Keresetlen Komédiás Kamaraszínház

[Fallosz és kentaur]

Egy nem túl nagy színház, 365 fős nézőtere így is alig szokott megtelni az előadások alkalmával. A színpad kör alakú, és a nézőtér spirálosan van kialakítva körülötte a jobb akusztika kedvéért. Ezek az előadások rendszerint hihetetlenül látványosak, leginkább azért, mert mágiával bármit meg lehet tenni.

Az előadók kis társulata szívesen fogadja az ifjú tanítványokat. Az, hogy miként jelenítik meg a legtöbb elképzelhetetlennek tűnő darabot, műhelytitok, de annyi tudható, hogy minden csupán illúzió.

Éppen játszott darabok:

Fallosz és kentaur

Fortuna és a herceg

[GIACOMO]

GIACOMO



outfit

Life is a theatre set in which there are
but few practicable entrances.

Néma bámultam fel az asztal mellett fölfelé törő falon. Nem volt olyan elegáns ez a színház, mint ahova gyerekként rángattak el a szüleim, mégis minden apró repedésben ott volt a történelem, amit maga mögött tudhatott az épület. Apám biztosan jót röhögne rajtam, ha tudná, milyen nehezemre esik teljesíteni a „kérését.” Nem, közel sem ez volt a legjobb szó arra, amit rám hagyott, mert hogy az nem pénz volt vagy éppen a hatalmas vagyon, amivel a családunk generációkon át rendelkezett. Én lettem volna az egyedüli örökös… igen lettem volna, hiszen apám kérése szerint csak akkor juthattam az örökségemhez, ha valamibe befektetek. Gondolom nem bízott benne, hogy valaha is képes leszek tisztességes munkából megérni, már csak azért is, mert olyan más voltam, mint ők. Ezt azóta éreztettem velem, hogy megérkezett a roxfortos levelem tizenegy éves koromban. Kellett neki egy kis idő, míg belenyugodott. Az iskola után támogatóbb lett, mikor látta, hogy megházasodom. Az unokáját pedig gond nélkül elfogadta. Azt hittem sínen vagyunk, rendben a kapcsolatunk… hiszen anyám is mindent megtett ezért, végig asszisztált. Ő bízott bennem egyedül igazán. Aztán jött a fekete leves, mikor megtudták, hogy nem voltam mindig egészen tisztességes, hogy olyan dolgokkal szereztem magamnak súlyos összegeket, amiket a magunk fajta nem engedhetne meg. A varázslóvilágban csempésznek lenni kifizetődő, főleg, ha nem egy auror is az ember markában van. A tiltott holmikra mindig is hatalmas kereslet volt, a háború alatt pedig csak még inkább megnőtt az érdeklődök száma… az volt a szakmám csúcspontja és vége is. Különös mennyire össze tudott fonódoni a kettő.
Megkevergettem a csorba bögrében felszolgált kávémat, ahogy tekintetem az ócska kis asztalra vándorolt vissza, ami mellett már jó pár perce ücsörögtem. Valamivel korábban érkeztem a megbeszéltnél, hogy még legyen időm összeszedni a gondolataimat. Persze most sem voltam egyedül, mint általában. A két hatalmas gorillám ott ácsorgott mögöttem, figyelve minden mozgásra. A nagyobbik keze ott pihent a széken támláján, hátha menekülnünk kéne. Cartwright emberei bárhol ott lehetnek elvégre. Azonban fejben most régen nem azzal az ostoba kis csetepatéval foglalkoztam, amit úgy fogok félre sodorni, mintha soha nem is kéne… a pénzemet akartam, mindennél gyorsabban. Ezért pedig lassan bármire képes voltam.
Talán kicsit a szüleim emléke dolgozott bennem, mikor úgy döntöttem, hogy egy színházba fektetem be a vagyon egyrészét. Gyerekként nem egy előadást élvezettel ültem végig, egyik oldalon anyám ücsörgött mindig a legszebb ruhájában és olyan finom illata volt, hogy még a mai napi fel tudom idézni. A másik oldalamon apám. Tudtam, hogy a szüleim házassága csak egy elrendezett szerelem volt… és rajtam kívül senki és semmi sem tartja össze őket. Apám beleszeretett az egyik színésznőbe, de mindig csak távolról csodálta. Nem kockáztatta volna meg, hogy szeretőt tartson. Ezért aztán egy idő után kettesben is elmentünk, hogy megnézzük a szőke szépséget és ez tizenegy éves koromig töretlenül tartott. Nem zavart a tudat, hogy nem az anyámat szereti… vagy csak nem fogtam fel igazán. Mit számít már! Évekkel ezelőtt volt. Most az számított, hogy Hertfordshire kis színházának, mely a Keresetlen Komédiás Kamaraszínház nevet viselte, adományozhassak némi pénzt. Persze ezt némi feltételhez óhajtottam kötni, amit máris kifogásolt a vezetőség, holott nem lett volna másról szó, minthogy egy általam kezdeményezett darab is a repertoárba kerüljön. A meggyőzéshez úgy tűnt kevés vagyok egyedül én, na meg a pénzösszeg, amit ajánlatként tettem. Ezért más módszerhez kellett fordulnom.
Néhány előadásra ültem be csupán, azt is a Gringottsból szerzett kölcsönökből és az aprócska bevételemből fedeztem. Ekkor figyeltem fel Mr. Santeria remek alakítására. Tökéletesen uralta a színpadot nem egy színész társával ellentétben. Egy idő után drága italokat küldtem neki és színházjegyeket olyan mugli darabokra, amit talán nem is értékelt. Mindenesetre én, aki varázstalanok között nevelkedett, úgy gondoltam, ezekből is tanulhatna. Sokkal többre volt képes, minthogy egy ilyen koszos helyen próbáljon meg hírnevet szerezni magának. Nem csoda hát talán, hogy éppen az ő segítségét kértem a Thantosz és Hüpnosz című darab népszerűsítésére a vezetőség körében. Meglehetősen egyszerű, de annál többet mondó iromány volt. A halál és az álom működéséről szólt, nem egy véresebb jelenettel, ami úgy gondoltam tanulságos lehetne például az örök ellenfelem, Mr. Cartwright számára… na meg nem utolsó sorban egy üzenet, hogy mit fogok hamarosan rá küldeni.
Amint megjelent a mi kis üvdöskénk, felpattantam és felé nyújtottam fekete kesztyűbe bugyolált kezemet.
– Üdvözlöm, Giacomo. – Mondtam és még rá is mosolyogtam. Egyelőre a bizalomébresztés volt a célom. – Ne haragudjon, hogy csak tegnap üzentem magáért, bizonyára nehezen fértem bele a programjába.
Mutattam, hogy foglaljon helyet, aztán én is leültem.
– Kér valamit? Meghívom szívesen egy kávéra, esetleg egy teára… vagy egy Doxy pitére, jelentsen ez akármit is… – Olvastam le a kínálatról a legnagyobb, vörös betűkkel feltüntetett pontot.

