim közt, akikért harcoltam, a nyüzsgő kupékból kihallatszó önfeledt beszélgetéssel és nevetéssel kísérve.

Dakota Bourgh

Később az Expresszen

 Nosztalgiától kísértve indulok el a folyosón, talán a prefektusi járőrözés leplével takarózva, de valóban szinte nem is látom a többieket. Persze, ha egy trágyagránát robbanna a közvetlen közelemben, igen hamar el lehetne érni a kitüntetett figyelmem, de eddig az eseményig egyszerűen csak megyek, végigsimítva az ismerős falakon, ablakokon, magamban azzal az emlékezős, régi konyhák barátságos melegére emlékeztető aromával, amit ehhez a helyhez társítok a képzeletemben. Még nem viselek ugyan egyenruhát, de már szinte olyan újra, mint ott lennénk a kastélyban, egy álmos, őszi délutánon – kimehetünk kviddicsezni, sétálhatunk az aranyba öltöző parkban, vagy csak ülhetünk a klubhelyiségben gondtalanul, miközben az elfelejtett bájitaltan házi dolgozat az asztalon árválkodik… épp ezek a pillanatok teszik felejthetetlenné a Roxfortot, ezek ragadják és tartják meg az embert, hogy végül már nem is tudja, mikor megy haza, és mikor ér vissza?
Az egyik kupéba pillantva ismerős arcokat veszek észre, és megállok a látszólag céltudatos körözés közben. Dakota és Jada Bourgh… sosem volt alkalmam elmondani, mennyire csodáltam őket. Persze, nem jellemző rám a dagályosság, nem is lenne szép szakítani ezzel a hagyománnyal, azt viszont semmi nem akadályozhatja meg, hogy halkan bekopogjak, aztán kövessem a hangot az emberekkel teli kupéba.
- Sziasztok! – mosolygok a rám jellemző lelkesedéssel – El sem hiszitek, milyen jó látni titeket! Ha valaki megajándékoz egy zsebkendővel, elmorzsolom az örömkönnyeimet.
Apró kis cinikus kunkor a mondat végén – na igen, hamarosan tényleg visszatérünk az iskolába, ott pedig hozzám nőtt ez a szokás.  Agnest és Mikát figyelem, akikkel sosem volt igazán szoros viszonyom, vagy ha már itt tartunk, talán a látomásból ismeretség a helyes kifejezés a dologra. Na és Ephram… akit könnyű lenne elsőre ide vagy oda tenni, az ember vérmérséklete alapján, de én megbízom a most is épp hozzá bújó lány ítéletében, valamint abban, hogy mind többet vagyunk a körülmények áldozatainál, ha azok akarunk lenni.
- Dakota, elkérhetlek egy pillanatra? – kacsintok a megszólítottra, és őszintén bízom benne, hogy valóban követ majd a folyosóra. A többiek láthatóan mind belemerültek a viszontlátás örömeibe, én azonban talán vele beszélgettem a legtöbbet, és lenne egy kérésem, amit emiatt szintén privátban szeretnék megemlíteni.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

♦ outfit ♦

   
Erdő… dombok… tó… domb… tavak… néhány fa… apró házak a távolban…
Céltalan nézelődésem néha-néha megzavarja egy-egy kósza erre vetülő, aki hosszabb-rövidebb időre elmerülne a viszontlátás örömeiben. Nos, nem mintha nem örülnék… de mind számot vetettünk már arról ki maradt életben, s furcsa mikor egy-egy arc, kit várnál, valahogy mégsem érkezik… Ekkor emlékezteted magad, hogy ő nem élte túl. Hiába várod. Nem, ezért se próbáltam vándorolni sehova se. Mindenki mindig ugyanazokkal az emberekkel ült egy kupéban, furcsa lehet hát, látni a hiányokat.

Apró házak a távolban… néhány fa… tavak… domb… tó… dombok… erdő…
Kopognak. De az érkező meg sem várja engedélyünk a belépésre. A kilincs azonnal kattan, a tompa zsivaj is hirtelen erőre kap, hogy beleüthessen kupénk szelídségébe. Épp olyan harsányan teszi mindezt, mint maga az érkező.
- Sziasztok! – Hasít bele a hangulatunkba Min sugárzó személyisége – El sem hiszitek, milyen jó látni titeket! Ha valaki megajándékoz egy zsebkendővel, elmorzsolom az örömkönnyeimet.   
- Azért túlzásokba nem kell esni… - mondom leutánozva az ő hangjában fellelhető apró cinizmust. Amúgy sem vagyok az a hisztérikusan összeborulós fajta. Sose voltam. – Na, nem mintha nem örülnék Min. Csak hirtelen azt hittem egy orkán kapta telibe a kupénkat. – Azért előkotrok egy zsebkendőt, hogy bűbájos mosollyal felé libbenthessem.

Közben látom, ahogy végigméri társaságunk. Agnest és Mikát egy fél pillantásra se méltatja, Jada-Ephram kettőse azonban némiképp izgalmasabb. Mindig is sok pletyka keringett róluk. Érdekelték a diákokat. Most meg aztán pláne… Ephram elhagyta Jadát, hogy különítményesnek álljon, majd az ostrom után együttesen kijelentettük, hogy az egész csak megtévesztés volt, egy nagy terv része a mi védelmünk érdekében… Vannak kétkedők.

- Dakota, elkérhetlek egy pillanatra? – Kacsint felém mégis hirtelen. És, a vidám tekintete nyomán belém is mintha végre elkezdene visszaszállni a lelkesedés. Hiányzott már ez, vallom be magamnak őszintén, és már állok is fel, hogy kövessem a folyosóra.
- Tényleg jó amúgy látni. – Mondom némiképp békítőleg, hátha az előbb esetleg sértőnek számított az általam felmutatott lelkesedéshiány… Közben behúzom a kupéajtót, majd hanyagul nekidőlök. Nyúlnék zsebembe cigarettámért, de nincs ott, épp leszokóban vagyok, na meg az expressz sem épp az a hely, ahol ez a tevékenység engedélyezett... Sebaj, így csak testtartásommal jelzem társaságom felé, hogy kész vagyok meghallgatni óhaját, sóhaját.

Dakota Bourgh

Suit up!

