A Hollóhát öltözője

A Hollóhát kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

Emmeline

Elevate

Utolsó edzés volt ez idén, az utolsó mérkőzés előtt. Nem mondom, hogy nem telt feszült hangulatban ez az egész, vagy nem volt konkrétan kaotikus maga az edzés. Olyannyira, hogy bármilyen formáció, trükk, amit gyakoroltunk, valahogy balul sült el s csak csodával határos, hogy senki nem sérült meg igazán, vagy komolyabban. Ez engem valahogy mégis bizakodással tölt el s próbáltam Tristan savanyúbb modora mellett kicsit oldani a hangulatot és azzal motiválni a többieket, hogy ha a főpróba csapni való, az előadás maga zseniális lesz. Hogy honnan vettem ezt? Egy mugli regényben olvastam az elképzelést. Egy háborús könyv volt, valamelyest visszaemlékezés és ott a hadgyakorlatokkal volt így, a történelem pedig igazolta is ezt, ezért tudok bízni Leon Uris szavaiban, hiszen az amerikaiak megszorongatták a japánokat. És remélem mi is holnap az ellenfelünk... technikás csapat vagyunk, mint jó Hollóhátasok leginkább erre treníroztunk, nem bátorsággal, fölényeskedéssel vagy lelkesedéssel, hanem hideg tudással, szorgalommal és alapos felkészüléssel dolgozunk. A szezon nyitó Griffendél meccsünkön is jól mutattuk ezt a papír formát, az extrém időjárás ellenére is.
Épp itt tartok gondolatmenetemben, ahogy befejezem az átöltözést s végső simításként lehajolok cipőfűzőim bekötni, mert ekkor veszem észre, hogy a pad alatt van valami a poroszlánokon kívül, ami nem illik oda. Egy könyv, félig kilóg a térfél választó szekrénysor alól. A fűzők bekötése után hát a pad alá nyúlok s fel is veszem azt, leporolgatva. Ránézésre mugli irodalom és az fix, hogy nem az én öltöző társaim hagyták itt. Felkapom vállamra a cuccommal a táskám, a könyvet pedig a hónom alá s megtámaszkodom a bejárati ajtónál, hogy megvárjam azt, aki szerintem a könyv tulajdonosa, miután sejtésem szerint ez a női térfélről származik. Ennyire ismerem már a csapat tagjait, még ha a válogató után elég vegyes brigád volt is, a házunk miatt nem ez nem újdonság. Mostanra mégis valami megmagyarázhatatlan kis egységgé kovácsolódtunk önálló különcségeink ellenére. Él bennem a remény, hogy a jövő, utolsó tanévem és itteni szezonom is ezzel a társasággal nyomhatom majd le. De addig is lesz még játék, a nyáron mindenképp s az iskola utánra is ez a "nagy tervem"...

[- Bocsánat…]

Morgan

Hol van?! Hol lehet?! Az öltöző minden sarkát átnéztem és semmi! Utoljára benézek a pad alá, hátha ott rejtőzik jelenlegi olvasmányom, amit most oly buzgón keresek. Francba! Elvinni senki nem vihette el, hisz én vagyok az egyetlen lány házunk kviddics csapatában és ebben az időszakban csak is a csapat tagjai tartózkodnak bent. Lemondóan sóhajtok egyet, de még bennem él a remény, hogy a klubhelyiségben hagytam.

Nem vagyok kifejezetten háklis, de ha a könyveimről van szó, nem ismerek viccet. Legyen szó akár gyűrődésről, kitépett lapról, megtört gerincről, koszról, szamárfülről, azonnal felmegy bennem a pumpa. Arról nem is beszélve, ha eltűnik valamelyik! Ez most egy kicsit sem hiányzott nekem, ez az utolsó edzés így is elég feszült volt, nem kell több stressz. De amilyen az én formám tuti még a teámat is ki fogom borítani majd leckeírás közben. A tea kérdése már egy más tészta: magamnak sem akarom bevallani, de nagy valószínűséggel ráfüggtem elég durván. Vagyis inkább a benne lévő koffeninre, hisz mostanság annyira töményen iszom, amennyire tudom. Ez a vizsgaidőszak teljes mértékben kikészít.

