Fűz a tó keleti partján

A tó keleti partja az egyik legtávolibb csücske a birtoknak. Akad itt egy hatalmas, többszáz éves szomorúfűz, állítólag éjjelente sóhajtozni is szokott, néha szipogást hallani az ágai közül. Nyáron hosszú indái mind a tó fölé borulnak, egy rejtett is kupolát képezve rejtekül saját bánatának.

[- Szervusz!]

Miriam Deccor

A borús égen tovaszálló felhők lekötötték figyelmemet. Sűrűn játszottam az utóbbi időben azt, hogy különböző alakokat vagy formákat képzeltem beléjük. Ezúttal egy gombát és egy kissé groteszk, de még felismerhető unikornist véltem felfedezni. Kijjebb húztam magamon a vastag, hollóhátas emblémával díszített pulcsi ujját, hogy fedje kissé kilátszódó ökleimet is. Vehettem volna fel kabátot, távozáskor azonban eszembe sem jutott, hogy esetlegesen magamhoz vehetnék valami melegebbet is. Az pedig, hogy innen én visszasétáljak a hetedéves lányok hálótermei felé… Megráztam világos színű fürtökkel tarkított fejemet és elfojtottam egy ásítást. Pálcámat jobbomban tartottam, mostanra ez egyfajta rituálémmá vált- az átkok öncélú és szinte már betegesen gyakori gyakorlásán és magolásán kívül. Ahogyan haladtak előre a tanév napjai a Roxfortban, egyre inkább úgy éreztem, közeledik felém valami félelmetes. Nem a felnőtté válás volt az, ami megrémített- ezen akkor túlléptem, amikor pálcát emeltem a saját apám ellen. Én legalábbis így gondolom. Éppen ezért nem voltam képes foglalkozni az olyan problémákkal, mint hogy mégis melyik lány kivel járt éppen. Mélyet sóhajtottam és megigazítottam összekócolódott tincseimet- vajmi kevés sikerrel, mert hajgumit nem hoztam magammal, a szél pedig kitartóan fújt. Élénk, zöldes tekintetemet körbehordoztam a fűz mellett elterülő földön, keresve valami célpontot, amint elidőzhet. Ha nem a könyvtárban, vagy a kviddicspálya körül töltöttem időmet, akkor ide szoktam jönni, lepakolom táskámat a fa tövébe. A visszafogott bánat, ami a fából sugárzott megérintett, mintha elvarázsolt volna. Az is elképzelhető csupán, hogy rabul ejtett az érzés, amit felidézett bennem-, gyermekkoromban a mi udvarunkon is állt egy öreg szomorúfűz- bár ennek a példánynak nyomába sem ért. Újra a Legendás Lények Gondozása könyv sárga lapjaira fordítottam pillantásomat és egy leprikónt böktem meg a pálca hegyével. Ekkor hallottam meg a lépteket, amik bár nem voltak tolakodóan zajosak, kellő erőteljességgel bírtak ahhoz, hogy azt a vékony faágat kettétörjék. Ösztönösen rezzentem össze- az utóbbi időben még mindig nem sikerült rendbe tennem az idegrendszeremet. S ezen csodálkozni sem tudok… Lassan fújtam ki a levegőt, míg felegyenesedtem és felemeltem az elém lógó ágakat elhúztam.
- Szervusz!- Pálcámat már korábban eltettem farzsebembe, annak ellenére, hogy kisebb koromban folyamatosan felhívta Mae néni a figyelmemet rá, ha így teszek, előbb-utóbb fel fog gyulladni a fenekem. Annál azért értelmesebb vagyok, hogy ebben higgyek… - Miriam...ugye?- Homlokomat ráncolva igyekeztem felidézni a barna hajú lány nevét. Ugyan én az voltam, aki a háttérbe szorult, igencsak jó megfigyelőképességem volt. Az sem volt hátrány, hogy a múltban több évig a Hollóhát kviddicssapatának fogója voltam és ezáltal sok embert ismertem meg. Más lapra tartozik, hogy vajmi keveset tartottam annyira, hogy közelebb engedjem magamhoz. - Mi újság veled? Hogyhogy te is erre tévedtél?- Érdeklődve figyeltem mozdulatait, hátha le tudok szűrni belőlük valamit.

Mia B. Wolsey

   Mostanában  sok időt töltöttem társaságban, de a sok ember már kezd kissé az idegemre menni. Kell egy kis idő amikor csak magamba vagyok és nem érdekel, hogy anya mit mond, szeretek egyedül lenni és bármennyire is szeretné, ezt nem tudja megváltoztatni.  A Roxforti birtokon van egy kis tó ami mellett van egy óriási nagy és öreg fűzfa én tökéletesen ki tudok kapcsolódni. Csendes környék, alig jár oda valaki, én is csak akkor vagyok ott amikor már mindenből és mindenkiből elegem van.
   Magamra vettem egy kényelmesebb, lenge pólót és felvettem  magamra egy szűkebb farmert, magamra vettem a taláromat és bepakoltam néhány könyvet a táskámba. Az fűz tökéletes hely az olvasáshoz, de amikor én ott vagyok akkor inkább a madarakat hallgatom és élvezem azt ahogy a meleg szellő simogatja az arcomat bár ma elég hideg van így szerintem összegömbölyödve fogok ülni és élvezni a csendet.
   Már a távolról kiszúrtam, hogy nem leszek egyedül, gondolkoztam azon, hogy lehet jobb lenne visszafordulni és nem zavarni a lányt. Megálltam egy pillanatra de aztán elindultam a fűz felé, ha én meghúzódok a fűz másik oldalán akkor biztosan nem fogok zavarni neki.
  - Szervusz! Miriam...ugye? Mi újság veled? Hogyhogy te is erre tévedtél? - nem igazán tudom, hogy miért, de meglepődök amikor a kimondja a nevemet.
Ha jól tudom akkor Miának hívják a lányt, láttam párszor a klubbhelyiségbe, azt tudom róla, hogy jóval idősebb nálam de ez nem lesz akadály a beszélgetésbe.
  - Szia! Igen, Miriam Deccor, de kérlek szólíts Mirinek. Te Mia vagy, igaz? - kérdek rá mosolyogva. - Semmi különös, veled? Szeretem ezt a helyet, itt jól ki tudok kapcsolódni. Te sokat jársz ide? Mert még nem igazán láttam itt embereket.

[- Rendben van, Miri.]

Miriam Deccor

A halál idegenül hangzik, távoli, kísértő eshetőségként addig, míg valaki olyat nem ragad el, kivel génjeinket osszuk meg. Eva arca fel-felrémlik előttem, lelkem mélyén forrongó gyűlölet tava pedig egyre feketébbé, mérgezőbbé válik. Ő maga kiválóbb volt a kiválónál, hogyan hullhatott hát porba tündöklő fénye? Nem voltam képes tekintetemet oszló maradványaira vetni, pedig az ostrom éjjelén magam is láttam pusztulást- bőven, eleget. Ennek nyomait fedezhette fel sötéten csillogó tekintetem mélyén az, aki saját lélektükreit enyémekre veti.
- Rendben van, Miri.- Furcsán állt ajkamra a becézés, talán eddig nem is hallottam még. Azonban ki vagyok én, hogy akaratát figyelmen kívül hagyjam? - Igen, Miának szólítanak.- Halovány mosoly játszik világos ajkaim körül. - Mióta több szabadidőm van, sűrűbben járok ide. A kviddicspálya után ez a kedvenc helyem.- Mutattam körbe és ránéztem Miriamre. Az ő korában még teljesen máshogy tekintettem a jövőbe, vagy úgy egyáltalán, magára a létezésre. Bár már ekkor sem vigyázta lépteimet anyám óvó tekintete, volt egy nővérem, akire támaszkodhattam keserű óráimon. Veszteségem önző módon olyannyira vakká tett, képtelen lettem meglelni örömömet az apróságokban. Immár attól az egyetlen örömtől is megfosztottam magamat, mely tompa fényként csillogott sötét alagutam végén. A cikesz utáni hajsza felfűtötte hűvös véremet, s félő, ennek hiányában lassan, percről percre egyre inkább kővé válok.
- Engem a csönd vonz ide. El tudok mélyedni a gondolataimban úgy, hogy nem zavarnak meg… és ez nagy szó. Végül is elég zajos a klubhelyiségünk, nem igaz?- Kedves mosolyt vetettem felé- nem állt szándékomban megsérteni vagy szavaimmal azt elérni, magára vegye. Örültem társaságának, üdítőként hatott elmacskásodott jelenlétemre.
- Sűrűn jársz ide? - Pillantásomat visszavezettem a fűz jótékonyan lehulló ágaira. Oly kedves rejteket képes nyújtani, elrejtezni a világ gondjai elől…
- Van egy kis drazsém még, kérsz esetleg?- Felé nyújtottam a Bagoly Berti féle nyalánkságot rejtő dobozt.

