Magányos tölgy

A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.

          Már napok óta nem láttam Matthew-t, ami aggaszt. Máskor minden éjszakát velem tölt, amíg kinn vagyok a kifutón vagy délután a birtokon, most viszont nem. Mondanám, hogy Freya tehet róla, de közel sem biztos. Ki tudja, hogy merre bóklászik, mikor nem velem van.. Tény, hogy jó messze mindenkitől, valahol a fejem környékén összegömbölyödve pihenget, és mindig távozik az első adandó alkalommal, történetesen, amint felébreszt. Ezért indulok a keresésére, nem hagy nyugodni a tény, hogy talán nem látom újra. Nem, azt biztos nem tudnám elviselni. Valahol lennie kell, nyáron is hazatalált egyedül. Igaz, utána hetekig ápoltam, és még nehezebb volt elválnom tőle minden alkalommal, de jól volt. Most is jól kell legyen... Valahol.
          Kilépek a kapun. Igyekszem a már megszokott útvonalakat kerülni. Kicsit összehúzom magamon a taláromat, mert az idő elég hűvössé vált, így kicsit alulöltözöttnek érzem magam, de a macskám most a legfontosabb. Nincs hozzászokva ehhez az időjáráshoz, így ki tudja, hogy mi történt ennyi idő alatt vele. Aggódom, és ezt nem tudnám letagadni, aki kicsit jobban ismer, már tudja abból, ahogy rám néz. Szerencsére a péntek délutáni időpont miatt nem nagyon kell törődnöm az olyanokkal, mint a beadandó készítés, nyugodtan tudok foglalkozni a kereséssel.
          És természetesen azzal a levéllel, amit reggel kaptam otthonról. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy minden rendben van. Végül elcsatangolok a birtok egy olyan részébe, ahol eddig még nem jártam, leginkább a távolság miatt. Pedig csodálatos a táj, csak nem éppen az a pikniknek való.
          - Matthew! Matthew merre vagy?
          Belerúgok az egyik kőbe, amitől persze nem fog előjönni a macskám, cserébe viszont nagyon fáj a lábam. Biztos vagyok benne, hogy el is tört az egyik lábujjam. Ha nem lenne ennyire hideg, akkor le is venném a cipőm, hogy megbizonyosodjak róla. Így marad az a lehetőség, hogy ráülök az egyik szikla szélére, és várok egy kicsit, amíg múlik a fájdalom. Aztán neszezést hallok nem messze mellőlem. Ez egyértelműen egy másik diák vagy tanár. Végül egy szőke fiút pillantok meg, aki ráadásul nagyon is ismerős nekem.
          - Szia Quinn – köszönök a fiúnak, majd elmosolyodom. – Mi járatban vagy errefelé? Csak nem te is macska kutató körúton vagy?
          Nem csinálok titkot abból, hogy ott a levél a kezemben, és hogy azért indultam Matthew keresésére, mert meg akartam ölelni, ahogy az enyhén vöröslő szemeimet is felesleges lenne titkolni. Nincs nálam semmi olyan, amivel el tudnám tűntetni. De legalább rá tudom majd fogni, hogy a macska az oka. Kicsit arrébb csúszok, hogy ha akar, akkor le tudjon ő is ülni, de nem sokáig. Nem akarok én is összeszedni valami megfázásfélét.

[- Mint miden áldott nap… a legjobbkor tűnsz el…]

