+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Fűz a tó keleti partján
0 Felhasználó és 6 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fűz a tó keleti partján  (Megtekintve 7506 alkalommal)

Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 09. 21. - 21:30:23 »
+1

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Nem. Nem…?
Fájdalmasan hosszúnak érződik, míg hozzátesz valamit ehhez az egy szóhoz, hiszen ez pont úgy hangzik, mintha azt válaszolná a kérdésemre, hogy nem. Szerinte egyáltalán nem vagyunk jók együtt. A gyomrom egyik pillanatban fenn, a másikban lenn, és hát, a kételyeimet ez elég jól igazolná, de igazság szerint naivan arra számítottam, hogy azt fogja mondani, ne legyek hülye, már hogyne lennénk jók…? Kicsit csodálkozom, hogy nem sírom el magam ettől azonnal. Valószínűleg annyit sírtam tegnap a jelek szerint, hogy egy cseppnyi könnyem sem maradt már, amit elsírhatnék, meg mondjuk amúgy sem lenne jó ötlet sírva fakadni. Csak még sötétebb színben tűnne fel ez a beszélgetés, amit eleve nem szántam ennyire lehangolónak, meg ahogy a tapasztalatom mutatja, Mathias jobbára kicsit pánikba esik, ha sírni kezdek.
Mondjuk egy kicsit így is úgy tűnik, mintha pánikolna, pedig pont ezt akartam elkerülni, hogy így nézzen rám. Mire eljut a fülemig az, hogy az a „nem” inkább egy „nem értem” akart lenni, voltaképpen már elképzeltem, hogy mindjárt fel fog állni, itt fog hagyni, és ezentúl majd pont úgy néz rám, mint a húga. Mint a piszokra a cipője talpán, és ettől szabályosan görcsbe rándul minden porcikám, és lefele konyul a szám, pedig voltaképpen nem ezt mondja. Egyelőre legalábbis…

- Félreértesz – mondom csendesen, egyértelmű szomorúsággal a szememben, és csak azért nem mondom, hogy pedig megígérted, hogy nem fogod, mert nem akarok szavakon lovagolni, meg mert valamiért ő is sokkal drámaiabban értelmezi a kérdésemet, mint gondoltam, hogy fogja. Nagyon is komolyan veszi, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó-e. Lehetne jó, hogy mondjuk ezek szerint ő tökre nem gondolkodik ilyen hülyeségeken, mint én, mert tényleg jó neki velem, de lehetne rossz is, hogy amint egy kicsikét elbizonytalanodom, magammal tudom rántani őt is, mert egyáltalán nem biztos bennünk. Tényleg nem tudom eldönteni. Azt kívánom, bárcsak bele sem kezdtem volna ebbe az egészbe. Meg persze azt, hogy bárcsak ne talált volna meg magának Blaire. Meg azért azt is, bárcsak egy kicsit kevésbé lennék érzékeny a környezetemre, és lenne kicsit nagyobb arcom. Más lányok a helyemben biztos csak pofán röhögnének bárkit, aki azzal jönne nekik, hogy „nem elég jók”, én meg jól magamra veszem… hát, magamnak köszönhetem, mi?

- Dehogyis! – hevesen rázom a fejem tiltakozás gyanánt, és egyszerűen azt sem tudom, ki tudom-e fejezni megfelelően, milyen borzasztóan érti félre, amit mondok - Semmit nem csináltál, vagy mondtál, vagy ilyesmi, én nem akarok változtatni semmin! – mondom némi nyílt kétségbeeséssel, mert ha ebből most azt szűri le, hogy haragszom rá, vagy nem akarok vele lenni, hát… akkor lehet, hogy kínomban addig fogok a földön fetrengve nevetni, amíg végül csak sikerül sírnom - Ezért kértem, hogy ne értsd félre, nincs… velünk nincs semmi baj – folytatom és aggodalmasan tördelem a saját ujjaimat, hogy észre sem veszem, mikor húztam el a saját térdemről a karomat.
- Már ha szerinted nincs – teszem aztán hozzá bizonyos kelletlenséggel, és nehezemre esik megint csak nem hozzátenni, hogy „de tulajdonképpen nem válaszoltál arra, amit kérdeztem”. Vagy legalábbis… annyira nem meggyőzően, mint ahogy jól esett volna - Merlinre… - túrok aztán bele idegesen a hajamba, két kézzel, hogy aztán hirtelen mozdulattal kicsit megdörzsöljem az arcom, mintha ettől hirtelen tisztábban látnám, mit kellene mondanom, amitől megnyugszik. Mert ha ő megnyugszik, akkor meg tudnék nyugodni én is, hiszen ez így nem jó. Egyáltalán nem jó. És az, hogy ezt most én okoztam, borzalmas érzés.
- Nem a tegnapról van szó! – kötöm az ebet csökönyösen a karóhoz, és csak azért nem kapom el róla a pillantásomat, mert nem akarom, hogy még abba is olyasmit lásson bele, ami nincs ott - Csak… néha kicsit nehéz folyton, azt hallgatni, hogy én mégis mit képzelek, amiért veled vagyok. Vagy hogy képzelhetem, hogy ennek van bármiféle jövője is, hogy azt hiszem, létezik olyan univerzum, ahol több lehetek egy két hetes unalom-űzésnél – nem kérdezek rá, hogy ő erről mit gondol. Ahogy azt sem mondom, hogy ez pont nem arról szól, ő elkövetett-e ellenem valamit. Inkább arról, hogy én nem… okozok-e neki kellemetlenséget, nem vagyok-e kínos, nem unt-e belém, meg még mondhatnék annyi minden mást is, de valami testetlen félelem végül belém fojtja a szót, és csak remélni tudom, hogy most tud sokkal okosabb lenni nálam, és megérti, mit akartam kérdezni igazán.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 09. 22. - 08:16:11 »
+1

zene:K- Megszelidítés

outfit

’Valami réges-régen
elszállott hajnali hang
nyomán ma felrebben az emlék
s nyelvel, mint kicsi harang'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Félreértem? Hogy lehet ezt félreérteni? Ott már baj van ha azt hiszi valami nem jó velünk. Ráadásul mindezt hangosan ki is mondja és pont hogy tőlem várja a megerősítést. Az ellenkezőjéről gondolom én elsősorban, de hát erősködhetnék én, ha ő maga nem biztos a dologban mi értelme is győzködnöm? Olyan ez mint a csók egy dementorszipolyozottnak. Értelme nem sok van, de próbálkozni azért lehet. Annyira mondjuk nem lep meg a dolog. Szinte vártam mikor kezd el kételkedni. Azt hittem hamarabb fog bennem, semmint saját magában. Végtére is ez kellő bók rám nézve és kellő sértés önmagának. Nem értem miért jó lebecsülnie saját magát, de hát lelke rajta. Szóval nem, nem értem hogy is érthetem ezt bárhogy félre. És épp ezért nem is szólok semmit mert az úgyis cinikus hangnemet ütne meg, ami semmi jóra nem vezetne. Szimplán csak kérdőn pillantok rá, enyhén felívelő szemöldökkel, amolyan : ó valóban? kérdést sugallva és epedve várva hogy akkor legyen oly kedves és magyarázza meg. Várom. Igazán várom.
Mondjuk annyi pozitívum mégis csak adódik hogy heves, ösztönösnek ható tiltakozása maradéktalanul őszintének tűnik. Szóval tényleg nem én vagyok az ok? Ez végtére is megnyugtató, de... újabb kérdésekhez vezet. Mert ha nem én akkor mégis ki? Meg mi?
- Ezért kértem, hogy ne értsd félre, nincs… velünk nincs semmi baj...
Erre azért el kell mosolyodnom. Kellően semennyire nem hihető ez tőle. Sem a hangszíne nem a szavai jelentését sugallja, sem a kéztördelése nem ezt bizonyítja. Talán épp ezért érzem, hogy meg kell szólalnom. Meg kell nyugtatnom.
- Akkor jó... mert én is így gondoltam.

