Távoli sírkert

*
zene: AR - Here For A Reason

~outfit~


'You're not forgotten, you're not alone,
You think you're worthless, but you're worth it
Every time that you wake up breathing
Every night when you close your eyes
Every day that your heart keeps beating
There's purpose for your life
Every breath that you take has meaning
You are here for a reason'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Jó látni így, egy fél percig felszabadultan. Ahogy a kalap után nyúl, amit nem kap meg. És meglep, hogy nem kezd el úgy duzzogni, mint a lányok nagy többsége. Tovább lép és nem foglalkozik vele. Ez még jobban tetszik. Mosolyogva figyelem őt. Meg azt, ahogy a szél belekap a barna hajtincsekbe. Jól áll neki, de nem mondok semmit. Nem kell. Hiszen tudja.
- Először azt hittem, hogy tényleg korai, de akkor már igent mondtam, és végül beláttam, hogy szeretem őt. Teljesen mindegy, hogy holnap, három hete vagy két év múlva kéri meg a kezem, akkor is szeretem, és akkor is igent mondanék neki. –
Érzem a szavak súlyát és ezek elgondolkoztatnak. Vajon igaz ez rám is? A múltam gondolom hogy sosem volt ilyen, még ezek szerint Esmével sem... de ...
És eszembe jut megint önkénteken is Lyana, meg az egész körítés vele együtt. Nemcsak a szilveszteri első alkalom, hanem sokkal inkább az utána történtek. Persze ha csak rá gondolok összeszorul a gyomrom, de ez vajon ténylegesen az az érzés? Ő lenne az igazi? Nem lehet, hogy valami ostoba vonzalom csak, ami idővel elillan? És ami még érdekesebb, hogy vajon ez maga a szerelem? Úgy ténylegesen, az igaz féle? Az örökkön örökké és hasonló maszlag?
Megkérdezném a lányt, de nem érzem helyénvalónak kifaggatni erről. És nem is kell megtörtöm a csendet sem, mert odaadóan folytatja ő magától is a társalgást.
- Legalább százfős vendégseregre számítok, hatalmas uszályra a ruhámon, és egy oltári nagy bulira. Akár a Roxfort nagytermében is. -
- Hahhahaaa, az jó lesz! Akkor külön engedélyért járulhatsz McGalagonyhoz…! Sok sikert! - kacagok fel, mert elképzelem az abszurd jelenetet. Meg persze az igazgatónő arcát. Igazából nem tudom elhinni, hogy valaha is belemenne ilyenbe, de ki tudja… még a végén ő okozza a legnagyobb meglepetést…!
- Hmm, remélem azért rajta leszek a vendéglistán… - vigyorodom el. - Imádok szmokingot húzni és hajnalig bulizni meg vedelni, plusz a húgom tudod baromira imádja az esküvőket… -
Mert hát ki lehet öltözni. Egy nőnek meg ez különösen fontos. Plusz a romantikus lelkének ez egy kis öröm, mert hát létezik az a tündérmese, amiben hisz. Vagyis elviekben...
- Óh, sárkánykutató? Ez messze áll a régi terveidtől. Akkor még azt hitted, végül auror leszel, meg herceg és voltál újságíró is, meg testőr. –
Hogy mi van?
- Öhhhh, hát az aurorról még tudtam is, de azért herceg biztosan nem akartam lenni. Abban semmi poénos nincs! -
Kezdek rájönni hogy cukkol és szívat egyben. Nem tudom haragudjak-e rá vagy nevessek a próbálkozását. Végül csak csúnyán nézek és elhúzom a szám egy fintorba. Mondhatnám, hogy nem illik ezt művelnie épp velem, de nem akarom elvenni az örömét. Habár jó lenne, ha nem zavarna totálba újra meg újra össze… Igaz, nehezen lehet nagyobb káosz egy ember fejében, mint ami az enyémben van jelenleg.