- Mint miden áldott nap… a legjobbkor tűnsz el… - jár fejemben, hisz Cole megint eltűnt… pedig szükségem lenne rá…
 Már napok óta nem alkottam semmi érdemlegeset… Kezd unalmas lenni. Nélküle viszont ebbe nem kezdek bele. Végül is… nincs jobb dolgom…
 Felvettem egy vastagabb pulcsit és egy vékonyabb kabátot… utálom a hideget! Miért pont most kellett eltűnnie ennek a kis szemétnek?! Ahogy kiléptem a kapun elkapott egy hidegebb fuvallat, abban a pillanatban felállt a szőr a hátamon! Lehet, hogy kibírnám csak a pulcsiban is… De így kellemesebb.
 Egy jó fél óra kutatás után elegem lett így szereztem egy forró kávét mielőtt folytattam volna… közben sokszor arra gondoltam, hogy ha ez a macska épp a szobámban vár felrúgom… tudtam, hogy nem lettem volna képes rá de mégis megfordult a fejemben…
 Újra elindultam és ezúttal egy olyan utat választottam amerre elég ritkán járnak diákok… de most mégis találtam valakit. Nem is akárkit…
- Szia Alex! - intek a lánynak akit valamennyire ismerek is… - Nem is tudtam, hogy látnok vagy… vagy ennyire egyértelmű, hogy megint eltűnt Cole? - vigyorgok egy pillanatig aztán közelebb lépek és felé nyújtom a papírpoharas kávét tartó kezemet – Még meleg… - eltekintek oldalra és úgy folytatom a mondanivalómat – Gondolom fázol picit… vaaagy nagyon. - nézek vissza mosolyogva.
 Semmi melegebb ruhát nem vett fel… megőrült? Nah jó az tudom, hogy mindenki jobban bírja nálam a hideget… de ennyire? Mindegy igazából… ha fázik nekiadhatom a kabátom… talán kibírom a pulcsiban…
 Elvette a kávét, vagy sem leültem mellé a kőre, majd megkérdeztem.
- Mi az a levél? Ha szabad kérdezni. - mosolygok… próbálok jó benyomást kelteni és barátokat szerezni… mint mindig… bár ritkán sikerül...

          Azt hiszem, sokkal jobban lebecsültem az időjárást, mint ahogy azt megérdemelte volna. Végül is mit vár az ember így december elején? Örülhetünk annak, hogy még nem havazott, és legfőképp annak, hogy most sem esik. Azt hiszem, akkor már rég feladtam volna a keresést egy tüdőgyulladással karöltve. Talán annyival megúsznám, és akkor felgyógyulnék a karácsonyi szünetre. De leplezem egy kicsit, főleg Quinn miatt. Addig, amíg nem lilul el a szám, addig semmi gond sincs, utána viszont s.o.s. vissza kell mennem a kastélyba kicsit felmelegedni.
          - Nem, egyáltalán nem vagyok látnok – mosolyodom el a gondolatra. -, de Matthew is eltűnt. Őt keresem már néhány órája.
          Bevallom, hogy Cole az a macska, akivel a legtöbbet látom Matthew-t mostanában, de nem hiszem, hogy a két állat ezúttal is együtt lenne. Vagy sántikálnának valamiben, ami lehetne akár a gazdáik őrületbe kergetése?
          - Köszönöm – nyúlok a felém tartott pohár felé. – Igazán hálás vagyok érte. De neked nem fog hiányozni? Ahogy látom, nem sokkal vagy jobban felöltözve, mint én.
          Továbbra is tartom, hogy amíg nem lila a szám, addig semmi gond. Talán meg kéne kérdeznem, mert annyira látványosan sem remegek, hogy… De az időjárás már önmagában azt üvölti, hogy hülye vagy, amiért nem öltöztél fel jobban. Kezemmel szorosan átölelem a meleg poharat, és iszok belőle egy kortyot. Kicsit elfintorodom a keserűség miatt, de nagyon jól esik a meleg ital. Azt hiszem, ez kárpótolni is tudja minden hiányát.
          - Bocsi, nekem kicsit keserű, de most már tudom, milyen a te ízlésed kávé terén – mosolyodom el, mikor leül mellém.
          A kezemben tartott levélre nézek, ahogy kérdez róla. Nem is tudom, hogy nem esett ki onnan, ahogy fogom a poharat. Olyan vidámnak tűnik, nem kéne elrontanom a hangulatot az otthoni gondjaimmal, de ha már így rákérdezett, akkor nem is akarok hazudni róla.
          - Egy levél otthonról. Hiányoznak, és félek, hogy van valami gond, amit eltitkolnak előlem.
          Ennyi elég is lesz. Ezzel nem hazudok, nem terhelem le a rossz dolgokkal, amik talán nem is valóságosak, és ha akar, akkor rá tud kérdezni még. Én sem tudom, hogy miért izgatom magam egy olyan dolog miatt, ami talán nem is valóságos. A háború miatt talán már rémeket látok mindenben, bár még mindig jobb félni, mint megijedni.
          - Cole gyakran szokott elmászkálni?
          Igyekszem kicsit elterelni a saját bajomról a témát. Elég, hogy Caellel megosztottam ezt a félelmem.
          - Matthew nem annyira, eddig mindig hazajött, de most valamiért nem láttam már három napja. Képzeld, a nyáron az ostrom után valahogy haza is talált. Nem tudom hogyan csinálta, Oxford mellett lakunk, ami innen azért elég messze van. Nagyon büszke voltam rá.
          Kicsit fellelkesülök ettől, már nem érzem olyannak a hangulatomat, mintha most nézném végig egy állat lemészárolását. Még a hideg is kiráz ettől a gondolattól. Talán vissza kéne menni a kastélyba, hogy jobban felmelegedjünk mind a ketten és újult erővel kezdjünk bele a keresgélésbe.
          - Bocsi, olyan jól eltartogatom a kávédat, de neked sem árt, ha újra felmelegít – nyújtom vissza felé. – Legalább addig használjuk ki a jótékony hatásait, amíg lehet.

