3-as kupé

Edwin & Ian & Merel & Rebecca



Tátott szájjal hallgattam és próbáltam elképzelni ezt a sivatagi homokozót, de nem egészen sikerült rendesen. Azt hiszem még sosem voltam sivatagban. A nagy homokozó, amit elképzeltem pedig talán picit túlzás volt. Bár nem tudhatom igazából, hiszen mi van, ha pont olyan egy sivatag, mint a homokozó a papáméknál?

Összehúzom magam, amikor Merel rám pirít.
- Dehogy próbálunk, Clark! Az nem úgy megy. Mi bekerülni fogunk – magyarázza, mire szaporán bólogatok, hogy megússzam a további leszídást. -Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld. Hrm-M-m – hümmögi Merel, mire halkan nevetgélni kezdek. Apa kedvenc meséjében volt az a picit csúnya zöld bácsi, aki ezt mondta. Amikor először láttam mondjuk kicsit féltem tőle, de apa elmagyarázta, hogy igazából ő ott olyan, mint nálunk volt Dumbledore igazgató úr.
- Azért anya azt szokta mondani, hogy mindent meg kell próbálni, de nem szokott leszidni, ha valami nem sikerül – vonok vállat, de ezen kívül egyetértek Merellel. Plusz, tényleg nagyon nagyon nagyon szerettem volna bekerülni a kviddicscsapatba. Mondjuk, biztos sajnálnám az ellenfelet, ha pontot szereznék, de a repülést is nagyon szerettem és a játékot is. Talán nem haragszanak majd rám, ha utána bocsánatot kérek, tűnődtem el, és arra kaptam csak fel a fejem, hogy kinyílik a kupénk ajtaja.

Széles mosollyal húzódtam arrébb, magam után vonszolva Arthurt is, ahogy Edwin és Ian beültek mellénk. A szám pedig csak még szélesebb lett, ahogy Ian leült mellém és adott nekem egy puszit meg nevettem is azon, hogy én vagyok a napfénye. A papám szokott mindig ilyen beceneveken hívni és az is mindig vicces valamiért.
- Sziasztok – mosolygok fel Ianre és intek egyet Edwinnek is.
- Remélem, nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok. - Eligazitom Arthurt a széken, hogy azért ne legyen olyan görbén, mielőtt még megsértődne, aztán visszafordulok a többiek felé.
- Én nem! – biztosítom róla. – Nézd Ian, mit csináltam Merelnek! – mutatok a karkötőre büszkén. – Ha akarod, otthon van még kagylóm, csinálok majd neked is, csak nem tudtam szereted-e a karkötőket, mert hát apukám szerint azok lányos dolgok. Bár amikor nyaraltunk láttam fiúkon is – mesélem neki lelkesen és közben teljesen felé fordulok, felhúzom a lábam is a székre, törökülésbe. Úgyis nagyon hosszú lesz a vonatút, meg hát, amit anyuék nem látnak, azért nem fogok kikapni.

[- Izé... Merel, mondanom kell valamit.]

