4-es kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

[- Ne aggódj anyu, már nem történhet semmi baj -]

Sophie & Chris

Mikor nyár közepén megkaptam az idei levelet a Roxfortból, kicsit összeszorult a gyomrom. Nem mondom, hogy nem szerettem ott lenni, de a tavalyi év… Nos, elég rémes volt. Ettől függetlenül minden úgy ment, ahogy az előző két évben, és miután Londonban, az Abszol úton beszereztük az idei tanévhez szükséges holmikat, szeptember elsején apu ismét kibérelt egy autót. Ez sem volt nagyobb, mint akármelyik, amit eddig bérelt, de idén is minden cucc befért. Igaz, ma már értettem azt is, hogy hogyan, nem úgy, mint, mikor először utaztam a varázslóiskolába.

Viszonylag korán érkeztünk meg a King’s Cross pályaudvarra. Furcsa volt a hosszú nyár után, ami egyébként nagyon gyorsan elrepült, újra látni iskolatársaimat. Apa még segített felpakolni a vonatra, behordta a ládáimat a 4-es kupéba, hogy ne egyedül kelljen felcipekednem, majd mindketten leszálltunk, hogy a peronon elbúcsúzzunk egymástól, és persze anyutól, aki hatalmas, szerető ölelésben, és legalább ezer pusziban részesített. Láttam az arcán, hogy míg a vonaton voltunk, elejtett pár titkos könnyet. Nem mutatná előttem, hogy szomorú, sosem láttam még sírni, de a vörös szemeit ismerem. Ilyenkor tartja vissza. Tudom, mennyire félt engem, és ezért hálás vagyok neki.
-   Ne aggódj anyu, már nem történhet semmi baj - mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára, és miután apa jól összekócolta a hajamat felugrottam a vonatra, hogy elfoglaljam a helyemet. Nem mintha nyolc helyen akartam volna egyszerre szétterpeszkedni egymagam, de valahogy nem akartam, hogy bárki, a holmimról tudomást sem véve befoglalja azt az ülést, amit már az imént kiszemeltem magamnak.
Egy ideig csak bámultam kifelé az ablakon, néztem a szüleimet, és figyeltem minden mozdulatukat, hogy ha valamit mondanának még nekem, megértsem. De nem mondtak semmit, csak álltak, egymást átkarolva és néztek rám, mosollyal az arcukon. Ezt az idilli képet az törte meg, hogy egy kedves ismerős huppant le a velem szemben lévő ülésre.
-   Helló Chris! – üdvözölt, mire én levettem a szememet anyuékról, és ránéztem. Ismertem. Évfolyamtársak voltunk, és ő is a Griffendélbe került, mint én, ennek következtében az elmúlt két évben kellően összeszoktunk ahhoz, hogy kérdés nélkül leülhessen mellém. - Hogy telt a nyár? - érdeklődött.
-   Szia Jeff… Kösz, egész jól. Neked? - Ó, igen, az illem fontos, be kell tartani a kommunikációs szabályokat, például illik mindig visszakérdezni, ha érdekel a válasz, ha nem. Mindig így kezdődik egy beszélgetés, és ez a normális. Így hát elkezdtünk beszélgetni. Ez valójában egy jó program ahhoz, hogy várjuk, mikor indul el a vonat a pályaudvarról, és ahhoz is, hogy várjuk, mikor érkezik meg a végállomásra. Persze, az is egy jó program, ha nem beszélgetünk ezalatt az idő alatt – ami megjegyzem nagyon hosszú –, hanem csendben szunyókálunk, és kipihenjük magunkat a beavató ceremóniára, és az évnyitó lakomára. De ez persze többnyire nem így történik. Már csak azért sem, mert ilyenkor találkoznak a nyár után először a diákok, és mindent, de mindent ilyenkor beszélnek ki egymásból, és magukból, ami természetes.

Míg mi beszélgettünk – egészen jóízűen, ahogy régi ismerősöknek illik, kezdett megtelni körülöttük a kupé, egyre csak szálltak fel a diákok, ki-ki talárban, mások még civilben, és de mindannyian egy cél érdekében: hogy egy új, a tavalyinál határozottan kellemesebb tanévet töltsenek el a Roxfort falai között.

Chris

  Brian megfogta a bőröndömet, én pedig magamhoz vettem a kézitáskám és Athént. A gyöngybagoly békésen szunyókált kalitkájában, én pedig igyekeztem nem felébreszteni. Bátyámra pillantottam és megpördültem. Köldökömnél egy rántás, a szokásos émelyítő út és megpillantom a King's Cross-on már megszokott embertömeget. A vonat a peron melletti sínt elfoglalva várta a későn érkező diákokat, köztük engem. Hihetetlen, hogy nyolcadjára állok itt és most utoljára tudok elkésni. Brian letette a poggyászom, felém hajolt és egy gyors puszit nyomott az arcomra. Ezek után már nem lesz ilyen. Most állok itt utoljára, mint diák és ez felettébb megdöbbentő. Gyorsan eltelt hét év, és a tudás ami megmaradt az több, mint amire számítottam. Persze az elviselhetetlen jellemem és kissé zárkózott természetem megkönnyítette az iskolai létem. Az, hogy nincsenek barátaim lehetővé tette, hogy csak a tanulással foglalkozzak és önző módon nem gondoltam magamon és a jövőmön kívül senki és semmi másra.

  - Kérlek, most elmennél egy kicsit hamarabb? - fordulok bátyámhoz. Ezt az évet egyedül kell végigcsinálnom és remélem ezt ő is megérti. Amikor látom, hogy dehoppanált, magam előtt lebegtetve a holmim, felszálltam a vonatra. Gondoltam, hogy tele lesz minden kupé, de amikor meglátok egy olyat, ahol csak két alsóbbéves fiú ül, célirányosan kinyitom a kupé ajtaját és kopogok.
  - Sziasztok! Nincs már egy üres kupé sem, nem zavarna, ha beülnék? - eddig mindig hozzám akartak bejönni és furcsa ezt fordítva átélni. Olvasnivalót azt hoztam, úgyhogy én ellennék magamban és tényleg nem zavarnám őket. Igaz, a próféta nem túl érdekes olvasmány, de hát a semminél mégis jobb.
  Miközben várom az engedélyt vagy elutasítást, a hátam mögött sétáló kis csapat egyik tagja belökött az ajtón. Hát ez azért nem volt szép. Szerintem ők sem fognak maguknak egy könnyen kupét találni és nem is kívánom nekik a könnyű keresgélést. Mindenesetre minél hamarabb le szeretnék pakolni, mert a csomagok valóban nem a legideálisabb helyen foglalták a helyet.