Tópart

Ééés reccs. Én szóltam.
Első gondolatom lenne közelebb menni, hogy jobban rálássak, de ja. Vékony, és mostmár törött is a jég, annyival könnyebben továbbtörik, ha közelebb megyek.
-Ha ennyire ráérsz beszélni fuldoklás közben, inkább kapálózz feljebb!- kiáltok oda neki -Fogd meg a jég peremét, és csak emeld ki magad vállig, annyit biztos elbír!
Közben már "puskára" is fogom a kezem pálcástól, jobb válltól egyenes kar, ballal megtámaszt, mutató- és középsőujj bütyke és pálcahegy hármasa célzáshoz, technika miatt szörnyülködő Eledir. Becélzom a fejét innen messziről, amennyit látok belőle a felszínen.
-Everten static. Locomotor.
Az első varázslattal pörögve kireptetem a vízből, - heh, a legutóbb Caelt ugyanezzel beledobtam. Mondjuk az kora nyár volt, nem tél - a másodikkal meg elkapom a levegőben, hogy mielőtt visszaesne ugyanabba a lékbe, esetleg valamijével továbbtörje a jeget is, - meg magát - inkább megmaradjon röptében, és kilebegjen a partig.
-Leperex. Fel kéne menned a gyengélkedőre, mielőtt lefagyasztod a ...magadat- javaslom neki, ahogy a saját lábára áll megint, én meg lepergetem róla a lehető legtöbb vizet, ami a ruhájába itta magát a beleeséssel. Még így is kiúlésveszélyes a dolog, és a talán már száraz ruháit csak nem gyújthatom rá a hideg ellen, jobb ötletem meg nincs így hirtelen az ellen, hogy megfagyjon itt. Marad a gyengélkedő, Pomfrey jobban ért hozzá.

Elliot&Jimmy

1999. április

Három hét telt el a könyvtárba látogatásom óta, és azóta az életem rendesen megváltozott.
Kicsit optimistább szemszögből néztem a dolgokat, nem mintha eddig pesszimista lettem volna, de különösképpen jó volt a hangulatom, hisz azóta egy barátot is szereztem.
Nem mondanám, hogy a fejemben rend lett volna, hisz kérdések légiói sorakoztak a buksimban, és vették ostrom alá az agyamat. Ám ennek a zűrzavarnak ellenére valóban boldog voltam, hisz annyi idő után végre valamit kiderítettem, ám a kérdés még fenn állt, hogy Ewan, az apám hol lehet, és mit csinálhat.
Egy délután, miután az óráimnak vége volt, egy könyvvel a kezemben, mely történetesen a bűbájtan könyvem volt, kivonultam a tópartra.
Mivel egész napos, és egész meleg nap volt, rettentően kellemes hely volt a tanulásra a csendes tópart.
Egy kicsit elbambultam, ez annyira jellemző volt rám mostanában. Ezt észlelve egy végzős társam kuncogva olyasmit mondott, hogy ez természetes, mert hogy én abba a korba értem. Talán igaza van, hisz úgy vettem észre, mostanában képes vagyok kicsit élesebben, flegmán visszaszólni másoknak.
Ahogy elméláztam megbotlottam egy kiálló gyökérben, mely egy közeli fához tartozott, elbotlottam.
Szinte lassítva lepergett előttem a jelenet, ahogy esek, és visszagondolva vicces lehetett, de akkor nem volt egy cseppet se vicces. Hatalmasat nyekkenve, arccal előre értem földet. Az arcom biztosan csupa kosz lett, és a gyökérzet ádáz tagja felhasította a nadrágom szárát.
Hogy mi más sérülést szerezhettem, nem tudtam megmondani ott a földön fekve, csak azt tudtam, hogy az esés borzalmasan rosszul esett.
Amikor felemeltem a fejem, és nem a földet vizsgáltam közelről, észrevettem, hogy valakinek pontosan a lába elé csapódtam, hisz elsőnek két pár cipőt pillantottam meg.
Kicsit összeszedtem magam, és felálltam a földről.
– Elnézést! – kértem bocsánatot remegő hangon, hisz még egy kicsit sokkos állapotban voltam, és meghajtottam a fejemet a férfi előtt, kit megzavartam a sétájában. Ahogy felegyenesedtem, és kicsit megtapogattam a mellkasomat, hisz megütöttem, s feltűnt, hogy a medálom az esés közben kiesett az ingem alól, és most szabadon lengedezett.
Nagy levegőt vettem, és a tekintetemet továbbra se emeltem fel, hisz az arcom szégyenpírban égett. Inkább lehajoltam, hogy felvegyem a földön lévő tankönyvet.