Mr. Cooper Hayes

Hú, ez aztán fárasztó nap volt! - sóhajtottam magamban, miután végre végeztünk a próbával. A színházban ma a repülés közbeni játékot gyakoroltuk. Eleinte azt hittem, ez nekem smafu lesz, hiszen mindig is jó voltam kviddicsben, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez maximum annyiban jelent némi előnyt, hogy már megszoktam, milyen a levegőben lenni huzamosabb ideig. Ezen kívül ugyanolyan kihívás volt a feladat, mint a többi csoporttársamnak. Egy dolog ugyanis megjegyezni egy monológot és elmondani, és megint más dolog úgy előadni hitelesen egy drámai jelenetet, hogy közben repülni is kell a színpad felett. Na de nem ám úgy, ahogyan a mugli színészek csinálják, kötél segítségével, hanem úgy, hogy jobb esetben önmagadat lebegteted, nonverbális varázslattal. A kezdőbb színészeknél ugyan előfordul még olyan megoldás, hogy egy stábtag végzi a reptetést, de egy profi színésznek már oltári ciki ilyen kéréssel bepróbálkozni egy direktornál. Ha színész vagy, mindent meg kell oldanod, nincs mese. Ha megpróbálsz olyan kifogásokkal jönni, hogy te még ilyet nem csináltál, tériszonyos vagy, vagy éppen nem megy neked a nonverbális varázslat, már le is húzhatod a rólót. Senki nem kíváncsi arra, hogy miért nem vagy képes valamire. A színészvilágban mindenkit kizárólag az érdekel, hogy meg tudod-e csinálni a darabot száz százalékosan, vagy sem, és amennyiben az utóbbi a válasz, már szedheted is a sátorfádat.

