Duncombe Aula

Az aulába belépve hatalmas, fényes helyiségbe érkezünk, hófehér márványpadlóján minden lépés visszhangot ver. Körbetekintve hosszú padok szolgálnak ülőhelyként a várakozók számára, míg a falakon híres medimágusok képeit láthatjuk, a lépcsők két oldalán pedig szobrok helyezkednek el. Bal oldalon széles lépcsők vezetnek a felsőbb emeletekre, míg jobboldalt az alagsori termekhez való lejáró indul. A terem közepén egy óriási kör alakú rész van kivágva a padlóból, melybe vastag üveglapot helyeztek. Itt a laborba nézhetünk le, bár az esetek nagy többségében csak sűrű füst gomolyog alatta, mely a szivárvány minden színében pompázik. A nem sokkal távolabb lógó, egyben legnagyobb festmény Madam Duncombeot ábrázolja, aki mindig szemmel tartja a laborban folyó munkát, a füst láttán pedig jó tanácsokkal látja el a tanulókat, kár, hogy ezeket a laborban senki sem hallja. A bejárattal szemben óriási ajtó foglalja el a fal nagy részét – mögötte egy gyűlésterem található, ahol klubok, körök, csapatok ülhetnek össze. A felfelé vezető lépcsők alatt kisebb pihenő-részleg van kialakítva, ahol a tanulók nyugodtan beszélgethetnek, tanulhatnak egy kávé, tea mellett.

outfit

Hosszú napok teltek el azóta, hogy Emma megszülte a kisfiát a Mungóban. Persze azt tudtuk, hogy egészségesen távoztak mindketten, de a következmények nem is őket érintették, sokkal inkább minket. Liamról sokat nem hallottam a történtek óta – csupán egy-két baglyot váltottunk –, engem viszont rendszeresen meghallgatott az ispotály vezetősége.
Smethwyck és a külföldről hazatért nagynéném, Bell foglalkoztak azzal, hogy tisztázhassam magamat. Az illetékesek meggyőzésére napokig írtam a megfelelő szöveget, még Baxterrel sem találkoztam ez idő alatt. Egyedül Zaire keresett fel, akinek pontos beszámolót kellett tartanom és még ő is úgy vélte, helyesen jártam el. „Még is kimondaná meg vajúdó asszonynak, hogy nem szülheti meg a gyerekét? Nem volt más választásod” – a bíztató szavak ott csengtek a fülemben, mikor megérkeztünk a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotályba. Az alua még üres volt, hiszen korán reggel volt, ráadásul a kinti, rendkívüli hideg ide is beférkőzött.
Az egyetemet választott helyéül a bizottság, ami megvitatja az ügyünket. Magamat nem is féltettem, elvégre még csak pár hónapja dolgozom medimágusként, de a családom neve elismert a gyógyítás területén, hiszen ez juttatott be részben a képzésre is. Csupán annyi veszteni valóm volt, hogy abban a helyzetben én voltam a rangidős, én választottam a segítség nyújtást s nem fordultam nálam tapasztaltabb emberhez.
– Nem lesz gond, August! – tette a vállamra a kezét Bell néni. – Apád sokat elért a Mungóban, mindenki ismeri itt. Tudják, hogy te sem vagy barbár, nem véletlenül kaptál diplomát.
Mosolyogva nézett rá, zöld szemei csillogva mértek végig, ahogy megpaskolta az arcomat. Egy pillanatra megint gyereknek éreztem magamat… vagy inkább egy kísértetnek. Még mindig éreztem a szorítást a csuklóimon. Nem tudtam elfelejteni azokat a szavakat, azt az erős dohányillatott és napok óta nem aludtam rendesen. Ha le is hunytam a szememet megint magamon éreztem az erős aromát, a fojtogató közelséget és a Mungó jellegzetes szagát.
– Félek, kedvesem, hogy nem lesz meggyőző az idősebb Mr. Pye egykori munkássága. Azóta már sokkal korszerűbb eljárások is akadnak a mérgezések kezelésére – jegyezte meg Smetwyck a maga bűbájos módján, de ő is hátba veregetett. – Többet kéne ennie fiam, pár nap alatt rengeteget fogyott.
– Igaza van, Mr. Smethwycknek. August, úgy festesz, mint aki máris feladta.
– Nem erről van szó – vetettem közbe, de nem akartam magyarázkodni, inkább kihúztam magamat.
„Témát kell váltani!” – parancsoltam magamra. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam visszatérni a hetekkel ezelőtt még meglévő magabiztosságomhoz. Nem sikerült, de megpróbáltam komoly lenni és kevésbé szerencsétlen.
– Én csak Liam miatt aggódom – jegyeztem meg, miközben a nagynéném valami után matatott a táskájában.
– Van is miért aggódnia, Mr. Pye, nem mindennap ürítik ki a gyűléstermet és foglalják el az egyetem és a Mungó vezetői. Komoly tárgyalás lesz, érti? – kérdezte Smethwyck és már az az érzésem volt, hogy tényleg egy gyerekhez beszél.
A bejárattal szemben óriási ajtóra pillantottam. Jól emlékeztem rá, habár sosem voltam egyetlen klub tagja sem az egyetemi évek alatt, néhány előadáson részt vettem, amit ott tartottak. Külföldről érkezett, híres medimágusok beszéltek a sárkánymarás gyógyításáról vagy éppen a vérfarkasharapás kezeléséről. Érdekes volt annyi elméletet, annyi új lehetőséget összevetni az ismert, már nem kísérleti módszerekkel.
Most azonban a kíváncsiság helyett az aggódalom lett úrrá rajtam, ahogy végig néztem a hatalmas, kétszárnyú ajtón.
– Mr. Avery azt írt a levelében, hogy itt találkozunk a tárgyalás előtt – mondtam és elővettem a zsebemből a gyűrött levelet.
Annyira remegett a kezem, hogy elejtettem és Bell néninek kellett felvennie, pedig sokkal idősebb nálam. Szégyelltem magamat, amiért hagytam őt erőlködni, én meg csak álltam és bámultam a pergamen után. Lassan felegyenesedett és a kezembe nyomta a pergament, a másik kezével egy cukorkát is felém nyújtott.
– Ezt edd meg, hogy kicsit visszatérjen a szín az arcodba – mondta csillogó szemekkel.
Átvettem tőle az édességet, de undorodtam a gondolattól, hogy a számba vegyem. Nem kívántam, ahogyan semmi mást sem.
Egy magányos pár cipő kopogását hallottam meg a kihalt aulában. Reméltem, hogy Liam az – és nem veszi észre azonnal mennyire megváltoztam a közös kis esetünk óta. Végre túl akartam esni ezen a kihallgatáson vagy mi ez. Tudom, hogy nem veszítem el a munkámat és egy kis közbenjárással őt sem csapják ki… egészen más miatt rettegtem. „Mi van, ha most is figyel vagy ott áll apám ágya felett, hogy megölje?” Ezek a kérdések foglalkoztattak.

zene: R -  Until We go Down




’ And I feel it running through my veins
And I need that fire just to know that I'm awake.
Erased, I missed till the break of day
And I need that fire just to know that I'm awake.’