Széles mosollyal nyugtázom, hogy valóban velem tart. Mostanában ugyan egyre több okunk van bizakodni, hiszen új életet építettünk a romokon, megtanulunk majd együtt létezni a továbbiakban a múlt eseményeivel, de a vállaimat átölelő boldogságot érzek, mikor Dakota ismerősen magas alakja megáll előttem.
- Tituláltak már korábban is felforgatónak, de még soha ilyen kedvesen! – derülök a megjegyzésén – Egyébként el sem hiszed, hogy hiányzott az Indiános Lány, úgyhogy bizony kergetem még egy kicsit a közeledben az ördögszekereket.
Látom a mozdulatát, magamra ismerek a zsebben cigarettáért kereső gesztusra, aztán cinkos pillantással felé tartom a saját dobozomat. Ami azt illeti, épp mostanában készültem átesni a jelképes utolsó szálon, amelyet minden évben eljátszottam, hogy aztán már a vacsora után, este, lopva a sötétben kémleljem a legjobb búvóhelyeket a szenvedélyem csendes csillapítására. Mivel tudtommal idén sem kívánnak minket a keblükre ölelni, amennyiben füstölni látnak, nagy a valószínűsége, hogy míg mások a desszertet élvezik, az én nyughatatlan deviáns kis képzeletem már szalad is a bejáratott zugok felé újra rosszban sántikálni.
- Az utolsót, mielőtt odaérünk? – kísérem szavakkal is a felajánlást – Idén én is jó gyerek leszek, persze, általában amúgy is a körülmények áldozata vagyok. Az utolsó szálam, mert hát a prefektust mégsem illene, hogy rajta kapják.
Ha belegondolok, igen eseménydúsan indítom az évet, de persze ad némi szabadságot, hogy sem a jelvény nem feszít rajtam, sem a fess egyenruhánk, így kihasználva az utolsó órákat lehetek az a lány, aki még a nyári emlékekből táplálkozik. Szeptember amúgy is sok megoldandó elé állít, ugyanakkor ellát lehetőségekkel is, és el is jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol privát csevegést kezdeményezek Dakotával.
- Oké, akkor dióhéjban: nagyon szeretnék bejutni a csapatba idén, viszont az amúgy végtelenségig imádott családom körében adódtak volna kérdések, miért is indulok kifelé a házból egy seprűvel a vállamon. – vigyorgok az elképzelésen is – Ne érts félre, kérlek, csak arra akarlak megkérni, hogy gyere le velem párszor a válogató előtt gyakorolni. Tudom, furcsa, hogy csak így, hirtelen, de mindig tetszett a technikád, és azt hiszem, jelen pillanatban még egy kőtömb is hajlékonyabb formában van nálam, így biztos nem unatkoznál a látványon.
Nagyon remélem, hogy ez a jóslat nem teljesül be, mert akkor igen gyászos véget érnének a kviddicsről szőtt álmaim. Nem mutatkoztam soha ügyetlennek vagy összpontosításra képtelennek, és aki találkozott az elsőéves kiadásommal, tudta, hogy dédelgetek bizonyos ambíciókat, amelyeket aztán az otthonról érkező nyomásnak és elvárásoknak eleget téve pihenni is küldtem. A háború azonban véget ért, és még anyámnak sincs akkora befolyása, hogy ezúttal is sakkban tarthasson.
- Várj, a legjobbat a végére hagytam… elmentem seprűt venni, és igen hosszas kálvária után meg is találtam a tökéleteset. Elég kényelmes, áramvonalas, megfelelő a színe, a gyorsulása, még a hosszúsága is, ami ugye nem elhanyagolható esetünkben, - mutattam végig közel azonos magasságunkon – szóval minden tökéletes. Aha, megvettem a tökéletes csajozós seprűt, a „Férfiasan tökéletes” szlogennel. Ha bekerülök, egy úriember már biztosan lesz a pályán idén.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

♦ outfit ♦

   

„Esküszöm apa, idén leszokom” Mondtam neki, miközben egymásutánban a második szálra gyújtottam rá. Fejemet a vállának döntöttem, miközben a természet alkotta vízesésmedence szélén ücsörögtünk. Soha, egy fél percig sem zaklatott szenvedélyem káros mivoltát ecsetelve. Talán, mert tudta, hogy haszontalan, ha magamtól nem döbbenek rá a veszélyére… Most is csak néztük anyát és Jadát, ahogy pakolásznak a fák közt. Furcsán meghitt volt és otthonos, ahogy eme lelkileg kopottas kis család eltöltötte a nászútját. Együtt, négyen, mert, hogy szüleink kettesben lehetnek még eleget. Ilyen sem volt még… de a legészveszelytőbb az, hogy már tervezik a következő közös utunkat…

- Az utolsót, mielőtt odaérünk? – kíséri szavakkal is a tettleges felajánlást – Idén én is jó gyerek leszek, persze, általában amúgy is a körülmények áldozata vagyok. Az utolsó szálam, mert hát a prefektust mégsem illene, hogy rajta kapják.
- Bocs apa. – Mondom ki hangosan, miközben a cigarettáért nyúlok. – Úgy néz ki, mégsem fogok ma leszokni… - Azzal pálcámat már izzítom is, némi kis szikráért, hogy végre rágyújthassak.  – Pokoli nehéz… Anyám szerint egyenesen kíméletes lett volna, ha egy halálfaló megöl, mert szerinte huszonöt évesen a tüdőrák úgyis bevégzi majd a dolgát… Rossz vicc – Nézek egyenesen a csuklómra. Aztán hirtelen mozdulattal az ablakhoz lépek és lehúzom. A füst már illan is ki rajta, vele együtt gyorsban távozik a szag is. – Na, de térjünk a tárgyra.

- Oké, akkor dióhéjban: nagyon szeretnék bejutni a csapatba idén…
Ne érts félre, kérlek, csak arra akarlak megkérni, hogy gyere le velem párszor a válogató előtt gyakorolni. Tudom, furcsa, hogy csak így, hirtelen, de mindig tetszett a technikád, és azt hiszem, jelen pillanatban még egy kőtömb is hajlékonyabb formában van nálam, így biztos nem unatkoznál a látványon.
Felhorkantok, ahogy elképzelem… Aztán tekintetem rögtön komorrá is válik, de azért végighallgatom mondandóját, mielőtt válaszolnék. Szippantok hát egyet cigarettámból, majd a hamut kiszellőztetem az ablakon.