Igen, a színházi világ csillogása csak a laikusoknak szól. Aki ebben a közegben dolgozik, pontosan tudja, hogy mindenért vérrel, verejtékkel kell megküzdeni. Itt nincs olyan, hogy szabadnapot kérsz, vagy beteg vagy, és nem tudsz bemenni a próbára. Azon nyomban lesz a helyedre egy tucat másik újonc, aki bevethető helyetted. Mindig is tudtam, hogy mindenki helyettesíthető.. Ezt még apám tanította meg nekem, amikor elmagyarázta, miért kell egész életében csiki-csuki játékot játszania a minisztériumban. A szakmámban rejlő szépségek persze kompenzálták ezeket a dolgokat, és sokszor még olyan jutalommal is jártak, amikre nem számítottam. Ilyenek voltak például a színház egyik befolyásos mecénásakét számontartott Mr. Hayes ajándékai is. Gyakran küldött nekem jóféle ribizlirumot, amit a kollégiumi szobánkban örömmel megosztottam a barátaimmal.

Emellett mugli színházjegyeket is ajándékozott nekem, de bevallom ezeket eleinte kevesebb lelkesedéssel fogadtam. Aztán rájöttem, hogy mégis van értelme benézni egy-egy mugli előadásra, mert ugyan ez számomra is meglepő volt, de Merlinre, tényleg volt közöttük néhány hihetetlen tehetség.. Nekik ugyanis nem volt lehetőségük a tehetségüket varázslattal kompenzálni, és ez olykor meg is látszott a színészi játékukon. Nem véletlen, hogy a varázslók körében a mai napig van pár igazán felkapott mugli színész is. A jóleső ajándékoktól eltekintve mindeddig nem volt közvetlen kapcsolatom Mr. Hayes-szel. Néha láttam ugyan megfordulni a színházban, de igazán csak most jött el az ideje annak, hogy megismerjem. Tegnap este egy színházi bagoly kopogtatott a kollégiumi szobám ablakán, ami csak elég ritkán fordult elő velem a másfél év alatt, amióta fellépek és gyakorlatra járok a társulathoz.
Röviden annyi állt benne Mr. Hayestől, hogy egy igen izgalmas darabot szeretne bevezettetni a keresetlen komédiások repertoárjába, amihez az én segítségemre is szüksége van. Azonnal válaszoltam neki, hiszen egy mecénást nem illik csak úgy megváratni. Megírtam, hogy természetesen szívesen állok a rendelkezésére, a próba után a büfében megtalál. Kissé csapzottan jelentem meg a találkozónk helyszínén, mert sajnos elhúzódott a gyakorlás, így nem volt időm rendbeszedni magam. Lezser, fekete inget és szürke vászonnadrágot viseltem, a hajam meg kócosan állt össze-vissza. A direktorunk nem szerette, ha mugliruhában voltunk ugyan a színpadon, de most kénytelen volt megbékélni ezzel, hiszen a talár egyáltalán nem volt praktikus a repüléshez.