[J I M M Y]

T Ó P A R T

[viselet]

J I M M Y
1999. április

Megtöröltem a szemem, ahogy kiléptem a birtokra. Hiába tettem meg az aprócska mozdulatot újabb és újabb könnycseppek buggyantak ki szemem sarkán. Éreztem, ahogy csiklandozva folynak végig az arcomon. Beleborzongtam újra a keserűségbe, ahogy egy enyhe kis szellő végig cirógatott az arcomon.
Minden elcseszel, O'Mara... – korholt a szalag, ami csak úgy megfeszült a csuklómon. Jól tudtam, mit akar, dühöt, indulatokat, önutálatot... mert ebből építkezett. A keserűségből, ami egyre többször, egyre erősebben kínzott. Fájdalmasan hasított belém a kín, amit okozott. Engedtem neki és undorodni kezdtem saját magamtól. Lényegében tudtam, hogy az elmúlt heteket – minden nehézség ellenére is – olyan boldogságban töltöttem, amihez nem voltam hozzászokva. Közben pedig, annyira el voltam telve a saját „új lehetőségemmel” és az élvezetekkel, hogy megfeledkeztem azokról, akik addig mellettem álltak.
Nyeltem egyet, hátha megszabadulok a számban tomboló keserű íztől. Nem sikerült, ezért megtorpantam és lenéztem a csuklómra. Éppen csak kilógott kabátom ujja alól a bordó, bársonyos anyag. Finoman végig simítottam rajta hüvelyk ujjammal. Közben lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt: nedves talajat és valami, kellemes, tavaszias illatot éreztem.
Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy a kora reggeli ködnek már nyoma sincs. Enyhe napsütés melegített fel a levegőt. Velem szemben pedig közel sem a fűz volt, hanem a tó. Annak a vize áztatta  fel kissé a partot, nem csoda hát, hogy megéreztem a szagát.
Éppen újabb, nyugtató, mély levegőt akartam szippantani – ahogy Daniel annyiszor javasolta a dührohamok ellen –, mikor valami zajt hallottam. A következő pillanatban meg valami bekúszott a látókörömbe, jobban mondva becsattant a lábam környékén. A mellkasomhoz kapva a kezem ugrottam egyet.
– Mi a Merlin jó büdös... – A mondat végére szerencsére elfogyott a levegőm. Valószínűleg az öcsém erre is azt mondta volna: „Éppen jókor hallgattál el bátyó.” Mert hát, mint azt Danieltől megtudtam, gyerekek előtt nem kéne káromkodni... én viszont mindig is úgy voltam vele, hogy ami ki akar szakadni belőlem, az szakadjon is.
A gyereket figyeltem, ahogy összekaparja magát a földről.
– Elnézést! – magyarázta remegő hangon.
Morogva jeleztem, hogy nem történt semmi. Hát persze, hogy nem, leszámítva, hogy kis híján szívrohamot kaptam és még a nadrágom is koszos lett, pont annyira, mint a kölöknek az arca. Ma már többszörös károk érték ezt a ruhadarabot, holott az egyik kedvencem volt. Főleg azért, mert a hátsómon remekül festett... Basszus, mikor lettél ilyen öntömjénező, O'Mara? – harácsolt a hang valahol bennem.
Közben megint a gyerekre néztem. Éppen a leejtett könyvéért hajolt le. Addig egyébként észre sem vettem, hogy volt nála bármi is, amit elhagyhatott... és ezúttal sem érdekelt. A nyakában csillogó, ezüstös láncot, amin egy nagyon is ismerős medál lógott. Azonnal rámarkoltam és annál fogva húztam közelebb magamhoz.
Megnéztem a formáját, ami teljesen megegyezett az általam birtokolt darabbal. Ráadásul rajta azok az információkkal... egy név, születési dátum. Viszont ezen minden olvasható volt: Jimmy Slinkhard.
– Honnan van ez, te gyerek? – kérdeztem és továbbra sem engedtem a szorításból.
Válaszokat akartam. Könnyen lehet, hogy lopta, bár nem tűnt valami élelmes srácnak, inkább valami nyomorult kis strébernek, ahogy ott szorongatta a könyveket a kezébe. Szándékosan rámordultam, hátha összerezzen a félelemtől és akkor vallani fog. Ha ennek bármi köze van ahhoz az Ewan nevű alakhoz, akkor meg kell ragadnom az alkalmat... talán még sikerül is a nyomorultjának egy rendes fizettséget kitalálnia.
– Rendes magyarázatot várok!
Próbáltam keménynek tűnni, habár könnyedén rám hívhatta volna egyetlen sikoltással a vadőrt vagy éppen a tanári kar egyik túl buzgó tagját... aki bizonyára nem Tyrius, mert hát őt simán leveszem a lábáról. Hacsak nem vette észre, hogy „valaki” megfújta a láncát.
 