- Én is vettem idénre új seprűt. Egy Arrow ALL 104-est. Szóval én meg pont a legújabb speciális női modellt… De igen, úriemberekre nagy szükség volna… – Mosolygok rá azért, kissé bizonytalanul, mert a fekete leves jelen van rendesen, tudom én ezt, úgyhogy inkább bele is kezdek. – Ugye tudod, most az én bekerülésem is elég bizonytalan? Teljesen új csapatot választanak, ami azt jelentené, hogy lényegében egy vetélytársat képeznék. Amúgy milyen posztra jelentkezel? És nem tudod, hogy még kik adják le a nevük?

Dakota Bourgh

Jót derülök Dakota felhorkanásán, tény és való, okozok majd még vidám perceket a férfiasan tökéletes seprűmmel, de nem hiszem, hogy ez hosszútávon is előkerülne, amennyiben nem bizonyulok ügyetlennek. Követem a példáját, magam is rágyújtok, kényelmesen az ablak alsó hányadához támaszkodva hallgatom a válaszát.
- Tudom, hogy idén teljesen új gárda lesz, de téged abszolút nem féltelek az elmúlt évek szurkolására emlékezve, - laza mozdulattal pöckölöm ki a hamut – de nem leszünk vetélytársak, tekintve hogy én az őrző és a terelő posztokat céloztam meg. Hajtónak sosem voltam jó, így ez nem probléma.
Alaposan el kell gondolkoznom a jelentkezők névsorán, ami persze csak akkor lesz végleges, amikor megjelenünk a válogatón, de erős tippjeim akadnak. Végül hangosan is belemerülök a spekulációba, elvégre bőven elképzelhető, hogy Dakota inkább képben van, mint én.
- Harry biztosan indul a fogóért, tudtommal egyelőre nincs is ellenfele. Hajtónak jelentkezik Jones, az egyik barátnőm, Alexis Dullahan, de ezzel így még mindig megvagytok a létszámra. Az őrzőkről nem tudok semmit, Cooper gondolom idén is terelni szeretne, talán Hale is, de remélem, egy kicsit mindkettőjüket megizzasztom a válogatón. Nem sok értesülés, viszont hasznos információ. És te mit gondolsz, hogy alakul idén a flotta?
Szeretem hallgatni Dakotát, most ugyan a kviddicsről, de általában mindennel kapcsolatban – izgalmasak a történetei, és olyan helyeken járt, amelyeken én csak a szavai keltette legmerészebb álmaimban. Kijutott neki is bőven az előző évben a legkevésbé sem jóból, de nagyon bízom benne, hogy még ez sem törte meg azt a tüzet, amivel el tudta kapni és megtartani a hallgatóságot. Békésen füstölünk, szerencsére egyetlen diák sem dönt úgy, hogy halaszthatatlan kószálnivalója van a folyosón, így a nosztalgiába mártott hangulat barátságosan ölel körbe, még ha épp valami olyasmit is teszek, amiről eredetileg le akartam szokni.
- Megint ott voltatok nyaralni, ahol eddig? Imádom azokat a történeteket. – mosolygok – Meg persze irigyellek is, amiért téged senki nem kényszerít bűvész trükkökre, tökéletesen félreértve, mikor csak finoman meg akarod említeni, milyen képességgel rendelkezel.
Sóhajtva mélyet szippantok, elszórakozva az időközben kitanult karikákon. A filmekben olykor szívet formálnak, és jó lenne valóban érteni hozzá, bár fogalmam sincs, kinek fitogtatnám ezt a mutatvány, tekintve, hogy az egyetlen erre kiszemelt úriember már a dohányzás gondolatára is igen csúnyán néz. Vigyorogva pillantok Dakotára, azon kattog az agyam, vajon az ő idézőjeles káros szokása is okozott e ilyen helyzeteket?

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

♦ outfit ♦

   

- Az a nagyon nagy igazság, hogy a tavalyi év… mintha még azt is elfelejtettem volna a szörnyűségek közt, hogy valaha létezett kviddics. Az ostrom után azonnal Amerikába utaztunk, azóta senkivel se beszéltem. Viszont nem te vagy, az első ma, aki a csapatról kérdez… ezért is tudom, hogy teljesen új lesz. Amúgy meg, mintha a mai nap döbbentem volna rá, hogy még mágus sport is létezik… Szóval semmiről, semmi értesülésem… De majd a suliba érve kifaggatunk mindenkit. Érdekel a többi ház felállása is. – Válaszolok kérdésre, kikerülve némiképp magát a kérését. Lehet, hogy csak bajlódni nincs kedvem vele? Végignézek a lányon. Láttam már repülni. Figyeltem a technikáját. Nem rossz, bár akadnak hiányosságok, de azok sok gyakorlással pótolhatók. Viszont a tavalyi évben alig volt alkalmunk játszani… így némiképp én is kiestem a formámból. Bőven van, mit gyakorolnom… Ezért is az új seprű, meg gyakorló felszerelés. Nem mintha nem kaptam volna meg minden évben a legújabbakat, legkorszerűbbeket. Elvégre anyám eléggé híres hajtó volt. Kettőnknek pedig az eddigi életünkben ez a játék volt az egyetlen közös pontunk. Én legalábbis ezt hittem… hogy csak a kviddics említésekor nem átokként rebegi a nevem. Valójában én mindig is jobban utáltam őt, mint megérdemelte, mert ő végig szeretett volna, csak én nem hagytam neki.

- Az idei nyaram kissé átrendezte ez eddigi családi felállást… - Utolsót szippantok az aprócska cigaretta csonkból, majd kipöccintem az ablakon. – A szüleim ismét összeházasodtak. És most nem kényszerből, mint anno, csak mert úton a baba, vagy inkább babák… A háború mindenkit rádöbbent arra, mi az igazán fontos, mi az, amit nem akarna elveszíteni. És apám ideutazott, tudod, miután a halálfalók felégettek mindent a birtokunkon. Minden követ megmozgatott, hogy anyámat és minket megtaláljon. Rólunk Ephramtól kapott híreket, anyámat a Rend mentette ki. Minket nem tudott magával vinni, de anyát azonnal kivitte Amerikába. És mikor a nyáron utánuk mentünk, már ezzel a hírrel fogadtak minket. Szóval együtt volt nászúton a család. Thaiföldön, két hétig, de ez most leginkább kényelmes szállodás móka volt. Csak apával ketten elmentünk túrázni négy napra. Persze a sequoiaknál is voltunk, csak most nem annyit, mint általában. Rövidebbnek is tűnt a nyár… - Elhallgatok, nézem, ahogy Min karikákat formáz a füstből. Én ennyit se tudok… csak, ha Orenda enyhén ütős mágikus keverékét használom. – Látnod kéne amikor a sequoia sámánasszonnyal pipázunk… Sima cigiből én még kört se tudok. Orenda keverékéből olyan füstöt fújsz, amilyet akarsz. Ha vállalod, hogy egy teljes nap kiesik az életedből és egy hétig füstöl a füled valahányszor kifújod a levegőt… Ez utóbbit még Orenda se érti, de próbál finomítani a recepten… Na, de mesélj! A te nyarad? Gondolom apud örült, hogy végre otthon tudhat. Vagy ő mennyire értesült a háborús viszonyokról?