- Kém? Pfff, az biztosan nem…. Szerintem elég volt nekem a halálfaló lét… -
Ösztönösen nyúlok a bal alkaromhoz és dörzsölöm meg a heget, ahol annak idején a Sötét Jegy volt. Ez is egy megszokott, berögzült mozdulatsor, de most kivételesen észreveszem magam és gyorsan félbe hagyom. Ugyanakkor erőt veszek és ellenállok, hogy ne törjenek rám a rossz emlékek árnyai. Újra. Mert emlék ugyan nincs, csak az elmesélések sötétsége. És az épp eléggé félelmetes no meg szomorú. Aztán persze rám terelődik a téma, meg a hódításra. Anya, kezdődik!!! Nevethetnékem támad az utolsó mondatra. Hitetlenkedve kérdezek vissza hát.
-Te engem? Ó valóban? -
Hiszi a piszi!
Más esetben mondhatnám, hogy nem így dereng a dolog, de jelenleg sehogy nem dereng. Szóval csak az ő verziója marad. Akármi is az.
- Elmesélhetnéd, hogy mi is történt ez a baleset... -
S mintha nem akarná vagy megrettenne, feláll. Figyelem ahogy odébb sétál és a kezeit tördeli. Idegesen. Vajon miattam? Biztosan. Lelombozódom, és nincs kedvem semmihez sem hirtelen. Talán csak visszamenni a kastélyba és az ólomsúllyal rám nehezedő terheket mindössze kialudni. Habár félek, megint csak rémálmok gyötörnének.
- Az apám…? - meg sem lep a kijelentése. Lassan állok fel, miközben felveszem a sírkövön hagyott sálát. Kissé nedves ahogy az ujjaim közé fogom. Felpillantva látom, hogy Esmét megint a sírás kerülgeti. Most ugyan nincs könnycsepp, ami kicsordul, de a vállai megrázkódnak. Basszus! A sajnálat hullámokban önt el az együttérzéssel együtt. Ugyanakkor harag is társul hozzá apám miatt. Sose szerettem, tudom mert Blaire elmesélte. És ő sem szeretett minket. De hogy Esmé is megjárta a maga szenvedését miatta és miattam, az… nos nem túl felemelő élmény. Hibásnak érzem magam, és csalódottnak. Mert lehettem volna másabb, keményebb, erősebb, határozottabb vagy akármi… de nem voltam, mint a jelekből látszik.
Mikor felpillant végre a kalap mögül és megszólal kuncoghatnékom támad de megállom. Komoly arccal lépek felé, majd hirtelen a sálat a nyaka köré csavarom és finoman magamhoz húzom vele őt. Fél centire megállítom és a szemébe nézek ha viszonozza. Kivárok hogy szabad-e s ha igen, akkor megölelem. Lágyan, de határozottan. Újra érzem az illatát és most kivételesen én sem vagyok annyira merev. Végig simítok a puha haján és halkan, szomorúan suttogom ki krákogva a szavakat.
- Sajnálom Esmé… Sajnálom hogy ezt végig kellett hallgatnod.. miattam… Nem ezt érdemelted és nem ezt érdemled most sem, csillagvirág…-
Egy mély felszakadó sóhaj hagyja el a tüdőmet, ajkaim közt a pára szál ki. De azért egy mosoly játszik az ajkaimon. És ahogy a bal kezemet emelem hogy egy tincset söpörjek el az útból kikandikálva a kabátom ujja alól megcsillan a karkötő és a rá tekert nyaklánc. Amit Elliottól szedtem el. És amin rajta van díszes betűkkel a név… Esmé…
Basszus!
- Esmé…! - kiáltok fel hirtelen. Hangszínemben érződik a totális meglepettség. - Ez.... a tiéd? -
Hirtelen tolom el magamtól és tartom kettőnk közé a kezem, úgy hogy ő is jól láthassa a medált. És hirtelen be is ugrik, miért volt ismerős a neve, mikor bemutatkozott. Hát innen….

