Tópart

Minerva Balmoral & Kurt Maier

          A szokásos esti sétára indulok, amíg még ki tudom használni az alkalmat, hogy egy zakó elég hozzá. Meg aztán jobb szeretem a dementoroktól biztonságban tudni a diákokat. Főleg, mióta hallottam róla, hogy van egy-két bátor jelentkező, akik a tiltások ellenére, mégis bemerészkednek a Tiltott Rengetegbe. Bátor? Inkább botornak kéne hívni, de mindegy is. A szavakon már nem fogok lovagolni.
          Kilépek a nagykapun, és az erdő felé indulok. Még a sötétedés előtt szeretném végigjárni az erdő iskola felőli részét, hogy kizavarjam a diákokat. Azt majd meglátjuk, hogy lesz-e büntetés, bár szerintem, ha összefutnak egy dementorral, akkor az sokkal nagyobb büntetés lenne nekik, mint az, amit én kiszabok rájuk.
          Találkozok is néhányukkal, de még az erdő előtt vagy nagyon a szélén, és szerencsére értenek elsőre a szép szóból, ezért nem kell tanári eszközökhöz folyamodnom. Ahogy haladok lassan, de biztosan, a tó mellett is elhaladok. Látom, hogy Mimi éppen vár valakire. Elkerülhetetlen társa a fényképezőgép, pont, mint első találkozásunk alkalmával. Tovább haladok, majd ha visszafelé itt lesz még, akkor váltok vele néhány szót. De már hallom Leont, hogy megint a közelébe mentem, és biztos megkörnyékeztem, pedig ha tudná…
          Elmosolyodom a gondolaton, hiszen a félelmei néha olyan alaptalanok, és igazából saját magát hergeli. Nem is kell hozzá olyan nagyon sok, fél szavak vagy fél mondat. Mikor megtudtam, hogy mind a hárman össze vagyunk zárva erre a tanévre itt, már tudtam, hogy érdekes lesz, és nem csak egy féle szempontból. Lassan elérem a birtok határát, ezért megfordulok, és elindulok visszafelé. Megállok kicsit a fák között, hogy figyeljek, de semmi érdekeset nem látok vagy hallok, ezért tovább is megyek.
          Valami mégis megüti a fülem, ahogy haladok visszafelé, ezért belépek a fák közé. Nem kell sokat mennem, hogy kiderüljön, csak egy védtelen kis nyusziról van szó, aki balszerencséjére a lehető legrosszabb erdőbe tévedt be. Mondjuk, ha eddig túlélte, akkor ezután már nem lehet gondja. Egy diák macskája a legkisebb probléma, ami megtámadhatja ebben a rengetegben. Visszatérve az erdő széléhez, még vetek egy pillantást Minervára, de elhessegetem a korábbi gondolatot, miszerint leállok vele beszélgetni. Látszólag akadt már egy jó társa ehhez a cselekedethez.
          És azért sem lenne ildomos most odamennem hozzájuk, mert a fiatalember, amint látom, éppen dohányzik, és biztos vagyok benne, hogy nem csak ő egyedül. Ismerve Minervát, ő is elszívott legalább egy szállal. Kivételezni pedig nem fogok, ezért inkább úgy teszek, mintha nem láttam volna ezt.
          Túl sok a háziállat a rengetegben, amit az sem bizonyít jobban, minthogy még legalább két macska rohan el mellettem, mire úgy döntök, hogy a döntésem helyes, és ha nem kívánok változtatni rajta, akkor ideje lesz mennem. Ekkor azonban a szerencsének vagy a szerencsétlenségnek köszönhetően, nem tudom, de látom Minnie-t beleborulni a vízbe. Mi a fenét csinál már megint ez a lány? Állok itt még egy ideig, kíváncsi vagyok rá, hogy mit csinál a fiú, majd rohamtempóban elindulok feléjük. Mikor látom, hogy ugrik utána, akkor lassítok.
          Mivel minden osztállyal volt már órám, ezért gondolkodni kezdek, hogy mi is lehet a fiú neve. A házat azonnal be tudtam azonosítani, és az évfolyamot is, de a neve nem ugrott be elsőre. Aztán pont mire odaérek, megtörik a jég.
          - Megtudhatnám, hogy mit csinál, Mr. Maier? Szemmel láthatóan, Ms. Balmoral nem szorul segítségre, ami az újraélesztési technikákat illeti.
          Előveszem a pálcámat, és mind a kettejüket megszárítom. Kicsit úgy érzem magam, mintha föléjük magasodnék, ami valóban igaz, hiszen ők a földön vannak. De nem arról a tekintélyt parancsoló magasodásról van szó. Ettől függetlenül leveszem a zakómat is, és Minervára terítem, valamint előkerül két pokróc is, amiket szétosztok kettejük között.
          - Jól vagy? – fordulok a lányhoz, megfeledkezve kicsit tanári mivoltomról. – Mi volt ez az egész vízbe sétálok dolog, elmondanád?
          Aztán ahogy észbe kapok, újra a fiú felé fordulok. Le akarnám szidni, de rájövök, hogy nincs értelme, hiszen nem tehet róla.
          - Legközelebb jobban vigyázzon a menyasszonyomra. Kicsit felelőtlen és óvatlan, és akármennyire is szeretném, nem lehetek ott vele mindig.
          A lehető legkomolyabban nézek rá, de nem tagadom, belül nevetek azon az arckifejezésen, amit kapok.
          - És még valami. Ez mind a kettejüknek szól. Ezúttal nem adok büntetést a dohányzás miatt, de legközelebb nem leszek ilyen jószívű.
          Remélem, mind a ketten felfogják, hogy mit is jelent ez. Ha legközelebb előttem buknak le, dupla büntető munkát és házpontok levonását. És igen, nem lesz ez az év olyan egyszerű, mint az kezdetben hittem. Még akkor is sokkal könnyebbnek gondoltam, mikor kiderült, hogy Leon is itt tanít, de a bonyodalom még nem ért véget. Sőt, csak most kezdődött el.