Elliot

Majd lesült a bőr a képemről, és erre rátett egy lapáttal az áldozatom morgása is.
Éppen felvettem a könyvet és kiegyenesedtem, mikor a férfi, aki bizonyára keleti származású lehetett, rámarkolt a lengedező ezüstékszeremre. Ijedt, kerek szemekkel néztem a férfi szemeibe, aki a medálomnál fogva magához húzott.
Éktelen haragra gerjedtem, az arcom immár a dühtől lángolt. Ez a reakció érthető volt, hisz nem szerettem, ha valami hozzányúl a medálomhoz.
– Ha nem enged el most rögtön magára hívom az egész birtokot – mondtam, dühös lánggal a szememben.
~ Hát ez mit képzel, elesek, aztán a számomra legértékesebb tárgynál fogva rángat ide oda mint egy francos rongybabát?
A férfit még nem láttam eddig a Roxfortban, és egy valami biztos volt számomra, hogy nem diák. Persze ennek a kitalálásához nem kellett zseninek lenni.
Amikor következőnek rám mordult, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Dühös voltam, de féltem is egy kicsit a férfitől.
– Ez a medál az enyém – jelentettem ki tényszerűen, ideges, remegő hangon. – Vegye le rólam a mancsát! – morogtam követelőzőn, és próbáltam bátornak tűnni. Igaz, hogy a bátorságot ekkorra már játszanom kellett, hisz a lábam elkezdett remegni, mint a kocsonya. Pillanatról pillanatra jobban féltem a férfitől.
Lejátszódott bennem, hogy kitépi a nyakamból a medált, és elmegy vele. A legnagyobb félelmem az volt, hogy elveszi tőlem ezt a darab ezüstöt, melynek az értéke számomra minden felett állt.
Felkészültem arra, hogy nem engedi el a medálomat, ezért a kezem a zsebem felé kúszott, hol a pálcám lapult. A kezdeti dühöm, és vakmerőségem átcsapott félelembe.

[J I M M Y]

T Ó P A R T

[viselet]

