+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Roxfort Expressz
| | | | | |-+  5-ös kupé
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: 5-ös kupé  (Megtekintve 2668 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 17:38:47 »
0

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.
Naplózva

Richard Grosiean
Eltávozott karakter
***


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 07. 15. - 20:28:13 »
+3

P a n s y    a    P a r k i n s o n

   
   Annyira más volt tavaly minden. Akkor még boldog voltam, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy az vagyok. Édes tudatlanság, szokták mondani nagy bölcsen. Én pedig most már értem, hogy miről beszéltek mindig. És nem csak az változtatott meg ennyire, hogy háború volt, sőt, az hatott rám a legkevésbé, hiszen jó hírű családnak vagyok a kinyalt seggű aranyvérű gyermeke. A legnagyobb változást az emberek gyakorolták rám, akik körül vettek. Sőt, pontosítok inkább. A nők, akik körül vettek, s még ez is pontosításra szorul, tekintve, hogy engem mindig sok nő vett körül. Ezért is volt mindig olyan irigy Mitch. Kis nyomorult. Debbie volt az első. Aztán Emma. És Elena. Elena gyakorolta rám a legnagyobb hatást, ezt pedig el sem tudtam volna képzelni, pedig aztán elég élénk tud lenni a fantáziám.
   Idén már időben érkezünk a pályaudvarra. A limuzin kecsesen gurul be a pályaudvar elé, s kiszállva boldog sóhajjal nyugtázom, hogy még negyed óránk van a vonat indulásáig. Nekem már az is örömet tud okozni, hogy pontosak vagyunk, ez igazából a családunkban elég ritka dolog. De megmondtam Mitchnek, hogy ha nem kapja össze magát, nem fogok rá várni. Szörnyű, hogy neki sokkal tovább tart elkészülni, mint Nolitának, de ha azt merem neki mondani, hogy rosszabb, mint egy nő, akkor az én holmim van szétátkozva.
   Kiemelem húgom bőrőndjét, majd a sajátomat is, és elegánsan kihúzva magam megfordulok, és elindulok a pályaudvarra. Nem arról vagyunk híresek, hogy olyan meleg testvéri kapcsolatot ápolnánk, így nincs szükség sem arra, hogy együtt vonuljunk be a vágányhoz. Sőt, ez inkább már ciki lenne, minél kevesebbet látnak az öcsém mellett, annál jobb nekem.

   A falon átkelve ismét elfogott az ismerős érzés, amiről egyszer már hittem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy érzem. Idén ez már egészen biztos. A várakozás és izgatottság, mely ilyenkor hatalmába keríti az embert, még azt is eléri, aki egyébként nem kér belőle. Engem is, és én sosem kértem. Sosem lelkesedtem a tanulásért, sosem voltak olyan hatalmas barátaim, akikkel vártam volna a naaagy találkozást, és a vonat út sem tartogatott soha különösebb izgalmakat. Kivéve tavaly, mikor egy háremmel és Seannal volt szerencsém megosztani a kupém, aztán pedig egy seprűn nyargaló szőkeség hasított a vonat mellett, pont a mi ablakunkat megtalálva, és Holland az ablakon keresztül küldte a messzeségbe gyomra tartalmát.
   Gúnyos vigyor ül arcomon, ahogyan felidézem a lány sápatag arcát, és Blaine arckifejezéseit, majd lepasszolom a cuccom, és felszállok a vonatra. Ráérősen sétálok, zsebre tett kézzel. Még elég kihalt a folyosó, a nagyrészük úgyis csak indulás előtt száll fel, sosem sietik el, és ez mindig idegesít, de legalább szabadon választhatom ki, hogy melyik kupéba ülök. Nem feltétlen vágyom magányra, most nincs nálam semmi olvasnivaló, az út pedig túl hosszú a magányos merengéshez. Pierce még biztosan nincs itt, úgyhogy olyat kell választanom, ahova majd akár becsatlakozhat ő is.
   Valahányszor egy olyan előtt haladok el, melyben lányok ülnek, belassítok, és előveszem a rohadt szexinek tartott merengő mosolyom, s legtöbbször hízelgő kuncogással vagy összesúgásokkal jutalmazzák bentről alakításom. Ez jól esik, mint minden ripacsnak az elismerés. Természetes.
   Választásom végül egy olyan kupéra esik, melyben már ülnek, ráadásul nem is akárki. Pansy Parkinson. Arcomon a mosoly megnyúlik, s közben már az jár a fejemben, hogy vajon ha Pierce megérkezik, mégis hogy fogja fogadni, hogy Malfoy utánfutójával egy kupéban ülök. Mindennél szívesebben látnám összeverekedni a két lányt, hatalmas öröm lenne ez számomra, ám amíg csak kettesben vagyunk, illik rendesnek és illedelmesnek lennem, még ha az elmúlt hét évben nem is voltam az utóbbi két tulajdonság mintapéldánya, pláne Parkinsonnal szemben. Rosszban sosem voltunk, beszéltünk is egy csomót, néha reggelinél megvitattuk, mit írt a Próféta, ám emellett mindkettőnknek megvolt a maga véleménye a másikról, és bizony egyikünk sem vélekedett olyan jól, ebben biztos vagyok.
- Újra útban a pokol felé. – sóhajtok, mert ha tanulni kell, az más nem is lehet. – Nem gondoltad volna egy évvel ezelőtt, hogy idén újra ezen a vonaton kell zötykölődnünk, igaz-e? – igyekszem jófejnek lenni, most azért sok múlik rajta is. – Énsem. – fagyasztom le a mosolyt képemről, meg sem várva válaszát, és a vele szemben lévő székóriásra mutatok. – Szabad, igaz? – kérdem, bár ez nem egy eldöntendő kérdés, igazából nem. Csupán azért kérdeztem meg, mert így illik, és mert nő. Ellenkező esetben simán bevágódtam volna minden szó nélkül. De Pansynál nem. Vele még terveim vannak.
Naplózva

Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
***


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 07. 21. - 21:43:44 »
+1

ͼ Richard Grosieanͽ

Egyedül érkeztem a pályaudvarra, ahogy tavaly és azelőtt is. Nem volt furcsa, vagy új érzés az egyedüllét számomra, mindössze annyi változott, hogy most már mindenki más is tudomást szerzett róla. A három nappal ezelőtti Próféta hozta le apám halálhírét, a tegnapelőtti pedig, hogy én ültem a Parkinson International igazgatói székébe.
Meg tudtam mondani, hogy sokan az igazgatói tanácsból megkérdőjelezték a személyem rátermettségét, de ezen hamar változtatok majd. Csírájában akarom elfojtani a kétségeiket, mielőtt még elhiszik, hogy a csekély részesedéseikkel már hangot adhatnak a véleményüknek a jelenlétemben, vagy akár csak annak hiányában.
Az iskolai évvel kilenchónapnyi időt nyertem arra, hogy mindent megtanuljak, amit csak lehet. Kilenchónapnyi szabadságot nyertem még magamnak azzal, hogy ismét betettem a lábam a King’s Crossra. Luxusnak éreztem. Az elmúlt öt napban beszámolókat olvastam, és naphosszat az irodámban ültem Dracóval és Devenrow-val, akik igyekeztek felkészíteni a találkozókra és az első hetekre. Az emberek kiismerése ugyan olyan tanóra volt, mint az etikett, vagy az Ősi mágus kultúrák. Mégis jelentős részét képezi majd az elkövetkezendő időszaknak. Nem voltam ostoba ember, mint az apám, tudni akartam ki, miért és mennyiért dolgozik nekem. Befolyást akartam szerezni, nem csak címet. Tisztelet nélkül a hatalom semmi. Négyszer olyan idős embereket kell a helyükre parancsolnom, mint én, hamar kell beletanulnom, és nem hibázhatok. Emlékeztetnem kell rá őket, hogy tudják, kinek a pénzéből élnek, és hogy éppen olyan könnyen el is söpörhetem őket, amilyen egyszerűen tisztet és befolyást adhatok nekik.
Megszokásból toltam neki a kulim a falnak és egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy még csekély számban voltak csak jelen a vonatra várakozók. Három napja fájt a fejem és alig aludtam, egy cseppet sem hiányzott az alsóbb évesek hangos vinyákolása, meg az ostoba szüleik könnyes búcsúi. Jelentéktelen porszemek voltak egy olyan gépezetben, amibe a legtöbbjük még csak bele sem gondolt, és aminek kiterjedtségét még én is csak éppen, hogy kapizsgálni kezdem.
Fellebegtettem a vonatra a poggyászom anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a peronra. Korán volt még ahhoz, hogy Draco ideérjen, vagy akár Roman, rajtuk kívül pedig kevés ember társaságát tudtam volna összeszorított fogakkal, de elviselni, ebben az állapotomban. Zallával a macskámmal a hónom alatt pedig elindultam keresni egy szabad fülkét, valahol a vonat hátuljában. A Romantől kapott macskát először Grangernek akartam hívni, de aztán meggyőztem magam róla, hogy nem akarok kitolni szegénnyel. Meglepően aranyos volt ahhoz.
Végül mégis csak megállapodtam a vonat közepénél, semmi kedvem nem volt tovább menni, amikor már a harmadik üres kupé mellett jöttem el. Kinyitottam az ötös kupé ajtaját és a csomagom után én is beléptem.
Volt még két bagoly, amire válaszolni akartam, ezért miután leültem elővettem a pávatollakkal díszített mappákat a táskámból, és egy pennát is. Igyekeztem kipuhatolni a kapcsolatokat az igazgatói tanácson belül, és sajnálatos módon nem bizonyult olyan nehéz feladatnak, mint ahogyan azt gondoltam volna. Idiótább emberekkel voltam körülvéve, mint hittem volna.
Az első levelem Mr. Devenrow-nak címeztem, és értesítettem róla, hogy figyeljen oda Mr. Owerderre, mert túlzottan nagyra tartotta magát, és a hanyagon burkolt fenyegetése szinte üvöltött rám, ahogy a részvétnyilvánító levelét olvastam. A második pedig a köszönő levelem lett volna Mr. Owerdernek, azonban ezt nem akartam elsietni. Mielőtt azonban ténylegesen nekiállhattam volna a levélnek, kinyílt a fülke ajtaja, és nem okvetlen nagy örömömre Grosiean lépett be rajta.
- Újra útban a pokol felé – kezdte a szokásos stílusában. Sosem volt nyílt konfliktusunk egymással, de Grosiean társaságában gyakran éreztem úgy, hogy megfolyt az arroganciája, vagy valamelyik megfektetett nőjének a szelleme. – Nem gondoltad volna egy évvel ezelőtt, hogy idén újra ezen a vonaton kell zötykölődnünk, igaz-e? – Csak bólintottam egyet, miközben összehajtottam a már megírt levelet. Nem akartam Grosiean képébe tolni az üzleti ügyeimet. – Énsem – csűri le a ficsúri mosolyt az arcáról, és őszintén mondom, rohadtul nem is hiányzik nekem onnan. Grosiean egy hatalmas pojáca volt, de ha akarta néha kifejezetten könnyű volt vele kijönni. Belegondolva szívesebben láttam, mint mondjuk Daphne-t. – Szabad, igaz? – kérdezi, mire csak sóhajtok.
- Ha nem lenne szabad is leülnél, nem, de bár? – mondom neki és elsülyesztem a mappát, majd becsukom a táskám és lerakom a lábam mellé. – Megdöntötted a saját nyári rekordod? – kérdezem tőle félig-meddig unottan. Nem különösebben érdekeltek soha Grosiean nőügyei, de tudtam, hogy szeret róla beszélni, és nem ártott őt magamhoz közel tartani. A családja befolyásos volt, a befolyásos emberek támogatására pedig szükségem volt most.
Naplózva