Ian, Rebecca, Madison és Merel

  Mint általában, most is mosolygok, hallgatom, mit beszélgetnek Ianék, és Madison tényleg mosolyt csal az arcomra a cukiságával, de valójában nagyon ideges vagyok. Kicsit olyan, mintha fogorvos előtt lennék, vagy szuri előtt, vagy ilyesmi, csak ez most még felfokozottabb, minta látnám, hogy béna az orvos, vagy nagyon nagy a tű. Bár ez talán ennél is rosszabb.
 Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj. Ha Ian nem lenne itt, most biztos kirohannék, de nem akarom magam leégetni, meg most már tényleg nem hátrálhatok ki. Mi baj lehet? Nem történhet semmi igazán rossz. Legrosszabb esetben dühös lesz, vagy kiabál. Vagy megutál egy életre, azután szépen lassan mindenki más is, hogy milyen szemét vagyok, hogy árvaházban volt a húgom két évig úgy, hogy tudtam, de nem csináltam semmit. Még csak nem is szóltam neki. És nem is tudnám megmagyarázni, hogy miért. De mégsem várhatok tovább, nyelek egyet, kicsit fészkelődök ültömben, azután még váltok egy gyors pillantást Iannal, mielőtt belekezdek.
 - Izé... Merel, mondanom kell valamit.- hirtelen az a fogorvosos-injekciós dolog olyanná válik, mintha bent lenne a fúró vagy a tű, de nem a szokásos hú, túl vagyok rajta-féle lenne, hanem inkább olyan, mintha benne is akarna maradni, és még mindig hátra lenne a legrosszabb része. Bizonyos értelemben hátra is van a legnehezebb. Megpróbálok mosolyogni, de most legalább annyira kínosan érzem magam, mint akkor, amikor az a részeg lány elkezdett ölelgetni, és olyan dolgokat suttogott a fülembe, amiket józanon biztos nem tett volna.
 - Fúh... nem is tudom, hogy hol kéne kezdenem... tudod, az anyukám és az apukám...- érzem, hogy teljesen vörössé kezd válni az arcom, és hiába nézem a húgom (nagyon furcsa ezt a szót Clementineon kívül másra kiterjeszteni) cipőjét, tudom, hogy mindenki engem bámult. Lehet, hogy kettesben kényelmesebb lenne, de biztos nem lenne bátorságom hozzá, hogy egyedül csináljam ezt végig. Ha Ian nem lenne mellettem, tuti elterelném az egészet másik irányba.
 - Szóval, anyukám és apukám örökbe fogadott, nem ők az igazi szüleim, az igazi apám testvére nevelt fel. Az igazi apám meg anyám... szóval ők a te szüleid is...- azzal akarom befejezni z egészet, hogy testvérek vagyunk, de valahogy nem tudom kimondani, csak ülök, és lopva felnézek a lányra. Egy csomószor féltem már, az életemért, valamilyen büntetéstől, sokszor a barátaimért, vagy csak azért, mert valaki kiabált velem, vagy furcsán viselkedett, de ez most teljesen más. Most úgy érzem, jobban félek, mint bármikor korábban, mert lehet, hogy egy rokonom meggyűlöl.
 - Korábban akartam már szólni, csak egyik alkalom sem tűnt alkalmasnak...- inkább félbeharapom a magyarázkodást, ami csak ront az egészen, és várok, miközben rálesek. Érzem, ég az arcom, mintha legalábbis teljesen meztelen lennék, vagy rám nyitottak volna valami kellemetlen pillanatban. Ha tehetném, most kiugranék az ablakon, és hazáig futnék.

Bess, Madi, Edwin és Ian

-Nyugi, Madi, nyugodtan szabad csak megpróbálni is dolgokat, csak arra mondom, hogy a kviddiccsapatba abba idén bekerülni fogunk tutira, nem csak megpróbálni. Mi leszünk a sztárjátékosok- nyugtatom-bátorítom a lányt, ha már sikerült így rápirítanom. Szerintem legalábbis én ugyanúgy viccelődtem, mint én mikor nem, de csak megszeppentettem vele úgy tűnik. Plyan kis ártatanka.

-A közepén! Egy jó kis in medias résznél ...Bocsi, folytasd, hallgatom.
Najó, ez most gonosz volt viszont tényleg így tőlem, tarkón is legyintem magam érte gondolatban, szegény Edwin így is zavarban van rendesen, én meg még belenehezítek.
De meg is kapom érte a magamét jól.
-Na várjá várjá várjá... Szóval. He? Mármint... Szóval... Most akkor testvérek vagyunk? Mármint tényleg?
Ennyi voltam. Még mindig próbálom értelmezni is a szvakat, olyan jó egy perc késéssel azután, hogy Edwin... tehát ezek szerint hogy a bátyám végigmondta a végigmondandóját.
Szóval.
Tényleg két teljes évig még egyáltalán fel se tűnt, hogy Edwinnek van például vezetékneve, pláne az enyémmel egyező, pláne nem is véletlenül? Baaakker... Szóval mi tesók vagyunk, és azt értem, hogy nem tudta eddig ő se mondani, most is milyen zavarban van. De hogy nekem is még csak föl sem tűnt? Ha valahol csak észreveszem, hogy ő is Everfen - amit nem lenne épp nehéz - még simán rá is kérdezhettem volna, hogy "mondd csak, Edwie, neked is gyanús, hogy ugyanaz a vezetéknevünk?"
Hát kérem én manójogokért tüntető unikornis legyek, ha tényleg ilyen vak voltam én is két teljes évig.
Na de nem ám azt hinni, hogy ilyen értelmesen gondolkozom én ezt, én kérem kékhalálhoz illő arccal nézek kifelé magamból még mindig, próbálva értelmezni a szituációt.
-Szóval... akkor nekem vannak rendesen rokonaim? Viccen kívül? És tesók vagyunk?- Ennyit a magabizos Merelvigyorról, amint végül sikerül feldolgoznom a hallottakat és megszólalni, szeppent, apró, félénk hangon kédezem. Még mindig nem tudok mit kezdeni a hírekkel, én nem szoktam hozzá, hogy tartozok valakihez, az agyam ezen része még mindig úgy van vele, hogy biztos csak vicc a dolog, én egy mindentől független jelenség vagyok.
Ha és amint Edwin megerősíti, hogy bizony, tényleg testvérek vagyunk, én a továbbra is szeppent tekintetemmel illesztem a homlokomhoz a pálcámat egyszarv gyanánt, mondván, hogy "a manók márpedig igenis menők", csak félig-meddig tudatosan tartva be a ki egyébként nem is mondott szavamat.
Csak egy kicsi és szeppent és törékeny kislányként pislogok segélykérően az új bátyámra.