☤

Hihetetlen hogy eljött ez a nap. Jó, már legalább kismillószor lejátszottam a fejembe a szituációt, de mégis más élőbe átélni ugyanazt. Mondanám hogy rettegek, de az elég gáz lenne, sokkal inkább helytálló az hogy megöl az idegesség. Elvégre mégiscsak nyílt kihágást követtem el, nem is kicsit, még ha nem egyedül is...
Anyám persze teljesen kiakadt és a kezdeti sokk után rettegni kezdett. Na mondani sem kell hogy ez nem sokat segített rajtam, sőt... Nem értem minek ez a puccparádé. Öltöny meg nyakkendő és a többi. Simán bementem volna egy farmerben és ingben... Most is az ő vizslató tekintetének kereszttüzében sütkérezhetek, ahogy megigazgatja a ruhát rajtam. Lassan kezd ilyen téren rosszabb lenni, mint apu volt anno... De ezt a cseppet se vidám gondolatot megtartom magamnak. Így is feszült a helyzet, mindek tetézném még azt...! Inkább mély levegőt veszek. Benn tartom azt egy percig majd lassan szusszantva fújom ki. Kezem mozdul és megdözsölöm arcom, ami furán puha. Ja persze, hisz borotválkoztam! Enélkül el se engedett volna anyám...
- Na menjünk...  – morgom cseppet sem boldogan, és kilépek babráló kezei közül. Jól vagyok én így, kit érdekel hogy a nyakkendő fél centit ferde.... Pfff, felesleges apróságok. Nem hiszem hogy az, hogyan is nézek ki bárkit meghatna. Ezek a hiénák, mert hát azok, úgyis a tényeken fognak elcsámcsogni. És az az hogy gyakornokként túlléptem a hatásköröm. Ennyi nekik elég hogy elintézzék a pályafutásom már azelőtt hogy az elkezdődhetett volna...
Igazából utálok a nyilvánosság előtt kiállni és miután a lámpalázam már most a hatalmába kerít, félúton a terem felé megtorpanok. Kezem az egyik oszlopnak támasztom és a súlyom egy részét ráhelyezem. Fejem lehajtom és előre görnyedve a földet bámulom. Lehunyom a szemem egy fél percre hogy erőt vegyek magamon meg a gyomrom émelygésén. Lehet tényleg enni kellett volna valamit reggelire, de hát ki az aki ilyen esetekbe képes? Azt hiszem még idegesebb vagyok, mint annak az ostoba eljegyzésnek a napján, már ha ez egyáltalán lehetséges. Anyám keze persze rögtön mozdul és érzem az arcomon. Megfogom a csuklóját és irányítom el magamtól kissé durvábban, mint akartam. A fene vigye el hogy még ezt a percet se kaphatom meg csak én! Csak egy percet hogy összeszedhessen magam... A düh feltolul bennem, de visszafogom magam amennyire csak tudom. Mindössze erőteljesen lököm el magam az oszloptól és rá se nézve haragvó tekintettel indulok tovább. Hallom ahogy kopog a magassarkú cipőjében.
- Jól vagyok anya, kérlek hagyj békén...!
- De Liam...! –
Nem hagyom hogy folytassa. Nincs szükségem sem kioktatásra, sem újabb tanácsra. De lelki fröccsre sem. Ez az én saram teljes mértékben, szóval vállalom érte a felelősséget. Maximálisan. Még ha ez azzal is jár hogy kicsapnak az egyetemről és kezdhetek valami más szakma után nézni. Persze azt sajnálnám azért, főleg a belefektetett éveket meg energiát, arról nem is beszélve hogy szeretem ezt... de hát végülis akad más akár még mugli munka is... Noha ezt az utolsó gondolatot senki orrárra nem kötöttem. Így is nagy a botrány hát még egy aranyvérű ilyen ötletekkel drukkoljon elő... azt hiszem az lenne anyám számára a vég kezdete. Pláne hogy a fia csinálja ezt...
- Menj be a terembe, kélek! Menj be! Most!!!! –
Csattanok fel mikor látom hogy ellenekezne, és végül csak bólint. Látom hogy megbántottam, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Elfordulok és hallom ahogy suttog valamit, talán sok szerencsét kíván vagy a pokolba küld el, de nem érdekel. Rántok egyet a zakómon és megmozgatom a fejem. A franc hogy ennyire szoros ez a vacak nyakkendő...
Elindulok és lépteim visszhangoznak. Mintha egy másik magassarkú kopogása is hallatszana, de ügyet sem vetek rá. Megvakarom a fejem, miközben befókuszálom Augustust és a kis társaságot. Sejtettem hogy nem egyedül jön, de azt hittem a fél Mungó elkíséri. Ami valószínű így is van de azok már bent ülnek a teremben. A terembe ahova egyáltalán nem vágyom. Lépteim feléjük közeledve lelassulnak én pedig elbizonytalanodom. Vajon jó ötlet volt ez? Összefutni előtte? A leveli kifejezetten erre utaltak, hogy igényt tart rá, ugyanakkor nagyon is baráti volt, de...
- Jó napot! – Köszönök és az idős hölgyre pillantok egy kedves mosoly kíséretében. Ez az a mosoly, amiért az évfolyamom lányai odáig vannak meg vissza. Most ha látná mindegyik biztosan kiakadna, hogy egy idős hölgyet jutalmazok vele. Megfogom a kezét és puha csókot lehelek rá, majd az idősebb varázsló felé fordulok, és kezet rázok vele.
- Liam Avery, üdv... –
Nem foglalkozok a  bemutatkozásával vagy a nevének megjegyzésével. Mert nem érdekel, cseppet sem. Fejem már Augustus felé fordul. kíváncsi vagyok ő annyira ideges-e mint jómagam. Meglep mennyire beesett az arca. Biccentek neki egyet tisztelem jeléül. Nem érzem valamiért helyén valónak a kézfogást... magam sem tudom megmondani miért. Kedvem lenne felkiáltani, hogy na haver, benne vagyunk a slamasztikában, de inkább csak igyekszem lazának tűnni, mint akit nem aggasztja az, hogy fél perc múlva elítélik. A bárd láthatatlan ott lebeg a fejem felett és amúgy félig majd berosálok a gyomoridegtől, de a magabiztosság félsiker... erre megtanítottak. Szóval a kisugárzásomon ez még egyáltalán nem érződik. És remélhetőleg nem is fog.

outfit

Kicsit megnyugtatott a tény, hogy nem a Mungó teljes delegációjával érkeztünk. Túl sok ember között nehezen viseltem volna a rám váró megpróbáltatásokat. Tudom nagyon jól, hogy akadnak olyanok, akik már most megválnának tőlem, pedig semmi rosszat nem tettem ellenük vagy az Ispotály ellen, egyszerűen csak apám egykori ellenségei voltak. Mások azonban mellettem álltak, de leginkább akkor is csak Smethwyck úrtól és Bell nénitől kaptam támogatást.
A cukorral a számban mértem végig Liamot, aki láthatóan jobban kezelte a helyzetet nálam. Fel sem fogtam elsőre, hogy tényleg ő lépett mellénk. Döbbenetesen elegáns volt, ami némi összeszedettséget kölcsönzött neki. Irigyeltem ezért. Persze tisztában voltam vele, hogy bent, amikor meg kell szólalnom, majd higgadt és kimért leszek, idekint azonban az összestörtség minden velejárója úrrá lett rajtam.
– Jó napot! – köszönt a nagynénémnek és kezet csókolt neki.
Valószínűleg nem sejthette, hogy a rokonom. Bell nénivel semmi hasonlóság nincsen bennünk a Pye családra jellemző zöld szempáron kívül. Ettől függetlenül ő alacsony volt és inkább kerekded semmint szálkás, ráadásul a haja is – ami már kezdett őszülni – világosbarnán pompázott.
–  Üdvözlöm, fiatalember! – köszönt neki pirult arccal Bell és kislányosan a füle mögé tűrte a haját. – Isabella Pye vagyok. August nagynénje, magam is medimágus vagyok.
Örültem, hogy nem tette hozzá a kutatási területének miben létét. Nos nem azért, mert zavarba ejtő, trópusi betegségeket kutat külföldön. Ez alapvetően inkább izgalmasnak mondható, semmint furcsának… de ha egyszer belekezd, akkor estig másról sem beszél és kétlem, hogy Avery ezt ebben a pillanatban értékelte volna.
– Liam Avery, üdv… – fogott kezet aztán Smethwyckkel is.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Avery – szorította meg a gyógyító a kezét, ahogy annak idején, az első találkozásunknál az enyémet is. – Hippocrates Smethwyck vagy, Mr. Pye felettese.
Csend telepedett ránk. Liam felém fordult végre és egy biccentéssel köszöntött, amit én azonnal viszonoztam. A hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet. Nem akartam volna még véletlenül sem kezet fogni vele… nem miatta, nem volt bajom, egyszerűen csak nem szerettem volna, ha hozzám ér bárki is. Túlságosan zaklatott voltam még mindig. „Sosem szabad félned…” – ismételtem magamban apám szavait, mintha ez erőt adna. Nem jött semmi féle energia, ami esetleg átlendített volna ezen a holtponton. „De mi van, ha én még is félek? Félek, mint régen, gyerekként… és ugyanúgy egyedül vagyok ezzel az érzéssel, mint akkoriban.”
Nyeltem egyet és nem adtam át magamat a Mungóbeli szörnyű éjszaka emlékének.
– Írtam egy beszédet… – mondtam és megforgattam a cukrot a számban.
A gusztustalan, édes íz most már teljesen eluralkodott rajtam. Nem rázott helyre, inkább émelyegtem tőle, de ezt nem akartam Liam előtt mutatni, ezért beszéltem. A beszéd eltereli az ember figyelmét a testi bajokról… sőt, néha a gondolatokról és a szörnyű álmokról, amibe őrült módon még bele is tudna kapaszkodni.
– Megengedték, hogy felolvassam a tárgyaláson – folytattam. – Be fogom bizonyítani ezeknek az embereknek, hogy amit tettünk az helyénvaló.
Hirtelen eszembe jutott az a kisfiú, ahogy a karomban aludt, míg Avery a pihenőjét töltötte. Csupán másfél óra volt, de maga a csoda. Le sem vettem a szememet a gyerekről és csak figyeltem, ahogy alszik békésen. „Hát rosszat tettünk ezzel?” – gondolkodtam el. Tudtam a választ: nem. Túlléptem a hatáskörömet, mert túl kellett és valójában készen álltam, hogy az egészet én vigyem el. Liam még nem is medimágus, meg sem adják neki az esélyt, hogy az legyen, ha esetleg ezért eltanácsolják.
– Tudod, Liam, szerintem megérte szabálytalankodni – mondtam aztán és egy hűvös mosolyt megengedtem magamnak.
Hamarosan kinyílt az ajtó. Egy magas, vékony boszorkány lépett ki rajta. A kezében egy pergament tartott, amire lepillantott.
– Augustus Dion Pye és Liam Griffith Avery, kérem fáradjanak be a terembe. A meghallgatás tíz percen belül kezdődik – mondta határozott, sőt inkább szigorú hanggal.
Bell néni és Smethwyck előre indultak, én még egy pillantást vetettem a bűntársamra. Már nem tudtam azt a kis mosolyt sem kicsikarni magamból.
– Nem lesz semmi baj… – hadartam el, de ezt most magamnak mondtam, aztán elindultam a terem felé.