Dakota Bourgh

Dakota ügyesen kerüli ki a válaszadást, legalább olyan profin és váratlanul, mint ahogy annak idején a gurgókat. Nem hibáztatom érte: annyi mindenen mehetett keresztül, hogy ez igazán nem prioritás, még most sem. Figyelemmel kísérem a kinti robogó felhőfoszlányokat, aztán újra rászegezem a tekintetem, és tudom, nem fogok visszatérni rá, hacsak ő nem akarja. Ez a háború mindannyiunkon rajta fogja hagyni a kézlenyomatát, és igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyeneken járhat az eszem. Persze, visszavágyom a látszólag gondtalanságba, ahol a legnagyobb gondom az, hol cigizzek titokban, egy olyan nyár után, amely több kérdést vetett fel, mint válaszolt meg.
- Gratulálok a jó hírhez! – kicsit lelkesebb is vagyok, mint indokolt, de valahogy mindig feldobnak az egymásra találások – Isteni lehetett újra együtt lenni, most már abban a tudatban, hogy pontosan erre vágynak mindketten.
Egy pillanatra elhallgatok, mert óhatatlanul is arra gondolok, mi történne, ha az én szüleim is… na de ez nem így működik. Az olyan szörnyetegek, mint anyám, nem szoktak boldogan, míg meg nem. Ahogy én sem, amíg az ő árnya lengi be a múltat, a jelent és a jövőt. Mindezektől függetlenül felvillanyoz az előttem magasodó lány szerencséje, a tudat, hogy vannak szerető szülők, akik képesek voltak újra egymás felé nyújtani a kezüket.
- Egyszer nagyon szívesen elmennék veled megnézni a helyet, amiről annyit hallottam már. Mindig olyan szabadnak és érintetlennek képzelem el, de az persze csak hitvány másolata lehet az eredetinek. Eléggé hozzá vagyok szokva az itteni tájhoz és időjáráshoz, meg persze az északi hangulathoz. – még maradt pár szippantásnyi a kis szálban – Istenien hangzik, komolyan! Szerintem sokkal többet is bevállalnék a kipróbálás kedvéért.
Vigyorogva elevenítem fel, mennyire igaz is volt ez általában rám. Egy jó sztori kedvéért éjszakáztam már napokig, szöktem már meg időszakosan és persze ismerkedtem olyan emberekkel, akiket a józanul gondolkodó látványos ívben kerülne ki. A nosztalgia kedves kis arccsipkedése mindig jól esik, és úgy érzem, egy rég elveszett én-darabka került újra a kezembe.
- Öhm, hát ezeknek képest igazán semmi extra. Angol tengerpart barátokkal, egy hét Spanyolország apával, néhány buli, meg persze Párizs. Azt hiszem, ezt most igazán az emberek tették emlékezetessé, elég sok új ismeretség, ami azt illeti. Többségében pozitív, de furcsa is lenne, ha nem szerencsétlenkedtem volna össze néhány fura alakot is.
A cigaretta végére érek, így laza mozdulattal kidobom az ablakon, őszintén reménykedve abba, hogy valamelyik túlbuzgó gyerek nem épp tátott szájjal örül a menetszélnek hátrébb. Ha bárki kérdéseket tenne fel, természetesen ártatlan vagyok, de biztos levon az évkezdés értékéből, ha már odafelé bekapsz egy csikket.

- Apám, nos… - rágom egy kicsit a számat – Nagy vonalakban tud arról, mi is történt pontosan. Nem volt szívem részletekkel kísérni a háborút, jobb neki, ha nem is képzeli el az ostromot, vagy, hogy milyen terrorban éltünk. Nem találkoztunk azóta, de akkor… újra találkoztam anyámmal, és ez bőven elég nagy trauma volt nekem is. Képzeld csak el, milyen lehet ez egy muglinak, aki még azt is furcsának találja, hogy egy ’botot’ hordunk magunknál – rájönni arra, mennyire képtelen betölteni az apa szerepét valaki mellett, aki seprűn száguldozik, bájitalt kotyvaszt, és akit soha nem fog tudni megvédeni a rá váró veszélyektől. Tudom, hogy kegyetlenség volt pusztán a képzeletére bíznom sok mindent, de szeretem azt hinni, hogy emiatt nem őrli magát a távollétemben. Úgysem lehet megváltoztatni, és jobb, ha a testvéreimre figyel, akiknek az életében nem csak mellékszereplő…
Keserűbbre sikerül a monológ, mint szeretném, de nem fogok szabadkozni mosolyogva, ahogy általában tenni szoktam – Dakota őszintesége, és az együtt töltött évek bőven elbírják az apró gyászbuborékot. Kissé meg is könnyebbülök a végén, és habár egy mély sóhajjal szakítom meg újra a csöndet, ez már korántsem olyan lemondó, mint az imént.
- Á igen, és megállítottam egy óriáskereket. – kacsintok rá – Teljesen spontán. Azt hinnéd, ki lehet nőni a balszerencse áradását, de úgy tűnik, mégsem. Épp egy férfival voltam, néztük a tűzijátékot a város felett, épp arra gondoltam, hogy na, ezt életem végéig el tudnám viselni, fejemen a kalapja, és akkor… beragadtunk. Emlékezetes intermezzo, szóval nem panaszkodhatok.
Nevetek az emléken, élénk gesztikulálással kísérem a nyaram talán legmeghatározóbb élményét, még ha keserédes is, a viszontlátás messzi ígérete miatt. Merre járhat vajon Willow?
- Aztán összefutottunk Párizsban is, - karon ragadom Dakotát, és lágyan megforgatom a tengelye körül nevetve – táncoltunk az esőben, és az egész olyan vicces és édes volt… Mi a helyzet nálad? Találkoztál a dohányzó indiános lovaggal?
Vidáman grimaszolva engedem el a kezét, lelkesen zsizsegő mozdulattal a falnak dőlve. Ha volt valami, ami igazán vidámnak ígérkezett, az egy ilyen történet: egy igazán különleges férfit képzeltem el az indiános lány mellé, magasat, jó kedélyűt, elegánst és mindenekelőtt olyat, aki követni tudja azon a varázslatos úton, amit bejárt.
- Gondolj csak bele: egy nap kirepülünk az iskolából, és férfiszívek garmadája törik majd ketté a bánattól… - nevetek tovább – De akkor mi már boldogan, amíg meg nem. Oké, talán nem pont úgy, mint a mesében, de unalmas is lenne mindig a napsütés, a bárányfelhők. Az az igazi, akivel az ember megtanul táncolni, még a viharban is… és akkor jöhet bármi, az már csak díszlet az igazi darab mögött.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