Pláne, amióta az egyik sztárszínész - akit most inkább nem nevezek nevén - az egyik alkalommal nem vett fel semmit a talárja alá, és így zavarbaejtő látképet nyújtott a társulat tagjainak repülés közben.. – Üdvözlöm, Giacomo. – mosolygott rám Mr. Hayes, aki már a büfében várt rám, amikor befutottam. – Ne haragudjon, hogy csak tegnap üzentem magáért, bizonyára nehezen fértem bele a programjába. Határozott kézfogással viszonoztam a köszönését.- Részemről a szerencse, Mr. Hayes! - mondtam, majd helyet foglaltam az asztalnál, vele szemben.– Kér valamit? Meghívom szívesen egy kávéra, esetleg egy teára… vagy egy Doxy pitére, jelentsen ez akármit is… – folytatta a társalgást pártfogóm, mire mosolyogva ráztam meg a fejemet. - Köszönöm, a Doxy pitét inkább mellőzném, de egy kávé életmentő lenne. A színházról sok mindent el lehet mondani, de sajnos azt nem, hogy jó konyhája lenne. Amióta a liberálisabb felfogású igazgatónk nyugalmazta a színház alkalmazásában álló házimanót, csapnivalóan főztek. Az asztalra könyököltem, és sátor módjára összetámasztottam az ujjaimat. - Nos, a levele nagyon kíváncsivá tett. Melyik darabhoz szeretné meghozni a vezetőségünk étvágyát, és miben lehetek pontosan a segítségére? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.

[GIACOMO]

GIACOMO



outfit

Life is a theatre set in which there are
but few practicable entrances.