Apró bólintással somolygok tovább. Remélem ez kizökkenti vagy legalább megerősíti. Tévedek. Lehet meg se hallotta?
- Már ha szerinted nincs...
- Persze hogy nincs! Ugyan miért is lenne?
Ösztönösen vágom rá, talán túlontúl gyorsan is. A kérdés viszont kikívánkozik belőlem. Eddig tényleg nem volt semmi. Jó, leszámítva egy-két évődő napot, egy két műduzzogást hol részéről hol részemről... de semmi komolyabb ellenkezés vagy harag vagy vita... Hogy jött most mindez mégis? Mert láthatóan nem egy légből kapott hóbort... ó nagyon nem.
- Merlinre…  Nem a tegnapról van szó! Csak… néha kicsit nehéz folyton, azt hallgatni, hogy én mégis mit képzelek, amiért veled vagyok. Vagy hogy képzelhetem, hogy ennek van bármiféle jövője is, hogy azt hiszem, létezik olyan univerzum, ahol több lehetek egy két hetes unalom-űzésnél.
- Hogy velem vagy?
Kérdezek vissza elhűlten.... szemeim összeszűkülnek és meglepő de másodpercek alatt kitisztul a kép. A düh feltolul bennem, akaratlanul. Igyekszem visszafojtani, igyekszem palástolni. Szarul megy mondanom sem kell.
- Ó, értem. Szóval összeakadtál a húgommal. Remek! - hangom nyers és epés. Baromira csalódottnak tűnik pedig inkább csak sajnálom az egészet. Azt meg pláne, hogy nem lehettem ott. - Ilyenekkel tömte tele a fejed? És te hittél neki? Ez...
Elhallgatok mert érzem, baromi sértő dolgok jönnének a számra. Haragszom és a haragom nem épp rajta akarnám levezetni, de... olyan nehéz. Érzem ahogy ujjaim begörbülnek a tehetetlen dühtől és ahogy a karom is megfeszül. Az izmokat tudatosan kell sarkallnom arra hogy ernyedjenek el, és a könyököm behajlítva ellököm magam függőlegesbe az eddig hátratámaszkodott kidöntött ívemből. Csak a fejem rázom meg csalódottan. Sejthettem volna hogy eljön ez a pillanat. Elkerülhetetlen volt a találka vagy a köztük lezajló beszélgetés. Ha úgy vesszük az én hibám jórészt. Addig halogattam ugyanis a dolgokat, amíg Blaire türelmetlen természetével maga ment elébe. De... hát nem volt kedvem magamnak okozni a kellemetlenséget. Alig van időnk Clemmel, a lopott percek és pillanatok kiélvezésében... nem vitával akartam eltölteni. Pláne nem épp a húgom miatt, akit szeretek és becsülök. És ez az önzőség, ami ide vezetett. Korholhatom magam, de most már totálisan mindegy. Totálisan elcsesztem. Habár... akkor sem lett volna talán jobb a szituáció ha ketten néztünk volna farkasszemet az én varázslatos módon házisárkánnyá avanzsálódó testvéremmel szemben. Épp ezért fújom ki a levegőt egyetlen nagy lendülettel. Épp ezért mozdulok. Kezem immár nem a testem tartja hanem szabadon ível és a dereka köré simul, hogy egyetlen könnyed de határozott emeléssel és húzással a saját ölembe invitálja őt. S miután ez megvan sem engedem el. Mindössze felcsúsznak a kezeim az arcához és ott simítanak végig.
- Ajjjj Clemy...! - csóválom lemondóan a fejem. Kivárok egy percet némán, elnézve mennyire nagy a baj. Hátha le tudom olvasni az arcáról. A szeme villanásából. - Mióta érdekelnek téged az ilyesfajta badarságok? Belbyről magasról teszel... az majdnem pont ugyanaz!
Na igen, Blaire csak annyiban másabb, hogy a vezetéknevünk azonos. Mondjuk ez alapján jogosan érdekli az amit ő mond, de akkor sem indok, hogy el is higgye. Jobban elhiggye, mint az, amit én mondok vagy teszek, vagy amire utalok. A magatartásommal. És csak hogy érezze, nem neheztelek rá, nem igazán épp rá, szelíden húzom közelebb magamhoz és hajolok le hozzá. Így érintem meg orrommal az övét és finom centikkel emelem feljebb a fejem hagyva hogy összeérve a kellemesebb fajta bizsergést váltsa ki belőlem és belőle is így a mozdulat. Az összesimuló bőrfelületek érzete.  
- Annyira buta vagy hogy emiatt elbizonytalanodsz! Hát adtam okot valaha, hogy kételkedj? Hogy ilyeneken rágódj?
Naná hogy nem! Tudom hogy nem! Szóval nem is kellene. De sokszor megesik az ilyen. Nem kellene valaminek lennie és mégis odarágja magát az életedbe. A szívedbe. Mint egy kukac az alma közepébe.

Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 09. 22. - 09:39:53 »
+1

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Miért is lenne? Aha, talán egészségesebb lenne ezt kérdezni a „miért ne lenne?” helyett, de talán még soha nem találtam magam olyan élethelyzetben, ahol gyakorlatilag mindenki az én igazságomnak a tökéletes ellenkezőjét szajkózná teljes meggyőződéssel. Nem arról van szó, hogy máris igazat adnék nekik – ha így lenne, akkor valószínűleg most nem ezt a beszélgetést folytatnánk le, de azért én nem tudok annyira magabiztos lenni, mint ő. Ami nyilván nem csoda, tekintetbe véve, hogy tényleg teljesen más emberek vagyunk, máshogy neveltek minket, más a társadalmi helyzetünk, és elsorolhatnék most sok mindent, amit mások kifogásolnak bennünk, de nem akarok. Nem érzem magam jól tőle, hogy megkérdőjelezem saját magamat – mert nem minket, hanem magamat, még akkor is, ha ez nyilván kihatással van a dolog „mi” részére is –, de hogy lehetne olyan egyszerűen elhinni, hogy mindenki téved, de nekem igazam van…?
Kicsit elhűlve nézek rá, meg egy kicsit ijedten is. Remélem mondjuk, hogy a tekintetében villanó düh nem nekem szól, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyiből összerakja a képet. Belby is pont ilyen hülyeségeket szokott szajkózni, mégis hogy jut eszébe rögtön Blaire? Most már persze hiába tiltakoznék. Nem fogom letagadni, mert hazudni, meg csak elhallgatni az igazságot számomra két nagyon különböző kategória. Nem mintha hazudni nem lehetne a legjobb szándékkal néha, de én nem szeretek. Kár, hogy sosem tudtam igazán jól elrejteni az érzéseimet, mert akkor olykor talán jobb lennék az egy fokkal ártatlanabb „elhallgatás” dologban.
Épp csak a tekintetem kérdezi némi aggodalommal, hogy „mégis honnan tudod??”. Fel azonban nem teszem a kérdést, mert tulajdonképpen nem számít, a hallgatásom pedig egyértelmű beleegyezés. Kicsit szégyenkezve sütöm le a tekintetemet, úgy érzem magam tényleg, mint egy buta gyerek, akit most kedvesen, de mégis csak megszidnak. Nem egészen arról van szó, hogy hittem neki… mert teljesen nem, ha hinnék neki, akkor már tényleg nem lennénk itt, így együtt, de azért épp eléggé megbántott ahhoz, hogy hülye kérdéseket tegyek fel magamnak.