Mia B. Wolsey

   Furcsa, hogy egy nálam jóval idősebb lány ilyen barátságos velem. Ledobtam a táskámat a földre én pedig lehuppantam Mia mellé és élvezem a kissé hideg szellő játékát.
  - Mióta több szabadidőm van, sűrűbben járok ide. A kviddicspálya után ez a kedvenc helyem.
 Egy kicsit elmosolyodom amikor meghallom, hogy Mia is oda van a kviddicsért, nem igazán tudom, hogy mit szeretnek benne annyira, de én is szívesen kipróbálnám már egyszer,
  - Most miért nem vagy benne a csapatban? - büszke vagyok magamra, most már azt is tudom, hogy kik vannak benne a kviddicscsapatokban.

   Ki engedtem a hajam és hátra dőltem, imádom amikor a szél össze-vissza borzolja a hajamat.
  - Engem a csönd vonz ide. El tudok mélyedni a gondolataimban úgy, hogy nem zavarnak meg… és ez nagy szó. Végül is elég zajos a klubhelyiségünk, nem igaz? Sűrűn jársz ide?
 Kíváncsi vagyok, hogy a többi klubbhelyiség milyen napközbe, azt tudom, hogy a miénk szörnyű, ha egy kis csendre vágyik az ember, de nem szeretné elhagyni az iskolát az menjen fel a könyvtárba vagy várja meg az estét.
  - Igen, nagyon zajos a klubbhelyiségünk - mosolyodom el egy kicsit. - Nem járok sűrűn ide, hetente egyszer-kétszer vagyok itt.
 Igyekszem a tanulásra koncentrálni ezért sokszor még magamra sincs időm.
  - Van egy kis drazsém még, kérsz esetleg?
  - Nem, kösz. - próbálok mosolyogni, de nagyon nehéz, utálom a drazsét, a múltkor egy kolbász ízűt kóstoltam meg és az volt életem legrosszabb kolbásza. - Mi a kedvenc édességed?

[- Merlinre, a tegnap este…! –]

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.

Kicsit ironikusnak érzem, hogy éppen erre a szombatra sikerült először igazán kisütnie a napnak. Reggel nem egészen tudtam eldönteni, hogy vajon csak a napfény is rajtam akar-e gúnyolódni, vagy épp ellenkezőleg, azért jött, hogy egy kicsikét felvidítson. Az már biztos, hogy ez utóbbi rám férne, úgyhogy a nagy tömegeket megelőzve – mert már úgyis a koránkelés koronázatlan királynője lettem az utolsó tanévre – rohantam le a Nagy Terembe bekapni valami reggelit, ha már a vacsorát úgyis kihagytam tegnap, hogy kellőképp korogjon a gyomrom. Túlzásba azért nem vittem, amint elkezdtek szállingózni a diákok, én úgy hagytam ott a Hugrabug még gyakorlatilag üres asztalát, és iszkoltam is ki a szabadba, még mielőtt nem kívánt társaságom akadna. Esküszöm, nem vagyok ilyen magányos farkas típus. És rettentően hálás vagyok a világnak, sorsnak, akárminek, a barátaimért, de talán túlságosan is szeretem őket ahhoz, hogy rögtön az első hisztimet a nyakukba zúdítsam. Előtte mindig jó, ha egy kicsit „elbeszélgetek” saját magammal, és rendbe teszek pár dolgot odabenn.

Egy a szabadban töltött délelőtt erre egészen alkalmasnak tűnik, különösen a tegnapi nap után, amelyet késő délutántól egészen ma reggelig ágyban, és a kispárnám kevéssé vigasztaló társaságában töltöttem pár csomag zsebkendő lelkes felemésztésével… szánalmas vagy sem.
A reggel ugyan még kicsit csípősnek bizonyul, de szerencsére erre is felkészültem, a jó vastag, kötött hugrabugos pulóverem kellemesen melenget a farmeromra vagy a combom közepéig is rálógva, a hónom alatt pedig vastag pokrócot cipelek, nehogy még a sok balszerencse tetejébe meg-, vagy felfázzak. Már igazán csak az hiányzik.
Úti célom a tó keleti partja, ahova a legtöbben lusták ilyenkor átmenni, meg amúgy is, nagyobb a nyüzsgés, több az esély az ismerősök elcsípésére, ha az ember inkább a tó sulihoz közelebb eső oldalán ver tábort. Talán egyáltalán nem meglepő, hogy nekem semmi kedvem sem zsivajhoz, sem emberekhez. Nem azért jöttem ki ide, hogy pletykáljak, fiúkat nézegessek, viháncoljak, hanem hogy kiszellőztessem a fejem, és megcsináljak minden leckét, meg egy cikknyi elmaradást, amit egyébként tegnapra terveztem, csak aztán… hát, aztán történt az a kis incidens, ami leginkább az életkedvemet is elvette, nem hogy a szorgalmamat. Úgyhogy most van bőven bepótolni valóm, de szerencsére a napfény új erővel igyekszik feltölteni, a figyelmemet is jól esik most már elterelni róla, úgyhogy amint elhelyezkedtem a pokrócommal, meg a könyveim halmával a kiszemelt helyen, már örömmel vetem bele magam a munkába.

Valamikor a rúnaismeret házim ellenőrzése közben lerúgom a cipőmet. Valamikor átváltok, hogy a következő leadandó cikkemet csinosítgassam, ami persze szupertitkos projekt, úgyhogy a Mathiastól kapott könyvecskében kapott helyet. Valamikor már a delelőn is túlhalad a nap, hogy olyan melegem legyen, hogy inkább a derekamra kössem a pulóveremet, valamikor meg annyira elunom az egész munkát, hogy csak csukott szemmel hátradőlök, kivételesen az égvilágon semmire sem gondolok, csak élvezem a nap melegét és… és oké, egy kicst aggódok, nehogy leégjek, de talán ez a napsütés annyira még nem erős.
Amikor pedig árnyék vetül a fejem fölé, hunyorogva felpillantok. Felismerem a napot kitakaró, sötét foltban Mathiast, és egyszerre eszembe jut, hogy… egekre, elfelejtettem!! - Merlinre, a tegnap este…! – olyan hirtelen ülök fel, mintha égne valami, a lendülettől kicsit meg is szédülök, hogy elmormogjak egy „aú”-t a kótyagos fejemhez kapva, aztán csak úgy bámulok fel rá, mintha most készülne máglyára küldeni - Elfelejtettem, ugye…? Basszus, sajnálom! - és tényleg. El is felejtettem, meg sajnálom is.