Mr. Santeria kisugrázása pillanatok alatt megváltoztatta a színház büféjének piszkos környezetét. Pont olyan volt, mint mikor a napsugár megvilágítja a havat. Az embernek hirtelen nem csak az jut eszében, milyen hideg és veszélyes az a hatalmas fehérség, de képes meglátnia annak csillogó szépségét is. Ez volt az a képessége, amit még egy ilyen színház színpadán is kitűnt s ezzel érdemelte ki a figyelmemet. Addig a napi ennyit tudtam róla, hiszen sosem álltunk szemtől szemben, én csak ajándékokkal halmoztam el, ha tetszett valamelyik darabban a jelenléte – lényegében az összesben, amit ott láttam a Keresetlen Komédiásban. Ő volt az egyetlen a sok hülye közül, aki képes volt felkelteni bennem a gyermekkori érzéseket, az őszinte érdeklődést. A többi színészben fele annyi tehetség nem szorult.
Szinte észre sem vettem, hogy mennyire hasonlítottam abban a helyzetben apámra. Ő sem fukarkodott, ha támogatásról és fiatal tehetségek felkarolásáról volt. Igaz neki általában az ágyában kötöttek ki az ifjú hölgyek, akiket kiszemelt magának a nézőtérről. Nekem ilyen gondolataim aligha voltak. Sophie halála óta eszembe sem jutottak olyan szavak, mint vágy, szenvedély, szerelem… ezért sosem ültem le túl nagy reményekkel a színpad előtt sorakozok székekre. Még két év után is pontosan ugyanabban a hideg kamrában tartottam a szívemet, ahol reméltem, nem sérülhet meg. Ezzel a módszerrel pedig könnyű volt kordában tartanom az érzéseimet, amikből amúgy is csak a rosszabbik fajtákat sikerült általában előcsalni, főleg Cartwright csürhéjének.
A határozott kézfogásra csak biccentettem egyet. Helyes, legyen csak erős, hiszen egy ilye szakmához kell is ez. Nem könnyű, ha az embernek jóformán a semmiből kell feltörnie. Egy színésznek valójában két lehetősége van: befúrni magát egy jobb helyre vagy a rossza színházat jobb helyé tenni. Nos én ez utóbbit próbáltam biztosítani Giacomonak, remélve, hogy előbb-utóbb több tehetséges színész is előkerül.
– Martin, hozzon a fiatalembernek egy kávét! – Szóltam a mellettem álló kétajtós szekrénynek. A másik oldalamon még ott volt Jackson, a tenyere még mindig a szék támláján pihent. Tudtam jó, hogyha bármi gond történne, akkor pillanatok alatt vállon ragadna s hoppanálna. Reményeim szerint persze ilyen helyeken nem próbálna meg még Cartwright sem eltenni láb alól. Túl nyilvános volt ez, ráadásul nem a megszokott közegünk.
Martin a pulthoz sétált, az én tekintetem pedig róla a színészpalántára vándorolt.
– Ennek igazán örülök. Ez volt a célom, hogy kíváncsivá tegyem. – Magyaráztam lelkesebbnek ható, ám kissé rekedt hangon. Benyúltam a kabátom alá, hogy onnan húzzam elő az összetűzött papírhalmot. A borítón ott állt: Thanatosz és Hüpnosz – Mese a halálról és az álomról.
Közelebb húzódtam hozzá a székemmel, úgy, hogy szorosan egymás mellett üljünk. Talán megérezhette rajtam a kölnim lágy illatát, a ruháimból áradó finom, mosott aromát. Az öltözködésemre ugyanis még mindig adtam, hogy pontosan olyan vagyonosnak látszak, mint világ életemben s tudtam, ha jól bánok Giacomoval ő fog hozzá segíteni ahhoz, hogy ez ne csak színjáték legyen többé. Egy ilyen fickó pedig mindenképpen busás jutalmat igényel majd.
Magam elé húztam a szövegkönyvet. Közben elé is odakerült a csésze kávé, egy kis kacsóban tejszín és néhány kockacukor. Jackson is mögém rendeződött, Martin pedig a szemközti mocskos falat támasztotta.
– Ismeri Thanatoszt és Hüpnoszt a görög mitológiából? – Kérdeztem, de nem vártam választ, máris mesélni kezdtem: – Ikertestvérek voltak, az éjszaka istennőjének gyermekei. Egy sötét, fénynélküli alvilági palotában éltek. Ez a darab arról szól, hogy egy nagy királynak kell meghalnia, ám az megpróbálja kijátszani a halált, ezért az ágyába minden éjszaka valaki mást fektet be. – Meséltem és kinyitottam a szövegkönyvet. – Végül pedig Thanatosz Hüpnosz segítségével álmot bocsát az uralkodóra, így tudj levágni a tincset a hajából, amit átadva Hermésznek az Alvilágba küldi.
Persze rövid összefoglalója volt ez a darabnak, a két felvonásban bőven voltak érdekes, varázslattal gyönyörűen kivitelezhető jelenetek.
– Hát nem remek téma? – Kérdeztem és eszelős vigyorral a képemen hátra dőltem a székemben. Elképzeltem, hogy Cartwright megnézi a darabot és megérti az üzenetem. A való életben én vagyok talán Thanatosz, akit eddig kijátszhatott, de hamarosan ennek vége.
– Úgy gondolom, hogyha betanulna egy monológot és azt előadná a feljebbvalóinak, akkor beleegyeznének a darab bemutatásába. A maga szenvedélyével és tehetségével bármit sokkal ragyogóbbá tud tenni, mint amilyen valaha is lehetne – mondtam és az ajkaimhoz emeltem a saját kávéscsészém, hogy kortyoljak a fekete löttyből egy nagyot. – Úgy gondolom, hogy Thanatosz szerepe csodás lenne magának, Giacomo.

Mr. Cooper Hayes

Mr. Hayes már azonnal intézkedett is a kávét illetően. Csak most vettem észre a két komor alakot, akik árnyékként követték őt. Nem akartam igazán belegondolni, hogy miért is van szüksége testőrökre, elég hamar megtanultam, hogy jobb nem beleütni a pálcámat olyasmibe, ami nem az én dolgom.- Ennek igazán örülök. Ez volt a célom, hogy kíváncsivá tegyem. – mondta, majd rögtön a tárgyra is tért, és megmutatta a darab szövegkönyvét, ami a Thanatosz és Hüpnosz – Mese a halálról és az álomról címet viselte. A mecénás befolyását jól érzékeltette, hogy szinte azonnal  meg is érkezett a rendelés, ami természetesen az én esetemben még sosem történt meg ilyen sebességgel. Gyorsan bele is kortyoltam a keserű nedűbe, se cukrot, se tejszínt nem tettem hozzá, az én szememben az felért volna egy szentségtöréssel. Némi elégedettséggel konstatáltam, hogy ezt az egyet legalább tényleg jól csinálják itt.