Kurt Maier & Willow Fawcett

Nem sokáig élvezhetem a hirtelen jött nyugalmat a felszín alatt - honnan tudhatná bármelyikük is, hogy nincs semmi baj, mert olyan ritka csend van idelent, amihez másképp talán nem is juthatunk hozzá? Talán annak idején Ophelia is csak erre vágyott a dráma és számára követhetetlen pillanatok között, talán mind erre várunk, miközben szaladunk a problémák elől. Két kar rángat ki a partra, és mivel nem számítottam rá, hogy így fognak kihúzni, félrenyelem a vizet, köhögök és levegőért kapkodok, de ez igazán nem komoly, ha közben nem színezi pánik a szememet, és az enyémben leginkább meglepődést lehet látni.
Mikor megpróbál újraéleszteni, megpróbálom elütni a kezét, hátrébb húzódni, mert valahogy nagyon idegen még a megmentésemre szolgáló mozdulat is. Korábban gondjaim voltak az érintéssel, nem viseltem jól, ha mások csak úgy hirtelen hozzám értek, bár mára ezt sikerült nagyjából leküzdenem, még mindig tud komoly jelentés párosulni hozzájuk a fejemben. Védelmezően keresztbe fonom a karjaimat magam előtt, még mindig nagyokat nyelve a koraesti levegőből, ami megtölti a tüdőmet, és segít visszatérni önmagamhoz. Azért ezt a szájon át történő lélegeztetést kicsit soknak érzem már... És nem csak én. Willow áll fölöttünk, és lehet, hogy csak az arcomra tapadó vizes tincsek alól kipillantás teszi, de mintha a helyzet megoldása is a kezében lenne. Félresimítom a hajam, diszkréten köhögök még néhányat, mialatt Kurt válaszol a kérdésre, dideregni kezdek, mert ugyan ez egy enyhébb évszak, itt, északon még szeptemberben sem a legjobb ötlet csak úgy tavakban pancsolni, és aztán kiülni a szélbe megszáradni.
Meggyűröm a pulcsim ujját, hálásan elmosolyodom a melegért, főleg, amikor a takarót is megérzem magamon. Bár már szárazak a ruháim, a test sokáig érzékeli, ha hideggel találkozik, így még nagyon halványan kirajzolódik a karomon a libabőr...
- Igen, most már igen. - vajon észrevette, hogy megint tegezett? - Ne haragudj, csak álltam azon a kövön, mikor biztos voltam benne, hogy van valami vagy valaki mögöttünk. A múltkori dementoros eset óta kicsit paranoiásabb vagyok a megszokottnál, de előre már későn figyeltem. Egyébként nem volt semmi halálközeli élmény, jól tudok úszni, és a meder itt nem olyan mély... Bár azért azt nem mondanám, hogy megismételném.

A végére mosoly szalad végig a vonásaimon, fel is kelek a földről, hogy bebizonyítsam, tényleg nincs semmi, ami miatt aggódniuk kellene. Lassan én is magamhoz térek az ijedtség és nyugalom furcsa kettősségének álmából, visszaköltözik belém az élet, ahogy a nap kiragyog az esőfelhők közül. Mikor azonban a következő mondat hangzik el, nagyon nehéz nem hangosan felnevetnem. Ha eddig nem adtam okot az idei pletykaáradatnak a burjánzásra, hát most Willow gondoskodott arról, hogy biztosan ne maradjanak lehetőségek nélkül. Nem is kell egyeztetnünk, enélkül is tudom, hogy mire gondol, és jót derülök a dolgon. Nos, úgy tűnik, menyasszony lettem.
- Pedig nagyon örülnék neki, ha a vőlegényem megakadályozná a hasonló szituációkat. - mosolygok a legtermészetesebben - Elvégre tudja jól, milyen közeli társam a balszerencse, és ha nem vigyáz, az fog az oltárhoz is kísérni.
Imádom ezt a szituációt - Kurt nyilván most úgy érzi magát, mint aki egy komédia közepébe csöppent, és még az is nehezére esik, hogy kövesse a cselekményt, de ez csekély ár a szórakozásért cserébe. Amúgy sem hiszem, hogy ezek után lesz még valami, amin ennyire meglepődik majd. Csípőre tett kézzel mosolygok kettőjükre, magamban pedig kuncogok, bár ezt jelenleg könnyű a didergésre fogni.
- Ugyan, Mr. Fawcett, ártatlan vagyok. - elvégre dohányozni nem látott, az pedig az utolsó szálam volt... az ártatlanság vélelme, ugyebár - Mr. Maier pedig megígéri, hogy jófiú lesz, és nem hagyja az addikcióját elhatalmasodni magán, igaz? 
Kicsit oldalba bököm, hogy azért valamit reagáljon, ha már épp meg lettünk fegyelmezve, de az arckifejezésem túlságosan is játékos ahhoz, hogy tényleg bűnbánónak lehessen elkönyvelni. Hiába, ez már csak egy ilyen este...

Minerva E. Balmoral & Willow Fawcett

Szerettem mindig is segíteni másokon, habár utáltam az életveszélyes helyzeteket. Ezt pedig nem nagyon lehetett másnak mondani. Nagyapám erre valószínűleg csak a kezével intene. A számtalan amputáció, valamint golyó ütötte sebek leszorítása után ez neki könnyed rutin munka lehetett. Mégis számomra ez ugyanolyan aggodalmat jelentett, mivel ki tudja mi történhetett Minervával. A tó elég sekély erre így nem volt rá esély, miszerint olyan mélyre merüljön, mégis voltak más veszélytényezők. Akár egy kőbe is beütheti a fejét, vagy megvághatja magát. Szerencsére a vízfelszínt nem festette semmi vörösre. A mélyben tapogatva, hol sarat, hol pedig hínárt leltem. Hamarosan kezeim valami puhához értek, amely hasonlított az emberi felkarra vastagságához. Kétség sem fért hozzá, hogy a leányzóra sikerült rálelnem. A bőr selyembársonysága, valamint a víz tapadásmentessége tökéletes elegyet alkottak, miképp ne legyen könnyű dolgom. Egyszer kicsúszott a kezem közül, azonban másodjára két kézzel fogtam meg. A ruházatomról csak úgy ömlöttek a vízcseppek. A lányt szépen finoman a földre helyeztem. Az élesztésemtől viszont rögtön megriadt, továbbá a kezeimet félre lökte. Megkönnyebbült sóhajtással fejeztem ki aggodalmaim végét. Szerencsére nem vesztette el az eszméletét, még ha sokkosnak is tűnt az állapota. Hamarosan idősebb hang üti meg a fülemet. Igaz elég számon kérőnek hangzott, mégse volt időm megriadni tőle. Az előre támaszkodó testhelyzetből rögvest hátra dőltem.
- Maga az tanár úr? Nem tudhattam... a tekintete olyan sokkoltnak tűnt. Én csak segíteni akartam rajta, bár lehet kissé elsiettem a dolgokat. A lényeg miszerint jól van. Ez pedig mindennél fontosabb. - közöltem az idősebb férfival a tényeket. Tudtam miszerint rendes tanár Willow, mondjuk néha szigorú oldalát is megmutatja. El tudtam volna valami köszönetet viselni, azonban az a bagoly már elröppent. Valamiért egyikük se reagált a hősiességemre semmit. Igaz nem az önzetlenül az iskoláért díjról volt szó, mégis jól esett volna valami. A ránk terített ruha, illetve a szárítástól egyből jobb lett a közérzetem. Már csak egy mentőautó hátulján kéne ülnünk, illetve kakaót szürcsölni. Az események elmesélésekor én is füleltem, hiszen számomra is ködös volt az ok, amiért eldőlt a griffendéles lány. A dementerok hallatán rögvest kirázott a hideg. Eléggé félelmetes sztorik vannak a dementorok csókjáról. Sokan nem tudják kiheverni azt a halál közeli élményt.
- Teljesen biztonságban volt velem a menyasszonya ne aggódjon. Most már én is tudom. - jegyeztem meg, s mint golyó a halántékomon úgy hatolt át a felismerés. A mennyasszony szó rögtön megmaradt benne, és egyszerűen nem tudtam eldönteni miszerint csak viccelt, vagy ez most teljesen komoly. A tanár diák kapcsolatokhoz eléggé érdekesen álltam alapból hozzá. Arcomról rögtön lerítt a döbbenet, valamint a kétely koktélja. Amint Minerva is bele ment a játékba talán megkönnyebbültem, ám csakis azért mert hülyeségnek könyveltem el. Ugyanakkor biztosra sem akartam menni. Mindenkinek kínos lenne, hogyha a kérdéssel előállnék. Szépen elhallgattam a bájcsevejt, azonban semmit se tudtam ehhez hozzáfűzni.
- Ja persze. - tértem magamhoz gondolataimból - Még nem szoktam át az iskola szabályzatára, s mélységesen sajnálom a történteket. - tisztáztam a dolgokat és még szerencse, miszerint Minerva is próbált védeni. A prefektus szava ilyen eseteknél talán számított valamit, továbbá enyhíthetett is Willow dühén is.
- Gondolom nem lehet könnyű ennyi diákra vigyázni. Főként, hogyha ennyire buták is mint mi. Én bizonyára már az ön helyében kitéptem volna a hajam. - próbáltam én is kissé oldani a feszültséget, illetve reméltem nem csak olajat öntök a tűzre.