J I M M Y
1999. április

Testem remegett a dühtől, éreztem, hogy túl erősen markolok rá a hideg fémre. Valami nincs rendben… – hadarta a fejemben egy apró gondolatfoszlány, ahogy a kelleténél jobban megrángattam a gyereket. Kész csoda volt, hogy a lánc épen maradt ilyen erőkifejtés következtében.
–  Ha nem enged el most rögtön magára hívom az egész birtokot. – Érkezett a gyerek felháborodása is. Teljesen jogos volt, csakhogy ez még józan állapotomban sem érdekelt volna különösebben, nemhogy azzal a keserűséggel, ami bennem tombolt.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Meg akartam nyugodni, de közben a kabátom alól kivillant Merel bársonyszalagjának vöröses fénye… szinte éreztem, ahogy lüktetni kezd. Látványra ugyan gyönyörű volt, ahogy az immár derült, nappali fény megvilágított. Igen, O’Mara… ez annak a medálnak a párja… vedd csak el! – kínzóan parancsoló volt a hang. Éreztem, ahogy ujjaim követik a parancsot és még erősebben szorítják meg az ékszert, amin a tisztán olvasható adatok díszelegtek.
– Ez a medál az enyém. Vegye le rólam a mancsát!
A fiú felmordult, de éreztem, hogy ez a magabiztosság csupán látszat. Remegett a hangja… talán rettegett tőlem, pedig én csak kérdéseket akartam feltenni. Ehelyett erősen szorongattam még mindig, a medálnál fogva és minden gondolatom azt kiáltozta: Tépd ki a nyakából! Szerezd meg! Én pedig nem tudtam ellenkezni. Nem tehettem semmit, mert a szalag sötétsége magához ölelt, bekerített, sarokba szorított… Csak azért volt erre képes, mert Merel szavai legyengítettek, még mindig fájt a szívem, a halovány reménysugár ellenére. A keserűség szétáradt a testemben. Tagjaim reszkettek a kín alatt.
– Nem tehetem… – motyogtam komoran magam elé. Talán elég halk volt, hogy a gyerek csak egy morgásnak hallja... de nem, ahhoz túl közel volt.
Ezúttal nyeltem egyet, ám tekintetem hiába vándorolt fehér ujjaimra. A gondolat puszta ereje kevésnek bizonyult, hogy lefeszegessem az ékszerről őket. Erősen kapaszkodtak, mintha nem is a saját részeim volnának. Minden mozdulatomat a szalag irányította, én pedig, valahol mélyen rettegtem a testem börtönében. Ezúttal csak egy idegen gyerekre ijesztettem rá… de mi lesz, ha ez megismétlődik otthon? Mit tehetnék az ellen, hogy Nat ellen fordítson az a szépséges ékszer… vagy ne adja Merlin, Ada ellen?
– Engedd el! – parancsoltam magamra ugyanolyan halkan, mint az előbb.
Ujjaim lassan engedtek a szorításon, de nem tehettem meg, hogy gyengének tűnjek. Nem ez volt az a pillanat, mikor feladva mindent, összekuporodhattam volna az egyik sarokba, hogy aztán sírva elmélkedjek azon: mit is tettem. Már megszoktam, hogy vissza kell nyelnem a keserűség könnyeit, erősnek maradnom… és ez most munka volt, mégha nem is ezzel a céllal érkeztem a Roxfortba.
Megköszörültem a torkomat. Kihúztam magam, hogy a fiú erősnek lásson. Kezemet finoman csúsztattam a nadrágom zsebébe. Ott volt a medál, amit Ewantól vettem el. Lassan húztam ki, hogy a fiú is lássa, nem pálcát rántok, nem támadni készülök.
– Vetnél egy pillanatást erre? – kérdeztem és közel tartottam hozzá az ékszert. Csak a kezemen láthatta, hogy még mindig remeg, ahogyan a hangom is halhatta, minden erőm elhagyott.
 

Elliot

Pillanatról pillanatra félelmetesebbnek hatott a férfi. Úgy látszott, mintha nem volna egészen tiszta az elméje. Kissé remegő kezét – amellyel éppen nem a medálomat markolta görcsösen – látva megállapítottam, hogy nagyon nincs rendben valami vele.
Amikor a tiltakozásomra válaszul csak morgott egy kicsit, mely hatására összerezzentem, de tartottam az álcát.
Közben a kicsi mancsom a zsebemhez kúszott, hol a pálcám volt. A gondolatban formáztam a bűbáj szavait. Felkészültem, hogy az adott pillanatban helyesen ejtsem ki a varázsszót:„Petrificus totalus!”
~ Nem olyan nehéz ez. – gondoltam magamban.
A férfi a zsebéhez nyúlt, mire én megragadtam a pálcám, s minden izmom megfeszült. Levegőt nem vettem, csak egy pillanatig figyeltem. A másodperc törtrésze alatt pálcát tudtam volna rántani, és elvégezni a bűbájt, a lehető leggyorsabban. Amikor tudatosult bennem, hogy egy ezüsttárgyat vesz elő, kikerekedtek a szemeim, és elernyedtek az ujjaim. Kivettem a kezem a zsebemből. Talán még a számat is eltátottam egy pillanatra, mikor az enyémhez hasonló medált húzott elő a zsebéből.
 Az egyszerű ezüstmunka vígan csillogott a napsugarak hatására, amik a közeli fák lombjain átütöttek.
- Ez… -a meglepődöttségtől az is csoda volt, hogy ezt ki tudtam préselni a torkomon. Erőt vettem magamon, és elolvastam a rajta lévő feliratot: „Ewan” Volt rajta több felirat, csak lekarcolták. Nem kellett találgatnom, hogy mit firkáltak le, már tudtam, hogy mi van ott.
Nagy kerek szemeimmel, melyben könny ült, a férfi szemeibe néztem.
– Ez az apám medálja. Honnan szerezte?