– Ismeri Thanatoszt és Hüpnoszt a görög mitológiából? Nem ismertem, és őszintén szólva nem volt erősségem az irodalom vagy a művészettörténet, én mindig is inkább a tettek embere voltam, mint az elmélkedésé, így olvasni sem igazán szerettem. Szerencsére azonban ezúttal nem kellett elárulnom a műveletlenségemet, mert Mr. Hayes rögvest felvilágosított.– Ikertestvérek voltak, az éjszaka istennőjének gyermekei. Egy sötét, fénynélküli alvilági palotában éltek. Ez a darab arról szól, hogy egy nagy királynak kell meghalnia, ám az megpróbálja kijátszani a halált, ezért az ágyába minden éjszaka valaki mást fektet be. Végül pedig Thanatosz Hüpnosz segítségével álmot bocsát az uralkodóra, így tudj levágni a tincset a hajából, amit átadva Hermésznek az Alvilágba küldi - fejtette ki pártfogóm. – Hát nem remek téma?

- Ez tényleg felettébb izgalmasan hangzik! És meglehetős színt hozna a társulat kissé elavult repertoárjába.. - válaszoltam őszintén, finoman érzékeltetve a kritikus álláspontomat is ezügyben. Bizony megvolt a véleményem arról, hogy mennyire ódivatúan áll a darabok kiválasztásához a direktorunk, aminek már korábban többen is bátorkodtunk hangot adni. Ennek persze kizárólag negatív következményei voltak ránk, rebellis színésztanoncokra nézve. Ebben a darabban viszont minden lesz, ami a közönséget csak érdekelheti: erotika, cselszövés, halál..

– Úgy gondolom, hogyha betanulna egy monológot és azt előadná a feljebbvalóinak, akkor beleegyeznének a darab bemutatásába. A maga szenvedélyével és tehetségével bármit sokkal ragyogóbbá tud tenni, mint amilyen valaha is lehetne. Úgy gondolom, hogy Thanatosz szerepe csodás lenne magának, Giacomo. Nagyon hízelgő volt számomra, hogy ez a tekintélyes ember annyira fajsúlyos színésznek tart, hogy simán rám bízná a a dédelgetett darabja sorsát. - Köszönöm a bizalmát Mr. Hayes! Igérem, mindent meg fogok tenni azért, hogy megháláljam. Nem okozok csalódást! - néztem komoly tekintettel a mecénásra. Elég ritka lehetőség lenne az én eddigi pályám szempontjából, ha egy teljesen új darab főszerepét megkapnám.

Eddig még nem játszottam főszerepet, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor be kellett ugranom egy címszerepre, mert az illetékes színész éppen kóros ragyaszóródásban szenvedett. Ettől eltekintve nem bíztak még rám olyan igazi áttörést jelentő szerepeket, de ez végül is nem bántott különösebben, hiszen egyelőre mégis csak tanuló volnék, vagy mi. Az azonban, hogy Mr. Hayes így is meglátta bennem a lehetőséget, nagyon sokat jelentett nekem, és ennek nem átallottam hangot is adni. - Igazán hálás vagyok  Önnek, hogy rám gondolt. Már esetleg azt is kitalálta, hogy melyik monológot szeretné, ha előadnám? Mert akkor még ma nekifogok a szövegtanulásnak, hogy minél hamarabb nyélbe üssük ezt a bemutatót, és végre kimozdítsuk a komfortzónájukból a Keresetlen Komédiás vezetőségét! - tettem hozzá elszántan.

[GIACOMO]

GIACOMO



outfit

Life is a theatre set in which there are
but few practicable entrances.