Richard Grosiean
Eltávozott karakter
***


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 10. 23. - 19:15:25 »
+3

P a n s y    a    P a r k i n s o n

   Jól tudtam, hogy merre is csörög az a bizonyos garas, és igen, volt pofám hozzá, hogy szenvetlenül ki is használjam, ha úgy van. Igazándiból nem nagyon lehetne olyan dolgot felhozni, amihez ne lenne elég nagy arcom, de ez már részletkérdés. Parkinson családja, hogy is mondjam… megsínylette a háborút, míg az enyém éppen csak annyit tett mindkét oldal támogatására, hogy az ne tűnjön fel a másiknak, ám mégis biztonságban maradhassunk. Emellett természetesen aranyvérűek vagyunk, ami azért nem kis segítség volt a későbbiekben. Mondhatni a befolyásunkat kölcsönöztük, éppen annak, aki igényelte. És igényelték, de még hogy.
- Még szép, hogy le. – vigyorgok rá vidáman. Derítő a stílusa, az, hogy milyen harapós. Ha nem Parkinson lenne, és az orrlyukai nem úgy állnának, hogy azokon keresztül meg tudom különböztetni a jobb és bal agyféltekéjét, akkor talán még szexinek is tűnhetne, de sajnos túl régóta ismerem, és olyan az orra, mint egy kocának, ami nem éppen a legvonzóbb tulajdonsága. Ennyit a hölgyek között keringő, s egyben reménysugárt keltő disztópiákról, melyek szerint nem válogatok, és ha „Richard Grosiean még nem fektetett meg aranyom, akkor ez a te tanéved lesz.” Hát nem.
- A kit? – kérdem vissza, miközben nemes tomporom a korok súlyától nyekkenő ülőalkalmatosságra tolom. – Ja hogy… - elvigyorodom, ismét, ha lehet, még szélesebben, s megjátszott szégyenlősséggel lehajtom fejem, mint aki full zavarba jött a kérdéstől, de nem. Pusztán csak igyekszem nem túlzásba vinni a parasztságot. -  Szóval maradunk az előítéleteknél és a pletykáknál. – bólintok sokat értően. Nocsak, mikor kezdett el derogálni, hogy kvázi hímringyónak néznek, aki ingyen adja magát? – Nos – nézek arcára, s kissé húzom az időt, hogy összeszámolhassam a nyári teljesítményem, de még engem is meglep az eredmény, és a mosoly már nem is a régi arcomon. Ritka, mikor az ember szembesül azzal, mennyit változott egy nő ráhatására. Hogy bsznád meg Pierce… - ha nagyon érdekel, akkor a közelébe sem értem. Két nővel voltam a nyáron. – ami valószínűleg még mindig több, mint amennyivel illett volna. – A rekordom huszonhárom. – nézek szemébe keményen, arcizmaim elengedtem, arckifejezésem nem sugall szigorúságot, sem túl sok komolyságot. Csak szeretném, ha tudná, hogy nem velem kell elkezdenie packázni, mert nem fog jól járni. – És te, Pansy? Lemondtál már róla, hogy te pelenkázd Malfoyt? – kérdek vissza, gyaníthatóan a lány egyik legnagyobb gyengepontjára tapintva. Mosolyom azonmód gúnyosra vált, s kényelmesen hátradőlök, miközben karjaim kereszbe fonom magam előtt. Ilyen ez a játék Mardekárosok között.

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 18. - 09:21:13
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.