Egy szóval elég feszült állapotban lépek ki az öltöző ajtaján, magamat szidva közben, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Ahogy a tekintetem a földre szegezve vonulok előre, hirtelen nekiütközök egy nagy valaminek. Felnézek, mire Williamson képe dereng fel előttem.
- Bocsánat… - motyogom, majd észreveszem a kezében tartott tárgyat. Hirtelen úgy érzem egy kő gördül le a lelkemről, ahogy a könyvemet fixírozom, majd újra ránézek és egy kicsit bágyadtan szólalok meg:
- Azt hiszem, az az enyém…

Emmeline

Elevate

Fárasztó egy edzés volt ez a kaotikussága mellett, annyi bizonyos. Éppen ezért nem is lep meg, hogy Emmeline egy kissé bágyatagon nekem sétál, vagyis sétálna, mert én azért figyelek, s üres kezemmel még időben állítom meg, vállára téve azt finoman. - Vigyázzon hölgyem, ha nem akar sziklának ütközni! - vigyor kúszik az arcomra, majd réveteg szavaira bólintok s átnyújtom a könyvet. - Tessék parancsolni! - miután pedig a becsületes megtaláló kötelezettségeit letudtam, válláról is leveszem a kezem, meg a másik is kiürült, így nyugodtan vághatom zsebre őket. - Sejtettem, hogy a tied csúszott át a szekrénysor lába alatt. Szerencse, hogy cipőkötés közben megláttam, másként ki tudja meddig kallódott volna ott a porban. - mondjuk nem porosan kapta most vissza, mert a poroszlánokat (nem, azok már nem cicák voltak) gondosan letörölgettem róla még korábban. A könyveket tisztelni és óvni kell. Mégiscsak hollóhátosok lennénk, vagy mifene... - Amúgy ne haragudj, hogy azt a gurkót nem sikerült időben elhalászni... remélem rendben van a tarkód, keményet kaptál. - nézek rá kicsit bocsánatkérően. Na igen, az szerencsétlen akció volt, de legalább azt megúszta, amit Jer nem, hogy kapjon egyet az ütőmmel, amikor belerepült a lendítésembe. Szerencsétlen olyan gyomorszájast kapott, majdnem leszédült a seprűről. A meccs csak nem ilyen lesz. Akárhogy is, az is csoda, hogy én megúsztam sérülés nélkül a mai napot. Erre lehet inni kéne valamit, legalább egy délutáni teát. Nincs már sok a suliból és ennek abból a szempontból örülök, hogy roxforti zugivó státuszom meg fog szűnni legalább pár hónapra. Bár a kastély és az emberek hiányozni fognak. Ha az ember évekig itt tölti idejének jelentős részét, már-már jobban otthonának tekinti a Roxfortot, mint azt, ahová haza szokott térni. Bár a bentlakásos intézmények valahol pont erre próbálnak nevelni: ne ragaszkodj a családi fészkedhez annyira, legyél önállóbb, szabadabb, legyen nagyobb mobilitásod. Ha ez cél, hát nálam bőven sikerült ezt elérni. Azt hiszem a nyaram is olyan lesz, mint egy bolygó hollandinak.

[- Nem vészes. Volt már rosszabb is.]

Morgan

Kissé kábultan veszem el a könyvet Williamson kezéből. Megrázom egy kicsit a fejem, hátha ez a hirtelen támadt tompultság elvonul a mozdulat következtében. Hát igen, mindjárt itt az év vége és én teljes hulla vagyok lassacskán. Minden erőmmel az RBF-re gyakorlok, a kviddics amolyan feszültség levezetésnek szolgál mostanság. Csakhogy még ott van a bajnokság is…

- Amúgy ne haragudj, hogy azt a gurkót nem sikerült időben elhalászni... remélem rendben van a tarkód, keményet kaptál.
Visszanézek a könyvről a háztársamra.  A szavaira beugrik a kép arról az átkozott labdáról, amit már csak elrepülni látok, miközben a nyakamba fájdalom nyilal…
- Nem vészes. Volt már rosszabb is. - megpróbálok mosolyogni, hisz egy ilyen fajta ütés semmi ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor az obskurus támadáskor rám szakadt a mennyezet. Jelenleg csak egy kis tompa fájdalom jelezte, hogy terelőnk ezúttal hibázott. Amúgy nem vagyok mérges Morganre ilyen szempontból, elvégre mindenki hibázhat. Az, hogy ennek most én szívtam meg a levét, puszta véletlen.

- Mit gondolsz? Nyerni fogunk? - kérdezem, megtörve a köztünk beállt csendet. Természetesen az utolsó idei mérkőzésre utalok, ami még hátravan. Bár azt mondhatnám, készen állok, de sajnos nincs így. Egyszerűen nincs olyan, hogy egy ilyen fontosságú meccs előtt teljes nyugalomban hagyjam el csapatunk öltözőjét.