A zsigereimben éreztem, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, mikor Giacomo Santeriához fordultam az ötleteimmel. Az igazat megvallva, ha egy kis szeme is lenne a vezetőségnek a tehetséges, minden címszerepet rá szabnának. A fiatalembernek ugyanis a vérében volt a színjátszás és pillanatok alatt megtöltötte a kisugárzásával a legüresebb színpadot is. Ha nem lettek volna kellékek, az ember könnyedén odaképzelte volna őket a játéka közben. Hát ilyen volt az, amit a klasszikus értelemben színésznek neveztek odahaza.
Jól emlékszem, ahogy apám hosszú órákig áradozott Mademoiselle Clermont játékáról. A francia színésznő volt talán mind közül a kedvence és nem csak azért, mert könnyedén ágyba lehetett csalni. Azt hiszem, benne még én is képes voltam meglátni azt az angyali kisugárzást, amiről apám beszélt. A többi szeretője azonban egészen más volt. Olcsó másolata annak a Clermont-nak.
Halovány mosoly húzódott az arcomra, ahogy meghallottam Giacomo kritikus véleményét. Nos, abban mindketten egyetérthettünk, hogyha valami, hát egy kis szín bizonyára valóban kell ennek a szertelen társaságnak. Ez a darab pedig, az ő címszerepével akár jóval több is lehet, mint egy kisebb élénkség. Ha jól csináljuk, akkor akár még a művészeti lapokba is bekerülhet s akkor a sznob közönség, hamar utat találhat ide. A megfelelő bevételből pedig meg lehetne oldani azt a bizonyos tatarozást is, amire olyan nagy szüksége van az épületnek.
– Őszintén örülök, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, Giacomo… – Emeltem meg a kávéscsészémet. A keserű korty könnyedén csúszott le a torkomon, aztán visszaeresztettem az asztalra, hogy ismét a szövegkönyvre pillantsak. Úgy gondoltam, hogy egy hatásos monológ elég lenne ahhoz, hogy a vezetőség – akik amúgy nagyon is rá vannak szorulva a pénzemre – is belátják, ez az egész az ő javukat szolgálja és csak részben az enyémet. Talán nem kéne ennyire beleszólnom a dolgokba, de valójában egyelőre nagyon is az én kezemben van az eszköz, ami kell nekik.
– Van egy monológ a második felvonásban a halálról, ami inkább megnyugvás, semmint szenvedés. Ez szerintem elég hatásos lehet. – Magyaráztam és megint az ajkaimhoz emeltem a csészét. Egy nagyot kortyoltam, ezzel végére érve a fekete keserűségnek.
Oldalra fordultam, hogy tekintetemmel alaposan végig mérjem Giacomot. Eddig csak a színpadon láttam, de talán ilyen közvetlen helyzetben még erősebb, még lenyűgözőbb volt a kisugárzása. Őt még a sors is színésznek szánta. Különös lehet, ha az embernek valóban van valami életcélja. Én miért születtem vajon? Azért, hogy vagyonokat örököljek, hogy sznob módon kövessem a családi hagyományokat s nem azért, hogy bűnöző váljék belőlem, aki aztán éppen saját vállalkozásába bukik bele. Ezért kellett visszaszereznem, amit elveszítettem, hogy magamnak is bizonyítsam, nem csupán a szüleim hatalmának örököse vagyok, hanem valami sokkal nagyobb… na és persze a büszkeségem is nehezen viselte a legyőzöttséget. Az egyetlen dolog, amibe nem tudok belekapaszkodni és visszarángatni a múltból a családom. Mindennél nagyobb szükségem lett volna Sophie-ra. Még ha nem is volt olyan nagy szerelem a miénk, volt egy különleges kapocs közöttünk, amitől ő a legnagyobb bizalmasommá vált. Őszintén szólva nem is reménykedem olyasmibe, hogy találok még hozzá hasonlót. Kinek kéne egy olyan ember, mint én?
– Tetszik a lelkesedése. Azt hiszem, mi ketten jó csapatot alkotunk és ki tudjuk hozni ebből a színházból a legjobbat. – Bólintottam magamhoz mérten, szokatlanul lelkesen. Mintha még a hangomba is némi melegség költözött volna. Talán jól jött egy olyan cél, ami nem feltétlenül az egykori birodalmam újra építéséről szólt, mert ez el tudta vonni a figyelmemet a gyászról, ami már két éve uralja a mindennapjaimat.
– Mondja csak, Giacomo, mindene megvan? A színházon kívül. – kérdeztem, nem mintha közöm lett volna hozzá. Egyszerűen csak nem akartam, hogy magánélete tönkre tegye a mi kis szövetségünket és amúgy sem tudtam róla semmit, érdekes lett volna megismerni. – Hol él? Nem szenved hiányt ott semmiből?