zene:K- A múlt

outfit

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mondanám hogy jó a szombat. Valójában hibátlan is lenne. Az idő szép, végre süt a nap. Kedvez kivételesen nekünk. A beadandókkal jól állok, sőt... meglepő mennyire jól. Sosem gondoltam volna hogy a vizsgák előtt leszek ennyire nyugodt. Mindössze csak egyvalami ront az összképen és ez nem más mint hogy furcsállom a tegnapomat. Hiba beszéltük meg Clemmel hogy találkozunk, ő mégse jött el. Igazából rátörhettem volna és üzenhettem volna a hálókörletbe, de egyrészt már későre járt, másrészt nem volt kedvem arra kerülni. Amúgy is ha elkapott volna egy prefektus, tutira pontot vont volna tőlünk és épp most vettük csak át a vezetést a házak versenyében. Nem akartam ezt bekockáztatni. Így sem vagyok a szívük csücske, pláne még ha ezt a bűnt is az én nyakamba varrják... na nem. Nem vállalom.
Szóval örülhetnék a szombatnak. De mégsem teszem. Dean újabb edzést követelt, aminek a felét végül ellógtuk mert McGalagony ütköztette a pályahasználati jogot véletlen a Griffendéles csapattal. Jobbnak láttuk hát ha a megadott időkeretet nem lépjük túl. Még netalántán egy-két hevesebb érzelemvilágú ember összecsapna. Így közel az év végéhez, a meccsekhez, a házkupáért való versengéshez mindenki megbolondul. Engem mondjuk egyáltalán nem izgat az egész. Meglepő de még maga a továbbtanulás réme sem. Egyedül most Clem köti le a gondolataimat, és leginkább a miértek foglalkoztatnak. Miért is nem szólt hogy nem ér rá? Talán úgy érezte nem hagynám? Pedig megértettem volna...
Még miután magamra cibálom a ruhámat és a kviddicscuccomat a táskával együtt a vállamra kanyarítom is ezen jár az agyam. Oda sem figyelek Emily invitálására. Nincs kedvem a kastélyba menni. Gyorsan le is beszélem magam arról hogy újra a könyvtárba ücsörögjek.
Inkább csak ráhagyom a dolgot pár udvarias kitérő formula mellett és azért hagyom hogy megöleljen, mert ma végül is szépen együtt dolgoztunk. Vidáman indul útnak a többiekkel együtt. Hosszan nézek utánuk majd egy lemondó sóhajjal nyugtázom a magányt, amely rám tör.
Nem igazán tudom mitévő legyek, már ami Clem ügyét érinti. Kissé tanácstalan fásultsággal pillantok körbe. A piros arany színben suhanók már  apóznák körül melegítenek be. Egy pillanatig tűnődve nézem őket, majd elindulok a tó irányába.
Eleinte semmi konkrétat nem tervezek. Maximum odáig jutnék el amúgy is hogy a taláromra felszedett köveket dobálnám a vízbe, hogy a sellőket bosszantsam.
Igaz van nálam könyv, de még olvasni sincs kedvem. Tanulni meg hát na az kizárt. Amúgy is ott van a vasárnap. Pansy meg ha csak meglát a klubhelység környékén rögvest rám veti magát hogy okítson. Valamiért a házam lánytagjaiba rendszerint benne van az a féle anyáskodó ösztön, amely számomra idegen. És mily meglepő, mind rajtam akarná kiélni ezt. Még ez Dean esetében érthető is. Emilyvel régóta mély barátságot ápolunk vagyis... ápoltunk. Igaz, most is húgomként kezelem. Ó a húgom! Róla totálisan megfeledkeztem az utóbbi hetekben. Igazság szerint annyi minden történt hogy Blaire-t teljesen elkerülte a figyelmem. De ami érdekesebb, az övét is az enyém...
Eleinte azt hiszem csak káprázik a szemem. Mintha csak a gondolataim válnának valóra.... a testvérem fekszik a fűben? Lehet ez? Pislogva kettőt hunyorgok, hogy a csillogóan tűző naptól jobban lássak. Kell még két lépés hogy rájöjjek, ez nem ő. Meglehet a képzeletem űzött csalóka játékot vagy a fényviszonyok. Az árnyékok átsuhanó képei, melyek hol megfestik az arcélét hol pedig kiemelik azokat.
Mire közel érek már tudom hogy nem az, akinek elsőre hittem. És erről a tényről már messziről árulkodott a sárga pulóver. Ó én balga!
Nem hajolok nagyon fölé, épp csak egy kicsit. Kedvem lenne mondani valamit, vagy vigyorogni... esetleg meglepni, de a tegnapi nap után fogalmam sincs megtehetem-e. Annak függvényében úgy érzem nem. Sőt, az a nyomasztó érzés kerít hatalmába, hogy bizony valamiért neheztel rám. Na de mi rosszat is tettem? Mivel bánthattam meg annyira, hogy se szó se beszéd szimplán nemes egyszerűséggel faképnél hagyott?
- Merlinre, a tegnap este…!
Savanyúságom meglepettségbe csap át, ahogy Clem váratlan hirtelenséggel felül. Még jó hogy nem hajoltam közvetlen felé, akkor jó eséllyel pont telibe fejelt volna. A hangszíne árulkodó. Őszintén meglepődött. Fura... tényleg elfelejtette volna? Azért ez némi vígaszt nyújt a lázongó lelkemnek és enyhe csitításra buzdítja.
- Elfelejtettem, ugye…? Basszus, sajnálom!
Na erre már tényleg mosolyognom kell.
- Ühümmm - bólintok összeszorított szájjal. - Ugyan, semmi baj. Azért szólhattál volna, hogy ne ücsörögjek potyára a csillagvizsgálóban. Végtére is te akartad a hullócsillagokat megnézni, de...
Vállat vonok. Igazából engem is érdekelt volna a dolog. Ám egyedül semmi élvezetes nem lett volna benne, plusz... ehh az éjszakai csatangolást büntetik. Így inkább aludni mentem egyenesen.
- Majd augusztusban bepótoljuk.
Ledobom a cuccom a fűbe. Halkan puffanva érkezik meg oda. Lepillantok Clemre kissé elmélázva.
- És te? Mit csinálsz itt?
Hülye kérdés, hisz látom. Tanul. Szóval esélyesen nem kellett volna levennem a táskám a vállamról, még akkor sem ha húzza, mert én meg zavarom. És lehet jobb lenne tovább is állnom, de... csak bénán ácsorgok ott előtte, mint egy nagy darab rakás szerencsétlenség. Abból is a rosszabbik fajta.

[- Én… hát, szóltam volna. Ha eszembe jut. De teljesen kiment a fejemből, ne haragudj –]

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.

Amiatt érzem magam különösen rosszul hirtelen – pedig amúgy kínosan hosszú listát tudnék írni arról, mi minden miatt érzem magam rosszul – hogy ez most tökre úgy nézhet ki, mintha szándékosan felültettem volna. Pedig tényleg nem. Van egy olyan érzésem, hogy ilyesmire senkivel sem lennék képes, bármi lenne is az oka. Nem vagyok különösebben büszke erre, az meg kimondottan aggaszt, hogy ilyesmit csak  úgy elfelejtetem… mármint, ezt már helyben tudtam, és éreztem, hogy a szűkszavúságom, meg azon tény ellenére, hogy nem sírtam el magam az ifjabbik Montrego orra előtt, azért bőven elérte, amit el akart élni – ha drámaian akarnék fogalmazni (és miért ne, a tegnapi nap dráma volt a javából amúgy is), akkor nevezetesen azt, hogy elgondolkodjak az egész életemen. Olyannyira el is gondolkodtam rajta, hogy képes voltam elfeledkezni Mathiasról, aki perpillanat nagyon is az életem része…? Hát ez rossz. Nagyon rossz. És remélem, hogy ez nem valami automatikus önszabotázs akart lenni részemről. Mentségemre legyen szólva… sok dologra egyáltalán nem gondoltam jó pár órán át tegnap este, csak arra, hogy mit vétettem én a világnak. Nem nagy ügy, igazán…

Bűnbánóan pislogok párat, míg én magam sem veszem észre, hogy az alsó ajkamat rágcsálom - Én… hát, szóltam volna. Ha eszembe jut. De teljesen kiment a fejemből, ne haragudj – mondom továbbra is őszinte sajnálkozással, hiszen ez a színtiszta igazság, és a lelkiismeretem sem hagyná, hogy bármi mást mondjak. Mégis van bennem még mindig egy erős meglepettség: most komolyan, hogy tudtam elfelejteni? Hiszen tényleg az én ötletem volt, és tökre nem jellemző rám, hogy ez csak úgy kimenjen a fejemből. Persze, most már hiába győzködöm erről akár magamat, akár Mathiast. Megette ott a fene.
- Igen, tényleg meg akartam nézni őket – folytatom aztán egyfajta csüggedtséggel, hiszen még ez is így igaz, és már nem is csak azért vagyok értetlen, meg szomorú, hogy Mathias ott várt rám, hanem azért is, mert így nem tudtam megnézni a csillagokat. Lehetnék most nagyon dühös a tegnap történtek miatt újra, de a haragot igazság szerint egyre kevésbé találom magamban. Sokkal inkább nyomaszt az a sok butaság (de valahol mégis igaz butaság), amivel Blaire tegnap teletömte a fejem, szomorúvá tesz, és valamilyen hülye módon… csalódottá.