Kicsit félek, hogy azért egyenesedik ki, hogy felálljon, itt hagyjon, és indulattól vakon megkeresse akár a húgát, akár Belbyt, és megnyugodva veszem észre, hogy helyette csak engem húz az ölébe. Nehezemre esik nem azonnal a nyaka köré fonni a karomat, és elrejteni az arcomat a nyakába bújva. Valahogy megállom, csak óvatosan hozzásimulok féloldalasan, hogy azért még kényelmesen egymás szemébe tudjunk nézni - Azért mégis csak a húgodról van szó – felelem a kérdésére kedvetlenül - Belby egy dolog, folyton hülyeségeket beszél mindenkiről, miért is érdekelne? Azok csak rosszindulatú pletykák.  Blaire viszont a testvéred, aki valószínűleg mindenkinél jobban ismer téged és… - és nem fejezem be a mondatot. Most hogy egyértelműen nem örül ennek az egésznek (és talán ezt vehetem úgy is, hogy egyáltalán nem ért egyet a húgával), kicsit hülyén venné ki magát, ha bevallanám, hogy kicsit elgondolkodtam azon, igaza vajon-e a lánynak. Mert hát, tényleg ismeri. Tizenhat évvel jobban ismeri Mathiast, mint én, és ha azt mondja, számláljam a napokat a végig, akkor hogy ne gondolkodnék el azon, hogy talán igaza van…? Pedig tudom, hogy mi nem is feltétlenül ugyanazt a Mathiast ismerjük. Mert ő ismerte korábban, az emlékeivel, és a testvére. Míg én… hát, én nagyon nem a testvére vagyok, talán egészen más módon ismerem (talán? Inkább biztos.), ráadásul hónapokkal az emlékezetkiesése után volt, hogy életünkben egyáltalán szóltunk a másikhoz. Tudom, hogy nem kezelhetek tényként, és elkerülhetetlenként semmit, amit Blaire mondott, de arra azért bőven elég volt, hogy elvegye a még egyébként is egészen az újszerű biztonságérzetemet a bátyja mellett.
Egy pillanatra behunyom a szemem, ahogy a homlokunk összesimul. Elég nagy hülyeségnek tűnik most már ez az egész, de persze tudom azt is, hogy valószínűleg képtelen lettem volna valamilyen módon nem kiadni magamból - Tudom, és sajnálom…! – fakadok ki egy kicsit, de csendesen, végül mozdul az én kezem is és óvatosan megcirógatom Mathias arcélét, és megpróbálkozok egy gyengécske, de azért őszinte mosollyal - Nem, nem adtál – adok neki igazat könnyedén, majd csak egészen halkan folytatom, pedig talán nem kellene - Csak… nem mintha nem gondolhatnád meg magad. Bármikor… és azt nem szeretném – mert az fájna. Nagyon. És egyáltalán nem azért, mert Blaire-nek, és Belbynek mind-mind igaza lenne. Ahhoz közük sem lenne.

Megköszörülöm a torkom, egy egészen kicsit kipirul az arcom, és jobb, ha valami mással folytatom - Lehetne, hogy… nem beszélsz erről Blaire-rel? – esküszöm nem a helyzetemen akarok rontani. Épp ellenkezőleg. És mielőtt még megkérdezhetné, hogy ugyan, miért ne, elmentek nekem teljesen otthonról?, inkább folytatom is - Szerintem csak rontana a tényen, hogy egyáltalán nem vagyok a szíve csücske – mondom egyszerűen, és azt a részletet inkább megtartom magamnak – hátha legalább ez sikerül – hogy Blaire voltaképpen nem csak abban talált kivetnivalót, hogy olyasvalakivel randizik a bátyja, mint én, de volt bőven mondanivalója szerény személyemről is. Nem úgy általánosságban, hanem konkrétan rólam, a természetemről, a házamról, családomról, a véremről, meg a többi, ez a személyeskedés pedig egyértelműen a mesterien kivitelezett utolsó csepp volt abban a pohárban, ami jelen esetben én voltam, és ami annak rendje és módja szerint rendesen ki is borult.
- Nem azt mondom, hogy nem esne jól, ha megtennéd, de inkább ne. Nem akarom, hogy ez közöttetek rossz vért szüljön, tökre elég, ha rám van berágva – meg amúgy is, valamiért az az érzésem, hogy az ifjabbik Montrego egyenesen várja a bátyja ellentámadását, hogy ebben is valamiféle beigazolódást lásson, hogy én csak rossz dolgokat hozhatok magammal. Bájos, mi?
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 09. 22. - 21:39:31 »
+1