Minerva Balmoral & Kurt Maier

          Minerva csak hozza a saját formáját. Belesétálni a tóba úgy, hogy közben nem is figyel arra, hogy mit csinál, csak azért, mert valamit vélt a háta mögött. Igen, azt hiszem, ez rá vall. Azért vissza kell fognom magam, hogy ne nevessem el magam a történet hallatán.
          - Igen, de nem a balszerencse a vőlegényed, hanem én. És amíg vannak olyan kedves fiúk, mint Mr. Maier, addig nem kételkedem benne, hogy biztonságban vagy. Azonban – fordulok a fiú felé. – Reménykedem abban is, hogy amennyiben olyan dolog történik, akkor nem egyedül próbálja megoldani a helyzetet a továbbiakban, hanem segítséget hív.
          Ó, jaj, hányszor hallottam én már ezt az ártatlan dolgot. Ha annyiszor nyertem volna a múltban a minisztériumi szerencsejátékon, akkor talán most nem tanár lennék, és már vehettem volna magamnak egy aranyvér rangot. Merlinre, még jó, hogy ezt más nem hallotta, mert most meg lettem volna lincselve. Ó, és ha még egyszer letegezem Mimit, akkor azért is meg leszek, bár, az nem annyira biztos, mint a korábbi kijelentésem a házasságról. Akaratlanul is a gyűrűért nyúlok, amit a nyaklánccal együtt kaptam tőle. Azt hiszem, hogy a nyomatékosság kedvéért jobb lesz, ha előveszem. Csak úgy véletlenül.
          - Köszönöm, de nem kell megígérni semmit. Szerintem tisztában vannak vele, hogy milyen következményekkel jár, ha nem tartják be az iskola szabályait.
          Szórakozottan játszok a lánccal, majd a fiú felé fordulok. Próbálok rájönni, hogy miért akar annyira a Mungó elmeosztályára küldeni. Akármi is legyen az oka, nem hiszem, hogy a korábban tapasztalt átok még mindig hatályban van.
          - Akkor azért kopaszodik annyira rohamosan, Mr. Maier? Nézze el nekem, de egy csapat diákra semmivel sem nehezebb vagy idegőrlőbb vigyázni, mint egy csapat sárkányra.
          Mondjuk még sohasem vigyáztam sárkányra, nem tudom, az milyen lehet, de ha valaki jól tudja kezelni a diákokat, akkor az sem olyan vészes. Felkapom a karomba Minnie-t, hogy felvigyem a gyengélkedőre a biztonság kedvéért egy átvizsgálásra.
          - Ön is jöjjön velünk, Mr. Maier. Szeretném, ha Madam Pomfrey mind a kettejüket megvizsgálná.
          Nem értem miért aggódok annyira, ha tényleg semmi sem történt. Ezzel már Leon aggodalmán is túlteszek. Sóhajtok egyet, leteszem a lányt, majd egy pokrócot, csészéket és teát varázsolok a földre.
          - Mivel nem valószínű, hogy már felmelegedtek, először történjen meg az. – Letelepszem a pokrócra, és kérdőn nézek a fiúra. – Milyen teát óhajt? Ms. Balmoral, önnek mit tölthetek.
          Magamhoz hívok a szobámból még egy adag süteményt is, amit nemrég egy házimanó hozott fel nekem. Azt hiszem, a piknik nem éppen a legalkalmasabb idő most, de körbeveszem a pokrócunk egy kisebb sátorral és tábortűzzel, aminek köszönhetően legalább nem fognak fázni.
          - Hogy visszakanyarodjak a korábbi válaszához, Ms. Balmoral. – És félsiker. Ezúttal sikerült nem letegeznem. – Mégis mit gondolt, hogy mi lehet a háta mögött? Egy újabb dementor? Annyira nem merészek, hogy ennyire megközelítsék az iskolát, habár a Tiltott Rengeteg tele van velük.
          Szeretném megnyugtatni őket, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtettem, de tudtommal a patrónus-bűbájon kívül más nem létezik, amivel védekezni lehet ellenük. Hihetetlen, hogy a Minisztérium nem tesz ellenük semmit, és egy ilyen halálos veszélynek teszik ki a diákokat. Hirtelen elfut a méreg, és ennek következtében össze is töröm a csészét.
          - Elnézést, mondtak vagy kérdeztek valamit, amíg elbambultam kicsit?
Összeszedegetem a csésze maradványait és összeforrasztom. Még így is csorba marad, de ez legyen a legkevesebb.
          - Esetleg van valamilyen kérdésük, aminek a feltétele nem várhat a következő órai találkozásunkig?