[J I M M Y]

T Ó P A R T

[viselet]

J I M M Y
1999. április

Még mindig remegtem az indulatoktól, ahogy a kis fémtárgyat szorongattam. Erősen koncentráltam arra, hogy elmém tiszta maradjon, hogy én magam uralkodjak a szalag sötétsége felett és ne az felettem. Már úgy tűnt kezdi átjárni testemet a hatalma, úgy tűnt kezd magához ölelni hideg kezével és nem akar már ereszteni sem. Az ujjaim végül még is csak engedtek, a szalag engedelmesen lüktetett tovább, de a sötétség oszladozni kezdett gondolataim felett.
Ez egy munka, koncentrálj! – parancsoltam magamra, miközben Mr. Noname medálját tartottam a férfi felé. Remegő kezekkel ugyan, de tartottam úgy, hogy megérinthesse a kölyök. Azonnal láttam a változást. Nem csak az arckifejezése, de a szeme csillogása is tükrözte azt, amit az ezüst ékszer látvány váltott ki és az egyszerű felirat a karcok között: „Ewan.”
– Ez…
A döbbenettől alig tudott szólni. Talán érzelmek rohanták meg, nem tudom, de a változás továbbra is kézzel fogható maradt. Hirtelen emelte ugyanis rám elkerekedett, könnyektől csillogó szemeit. Beleborzongtam még én is a látványába… valahogy magamra emlékeztetett. Én is ilyen voltam, mikor életemben először láttam apámat egy ajtórésen keresztül, csupán hátulról. Reszketve figyeltem, mert egyszerre volt félelmetes és megnyugtató a közelsége.
– Ez az apám medálja. Honnan szerezte?
Nyeltem egyet a kérdésre. Nem azért, mert nem volna kényelmes családegyesítő képében tetszelegni… hanem azért, mert ki tudja, mi is az igazság? Ez a fickó ugyan birtokában volt egy „Ewan” feliratú medálnak, ami gyanúsan egyezett a fiú ékszerével – nem véletlenül tűnt fel nekem is –, ráadásul ezen a néven is hivatkozott magára. Csakhogy ott volt a csalódás lehetősége, mert ez a lánc majdnem visszakövethetetlen, hogy mindig az övé volt-e vagy csupán hozzá került, esetleg lopta. Elvégre a fickónak nincsenek emlékei.
– Egy férfi adta nekem, aki a múltját keresi – válaszoltam kissé rekedten.
Egy részem aggódott a kölyökért. Talán tényleg azért nem tudtam rideg maradni, mert ugyanazon fájdalmakon mentem át, amibe lehet, hogy éppen őt is sodorni készülök. Csakhogy a munka az munka és Elliot O’Mara nem érzelgősködhet… legalábbis nagyon nem kéne. Sóhajtottam egyet, lehunytam a szememet, hogy gondolataim megmaradjanak maguk tényszerűségében.
Megköszörültem a torkomat, úgy pillantottam megint a fiú kék szemeibe. Igyekeztem nem foglalkozni a könnyeivel, habár azok mindent elárultak. Talán túl sok mindent is, mert éreztem, ahogy megint megremeg, szívem elkezdett sokkal hevesebben kalapálni, mint máskor.
– Ewanként mutatkozott be. Évekig volt a Mungóban, eszméletlenül, majd emlékek nélkül tért magához. – Magyaráztam még mindig ugyanazon a rekedten, csendes hangon. – Mondd csak, egészen pontosan miket tudsz az apádról?
A kérdés közben még egyszer végig mértem a gyereket és némi hasonlóságot véltem felfedezni közte és Mr. Noname között. Talán mégis csak rokonságban állnak… – futott át a reményteli gondolat az agyamon.