zene:K- Megszelidítés

outfit

’Valami réges-régen
elszállott hajnali hang
nyomán ma felrebben az emlék
s nyelvel, mint kicsi harang'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Meggondolni magam? Én? Ez ugyan mégis honnan jött ide? Nem mintha nem tehetném meg, ténylegesen. Nem mintha úgy amúgy bármiféle okom lenne rá. Mert tényleg nincs. Még ha adott volna is rá, akkor sem hiszem hogy csak úgy mukmukfuk megváltozna a véleményem róla meg úgy a vele kapcsolatos éréseimről. Mert igaz pár hét de mégis csak érzések vannak irányába, még ha nem is nevezzük nevén a gyereket. Szóval enyhe rosszallással figyelem, amolyan „ezt te sem gondolhatod komolyan” arccal. Hogy hihet ilyet? Jó, oké, be kell ismernem, a pletykák rólam, a korábbi énemről közel sem rózsásak. De hát erősen nem ugyanaz az ember vagyok már. Emlékek nélkül olyan vagy mint egy gyerek szülő nélkül. Totálisan elveszett. Valahol félúton a saját magamhoz való keresgélésben akadtam rá és a vele kapcsolatos érzéseimre. Meg persze másokra is, mint a húgom, vagy Emily, Eric vagy épp Elliot. Még Lyanát is ide sorolhatnám a kusza ’semmilyen’ kapcsolatommal együtt. 
Abban viszont el kell ismernem, igaza van hogy a húgom ismer a legjobban. Jobban is mint én saját magam. Ez részben baromi jó, tényleg (pláne ha tanácsot kell kérnem) de többnyire kegyetlen rossz is. Negatív érzelemkép, mert… olyan mintha egyben az anyám is lenne, aki megszabja mit tegyek. Még ha nem is rossz akaratból és szándékból követeli meg, de… hát könyörgöm! Én vagyok kettőnk közül a felnőtt nem pedig ő. Még akkor is ha ez csak a korban látszódik meg. Igazából talán a jellemünkben is kiütközik, mert én csak szimplán nem tudok dolgokat (vagy nem vagyok tisztában vele) ellenben céljaim, terveim és vágyaim annál inkább vannak. Ő meg… hát mondjuk úgy keresi az önmegvalósítást. No de azt ne Clem tönkretételében élvezze ki! Mert ami sok az sok! És igen, szívem szerint felpattannék és dühtől torzult arccal viharoznék el, hogy kioktassam; a saját szerelmi életével törődjön ne pedig az enyémmel. Igazából azért nem valósul ez meg, mert Clem a talajon tart. Mint mindig most is jó, hogy itt van. Igaz most ténylegesen fizikálisan akadályozza meg, de nem is feltétlen baj. S mintha csak a gondolataimban olvasna, rögtön ő is visszakanyarodik rólunk a húgomhoz.
- Lehetne, hogy… nem beszélsz erről Blaire-rel?
Elnézem, ahogy kipirul. Nem tudom mi váltja ezt ki konkrétan. Én? A kérése? Az elképzelt jelenet, ahogy kérdőre vonom a testvérem? Vagy úgy maga a húgom említése szimplán? Fogalmam sincs…
Epésen válaszolhatnék, hogy ’de lehetne, ám úgysem ő fogja ezt megszabni nekem’ mikor folytatja így csak egy mordulásra futja az időből.
- Szerintem csak rontana a tényen, hogy egyáltalán nem vagyok a szíve csücske.
- Hmmm, hát… ez meglehet. – Merlinre! Mondj újat! - … de… ezen sürgősen változtatni kellene…
Hát igen, kellene. Sok mindent kell muszájból megejtenie az embernek. Mint a háziírás, a nemkívánatos különórák, a még inkább nem kívánatos edzések vagy a magolnivaló tanagyag felett eltöltött ostoba időpocsékolás… mind-mind szükséges rossz. És keserű, de úgy tűnik hirtelen Blaire is szükséges rosszá alakul át az életemben. Legalábbis abban a kontextusban, ahol Clem is helyet kap. Sosem gondoltam volna hogy valaha ilyen szituációba keveredem. Valamiért elfog az az érzés, hogy előbb utóbb választásra kényszerülök és jó megoldás… hát na olyan nem lesz. Szívás.
- Nem azt mondom, hogy nem esne jól, ha megtennéd, de inkább ne. Nem akarom, hogy ez közöttetek rossz vért szüljön, tökre elég, ha rám van berágva.
Erre a kifejezésére, hogy ’rossz vért szüljön’ nevetnem kell. Olyan hangosan, hogy abba még az oldalam is belefájdul. Az oka, pedig egyszerű… Nem, nem az hogy különösebben vicces lenne, inkább átvitt értelemben találó, ugyanis épp a húgom mondogatja mindig ezt. A családi jelmondat, a kötelék, a vér. Mert na ha valami, hát az kötelez. Minket egymás iránti lojalitással. Na ilyenkor hol is van az az a megbecsülést kérem szépen? Ja, hogy sehol…!
- Ugyan már édesem! – hajolok újra közelebb hozzá mert kissé eltávolodtam tőle az előbb kikívánkozó ingertől és most még mindig kuncogva közelítek. – Most majdnem olyat mondtál, amit ő szokott emlegetni rendszerint. A vér, ami kötelez… ! Ahh, jó, rendben!
Megadom magam látványosan színpadias arckifejezéssel.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá nem beszélek vele, de… előbb-utóbb úgyis ki fog ez bukni. És nem akarom annyiban hagyni. – elhúzom a szám a keserű gondolatra. Lehet nem is lesz olyan messze ez az újabb alkalom, amilyen szerencsésen alakulnak mostanság a dolgaim. Azaz, dolgaink. – Fontos nekem. Az életem meghatározó része. Nélküle…  - nem lennék az aki. Fele olyan se lennék, mint most. Nehéz ezt megfogalmazni mi is ő. Egyszerre a legjobb barátom, az bizalmasom, egy kissé az anyám és a társam. Valaki, akire mindig számíthatok még akkor is, ha a padlón vagyok. Mert ő és Emily szó szerint onnan kapartak fel, amit soha nem tudok eléggé törleszteni.
-…de hagyjuk. Viszont te, Clementine Banks, ugyanolyan fontos része vagy immár, szóval… jobb lenne ha megbékélne ezzel. És te is a gondolattal. Az meg már csak hab lenne a tökös derelyén ha mindketten a másikkal…
Hiú ábrándok egy naiv embertől. De hát… ez vagyok én. És mi az élet ha nem örök álmodozás?
- Amúgy meg... - csillan meg a szemem örömteljesen, ahogy még jobban lelopom a köztünk lévő centimétereket. - Imádom azt a szédületesen nemes és jó szívedet!
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 09. 23. - 12:57:17 »
0

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Úgy tűnik egy dologban kimondottan felesleges aggódtam. Feleslegesen pirulok bele abba, amit mondtam, hogy nem szeretném, ha meggondolná magát, holott a fejemben szabályosan úgy hangzott, mintha valami határozott, nagy érzelemnyilvánítás lett volna. Jó, nyilván nem dobálózok olyan nagy szavakkal, hogy igazából csak szeretném, ha egyik napról a másikra nem bántana meg (vagy nem egyik napról a másikra sem, mondjuk), mert fontos lett számomra, vagy hogy még tetőzzem a dolgokat, esetleg olyan nagy szavakkal, hogy nagyjából szeretem, mintha ez a nagyjából nem csak a saját magam megnyugtatása lenne, hogy nem sétáltam olyan csapdába, ahol aztán két perc alatt hagytam legyőzni magam a saját érzéseim által, melyek túl hamar jöttek, és voltaképpen egészen váratlanul. Az, hogy minden észérv, meg logika ellenére, hát az már csak hab a tortán, ahogy az is, hogy voltaképpen ez az egész egy kicsikét megijeszt, és egy kicsikét félek attól, hogy egyáltalán mik vagyunk, vagy ha leszünk valamik, akkor mik leszünk.
Ilyesmit persze nyilván nem is terveztem mondani. Túlzás lenne (még kimondatlanul is az!), és rémisztően korai, de még ezt az apró kis elszólást is valahogy annak éreztem. Ehhez képest Mathias egy pillanatig sem akad fenn rajta. Áh, igen. A Montregók szociális érzéketlensége…! Nem baj, legalább most voltaképpen a dolog jobbik oldalán vagyok, és így egy fokkal kevésbé zavartan tudok beszélni Blaire-ről.