zene: R -  Monsters




’ And I feel it running through my veins
And I need that fire just to know that I'm awake.
Erased, I missed till the break of day
And I need that fire just to know that I'm awake.’



☤

Azt hittem könnyebb lesz úgy ha az állítólagos bűntársammal vagyok. De nem. Rá kell döbbennem, nagyon nem. Sőt. Talán még rosszabb habár ki tudja mit csinálnék most éppen egyedül. Jobb ez így, nyugtatom magam, de végignézve Augstus rokonságán, mégis elbizonytalanodom. Jó persze ezek az emberek hozzá tartoznak, neki akarnak jót. Az aki meg nekem az rég beleveszett a tömegbe. Tudom hogy jobb ez így, nem bírom anyám látványát elviselni. Azt sem akartam hogy eljöjjön. Elég nekem belehalni a szégyenbe ha a végkimenetel nem jól sül el, márpedig ebben szinte biztos  vagyok. Hogy hogyan fogok akkor a szemébe nézni nem tudom, de... az egy másik történet, azt hiszem.
Mosolyom nem lankad, noha kissé erőltetett és ez azt hiszem látszik is. Ebben a helyzetben azt hiszem senki nem vetheti a szememre. Megérzek egy kezet a vállamon, ami határozottan szorítja meg a vállamat. Kíváncsian fordulok oldalra és Mrs. Dean arca pillant vissza rám. Nem mond semmit. Nem is kell. Minden ott van a tekintetében. Torkomba újra gombóc keletkezik, még megköszörülni sem bírom azt. Még egy erőtlen bólintásra se futja. Érzem hogy kiszáll minden erő belőlem, mert rájövök hogy tényleg megtörténik, ami eddig ködös távoli kép volt csak. Ő elsétál mellettem, kellemes parfümillatot hízva maga után. Be megy a terembe és fekete kosztümös alakja eltűnik az ajtó mögött.
Hangosan káromkodom magamba de ezt is megzavarják.
– Augustus Dion Pye és Liam Griffith Avery, kérem fáradjanak be a terembe. A meghallgatás tíz percen belül kezdődik. –
Ó remek! Baromi remek! Nevem hallatára nem tudom megállni hogy ne vágjak egy fintort. Persze ez most betudható az idegességnek, de aki ismer, aki igazán ismer, az tudja mennyire de mennyire rühellem a második nevem. Szívem szerint felkötném magam de nem tehetem meg. Az ajtó kinyílik és Pye ideges hangját hallom valami minden rendben lesz-féle maszlaggal.
Majd meglátjuk...!
Epés megjegyzésem megtartom magamnak és inkább belépek utána a terembe. Kezeim a zakóm gombjához nyúlnak és megigazítom azt, miközben szemem elvakítja a termet betöltő fény. Bent rengeteg ember gyűlik össze és a nyüzsgés élő lélegző valamiként tölti be a termet. Nem lesz hirtelen támadt csend, de érezhetően alábbhagy. Olyan ez, mint egy macska dorombolása ha meglát valamit aki pár pillanatig leköti a figyelmét. Amint világoskék szemeim megszokják a fényviszonyokat követem Augustust és családját, akik a boszorkány után indulnak a helyünk felé. Szívem szerint beülnék ide a hátsó sorok egyikébe, mint a nagy konzultációs előadásokon, de most díszpáholyos helyem van. Mondjuk ez is ritka...
Nem nézek se jobbra se balra miközben lesétálok a lépcsőn. Érzem magamon a súlyos talán vádló tekinteteket, de ugyanakkor tudom ennek egy részét magam képzelem be. Igyekszem idegességem azzal levetkőzni hogy társam tarkóját fixírozom.
Mikor leérünk és a boszorkány int egy oldalsó asztal felé a katedra mellett megvárom hogy mindenki elhelyezkedjen. Én még egyszer körbepillantok anyámat kutatva, akit ki is szúrok a második sorban. Kezeit tördeli, és a zsebkendőt gyűrögeti a kezei közt. Bebiztosította magát. Remek. Lelkem egy darabja úgy érzi máris vesztettem. Elhagy a remény és újra megvakarom arcom, ami még mindig túl puha. Nem szoktam hozzá hogy ennyire megborotválkozzak a franc essen bele!
Leülök Pye mellé a székre, ami hangosan nyikordul meg mikor kihúzom. Nem foglalkozom vele, mert ez úgysem érdekel senkit se. Nem az illemtani hiányok miatt gyűlt ide ennyi ember ma. S mire leülök addigra állhatok is fel, mert a nagy dúlyos ajtó kinyílik és besétál a dísztalárba öltözött vizsgálóbizottság. Én inkább ítélőszéknek mondanám, de mindegy...
A bevonulásuk alatt fokozatosan hal el a tömeg moraja és végül egy légy zümmögését is meg lehetne hallani, ha nem a varázslók és boszorkányok lábának nesze zavarná meg a csendet. Mind feketébe van lila gallérral és bevonulás után szigorú rendbe felsorakozva helyet foglalnak. Rangidős sorrendben, hát persze. Elnézem őket kissé unott fejjel. Eddig oké...
- Szigorú fegyelmi tárgyalás indul a január 16.-át történt Szent Mungó béli kihágás végett, melynek elkövetői az itt megjelent Augustus Dion Pye végzett medimágus és Liam Griffith Avery, a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály hallgatója és a Szent Mungó gyakornoka követtek el. Kérem üljenek le! A két vádlott maradjon állva! –
Újabb fintor ül ki akaratlan is az arcomra. Egy pillanatig ugyan mert igyekszem letörölni azt képemről. Nehezen megy mert szívem szerint végiggrimaszolnám az egész tárgyalást... Persze fel se tűnt hogy mindenki állt. Most a moraj egyszerre fut végig újra a terembe, ahogy az emberek megfordulnak és lehuppannak a székekre. Érzem hogy a gyomrom megint idegesen megpördül. Hát tényleg megtörténik… Nem akarom elhinni ugyanakkor mégis… Érzem hogy kezdek kétségbeesni és ebben a helyzetben kell egy szalmaszál. Anyám nem elég erős ehhez, arcom a tömeget fürkészi. Megpillantom Sunny szöszke tincseit. Meglep hogy eljött, azt hittem ilyenkor ügyel. Valószínű miattam elcserélte, ami igazán kedves gesztus lenne, ha különösebben érdekelne a lány, de tudjuk hogy nem. Pillantásom a  mellette ülő fiúra esik , aki profilból jóképűre van fésülve. Dylan. Nem figyel rám mert valamit Summer füléhez hajolva suttog. Vajon éppen most őt akarja befűzni? A gondolat átsuhan az agyamon és valahol irigylem őket. Szeretnék ott ülni velük és szeretném ha ez lenne a legnagyobb bajom. Hogy melyik lánnal randizzak egyet... Elkeserít a látvány. Elszakítom róluk tekintetem de más érdemesre méltó egyént nem találok. Érzem hogy kezem megremeg az előttem lévő asztal takarásában. Csak egy kérdés foglalkoztat. Hogy fogok így beszélni?