Kurt Maier & Willow Fawcett

Szoktam váratlan helyzetekbe kerülni, sőt, nem véletlenül neveznek hurrikánnak, balszerencsének olykor a hátam mögött... röviden megfogalmazva rászolgáltam erre, nem ér meglepetésként, hogy ismét egy olyan jelenetben találom magam, amit elképzelni sem mertem volna előre, ettől függetlenül a részletek bőven elég meglepőek számomra is. Kívülről csak annyi látszik, hogy a huncut tekintetem egyikükről a másikra téved, de egy negyedik néző hamar rájöhetne, valójában mit gondolok. Vajon Willow hallja, hogy ismét letegezett? Nem mintha szokatlan lenne, olykor megtörtént más tanárokkal is, bár általában olyankor, ha kiléptek ebből a szerepükből, mint a jó McGalagony pár évvel ezelőtt, amikor Natalie először hitte azt, hogy fordulhat hozzá lelki pátyolgatásra... Soha olyan hamar nem győzte még meg senki, hogy vannak időnként rossz döntései.
- Minden alkalommal emlékeztetem rá, de valahogy mégis mindig visszatalál. - a szemem egyetértően csillan Willow felé - És természetesen tisztában vagyunk mindennel, Mr. Fawcett.
Muszáj hirtelen a távoli hegyekre figyelnem, elvégre nagyon szórakoztató most az ártatlan diáklány szerepében tisztelegnem, aki kikap a dohányzásért. Már akkor, az első találkozásunkkor is szóvá tette, hogy nem tetszik neki ez a szokásom, egyikünk sem gondolta, hogy aztán ez majd így idéződik fel. Ahogy a tekintetem visszafordul a hollóhátas fiúra, csak remélni tudom, hogy jól eltette a saját dobozát, mert ha lelepleződik, bazsalyoghatunk itt ítéletnapig, akkor sem ment meg minket semmi a büntetéstől. Az enyém elázott, és már üres, igazi bizonyíték nincs ellenem, de biztos nem tudnám némán végignézni az esetleges meghurcoltatását azért, amit én is elkövettem, így mindkettőnk érdekében jobb, ha nem rukkol elő vele.
Amikor előkerül Willow nyaklánca, eleinte nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget - már azon túl, hogy majd kiugrok a bőrömből a boldogság miatt, de ezt egy egyszerű mosoly mögé rejtem, csak az önkéntelen mozdulat, amivel a sajátom felé nyúlok, jelzi, hogy értékelem a gesztust. Az iskola nem az a terep, ahol az ember szabadon engedheti a véleményét, vagy ha már itt tartunk, a valódi szeretetét, mert túl sok a figyelő, és mindent előszeretettel félreértelmező tekintet. Persze, jókor latolgatom ezt, mikor hangosan kijelentettük, hogy jegyben járunk, de amúgy is sok szóbeszéd terjed rólam ahhoz, hogy egy újabbat felírhassak az 'el nem ismer - meg nem cáfol' listámra. McGalagony, a korábban emlegetett ismer annyira, hogy tudja, bármilyen idézőjeles hülyeséget is követek el, sosem úgy intézném, hogy az hozzá visszajusson. Egyébként is, nem teszünk semmi olyat, ami átlépné az udvariasság határait, így Leon is boldog lehet a maga kis elvont nézetei között.
De aztán a csodálatos gondolatmenetet megakasztja, hogy a gyűrűt is rajta hagyta. Erőteljes jobbra nézés... remélem, egyik beszélgetőpartnerem sem érzi szükségét, hogy megkérdezze, ugyan miért ráng a nyakam ilyen kényelmetlen szögben. Azért engem elég nehéz zavarba hozni, és most is két lélegzetvételig tart, mire megemberelem magam, de ha Kurt esetleg eddig azt hitte, hogy szórakozunk vele, most már biztosan apró kis csilingeléssel intünk majd búcsút a lezuhant állának. Ha mégsem, hivatalosan is el kell könyvelnem, hogy a Süveg nem csak egyszer tévedett. Nem is igazán derül ki, ki hogyan reagál az esetleges nyaktörő mutatványomra, Willow felemel, én pedig, mert nem vagyok fából, átkarolom a nyakát és meg sem próbálok úgy tenni, mintha ez nem lenne a világ legtermészetesebb dolga a számomra. Taktikai szempontból sem utolsó nem merev tagokkal hagynom magam: ha valóban jegyesek lennénk, bizarr lenne, ha pedig nem, itt bukik el a kis tervünk.
Azért amikor a tea és a pokrócok megjelennek, kezd az egész helyzet egy nagyon furcsa teapartira emlékeztetni, aminek tagjai nyilván azt latolgatják magukban, ugyan hogy sikerült így a délutánjuk...?

- Will...Mr. Fawcett, szeptember van. Nem hiszem, hogy megfáznánk. - de süket fülekre talál az érvelésem, így csak elengedem a logika maradék szárnypróbálgatásait is, egy utolsót kivéve - Sőt, biztos vagyok benne, hogy Kurt sem kapott el semmilyen halálos kimenetelű kórságot, miután térdig vizes lett.
Azért a teának örülök, és ugye, ha bálban vagy, táncolj keringőt, így inkább további vita helyett helyet foglalok a professzor mellett, és arra már tényleg a szemem sem rebben, hogy egy sátrat és tüzet is bűvöl ide. Nem én, úgy fogok itt ülni, mintha minden délután ezt csinálnám, és az egyetlen felmerülő kérdés csak az lenne, citrommal vagy tejjel iszom e a teát.
- Igen, erre azért elég jó esély van. - vonom fel a szemöldököm, mulattat a helyzet komikuma - Miután az évnyitón az sem hangzott el, hogy a birtokon lennének, ezután jobb merülni, mint meghalni, szokták mondani. Még mindig nem vagyok profi a patrónus megidézésében, és ez nem a legtökéletesebb pillanat arra, hogy gyakoroljak.
Willow csészéje nem is túl diszkrét effektet kiadva magából törik darabokra a kezei között. A tűz ropogása percekig kitölti a kínos csendet, míg én a legbiztosabbnak azt érzem, ha inni kezdem a teát. Komoly öngól lenne ezt most szóvá tenni, elvégre én voltam az, aki előtt csak úgy magától kigyulladt az a tankönyv az első órán, ugyebár. Azért egy kérdés nem árthat, még ha a következő szétrepülő tárgy mondjuk a fejem is lesz... De ugyan, kit álltatunk itt ezzel a varázslatos imitálással, szerencsére hamar vége szakad a mesebelinél is bizarrabb teapartinak, és miután összeszedtük a részeinket és gondolatainkat, elindulunk a magunk útjára - mi pedig ketten.

- Most már úgysem hallja, de...Khm, Willow, jól érzed magad...? Az a csésze szokatlanul ismerős gesztus volt. Már megígértem, hogy többet nem teszek koraesti sétákat a tó alján, de ha szeretnéd, írásba is adom. - oldalra pillantok, és hagyom magam vinni, mivel sejtésem szerint úgysem tudnám sehogy megúszni ezt az állapotomért aggódó baráttal szemben - Tényleg, nem is kérdeztem még, de... milyen állat a patrónusod?