Mr. Cooper Hayes

Az eddigiek alapján nem lepett meg, hogy Mr. Hayesnek már van konkrét ötlete a monológra is. – Van egy monológ a második felvonásban a halálról, ami inkább megnyugvás, semmint szenvedés. Ez szerintem elég hatásos lehet – mondta a mecénás, majd éreztem, ahogyan diszkréten végigmér. Őszintén szólva ez sosem zavart, a hivatásomhoz hozzátartozott úgyszólván apróbetűs részként, hogy az emberek a külsőmmel is igen sokat foglalkoztak. Meggyőződésem volt, hogy Mr. Hayes érdeklődése irántam pusztán szakmai jellegű, ami mögött nem lapul semmilyen hátsó szándék. Volt „szerencsém” ugyanis hamar levenni az egyéb típusú érdeklődés jeleit, amit a középkorú, tehetős boszorkányok és varázslók kevésbé tudtak leplezni irányomban.. Igazi áldásnak bizonyult, hogy volt érzékem ezekből a helyzetekből úgy kibújni, hogy ne sértsem vérig az illetőt, és számomra se vegyen túl kínos irányt a közeledésük.

Míg ezen gondolkodtam, nagyot kortyoltam a kávéból, így gyorsan kiürült a bögrém. Éreztem, ahogyan az ereimen át energiával lát el a fekete ital. Hiába, a muglik sok esetben olyan ügyesen kompenzálják a varázsigék hiányát, hogy mi, varázslók is élünk az eszközeikkel.– Tetszik a lelkesedése. Azt hiszem, mi ketten jó csapatot alkotunk és ki tudjuk hozni ebből a színházból a legjobbat. - folytatta Mr. Hayes, mire mosolyogva bólintottam. – Ebben én is egészen biztos vagyok.
- Mondja csak, Giacomo, mindene megvan? A színházon kívül. Hol él? Nem szenved hiányt ott semmiből? - szólt a meglepő kérdés, amire igyekeztem úgy válaszolni, hogy valóban lefedjem az igazságot, mégse eresszem túl bő lére a válaszomat.

- Köszönöm Mr. Hayes, mindenem megvan, amire csak szükségem lehet! Jelenleg az egyetem kollégiumában élek, de nem kényszerből, hanem, mert szerettem volna minden cseppjét kiélvezni ennek az életszakasznak, és kapcsolatokat építeni a csoporttársaimmal - magyaráztam őszintén. - Igen jómódú családból származom, bár meglehet, hogy nem hallott a Santeria vérvonalról, de nagy hagyományokkal rendelkező varázslócsalád a miénk -folytattam, majd az órámra pillantottam, melynek mutatója rémesen közeledett az „Órád lesz!” felirathoz.

- Ó, elnézést kérek, de sajnos mennem kell. Ma este még lesz egy különleges kurzusunk az egyetemen, amit nagyon várok. Különböző alakváltó praktikákat lesz szerencsénk elsajátítani, és a professzor kifejezetten allergiás a késésre. Kezet nyújtottam pártfogómnak és kézfogás közben már búcsúztam is:
- Nagyon köszönöm a bizalmát még egyszer! És a kávét is, életmentő volt! Amint megtanultam a monológot, küldeni fogok Önnek egy baglyot. Megtenné, hogy küldet egy példányt a kollégiumba a szövegkönyvből? Szeretném az egészet elolvasni, hogy igazán megérthessem Thanatosz szerepét - mondtam, majd sarkon fordultam, és az öltöző felé vettem az irányt.

Köszönöm a játékot!