Elliot

Kikerekedett szemmel hallgattam a férfit. Egy pillanatra megszédültem, ahogy válaszolt a kérdéseimre.
Az én apám, évekig a Mungóban volt. Hát ezért nem keresett. És ő maga is a múltját keresi. Végre, ilyen közel még nem voltam az igazsághoz, sőt, már itt vagyok. Az a furcsa figura ott áll előttem és tudta, hogy hol van az atyám. Boldog voltam, de mégis rettegtem, hisz mi van, ha mégse ő az?
Nagyot sóhajtottam, és válaszoltam a férfi által feltett kérdést.
- Pár éve, ébredtem a londoni utcán. Az előttről nincs emlékem. Vagyis, csak egy kis emlékfoszlányom -mondom kissé zavartan.– De, ő lesz az! A könyvtár évkönyvében láttam a nevét. Ewan Sebastian Slinkhard, 1965-ben született, április hatodikán. Azaz harmincnégy éves férfiről beszélünk. A medálok meg - kicsit elfehéredtem - ugyanolyanok. Mondja, ez az úr hasonlít rám?
Nagy kerek szemekkel pislogok a felém tornyosuló férfire, akin látszott, hogy rosszul van. Valami nem volt vele rendben.
– Uram, jól van? – teszem fel a következő kérdést.
Már nem tűnt félelmetesnek a férfi, sokkal inkább betegnek tűnt. Mintha a levegő más lett volna körülötte. Nem tudom megmagyarázni, de valami rossz, kellemetlen érzés fogott el ha ránéztem.

[J I M M Y]

T Ó P A R T

[viselet]