Minerva Balmoral & Kurt Maier

          Nézem a csésze maradványait, majd hirtelen egy pálcamozdulattal összeillesztem őket, de ez… ez már használhatatlan lesz, jobb… nem, én nem akarom majd használni, ami nem is meglepő. Illetve mégis. A forrasztás tökéletesen sikerült, miért ne lehetne akkor még egyszer használni? Kérdőn nézek a két diákra mellettem, de se kérdés, se felvetés, semmi sem hallatszik el, ezért miután végeztek a tea kortyolgatásával és a sütemény majszolásával, elkezdem összeszedni a holmimat. Csak pillanatok kérdése az egész, nekem elég is annyi, hogy búcsút mondjak Mr. Maiernek, a holmimat magunk mellett lebegtetve Mimit az ölembe kapjam és elinduljak vele a gyengélkedő felé. Bolond voltam, hogy ezt nem korábban tettem meg.
          - Ne haragudj a kis intermezzoért, már rég fel kellett volna vigyelek a gyengélkedőre. Nem szeretném, hogy beteg legyél, aztán még a végén azért is én legyek a hibás.
          Elmosolyodom, azt hiszem, még nem is vittem így, és az utolsó alkalom után, mikor még az iskola előtt találkoztunk azt hittem, hogy már sohasem fogom. Nem csak a karjaimban tartani, de még látni sem. Nem is tudom mihez kezdtem volna akkor.
          - Nem a te hibád a csésze. Csak ideges voltam, mivel a diákok lényegében életveszélyben vannak a dementorok miatt. Sohasem lehet tudni, hogy mikor törnek majd ki az erdőből, és akármennyire is szeretnék ott lenni, megvédeni mindenkit, biztos vagyok benne, hogy valaki meg fog sérülni. A Minisztérium pedig nem tesz semmit. Ez bosszant a legjobban.
          Furcsa, hogy egészen eddig azt hittük, az önkéntelen mágia lassan elmúlik és el is tűnik, mire az ember felnőtt lesz. Erre itt van Minnie, és bebizonyítja, hogy ez a hipotézis hibás, hiszen már eléggé felnőtt, és még mindig képes az önkéntelen mágiára, és ami azt illeti, én is. Aztán elmosolyodok, ugyanis a kérdése egy kis mesét idéz fel bennem.
          - Tudod, amíg az Akadémiára jártam, azt gondoltam, egy aurornak kötelező tudnia a patrónus bűbájt, de sorban kudarcot vallottam. Úgy lettem auror, hogy nem tudtam védekezni ellenük, aztán teltek az évek, nem volt rá szükségem egészen a háborúig, amikor bár próbálkoztam úgyszintén csak egy köd sikerült. Egészen a közelmúltig, mikor is Roxmortsban töltöttem néhány napot. Akkor találkoztam séta közben dementorral, és hát… Azt hiszem, neked köszönhetően tudtam meg, hogy egy farkas a patrónusom.
          Igen, szükség volt erre a felvezetőre. Akarom, hogy tudja, sokkal nagyobb hatással volt rám, mint ahogy azt gondolta. Talán ahogy azt valaha gondolta.
          - Látod, még az életem is megmentetted ezzel, és ez nem túlzás.
          Felérünk a gyengélkedőre, odahívom Madam Pomfreyt, röviden elmondom neki, hogy mi történt, majd magukra is hagyom a vizsgálat idejére őket. Nem megyek messzire csupán néhány lépést teszek az ajtó felé. Nagyon megkönnyebbülök, mikor látom felém közeledni látszólag épen és egészségesen.
          - Akkor ennyi? Nincs semmi bajod, igaz?
          A megnyugtató válasz után megölelem, és mivel még mennem kell máshova, elbúcsúzom tőle. Gondolta volna a fene, hogy így fog alakulni majd ez a nap, de örülök neki. Ritkán adatik meg ez a nyugodt pár pillanat, és ha már Leont is felhoztam a hátamon ide, akkor miért ne hozhatnám őt is. Ahányszor csak kell.

Köszönöm a játékot mind a két félnek.

Kurt Maier & Willow Fawcett

Hold my hand, it's a long way down to the bottom of the river

         Minden értelemben elmondható, hogy ezt a délutánt nem így terveztem - Dakota elakadhatott útközben valahol, úsztam egyet, illetve Kurt is átvedlett páncélos vízimentővé, és igen, nem véletlenül használtam ezt a kifejezést, aztán Willow is felbukkant a megoldás vörös úszógumiját lóbálva, és most cipelődöm épp fölfelé a kastélyba. Lenne pár észrevételem, miszerint nem szenvedtem olyan sérülést, ami ezt indokolná, de á nem, én csak kapaszkodom a svk prof nyakába, és élvezem a kilátást, amikor pedig beérünk, próbálok nagyon ártatlan arckifejezést a vigyorra húzni, de lássuk be, hát ez elég nehéz. Integetek Aubnak, mikor elhaladunk mellette, később kénytelen leszek megmagyarázni neki, miért simulok el ilyen kényelmesen a tanárunk karjai között, de ettől eltekintve csak az lát bele valami félreérthetőt, aki eleve ilyen szándékkal néz ránk.
         - Igazságos lenne azért haragudni, mert meginvitáltál életem legfurcsább teapartijára, értsd úgy, hogy ebbe az összes Leonos is beleesik? Ugyan, ki kellett ezt is próbálni, köszi, Mr. Fawcett. - vigyorgok a magázódáson, bár most épp nincs itt senki, hogy hallja - Úgyis mindenért mi vagyunk a hibásak, néha én, néha te, ez most lehet a te köröd.
          Szép nyugodtan haladunk, tényleg nem folyik belőlem vér, nem szellőzik törött csont, nincs sírás és kín, nem is hiszem, hogy megfáztam volna, ez csak egy kis pancsolás volt, mégis az egész haditengerészet indult útjára a megmentésemre. Azt hiszem, Greg imádná az események láncolatát, és nem fosztom meg ettől a lehetőségtől..
          - Á, egy farkas... igen, illik hozzád. Valami hasonlóra fogadtam volna, de hogy miattam.. a szerencséd nagyobb volt az én balszerencsémnél, ennyi az egész. - el is vörösödöm, de úgy teszek, mint aki tökéletes szellemi fölényben van, hát hogyne - Izé, Willow, emlékszel Rockra? Én küldtem hozzád büntetésbe, hogy ha már nem tudom megakadályozni minden alkalommal a kis kezét fogva, hogy az erdőben sétálgasson, legalább meg tudja védeni magát. Akkor sikerült először inkarnálódott patrónust létrehoznom, az enyém egy nagytestű madár, de az emlék.. hmm, az közös volt. Úgyhogy ne legyél zavarban, kölcsönös dolog volt.
           A zavar dolgot magamnak is címezhetném, de csak szórakozottan eljátszom az ujjam közé tekeredett hajammal, mintha csak a korábban elfogyasztott tea márkája lenne a téma, nem a túlélés. Muszáj lesz ezt az egészet alaposan megbeszélnem Dakotával és Agnessel, és Natalie sem maradhat ki, miután kiőrjöngte magát a helyzet pikantériáján, ki tudja, már hányadik körben.