outfit

Éppen csak egy pillantnyi időm volt megnézni, kik jöttek el a fegyelmi tárgyalásra. Azt persze tudtam, hogy a Mungóból minden vezető pozícióban lévő személy a delegációja tagja volt… nem is ők foglalkoztattak, sőt nem is a nagynéném aggódó pillantása, aki a hátsó sorban ült és éppen csak egy másodpercre fordultam hátra, hogy találkozzon a tekintetünk. Ainsley és Zaire ott ücsörögtek középtájon.
Először persze Baxtert vettem észre, ahogy széles vállaival, hátra simított barna hajával és borostás arcával kitűnik a tömegből. A szemembe nézett. Lassan biccentett, jelezve: nem lesz semmi baj. Remélem igaza van – gondoltam és a vigyorgó Zaire arcára siklott a tekintetem. Nélküle képtelen lettem volna összeszedni az indokaimat, hálásan mosolyogtam vissza, aztán ugyanazzal a komoly arccal sétáltam tovább.
A katedra mellett kaptunk helyet. Én ültem le elsőnek, a beljebb eső székre, de mire Avery is helyet foglalt volna az ajtó ismét kinyílt. Fel kellett állnunk. A vizsgálóbizottság dísztalárban vonult be, csak bámultam a hosszú sort és az idegességtől hirtelen egyiküknek sem jutott eszembe a neve, pedig ismerősek voltak az arcok.
A bizottság feje állt fel, egy köpcös úriember, aki hangosan szónokolni kezdett: – Szigorú fegyelmi tárgyalás indul a január 16-án történt Szent Mungó béli kihágás végett, melynek elkövetői az itt megjelent Augustus Dion Pye végzett medimágus és Liam Griffith Avery, a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály hallgatója és a Szent Mungó gyakornoka követtek el. Kérem üljenek le! A két vádlott maradjon állva!
Ahogy a szavak elhangzottak a térdeim megremegtek. Az asztalba kellett megtámaszkodnom, hogy ne rogyjak össze. „Végzett medimágus… az vagyok, mégis bűncselekményt követtem el” – szólaltak meg a vádló gondolatok odabent. Az egész testem remegett a bűntudattól, ugyanakkor a gyengéd érzelmek is úrrá lettek rajtam… csak egy beteg, zavarodott ember volt, akin talán lehet még segíteni. Minden betegnek adni kell még egy esélyt – legalábbis én ezt tanultam, vagy ezt vallottam.
Ainsleyre pillantottam. Engem nézett. A tekintete aggodalmas volt, ugyanakkor szigorúan csillogott. Tudtam, miért… azóta az éjszaka óta ilyen, hogy az aurorok kiszálltak a Mungóba és gyanúba kevertem magamat. Reméltem, hogy ez nem kerül szóba ezen a tárgyaláson.
– Talán hallgassuk meg elsőnek Mr. Pye védőbeszédét! – javasolta aztán, így felé fordultam, elszakítva a tekintetemet Ainsley kék szemeiről. – Fáradjon előre, addig Mr. Avery foglaljon helyet!
Kisétáltam a terem közepére és bár kicsit lámpalázas voltam, úgy éreztem könnyedén elmondom a zsebembe rejtett jegyzetek nélkül is, amit akarok. A remegésem hamarosan elmúlt, végül is jártam én már ezen a helyen, tartottam már előadást, nem idegen a terep s ez még előnyt is jelenthet.
– Köszönöm, hogy meghallgatnak, hiszen most kettőnkért beszélek és közel sem akarom magamat menteni – mondtam és úgy fordultam, hogy Averyvel szembe kerüljek, a bizottság is kiválóan lásson, akárcsak a kísérők. -Nyilván már hoztak valamiféle döntést, hiszen alaposan megvizsgálták az esetet. Azonban kérem, most ne csak szakmai szemmel tekintsenek a történtekre. Hiszen ki ne akarna segíteni egy szenvedőnek, főleg ha az egy várandós asszony?
Elment a hangom egy pillanatra. „Ne legyél rosszul!” – magyaráztam magamnak és persze már megbántam régen, hogy nem reggeliztem. Minden porcikám haza vágyott a meleg paplan alá, a puha párnák közé. Nem akartam emberek közé lenni, ahogy lenéztem a kezeimre, szinte éreztem a szorítás emlékét rajtunk.
– Én voltam azon az éjszakán a rangidős medimágus a Mungóban – mondtam, még ha ez huszonhét évesen nevetségesen is hangoztt. – Nekem kellett döntést hoznom abban a helyzetben. Mr. Avery az én felügyeletem mellett tevékenykedett, nem önállóan. Ha valakit felelősségre kell vonni, az én vagyok és nem ez a fiatalember, aki csupán igyekezett a legjobb tudása szerint helytállni egy olyan helyzetben, amit egyikünk sem láthatott előre.
Most Liamra pillantottam és közelebb léptem hozzá. Egy rövidke pillanatra az embersereg felé fordultam és Baxterre pillantottam.
– Emmát én kísértem fel az emeletre. Mr. Averyt is magam keltettem fel a pihenőben és reménykedtem, hogy a segítségemre lesz. Végig mellette voltam, felügyeltem a mozdulatait és tanítottam, ahogyan más is tette volna egy gyakornokkal. Én döntöttem úgy, hogy világra segítjük a gyereket – folytattam. Egyenesen a szemébe néztem, ahogy megtámaszkodtam azt asztalon előtte. – Így történt, igaz?
Vártam, hogy mondjon valamit és csak reméltem, hogy nem kezd el hősködni. Nekem még mindig több esélyem van ezt az egész balhét magamra véve a Mungóban maradni, mint neki az egyetemen. Még mindig azt gondolom, hogy jelentőség teljes jövő áll előtte.
– Csak bízz bennem! – súgtam oda neki. Direkt alig artikuláltam, hogy más ne érthesse, amit egyedül neki szántam.  

zene: E - Trap




’ And I feel it running through my veins
And I need that fire just to know that I'm awake.
Erased, I missed till the break of day
And I need that fire just to know that I'm awake.’