J I M M Y
1999. április

A gyerekre bámultam. Figyeltem, ahogy felfogja, amiket mondok… ebből már biztos lehettem: sokat jelent neki az a medál és valóban nem lopta. Hagytam, hogy jobban megnézhesse magának Ewanét.
Azt láttam a szemébe, ami talán az enyémben is csillogott, mikor először találkozott a tekintetem apáméval. Mikor úgy éreztem egyetlen rövid pillanatra, hogy révbe értem és megtörtént az, amire mindig is áhítoztam: lett egy igazi édesapám. Olyan, amilyen Danielnek volt Dean… azt a kapcsolatot is reméltem. Csakhogy aztán elért a kegyetlensége. A szemem láttára akart ártani Esmének, után pedig nekem is képes lett volna egy tárgy miatt, ami kevesebbet ér bármilyen emberi életnél. Akkor találkoztam először az önzőségével, a hatalmaskodásával és a kegyetlenséggel, amivel mások, de elsősorban irántam viseltet.
Sóhajtott egyet a kölyök, mielőtt válaszolt volna a kérdésemre.
– Pár éve, ébredtem a londoni utcán. Az előttről nincs emlékem. Vagyis, csak egy kis emlékfoszlányom – magyarázta zavartan. Talán még mindig nem tért igazán napirendre a rengeteg új információ felett.
– De, ő lesz az! A könyvtár évkönyvében láttam a nevét. Ewan Sebastian Slinkhard, 1965-ben született, április hatodikán. Azaz harmincnégy éves férfiről beszélünk. A medálok meg – hirtelen elsápadt. Megakadt a beszédben és csak kisvártatva folytatta: – ugyanolyanok. Mondja, ez az úr hasonlít rám?
Egy kicsit közelebb léptem a gyerekhez. Remegő kezemet a vállára tettem, elmosolyodtam és úgy bólintottam. Valamiféle furcsa melegséget éreztem, mintha jól esett volna végre örömöt okoznom valakinek. Ez nem volt rám jellemző… de ennek a fiúnak a történetet, mégha nem is egyezett meg teljesegészében, mégis hasonlított az enyémre. Mindig is szíven ütött a magány, az árvaság… hiszen én is árva voltam. Phillip Rowle pont annyira volt apa most, mint egész életemben.
– Ugyanaz a kék szem, barna haj… van bennetek valami hasonló ezen kívül. A kisugárzásotok. – mondtam.
Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem megint. A kezem megremeg a vállán. A szalagot ugyan sikerült elnyomnom, de a keserűség, amit keltett bennem, még mindig ott dolgozott a testemben, én pedig erőtlenül próbáltam elnyomni. Tudtam, mit akar, hogy ismerjem be, én mennyire hasonlítók az apámra… hogy mi a kisugárzásunk, milyen egyforma. Ugyanaz a sötét környékezett meg, ami benne is ott volt. A szalagtól pedig annyira átjárt és átvette felettem a hatalmat, hogy lassan kezdtem Phillipre hasonlítani.
– Uram, jól van?
A kérdésre hirtelen vigyorognom kellett. Kissé groteszk képet ölthetett ez az arckifejezés a könnyekkel együtt. Csakhogy viccesnek találtam az „uram” megszólítást. A lehető legkevesebb embertől hallottam hasonlót, talán csak Nat talpnyalóitól.
– Ne aggódj, rendben vagyok… – Közben levettem a válláról a kezemet és felényújtottam. – Elliot O’Mara vagyok. Apád a hónap elején bérelt fel, hogy keressek valami kapcsolatot a múltjával.
Reméltem, hogy elfogadja a kézfogást. Akkor kicsit meg is szorítottam volna az ujjait, hogy érezze a határozottságomat, na meg azt, hogy ebben az ügyben megbízhat bennem. Érdekes volt ennek az emberi oldala, de az is, ami amögött volt. Vajon ki akarna eltűntetni egy családot, szétszakítani úgy, hogy elveszi mindegyikük emlékeit? Ez volt ugyanis az elméletem, hogy szántszándékkal sodorták őket ebbe a helyzetbe… és akkor persze lennie kellett volna még ott egy anyának is valahol. Habár sem Ewan, sem Jimmy nem tudta volna nyilván megmondani volt-e egyáltalán. Egy átlagos családkép azonban feltételezte volna, ahogy talán a testvéreket is.
– Elvihetem a medálodat hozzá? Hogy lássa igazat beszélek? Ígérem, visszakapod.

Elliot

Mikor az idegen férfi elmondta, hogy hasonlítok rá, a térdem elkezdett remegni. Ötletem se volt, hogy mi váltotta ki ezt, de hamar sikerült stabilabban állnom, ekkor a férfi remegő keze a vállamon pihent már. Pár pillanatig csak néztem az arcát, és láttam, miként könny szökik a szemébe, és elvigyorodik a kérdésemre.
Először félelmetesnek találtam a férfi arckifejezését, de hamar összeállt bennem a kép. Valami nem volt rendben a magánéletében, sajnáltam őt. Ha nem akkor találkoztam volna vele először, talán egyből leültem volna vele valahová, és megkérdeztem volna tőle: „Mi a baj?” Ezzel egyetlen gond volt, hogy még semmi közöm nem volt a férfihoz, s illetlenség lett volna egyből kérdezősködni.
Amint azt bizonygatta, hogy rendben van, levette a vállamról a remegő kezét, és felém nyújtotta azt. Egy pillanatig haboztam, majd elfogadtam a kézfogást, és megszorítottam a kezét, ahogyan az ilyenkor szokás.
– Örülök a találkozásnak, Mr. O'Mara. Én Jimmy Slinkhard vagyok, mint azt már tetszik tudni – mutatkozok be a végén csak úgy formalitás kedvéért. Észrevettem, hogy a férfi is megszorongatta kicsit a mancsomat – mely kicsit elveszett a tenyerében, bár nem volt sokkal kisebb a kézfejem, mint az övé- jelezve magabiztosságát. Tudtam, hogy mit jelölt ezzel, olvastam pár mugliismeret könyvet, ami szinte teljesen érvényes a varázslókra is. Lehet, hogy nekünk varázslóknak van varázserőnk, de az érzéseink, és a viselkedésünk nem nagyon tér el – ahogyan az amerikai mágusok mondanák- a magnixokétól.
Következő kérdésére elkerekednek a szemeim.
~ Még hogy magával viheti e a medálom?! Na ne… ezt ne.
Pont kinyitottam volna a számat, hogy heves tiltakozásba kezdjek, de átfutott a fejemen egy gondolat. Apámnak tényleg kell majd valami bizonyíték, hogy lássa, Mr. O'Mara nem a levegőbe beszél.
Felsóhajtottam, és beszédbe kezdtem.
– Igent kell mondanom, vigyázzon rá! És mi hamarabb látni szeretném apámat – nézek komolyan a szemébe, közben hátra nyúlok, és kioldom a kapcsot, mely összefogja a láncot. Az ékszert, mely már markomban volt, nehéz szívvel a férfi kezébe nyomtam. - Számítok magára.