           Fél órás projektem eredménye végül, hogy kiengednek a csendespihenőről, miután minden fél meggyőződik arról, hogy túl fogom élni az éjszakát egy rövid cicamosdásnak titulálható kaland után - Pomfrey olyan alapos volt, hogy gyanítom, még a nagyszüleim kórképét és a leendő gyermekeim várható betegségeit is fel tudná állítani. Visszakapom a gépemet, és abban a biztos tudatban lépek ki az ajtón, hogy még egy kis úszás is túl nagy áldozattal jár a birtokon...
          - Megmaradok. Küzdöttünk ugyan az életemért, de hősies küzdelem árán kijelenthetjük, hogy túlélem. - teszem csípőre a 'szemem' felvont szemöldökkel, csak hogy tényleg érzékeltessen a cinikus énem, mikor rájövök, hogy még ráadásul meg is vártál - Köszönöm, bolond... Ne aggódj miattam. Legközelebb nem hagyom fent a fürdőruhát..
            Megöleljük egymást, aztán távozol is. Nem látod, de készítek a távolodó rólad azért pár képet, gyönyörűen töröd meg a lassan lenyugvó nap táncoló árnyékait. Elégedetten mosolygok utánad, és úgy távozom, hogy újból levonom a következtetést: a legjobb pillanatok spontán jönnek. Ahogy te.

Köszönöm a hősies játékot & önfeláldozó megmentést!

Brook McGregor

Ez a téliszünet... Érdekes volt. Jó volt megismerkedni a bővebb családdal. Ami azt jelentette, hogy Edwiékhez mentem "haza" az ünnepekre, és az "unoka"tesóm mellett az unokatesóim családjával is megismerkedtem. Barny és Clem pont olyan jó gyerekek, mint idén már itt a Roxfortban is hallok róla - tehát nem, ezt bizonyítja, hogy hallok róla, - megismertem a velem egyidős Timet is, aki az egyik legnagyobb arc a családban, és nagyon sajnálom, hogy kvibli, így nem tudunk könnyebben találkozni, csak ilyen szünetekben, amikor nem vagyok a Roxfortban. Nagyon jókat lógtunk együtt. És ugye Dave bá és Meredith... né'? A bá az tök jól működik, de ezzel a néni, nagynéni szóval nem lehet egyszerűen mit kezdeni, hogy ne hangozzon nyomin. Majd kialakul.
Persze azért Dave báék se egészen díjazták, hogy néha egyedül bejárkáltam a városba. Pedig általában szóltam is. És még aznap hazataláltam, és teljesen jól vigyáztam is magamra, most hol a probléma akkor meg? Há de nem?
Akkor lár a következő kérdés, hogy az árvaházban hogy fogadták, hogy még csak fel se tűntem a tanítás végével, meg úgy általában nem jeleztem semmit arról, hogy nem hozzájuk megyek haza tanítás végével.
Eddig még nem kaptam levelet Naras bától az ügyben.

De most nem is ez izgat annyira, épp a tó partvonala mentén az azt borító jégen nézek végig szinte teljesen talajszintről, hogy minnél simább és egyenesebb-e az az egész hosszú csúszópálya, amit kialakítottam.
Kívülről ugye ott a part, belülről meg glaciusszal fagyasztottam egy göröngyösebb szegélyt is a pálya szélére, hogy ne lehessen véletlen becsúszni a tó mélyebb része fölé, ez a partmenti sáv a legmélyebb esetben is max bokáig érne, de nem hiszem hogy beszakadna.
Utolsó simításoknak - heh - még egy-két rész kap egy-egy lacarnium inflamarét, hogy kicsit megolvadjon a legteteje, és simábbra fagyjon vissza is egyből, még végigmegyek egy utolsó glaciusszal a művemen a biztonság  kedvéért, és kezdhetjük is.
Odasétálok ahhoz a végéhez, ahol a pálya vonala a partvonal havára lóg, onnan nekifutok, és csúszok is a jégen, ameddig visz a lendületem.

[Sétálok a folyosón szépen csendben, a talárom a szokványos, fekete-piros Griffendél egyenruha színeit viseli. Fekete-piros. Nekem világ életemben a rózsaszín a kedvenc színem ( tudom, úgy illik mondani, hogy volt, de na, ha egyszer az és sose változik, punktum! ) a taláromat emiatt mindig átszínezem: a fekete részét pinkre, a nyakkendőt pedig lilára. A Roxfort expresszen meséltek nekem egy bizonyos Umbridge professzornőről, aki mindig pinkben járt. De kár, hogy nem alapított házat! Tök menő rózsaszín egyenruhánk lehetett volna... igen, még a fiúknak is! Vaagy... nem is! A ház tagjai: Ha imádod a pink színt, s szíved merően félistennős... házad Doloressum! Aki nem ismer engem, annak egy rendes átlagos 13 éves kislánynak tűnök...de az vagy szerelmes, vagy csak szimplán vak és süket. Nem, én minden vagyok, csak átlagos nem. Ha én rendesen viselkedem, akkor velem valami nem oké. Szentséges Merlin Szarkofágja! Már negyed órája meredten bámulok a semmibe és azt sem tudom, merre tartok. Na, de nem baj! Ha csukott szemmel sétálok tovább, lehet, a kastély egyik, számomra még ismeretlen szegletében fogok kikötni... vagy, egy idő után nekiütközöm a falnak, és beverem a fejem. Bamm! - Te hülye vagy?- kérdezi éles hangon egy végzős Hollóhátas. - Sétálni előnyösebb nyitott szemmel. Megvonom a vállam, mert válaszolni nem tudok. Tényleg nem...hogy nem tudnék rá mit mondani? Olyan engem sohasem fenyeget. Mindenre tudok választ. Némító átkot kaptam...10 percre. De hogy bírom azt ki?! Idegesen kimasírozok rohamosztagra jellemző léptekkel a kastélyból. A tó felé tartok.Remélem, nincs ott senki! "Aki nem lép egyszerre, cruciót kap reggelre!" éneklem fejben és trappolok rá, ahogy szoktam. Meglátok egy tökmagot a tónál.Talán egy elsős."Csak várd meg,míg újra beszélhetek!" vigyorgom magamban.]