♦ outfit ♦

   

Hajlamos vagyok hébe-hóba megfeledkezni róla, mennyit is tud beszélni ez a lány… bár ezt most a viszontlátás örömteli számlájára írom. Jókat fecsegtünk mindig, ez tény. De Mint néha még mindig inkább Magyar Mennydörgőnek látom, mint tini lánynak. Mintha az egész világa egy nagy gurkó lenne, amibe jó nagyot bele kell ütni, elsöpörni majd repülni tovább. Valahogy mindig csak ennyit érzékelek belőle. Jön, üt, továbbáll. Még, ha ezt jó értelemben is, nem úgy, mint Izánál, aki jön, üt, ő továbbáll, de te egy hétig a földön maradsz összetört csontokkal. Min legalább nőies bájjal tesz úgy, mint egy hurrikán…
Tényleg, élvezem a társaságát. Most is csak leülök a folyosón, lábamat nekitámasztom a falnak és csak úgy vagyok mellette. Könnyű és egyszerű, és ebben éppen ez a jó.

- Még sose mondtad, hogy szívesen eljönnél... Bár nem is tudom, nekem miért nem jutott még eszembe… Merlinre, nagyon élveznéd! És még a seqoia fiúk, hogy élveznék! - önkéntelenül is felnevetek - Már a szőke hajaddal nyernél pár rajongót, hát még az elsöprő modoroddal. Én majdhogynem köztük nőttem fel, ezért sosem voltam, úgymond nőként nagy szám. De egy friss pofi… Tudom, hogy még odébb van, de nyár előtt feltétlen beszélünk még erről. Eljössz, ha akarsz, ez nem kérdés. - Hirtelen teljesen fellelkesültem az ötlettől. Nagyon is vidám napok lennének, móka, kacagás és sok-sok cigaretta. Aztán néhány pillanat múlva eszembe jutott, milyen is volt, amikor Boethy-t nyaraltattam meg… De, végül is csak egy fél napig kerestük. Thomas is túlélte pedig ő mugli. Mostanra pedig kifejezetten élvezi, hogy kieshet egy nap az életéből anélkül, hogy drogosnak titulálnák… - Csak a beavatást kell túlélned, utána már sima ügy minden. – Mondom végül lazán, egy óriási mosollyal arcomon.

Néhány mondat múlva, kissé kesernyésebb lesz a hangulat. Ismét a háború a téma. És a szülők, akik túlzottan is hétköznapiak ahhoz, hogy segíteni tudnának gyermekeiknek, gyermekeiken. Mégis kénytelenek azzal a tudattal élni, hogy nem igazán tudnak azonosulni mindazzal, amely gyermeküket az iskola első pillanatától kezdve kizárólagosan foglalkoztatja.
Szerencsés vagyok, hogy apámat valahogy az élet mindezen könnyedén átsegítette…
- Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogy bár a világ egyes embereket mágussá, másokat muglivá tesz, az egész mégsem ennyire csak fekete és fehér. Apámat mindig is érdekelték a törzsi kultúrák, az a mágikus miliő ami körüllengi őket. Véletlen lenne hát, hogy éppen egy boszorkányba szeret bele? Vagy, hogy a válásuk utáni nehéz időkben fedezte fel a Sequoia Menedéket, ami azóta is, békét és harmóniát teremt az életében? Szerintem sok olyan mugli van, aki azért létezik, mert léteznek mágusok. És bár ők sosem lesznek képesek varázsolni, inspirálják és támaszt nyújtanak azoknak, akik igen. Szerintem édesapám ilyen. És gyanítom, hogy a mugli testvéreidet pedig te teszed ilyenné. De ne sajnáld édesapád. Csak vond be, hagy értse és érezze milyen a te világod, mert akármi is van, a családodnak arra a részére mindig számíthatsz majd. – Rendben ez kicsit drámaibbra sikerült, mint, ahogy monológom előtte fejemben lejátszódott… - A fenébe, ehhez cigi kellett volna… A komoly beszélgetésekhez egyszerűen kell! – Nevetek fel, hogy kissé oldjam a hangulatot. Talán komolyabb vizekre eveztünk, mint akartunk volna. Kviddicstől az életig. Rossz önéletrajzi könyv cím…

Persze ez sem tart sokáig, mert jön a következő fejezet, amelyről mindkettőnknek akad mindig fecsegnivalója. Ha pasikról van szó, valahogy nem tudnak elfogyni a történeteink. Vagy, én legalábbis azt hittem, hogy az enyémek nem tudnak… aztán jött Ben, és átírt mindent úgy, hogy az utolsó fejezetben mégsem jött el a várva várt boldog vég. Más embert találtam Los Angelesben, mint akit szerettem volna.
- Álljunk csak meg Min… - akadok fenn az egyik mondatában megbúvó, nagyon is nagy jelentőséggel bíró, mégis megbúvó kis szaván. – Férfi? – Kérdezek vissza megrökönyödve, miközben arrébb tolom magamtól a táncoltató kis forgószelet. – Az enyém nem indiános, csak dohányos, ő csak Ben… De, álljunk csak meg! Nem tereled el a beszélgetést, amíg ezt ki nem fejted! Férfi? Hány éves? Ki az, mi az? Ismerhetem? Hogy-hogy csak így benyögöd a poént és nem ezzel kezdesz?
Lehuppanok a földre ismét. Kezemmel erőset csapok magam mellé, jelezve, hogy bizony ott a helye. Szívem ismét csak megdobban egy cigarettáért, mert ez megint az a téma, amihez kéne… bár a nélkül is elég izgalmas. Mondjuk mindent jó hallgatni, amíg nem a háborúról szól, vagy amíg nekem nem kell elmesélnem, milyen rossz is szerelmesnek lenni…