Augusztusban? Kicsit akaratlanul is felszökik a szemöldököm, ahogy a szikrázó napsütésben felhunyorgok rá. Hol van még az augusztus? Na, nem a csillagok miatt, hanem mondjuk mert… hol leszek én augusztusban? És hol lesz ő augusztusban? Ki adhatná bármiféle garanciát arra, hogy mi leszünk-e bárhol is augusztusban? Merlinre, ettől meg fog fájdulni a fejem, és tudom, hogy abba kéne hagynom, mert csak magamat kínzom vele, de nem megy. A tanulás eddig egész jól elterelte a figyelmemet arról a sok ostoba kérdésről, melyek tegnap óta ping-pongoznak a fejemben, de most újra itt vannak. Hogy rohadnának meg.
- Tanulok. Leckét írok. Ilyesmi. Tegnap kicsit elcsúsztam a tervezetthez képest, mert korán aludni mentem – talán ennél értelmesebb magyarázattal is szolgálhatnék neki, de az igazságot nem nagyon van kedvem szóba hozni, és amennyire lehet, a hazugságot is szeretném elkerülni. És hát, ez igaz. Tegnap semennyit sem tanultam, és korán elmentem aludni is. Az, hogy miért, az már egy másik kérdés, és csak remélhetem, hogy engem ismerve ez elég hihető indokolás arra, hogy elfogadja.
Felé nyújtom a kezem, afféle invitálásként, hogy üljön már le mellém, kicsit frusztráló, ahogy így felém tornyosul, és remélem, hogy elfogadja. Ha így tesz, akkor sem engedem el a kezét, ha meg is érkezik a pokrócomra, ha meg nem hajlandó leülni, hát csak kicsit bénán nyújtózkodom, hogy akkor is elérjem az ujjait - Tök rosszul érzem magam, tényleg nem szándékosan felejtettem el… haragszol? – beszéljünk inkább helyettem róla. Az sokkal egyszerűbb.

zene:K- A múlt

outfit

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A bűnbánó pislogása elég egyértelműen árulkodik arról mennyire nem szándékosan tette, amit tett. Nem is tudok haragudni rá... mindössze, csak nem értem. Úgy az egészet. Eddig ilyen soha nem fordult elő. Sőt, volt hogy ő keresett meg szimpla random időközönként. Mint mondjuk az óratorony esete az ebédidővel. Vagy emlegessem az üvegházakban eltöltött gyógynövénytan óra utáni esetet? Ezért is fura hogy elfelejtette. Sosem felejt pláne nem engem.
- Én… hát, szóltam volna. Ha eszembe jut. De teljesen kiment a fejemből, ne haragudj. Igen, tényleg meg akartam nézni őket...
Hangjába bevegyül egy kesernyés színvilág, amitől nekem sem lesz jobb a kedvem. Nem nagy dolog, végtére is túlélhető a dolog. Tudjuk pótolni máskor és máshogy. Mondjuk a nyár folyamán. S mikor ezt megemlítem, meglepetten pillog fel rám.
- Hát tudod... a Persedia... jártál te csillagászatra?
Kérdezek vissza kissé cinikusan. Másodikos vagy meglehet harmadéves tananyag. Annak idején Cielo kikövetelte tőlünk az összes főbb esemény időszakos dátumát. Persze ezt is csak utólagos hallomásokból tudom. Tavaly kissé szkeptikus unalommal arcomon néztem Blaire-rel a tengerparti sziklákról. Untatott hogy mennyire egyformák. A tenger mint olyan jobban lekötött, no meg a rengeteg pótolnivaló. Idén esélyesen jobban élvezném, akkor meg pláne ha Clemmel együtt lennék.
- Tanulok. Leckét írok. Ilyesmi. Tegnap kicsit elcsúsztam a tervezetthez képest, mert korán aludni mentem.
Pislogok párat a szavaira. Hát igen... ezt sejtettem... már a korai alvást. S már azon lennék hogy hát oké, akkor bocs hogy megzavartalak, és már összekanalazva a cuccomat tovább is állnék mikor mégis csak maradásra bír. És ehhez elé, hogy kinyújtja felém a kezét. A hosszú vékony kis ujjai mind vágyakozva érik a levegőt, de tudom hogy valójában hozzám igyekeznének. Van ebben valami szomorúan jó. Valami bizsergetően kellemes. Ez pedig arra késztet, hogy ne induljak el. Még ne.
Egy pillanatnyi habozást ugyan beiktatok, mielőtt a kezem végül az öv felé indulna meg. S mikor eléri ujjbegyei szélét, megérezve és szelíden végigsimítva rajtuk gyermeteg ostoba öröm fog el rögtön.
- Tök rosszul érzem magam, tényleg nem szándékosan felejtettem el… haragszol?
A kérdés közben lejjebb ereszkedek míg végül az ő szintjére kerülök a pokrócára. Épp mellé. Nem szorosan, van közöttünk hely, bár nem sok.
Haragszok-e?
A kérdés ott dübörög bennem, válaszra várva, de pár pillanatig csak a némasággal köszönhet össze. Ennek pedig oka, hogy az agyamban próbálok valami kellően kedves de kellően semleges választ találni. Igazából haragudni nem haragszom. Inkább csak... hát nem értem. És ez zavar. Kellemetlenül keserűen zavar.
- Tudod, hogy rád nem tudok haragudni - biccentem el oldalra a fejem és közelebb hajolok felé hogy annyi bátorságot véve a kialakult helyzet ellenére is adjak neki egy puszit. Leginkább az arcára, vagy oda, ahol érem. - Szóval ne rágd magad ezen.
A mosolyom meleg és kedves. Őszinte. Szelíden húzódok hátrébb enyhén mámorosan Clem illatfelhőjével az orromban.
- Mégis mit tanulsz még most is? - lepődöm meg, miközben mellette igyekszem eltekinteni az előtte heverő könyvek közül arra, amelyik épp nyitva van. Tőle azonban csak a lap sárgás szélét látom csak, meg pár betűt. Mintha... rúnatan lenne? Uhhh az de szar!
- Azt hittem csak kikapcsolódni jöttél ide. Szombat van, Napsugár! Pihenhetnél...- hát nem épp most mondta hogy el van csúszva? - Tarthatnál némi szünetet...
A hangom kérlelően suttogóra vált. Részben azért, mert azt akarom hogy rám figyeljen. Ezzel pedig biztosan magamra vonom az osztatlan érdeklődését. Ha tetézni akarnám megtoldhatnám egy olyannal hogy az én kedvemért, de semmi szükségét nem érzem az ilyesféle személyeskedésnek. Ráadásul így, közvetlen közel hozzám, úgyse tud rend szerint nyugton maradni és én sem. Most kivételesen nem teszek semmit, mindössze a kezem a kezével játszik. Ujjaim játékosan futnak fel az övéin majd szelíden le, kieszközölve némi gyomorszorító pillangóverdesést mindkettőnkből.
- Mesélhetnél...mi történt tegnap?
A kérdés úgy bukik ki belőlem, hogy jobbára rá sem pillantok. Át sem gondolom. Inkább figyelem az újra meg újra összeérő ujjaink játékát. Valahogy az kevésbé zavaró, mintha a szemébe kellene néznem és találkoznom a fájdalmas igazsággal, amiről fogalmam sincs hogy micsoda.