Edwin & Ian & Merel & Rebecca



Halkabbra veszem a hangom, amikor Edwin is megszólal, mert még be szerettem volna fejezni a mesémet Iannek, de nem akartam megzavarni Mereléket. Viszont, amit Edwin mondott az belém fojtotta még a suttogásomat is, és azt hiszem nagyon meglepődtem.
Tátott szájjal hallgattam végig a magyarázatot és nem tudtam, hogy Edwint, vagy Merelt nézzem. Picit féltem tőle, hogy Edwinék csak viccelődnek, de csak nem viccelnének már ilyennel. Arthur beletehénkedett az ölembe közben, szóval jól magamhoz húztam, hogy ne pattanjak fel és zavarjam meg Merelt, meg Edwint, azzal, hogy jól megölelem őket.
Mind a ketten olyan aranyosak voltak, és sokszor kívántam már, hogy bárcsak Merelnek is lennének szülei, és most teljesült. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lehet Merel apukája. Biztosan ő is olyan vagány, mint Merel. Bár az is lehet, hogy inkább olyasmi, mint Edwin, meg én.
Rámosolyogtam Ianre, majd visszatuszkoltam Atrhurt a székébe és felálltam, hogy végre jól megszorongassam Merelt. Nagyon örültem neki. Néha nagyon sajnáltam őt, amiért nincsen apukája, és most végre lett neki! Persze tudtam, hogy biztos oka van, hogy még sose látta, de azért már tudni is jobb, mint nem tudni. Főleg, hogy lett egy rakás unokatesója is, hiszen emlékszem, hogy Edwin sokszor mesélt a tesóiról, ha vele meg Iannel ücsörögtem néha a klubhelyiségben.
- Merel én úgy örülök! – mondtam neki meghatottan és jól megöleltem Merelt, aztán meg Edwint is. – És akkor apukád tutira elenged majd velünk jövőre nyaralni! Ugye, Edwin? – fordultam most Edwin felé, és rá is mosolyogtam. – Az olyan jó lenne!

[Ian, Edwin, Madison és Merel]

Ian, Edwin, Madison és Merel

Nem akartam jelezni kifelé, de lassan kezdtem unatkozni, kirekesztetnek érezni magam, mert a többiek olyan jól ismerik egymást, és olyan jól elbeszélgetnek, én meg nem igazán tudok mit hozzá fűzni.
Bár arra felkaptam a fejem, hogy most derült ki Merel és az egyik új srác, azt hiszem Edwinnek hívják, hogy testvérek.
Ami elég érdekes témának ígérkezett.
Mivel úgy is kezdtem unatkozni, úgy döntöttem meglátogatom a mosdót, úgyis kell már.
-'Öhh, bocsi skacok, pill és itt vagyok.'-mondtam és megpróbáltam kievickélni köztük.
Nagy nehezen kijutottam, a folyosón is sokan voltak, de szerencsére eléggé a kocsi elejébe voltunk.

[- Hát... izé... igen, komoly, persze, hogy komoly. A bátyád vagyok.]