Dakota Bourgh

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mikor Dakota felhozta az utazás lehetőségét, szinte vibrálni kezdtem az izgalomtól: az élénk képzeletem már táncra is perdült a szavaival, és vidáman vigyorogva csaptam össze a tenyeremet a gondolatra.
- Mindenképp! – néztem rá csillogó szemmel – Beavatás? Rendben, imádom a kihívásokat!
Ezt persze követte a háború ránk boruló leple, amelyet úgy sejtem, nem fogunk tudni egészen elfelejteni soha: olyan ez, mint a homokvihar után felkorbácsolódott homok, amely beül a kis résekbe, ellep mindent… ha nem vigyázunk vele, a keserűség a részünk lesz, visszafordíthatatlanul, apró szemcsékkel őrli fel az életünket. Hallgatom a téma Dakota féle változatát, és ezúttal csak akkor szólalok meg, mikor a végére ér. Szinte akaratlanul nyúlok a zsebembe, hogy megkínáljam, mikor szomorúan konstatálom, hogy egyrészt nem fogok leszokni, másrészt pedig az valóban az utolsó szál volt… az ujjam egy hideg, fémes kis tokhoz ér, amit meglepetten húzok elő a kabátomból. Egy cigarettatárca az, habár meglepően apró, és a megszokottól eltérően kapszula alakú. Míg ezzel foglalatoskodom, meghallom, hogy Dakota épp azt a részletet ragadta meg a történetben, amit ha nem feltétlenül forszírozunk, kevésbé hangzik… talán intimen? Ez lenne a jó szó?
Kipattintom a tokot, amiben egymáshoz préselődve sok szál cigaretta mosolyog, habár felismerhető, hogy kézzel készült, egyrészt az üvöltő rózsaszín hüvelyről, másrészt az ügyetlen formákról. Közéjük tűzve egy miniatűrre behajtogatott fecni, amit már szinte fizikai képtelenségnek tűnik bepréselni az amúgy is kevés helyre.
- A Ben-mesére még visszatérünk, - nézek fel a lányra jelentőségteljes mosollyal – de nem maradok adósod a Gitáros sztorijával. Viszont úgy tűnik, a dohányosok őrangyala megszállta az öcsémet… még azt is elnézem neki, hogy mellékelt hozzá egy rajzot arról, mire is használható még ez a tok…
Leülök Dakota mellé, hátamat a falnak vetem, és illedelmesen, prefektusokhoz méltóan elrendezem a szoknyámat, aztán prefektushoz egyáltalán nem méltóan rágyújtok a bugyi rózsaszín cigarettára. Ha a nagy dohányos elődök, köztük maga Ben, látnának most, nem is tudom, melyiket értékelnék jobban: a nihilt, amivel már a vonaton bontjuk a rendet, vagy a kínvigyort, amit vághattam, mikor rájöttem, a dohány is cseresznyés-vaníliás. Persze, Gregtől túl egyszerű lett volna, hogy a lelke mélyén megbújó gondoskodni vágyást ne vegyítse a perverz humorával. Végül napirendre térek a vastag arcbőre fölött, és vidáman pöfékelve folytatom a megkezdetteket.
- Oké, London találkoztunk, egy pubban. Én akkor épp nagyon jó gyerek voltam, lefényképeztem, ahogy gitározott ott… - elmerengek egy pillanatra a képzeletbeli látványon, megrándul a szám széle – Aztán csak úgy jött minden magától. Beszélgetés, persze virágnyelven arról, hogy az év nagy részében tárgyakat változtatok élőlényekké, mindez olyan tálalásban, hogy ártatlan lánynevelőnek tűnik tőle a Roxfort. Aztán megtámadott egy részeg fazon, ő pedig simán elkapta és kidobta. Az este későbbi pontján még felvetette, hogy talán nem kellene megbíznom benne ilyen könnyedén, és nem is jellemző rám, általában, ha előttem csapnak az asztalra valakit ilyen eleganciával… aztán hazacipeltük a mákvirág öcsémet, de nem akartunk elválni, szóval elmentünk metrózni.
Kifújon a maradék füstöt, és figyelem a reakcióját: a hallgatóság igen vegyes érzéssel szokta fogadni ezt a valahol furcsaságot. Nehéz lenne megmagyarázni, mit élvezek annyira a mugli tömegközlekedésbe, de valahol szörnyen, perverz módon megnyugtató a hétköznapi kaland, amit magában rejt. Viszont mivel ez nem a legizgalmasabb részlet a történetben, folytatom is.
- Akkor ültünk fel az óriáskerékre, és mint mondtam, el is rontottam. Willow, a dráma férfi főszereplője mugli, tehát kétségkívül az én páratlan balszerencsém lépett működésbe megint, és ugyan nagyon örültem neki, hogy a csábító vészjelző vörös fényben megszabadult a zakójától, azért el kell ismernem bizonyos fizikai affektivitás meglétét… - hamisan elmosolyodom, talán most sem nehéz felfedezni az arcomon azt az elpirulást – Lejutottunk, aztán rám bízta a kalapját, szóval Kalap most velünk utazik az iskolába. Kérdezhetnéd, hogy került szóba Párizs egyáltalán? Elkérte a képeket, én meg félig viccelve megjegyeztem, hogy ha annyira rövid időtávval van rá szüksége, kelljen át a csatornán, és odaadom a fény városában… ez eddig egy nagyon jó lányregény alapja, de ő tényleg megjelent! Nyertem egy fogadást a francia konyhával, de bevallom, kilóg kicsit a lóláb, kettőnk közül ugyanis csak én beszéltem a nyelvet. Aztán elkapott minket egy vihar, és táncoltunk az esőben… hihetetlen volt! Willow olyan, mint mikor hosszú ideje várod a tél végét, feladod a reményt, és a következő reggel napfényre ébredsz. – szinte nem is figyelem, milyen látványos gesztusokkal kezdek mutogatni – Mint hosszú nap után a cigaretta, éjszakázás után a kávé. Pont jókor, jó helyen, pont úgy, ahogy szeretnéd…
Megrázom a fejem, és zavartan fújok néhány karikát. Dakota ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, könnyen lelkesedem dolgokért, jelenségekért, ritkán emberekért, de ez utóbbi sosem ilyen jelzőkkel történik. Eltöltöttem már tetemes mennyiségű csendbe burkolózó percet azzal, hogy ezt fejtegessem magamban, arra jutva, hogy semmivel nem áshatom meg jobban a saját síromat, minthogy hat év tudatos szóhasználat után élénk képekben kezdek megjeleníteni valakit egy beszélgetés során. Van bennem most is annyi, hogy ne szabadkozzam érte, vagy kezdjek, mondjuk játszani a kezembe eső kapszulával, ez ugyanis gyakorlatilag egy sikoly lenne arról, hogy valami épp teljesen máshogy történik az életemben, minthogy kézben tarthassam azt.
- Aztán felmentünk egy ismerősömékhez, és bent felejtettem a fürdőszobában a táskámat, benne a pálcát… ott voltak a képek is, és akármennyire jó volt a hangulat, biztos voltam benne, hogy kínos kérdések sora talált volna meg, ha megtalálja, szóval, férfiasan bevallom, rátörtem az ajtót. Farkasszemet néztünk, ő alsónadrágban, és félig lecipzárazott ruhában, szóval valahol egy drámaíró nyilván felsírt álmában… némi közjáték után felkapott az ölébe, és bevitt a hálószobába. Levette a pólóját, és fölém hajolt, én mosolyogtam szépen…
Somolyogva pillantok föl rá, a cinkosok lapos, sokat ígérő tekintetével. Szeretem ezt a gesztust, mert nehéz volt benne kapaszkodót találni, ellenben maga volt a megtestesült biztonság odabent. Én tudtam, mi következik, a másik nem, és habár percek választották csak el attól, hogy a tudomására hozzam, jól esett a kis engedetlenség.
- És aztán megállapodtunk abban, hogy az egyéjszakás kalandok bőven nem elég méltóak a kapcsolatunkhoz, ami… - épp meg akarnám koronázni a megjegyzést a megfelelő szóval, de nem találom. Csak pislogok Dakotára, és hogy mentsem a menthetőt, beleszívok a cigarettába, remélve, hogy történik valami, és nem kell definiálnom semmit.