[- Aha, hát tudod. Az asztronómia az a csodálatos tantárgyunk, amit indokolatlanul muszáj öt éven keresztül felvennünk, hogy aztán a nagy részünk ne használja semmire –]

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.

Mosolyogni akarok, de inkább valami kis ironikus szájhúzás lesz belőle - Aha, hát tudod. Az asztronómia az a csodálatos tantárgyunk, amit indokolatlanul muszáj öt éven keresztül felvennünk, hogy aztán a nagy részünk ne használja semmire – élcelődöm vissza egy kicsit, mert persze, hogy nem a Persediák létezése okozta a kis fennakadást az agyműködésemben - Csak hát… augusztus még vagy öt hónap múlva lesz – világítok rá az egyébként nyilvánvaló igazságra. Az augusztus, vagy úgy egyáltalán a nyár… hát, megfoghatatlan távolságokban van számomra egyelőre. Addig még le fogunk vizsgázni, mindketten. Augusztusra kiderül az is, hogy ki, mit fog csinálni, amikor elkezdődik egy újabb tanév, épp csak nem térhetünk már vissza a Roxfortba. Bizonyos napokon szabályos hidegrázással veszem tudomásul, hogy a vizsgák egyre inkább a nyakunkon vannak, de mondjuk egy ilyen szép, kora tavaszi napon meg az egész teljesen felfoghatatlan, és elképzelhetetlen. Valahogy én eddig sem mertem olyan távoli terveket szövögetni, minthogy augusztus… az meg csak a hab lenne a tortán, hogy Mathiasszal tervezgessek egy majdnem félévnyi távolsággal előre. Szürreálisan hangzik egy kicsit. De azért mégsem azt mondom, vagy inkább kérdezem, hogy miért akarna velem bármit is megbeszélni… augusztusra?

A mosolyom sokkal őszintébb, amint rá tudom venni, hogy leüljön mellém, de azért érzek benne valami furcsa kis tartózkodást. Lehet, hogy tényleg nem haragszik, ahogy kis hallgatás után állítja, de azért abban is biztos vagyok, hogy nem kicsattanóan boldog, és elég árulkodó az is, hogy szinte csak egy udvariasnak ható puszit nyom az arcomra, vagy hogy nem húzódik hozzám közelebb. Persze, most igazán nem hibáztathatom azért, ha arra vár, hogy én engeszteljem ki, és ez az egész valószínűleg nem is jelent semmi rosszat, ha csak a tegnapi bakimról van szó, csak… hát, a tegnap történtek a fényében sokkal drasztikusabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Márpedig ennek csak az én fejemben kellene léteznie, nem? De az is bőven sok, ha csak ott van.
- Rúnaismeret beadandó, többnyire. Egy kicsit mintha eldurvult volna az óra így a vizsgák közeledtével – követem a pillantását a nyitva hagyott könyvig és füzethez, de egyértelmű, hogy nem kimondottan igyekszem visszatérni a leckémhez. Voltaképpen reggel óta itt vagyok, és igyekszem megcsinálni azt, amit tegnap akartam, úgyhogy egészen jól állok.
- Éppenséggel tarthatok egy kis szünetet. A kedvedért… - fordulok aztán vissza hozzá egy mosollyal, mert persze, azért ezt nem kötöm az orrára, hogy ne csak gyakorlatiasnak érezze a gesztust. Amúgy sem számít, ha rosszul állnék, sem hiszem, hogy tudnék a rúnákra koncentrálni, amikor itt van.

- Hogy érted, hogy mi történt? – szemernyi gyomorideggel kérdezek vissza, és ugyanúgy az ujjainkat bámulom, mint ő, hogy végül mégis elhúzzam őket, de nem azért, hogy még ezzel is eltávolodjak tőle, épp ellenkezőleg. Felé fordulok teljesen, közelebb csusszanok, az egyik lábam átvetem az övéin, másik csupasz talpam pedig a háta mögött támaszkodik meg, hogy akár neki is dőlhetne, én pedig meg tudom támasztani a vállán a halántékomat, hogy elnézhessek a tó felé. Persze, nem mentes a helyezkedésem minden hátsó szándéktól –pontosan tudom, hogy olyan átlátszó tudok lenni, mint egy papírlap, és kicsit sincs kedvem a „húgod szerint a szemöldököm egy földigiliszta, meg úgy egyébként, a párosunk nevetséges, reménytelen, én meg szánalmas vagyok, és mit képzelek magamról” beszélgetéshez. Biztos állati jól sikerülne! Ja, nem valószínű.
- Csak egy kicsit nyűgös volt a délutánom, felbosszantottam magam pár buta apróságon, aztán a délutáni órák után visszamentem a klubhelyiségbe, és mivel nyomorultul idióta vagyok, megfeledkeztem minden másról… meg rólad – egek, nem is gondoltam, hogy majdnem értelmesen tudok egyensúlyozni kis hazugságok peremén. Annyira nem lehetetlen mondjuk, amit mondok, kimondottan holdkóros tudok lenni néha, mint aki szabályosan el van varázsolva, ezt bizonyára ő is tudja. Kicsit mondjuk ironikus, hogy a Mathiasszal való találkák adtak egyfajta ritmust a Roxfort egyébként kicsit monoton napjainak, szóval azért mégis furcsa jelen esetben a saját szelességem. De hát… kénytelen vagyok bevallani, hogy úgy igazából még csak egy hónapja része az életemnek, ami azért nem olyan hatalmas megszokás. Még csak egy hónap…! Sokkal többnek érződik, és hajlamos is vagyok azt hinni, hogy sokkal több időről van szó, pedig nem is. Ha arra gondolok, hogy csak egy hónap… hát, talán mégis csak túlságosan gyorsan égne ez a gyertya?