[J I M M Y]

T Ó P A R T

[viselet]

J I M M Y
1999. április

Néztem a kölyökre, remélve, hogy legalább egy halvány kis fény felcsillan a szemébe. Nem, nem akartam, hogy messiásként tekintsen rám, aki egy csapásra megváltoztatja az életét… csak vágyakoztam. Reméltem, hogy meglátom azt a kis csillogást a tekintetébe, ami az enyémben is ott lett volna az ő korában, ha Phillip Rowle úgy dönt, nem csak a háttérből mozgatja a szálakat, mint egy bábjátékos.
Még jól emlékeztem mennyire féltem tőle, mégis – ha kellett volna – remegő kezekkel nyúltam volna sötét, csuklyás talárja utána. Az anyagot pedig csak húztam és húztam volna, remélve, hogy átkarolhatom őt. Mennyire hallani akartam, hogy azt mondja „fiam”… azon a hangon, ahogy Dean mondta mindig Danielnek… azt akartam érezni, ami mindig ott vibrált közöttük és nekem sosem adatott meg. Kívülállónak éreztem magamat, furcsának és másnak, mint a többiek. Most pedig, hogy volt apám és ismertem az arcát, éreztem az illatát, hagytam magam ölelni… csak még inkább rossznak éreztem magam. Valaminek, ami nem igazán volt abba a világba való.
–  Igent kell mondanom, vigyázzon rá! És mi hamarabb látni szeretném apámat. – Közben kikapcsolta a láncot, amin a medál lógott. Lassan, óvatosan csúsztatta ujjaim közé. Tudtam, hogy nehezére esik tőle megszabadulni… és ettől volt ez a medál sokkal értékesebb, mint egy hasonló, vésetekkel díszített fémdarab.
Olyan erős áradt belőle, mint az én ujjamat díszítő Rowle gyűrűből vagy éppen a családi kardból, amit még mindig otthon rejtegetek, távol Listől és más kegyetlen rokontól. Volt ebben valami őt összekötötte az apjával, ahogy engem is a saját kincseim. Mert ezek voltak csak igazán azok, nem pedig néhány fémtárgy, ami csillogásával ragadta magával tekintem és egy ládába zártam.
–  Számítok magára.
Megszorítottam a medált, majd a zsebembe rejtettem. Másik kezemmel óvatosan megpaskoltam a fiú barna tincseit és bár mosolyogni szerettem volna, csupán egy keserű grimasz ült ki az arcomra. Láttam Ewant. Tudtam, hogy nem egy Phillip Rowle, aki egy ócska kardért a fiát is képes lett volna hevességében meggyilkolni… mégis én voltam az a pont, aki ennek a gyereknek jobbra vagy fájdalmasra fogja változtatni az életét. Nem tetszett ez a szerep, mégis ott álltam, készen arra, hogy segítsek neki.
– Talán apád fogja már ezt visszaadni neked – suttogtam.
Kezem a fejéről a vállára siklott. Ott pihent hosszú másodpercekig biztatón. Neki jobb lesz, mint neked, O’Mara! – biztattam magamat, újra felidézve közbe Ewan kedves vonásait, barátságos kék szemeit. Megszorítottam a vékony, csontos kis vállat, aztán egyszerűen elsétálva mellett indultam az utamra. Éppen csak odasúgtam: –Minden rendben lesz. Merlin veled…