[Minerva E. Balmoral]

Minerva E. Balmoral

♦ outfit ♦

 

Cseresznyevirágot pöfékelve hallgatom Min meséjét lovagjáról. Még csak a vonaton vagyunk, én pedig már a második szálamnál tartok. Na, nem mintha máskor kibírtam volna… két óránként, fejemet az ablakon mintegy majdnem kilógatva zsonglőrködtem, hogy a megszokott adagomhoz jussak. Technikámat egyrészt Bentől, egyrészt pedig Thomastól tanultam. Előbbi mesterien kerülte ki a prefektusokat, utóbbi pedig olyan nyugalommal szívta el cigijét még a dohányozni tilos táblák alatt is, hogy attól minden nagy cigis szíve feldobogott. Persze legegyszerűbb lespannolni magával a prefektussal…
Szóval azt hiszem az őrült kört én nyertem, és én is jártam a legjobban. Már, ha nem vesszük úgy mellékesen figyelembe, hogy ez a rózsaszín szörnyedvény se a kezemben tartást, se a tüdőmbe jutást nem érdemli meg.

- Szóval zenész… - Mosolyodom el – Imádom a trombitásokat, meg a dobosokat… Szemszín? Hajszín? Minden részlet érdekel! – Fújom ki a füstöt, miközben a történet végeláthatatlanul folytatódik. Már csak, így van ez a hirtelen szerelemmel. Az ember órákig képes a szeméről, szájáról áradozni… Milyen jelentéktelenség is. Pikk-pakk eltűnik. Elég egy szó vagy mozdulat… és mindaz, amit szerettél benne, vagy ő benned egyszer csak nem lesz már. Kicsúszik a kezedből, elvész. Persze nem mintha ezt kívánnám bárkinek is. Szép az örök szerelemről álmodozni. Csak épp ne várd, hogy ily erővel találjon el Cupido nyila…
- Ennyire szeretsz metrózni? – Nevetek fel. -  Nem is tudtam. Én életemben, ha kétszer ültem rajta… nem volt egy nagy élmény…
Sose töltöttem túl sok időt Londonban, ha igen, akkor meg volt kocsink, vagy taxink. Amerikában meg aztán eszünk be se jut, hogy létezik tömegközlekedés. Szóval én tipikusan az vagyok, aki teljes mértékig el tud csodálkozni egy városi buszon…

Min teljesen elmerül meséjében. Kacéran cinkos pírral az arcán, harsányan mutogatva ecseteli közös történetük megannyi részletét. Ő már csak ilyen. Ha mindenhol tornádóként söpör végig, miért is várná az ember, hogy meséje egyszerű legyen. Én sosem voltam az a nagyon lelkes fajta. Mindig elmeséltem élményeimet, mert tetszett, hogy mások kíváncsiak rá. Tetszett a különlegességemmel együtt járó népszerűségem. De, azt hiszem végül valahogy más irányba kanyarodtam el. És népszerű csak megszokásból maradtam. Csak, mert jó vagyok a helyemen…