Óvatosan elfintorodok, ezúttal úgy, hogy ő is láthatja - Hát, nem tudom. Ezen nem hiszem, hogy akár te, akár én tudnánk változtatni, amíg ő nem akar. Ezt nem lehet erőltetni – vonom meg mellé kicsit a vállamat, és komolyan is gondolok minden egyes szót. Nincsenek irracionális elvárásaim. Álmomban sem reménykednék olyasmiben mondjuk, hogy Mathias kézbe veszi a dolgot, beszél a  húgával, vagy szervez nekünk hármasban egy meghitt, tavaszi pikniket egy hasonlóan szép hétvége délutánján, és varázslatos módon Blaire nem fog többé utálni, meg méltatlannak tartani akár még csak arra is, hogy a bátyja hozzám szóljon.
Persze, ettől még zavar és bánt a dolog. Elfogadom ugyanakkor azt is, hogy ezen én tényleg nem tudok változtatni, meg továbbra is úgy gondolom, hogy az sem segítene sokat, épp ellenkezőleg, ha Mathias próbálna meg változtatni a dolgon. Egyetlen megoldásként azt vizionalizálom magam elé, hogy ezentúl állatira fogok igyekezni nem keresztezni Blaire útját, és igyekszem nem bármiféle olyan iskolán kívüli tevékenységen részt venni, ahol zavarhatnám az áramköreit. Annyira nem lehet nehéz – eddigi életünkben sem volt túl sok közünk egymáshoz. Felmerül bennem ugyan, hogy mégis hogyan keveredtünk ebbe a helyzetbe? A jelek szerint Mathias nem nagyon beszélt rólam Blaire-nek, legalábbis ez az érzésem támad, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz dolog. Inkább nem hozom szóba, mert összességében nem hiszem, hogy nagyon számítana. Talán az sem változtatna semmin, ha mondjuk bemutatott volna neki, mint valakijét. Igazából ennek még a gondolatától is ideges leszek, meg már úgyis késő. Nem fontos.

A nevetése viszont abszolút váratlanul ér, meglepetten pislogok rá, hogy vajon most mi rosszat mondtam, vagy mi volt az, ami ennyire mulatságos lehet, mert számomra inkább kicsit szenvedős, és nyögve velős ez a téma, ő meg itt hahotázik rajta, ráadásul elég rendesen, úgyhogy csak kérdőbe átcsapó tekintettel várom ki, hogy abbahagyja. Hát szép, mondhatom…!
- Ah – mondom csak egy szemernyi gyerekes duzzogás-szerűséggel, hogy ha közvetve is, de most a húgához hasonlított. Amit én ugyan nem veszek sértésnek – Blaire bezzeg biztosan annak venné –, de azért maradéktalan örömmel sem tölt el a dolog, úgyhogy inkább gyorsan el is felejtem ezt a kis közjátékot - Nem is azt kértem, hogy hagyd annyiban, csak hogy most erről inkább ne. Az eléggé úgy nézne ki, mintha én uszítottalak volna rá, hogy leszúrd, és hát… - nyitva hagyom a mondatot, szerintem felesleges is befejeznem, és kicsit félredöntöm a fejem, ahogy közelebb hajol hozzám. Most már igenis a nyaka köré fonom a karjaimat, mert mindig gyomortájékon csiklandós boldogsággal tölt el a közelsége, és persze, így, itt és most, máris nem látom olyan reménytelennek a helyzetünket, ahogy azt sem, hogy mégis csak beszéltem vele erről az egészről. Talán kellett. Talán csak hagynom kellett magam, hogy megnyugtasson, és hagynom magam, hogy higgyek neki, amikor azt mondja, hogy nincs itt semmi baj.
- Én meg vagyok békélve mindennel – jelentem ki egy hirtelen jött kaján mosollyal, ahogy egy pillanatra hagyom összesimulni az orrunkat, de aztán picit eltávolodom, hogy rendesen láthassam - És persze, hogy Blaire fontos része az életednek, nekem ezzel nincs semmi gondom. Ha majd esetleg… áh, mindegy, szóval én meg tudnék barátkozni vele is – feltéve, ha mondjuk ezentúl nem akar a földbe döngölni, megalázni, és úgy egyébként, kiszipolyozni minden jó dolgot az életemből. Biztos nem nagy kérés, mi?
- Na, ne gúnyolódj rajtam – bököm aztán hirtelen mellkason, de igazából nem gondolom komolyan, hogy gúnyolódna azzal a hülye, jó szívemmel (pedig jelen esetben a túlélésemet nem sokban segíti elő eme kvalitásom), erről árulkodik az egyébként inkább melegen csendülő hangom, ahogy a nyílt tekintetem is, mely most már egyenest vidáman viszonozza a pillantását.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 09. 24. - 20:32:31 »
+1

zene:K- Megszelidítés

outfit

'A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Hát, nem tudom. Ezen nem hiszem, hogy akár te, akár én tudnánk változtatni, amíg ő nem akar. Ezt nem lehet erőltetni.
Erre csakis hümmögni tudok. Igaza van, nem lehet erőltetni. Vagyis, de... lehetne... haszna viszont vajmi kevés lenne. Pláne a húgom esetében. Jobb belátni és vele együtt elfogadni a helyzetet. A kényes szituációk sajnos kényszermegoldásokat szülnek. A mostani eset sem másabb. Nem sokkal és nem igazán, így hát... le kell nyelni a békát. Nekem és Clemnek is.
Nem is azt kértem, hogy hagyd annyiban, csak hogy most erről inkább ne. Az eléggé úgy nézne ki, mintha én uszítottalak volna rá, hogy leszúrd, és hát…
Igazából nem kell folytatnia, mert sejtem mire gondol. S mintha csak gondolatolvasó lenne, vagy szimplán nem lenne ínyére kinyilvánítani a nyilvánvalót (amit teljességgel megértek) inkább elharapja a mondatot. A beálló csend fura összehatást produkál. Egyszerre lesz nyugodt és kevésbé zavaró (nem úgy mit még öt perccel ezelőtt) és ugyanakkor egy iciri-picirit frusztráló. Nem is igazán azért mert bekövetkezik, hanem mert sokkalta tehetetlenebbnek érzem magam miatta. Szeretném megnyugtatni, szeretném azt mondani, téved. Nem a húgomat akarom védeni elsősorban (bár lehet ez így hatna ha felszólalnék) és nem nekitámadni akarok, hanem csak... megoldást találni. Úgy érzem magam, mint a villámhárító a föld és az ég között. Kettő közt elakadva, félúton. Mindkettő fontos a számomra, mindkettőért a kezem nyújtom, ám vélhetően ez a kettő sosem találkozik és sosem jutna közös nevezőre. Szóval csendben összeszorítva szívom a saját vérem és ítélhetem magam lassú haláltusára. Remek. Végül is nem nagy baj, tényleg.
A keserű szájízt pedig mindössze az tudja kissé enyhíteni, hogy egyetlen könnyed mozdulattal érzem meg karja melegét magamon. Hagyom hogy átkarolja a nyakam, és közel kerüljön hozzám, csakúgy mint én őhozzá. És ez valamelyest elégedettséggel és némi ideges nyugalommal tölt el.
- Én meg vagyok békélve mindennel. És persze, hogy Blaire fontos része az életednek, nekem ezzel nincs semmi gondom. Ha majd esetleg… áh, mindegy, szóval én meg tudnék barátkozni vele is!
Az első mondatnál még kissé cinikus is lennék, pláne ahogy hirtelen eltávolodva tőlem közli. Elsőre azt hiszem sértettem durcásan vágja a fejemhez a szavakat, de nem. Pláne nem ezt mutatja a folytatás. A mosolya, a hangjának lágysága... igen, elhiszem hogy megtenné. És annak örülök a leginkább, hogy mindezt értem tenné meg, nem is magáért.
- Na, ne gúnyolódj rajtam!
A bökése váratlanul. Egy pillanat erejéig pislogva ocsúdok fel. Meglep ugyanis hogy azt hiszi, gúnyolódok rajta. Pont rajta és épp ezzel? Öh... hát ez elég nagy sértés azt hiszem... Vagy ennyire rosszul bókolok? Pfff... hát minden téren engem minősít, az is biztos.
Azért persze egy szelíd mosoly kiül arcomra, miközben lemondóan rázom meg a fejem.
- De hát... én nem is gúnyolódok, Napsugár!
Kiáltok fel kissé kétségbeesve, habár talán fölösleges. Azt hiszem nem fogja elhinni. Azért a hangomba felcsendül némi méltatlankodás és némi enyhe csalódottság bújtatottan. Mellette pedig, egy meleg langyos színezék, ami bensőséges dorgálás. Ami sugallja, egyértelműen sugallja, igazat beszélek s ezzel szelíden vezeti rá arra, ami az igazság. Hogy ez valóban... érdem tőlem. És hogy valóban imádom. A szívét, a meglehetősen makacs gondolkodásmódját és őt magát is.
- De ha így gondolod... - fogom meg a derekánál fogva és emelem meg hogy egyetlen határozott mozdulattal szakítsam el magamtól és tegyem le az eredeti helyére mellém a pokrócára. -... akkor inkább jobb is, ha visszatérsz a tanulnivalódhoz.
Nem vagyok sértett mindössze... hmm mindössze jó incselkedni vele. És mintha ezzel el is lenne rendezve a dolog egyet rántással mozdulok s húzom magamhoz a táskám. Kicsatolva előhalászom a könyvemet belőle majd ezt követően mit sem foglalkozva a mellettem ülő lánnyal lazán hasra vágom magam és fellapozom a verses kötetet ott, ahol tartottam. Az ütött kopott kékes borító aranyló díszítésén a felirat szinte már teljesen lekopott, de ez engem mit sem zavar. A gerince recsegve adja meg magát a kezem szelíd erőkifejtésének, s a lapok nyomában sárgásan villannak elő. Azért még egyszer felsandítok Clemre, várva a reakcióját a mozdulataimra és a nemtörődömségemre, akinek a haján a nap aranylóan csillan meg még szebbé varázsolva őt még attól is, mint amilyennek alapvetően látom.

Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 09. 28. - 19:38:03 »
+1

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Hunyorgok rá, és csak az egyik szemöldökömet vonom fel rá élesen. Most vajon tényleg nem érezte, hogy én viszont csak vicceltem? Vicces, amikor próbálok hamis jeleket leadni, akkor mindig lebukok, bezzeg ha nem is próbálkozom, akkor egészen félreértenek. Lehetne ez az egész rettentően bosszantó is, mert én személy szerint borzasztóan utálok magyarázkodni – másoktól sem szeretem, ha valamit már magyarázni kell, az régen jobb, sokkal egyszerűbb az élet, ha mindenki egyenes, minden tett magáért beszél, és minden szó igaz. Én szeretném hinni, hogy lehet így élni, de persze a tapasztalataim – főleg, ahogy egyre közelebb kerülök az ismerős iskolai burok kipukkanásának pillanatához – azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű mindig, mindenhol, mindenkivel… de azért nem csak bosszantó, mert Mathias esetében valahol érthető is. Még egyáltalán nem ismerjük egymást teljesen, vagy ha mondhatom úgy, még nem ismertük ki egymást teljesen, és hát ezért kell utat megtennie minden kapcsolatnak, ami a maga nemében lehet izgalma is.
Na, jó… azért jelen esetben tényleg bosszantó, mert kimondottan kellemetlen következményekhez vezet egy olyan félreértés, aminek szerintem világosnak kellett volna lennie, mint a vakablak, de hát már késő bánat.

Ahogy odébb tesz, na arra viszont egyértelműen duzzogó fintor fut át az arcomon. Kénytelen vagyok elhúzni a válláról mindkét kezemet, de hát ő intézi így, úgyhogy igazán nem panaszkodhat. Tudhatná ráadásul, hogy ha ő így játszik, akkor én is így fogok, és ha már ezt főzte meg, akkor ezt is fogja megenni, úgyhogy csak látványosan megvonom a vállamat, mintha voltaképpen mindegy lenne az egész. (Bizonyos tekintetben az is, mert vannak bókok, amikkel valóban nem tudok mihez kezdeni, azt meg talán nem várja tőlem senki, hogy több időt akarjak tölteni saját magam fényezésével. Vagy… hát, valami olyasmivel.)
- Én éppen szünetet tartottam, ha emlékeznél, de ha te tanulni akarsz, hát akkor nem zavarlak – mondom ártatlanul megrebegtetve kicsit a szempilláimat, és még szándékosan beiktatok magunk közé még egy kis távolságot, mintha véletlenül sem akarnám tényleg zavarni abban a hatalmas nagy tanulásban, amire nyilván felkészült. Mert hát persze, biztos ezért csatlakozott hozzám egy szombati délutánon, főleg egy olyan belépő után, hogy én minek gyötröm magam ilyesmivel hétvégén… ó, hát átlátok én rajtad, Montrego…!

És éppen ezért, teljesen nyugodtan teszem meg azt a bizonyos hátrafelé csusszanást, mintha csak nem akarnám zavarni abban, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a könyvével. Bizonyos tekintetben persze ez igaz is. Vele ellentétben én azonban kísérletet sem teszek arra, hogy visszatérjek a könyveimhez. Hiszen tényleg pihentem akkor is, amikor felbukkant, és úgy gondolom, jár még nekem egy kis idő, úgyhogy feltett szándékom visszatérni abba a helyzetbe, amiből felzavart.
Én a hátamra gördülök vissza a pokrócon, a pulóverem kellemetlenül a derekamra tekeredik, úgyhogy inkább leoldom onnan, és a fejem alá gyűröm. Vele ellentétesen helyezkedem el, a lábaimat nyújtom ki a tó felé, amerre ő a könyvébe mélyed, és a fejem kerül a lábával egy magasságba. Fél karomat a pulóver és a tarkóm közé csúsztatom támasztékként, és halálos nyugalommal hunyom be a szemem, a szikrázó napsütéstől vörös-narancs foltok táncolnak a szemhéjam belsején. Nem mintha gondoltam volna, hogy csendes pihenőt tartok majd mellette, de a maga módján igazából megkönnyebbültem a beszélgetésünktől. Most már akár ténylegesen élvezhetem is a délutánt, annak ellenére, hogy Mathias most biztos azt hiszi, büntethet a távolságával, vagy jól felpiszkál a viselkedése. Óóó, hát már csak azért sem! És egyébként sem. Ez így… majdnem idilli.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 09. 29. - 20:18:13 »
0