zene:K- A múlt

outfit

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Csak hát… augusztus még vagy öt hónap múlva lesz.
Kedvem lenne visszakérdezni hogy... és? Nem értem mi ebben a baj. Mert Clem hangjából süt a... hmm.. bizonytalanság? Valami nagyon fura, azt hiszem. Elfog az az érzés, hogy talán mégsem kellene ezt erőltetni, de mire már ülök addigra az ő arca is felvidul. Kissé gyanakodva méregetem, azt latolgatva mennyi is az esélye annak hogy megjátssza magát. Aztán magamban arra jutok hogy talán tényleg csak én festem az ördögöt teljesen fölöslegesen a falra és képzelek be többet abba, ahol nincs is semmi. Úgyhogy csak hümmögök egyet igazolóan. Valóban még jópár hónap a nyár, de számomra már olyan, mintha itt is lenne. Ó bárcsak már ott tartanánk!
- Rúnaismeret beadandó, többnyire. Egy kicsit mintha eldurvult volna az óra így a vizsgák közeledtével.
Még jó hogy nem járok arra a szutyok órára. Ha valóban az aurori pályát céloztam volna meg, biztosan Clemmel együtt senyvednék a fakultáción. Hála Merlinnek Arabellával bezzeg nagyot nyert az iskola. Sokkalta érdekesebb és attraktívabb órát tart rendszeresen, mint hogy a rúnák magolásába unatkozva ásítsam halálra magam.
- Éppenséggel tarthatok egy kis szünetet. A kedvedért…
Na erre már őszintén elmosolyodom. (Végtére is célt értem és ez kinek ne legyezné a hiúságát?) És ahogy ő is felém fordulva, akkor abban a pillanatban tényleg úgy tűnik, nincs itt semmi gond. Az összemosolygásunk másodpercét követi a mozgása, ahogy elhúzza a kezét. Az enyém ott lóg még a levegőben közöttünk, majd végül a térdemre hullik. Némán figyelem a helyezkedését, ahogy közelebb csusszan hozzám és elhelyezkedik bájosan szemtelen ártatlanságot sugalló arccal. A visszakérdezését meg sem hallom elsőre, csak miután megtámaszkodom a tenyeremen két kézzel magam mögött nézek újra rá.
- Csak egy kicsit nyűgös volt a délutánom, felbosszantottam magam pár buta apróságon, aztán a délutáni órák után visszamentem a klubhelyiségbe, és mivel nyomorultul idióta vagyok, megfeledkeztem minden másról… meg rólad.
- Aha... hát... nagyon nyűgös délután lehetett az, ha épp rólam feledkezel meg...
Egy jelentőségteljes pillantást küldök felé. Ugye ezt ő se gondolta komolyan? Ez azért fájt....!
-...és gondolom nem a tananyag vagy a tanárok voltak az a pár buta apróság, hm? Na mondd mi történt! Vagy nem is akarsz róla beszélni?
Zavartan nézek a szemeibe. Vagy néznék, de persze nem tudok, mert az arca inkább a tó felé tekintget el. Jó érezni a közelségét, a melegét, ahogy a vállamra hajtja a fejét. Inkább érzem semmint látom, hogy azért ez eléggé nyögvenyelősen megy ahhoz képest mennyire nincs elvileg semmi baj sem. Nem? De. Szóval... most konkrétan úgy érzem magam, mint egy elcseszett pantomimes, aki a nem létező üvegfalán próbálja a repedéseket kitapogatni. Vagy mint mikor a sötétben keresed az ajtót meg a kilincset hozzá. Rendszerint mire eljutsz addig ötször berúgod a lábad valamibe és kellően szitkozódva lelsz rá a megoldásra. Valahogy kissé elveszve érzem magam Clemmel és a problémájával együtt, főleg hogy még az a lehetőségem is elszállt hogy valamit a mimikájából olvashassak le. Nem akarom ugyanakkor kipiszkálni sem belőle a dolgokat, pláne úgy nem, hogy nem önszántából mondja, de... így nehezen tudok rajta segíteni. Pedig mindent meg lehetne oldani. És én szeretném megtenni ezt érte. Így kissé oldalra döntöm a fejem miközben nézem őt. A haját, ami csiklandozni kezdi az orromat, ahogy lefelé tekintek. Látszik a zavartsága, mely a mély hallgatásban testesül meg, de ezt betudom a kellemetlen színvallásnak. Inkább csak a kezem mozdul, hogy kisimítson arcából egy kósza tincset és ezáltal magamon is segítsek hogy ne ingereljen tovább.
- Amúgy meg... ne beszélj így magadról! Távol áll tőled az idiótaság. Majd kapsz te is tőlem karácsonyra egy nefeleddgömböt Elliottal együtt ugratásként...
Viccelődöm miközben elvigyorodom a jól ismert szemtelen stílusomban, de úgy hogy még a szemem körüli kis nevető ráncok is megjelennek. Végtére is, ez már kijárt. Kemény teljes két persze nem pofátlanodtam, mióta a közelében vagyok. Pont ideje ezt orvosolni. Így hát csak az álla alá nyúlok szelíden és kierőszakolom, hogy rám tekintsen. Végre először úgy igazán a mai nap folyamán.

[- Igen, eléggé az volt –]

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.

- Igen, eléggé az volt – felelem, mint akinek nem tűnik fel a szóválasztásomra reakcióként érkező szemrehányás, de igazság szerint a „nyűgös” még elég finom fogalmazás arra, amilyen a tegnapom volt. Igazából… hát, egyetlen szóval szerintem le sem tudnám írni a tegnapomat. Annyi mindent éreztem egyszerre, hogy talán nem is kéne csodálkoznom, hogy másnak nem maradt bennem hely, és fontos dolgokról feledkeztem meg. Szerencsére mondjuk talán nincs olyan rossz hírem (hahahaha, pont nekem?!), hogy valami számító tervre gyanakodjon itt bárki is, Mathias főként. Már csak az lenne csodálatos, ha ebbe valami olyasmit olvasna bele, amiről aztán szó sincs. Azt mondjuk el tudom képzelni, ha esetleg ez az eset egy bizonyos valaki fülébe jut, akkor az az illető elégedett kuncogással bújik el a saját tenyere mögött. A gondolatra enyhén elfog a hányinger.

Halkan sóhajtok, az arcomon fintor szalad át, de persze ezt nem láthatja. Valószínűleg a természet egy fricskája, hogy most persze megérez valamit a kínomból, és mintabarátként akar viselkedni, pedig ha mondjuk felidézem azt a bizonyos buta fogadást a színházban, akkor nem különösebben érdekelte a (ha annyira nem is látványos, de azért) szenvedésem, vagy megbántottságom - Baj, ha nem akarok beszélni róla? – kérdezek vissza megint csak bizonyos tekintetben őszintén. Tényleg nem akarok beszélni róla, vagyis hát, vele nem akarok beszélni róla, ami talán rosszul hangzik, de azért egy kicsit érte is van az egész.
Semmi kedvem összeugrasztani a húgával. És egyáltalán nem csak azért, mert abból tuti nekem sem származna semmiféle előnyöm, de azért is, mert én is tudom, hogy a család fontos. Nekem is fontos a családom. Nekik meg… hát, nekik szerintem különösen fontos, hogy csak ők vannak. Ilyen tekintetben persze meg tudnám érteni Blaire-t. Ha azért jött volna oda hozzám, hogy közölje velem, hogy ha bántani merészelem a bátyját, vagy bármilyen tekintetben kihasználom, vagy bármi ilyesmi, akkor jön egy baltával, és feldarabol… hát, akkor komolyan mondom, teljes nyugalommal tudtam volna a szemébe nézni, és azt mondani neki, hogy rendben. Rendben! Mert ha nekem lenne testvérem, én is vigyázni akarnék rá. Akkor azt mondtam volna neki, hogy vettem, és ha bármi ilyesmit csinálok, egy árva szó nélkül a baltája alá fogok feküdni. Csak hogy Blaire nem ezt mondta. Voltaképpen… ezt csak egy egészen kicsike lábjegyzetként mondta, és egyáltalán nem ezen volt a hangsúly. Ha csak kicsit megcsipkedett volna, azt be tudnám vallani, és Mathias talán nevetne rajta, meg rajtam is, talán az egészet még hízelgőnek is találná, és nem lenne semmi feszültség a dologból. De hát… tökre nem ez történt, és tökre nem ez van.

Viccelődni kezd, mire én ezúttal szándékosan hangosan sóhajtok fel, amolyan „ugyan már” stílusban, mind azért, hogy nem hagyja, hadd szidjam magamat, ha ahhoz van kedvem, mind azért, mert nefeleddgömböt akar venni nekem. Karácsonyra! Vajon szándékosan csinálja? Hunyorogva emelem végül rá a tekintetemet, elgondolkodva méregetve - Sosem értettem, mire jó egy nefeleddgömb. Mi értelme tudni, hogy elfelejtettél valamit, ha nem mondja meg, mi az? – mintha ez perpillanat fontos lenne, ki is kérhetném magamnak a dolgot, épp csak most valamilyen szinten jogos.
Hallgatok egy kicsit, próbálom megsaccolni, hogy vajon látszik-e valami az arcomon, vagy a tekintetemben, vajon időközben valaki ráírta-e a homlokomra kis piros betűkkel, hogy mi történt tegnap, amitől Mathias egy csodához hasonlatos szempillantás alatt rájöhetne, de kétlem, hogy ez így lenne. Ha érzi is, hogy valami történt, azt bizonyára nem tudja csak úgy kitalálni, hogy mi. Végül inkább én szólalok meg újra, kicsit komoly, elgondolkodó hangon - Kérdezhetek valamit? Valami… furcsát? És megígéred, hogy nem érted teljesen félre?