- Willow. Hangzatos név, olyan kellemes - Mondom egyszerűen. Majd a lényegre térek. – De akkor ezek szerint ő nem elég, egy éjszakára? Bár, ami ebből a jó hír, hogy te se neki. Szóval úgy fest lesz folytatás. De mikor és hol? Most egy évig itt sínylődünk a nagy Britanniában. És jobb partner híján az itteniekkel kell beérnünk. Tavaly még csak-csak megvoltam valahogy… de… de… Szóval. Nagyon is szerettem Bent. Elszöktettem innen, azt hittem, mire kiutazom Amerikába, már jobb lesz a lelkivilága. De naiv voltam. És a helyzet változatlan. Szóval. Ennyi. Történet vége. – Szívok egy nagyot a lányos csodából – A tesód direkt szívatott még ezzel a színnel is? Az íze nem volt elég? – Kérdezem, miközben a hamut egyszerűen a földre pöccintem, majd lábbal az ajtó és a padló közti résbe seprem. Aztán nagyot sóhajtok – Igaziból, nagyon is csalódott vagyok. Az élet valahogy nem áll az én pártomon szerelem témában. Sosem hittem benne igazán, de szerintem most már tényleg feladtam. Az angol pasik… vagy borzasztó bénák vagy olyan szinten sznobok, hogy nem igaz. Sehol az a lazaság, ami Kaliforniában árad belőlük. Ott még az illatuk is finomabb. Tele vannak napfénnyel és élettel. Ezek meg sörrel… De elég nehéz úgy párkapcsolatot fenntartani, hogy pár száz mérföld és egy napnyi repülőút van köztetek. Nem mintha Bentől a tökéletes megváltást reméltem volna… össze volt már törve akkor is, amikor megismertem. Én csak viszonzást szerettem volna. Érezni egy icipicit azt, hogy szeretnek. Mármint így… Mert Thomas amúgy annyiszor érezteti velem, hogy szeret, ahányszor csak akarom… És ezt értsd úgy, ahogy akarod. De, ez már nem elég… De remélem, te megtalálod azt, amiben reménykedsz Min. Igazán. Na mindegy… - Pattanok fel hirtelen, majd egyszerű csuklómozdulattal kilendítem csikkem az ablakon. – Fényévekkel ezelőtt nem a kviddicsről kezdtünk el beszélni? – Nézek nagy szemekkel háztársamra. – Szóval. Seprűre fel hölgyeim! És majd uraim is, de ők most nem izgatnak, mert minket senki se seper majd le a pályáról. – Húzom fel Mint a földről, amit amolyan kézfogással való megegyezés félének is szánok. – Szerintem amint megvannak az órarendek, meg az egyéb beosztások, seprűre is ülhetünk! Megnyerjük az idei kupát! Mit szólsz?

Dakota Bourgh

- Szóval zenész, olyasmi, igen… - állapítom meg – De egyébként tanár. Nem is tudja, milyen baromi jó dolga lenne nálunk, képzeld csak el: gyönyörű, világító kék szem, sötét haj, magas termet, bőrkabát… eggyel több ok arra, hogy az ember leüljön tanulni. Nem mintha ettől még nem tudnék lazán elaludni az óráján egy kiadós éjszakázás után, de biztos, hogy a sötét kis lelkemben lenne valami sovány kis bűntudat.
Muszáj nevetnem a gondolatra: általában csak Binnst éri a megtiszteltetés, hogy az alvó fejem búbját láthatja, de ő nyilván nem foglalkozik efféle apróságokkal. Kényelmesen nyugalmas lehet az élete azután, hogy meghalt. A tökéletes tanerő is lehetne akár, ha nem tudná elérni a tömény unalomba fulladó monológjaival azt, hogy a körülötte lévők is követni akarják arra a bizonyos ösvényre.
- Imádok metrózni… kicsit talán perverz ez, de korábban ritkán volt rá lehetőségem, szóval mindig felvillanyoz a tömegközlekedés lehetősége. Persze, ott igyekszem diszkréten hangot adni ennek, de rá van írva az arcomra. Szerintem sokan gondolják velem szemben ülve, hogy épp be vagyok szívva, ez csak akkor kellemetlen, ha történetesen délelőtt tíz óra van, hétköznap… és én elvittem az úriembert a bűn eme sötéten süvöltő barlangjába.  – követem Dakota példáját a hamuzást illetően, mintegy némán egyetértve a szabályszegés mivoltával – Ő egy sok éjszakás… történet.
Aztán már Dakota arcát figyelem, miközben Ben kerül a beszélgetés terítékére. Ismertem ugyan hallomásból a történetet, de az az igazi, ha a szereplőktől halljuk. Némán hallgatom, elemezve néhány apró rezdülését, de tulajdonképp anélkül is összeáll a kép.
- Szerintem Ben nem nőtt még fel. Rendben, bizonyos olvasatban mi sem, de ő talán még sokkal kevésbé. Sajnálom, hogy így alakult köztetek a dolog, főleg, hogy az egészre rányomta a bélyegét a tavalyi év, de akármilyen hülye klisé is ez, vannak olyan kapcsolatok, ahol nem elég az érzelem, meg az akarat, mert hiányzik az a bizonyos… szikra, ami begyújtja őket. A szerelem jó, de nem elég. Én nem tudom, miben reménykedem, sőt, igazából talán jobb lenne, ha semmiben nem reménykednék, mert annyival könnyebb lenne… de hiába kívánjuk ezt, arra születtünk, hogy megjárjuk a poklot és a mennyet is. – követem szemmel a hirtelen felkelését, aztán követem ebben is a kezét megfogva, mivel a sok beszéd közben le is égett a cigarettám.
Még a csikk után nézek egy pillanatra, a szél belekap a hajamba, amit valaki persze véletlenül elfelejtett levágatni, így most a szokásosnál hosszabban húzza a szőke csóvát a vonat oldalán, aztán behúzom a szél kócolta fejemet, és újra felveszem a fonalat.

- Dakota, biztos vagyok benne, hogy megtalálod, akit keresel. Nem tudom, hogy az itt lesz e, vagy idén, de az nem lehet, hogy a bohém lelkednek ne legyen egy párja. Valaki, aki tényleg méltó rá. – rákacsintok – Egyébként igen, direkt szívatott meg, szerinte ez nagyon jó poén, bár imádom érte a hülye fejét. Á, és a kviddics, igen… a Roxfort alfája és ómegája. Engedjük ki azt az oroszlánt, nyerni akarok! – bokszolok a levegőbe nevetve – Köszönöm, hogy meghallgattál, sokat jelent. Akkor, amikor kézhez kapom a horrorisztikusan teli menetrendet, jelentkezem mindenképp, és megszorongatjuk őket!
A kezemmel épp olyan mozdulatot teszek, mint amilyet egy hozzám hasonló szeleburdi lánytól várnának, ha az egy nagymacskát akar utánozni, a hangzatos „Rawr!” szó kíséretében, aztán már csak egyszerűen, vidoran mosolygok Dakotára abban a tudatban, hogy most megyek, és elkapom a kevésbé szerencsés dohányzókat, akik nem velem ültek le szabályt szegni.

Köszönöm szépen az együtt rosszban sántikálást