zene:K- Megszelidítés

outfit

'A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Én? Tanulni? Mégis hol él ez a lány? Merlin szaros gatyájára!
- Ugyan, ne nevettess! Eszem ágában sincs tanulni!
Nem mintha nem lehetne éppen mit, ez vitathatatlan tény. Node mit ér a hétvége pihenés nélkül? Hisz még csak épp most kezdődött el és amúgy is... az első szabad délelőttömet is Deannel és a fél mardekárral együtt kellett töltenem. Nem, jelen esetben igazán nem vágyom a tananyag közvetlen közelébe sem. A könyv amit előveszek, nos az meg sem közelíti a tankönyv fogalmát. Persze ezt Clem nem tudhatja, mert a testemmel jórészt kitakarom a borítóját utána pedig, ahogy elhelyezkedem az ő sértett fintora kíséretében rögvest fel is csapom. Így még a szerző nevét vagy a címet sem láthatja, meg amúgy is az kellően kopottas már. Látszik hogy nem mari darab és ennek jó részét én magam okoztam.
Igazából nem is értem mi a baja. Ő akart szünetet tartani, és én baromira nem akarom tényleg zavarni. Miért olyan fura ez? Szóval igazán visszatérhet a rúnáihoz és nem zsörtölődhet azon, hogy mellettem nem tud semmit csinálni. (mert tudjuk hogy mindig mindennek én vagyok a kerékkötője ó igen!) Hát mennyire jó fej vagyok már?
Persze mindez teljesen fölösleges, mert erősen az a gyanú, tényleg berágott. Legalábbis elnézve a szemem sarkából igazán ezt sejtem. Rejtetten bújtatva a mozdulatai abszolút ezt erősítik bennem. Ahogy megrezzen és elfordul épp velem ellentétes iránzba, ahogy a hátára gördül, ahogy az ég felé néz.... ahogy semmit nem mond. A nők kifejezetten szakértők abban, hogy is érezze egy ember magát abszolút elhanyagoltnak és hibásnak. Ahhhh!
Halk sóhaj szalad ki az ajkaim közül, még a fejem is megadóan a pókrócot érintik egy pillanatig. A puha anyag meglepően csiklandozó. S mindez a lemondó gesztus azért születik meg, mert igazából nem is értem miért, de én magam jövök ki az egészből rosszul. Nevetséges!
No de persze beadom a derekam. Hogy ne tenném? Sokkalta egyszerűbb így.
Mindössze talán egy vagy két percig lehet az a felállás hogy ő a hátán az eget bámulja és mellette az én lábam ha oldalra fordítaná a fejét. Én pedig vele ellentétben komplementer vagyok minden értelemben. Merthogy a hátam néz az ég felé és még irányban is vele ellentétesen fekszem.
Öt perc se telik bele ebbe, és inkább módosítok a testtartásomon. Kezdve azzal, hogy becsapom a könyvet kellően hangosan ahhoz, hogy összerezzenjen, majd folytatva azzal, hogy egyenesbe tornázom magam és megfordulok irányba felé. Elnézem így egy pillanatig, majd mellé dobom a könyvet, amely halkan puffanva ér földet a feje mellett nem messze.Ez ugyan kissé dacosnak hathat, pedig nem annak szántam.
- Ha tudni akarod, én épp olvasok...
Közlöm enyhe iróniával a hangomban, mert tutira ez az információ az, amin fenn akadnak az emberek. Már hogy én meg az olvasás... valóban tényszerű, hogy nem mindennapi dolog. De ha méltóztat a borítóra pillant, rájöhet, hogy nem akármilyen kötet hever mellette. Pláne úgy hogy felnyitom ott, ahol tartottam. A ötvennyolcadik oldalon, melyen feltűnedeznek szép sorjában a betűk kacskaringós sorai, amik szavakat alkotva szótagok összességét szülik meg és tagoltságuk mutatja meg igazán, nem a hosszan ívelő regényszerű eszmefuttatásoké ez a példány. Ennek pedig legfőbb oka, hogy a lapok egésze a William Wordwoth verseskötet tartalma. A sárgult papír zizegése tölti be a csendet, amit csak Clemy lélegzete tarkít meg.
Letámaszkodva az alkaromra immár egy magasságba kerül a fejem közel az övével. Így ha rám tekint van sansz rá, hogy nem felfelé kell hunyorognia... vagy maximum egy kicsikét.
- De ha van jobb ötleted... és tényleg nem akarsz tanulni... - közelítek cseles csalafintasággal felé, s érintem meg az ujjbegyemmel a csípőjét hogy szépen a mutató és középső ujjammal fellépegetve elérjem a hasát. - Én vevő vagyok bármire.
Bármire ami nem tanulás a részéről. Így értem én... aztán azt meg hogy ő hogy és mit ért vagy mit akar beleérteni az már rá van bízva. Mindössze a szemtelen mosolyom sugallhat némileg többet, amit esetleg a szavaim mögé érthet szokás szerint mint általában mindenki. De ez szintúgy csak igazán rajta áll. Épp ezért a kezem megáll és egyszerűen csak rásimul a hasára. Könnyeden és melegen, nem tolakodón de elég határozottan ahhoz hogy ha kell egyetlen rántással magamhoz vonhassam újra.

Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 10. 01. - 16:17:33 »
+1

.wearing the heart on the sleeves.



Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Felrebben a pillantásom, ahogy hevesen tiltakozik a tanulás gondolata ellen, de hát Merlinre, nem sokat látok abból, hogy milyen kötetet forgat az ujjai között, és igazság szerint annyira nem is tűnik jelenleg relevánsnak. A felálláson különösebben nem változtat, úgyhogy én meg csak vetek egy pillantást a hátára, mielőtt visszahunynám a szemem, és nem teszek megjegyzést arra, hogy azért egyikünk sincs olyan helyzetben, ahol a tanulás gondolatát okos dolog lenne „nevetségesnek” titulálni. Végül is, neki muszáj olyan eredményeket szerezni, hogy bekerülhessen az Akadémiára. Én meg csak némi szolid teljesítéskényszerben szenvedek, hogy nem tudok csak úgy „átcsusszanni” egyik vizsgámon sem, még ha nem is nyomaszt különösebben a továbbtanulás gondolata, most már legalábbis nem. Attól még nem fogok csak úgy megfeledkezni az eddigi évek kemény munkájáról és jó jegyeiről, még akkor sem, ha esetenként Mathias tényleg komoly figyelemelterelő tényező. De azért így, hogy őt is fenyeget a vizsgák réme, sokkal egyszerűbb ráparancsolni mindkettőnkre, hogy „márpedig de, most tanulni fogunk!”. Csak nem most – én már tanultam ma épp eleget, ha ő meg nem úgy készült, akkor úgyis mindegy.

Igazából én kimondottan élvezem, hogy nem kell semmit mondanom, sem csinálnom egy kicsit. Nyilván nem fogom bevallani, hogy voltaképpen tegnap délutántól kezdve mérhetetlenül kimerítő volt a létezés minden pillanata. Valamikor elaludtam ugyan, de nem kimondottan aludtam jól, reggel reflexesen kidobott az ágy, reggel óta tanulok, és igazából egyszerűen csak fáradt vagyok. Fizikai értelemben mindenképp, hiszen ez amúgy sem életem legkönnyebb éve, és érzelmileg is, ami talán kicsit sem meglepő a tegnapiak fényében. Szóval a szünet, amit egyébként is beiktattam, kimondottan jó ötletnek tűnik, még akkor is, ha Mathias is mellettem van, mert hát miért ne? Így talán még jobb is.
Egészen addig meg sem moccanok, amíg nem csapja össze a könyvét jó hangosan. Feltehetőleg szándékosan, mert hát ekkora hangja nincs egy könyvnek, ha csak nem akarod, hogy az legyen, és erre kinyitom a szemem, felkönyöklök, hogy kicsit megemelve a felsőtestem láthassam is, hogy most meg mi van. Nem mintha kimondottan meglepne, hogy a fejem mellé dobja a könyvét, és jön utána én is, de azért számítani sem számítottam rá, és kicsit megmosolygom a dolgot, főleg, hogy valamilyen okból kifolyólag kicsit úgy teszi mindezt, mint valami duzzogó gyerek. Ah. Vajon most mégis mit vétettem?