Sétálok a folyosón szépen csendben, a talárom a szokványos, fekete-piros Griffendél egyenruha színeit viseli. Fekete-piros. Nekem világ életemben a rózsaszín a kedvenc színem ( tudom, úgy illik mondani, hogy volt, de na, ha egyszer az és sose változik, punktum! ) a taláromat emiatt mindig átszínezem: a fekete részét pinkre, a nyakkendőt pedig lilára. A Roxfort expresszen meséltek nekem egy bizonyos Umbridge professzornőről, aki mindig pinkben járt. De kár, hogy nem alapított házat! Tök menő rózsaszín egyenruhánk lehetett volna... igen, még a fiúknak is! Vaagy... nem is! A ház tagjai: Ha imádod a pink színt, s szíved merően félistennős... házad Doloressum!
 Aki nem ismer engem, annak egy rendes átlagos 13 éves kislánynak tűnök...de az vagy szerelmes, vagy csak szimplán vak és süket. Nem, én minden vagyok, csak átlagos nem. Ha én rendesen viselkedem, akkor velem valami nem oké. Szentséges Merlin Szarkofágja! Már negyed órája meredten bámulok a semmibe és azt sem tudom, merre tartok. Na, de nem baj! Ha csukott szemmel sétálok tovább, lehet, a kastély egyik, számomra még ismeretlen szegletében fogok kikötni... vagy, egy idő után nekiütközöm a falnak, és beverem a fejem. Bamm!
- Te hülye vagy?- kérdezi éles hangon egy végzős Hollóhátas. - Sétálni előnyösebb nyitott szemmel.
Megvonom a vállam, mert válaszolni nem tudok. Tényleg nem...hogy nem tudnék rá mit mondani? Olyan engem sohasem fenyeget. Mindenre tudok választ. Némító átkot kaptam...10 percre. De hogy bírom azt ki?! Idegesen kimasírozok rohamosztagra jellemző léptekkel a kastélyból. A tó felé tartok.Remélem, nincs ott senki! "Aki nem lép egyszerre, cruciót kap reggelre!" éneklem fejben és trappolok rá, ahogy szoktam. Meglátok egy tökmagot a tónál.Talán egy elsős."Csak várd meg,míg újra beszélhetek!" vigyorgom magamban.

Alakul ez, alakul. Kicsit még hullámos, és lehet még simább is, de az mondjuk tény, hogy alakít rajta az is, hogy csúszkálok.
Úgyhogy élek is a lehetőséggel.
Nekifutok megint, és a jégre lépve egész hosszan végigcsúszok, bár még marad pár lábnyi a pálya végéig. Közben eszembejut egy korábbi kalandom itt a tavon, - jóval beljebb mondjuk - hogy itt kísérletezgetek varázslatokkal, úgyhogy úgy döntök, ideje újra kipróbálni. Leguggolok, és megcélzom pálcával a pálya végét.
-Exsuctio- húzom hátra lassan, de erősen a pálcát a fejem mellett, de nem jön be, ugyanott gubbasztok, mint az előbb. Viszont a jég recseg egy jól hallhatót ott, ahova mutattam rajta. Ezek szerint akkor ez a varázslat tényleg nem működik vontatókötélként, magamat nem tudom a célfelülethez húzni, csak arra van hatással, rám nem.
Odasétálok a pálya végéhez megszemlélni mi történt, és valóban, egy jó tálcányi területen megtörve feljött a jég, hogy látszik az alá beférkőzött levegő buboréka. Egy reparo megjavítaná? Mindegy.
-Aguamenti. Glacius- töltöm ki és fagyasztom meg a törést inkább, igy mindenképp biztos.
Közben hallom a hóropogást, és ahogy elindulok vissza a nekifutó szakasz felé, látom is, egy McGregor jár erre.
Azon kívül, hogy az összes olyan óráról, amikor a griffesekkel vagyunk összevonva, na honnan ismerem még? Hát persze, hogy a szokásos: rossz pénz a rossz pénzt felismeri, nem úszod meg, hogy találkozz pár bajkeverő nevével, ha történetesen neked is több közöd van Fricsi bácsihoz, mint abszolút elkerülhetetlen lenne. Mert például elkap néha. Olyankor hallhatod füstölögni mások nagyobb húzásai miatt is, ha a tiéd nem nyomja el azokat épp.
Meg ha nem kerülöd el a pletyka- és történetköröket a klubhelyiségedben, ott is hallani a jó sztorikat.
Szóval, ismerek én ilyen neveket, mint: Blood, Fawley, Crewe is, bár ő nem annyira bajkeverőként. Thornsbeak, Destain, Everfen, kettő is. Már rajtam kívül, és még csak elsősök. McGregor. A legtöbb, ha nem mind, szintén ismer engem is, minimum hírből.
-Szia 'Greg- köszönök neki, és inkább felé kanyarodva érek a pályám eleje környékére. Közben a pálcámat csak átszúrom ferdén a hajgumim alatt, hogy felszabadítsam a kezem, amit a hideg ellen zsebre is rakok. St. Patrick nincs itt, úgyhogy nem kell szörnyűlködnie a dolgon.
-Mi járatban?

Még egy kicsit szökdécselek felé, mert messze van.Olyan kár, hogy még van pár percem a némaság átkomból. Minden szónál többet mond egy ölelés. "Mereel!" kiáltanám, ha beszélni tudnék. De MÉG nem tudok, így csak szorosan megölelem. Nem vagyunk legjobb barátnők, de ha egyszer olyan cuki kislány. Majd megpillantom a pálcáját a hajában, ami akár második lyukat is szúrhatna a fülembe...Fülbevaló nincs, de megteszi a pálca hajtűnek? Korcsolya híján siklom a gyanúsan egyenletes jégpályán. Egyensúlyozom, hogy hasra ne essek. Nem estem hasra. Nem, mert fenékre huppantam. Hű, de ügyes vagyok, mint mindig! Auu, a fenekem! Jajgatok a földön, míg azt nem veszem észre, hogy már hangosan.
- Végre tudok beszélni! - lelkendezem Merelnek. - Némítóátkot adott, akinek beszóltam. Rosszabb mint egy Crucio , komolyan mondom... vagyis komolytalanul. Visszaszívom!
   - Én csak úgy ide jöttem, mert magányra vágyom. Ritka pillanat ... Neked miért nincs kilyukasztva a füled? És miért hordasz nyakpántot, Merel?