[- Nem tudom én ezek után azért átgondolnám hátha mégis.]

Igaz hogy már itt kopogtat a tél az ajtónkon… de ennyire hideg nem szokott lenni még ilyenkor. Esküszöm rossz ránézni a lányra… ha próbálja is megjátszani, hogy nem fázik, reszket, feltűnően. Nem mintha én jól bírnám a hideget… de ha így haladunk akkor meg fogok szabadulni a kabátomtól. Inkább fázzak meg minthogy valami nagyobb baj történjen… Fura… ritkán vagyok ilyen… nah mindegy is…
- Nem tudom én ezek után azért átgondolnám hátha mégis. - vigyorgok, végül is egy ilyen lehetőséget nem lehet elszalasztani, mindegy miért vagy hogyan… ez majdnem gondolatolvasás vagy jövőbelátás volt – Jah és… néhány órája?! És még nem fagytál szét?
Nem tudom, hogy Cole és Matthey együtt vannak-e valahol… az biztos hogy megkönnyítené a keresést ha egy helyen császkálnának.
- Nem kell megköszönni. Viszont… de igen azért pár fokkal szerintem mégis csak jobban fel vagyok öltözve. – vigyorgok rád majd picit elhallgatok, hogy beleihass a kávéba.
 Ahogy belekortyoltál a hasamra tettem a kezem a másikkal pedig a számat takartam és halkan kuncogtam.
- Ezt az arcot soha nem fogom elfelejteni! Látnod kellett volna! - ugyanúgy halkan nevetgélek közben – Nincs értelme ha felcukrozom az egészet… de ha legközelebb is fagyoskodni tervezel akkor édesebbet hozok. - mosolygok rád becsukott szemekkel.
 Amikor a levelet nézte amiről kérdeztem egyből kicsit másmilyen lett Alex viselkedése… hirtelen komolyabb lett és nem látszott annyira vidámnak… mi történhetett?
 Mielőtt bármit mondhattam volna már el is terelte a témát… de.. oké ha nemszeretne róla beszélni inkább akkor nem erőltetem… lehet hogy így mindkettőnknek jobb.
- Cole? … Gyakran? A gyakran nem szó arra, hogy ez mennyiszer eltűnik… Már hozzászoktam de van, hogy a legrosszabbkor gondolja úgy, hogy nem fog kelleni… - forgatom a szemeim mosolyogva… így jobb mintha itt elkezdenénk depizni… inkább ez… talán legközelebb elmeséli de semmiképpen nem akarok rossz benyomást kelteni így… nem akarok még egy embert elüldözni…
- Azta! Ilyet ez a lustaság nem csinálna… leülne egy helyben és megvárná amíg odaérek… nah mindegy remélem azért egy macska is képes változni… bár ő változni… fuh ha megtörténne megenném a kalapom. De amúgy hogyan talált vissza olyan messziről? - itt is elvetek egy mosolyt amint észreveszem, hogy jobb kedvre derült. Ennek örülök…
- Semmi baj, nálad maradhat… ha meg tudod inni. - Vigyorgok rád kicsit gonosz tekintettel hisz még mindig megvan fejben az az arc. Azonnal újra kuncogni kezdek, majd felállok a kőröl - Én tökéletesen megvagyok de így is fagyoskodsz… hmm – kigombolom az öltönyszerű kabátom és nyújtom feléd – Vedd fel… legalább addig amíg fel nem melegít picit. Így rossz rád nézni ahogy fagyoskodsz… Ja és nem fogadok el nemleges választ. - vigyorgok rád pimaszul… ha nemet mondasz rád dobom a kabátot. Lassan mennünk kéne mert fel fogsz fázni ha tovább üldögélüsz azon a sziklán.