Mathias Montrego


~ set ~

          Olyan jó mosolyogni látni. Annyi minden történt, és reménykedtem benne, hogy nem fogja elvenni semmitől a kedved az, hogy nem emlékszel a múltra. Ha kell, akkor nagyon szívesen segítek a felidézésében, de én csak egy nagyon kis részét tudom a teljes történetnek. Talán rá is kéne kérdeznem, hogy a semminek mennyire súlyos a jelentése az esetedben, de jobbnak látom, ha egyelőre csak elszórakoztatlak a saját kis történeteimmel.
          - Óh, nehogy azt hidd, hogy olyan nehéz lenne megkérni. Az már más kérdés, hogy ténylegesen bele is menne-e, de szerintem lenne az a pénz, szívesség vagy bármi más. Ha más nem is, azért mindenképp megérné, hogy lássam az arcát, amint rájön mit kérdeztem tőle.
          Nem voltam az a nagyon rossz, és szabályszegő gyerek, de ha egyszer elkövettem valamit, akkor nem adtam alább, jó sok házpont vesztésnél és egy rakás házidolgozatnál. De erről te is tudnál mesélni, ha emlékeznél rá. Talán egyszer elmesélem, mi volt, mikor a büntetőmunka helyett ellógtam hozzád, és együtt töltöttük a teljes éjszakát hetedévben. Azt hiszem, Friccs máig nem jött rá, ki volt az a másik alak, akivel beszélgetni hallott.
          - Igen, rajta leszel, de szeretném, ha még előtte megismernéd Elliotot. Talán nem a legjobb ötlet, ezt elismerem, de nagyon fontos vagy nekem, és szeretném, ha jól kijönnétek egymással. És a húgod is, ha őt hozod vendégként, természetesen. Még nincs meg, hogy mennyi fős lesz pontosan. Igazából még semmi sincs meg, egy kitűzött időpont sem, de nem sietünk. Egyikünk sem. Most a közös életet tervezzük.
          Jelenleg még az átköltözésem folyik, ami nem megy egyik napról a másikra. Az állatoknak is meg kell szokniuk az új helyüket, és szerelmemnek is össze kell pakolni, hogy valahova bevihessem a festős dolgaimat.
          - Pedig voltál herceg is – kacsintok.
          Úgy döntök, hogy ennek a részleteibe most nem megyek bele. Legyen valami jó téma a következő alkalomra is, amikor találkozunk. Ennél pedig nem lehet jobb. Aztán persze előtérbe kerül néhány olyan is, ami mellett csak reméltem, hogy elsiklunk majd, de persze honnan tudhattad volna, hogy a halálfaló léted mennyire kényes számomra. És valamennyire számodra is az volt, nem véletlenül találkozgattunk csak éjszaka, és szigorúan titokban. Még arra az esetre is emlékszem, tisztán, mikor megtudtam, hogy az lettél, és még valamire… te vajon emlékszel rá? Még szerencse, hogy sikerül kicsit elterelni a figyelmünket. Ebben mindig jók voltunk.
          - Igen, én téged. Miért olyan nehéz elhinni?
          Kérdezem huncutul csillogtatva a szemeimet, és tudom, hogy te is tudod mi az igazság. Ez alkalommal nem tudlak átverni, mint a kémes dologgal. Kicsit meg is bánom, hogy mégis belekezdek a szakításunk körülményeibe, és annak a következményeibe és előzményeibe. Olyan nehéz lenne ezt az egészet elmagyarázni, ez így annyira nyers.
          Mikor közelebb lépsz hozzám, egyszerre hevesebben ver a szívem. A sálam hidegétől kiráz a hideg, ahogy hozzáér a nyakamhoz, a tekintetedtől pedig nem tudok elszakadni. Én ölellek meg, amolyan biztosításként, mielőtt meggondolnád magad vagy ostobaságot csinálnál, és megcsókolnál. Nem lehet, mondtam, hogy azt szeretném, barátok legyetek Elliottal, nem ellenségek.
          - Ne sajnáld. Tudtam, hogy bekövetkezhet, ha egy aranyvérűt szemelek ki magamnak. Akkor pedig, mikor összejöttünk, már érezhető is volt a feszültség a levegőben. Csak bolond voltam, hogy nem vettem észre a jeleket. De tudod mit? A világ legboldogabb bolondja voltam akkor. És most is.