- Ooké, hát akkor olvass – ráncolom rá kicsit értetlenül a szemöldököm, egy ösztönös mozdulattal még felfelé is fordítom mindkét tenyeremet, hogy én nem fogom zavarni abban, aminek nekiállt, ha ehhez van kedve. Ha olvasni akar, hát miért ne olvashatna? Megértem, ha így van, én is szívesen elolvasgatok a napfényben henteregve tulajdonképpen bármikor, de ma már olvastam épp eleget ahhoz, hogy jól essen becsukni pár percre a szememet. Ha Mathias nem lepett volna meg, még az is lehet, hogy elalszom itt, ahol vagyok. Csak a kíváncsiság végett vetek egy gyors pillantást a könyv borítójára, ha már ő nem mondja el, mit olvas ilyen lelkesen, mert engem azért érdekel. Hiszen ahogy mondtam – annyi minden van még, amit nem tudok róla.
- Te mondtad, hogy menjek csak vissza tanulni, én egy szóval sem mondtam – hívom fel rá a figyelmét egy szinte elnéző mosollyal, mert ez kicsit olyan, mintha azt hinné, duzzogok valamiért, pedig az égvilágon semmi bajom. Kicsit feljebb emelkedem, és míg megcsóválom a fejemet, vidámabbra vált a mosolyom - Mikor nem vagy te vevő ”bármire”? kérdezem kicsit incselkedve vele, és közelebb hajolok hozzá, és hosszú, mozdulatlan puszit nyomok a szájára. Utána viszont újra a tarkóm alá hajtom a karomat, és visszafekszem a pulcsimra. Én egyáltalán nem bánom, ha mondjuk néha nyomdafestéket tűrő dolgokat is csinálunk együtt, és egyáltalán nem azért, mert most épp haragudnék rá, duzzognék, vagy bármi ilyesmi. Épp ellenkezőleg.
Rásimítom a tenyeremet az övére, ami a hasam tájékán kóborol - Egyáltalán nem bánom, ha olvasnál egy kicsit, én pedig tényleg tartok egy kis pihenőt.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 10. 02. - 15:52:41 »
+1

zene:K- Megszelidítés

outfit

'A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Inkább kommentár nélkül hagyom a szavait. Olvassak... olvassak? Esküszöm néha olyan ez a lány. mintha fából lenne, pedig tudom jól hogy mindez nem is igaz! Talán túl sok mindent is magára vesz, abban is elsősorban a szívére, s talán épp ezért ennyire bezárkózó. Meglehet a túl sok érzelem is kiborítja az embert...
Kínomban pedig csak dohogok magamban a visszavágására. Hát mégis mit hitt mit gondolok? Amúgy valahol baromi sértő (és számomra mérhetetlenül kínos) hogy itt vagyok vele (éppen egészen pontosan mellette fekve) és oké hogy nem tanul... de nem is csinál semmit! SEMMIT! Hát mi ez már? Ennyire nem lehet fontos a belső zenje vagy mije, hogy ennyire de ennyire de ennyire arra fókuszáljon!
Már esküszöm eljutok oda, hogy tényleg meg is sértődjek. ha nem lennék kíváncsi úgy igazán arra, meddig bírja ezt az állapotot fenntartani épp úgy, hogy állandóan ostromlom (mert naná hogy nem hagyom ezt annyiban!) és mikor is zökken ki ebből a ... hmm miből is? Enyhe letargiából? Mondhatjuk annak akár. Fogalmam sincs igazából minek nevezhető ez a lelki mederbugyor, amibe volt szerencsés belecsöppenni. És vele együtt én magam is.
Így hát a könyv hamar aktualitását veszti számomra, noha azért még előttem pihen, mint utolsó mentsvár ha tényleg minden egyes kötél megszakadni látszik és Clemet valóban elnyeli a totális érdektelenség irányomban. (ez azért kellően elgondolkodtató tényező lesz és innentől jó sok kérdést fog felvetni, nem benne, hanem most épphogy bennem)
- Mikor nem vagy te vevő ”bármire”?
Talán épp ezért hökkenek meg mikor magától (!) felém hajol, hogy egy gyors semminek tűnő csókot adjon s ugyanúgy tovatűnjön, mintha ott sem lett volna. Mintha csak álmodtam volna éberen.
- Nos, ez valóban fogós kérdés... - kezdem miközben figyelem, ahogy a karját a feje alá téve visszatér az eredeti pozíciójába. - ... de a válasz azért elég egyszerű. Mondjuk mikor alszom?! Akkor aztán totálisan hasznavehetetlen vagyok. Vagy amikor felültetnek az előre lebeszélt randin és magamban bámulhatom az eget... na akkor igazán nem tudok vevő lenni semmire sem partner híján!
Vágok egy gonosz fintort, mert tudom, szemét húzás tőlem felemlegetni ami megesett pláne hogy tisztában vagyok vele mennyire nem szándékos volt, s mégis... valahol jó cukkolni. Sejtem hogy nem fogja igazán magára venni, de mondjuk úgy, hogy a válasza nem a legmeggyőzőbbek egyike. Még úgy sem hogy a keze felsiklik az enyémre s könnyed súlya pozitív megerősítésként szolgál.
- Egyáltalán nem bánom, ha olvasnál egy kicsit, én pedig tényleg tartok egy kis pihenőt.
Azért hogy kicsit kiengeszteljem előrébb kúszok. Na meg azért is, mert amint lehunyja a szemét nem tudom megállni hogy ne legyek pimasz. Arcom a fülénél időzik el, s a barna tincsei szelíden meg-megérintenek.
- Vagy épp akkor - suttogom úgy, mintha bizalmas információt osztanék meg éppen vele jó hosszan elnyújtva a percet. - amikor egyeseket látványosan nem érdekli, hogy itt vagyok épp mellettük.
Én magam is követem a példáját, hátrébb húzódom, mint ha ott sem lettem volna. Mintha csak a szél fütyülte volna a fülébe a szavakat. A karom a fejem alá kerül épp úgy, mint az övé, de továbbra is féloldalasan maradok meg felé fordulva. Egészen addig a pillanatig amíg rám nem tekint újra, már ha felnyílnak a szemei. Mert akkor viszont gonoszkás somolygással és színpadias szívet szaggató lemondó sóhajjal húzom magamhoz szabad kezemmel a könyvet és gördülök a hátamra épp úgy, mint ő.
- Ez esetben tényleg kénytelen vagyok jobb elfoglaltságot találni magamnak tőled. Bár nem épp versolvasásra pazaroltam volna el a közösen töltött időt...
A mondatok immár a könyvnek szólnak, mert nem pillantok rá. Vállat vonok nemtörődömségem és lemondásom kifejezve, de kellően sután hisz fekve nem oly látványos a mozdulat. Inkább jobb ötlet híján felemelem magam elé a könyvem és a szemeim elkezdik követni a sorokat. Hogy újra, ezer meg egyedjére is, végigbogarásszam a hasonlatokkal és metaforákkal tarkított sorokat amelyek egésze a Tüneményt alkotják meg.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 19. - 00:06:12
Az oldal 3.37 másodperc alatt készült el 48 lekéréssel.