          Egyszer a végzetemet okozza majd az a tulajdonságom, hogy előbb cselekszem, aztán gondolkodom. Oké, nem minden esetben, de előfordul, ahogy most is. Ha jobban szemügyre veszem az időjárást és a hőmérsékletet, akkor nem ennyire vékonyan indulok a macskám keresésére. Mostanra pedig már olyan régóta vagyok kinn, hogy ha meg tudom majd tartani az ujjaimat, akkor nagyon is örülhetek neki.
          - Nem, hidd el nekem, hogy nem.
          Igaz, hogy felvettem a jóslástant, de egyelőre a lelkesedésem sokkal nagyobb, mint a tehetségem. Legalábbis én így látom a dolgot, nem tudom, hogy Lutece professzor hogyan gondolja külső szemlélőként. Viszont elmosolyodom a meglepettségén. Egész jól bírom a hideget, de tény, hogy most már kevésbé.
          - Nem nagy dolog – rántom meg a vállam. – Egy kicsit talán.
          Úgyse tudnék újat mondani. Minden látszik rajtam, de úgyse fogom bevallani, már nincs miért. Kérdőn pillantok rád, ahogy látom az ábrázatodat. Nem vicces, hogy ilyen keserű ez a kávé, de amúgy tényleg vicces lehet az arckifejezésem, így én is nevetni kezdek.
          - Nem hiszem, hogy előre be tudok majd számolni arról, hogy tervezem-e a fagyoskodást vagy sem, de akkor mindenképpen szólni fogok.
          Ha Matthew azt tervezi, hogy többször csinál ilyet, akkor biztos előfordul majd még, ha nem, akkor talán soha többé. Legalábbis nem a fagyoskodós időszakban. Elmosolyodom, hallottam már róla, hogy van valaki, aki elég jópofa csínyeket hajt végre, és rendszerint egy macskát látnak a környéken, de még nem sikerült rájönni, hogy ki a macska tulajdonosa. Illetve arra nem, hogy a tulajdonos ténylegesen elkövette azokat a csínyeket. Az elhangzottak alapján volt olyan, amin még napokkal később is nevettem olyan jól sikerültek, de volt olyan, ami elég bosszantó volt. Mint a lépcsőn szétkent rágó, amibe véletlenül beleléptem, és sikeresen el is késtem az óráról miatta.
          - Igen, tényleg nagy dolog volt. Már azt hittem, hogy meghalt itt a kavarodásban, szinte láttam a szemem előtt, és akkor megjelent ott. Nagyon boldog voltam.
          Egy ideig én is eltévedt bárányka voltam, de végül hazataláltam, és azóta is boldog vagyok otthon. Pedig milyen kalandos volt a nyár eleje? Nem hiszem, hogy sokan mondhatják el magukról, hogy a Foltozott üstben laknak néhány hétig.
          - Biztos Cole is megtenné, ha szükség lenne rá. Fogalmam sincs. Csak azt, hogy mentem haza, és ott várt rám az egyik bokorban. Ki volt merülve és le volt fogyva, de ott volt. Ezért is aggódom annyira. Már rég vissza kellett volna jönnie, ha akkor nem tűnt el, és keresztüljutott az egész országon, akkor most miét nem kerül elő napok óta?
          Hálásan kortyolok bele még egyszer a kávéba. Mostanra már megszoktam az ízét, de többé nem áll szándékomban ezzel találkozni. Ingatom a fejem, nincs szükségem a kabátjára. Főleg azért, mert ő sincs sokkal jobban felöltözve, a végén még miattam ő fog megfázni.
          - Quinn, igazán hálás vagyok, de nem, köszönöm. Inkább menjünk vissza a kastélyhoz, majd később folytatom a kutatást. Viszont… - tördelem a kezeim. – Nem csak azért ülök itt, mert a macskámat keresem. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire rossz a tájékozódási képességem.
          Tehát, rohadtul eltévedtem a keresgélésben, és bár van sejtésem, hogy csak szimplán végig kell menni az ösvényen, képes vagyok még akkor is eltévedni. Pislogva nézek rá, mikor neszezést hallok megint a közelünkből. Nem vagyunk olyan mélyen a Rengetegben, hogy bármilyen állat meglephetne. A pálcámért nyúlok, és a nesz irányába fordulok, hogy ha kell, akkor azonnal támadni tudjak.
         