          Elnevetem magam, ahogy egyszerre mondjuk ki a becenevet, amit annyi időn keresztül viseltem, és ami olyan nagyon illett rám. Vajon emlékszel arra is, hogy miért pont ezt adtad nekem?
          - Erre emlékszel? Rám nem, de a becenevemre igen?
          Nem mondanám furának, de az biztos, hogy érdekes. Az is lehet, hogy csak azok alapján, ami alapján rám aggattad ezt a nevet még mindig igaz rám, még úgy is, hogy semmire sem emlékszel. Akkor pedig nagyon találó, és ennek örülök. De jó lenne, ha mások előtt már nem hívnál így. Fura lenne, ha menyasszonyként erre hallgatnék. Ami persze nem jelenti azt, hogy soha nem is fogok már, csak okozhat még kellemetlen perceket.
          Követem a tekinteted a csuklód felé, ahol meglátom a nyakláncom. Örömömben azonnal le tudnámtépni onnan, és a könnyeim is kicsordulnak.
          - Nálad volt? Végig nálad volt? Óh, Mathias – toporgok kicsit, mert nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek, végül hagyom eluralkodni az érzéseim és a nyakadba vetem magam. Így persze túl közel kerül az arcunk egymáshoz, de csak egy pillanatra, mert azonnal ölelésre váltok. – Annyira… Annyira hálás vagyok, hogy vigyáztál rá. Az utolsó emlékem édesapámtól. Egyszer neked is megmutattam, de leginkább elzárva tartottam, hogy ne legyen baja, mégis sikerült elhagynom valahol.
          Elengedlek, nem akarok nagyon illetlen lenni ezzel a nyakba borulással, majd sok mosoly keretében megtörlöm a szemeim. Azonnal fel is teszem magamnak, ha nem segítesz benne, és kezemet végigfuttatom a hideg fémen. A két kép is benne van, tudom.
          - Nem is nyitottad ki, ahogy a ládikát sem?
          Ládikát? Igen, a ládikát, amiben az emlékeid vannak, és a kulcsa sokáig a nyakadban lógott. De ehhez megint nagyon messzire kéne visszamenni az időben, egészen addig a napig, amikor megtudtam, hogy halálfaló vagy. És most nem akarom lelombozni a kedved. De arra azért rákérdezek, mivel a sál miatt nem látok be a ruhád alá.
          - A kulcsos nyakláncod meg van még? Ha jól tudom, akkor egy ládikát nyit, amibe az emlékeid egy részét rejtetted. Azt nem tudom, hogy róla is van-e benne emlék, de tudod, hogy melyik ládikát nyithatja? A Roxfortba soha nem hoztad magaddal, azt mondtad egy olyan biztos helyen van, amiről csak te tudsz, és az apád sem találja meg.
           Lenyelem a mondandómat, ami még kikívánkozik. Nem most fogok arról beszélni, milyen érzés volt megtudni, megöltél valakit. Még akkor is, ha kényszerítettek rá. De minden alkalommal úgy mentem el hozzád, ha már szenvednem kell majd, ha meg kell halnom valakinek a kezei között, akkor az legyél te. Tudtam, hogy neked nagyon fájna, emlékszem mennyire szomorú voltál az elsőnél is, de túl tennéd magad rajta, és meghagytam anyánál, ha történne velem valami, akkor bocsásson meg az illetőnek. Minden tettemért vállaltam a felelősséget, ami veled volt kapcsolatos, és ez most sem lesz másként.
          - Emlékszel másra is a Csillagvirágon túl? Tényleg, honnan jött ez a név? Soha nem árultad el.
          Kicsit távolabb állok, meg kell mozgatni a lábaimat, mert bár meleg a csizmám, mégis most fáznak az ujjaim.
          - Gyere, sétáljunk egyet. Csak itt, körbe. Vagy elmehetnénk a tóhoz, ahol először csókoltál meg olyan nagyon szenvedélyesen, és ahol Friccs majdnem rajtakapott minket.