☤

– Fáradjon előre, addig Mr. Avery foglaljon helyet! –
Jó hogy nem már Avery, leülhet…! Mint az iskolába és a dedóba! Kissé morcosan huppanok le a székre, ami persze baromi kényelmetlen. Komolyan fájt volna ezeknek egy normális széket az ember valaga alá adni? Jó hogy nem már fapriccs és egy dementorcsók a jutalma az embernek azért, mert talán tényleg elítélik. Máris úgy érzem magam mint egy bűnöző, mert máris úgy bánnak velem. És persze frusztrál a tömeg, a közönség, a sok éhes szempár. Igazból minden este, azóta hogy megtudtam mi vár rám – vagyis a mai nap – ezzel álmodom, de még így se sikerült megszoknom a szituációt. Valószínű sose fogom, ezért nem is gondolkodtam soha a tanári poszton. Nem nekem való a színpadi szereplés, azt meghagyom más bohócoknak…
Mint amilyen Pye is, mert egy percig még feszeng, aztán hirtelen, mint egy főnixmadár, feltámad hamvaiból. Ékes szónoklásba kezd és nyoma sincs az ideges félszeg kisfiús önmagának. Eleinte unottan helyezkedem el, kissé lezserebben mint illene, de hát pont nem érdekel. Talán ez is abból fakad, hogy egyszer már apám viselt dolgai miatt túl kellett esnem egy hasonló volumenű tárgyaláson és... ez már nem félemlít meg. Holott ez a pályámról szól és az életemről. Valójában persze hogy totálisan be vagyok szarva, de nem adom meg az örömet hogy lássák is rajtam. Ó de mennyire hogy nem!
Viszont Augustus meglep és most már kíváncsisággal figyelem őt, minden mozdulatát. Kezem az asztalon pihen, ujjaimmal ritmikusan dobolok, mindig másikat érintem az asztal lapjához.
– Nekem kellett döntést hoznom abban a helyzetben. Mr. Avery az én felügyeletem mellett tevékenykedett, nem önállóan….-
Kedvem lenne hangosan felröhögni és egy elképedő felszisszenés hagyja el a szám, ami kétkedő nevetésfélébe torkollik. Ugyan már! Ki veszi be ezt a maszlagot? Nem akasztom meg ezzel a monológot és a bizottság sem. Vagy nem tűnik fel nekik a reakcióm vagy szándékosan nem vesznek róla tudomást. Igaz becsmérlő gesztus volt, de Augustus túloz. És a mese, amit körít nagyon is hihető lenne, ha nem velem esik meg mindaz, ami történt. Mert hogy valójában egy büdös szóval nem segített ki nemhogy tanácsokkal látott volna el… Szóval tulajdonképpen lehettem volna akár egyedül is. Habár akkor lelki erőm valószínű nem lett volna a dologhoz, na mindegy.
-… Mr. Averyt is magam keltettem fel a pihenőben és… -
Na egy dolog, ami végre igaz is! Dünnyögöm magamnak, fel se tűnik hogy félig hangosan motyogok. Kábé úgy festhetek, mint egy félőrült. Mindössze a felém tornyosuló alak ébreszt fel kalandozásomból, amitől kissé összerezzenek. Csak ő láthatja.
– Így történt, igaz? –
Mi? Hogy? Mivan?
Dehogy!
Kedvem lenne tiltakozni és már nyitnám is a szám, mikor hallom a halk morgást. Csak én senki más.
– Csak bízz bennem! –
Ez megakaszt és felpillantok Augustus szemébe. Kék íriszeim összekapcsolódnak az övével és a perc töredéke alatt mérlegelnem kell. Szép dolog hogy elvinné a hátán a balhét. És ha egy gyáva féreg lennék bele is mennék. Sőt, még a józan ész is ezt diktálná, hisz elég kényes számomra a szituáció. Utolsó évem és mindezt elvesztegetni csak azért, mert rosszkor voltam rossz helyen…
Biccentek egyet neki, ami válasz a szavaira és csak ő láthatja annyira apró. Miközben felállok.
Kezem a hátam mögött összekulcsolom csak úgy, mint Pye és az ujjaim keresztbe teszem.
- Valóban így történt elnökasszony… - pillantok a katedrán ülő nőre, aki az elnöki szerepbe tetszeleg. A tömeg egyszerre morajlik fel halkan a szavaimra. Egy torokköszörüléssel azonban még hangosabban folytatom.
- De sajnos ez csak részben igaz. Augu…Mr. Pye semmilyen tanáccsal nem látott el engem a….az eset alatt..– valami ostoba oknál fogva belepirulok a gondolatba hogy kimondjam a szülés szót ennyi ember előtt. -… szóval tulajdonképpen minden döntést én hoztam meg. Ami miatt vállalom a következményeket! –
Az utolsó mondatom jeges. A gyomrom egy másodpercre felenged. Túlestem a legnehezebben, de tudom hogy most jön a java. Érzem a társam bosszús tekintetét magamon. Kedvem lenne ránézni és vállat vonni, de megállom. Persze a csend eddig tartott, mert hangos harsogás tör ki több helyen is a teremben. Van, aki mintha azt ordítaná hogy büntessék meg, más meg csak jajveszékel… Végül egy hangos női orgánum válik ki jelentőségteljesen a tömegből.
- Jól tudom, hogy maga, Mr. Avery, mesterképzésen a jövőben a szülészeti medimágia szakirányt akarja választani? –
A kérdés meglep és letaglóz. Nem sok embernek említettem ezt és… szemeim nagy nehezen befókuszálják a nőt, aki a fekete kosztümben kecsesen de határozott arccal néz rám. Mrs. Dean arca nem árul el semmit, ugyanakkor mégis…
A csend hirtelen ül a teremre. Érzem hogy mindenki rám vár és egy pár pillanatig nem tudok megszólalni. Végig a nő szigorú arcát nézem belőle merítek erőt, főleg a szemeiből, melyek oly ravaszkásan csillannak meg. Megköszörülöm a torkom és mondom ki a szavakat, magam sem tudom hogy.
- Khm… nos, tulajdonképpen igen… gondolkozom rajta… -
- Akkor ez egy jó gyakorlás volt magának. –
A kijelentésére hangos nevetés tör ki. Mrs. Dean elmosolyodik, majd nyugodt mozdulattal végig simítva szoknyáján leül és keresztbe veti lábait miközben megpörgeti az ujjai között a tollat amit fog. Még itt is jegyzetel… ?
Nem tehetek róla de az én arcomra is kiül egy kaján félmosoly. Olyan, amit imádnak a lányok. Lepillantok zavartan majd fel a bizttoságra de rájövök, hogy nem kellett volna. A mosolyom zavarba csap át és rám jön a feszengés. Ez ugyanis cseppet sem vicces dolog. Talán a villódzó tekintetek jóvoltából vagyok ennyire feszült újra, amelyek csöppet sem barátságosak, vagy a nyilvános nevetés miatt, ami igaz, nem ellenem irányul, mégis olyan, mintha kifiguráztak volna. Érzem, hogy kezdek egyre nagyobb zavarba kerülni és inkább lepillantok újra a földre. Augustus lakkcipőjét fixírozom, ami egyszerre undorító ugyanakkor mégis illik hozzá. Nevetséges ez a kettőssége…
Csak lenne már vége…
Fohászkodom, de hogy miért vagy kihez azt nem tudom megmondani.

outfit

Megremegett a térdem ismét, ahogy az asztalnak támaszkodtam ismét. Liam felkelt, a háta mögött tartotta a kezét és belekezdett a saját monológjába. A szívem kihagyott egy ritmust... értettem mi ez, hősködni akar vagy legalábbis tisztességesen állni a bizottság előtt, de az az érzésem támadt, hogy vakmerőségében butaságot tesz. Kettőnk közül én voltam abban a helyzetben, hogy könnyen elvittem volna kettőnk helyett is az ügyet, igen tudom, neki van neve és emiatt támogatói is, de ettől függetlenül csak egy gyakornok.
Zaire arcát kerestem a tömegben, de éppen csak a feje búbját pillantottam meg. A mellette ülő Baxtert szúrtam csak ki. Könnyedén a többiek felé emelkedett nyúlánk termetéve. Még mindig aggódott, de most már titkolni sem próbálta előttem.
A tömeg egyre hangosabb volt, mintha egy színdarabban elképzelhetetlen csavar történne. Visszafordultam Avery felé, most éppen csak egy pillantásra méltattam, majd visszasétáltam a helyemre. A székem támláján volt már a kezem, mikor megmerevedtem a mozdulatban.
- De sajnos ez csak részben igaz. Augu…Mr. Pye semmilyen tanáccsal nem látott el engem a….az eset alatt...  szóval tulajdonképpen minden döntést én hoztam meg. Ami miatt vállalom a következményeket!
– Ne csináld ezt! – hajoltam a füléhez. – Semmi értelme feláldozni magadat egy ilyen kis hiba miatt!
Végül egy nő szólalt fel a tömegből. Nem néztem rá, csupán a hangját hallottam, a nevetést, amit kiváltanak a szavai.
Rosszul voltam, koncentrálnom kellett, hogy ne kezdjek el öklendezni és essek össze azonnal. Egyszerre voltam ideges, rémül és bezárkózott a belső világomban, amiben még mindig ott égett a megalázottság. Én embereken segítek, ennek a nőnek is segítettem a szülésnél, akárcsak Avery... erre megtámadnak, bár túlélem, de most ezzel a kínos helyzettel kell szembenéznem. Apám nem így akarta volna ezt. Örült, amikor a hivatását választottam, azt mondta boldog leszek és élvezni fogom... de már nem tudom, mit gondoljak.
A következő pillanatban már csak azt láttam, hogy Liam nem mosolyog, a padlót bámulja zavartan. „Mondanom kéne valamit! Gyerünk... ” – határoztam el magamban, de túl hosszúra nyúlt, mire ki tudtam nyitni az amúgy teljesen kiszáradt számat.
– Mr. Avery remekül helyt állt – gyenge lett a hangom, de a csendben talán tisztán hallotta a tömeg. Gyorsan megköszörültem a torkomat, hogy folytassam a beszédet: – Mrs. Abney még egy köszönő levelet is eljuttatott a Mungóhoz, amiért a gyermeke épségben jöhetett a világra. A pergamenen azt is megemlítette, hogy Liam Augustus Abney-ként keresztelték meg a kisfiút... kell ennél nagyobb bizonyíték a bizottságnak?
A mellettem álló gyakornokra pillantottam, aki erről valószínűleg nem tudott. A levelet nekem címézték és Emma kért, juttassam el hálás szavait Laimhoz is. A levél azonban nem hozzá, hanem a bizottsághoz került miután Smethwyck is megnézte és úgy döntött, ez még az előnyünkre válhat.
– Liam, amit tettünk... amit tettél, helyes volt – érintettem meg barátságosan a vállát. Kicsit meg is ütögettem, mintha nem lennének itt az emberek és a bizottság körülöttünk. – Sokszor szenved az ember azért, ha helyesen teszi a dolgát.
Ahogy visszafordultam a katedra felé, nem tudtam eldönteni, mit is olvashatok lesz az ott helyetfoglaló boszorkányok és varázslók arcáról. Többen szigorúan méregettek, míg mások szemében talán csillogást véltem felfedezni... de valahogy nem állt össze a kép arról, mit is gondolhatnak most.
– Akárhogyis volt, nekem kellett volna megállítanom, ha a helyzet úgy kívánja, de erről szó sem volt.
Remegés futott végig mindent pocikámon. Éreztem, ahogy elsápadok.
– Jól van, Mr. Pye? – hangzott el a kérdés, mikor elvesztettem az egyensúyolmat.
„Maradj talpon!” – szóltam magamra, de valójában anyám szigorú hangját hallottam a fülemben. Ő persze semmit sem tudott a történtekről, egyszerűen nem akartam ebbe belevonni. Túl sok volt hirtelen minden. Talán aggódott volna, talán megijed, nem tudom. Csupán meg akartam kímélni az ügyeimtől.
– Igen, csak le kell ülnöm... – bólintottam és visszahuppantam a helyemre.
– Kérnénk egy pohár vizet, Mr. Pye-nak!
A tömeg felé néztem. Baxter és a nagynéném felkeltek és pontosan ugyanaz az arckifejezés jelent meg mindkettejük arcán.