[Help me Merel Everfen]

Az az átkozott Nyelvragasztós Nyalóka és én...

Help me  Merel Everfen

Fárasztó napon vagyok túl. Néha ez az iskola meg a többiek az idegeimre mennek. Nem tudom hová rakni a dolgokat. Valami nyugalomra vágyok. Egy kis feltöltődésére, meg valami finom falatokra. De ezt a kastélyon belül nem tehetem meg. Itt túl sokan vannak, és nagy a ricsaj még éjszaka is, nem hogy nappal. Itt még édességet sem igen tudnék enni. Ha megpróbálnám gyorsan mindenki ide csődülne és csatlakozna hozzám. Mint mondtam társaságra nem igazán vágyom.
Hm. De hová is mehetnék? Megvan. Tudok egy jó kis helyet, ahol erőt vehetek, ide úgyse jár sok Roxfotrhos. Nem szeretik ezt a helyet. Mért s szeretnék, néha még én is rühellem. De annak amire kell pont megfelelő lesz. Na meg azt hiszem van valami finom kis dolog a ládámban amit szívesen megkóstolnék. Incsi fincsi nyalóka.
Lassan és észrevehetetlenül kiosonok a kastélyból. Nem kell, hogy valaki észrevegyen és aztán elfecsegjek valakinek. Tudjuk mi szokott az ilyenből következni. Hirtelen megjelenik egy csomó Roxfortos "aki éppen csak arra jár. Na persze. Hagyjuk. Az ilyen dumát még én sem hiszem el.
Csodálatosan szép idő van. Imádom ha süt  a nap. Kilépve a kastélyból becsukom a szemem és szippantok egy nagyot a friss levegőből. Hmmmm. Ez valami isteni. Érzem,a hogy a nap meleg sugarai átjárják a testemet, amitől csakhamar felmelegszem.
A Magányos tölgy. Olyan délcegen és határozattan áll ott kihúzva magát, mintha büszke volna arra, hogy magányos. Jó lehet neki, senki és semmi sem zavarja meg nyugalmát. Csak néha a madarak, na meg persze én, ahogyan most is. Óvatosan közelítem meg, tudniillik elég sok itt a szúrós nővény fajta. Ezért nem szeret a többi diák itt csatangolni. rajtam kívül még nem is láttam itt szinte senkit se.
Keresek egy olyan helyet, ahol kevesebb a szúrós növény. Szinte a fa tövében, ahol a napsugarak a lombon néhol utat törnek oda heppenek le kényelmesen. Ez itt pont jó lesz, nyugtázom magamban. Előveszem zsebemből a nyalókákat. Milyen szép csomagolása van. Szemem rátapad a felírásra "Nyelvragasztós nyalóka".  Hmmm. Ilyet sem ettem még. Vajon mi történhet? Tényleg összeragad tőle a nyelvem? Vagy ez is csak egy humbug, mint minden más.Érdekes. Mindenesetre megkóstolom.
Szépen lassan leszedem róla  a csomagolást. Egy szép rózsaszínű cukorka tekint vissza rám. Bekapom. Az íze nem rossz. Olyan málnás-epres féle. Az finom.
Egy pillanatra kiveszem számból, hogy letudjam nyelni a számban levő ízeket, majd újra visszateszem. Elég lassan fogy el az bizonyos. Sokat kell nyalogatni. De nem baj. Legalább addig is nyugodtan elüldögélhetek itt. Mikor elfogyott a cukorka összecsukom a számat. Mert már, hogy mutat az, hogy valaki nyitott szájjal eszik. Az nem szép dolog és nem is etikus. Még akkor sem, ha erre felé nem jár senki. Én meg egy jól nevelt úrilány vagyok. legalább is erre tanítottak. Szóval illedelmesen szopogatom a cukorkát és nyelem le.
Ez annyira jó volt, hogy azt hiszem elszopogatok még egy nyalókát. Kibontom és már tenném is a számba, de az nem nyílik. Mi a manó. Erről nem szólt a fáma. Na nem már. Erőltetem de nem sikerül. A fenébe! Ne már! Kezemmel meg próbálok rá segíteni, de így sem sikerül. Pont most. Segítség! De ki segítsen, hisz nem jár itt senki. Olivia minek kellett ilyen helyszínt választanod. Nem lehetek ennyire hülye. Most mit fogok csinálni. Ha visszamegyek a suliba kiröhögnek a többiek. Ez is csak velem történhet meg. Most mist csináljak?
Aggodalmasan ücsörgök a helyemen, amikor észre veszek valakit a közelben. Nme tudom ki venni pontosan ki lehet de azt hiszem Merel az. Remek. Remélem tud segíteni rajtam. Hirtelen integetni és hümmögni kezdek amilyen hangosan csak tudok. Nagyon bízok benne, hogy észreveszi...

