Layla Moon Csendben ülök és Laylahoz hasonlóan én is nézem, ahogy a hullámok gyengéden fodrozzák a tó vizét. A hűvös szél gyengéden simogatja az arcomat, de nem érzem megnyugtatónak. Inkább felkavaró, hiszen eszembe juttatja, hogy ez a gyönyörű hely, mennyi szenvedésnek és szörnyűségnek adott helyet nem is olyan rég. De Layla, az ő jelenléte valamiért mégis nyugodtságot sugároz, mellette nem kell felhúznom azt az álarcot, amivel nap, mint nap megpróbálom eltakarni mások elől azt az égető érzést, ami belülről szinte széttép. Megéreztem hogy engem néz ezért ránéztem én is, amint a tekintetünk találkozott mereven kezdtem figyelni minden szavára; „Te is megváltoztál”.
- Azok után, amiken átmentünk, nem ez lenne a normális? – sóhajtva tépek le egy kis csomó füvet és azt kezdem el tépkedni még kisebb darabokra. Mintha saját magamat szimbolizálnák az egyre csak kisebbre és kisebbre tépett fűszálak. Így kezd az én régi énem is egyre jobban eltűnni. A hangok is minden éjszakával csak erősödnek, bele sem merek gondolni hogy mi lesz, ha nem csak éjszaka fognak kísérteni. Sokszor gondolkoztam már beszéljek-e neki ezekről is, de talán ez az egyetlen, amit még vele sem merek megosztani.
- Vagy ha nem, akkor mi mikor leszünk azok? – egy pillanatra ironikus mosoly jelenik meg az arcomon – Hülye kérdés volt tudom. Semmi nem lesz már olyan, mint régen. – a fűcsomóból megmaradt pár cafatot erőteljesen hajítom magam mellé és tekintetem megint előre mered, a hullámzó tóra.
Sokáig úgy voltam vele az ostrom után, hogy bárcsak az egyik harcban meghaltam volna, csak egy pillanatra kellett volna leengednem a pálcámat. Szerencsére most már egyre kevesebbet gondolok erre, főleg a kezelések után... na igen, az az időszak amikor nem tudtam aludni, nem tudtam enni, vagyis a „zárt osztályon” eltöltött hónapok, amik valljuk be, igazából éveknek tűntek. Olyan könnyű lett volna feladni, de valami mégsem engedte, egy kis parázs valahol mélyen legbelül, ami még egy apró reményt sugárzott, hogy leszek én még boldog.
- Mi miért nem tudunk úgy tenni, olyanok lenni mint mások? - Mások, azok, akik egy szemvillanás alatt, mintha elfelejtették volna mik történtek az elmúlt évben. Mások, akik őszintén tudnak nevetni, nem pedig egy már megszokott mosollyal reagálnak az adott körülményekre. Annyira irracionális a viselkedésük, számomra lehetetlenség csak így átsuhanni a dolgok felett, hiába is próbálnám, nem menne. Vér tapad a kezeinkhez és attól függetlenül, hogy sötét, gonosz vér, akkor is embereké. Én is életeket vettem el, hogy mások élhessenek. A legundorítóbb pedig az, hogy egy részem élvezte is és megint megtenné, mosolyogva. Talán ezért is haragszom magamra, ezért van bűntudatom.
Ellenben sajátommal, nem tudom megítélni Layla álláspontját ezekhez a dolgokhoz, ő elvesztett egy számára nagyon fontos, talán a legfontosabb személyt. Én pedig az ép elmém egy részét. Nehéz lenne megmondani melyikünk járt jobban.