zene: R -  Invincible




’ And I feel it running through my veins
And I need that fire just to know that I'm awake.
Erased, I missed till the break of day
And I need that fire just to know that I'm awake.’



☤

Pye szavait meg se hallom. Vagyis de, nagyon is meghallom és nagyon is bosszantanak. De úgy döntök, hogy nem veszek róluk tudomást. És miért? Mert akkor egy gyáva féreg lennék. Elrejtőzve ostobán más háta mögött és élhetnék egy satnya életet az árnyékban. Nem, nem ezt akarom. Lehet apámba nem szorult sok gerinc csak zsugoriság de a családom attól még aranyvérű és tudom mit jelent ez. Tudom mi a kötelesség és mi a vele járó felelősség. Ha valaki, olyan mint én megúszhatja, mert megúszhatja, akkor az régen rossz. Lehet nem velem kezdik el a példát statuálni, sőt, kifejezetten remélem, de nem várom el mástól hogy tartsa értem a hátát. És az nem Augustus lesz. Amúgy se szeretek tartozni senkinek, de egyenesen vérlázítónak tartom azt a gondolatot hogy ő vigye el a balhét egyedül. Szóval kimondom a szavakat és valahol a lelkiismeretem megnyugszik. De az idilli béke egy messze lévő távoli fogalom, aminek illúziója ábránd még számomra.
– Mr. Avery remekül helyt állt! –
Nem pillantok fel rá, mert zavarba jövök a méltatásától. Nem akartam ezt sem. Nem akarom hogy itt sorolja mekkora érdemkeresztes lovagnak képzel mert nem vagyok az. Valljuk be, összebénáztuk ketten. Vagyis főleg javarészt én meg Emma. És az is mák volt hogy semmi komplikáció nem lépett fel. Mert hát nem tudtam megállni és utána olvastam, hogy mik is történhettek volna. Gyorsan elodázom a képeket, amik az agyamba vetülnek, mert érzem hogy totálba rosszul leszek. Inkább lehunyom a szeme és beletúrok a hajamba. Közbe a társam újra beszélni kezd és a szavai lassan eljutnak a tudatomig. A mozdulat abbamarad, és fejem felkapom. Tekintetem rá szegezem.
Ez most viccel velem?
A döbbenet totálisan kiül az arcomra. Sajnos pocsék színész vagyok, szóval ha valaki azt merészeli hinni hogy mennyire jó színpadias szereposztást nyújtok a bamba meglepett félként azt ki kell ábrándítanom. A tömeg zúgolódni kezd én viszont csak a bennem visszhangzó szavakra koncentrálok.
Liam Augustus Abney...
Rólam nevezte el... rólam...rólam!!!
A mellkasom dagadna a büszkeségtől más körülmények közt, most azonban a benne rekedt levegőt próbálja kifújni vagy beszívni fogalmam sincs. Még mindig nem fogom fel a dolgot, és azt hiszem hogy szórakoznak velem. Még az erős hátba verés se segít, habár a kezem már nem a hajamat túrja hanem élettelenül lóg testem mellett.
Ez most komoly? Tényleg rólam nevezte el? De... de ... miért?
Totális zavarba jövök és most már tényleg zavar a millió szempár, amik rénk szegeződnek. Ez annyira bizalmas dolog a számomra, hogy nem vagyok képes megosztani mással és nem is akarom. Ezek az én érzéseim az én döntésem az én életem és... a fene egye meg, miért nem tudtam róla? Miért nevezte el rólam?
Az elismerés persze jól esik, már Emma részéről persze, de akkor is szólnia kellett volna. Miért itt kell megtudnom? Miért nem mondta el Pye? A harag hirtelen önt el, és nem tudom kontrollálni. Nem sok választ el attól hogy itt, ennyi ember előtt kérdőre vonjam azzal hogy ráordítok, de a bekövetkező események meggátolnak. Ugyanis majdhogynem elesik. Még jó hogy nem vagyok messze és pont elkapom a karját.
- Pye! –
Hangom félhangos, ahogy a nevét kiáltom, miközben megtámasztom és miután látom hogy nagyjából stabil elengedem ő pedig leül.
-  Nos, ennek fényében azt hiszem jobb ha nem húzzuk tovább a dolgot. Eljött hát a döntés pillanata. –
Néma csend telepszik a teremre, és Mrs. Dean arcát keresem a tömegben. Meg is találom de ő mintha szándékosan kerülné a tekintetem. Furcsa. Közben befut a pohár víz is. Idegesen ülök le Augustus mellé, mert miután majdnem felnyalta a bizottság előtt a padlót tutira nem kérik meg, hogy megint állva hallgassa a döntést.
Fogalmam sincs hogy zajlik ez egész pontosan így kíváncsian figyelek, miközben véletlen észreveszem anyám aggódó tekintetét is. A francba! Érzem, hogy összezsugorodom a hirtelen feltámadó szégyentől. Basszus, ne!
- Kérek minden jelenlegi bizottságtagot hogy emelje a kezét ha úgy ítéli hogy az itt megjelentek a bűnösség vádjának felmentése alól szavaz. –
A mély csend változatlan kong a levegőben én pedig érzem, hogy ez az a pillanat, amikor végleg lelöknek a szakadék széléről. A kérdés az mennyire jó-e ez számomra. Na és persze hogy hogyan is fogadom. Érzem hogy idegeim feszülésig pattannak és hogy nem bírom ki. Egyszerűen nem. Lehunyom a szemem mikor a kezek a levegőbe emelkednek. Nem tudom és nem akarom látni. Azt hiszem azért, mert akkor életem hátralévő minden egyes napján ez a pillanat kísértene és nem bírnék még többet elviselni.... még egy mumus lenne az éjszakában. Így is pont elég az, ami van. Az ostoba eljegyzési parti és.. Emily Moira Dean ajkainak íze az enyémen...

