Az új kviddicspálya

[Az a híres Vronszkij...]

Az a híres Vronszkij...

                                                                                                                                                           

M I R O N   W E L C H

A hozzászólás káromkodást is tartalmaz!

Héloiset aztán egyáltalán nem érdekelte, hogy Miron, hogy a Merlin szakállkájába fogja leszedni őt meg a seprűjét odafentről, csak annyit szeretett volna, hogy történjen meg, de mihamarabb, mert különben vagy elkezd hányni vagy új kozmetikai termékek után kell majd kutatnia. Az, hogy éppen Miront milyen érzések kerítették hatalmába és hogy pizsamásan vagy pizsama nélkül álldogált a kviddicspálya szélén, nem igazán foglalkoztatta. Ő legalább szilárdan és masszívan tartózkodott a langymeleg harmattal átitatott zöld pamlagon és nem fenyegette az a veszély, hogy esetleg egy Vronszkij-műbukást prezentálva, tovább már nem ülhet le a Nagyterembe reggelizni.. szóval Héloise most talán életében igazán félt valamitől, s az a valami, a zuhanás volt.
Aztán mintha valami mégiscsak kezdetét vette volna, ugyanis a kis szőke valami hihetetlen tempóval kezdett meg lefelé haladni, persze azt nem érzékelte, hogy Miron éppen leimátkozza onnan felülről, szóval úgy istenesen elkezdett káromkodni:
- Hogy a bús mandragórák gyökerének síró szerelmére, amikor én ezt kitaláltam, hogy a mai napon önszorgalomból kviddicsezni fogok.. és ez a .u..va seprű is, hogy nem bírom már megnevelni. Ha leérek innen, esküszöm, elégetem, mintha egy szalonna lenne, valami mugli sütővasra, nyársra feltuszkolva – na, nem mintha Héloise valaha életében sütött volna szalonnát, de azt is kipróbálta volna már, csak megszabadulhasson ettől a semmirekellő kviddicses nyavajától nimbusz 2000-es helyett, nimbusz -2000.
Miron meg persze premier plánból láthatta, ahogy szitkozódik, meg kérlelgeti a seprűjét, hogy csak most az egyszer segítsen neki onnan lekecmeregni, mert nagyon fontos, őszintén szólva, életbe vágó.  Mikor már csak néhány méterre volt Mirontól, fájdalmában felsikított, mert úgy érezte, hogy már nincsen tovább semmi olyan dolog, ami életben tudná tartani:
- Tanár úr, a baglyomat azért tartsa meg, Ratatouille a neve – majd mindkét szemét olyan drámai jelleggel, az életet már megjártam feelinggel, csukta le és felkészült a becsapódásra. Amikor persze, lelassult minden, mert Miron volt olyan kedves és még a halála előtti pillanatokat is meghosszabbította. Mondhatom, remek. Ezért aztán érdemes tanárnak menni…
- A ..u..va életbe, hát meghalni se lehet itt rendesen? – szólalt meg Héloise, amikor kinyitva szemeit, Miront látta, meg azt, hogy kérdezgeti.
- Ön szerint melyiket? Mert jelenleg azt se tudom, hol vagyok…. mégis mi a fene történik??! – ripakodott a kviddicses oktatóra, mikor abszolválta, hogy tulajdonképpen még lélegzik és habár egy kicsit sípol a tüdeje, azonkívül vér se folyik belőle meg semmi.
- Mégis mit vár tőlem? Az előbb még úgy volt, hogy meghalok. Vagy maga szereti, ha a diákjai ilyen ambivalens pályát futnak be? - kicsit kiakadt, de talán érthető.

[AZ A HÍRES VRONSZKIJ...]

AZ A HÍRES VRONSZKIJ...

Hát tény, ami tény, hogy kedves diákom nem tűnik épp makkegészségesnek, amikor a füvön csúszva egyet végül a lábamnál köt ki. Az a láthatatlan fal mondjuk legalább megvédte a becsapódástól. Hálás lehetne, mert nem hagytam kipurcanni. De persze a nyafogó diáknép nem az a túl hálás fajta. Talán én sem lennék éppenséggel az, ha egy pizsamás muksó mondana rám átkot. De legalább él. És ez sokkal több, mint amit alapjáraton elmondhatna magáról a segítségem nélkül.

- A gyors végrendelkezése igazán frappánsra sikeredett. De sajnálatosan közölnöm kell majd Ratatouille-jal, hogy a gazdája túlélte a frontális ütközést és a seprűkalandot. Bizonyára egészen le lesz majd sújtva… - Csóválom kicsit a fejem, miközben azért szememmel gyorsan felmérem a hölgyemény állapotát. Sehol se vérzett, ezt már egy nagyon jó pontnak vettem. De a tagjai is úgy tűntek, mint amik mind megfelelő irányba állnak. Na ez speciel az én lábamról nem volt elmondható annál a bizonyos esetnél, amikor a végtagommal együtt a karrierem is kettétört.
- Most mondanám, hogy ejnye, ne beszéljen ilyen csúnyán. – Nézek az immáron nyitott szemekbe. – De azt hiszem ezután a száguldozás után elnézem. Üdv kis szőke tündérke. Szar landolás volt, de a szárnyaid nélkül ehhez immáron hozzá kell szoknod. Nehéz lesz a földön élés, de ígérem nem olyan rossz, mint elsőre látszik… - Magyarázom, de közben leguggolok, és a lány homlokára teszem a kezem, mert feltételezem azt és a karjait ütötte meg a legjobban. – Itt van, velem a kviddics pályán. – Válaszolok kissé pimaszul felhangzó kérdésére. – És megnyugodhat, nem tört össze semmije, de azért felkísérem a gyengélkedőre. – Morgok kicsit, mert igazán figyelhetett volna arra, hogy ne egyedül jöjjön ki a pályára gyakorolni. Most cipelhetem a gyengélkedőre, köntösben. Bár, ahogy itt tapasztalom a tanári karnak többször kell esti és pizsamás műszakot vállalnia, mint egyéb állami intézményekben…
- Ne nyafogjon már! – Csattanok fel, miközben továbbra is guggolok, de immáron a háta alá csúsztatom a kezem, hogy megpróbáljam felültetni. – Amint látja életben van! Mellesleg nem az én hibám lett volna, ha elpatkol, hiszen tőlem semmiféle engedélyt nem kért seprűn gyakorlásra vagy pályahasználatra. De gyanítom holnaptól új szabályt fogunk bevezetni. Mert nem, nem akarom, hogy a rövid úton elkezdődő pályám, rövid úton is fejeződjön be, mint tanár. – Morgom, mert igenis aggódtam, még ha nem is annyira látszódott rajtam. És akkor ezt megfejeli egy hatalmas hisztivel, amire semmi szükségem nem lett volna… - Nos. – Állok fel és immáron a kezemet nyújtva nézek a lányra. – A túlélését extra velem töltött órákkal jutalmazom. De csak, hogy megtanulja, hogyan lehet lejönni az égből, ha a seprű nem akarja azt csinálni, amit mi szeretnénk. A javát fogja szolgálni. És többet ne jöjjön le egyedül, ha kérhetem…