Plázs

S Z A K A D Á S

[viselet]

CHLOÉ
1999. május

O’Mara, Merlinre, nézz már feljebb! – követelőzött az elmém, mikor hosszú percekig bámultam a melleit. Na nem azért, mert olyan bunkó lettem volna, csak hát… mégsem tépi le a ruháját minden nő előttem, ha elmegyek mellett az utcán vagy éppen itt a Roxfortban. Ha így lenne már bizonyára túlzottan is megszokottá vált volna a dolog. Ebben a meglepő, ám annál szórakoztatóbb formában viszont igazi kis színfoltja volt a napomnak a szétrepedő, ezüstös színben pompázó báliruha.
– Tudom! Megdolgoztam ezért a testért! – közölte.
Ó, igen, azt látom, kislány… – válaszoltam volna, de inkább a megállapítást meghagytam magamnak. Elvégre nem tudom, hogy egy ilyen mondatot is legalább annyira értékelt volna, mint a korábbit. Nem csoda hát, hogy inkább lerángattam magamról az amúgy is teljesen felesleges kabátomat. Óvatosan terítettem rá. Kissé a vállára is igazítottam, hogy könnyedén húzza maga elé, elfedve vele legalább a kényes területeket. Közben már mindenféle megoldásokat kerestem a fejemben… elvégre elszakadt ruhát nem túl sokszor kellett rendbe hoznom. A saját öltözékemmel annak idején nem nagyon foglalkoztam, legutóbbi talán Rex irodájában estem neki a szakadt nadrágomnak – meglehetősen ügyetlenül –, ha jól emlékszem.
– Úriember aki kabátot ad, de közben úgy néz a másikra, mint farkas a bárányra? – kérdezte mosolyogva.
Lényegében ekkor tűnt fel, hogy még mindig a mellei felé bámulok. Igaz azokat, még ha nem is tökéletesen, de már elég jól takart a kabátom. Egy kicsit sajnáltam, mert a visszataszító kastély mellett meglehetősen üdítő látványnak bizonyultak a „csajok.” Hümmögve emeltem a tekintetem az arcára és elvigyorodtam.
– Chloé vagyok. És te? És mit csinálsz itt ilyenkor?
Elfogadtam a felém nyújtott kezet. Kicsit megszorítottam.
– Elliot – szinte leheltem a választ, olyan halkan beszéltem. A tekintetem pedig, egy pillanatra, amikor nem figyeltem, egyszerűen visszavándorolt a figyelmemet egyre inkább lekötő területre.
Sóhajtottam egyet és megráztam a fejem.
Na nem, O’Mara… – érkezett megint saját belső dorgálásom. Tessék szépen a szemeibe nézni! Azok is olyan mutatósak, mint a mellei! Ezt persze fejben nagyon is tudtam, de hát férfi vagyok… annak ellenére is, hogy éppenséggel Natot választottam társamnak. Ezen semmi sem változtat és sok széplánnyal volt már dolgom, tökéletesen érezték az ösztöneim, hogy mi az a látvány, ami a mai napig hiányzik.
Nyeltem egyet.
– Egy fiúhoz jöttem. Jimmy Slinkhard a neve – válaszoltam.
Közelebb léptem hozzá.
Elsőre úgy tűnhetett, mintha át akarnám karolni, de valójában csak a kabátom zsebébe nyúltam bele. Óvatosan húztam ki belőle a kissé megsárgult borítékot, amit bizonyára nem először használtak. Ezt nyomta még is a kezembe Ewan, benne valami keményebb dologgal és bizonyára egy levéllel. Nem törtem fel rajta a kék viaszpecsétet. Nem volt jogom hozzá, hogy kíváncsiskodjak… hiszen ezen mentem át én is. Hányszor kerestem az apámat, aztán egyszer csak ölembe dobta az élet, mint egy „vicces ajándékot” és csak reméltem, hogy ez a Jimmy nem esik olyan idióta módon csapdába, mint én. Nem kívántam volna senkinek. Ráadásul, ha annak a kissrácnak valami baja lesz, az majd az én lelkemen szárad. Nem kéne még egy Phillip Rowle-t tuszkolnom valakinek az életébe…
– Most épp az apjának dolgozom. Ezt küldette velem, mintha egy idióta bagoly lennék… – mutattam meg a boríték másik oldalán a címzést.
Egy rövidke felirat volt csupán, ám annál komolyabb gesztus. Elvégre Ewan nem találkozott még a kölyökkel, még is azt véste fel a boríték tetejére: „Jimmy fiamnak.” Megható volt ezt olvasni… hiszen engem milyen szavakkal illetett Phillip? Kölyök… úgy hangzott a szájából, mint egy elcseszett káromkodás. Akárhányszor felidéztem, fájdalmas lüktetés vette kezdetét a mellkasomban. Vajon anyám is ezt érezte, mikor elől menekült? Annyiszor vágytam rá, hogy megkérdezzem tőle, de erre még csak esélyem sem volt.
Nyeltem megint egyet.
Megpróbáltam a jobbik formámat elővenni. Azt, amelyiket nem kínozzák a múlt árnyai, amelyik nem akart máris kimenekülni a saját elmélye börtönéből. Ha mégis volt valami haszna ennek a gondolatsornak, akkor az az volt, hogy legalább elfelejtettem a velem szemben ácsorgó Chloé éppen csak kikandikáló fehérneműjét bámulni.
– Valamit kéne kezdeni a ruháddal. – Állapítottam meg és szépen összehúztam rajta a kabátot. – Már nem azért, még mindig gyönyörű a látvány, de azért nem ártana rendbe hozni.
Kicsit közelebb húztam magamhoz, hogy a testemmel is eltakarjam, ha esetleg valaki mögöttünk mászkálna. Így hát megéreztem a saját illatomat, ami a kabátból eredt és az ő kellemes, nőies aromáját, ami belevegyült abba.