bortaS bIr, hideg bosszú. Illetve "bosszú hideg", mert miért is lenne egyszerű sorrendben. Aztán jablu'DI', tálalva, illetve megintcsak, amikor valaki tálalja, és máris egy egész mondatnyi tartalmat fordítottunk egy szóba. Aztán reH, mindig, ez a kivétel kedvéért egyszerű. QaQqu', nagyon jó, és nay', fogás. És ennek kéne annak lennie, hogy "a bosszú hidegen tálalva a legjobb".
Nem, ezt a nyelvtant biztos nem ma fogom megérteni. Nem azt mondom, hogy feladtam, de egyre jobban értékelem ezt a kő egyszerű angolunkat, még a speciálishópehely igeidőink se olyan agyfacsaróak annak aki érti, kábé minden más meg még agyon van egyszerűsítve is. Oké, ha idegen nyelvként tanulom, lehet, hogy szidtam volna pár cifra igeidőt, de így anyanyelviként természetesen jön, és amúgyis csak ritka konkrét esetekben kellenek az igazán cifrák.
Nem úgy a klingon! Ez mindenhogy van, csak egyszerűen nem. Annyira bele vagyok merülve a nyelvkönyvbe, csak fél szemmel nézve el fölötte nem is azt látom annyira, hova megyek, merre járok, csak épp eleget ahhoz, hogy ne menjek bele valamibe, legyen az a tó, egy fa, rajzfilmesen széthagyott gereblye, denethorokkal és egyéb szörnyekkel teli erdő, vagy egy amúgy átugorható patak fölötti hidat nagyon harciasan őrző lovag aki akkor se enged át, ha már nincsenek végtagjai. Ezeket negyon ügyesen kikerülöm mind, de ha most megkérdezi valaki, meg nem tudom mondani, hol is vagyok pontosabban.
Ameddig föl nem nézek a könyvből, de az nem most fog történni, mert jobban érdekel, hogy végre megtaláljam a rendszert ebben a mondatban. Az egy dolog, hogy értem én a fordítását, de az csak annyit jelent, hogy olvasni tudok, nem azt, hogy összerakni egy klingon mondatot. Nagyon kényelmes dolog egyszavas benyögéseket és felkiáltásokat használni, de az kábé semmi, és a készen betanult egész mondat se több.
Igen, klingont tanulok könyvből, mert hát ki más fogja, ha én nem? Meg a sorozatepizódokban egy-két felbukkanó mondatból akkor se lehetne, ha játszanák a Treket varázstévén. Ha lenne varázstévé, ami nincs, marad a mugli, azt meg csak nyáron tudnám nézni. Szóval nyelvkönyv.
Tessék, ott vagyok, ahol ilyen nagy kövek vagy kis sziklák vannak, amilyenre most felléptem, meg szúrós gyomok és izék nőnek közülük. A könyv alatt kipillantva látok épp annyit, hogy átlépkedjek másik kövekre, a figyelmem még mindig a lapokra van fixálva.
Valami nagyon kitartó hümmögés zökkent ki annyira, hogy leengedjem a könyvet és egyáltalán szétnézzek, és észrevegyem a kitartó hümmögőt. Vagy az egyébként nem épp kicsi tölgyfát, ami alatt integet felém. Kőről kőre felszökdécselek hozzá, mert valamire mindenképpen a figyelmemet akarja felhívni, lévén más rajtunk kívül tényleg nincs itt.
-Hát te?- kérdezem nagyon lényegretörően, ahogy felérek a másik lányhoz, akit valahonnan biztosan ismernem illene. Háztárs, annyit tudok, de az még nem minden.