 Nem vagyok benne biztos, hogy Merel hogy reagálta le a hallottakat, de abból, hogy nem kezdett el kiabálni, meg nem lett dühös, azt hiszem, pozitívan. Amikor én megtudtam, hogy örökbe fogadtak, életem kevés dühkitörésének egyikében részesítettem a környezetem, de úgy látom, hogy a húgom inkább pozitívan értékeli a hallottakat. Húgom. Olyan furcsa ez a szó, hiszen alig tudok róla valamit. Ő a vidám, bátor kislány, aki valahogy mindig bajba keveredik. De persze, ez nem baj, megismerjük majd egymást, most rengeteg időnk van már rá.
 - Hát... izé... igen, komoly, persze, hogy komoly. A bátyád vagyok.- megértem, én sem hinnék neki olyan könnyen fordítva, éppen ezért végig Merel szemébe nézek, amikor beszélek hozzá, elfelejtkezem teljesen a másik három emberről. Valahogy olyan fura ez az egész, sokkal furább, mint amilyennek elképzeltem, valahogy még nincs meg az a kapcsolat, de mégis érzem, hogy elkezd valami mégis kiépülni. Vajon olyan lesz ez, mintha együtt nőttünk volna fel?
 Lopva oldalra pillantok Ianra, de nem fordulok el annyira, hogy lássam az arcát. Kíváncsi vagyok, ő hogy csinálta volna. Ő olyan sokkal erősebb, magabiztosabb nálam, annyira szeretném, ha én is képes lennék magabiztosan, határozottan cselekedni. Mindig együtt éreztem vele a betegsége miatt, de mégis voltak olyan napok, hogy azt hiszem, cseréltem volna vele.
 - Igen, testvérek vagyunk, igazat mondok. A bácsikámnál élek, és van három unokatesónk is, ketten pont most lesznek elsősök. Majd szurkolj nekik te is a beosztásnál, hogy hozzánk kerüljenek, Clementine és Barnabas a nevük.- reménykedek benne, hogy tényleg hozzánk kerülnek az ikrek, de bárhogyan lesz, nem hiszem, hogy sokat fog változni. Csak pár kicsinyeskedő, rossz diák és pár nagyon rossz tanár miatt ment ellenségeskedés a házak között. Én mindig jóban tudtam lenni mindenkivel, szóval ez nem lehetetlen.
 Visszaölelem Madit, aki ugyanúgy hozzászokott az ölelősdihez, mint én, ezért nem is lepett meg annyira. Még szeretném az új húgomat is megölelgetni, de kicsit félek tőle, hogy esetleg nagyon hirtelen lenne az most. Pedig lassan muszáj lesz, mert megszakad a szívem, ahogy olyan szomorúan néz. Csak egy halk „persze” az, amit Madinek válaszolok, a másik kislányra pedig csak gyorsan ránézek, mielőtt felállok, és átülök a megürült helyre Merel mellé, egyfajta előkészületként. Várok azért pár másodpercet, hogy nem viselkedik-e nagyon elutasítóan, mielőtt átölelem.
 - Sajnálom, tényleg sokkal korábban kellett volna már szólnom.- picit még érzem, hogy elkezd csípni is a szemem, de azért nem sírom el magam meghatottságomban, mint legutóbb azon a hajós filmen, amiért Tim ki is nevetett. Most azért legalább egy kicsit úgy kell viselkednem, mint egy nagy testvérnek, főleg, hogy szegény Merel teljesen egyke volt mindig. Nem is tudom, velem mi lenne akkor, ha egyke lennék.

Bess, Madi, Edwin és Ian

Mi ez itt? Ja, a pálcám. Najó, ezt most tényleg oda is raktam a homlokomhoz? Ezek szerint igen. Ugyanolyan blankolt arccal gyorsan elteszem, mielőtt még én nézem magam hülyének, bár most csak nem fogom, nagyon más köti le a figyelmem. Csak féltudatosan húzódok odébb, hogy Bess kiférjen, és Madi szorongatós ölelésére is csak hintázok egyet előre-hátra ültömben. Pedig már rég megszoktam, hogy ha Madi nem ölelget valakit, hogy jííí, akkor ott valami gyanús, de ez mintha valami más lenne. Megint, valami olyan érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. De én nem értek az ilyenhez!

Edwin teljesen őszintén erősíti meg megint, én tudom, hogy nem viccel, de még mindig nehéz elhinni, hogy nekem rokonaim vannak. Mármint élő emberek, ugye értelemszerűen bárminemű rokon nélkül nem is születtem volna meg, de akkoris eddig csak egy anyáról tudtam bármit, aki meg meghalt, amikor voltam, mittomén, tíz perces.
Ahogy edwin átölel, belefordulok a kulccsontjába arccal. Persze fáziskéséssel, most minden fáziskésik, ez nem is kérdés lassan. De ez most így olyan jó. Olyan... biztonságos. Mintha megvédene a... bizonytalanságtól? Nem tudom, én ehhez nem értek! Na.
Edwie, nedves a pólód itt a... Arcomnál? Ja hogy ja. De nehogy elmozdulj, elvan az ott! De ez is mi már? Nem is vagyok szomorú. Amikor legutóbb vonatoztam, akkor voltam, akkor tök oké, hogy sírtam, az úgy szokott összetartozni. Bár attól még abszurd, hogy én. De most mi van? Ide vagyok bújva egy kvázi idegenhez, akit ismerek úgy névről, és pár mondat hatására itt bele vagyok temetkezve, kicsin és törékenyen, és biztonságosan. És nem értem, hogy ez hogy van. De maradjon így. Így jó.