zene:K- A múlt

outfit

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hirtelen nem is tudom mit mondjak a visszakérdezésére. Enyhe meghökkenéssel azonosulok a ténnyel, ez bizony kellően kitérő válasz. Van értelme erőltetni? Nincs. És zavar-e? Baromira. Szörnyen. Nem szeretem mikor ilyen. Konok és elutasító. Mert most az.
- Eléggé... - dörmögöm félhangosan, de inkább nem firtatom tovább a kérdést. Tudom magamról milyen vagyok ha babrálnak velem akkor, mikor nem akarom. És valahol talán mindenki támadóba megy át ha nincs ingerenciája beszélni arról ami nyomasztja. Így hát teljesül a vágya, én meg maradok a megválaszolatlan körkérdéseimnél, ami a miértek sokasága. És persze az, hogy mirt épp velem, vele, velünk történik meg mindez? Olyan jó volt eddig minden, most meg... félek bármerre is lépek ingoványos talajra érek. Hogy pillanatok alatt beszakad alattam minden és elnyel a... nem is tudom mi. A bizonytalanság kénköves bugyra. Ebben az a szörnyű hogy nem miattam van ez, feltételezem, hanem sokkalta inkább miatta. És minekután azt se tudom mivel teszek jót vagy épp rosszat, hát merész vállalkozás újra gondtalanságot színlelni. Pedig Isten látja lelkem, nem akarok mást csak egy kis feszélyezettség-mentes félórát vele. Meglehet többet. Esélyesen egy egész délutánt is el tudnék viselni, ha már így a nap a déli horizont csúcsán ücsörög.
Vajon remélhetek? Bárgyú hiú ábrándoknak érzem ezeket.
Pláne azért mert ahogy felsandít a szemében rosszallást fedezek fel. Hát igen, ez kapufa. Vagy vehetjük öngólnak is. Mindegy, a lényeg hogy csúfos vereség. Épp ezért arcomról amilyen hamar elterült a szemtelen öröm, olyan gyorsan le is lohad. Mint az őszi széltől a sárgult falevelek csupasz marad és komor. Ezt pedig csak az ő sóhajtása tarkítja meg. Ajj-ajjj. Nem lesz ez így jó!
- Sosem értettem, mire jó egy nefeleddgömb. Mi értelme tudni, hogy elfelejtettél valamit, ha nem mondja meg, mi az?
Már épp rávágnám hogy voltaképpen fogalmam sincs, de vicces lenne ahogy azon tanakodna hogy éppen miért vált pirosra és szívesen elnézném ezt a jelenetet hosszú órákig, mikor váratlanul újra megszólal. Az idilli elképzeld képből ő maga rángat vissza és kissé meg is rezzenek a szavaira.
- Kérdezhetek valamit? Valami… furcsát? És megígéred, hogy nem érted teljesen félre?
Elkerekednek a szemeim. Orrlyukam is kitágul ahogy a levegőt kipréselem rajta keresztül a tüdőmből. Furcsát? Ez egyre különösebb. Ő maga egyre különösebb. Bennem pedig még annak ellenére is hogy itt van közel, mellettem, velem úgy ahogy szokott, ahogy szoktuk, mégis elfog egyfajta pánik féle. Nem mintha nem válaszolnék neki bármire, már amire persze tudok, na de... félreérteni? Mégis mit érthetnék félre bármin is?
- Öh...persze. Hogyne kérdezhetnél? Ilyen butaságot! Na gyerünk. Rajta...!
Biztatom, miközben újra visszahelyezem a kezem a plédre és újra hátra támaszkodom. Most már úgysincs rá szükség, hisz már rám tekint.
Enyhe aggodalommal arcomon és furcsálló arckifejezéssel tekintek rá. Aztán eszembe jut hogy lehet arra vár, ígérjem meg hogy nem értem félre. Vagy lehet csak megerőszakolja magát hogy kinyögje, ami bántja? Minden esetre lehunyom a szemem és ellazulnak a vonásaim. Így szólalok meg, mintha csak imádkoznék.
- És igen, ígérem hogy nem értem félre.
Kedvem lenne még hozzátenni kipattanó tekintetemmel kísérve hogy így megfelel-e neki, de inkább nem teszem. Csak ülök, hallgatva a néha fel-feltámadó szél zaját. A halk susogással fűszerezett tavasz igazi világát. Igazából olyan idilli lenne.. de csak lenne... mert nem érzem annak. És szimplán azért mert nem az. Valami valahol félresiklott. Benne. Vele. És nem tudom hogy ez a tegnaphoz, vagy az elmúlt hetek eseményeinek valamelyikéhez van köze. Remélem hogy nem azért, mert megbánta volna a dolgokat. Azt hogy mondjuk velem van, vagy hogy Belby miatt rendszerint az iskola mutogatott vásári majmai vagyunk, netalántán, hogy eljött velem Londonba.... vagy hogy velem volt azon az éjszakán és még másnap reggel is.

[- Szerinted… mi jók vagyunk együtt? –]

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.

Eléggé baj? Remek. Nagyszerű. Eleve egy darab szarnak érzem magam, de még ebből sem fogok tudni jól kijönni, már látom. Hiába igyekszem tenni egy kedves, normális szívességet neki, meg tulajdonképpen a húgának is (bár neki csakis Mathias miatt), a végén ezzel is meg fogom szívni. El kéne kezdenem abbahagyni meglepődni az ilyen felismeréseken, és egyszerűen csak elfogadni, hogy remek érzékem van a dolgok rossz oldalára állni. Ráadásul mindig a hülye, jó szívem okozza az ilyen helyzeteket. Ha mondjuk tegnap ordítoztam volna Blaire-rel, azt már tutira tudná mindenki, a nyakamat tenném rá, beleértve Mathiast is, aztán akkor biztos ordítoznánk egy sort vele is, aminek végül vagy nagyon rossz, vagy végeredményben jó vége lenne, de túl lennénk rajta.
De neeeem, ó, hát dehogy! Nekem muszáj civilizáltan viselkednem, meg nem megsérteni Blaire Montregót, meg nem bemártani a bátyjánál, csak hogy ne ugrasszam őket egymásnak, mert azt nem bírná el a lelkiismeretem. Tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy itt tényleg én vagyok a hülye. Mégsem tudok másképp viselkedni, mint ami helyesnek tűnik, bármennyire is szeretnék.

Ő végül mégsem erőlteti, és így én sem török meg. Amúgy sem tudom, hogyan kezdhetnék bele a dologba, mert nem terveztem el ezt az egészet. Mondjuk, sejtettem, hogy Mathiasszal előbb-utóbb találkozunk, csak azzal nem számoltam, hogy eleve úgy indítunk, ahogy. Hogy elfelejtettem őt, ami már eleve gyanús, és így sokkal rosszabb esélyekkel tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert hát… nyilván nincs. Hát a fenébe is!
Felhúzom a másik térdemet is, ami még így is az ő kinyújtott lábai felett képez hidacskát, és a könyökömet megtámasztom a térdemen, az államat meg a tenyerembe, aztán akaratlanul is babrálni kezdem saját alsó ajkam a mutató-, és hüvelykujjam között morzsolgatva. Oké, ez egy újabb nagyszerű felütés volt, Banks! Néha gondolkodhatnék előbb, semhogy megszólalok, de most – mint amúgy is nagyon sokszor – csak mentem az első ösztönöm után, holott az ösztönök nem logikusak, és mint olyanok, kicsit megbízhatatlanok. Főleg olyankor, ha nagyon igyekszik az ember épp nem beszélni valamiről.