[Help me Merel Everfen]

Az az átkozott Nyelvragasztós Nyalóka és én...

Help me  Merel Everfen

Úgy kínlódok a hümmögéssel és az integetéssel, hogy már fáj a szám és a kezem is tőle. De a lány mégsem akar felnézni, csak az a hülye könyvet bámulja.  Megpróbálok egyre hangosabban kiabálni, hogy hátha úgy hamarabb észrevesz. Hé! Nézz már ide fel! Ilyenkor fordul meg a fejembe, hogy mi a francért nem működik, a varázsló világban a telepátiás izé. Akkor nekem se kéne így kínlódnom.
Végre! Végre felnéz! Ez az. Igen ide néz. Ne bámulj hanem gyere ide. Megpróbálom súgalni neki, hogy segítségre lenne szükségem. Azt hiszem értette. Felszökdécsel, mint egy kisgyerek a köveken.
-Hát te?- Hát én. Ez jó kérdés. Ha tudnék beszélni, akkor hangosabban kiabálatam volna, hogy segítség. De mint ahogy az látszik ez sajnos nem működik valamiért. Egy árva hang sem hagyja el a torkomat, nem jön ki egyszerűen. Még ha akarnám se.
Gyorsan ki kéne találjak valamit, amivel megtudnám értetni, hogy mi a gond. Egyszerűen katasztrofális az az érzés, hogy még el sem tudod mondani, hogy mi bánt. Sőt még magadon sem tudsz segíteni. Nme kívánok senkinek sem hasonló helyzetet, mint amiben most én vagyok. Olivia hamar találj ki valamit, mielőtt ez a lány azt hinné örült vagy, és csak szórakozol vele. 
Megvan! Hogy nem jutott ez hamarabb eszembe. Keresgélni kezdek a földön, ide dobtam le a cukorka papírját. Azt megtudnám mutatni a lánynak és akkor rájönne, hogy mi is a problémám és miért integettem úgy neki. De hol a francba van. Nem lehet, hogy szőrén szálán eltűnjön. Sehol nem találom. Ilyen nincs. Ez kész átverés.  Aj ne már.
Rá nézek a lányra, aki szerintem már tök bolondnak tart.
Hirtelen ötlettől fogva elkezdek mutogatni, mint egy idióta. Ha eddig nem is gondolt bolondnak, most már biztosan annak fog tartani. Előbb a számra mutogatok, majd pedig a kezemmel nyalóka formát próbálok kreálni, nem sok sikerrel. Jaj anyám csak ne hagyjon itt. Magamban imádkozom közben, hogy segítsen rajtam. Vagy legalább tudja, hogy mit kell csinálni ilyen esetekben. 
Hogy mekkora hír lesz ebből a Roxforthban, mindenki rajtam fog röhögni. Jogosan. Csak én lehetek ennyire balfék, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Az egyszer biztos, hogy megfogom írni a féltalálónak és a forgalmazóknak is, hogy ez  a nyalóka egy cseppet sem jó. Sőt. Mindened összeragad tőle, nem csak a nyelved, mint ahogyan a papírja írja. De ahhoz előbb kikén-e ragasztani a számat.
A lányra nézek, abbahagyom a mutogatást és megpróbálom összeragasztott szájjal eldúdolni, hogy mi a franc bajom is van. Remélem megérti. 