*
zene: AR - Here For A Reason

~outfit~


'You're not forgotten, you're not alone,
You think you're worthless, but you're worth it
Every time that you wake up breathing
Every night when you close your eyes
Every day that your heart keeps beating
There's purpose for your life
Every breath that you take has meaning
You are here for a reason'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Ahogy megborzong meglepődöm. Betudom a hideg sál hatásának mindezt. Ugyanakkor érzem ahogy benne reked a levegő. Ez kissé zavarba hoz. Hisz végtére is mennyasszony én meg... Én meg egy ostoba bolond vagyok, aki egy olyan nő után fut, aki előtt a fél világ hever.... A huncutul megcsillanó szemek a bizonyíték, hogy nem tévedtem. És a lány hirtelen feltörő meglepett arca csak hab a tortán. Hirtelen nem is tudok mit reagálni, hogy beletrafáltam a dologba. A kellős közepébe. Igazából, eleinte vigasztalni akartam, de végül is rájövök lassan hogy talán nem is erre van szükség. Sokkal inkább olyan kapcsolatra vagy kötelékre, ami az emlék. De pont hogy ez, az, ami hiánycikk nálam. Valljuk be, szar ügy. Viszont nincs kedvem lelombozni a másikat azzal, hogy ez egy fatális véletlen meg valami ostoba elszólás. De végül is találó és a jelek alapján igaz is. Mindössze ott hibádzik a dolog hogy kapcsolat agy agyamba nem társul hozzá a jelenlegi állapotokat leszámítva.
- Erre emlékszel? Rám nem, de a becenevemre igen? -
Egy halovány mosolyt erőltetek az arcomra de nemet intek a fejemmel. A szemem szomorúvá válik a mosoly ellenére is, hisz azt nem tudom megerőszakolni. Hogy mondhatnám el hogy nem emlékszem rá? Annyira... ez annyira kegyetlen. Viszont az öröm feledtet mindent velem is és talán pont hogy Esmével is. Ám a hirtelen jött meglepetés könnyekbe torkollik újra. S már megijednék, mikor látom, hogy a meghatottságtól van mindez. Valahol engem is megérint hogy ennyire nagy hatást tudok rá gyakorolni. Mindössze bólintok egyet. Valamiért nincs kedvem megszólalni csak örömmel figyelem a jelenetet. Közben persze kikapcsolom és letekerem a kezemről az ékszert. Esmé kezéért nyúlok és finoman fordítom fel a tenyerét. A lánc megcsillanva érinti hűvösen puha tenyerét, én pedig rázárom az ujjait. Az övé.
- Nem nyitottam ki ... -
Hozzátenném hogy természetesen, mert hát nem szokásom mások dolgai közt kutakodni. Plusz valószínű én se örülnék. Meg amúgy is ez szerintem a normális, de... úgy érzem a hangsúly elég. Mert az kellően jelentőségteljes. És mire bármit is tehetnék vagy mondhatnék, Esmé a nyakamba ugrik örömében. Meglep, és egy félig nevetéssel vegyített meglepett kiáltás szakad fel belőlem.
– Annyira… Annyira hálás vagyok, hogy vigyáztál rá. Az utolsó emlékem édesapámtól. Egyszer neked is megmutattam, de leginkább elzárva tartottam, hogy ne legyen baja, mégis sikerült elhagynom valahol. -
- Ó... - nyögöm ki, miközben hagyom hogy a másik elhúzódjon tőlem és nézem, ahogy megtörli a szemeit. - Akkor értem, hogy nagyon fontos... -
És ahogy ezt kimondom felötlik benne, hogy akkor mit keresett a szutykos tolvajnál, akitől elvettem és akit érdekes szintén Elliotnak hívnak, de nem jutok tovább mert Esmé hirtelen megszólal.
- Nem is nyitottad ki, ahogy a ládikát sem? -
- Milyen ládikát? -
Szemöldököm felszalad a homlokom közepére. Értetlenségemre a továbbiak sincsenek a segítségemre, vagyis nem teljesen.
- Oh... - dörzsölöm meg az arcom kissé csalódottan. - Hát öh, a kulcs... az... elveszett... -
Jobban hangzik ez, mint hogy elhagytam. Vagy hogy elszedte az enyveskezű csőcselék...
- Emlékszel másra is a Csillagvirágon túl? Tényleg, honnan jött ez a név? Soha nem árultad el. -
Nemet intek a fejemmel elgondolkodva. Nem akarok ebbe belebonyolódni. Most nem. Itt nem. Hirtelen megmerevedek, ahogy felfogom a szavakat és egy perc múlva realizálom.
Gyere, sétáljunk egyet. Csak itt, körbe. Vagy elmehetnénk a tóhoz, ahol először csókoltál meg olyan nagyon szenvedélyesen, és ahol Friccs majdnem rajtakapott minket. -
- Persze, de... kire is gondoltál az előbb, mikor mondtad hogy róla? -
Tekintetemmel a lányét fürkészem, miközben lassan elindulok a mutatott irányba. Hagyom, hogy ha kell belém karoljon, végtére is nem túl jó ha esetleg a hó alatti jégdarabon elcsúszik az ember a csizmában....