outfit

Hálásan pillantottam Liamra, mikor elkapta a karomat és segített megállni a lábamon. A székbe huppanva is hosszú percekbe telt, míg összeszedtem magamat. A tekintetemet Baxterre emeltem és lassan, bólintva jeleztem: „Minden rendben.” Válaszként biccentett egyet, majd sóhajtozva leült. A nagynéném csak gyengéden elmosolyodott és ő is helyet foglalt.
– Nos, ennek fényében azt hiszem jobb ha nem húzzuk tovább a dolgot. Eljött hát a döntés pillanata – hallottam meg az elnökasszony szigorú hangját.
Eközben a pohár víz is az asztalra kerül. A pohárra fonódnak az ujjaim. Finoman megforgattam, majd a számhoz emeltem és éppen csak egy félkortyot engedek belőle a számba. Többet nem tudnék meginni egyszerre, mintha a torkom, a gyomrom teljesen összeszűkült volna. A feszültségemre jött hirtelen izgalom pedig, mintha oldódni kezdene.
– Sokat bizonyítottál, nem lesz gond… – mondtam Averynek, aki valószínűleg nem is velem foglalkozott.
Láttam rajta a feszültséget, ezért inkább elfordultam. „Szegény fiú, még nem is volt medimágus igazán és máris ennyire meghurcolják” – gondoltam és lehajtottam a fejemet. A poharat és a kezeimet néztem. Annyira reszkettem, hogy a víz megállás nélkül mozgott.
– Kérek minden jelenlegi bizottságtagot hogy emelje a kezét ha úgy ítéli hogy az itt megjelentek a bűnösség vádjának felmentése alól szavaz.
A szavak egy pillanatra beöltötték a terem csendjét. Furcsa volt, mintha az általában rövidke percek most megnyúltak volna. Végig néztem a vizsgálóbizottságon, a szigorú arcokról semmit sem tudtam leolvasni… de hamarosan a magasba lendült az első kéz. A szívem nagyot dobbant, ahogy lendült a második, a harmadik és hamarosan a sokadik. „Fele-fele volna?” – elmélkedtem, hirtelen nem tudtam megállapítani, de boldogsággal töltött el, hogy az elnökasszony is ebbe a csoportba tartozott. Halvány mosollyal nyugtáztam a gesztusát, mikor találkozott a tekintetünk.
Hamarosan felszólították, hogy a bűnösség mellett kiállókat is: emeljék fel a kezeiket. Számolni akartam, de az agyam képtelen volt erre abban a pillanatban. Az izgalom elfeledtette velem a testem minden baját, a Mungóban történt borzalmakat… csak az érdekelt, hogy mindketten megússzuk ezt most.
– A bizottság meghozta a döntést az eset kapcsán – jelentette ki a nő. – Kérem, mindenki álljon fel! Mr. Pye, csatlakozhat hozzánk, ha úgy érzi képest talpon maradni.
Biccentve álltam fel és megint a tömeg felé néztem. Asinley mosolygott – ez értettem meg elsőre –, a hatalmas tömegben Bell néni törékeny alkata elveszett. Őt nem láthattam. „Ezek szerint…” – kezdtem volna elgondolkodni a történteken, mikor folytatódott az ünnepélyes lezárása a fegyelmi tárgyalásnak.
Valójában csak ekkor döbbentem rá, hogy nem is tudom, mióta vagyunk itt. Nem pillantottam az órára, pedig pontosan a katedra felett lógott. Ekkor sem emeltem fel a tekintetemet rá. Az elnökasszonyt figyeltem. Még mindig szigorú volt az arca.
– Augustus Dion Pye-t és Liam Griffiths Averyt ezennel, a teljes bizottság nevében felmentem a vádak alól.
Valami cikornyás monológba kezdett innentől, de nem figyeltem rá. „Vége! Vége! Vége!” – ez járt a fejembe és most őszinte mosoly ült ki az arcomra. A megkönnyebbülés hirtelen jött, mintha egy nehéz táskát tettem volna le, ami már régóta húzta a vállaimat és már nehezemre esett volna egyenesen járni. Most azonban a fájdalmas porcikáimat ismét kinyújthattam, olyan volt, mintha egy új ember lennék.
A bizottság hamarosan elhagyta a termet. Az addigi csendet izgatott morajlás váltotta fel. A hallgatóság közül néhányan kis csoportokat alkotva beszélték meg a fegyelmi tárgyalás részleteit, mások pedig a katedra felé indultak meg. Bell néni és Smethwyck is erre tartott, de Ainsley és Zaire is mozgolódásba kezdtek.
– El sem hiszem, hogy sikerült – a hangom túl hideg volt ahhoz képest, amit belül átéltem az elmúlt percekben.
Bell néni hirtelen ölelt át, majd aggódva tapogatta végig az arcomat. Zöld szemei aggódva fürkésztek, miközben Smethwyck éppen csak hátba veregetett – tőle nem is váltam volna komolyabb érzelemnyilvánítást.
– Most már minden rendben van – mosolygott rám, aztán Liam felé fordult. – Mr. Avery, szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen nagyszerű fiatalember nem fosztottak meg a céljaitól.
Bell néni le sem tagadhatta volna, hogy mennyire megkedvelte Liamot. Persze egy jó képű fiatalember még az ő szívét is könnyen megdobogtatta. Szinte már vártam a pillanatot, hogy mikor kezdi el neki mesélni a kalandjait.
– Ez így igaz – helyeseltem és Avery arcát fürkésztem. Reméltem, hogy ő is legalább annyira megkönnyebbült, mint én. – Remélem, hogy a gyakorlati időd egy részét szeretnéd mellettem tölteni… még mielőtt a szülészet felé fordulnál persze. Mr. Smethwyck, mit gondol?
Azt nem tettem hozzá inkább, hogy ezúttal tanácsokkal is ellátnám. A szülés idején talán nem segítettem neki eléggé, ezt elismerem. Sőt, talán magára is hagytam valamennyire... dehát még sosem volt dolgom gyakornokkal és amikor én az volt, Smethwyck sem volt különösebben a helyzet magaslatán.
– Ha Mr. Avery is szeretné részemről nincs akadálya. Az elkövetkezendő hónapokban úgyis szükségünk volna egy ilyen talpraesett fiatalemberre – biccentett.
Megéreztem a vállamon egy kezet. Még ruhán keresztül is éreztem azt a forróságot, ami annyi erőt szokott adni a legnehezebb pillanatokban. Lassan fordultam meg. Zöld szemem hamarosan megtalálta Ainsley arcát.
– Jól vagy? – kérdezte halkan. – Nem szeretem, ha túlhajtod magadat.
Csak bólintottam és visszafordultam a társaság felé. Valójában ez az egész nem rólam szólt, hanem Liamról. Kettőnk közül neki volt fontosabb ez a tárgyalás, előtte még annyi minden áll.

zene: Diplo - Revolution




’ And I feel it running through my veins
And I need that fire just to know that I'm awake.
Erased, I missed till the break of day
And I need that fire just to know that I'm awake.’