Becsukom és a hónom alá csapom a könyvet, olvashatnám tovább, de taHqeq azért nem vagyok, és már idejöttem. Már épp kezdenék figyelni, esetleg felajánlani, hogy találgatok-kérdezgetek, amire bólogatni tudna, de elfordul, és elkezd keresni valamit, vagy legalábbis úgy gondolom, annak néz ki leginkább, amit csinál.
Nagyon fel akarta hívni a figyelmemet, mégis csak hümmögött és integetett, semmi hangosabb - amibe egyszerű beszédhang is beletartozna - úgyhogy elég valószínű, hogy valamiért nem tud beszélni hirtelen, de ha a földet kezdi el felásni, abból nem tudok meg többet. De mostmár megvárom, mit akciózik így.
De végül meg is gondolhatja magát, vagy nem találja meg az akármijét, mert inkább felém fordul megint, és elkezd mutogatni valamit nagyon vadul. A szája az oké, elég kézenfekvő, de nem hiszem, hogy kviddicskarikára gondol, legalábbis felém nem ezt akarja közölni.
-Várjá, várjá... Madár? Egy szárnya van. Egy szárnya van a másik oldalon- kezdek el találgatni, bár semmi köze ahhoz, amit mutat. Csak azt akarom, hogy a hülyeséget hallva egy fél pillanatra megálljon a vadul táncolásban, mint ha a hippogriffet csinálná, és rámnézzen.
-Nyugi. Értem, hogy megnémultál, ennyit összeraktam. Maradj ott, és ne mozdulj el egy pillanatig- adom is a magyarázatot és instrukciókat, amint ez végre meg is történik. Elkezd valamit eltökélten dúdolni, de ha nem akar félreugrani, felőlem nyugodtan. Gyors mozdulattal kihúzom a hajam közül a pálcám, és az arcába célzok vele.
-Finite!
Remélem, használ, mert ha nem, akkor nincs sok ötletem. Esetleg egy teljes finite incantatem. Diffindo nem, az legfeljebb a nyelvét vágná le. Talán egy certusect? Működne egyáltalán? Az biztonságos legalább, azon kívül, hogy a szájában kéne túrkálni pálcával, úgyhogy remélem, nem ez az egyetlen megoldás, de mi ez egyáltalán? Pofix, vagy pillanatragasztót szopogatott? Van-e valami szétvágható idegen anyag, ami összeragasztja az arcát önmagával, amihez a certusect érne valamit, vagy a nyelve gravitál a szájpadlásához, úgyhogy mindegy?
Szóval reméljük első körben, hogy megoldja ez a finite. Meg nem hajol ki előle mondjuk. Nem én veszítek vele bármit, de csak egyszerűbb egyszerűbben oldani meg.

Kétségbeesetten mutogatok neki meg hümmögtetek és csak azt tudom remélni, hogy ebből az idióta mutogatásból legalább annyit megért, hogy nem tudok beszélni, mert összeragadt a szám.
Mi miket fecseg ez itt? Ne már, olyan erősen és minél jobban próbálom elmutogatni, hogy mi van, hogy majd beledöglöm és ő azt veszi le ebből, hogy valami madár félét mutogatok. Na ne már. Egy pillanatra megállok a mutogatásban, élesen és csípőre tett kézzel meredek rá. Ekkora hülye azért nem lehetek, hogy mutogatni se tudjak.
Hhhhhh. Kár, hogy még a sóhajtás sem jön ki a számon. Szóval csak viccelt. Megnyugodtam. De azért többet ilyen viccet ne csináljon belőlem, mert nem állok jót magamért. Inkább találja ki gyorsan, hogyan tudna segíteni nekem, már kezd elegem lenni ebből az összeragadásból.
Maradjak nyugodtan? Mi? Hogy is tudnék nyugton maradni mikor össze van ragadva a szám és egy árva beszéd féle hang sem jön ki rajtam. Hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem, amikor előveszi a pálcáját. remélem tudja mit csinál. Nem szeretnék még egy plusz bajt magamnak. Már csak az hiányozna.
Inkább becsukom a szemem és kissé összébb húzódom, amikor kimondja a Finite! varázsigét. Egy apró bizsergést érzek csupán az ajkamon. Meghaltam? Fut végig az agyamon. Kinyitom óvatosan a szememet. Megnyugodva látom áh nem. Itt áll a lány előttem, szóval biztos nem haltam meg. Hirtelen az arcomhoz kapom a kezeimet és fürkészve elkezdem tapogatni azt. Meg van még mindenem, a szemeim, a fülem is, és az ajkam is. Megpróbálom kinyitni a szám de nem igen megy, habér egyik felől mintha megmozdulna. Isteni! Most már csak a félajkam van leragadva. Vettek a lány felé egy pillantást, hogy észrevette-e. Még mindig nem jutottam előrébb, csupán egy fokkal lett jobb a helyzetem. Amolyan: Jobbat nem tudsz pillantással nézek rá, ami tele van kétségbeeséssel. De azért elhümmögök egy köszt, ha érti. Ez is jobb mint a semmi. Legalább már enni meg inni valamit biztosan tudok majd. Még mindig a lány arcát figyelem és arra várok, hogy előálljon valami okosabbal, ami biztosan segítene rajtam.