Pislogok pár jó nagyot és értetlent az ölelésre, meg úgy három rendes lépésnyit tántorodok is hátra egyben, miután nekifutásból kaptam a köszönés ezen módját.
Nem azért, kérem, nekem semmi bajom nincs azzal, hogy ölelés, mint olyan, csak 'Greggel nem vagyok olyan közeli barátságban, hogy indokoltnak találtam volna egy ilyen köszönést. Meg nem annyira énrám jellemző, de például egy Maditől tökéletesen jóban vagyok vele, jó barátnők is vagyunk, meg őtőle az a normális.
Viszont eggyel gyanúsabb, hogy 'Greg teljesen néma, ami, valljuk be, azért gyanús tud lenni, ha valaki akár csak olyan szinten ismeri, hogy jár vele közös órákra. Ezen el is gondolkodok egy darabon, hogy mi állhat a dolog mödött, és felmerül bennem, hogy talán pont valakinek elege lehetett Brook hangjából, és attól néma.
Egy próbát megér végülis. Amikor épp csúszik egyet a pályán, kiveszem a pálcát a hajamból, és megcélzom a háta közepét.
-Finite.- Nem direktben suttogok, csak diszkréten-halk beszédhangon mondom, de igazából elég távol van csúsztában, hogy ne feltétlen hallja meg. Na majd hatodikban, akkor majd vesszük a nonverbális varázslást is.
Ennek a varázslatnak van valamekkora hordereje, vagy csak egyensúlyból esett el? De mindegy, annyi biztos, hogy hangja megint van.
-Aaaha- vigyorgom az észrevételre, miközben visszacsempészem a pálcát a hajamba.
-Mert elég jól működik az a lyuk, ami eredetileg is van rajta. Milyen nyakpántot?
Az említésre azért végigsimítok a nyakamon, ahol a szalag lenne, ha ott lenne. Vagy lehet, hogy csak általában kérdezte? Végülis szünet előtt valóban egyre gyakrabban vettem föl, hétköznapi viseletként is már, lehet, akkor látta, és még arra szól a kérdés.

- Öööö....amit eddig mindig hordtál  - válaszolom bizonytalanul. Igen, most tényleg nincs rajta. Néha nem ártana legalább körülnéznem, mielőtt megszólalok. De nem, nekem mindig legelőször csak a szám jár...aztán megnézem, kihez is beszélek/beszéltem tulajdonképpen? Egyesek szerint nem helyes sorrend, de... a bölcs ember azt mondja, élj a jelennek. Kissé lehorgasztom a fejem...de nem sokáig, mert rögtön eszembe is jutott valami mondanivaló.
- Tudod, hogy Frics szerint mi a különbség, és a krokodil között? - kérdezem Mereltől pajkosan. Ez a poénom már kezd lejárni... elmesélhetném neki a hágógumisat, esetleg a nyalókás viccet. ( Igen, szeretem a perverz humort...hehehehehe). A tó szép egyenletesen befagyott...gyanúsan tökéletes. Biztos valamelyik prefektus megbűvölte.
- Amúgy kösz, hogy levetted rólam a némító átkot! - mosolygok Merelre, és megköszönöm szépen, amit értem tett, elvégre be szeretnék vágódni nála. Jó lenne, ha szereznék pár barátot is a suliban. Invitoval magamhoz repítem a jégkorcsolyáim, és körözöm vele a befagyott tavon.

-Ja. Csak megtetszett, és útban nem volt.
Tényleg ennyire szembetűnően hordtam volna? Pedig eleinte tényleg csak alkalmilag vettem föl, nyáron arra a bálra, az októberi bulikára a Szellemszálláson...
Most, hogy így belegondolok, volt novemberben az az összetalálkozásom és -zördülésem Qu... Thornsbeakkel, azután kezdtem el hétköznap is hordani, valahogy csak úgy adta magát. Nem is gondoltam bele, csak amikor azzal az O'Candy muksóval - bocsi, de ez a név már rád ragadt - futottam össze téliszünet elején az Abszolon. Szó szerint. Is. Addigra tényleg, már hétköznapos volt, hogy hordtam. Lehet, hogy már annyival előtte is, hogy évfolyamtársaknak is feltűnjön? Ezek szerint...
-Őszerinte, hogy nem lógathatja fel a hüvelykujjánál fogva- vigyorgok vissza rá. -Szerinted meg hosszabb mint zöld.
Van egy gyanúm, hogy ezt tudja az évfolyam griffes és hugrás része, és jó esélyt látok rá, hogy a másik két házzal is van közös órája 'Gregéknek is.
-Nyeh, lebuktam- vágok pont ártatlan - "ártatlan" - fejet pont a beismerő vallomásomhoz. Már addig a másodpercig, ameddig el nem vigyorodok egyből.
-Ha bemész olyan messzire, hogy beszakadsz, nem én szedlek ki. A víz fölött annyira nem vastag a jég- kiáltok utána, ahogy távolodik épp. De, valószínűleg igen, más nincs annyira a közelben, én meg ennyire gonosz azért nem vagyok. Mintegy végszóra - Brook egy gyengepont fölött haladhat el, gondolom - a jég reccsen is egy ominózusat, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy tovább is akarna törni. Mindenesetre már van is ötletem vész esetére.

[Recseg alattam a jég, de csak csúszkálok tovább élvezettel, egyre gyorsabban. Lehet valakit a hüvelykujjánál fogva fellógatni? Én úgy tudtam, ha valakit fellógatnak, azt a nyakánál fogva teszik...bár az nem túl előnyös, mert az illető akár meg is fulladhat így ... ja, tényleg, ezt nevezik úgy, hogy akasztás!A jég egy kis részen megrepedt alattam, upsz! Sikítok egy kicsit. Gyorsan arrébb csúszok, hátha máshol szilárdabb a jég. A jég nem szilárdabb, alatta lötyög egy kis hidegvíz. Oh, jaj, lehet, hogy bele fogok esni a lékbe?! Meglhet, de ha baj van, mit szoktam csinálni? Hát énekelek. - Nem kell hó, nem kell hóVigyázz, repül a sárgolyó... - énekelgetem jó hangosan. Közben kicsit óvatosabban csúszkálok, mert azért mégsem teljesen áll szándékomban belezuhanni. Ha belezuhanok... és... tényleg megnyílik alattam a jég és belezuhanok.- Áááá, segítség! Ha most belefulladok, akkor már felakaszhatnak a nyakamnál fogva de a hüvelykujjamnál fogva ne, mert az kitörik!]

Recseg alattam a jég, de csak csúszkálok tovább élvezettel, egyre gyorsabban. Lehet valakit a hüvelykujjánál fogva fellógatni? Én úgy tudtam, ha valakit fellógatnak, azt a nyakánál fogva teszik...bár az nem túl előnyös, mert az illető akár meg is fulladhat így ... ja, tényleg, ezt nevezik úgy, hogy akasztás!
A jég egy kis részen  megrepedt alattam, upsz! Sikítok egy kicsit. Gyorsan arrébb csúszok, hátha máshol szilárdabb a jég. A jég nem szilárdabb, alatta lötyög egy kis hidegvíz. Oh, jaj, lehet, hogy bele fogok esni a lékbe?! Meglhet, de ha baj van, mit szoktam csinálni? Hát énekelek.
- Nem kell hó, nem kell hó
Vigyázz, repül a sárgolyó... - énekelgetem jó hangosan. Közben kicsit óvatosabban csúszkálok, mert azért mégsem teljesen áll szándékomban belezuhanni. Ha belezuhanok... és... tényleg megnyílik alattam a jég és belezuhanok.
- Áááá, segítség! Ha most belefulladok, akkor már felakaszhatnak a nyakamnál fogva de a hüvelykujjamnál fogva ne, mert az kitörik!