☤

A percek kínzó lassúsággal telnek. A szemem szorosan behunyom és csak a sötétséget látom. Hallani persze sajnos attól még hallok. Szinte érzem a visszafojtott indulatokat, amik mintha egyszerre törnek ki. Mintha hullámozna felém Augustusból is az idegesség, és érzem hogy menten felrobbanok magam is. Csak az ő szavaira tudok gondolni. Valóban sokat bizonyítottam? Nem, nem hiszem. Nem érzem. Tény hogy Mrs. Dean szavai talán némi racionalitásra világítottak rá, de biztosra veszem, hogy nem meggyőző a dolog. Igazából magamban már félig-meddig elkönyvelem a veszteséget. Ám mielőtt lehetőségem lenne eltűnődni hogy mi a búbánatos fenéhez is kezdek az életemmel, hogy a hippogriff rúgná oldalba, addigra közlik hogy álljuk fel. Kelletlenül lököm hát hátrébb a széket és teszek eleget, miközben kinyitom kék íriszeimet. Komoly arcok néznek vissza rám és mikor közlik az ítéletet nem hallok a saját fülemnek.
Percekig csak némán meredek magam elé. Pislogok, mert az még megy. Észre se veszem a mosolygó elnököt. Első mozdulatom hogy zavartan túrok bele a hajamba és vakarom meg a fejem. Akkor most mi van? Folytathatom az egyetemet? Nem kaszáltak el? Komo....
Megakaszt egy erős hátbavágás és egy ölelés. Satuként szorít meg percekig, és a hangok melyek élesek és hangosak, lassan úsznak be a tudatomba. Amint lehetőségem nyílik rá, eltolom magamtól az illetőt, aki nem más mint a széles hófehér vigyort villantó szobatársam.
- Megvan G! Sikerült! Azt hittem bedarálnak de nem!!! -
Utálom ha így hív, de mindig ezzel cukkol. Most még ezt sem bánom. Vigyora rám is átragad, eleinte félszegen majd egyre magabiztosabban. Lassan realizálom a tényt és a szívem megkönnyebbül egyetlen röpke pillanat alatt. A szöszke Sunny-t is megpillantom, aki elégedetten mosolyog és biccent felém. Nevetnem kell miközben barátom hangosan kiabálva éltet hogy meg kell ezt ünnepelni. Észre se veszem hogy kisebbfajta tömeg alakul ki körülöttem. Ismeretlenek ráznak velem kezet és magam sem tudom miért. Anyámat nem látom, ahogy Mrs. Dean-t se. Pedig feltett szándékom megköszönni neki, a segítséget.
Helyette azonban felém fordul Pye nagynénje őszinte örömmel tekintetében.
– Mr. Avery, szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen nagyszerű fiatalember nem fosztottak meg a céljaitól. -
- Ez így igaz! Remélem, hogy a gyakorlati időd egy részét szeretnéd mellettem tölteni… még mielőtt a szülészet felé fordulnál persze. Mr. Smethwyck, mit gondol? -
Válaszolni se marad időm, mert Augustus rögvest válaszol. Valahogy az eddig köztünk lévő emberek eltűntek, amit cseppet sem bánok. Meghatnak a szavai és hirtelen szólni sem tudok. Nem is kell, mert az idősebb medimágus válaszol a felé tett kérdésre.
– Ha Mr. Avery is szeretné részemről nincs akadálya. Az elkövetkezendő hónapokban úgyis szükségünk volna egy ilyen talpraesett fiatalemberre. -
- Köszönöm, ez aztán igazán megtisztelő lenne! -
Nyögöm ki végül és most már vigyorgok, mint a tejbetök. Sőt, a hirtelen jött öröm annyira elbódít, hogy még Pye-t is megölelem egy suta mozdulattal. Egy hátcsapást is mellékelek hozzá, de szavakat nem bírok kinyögni. Habár kedvem lenne viccelődni, hogy több éjszakai műszakot nem vállalok vele és még egy szülést se ha nemgond, de nem találom a megfelelő szavakat hozzá. Miközben elengedem őt egy finom kéz karol belém oldalról és oldalra pillantva meglátom anyám könnyes arcát. Nevetve csókolom meg az arcát, miközben hallom, ahogy Summer hangos ábrándos sóhajt hallat a látványra. Persze a nőknek ez gondolom totál megható.
A pillanatok, mint amilyen ez is, gyorsan tovaillannak, és mire feleszmélek már újra Dylan kezét érzem a vállamon miközben viccesen a gyomromba bokszol.
- Na haver! Hát ezt meg kell ünnepelni! Vessük le az ostoba maskarát és irány a kocsma! Az első kört én fizetem, meg a lányokat is…! -
Csak egy hangos röhögésre futja miközben Sunny és két másik barátnője hangosan felhorkantanak és a szemüket forgatják. Oldalra pillantok, anyám végigsimít az arcomon és tudom, ez a búcsú. Hazamegy. Arcomról eltűnik a mosoly és bólintok. Újra a néma, jól megszokott társalgás. Ez a nap most az örömé, és azt akarja élvezzem ki. A fene egye meg, meg is teszem. Nézem egy pillanatig távolodó alakját, majd Augustus felé pillantok.
- Velünk tartasz? -
Kiáltok felé, túlharsogva a miket körülvevőket. Remélem igen lesz a válasz. Rá is rá férne egy szíverősítő, az talán feloldaná a sápadtságát és a merevségét. Rám meg aztán plane. És ismerve ezt a társaságot biztosan nem fogok ma józan maradni, de nem is bánom. Most az egyszer abszolúte nem.

outfit

A fegyelmi tárgyalást követő néhány perc olyan volt, mintha hosszú idő után újra rendesen kapnék levegőt, mintha csak egy hatalmas követ görgettek volna le a mellkasomról. Megszűnt a nyomás a tűdőmön, a bordáimon és az egész testemen. Eszembe sem jutott a Mungóban rám támadó alak. Talán ez a tárgyalás volt a kulcsa annak, hogy ismét a régi legyek… hogy visszatérjen az erős Augustus.
Csendesen néztem végig a Liamot körül ölelő kis társaságon. Bár én sosem tartoztam kifejezetten a népszerű diákok közé, a magam baráti köre mindig megvolt… ez a kis jelent azt idézte fel bennem, amikor még Gregory és Zaire is a mindennapjaink része volt és nem csak ketten voltunk Ainsleyvel. Milyen régen is volt már, hogy az egész csapat összegyűlt, pedig baglyot rendszeresen váltunk.
Zaire arcát kerestem. A nagynéném mellett állt. Hálám jeléül biccentettem felé. Nélküle még ennyire sem lettem volna felkészült. „Egy barátért mindent” – olvastam le a szokásos mondatot az ajkairól, ahogy rám mosolygott.
– Na haver! Hát ezt meg kell ünnepelni! Vessük le az ostoba maskarát és irány a kocsma! Az első kört én fizetem, meg a lányokat is…! – hallottam meg Liam egyik barátjának a hangját.
Nem foglalkoztam vele, mert Ainsley közben mellém lépett és egy pillanatra elvesztünk egymás tekintetébe. Láttam rajta, hogy valóban aggódott, amit nem is igazán tudtam hová tenni magamban… A Mungóban történtek óta ilyen, habár fogalma sincs, valójában min mentem át.
„Miért?” – csak ez a kérdés foglalkoztatott. A kapcsolatunk már hat-hét éve tart, de sosem fordult igazán komolyra. Talán az utóbbi időben kicsit jobban ragaszkodtam hozzá. Sokszor aludtam nála, ha féltem egyedül, főleg az elmúlt pár napban… időnként ő is megfordult a házamban, de ez még az előbbinél is sokkal ritkább volt.
– Kösz, hogy eljöttél – mondtam egy kicsit zavartan, de olyan halkan, hogy csak ő hallhassa meg.
– Sosem hagynálak magadra egy ilyen helyzetben – válaszolta és végig simított a borostás arcán. – Ma nagyon sok munkám van… csak hajnalba érek haza.
Bólintottam, bár nem tudtam hová akar kilyukadni.
– Menj a lakásomba, jó? – a kezembe nyomta a kulcsot.
Valójában nem volt választási lehetőségem, de nem is bántam. A legkevésbé sem volt kedvem hazamenni és egyedül ücsörögni a kanapén vagy az ágyamon, hogy a kandallóban ropogó tüzet bámuljam. A gondolataim általában ilyen magányos órákba terelődtek arra az alakra és egésznap gyötörtek utána.
– Velünk tartasz?
A kérdést Liam tette felé. Önkéntelenül felé fordultam, habár fogalmam sem volt, hogy nekem szánta. A tekintete azonban egyenesen rám szegeződött és egy kicsit ez meg is lepett. „Úgy tűnők, mint aki alkohollal és nőkkel szokott lazulni?” – gondolkodtam el. Ezen egy picit mosolyognom kellett, oldva az arcomra kiülő komolyságot.
– Hát én… – kezdtem volna valami kibúvót találni, de Ainsley a kezét a vállamra tette.
Éreztem, hogy a fülem hegye ég. Eddig soha nem érintett meg mások előtt. Rá pillantottam. Csupán az a levakarhatatlan mosoly volt az arcán, amivel őrületbe kergette a lányokat a Roxfortban. Persze így érettebb fejjel is jól állt neki ez az arckifejezés, de engem biztosan nem ezzel vett le a lábáról. Én ismertem őt, a külsőségek egyszerűen nem számítottak. „Levett a lábamról?” – már a puszta gondolattól tovább vörösödött a fülem.
– Persze, hogy elmegy – mondta és megpaskolta a vállamat.
– Hát… végül is jól esne valami ital – egyeztem bele.

Köszönöm a játékot!