Sophie & Chris
Mikor nyár közepén megkaptam az idei levelet a Roxfortból, kicsit összeszorult a gyomrom. Nem mondom, hogy nem szerettem ott lenni, de a tavalyi év… Nos, elég rémes volt. Ettől függetlenül minden úgy ment, ahogy az előző két évben, és miután Londonban, az Abszol úton beszereztük az idei tanévhez szükséges holmikat, szeptember elsején apu ismét kibérelt egy autót. Ez sem volt nagyobb, mint akármelyik, amit eddig bérelt, de idén is minden cucc befért. Igaz, ma már értettem azt is, hogy hogyan, nem úgy, mint, mikor először utaztam a varázslóiskolába.
Viszonylag korán érkeztünk meg a King’s Cross pályaudvarra. Furcsa volt a hosszú nyár után, ami egyébként nagyon gyorsan elrepült, újra látni iskolatársaimat. Apa még segített felpakolni a vonatra, behordta a ládáimat a 4-es kupéba, hogy ne egyedül kelljen felcipekednem, majd mindketten leszálltunk, hogy a peronon elbúcsúzzunk egymástól, és persze anyutól, aki hatalmas, szerető ölelésben, és legalább ezer pusziban részesített. Láttam az arcán, hogy míg a vonaton voltunk, elejtett pár titkos könnyet. Nem mutatná előttem, hogy szomorú, sosem láttam még sírni, de a vörös szemeit ismerem. Ilyenkor tartja vissza. Tudom, mennyire félt engem, és ezért hálás vagyok neki.
- Ne aggódj anyu, már nem történhet semmi baj - mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára, és miután apa jól összekócolta a hajamat felugrottam a vonatra, hogy elfoglaljam a helyemet. Nem mintha nyolc helyen akartam volna egyszerre szétterpeszkedni egymagam, de valahogy nem akartam, hogy bárki, a holmimról tudomást sem véve befoglalja azt az ülést, amit már az imént kiszemeltem magamnak.
Egy ideig csak bámultam kifelé az ablakon, néztem a szüleimet, és figyeltem minden mozdulatukat, hogy ha valamit mondanának még nekem, megértsem. De nem mondtak semmit, csak álltak, egymást átkarolva és néztek rám, mosollyal az arcukon. Ezt az idilli képet az törte meg, hogy egy kedves ismerős huppant le a velem szemben lévő ülésre.
- Helló Chris! – üdvözölt, mire én levettem a szememet anyuékról, és ránéztem. Ismertem. Évfolyamtársak voltunk, és ő is a Griffendélbe került, mint én, ennek következtében az elmúlt két évben kellően összeszoktunk ahhoz, hogy kérdés nélkül leülhessen mellém. - Hogy telt a nyár? - érdeklődött.
- Szia Jeff… Kösz, egész jól. Neked? - Ó, igen, az illem fontos, be kell tartani a kommunikációs szabályokat, például illik mindig visszakérdezni, ha érdekel a válasz, ha nem. Mindig így kezdődik egy beszélgetés, és ez a normális. Így hát elkezdtünk beszélgetni. Ez valójában egy jó program ahhoz, hogy várjuk, mikor indul el a vonat a pályaudvarról, és ahhoz is, hogy várjuk, mikor érkezik meg a végállomásra. Persze, az is egy jó program, ha nem beszélgetünk ezalatt az idő alatt – ami megjegyzem nagyon hosszú –, hanem csendben szunyókálunk, és kipihenjük magunkat a beavató ceremóniára, és az évnyitó lakomára. De ez persze többnyire nem így történik. Már csak azért sem, mert ilyenkor találkoznak a nyár után először a diákok, és mindent, de mindent ilyenkor beszélnek ki egymásból, és magukból, ami természetes.
Míg mi beszélgettünk – egészen jóízűen, ahogy régi ismerősöknek illik, kezdett megtelni körülöttük a kupé, egyre csak szálltak fel a diákok, ki-ki talárban, mások még civilben, és de mindannyian egy cél érdekében: hogy egy új, a tavalyinál határozottan kellemesebb tanévet töltsenek el a Roxfort falai között.