Az egy dolog, hogy bizonyos kérdésekről talán tényleg jól esne beszélni, de tulajdonképpen nem fogalmaztam meg előre, hogyan tudok belekezdeni ebbe az egészbe, a leginkább Blaire által felkavart kételyekbe úgy, hogy az egész ne legyen olyan, mintha bármiből is ki akarnék hátrálni. Én nem akarok. Talán éppen ez a baj, hogy én nem akarok, én jól érzem magam, és igazából meglepően, szinte már nevetségesen boldog vagyok vele. Nyilván nem tegnap gondoltam életemben először arra, hogy talán egyáltalán nem vagyok, leszek elég neki. De amikor az ember boldog, akkor elég egyszerű egy idő után elhallgattatni ezeket a hülye hangokat, meg azokat, amelyek zsigeri félelmet keltenek, minthogy mi van, ha megbántanak, vagy ha valami még rosszabb vége lesz az egésznek, de hát… mindenki fél ilyesmitől, nem? Ez átlagos, ez benne van a pakliban, mert sosem lehet tudni, csak hát a miénk azért tényleg szokatlan, és kicsit talán szürreális párosítás, és talán tényleg nem is helyes.
Utálok erre gondolni. Én tényleg utálok! De éppen, amikor már egyre kevésbé gondoltam ilyenekre magamtól, akkor jött Blaire, hogy visszanyomja a képemet ebbe a sok trutyiba. Akaratlanul ráncolom a szemöldökömet, ahogy azon tépelődöm, mit is kéne pontosan kérdeznem, hogy az a lehető legkevésbé hallatszódjon negatívnak, de nem vagyok benne biztos, hogy ez bárhogy is csenghet jól.
- Szerinted… mi jók vagyunk együtt? – bököm ki végül egészen halkan, épp csak azért ránézve, mert úgy érzem muszáj. Hogy kevésbé értse valaminek, ami nem, és hogy talán én is lássam, mennyire válaszol őszintén. Ha mondjuk Blaire jóslatai tényleg beválnának, és a londoni kiruccanásunk után záros határidőn belül át akarna ejteni a palánkon… hát, akkor akár most még le is kamuzhatná nekem a csillagokat az égről, nem? De nem akarok erre gondolni. Erre tényleg nem. Előbb tudom elképzelni róla, hogy mégis rájön, túlságosan különbözőek vagyunk, mi, meg a világaink, vagy csak simán, túl uncsi vagyok, mint arra, hogy ekkora szemétláda legyen. Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni - Augusztus, karácsony… nem tudom eldönteni, hogy csak könnyedén dobálózol ilyesmivel, vagy úgy gondolod, hogy… hát, érted – mondom egy kicsit sután, és ha az előbb nem szólt volna rám, hogy ne hívjam magam idiótának, hát most biztos megtenném megint, sűrű bocsánatkérések közepette, amiért úgy viselkedem, mint egy idióta gyerek, miközben a szívem meg gyakorlatilag az abszolút semmitől, valami hülye műparától akar kettétörni.

zene:P- What About Us

outfit

’Valami réges-régen
elszállott hajnali hang
nyomán ma felrebben az emlék
s nyelvel, mint kicsi harang'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Elnézem ahogy mozdul. Figyelem a reakcióját, ami tele van idegességgel. Ez meg evidensen rám is átragad. A gyomrom fel és le száguld, mintha csak a délelőtti edzést ismételné meg. Igaz a seprűn esküszöm jobb érzés ez, mint így, a szilárd stabil talajon. Más esetben ölnék hogy Clem mellett éppen érte ez az érzelemhullám fog el. Ám jelenleg inkább zavar semmint kedvet ébreszt bármi iránt. Eljutok arra a pontra hogy tényleg nem volt a legjobb ötletek egyike megzavarnom őt. No de azért a kíváncsiság nagyobb úr. Hát kivárok. Kivárok ha kell az idők végezetéig is.
Nevetve kapnék oda a szájához, amit babrál. Úgy fest így mint egy ötéves kisgyerek, aki barmira unja magát és azon töri a fejét melyik csintalanságot kövesse el... az összes édességet dézsmálja meg vagy szimplán csak a fagyisbödön aljába szagoljon bele? Esetleg egyszerre mindkettő? A muris jelent csak azért nem fakaszt igazi őszinte mosolyra, mert tudom nála ez a vívódás jele.
- Szerinted… - a szívem megremeg egy pillanatra.-... mi jók vagyunk együtt?
Hogymi?
Az első gondolat ez, így egybe. Aztán hirtelen annyi érzés fut át rajtam, hogy azt se tudom melyikhez kapjak. Aztán kikívánkozna úgy egybe belőlem, hogy hogymiafenérőlbeszélsz? Ellenben csak a kerek szemeim pislogásával találhatja szembe magát.
- Augusztus, karácsony… nem tudom eldönteni, hogy csak könnyedén dobálózol ilyesmivel, vagy úgy gondolod, hogy… hát, érted...
- Nem... - kezdem halkan. Olyan halkan mint ő, de lehet még attól is halkabban. Hangom akaratlanul is vészjóslónak tűnhet. - Nem értem...
Megingatom a fejem lemondóan. Valóban nem értem. Valóban nem tudom hogy jutott el ő most épp ide. Miért? Miért most? Miért épp tegnap? Hisz ő akarta a csillaghullást megnézni. Mi az isten nyila esett meg hogy mára már... nem kívánatos személy lettem? Mert olybá tűnik hogy ez a helyzet. És emiatt fullasztó lesz úgy minden. A közelsége, az ahogy a lába felettem átvetve pihen. Még az is ahogy rám néz.
Ez lenne a szakításunk? Így akarta a tudtomra adni hogy... hát kösz de mégse? Értem én ha nem, nincs ezzel baj. Csak... azt hittem legalább őszintén megmondja, nem pedig.. lepattint. A Belby féléből kinézek ilyet... tőle többet reméltem. Azt hittem másabb...
- Miért ne dobálózhatnék? Amilyen gyorsan pörögnek a hónapok kettőt pislogsz és karácsony lesz...
Hangomba epés él vegyül. Savanyú leszek, akaratlanul. Inkább elkezdem a könyveket bámulni melyek a lábam mellett pihennek szépen sorjában egymáson. A gerincük majdhogynem pontos egyenes vonalat ad ki innen, ebből a szögből nézve.
- Mellesleg nem szoktam 'dobálózni' a szavakkal... azt hittem ennyire ismersz.
Hát igen, azt hittem. Azt hittem ismerem őt. Azt hittem köztünk több is van, mint.., mint mi is? Mint puszta se vele-se nélküle állandó csatározás. Tévedtem volna? Úgy fest.
- Nem értelek... - közlöm némi csend után, mert érzem hogy ez így nyomasztó. - Mi változott? Valami rosszat mondtam? Megbántottalak? Vagy... mégis... mi van?
Mi történt úgy huszonnégy órája? Mi az, ami miatt ennyire... befordult? Mondhatnám azt is hogy becsavarodott? Nem, az azért túlzás lenne. Kissé azt hiszem átfordult önsajnálóba. Vagy... elkezdett azon gondolkodni, amin mindenki. Jó ez így jó az úgy... na persze. Aztán innen egyenes út vezet ahhoz, hogy mit gondol ez meg az. Ha megfelelési kényszere van és az iskola népe felé nem pedig irányomba, akkor valahol ez baromira el van fuserálva. Márpedig jelenleg nem én vagyok itt a fontos. Ha az lennék eszébe jutott volna tegnap hogy esetleg nyíltan közölje is, hogy bocsika, de nem. Úgy semmilyen téren sem. És akkor végtére is ugyan szar lenne, de elfogadnám.
Csalódtam benne? Egyre erősebben érzem. Igazából az a szörnyű hogy ha most nem botlom bele, tutira nem keresett volna meg. Elég szívás belátni, mennyire is más ha kiütközik az eltérő gondolkodás.
- Mi a fene történt tegnap?
Nem tehetek róla, de durcás követelőzővé válok. Akárhogy is akarta ezt lerendezni, immár tuti nem fogja úgy. Okolhatja a vakszerencsét vagy a szerencsétlenségét hogy pont erre jártam. Okolhat akármit, akárhogy. Én tudni akarom az igazat. Miért jutott épp most eszébe? Hisz két hete még... de az két hete volt. Azóta meglehet tettem vagy mondtam valamit, valamikor. De mikor és mégis mit? Nem megérdemelném hogy tudjam az okot legalább? Szerintem de. Még akkor is ha ez a nehezebb út... mindkettőnknek.