Mathias Montrego


~ set ~

          Tudom, hogy mostantól nem kell majd hullámvasútra ülnöm, ha kicsit borzongani akarok. Veled pont ilyen lesz minden találkozás. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem csak nekem van így. De mit mondhatok el neki? Mit nem? Blaire annak ellenére, hogy nem kedvelt soha, azért örültem volna neki, ha ezúttal megkönnyíti a dolgom. Ha nem is miattam, a bátyja miatt. De innentől majd akkor legyen az ő dolga, ha sikeresen kikotyogok valamit. Elvégre nem garantálja semmi, hogy mi újra találkozunk majd. És rögtön bele is futok egybe, amint végzek a nyakláncommal. Soha többé nem veszem majd le.
          - A ládikát, amihez a kulcs tartozik. Azt nem mondtad, mi van benne, de azt igen, hogy számodra nagyon fontos dolog. Egy kis időre még nekem is odaadtad a kulcsot még hetedévben.
           Nem volt az olyan sok idő, de nálam is volt, ez igaz. Kérdeztem annak idején, hogy mit rejt a ládika vagy hol van, de mindig csak annyit mondtál, hogy nagyon fontos dolgot, és biztonságban, ahol nem találják meg. De ahogy én is közel tartottam magamhoz mindig a láncot, úgy te is a ládikót. Tudom, egyszer elkottyantottad. Nem volt utána nehéz kitalálni, hogy talán a Roxfortban van, de azóta talán nem.
          - Mikor először szó volt róla, azt mondtad, mindig a közeledben van, de nem árultad el, hol. Talán nézz körbe a hálókörletben, vagy a fontosabb tantermekben, a Szükség Szobájában.
          Meglep. Hogy tudtad elveszteni azt a kulcsot? Bár, miért gondolom, hogy a helyzeted más lenne, mint az enyém. A legjobban féltett dolgainkat hagyjuk el. Újra végigsimítok a nyakláncomon, majd elrejtem a sálam alá. A bőrömön akarom érezni a hideg fémet.
          Azt hiszem, már soha nem fogok megtudni dolgokat. Mi állt végül is a háttérben, ami miatt a hetedévet úgy töltöttük el, ahogy? A Csillagvirágnak is biztos van valami jelentősége, de nem fogom megtudni már soha. Nem baj, nem fogok sírni miatta, nincs értelme. Eddig is úgy éltem az életem, hogy nem tudtam róla, ezután is ki fogom majd bírni.
          Túl komor ez a hely, majdnem mint a hangulat, amibe hirtelen átcsaptunk, ezért jobb lesz elmenni innen. Ha másért nem, akkor a mozgás miatt. Vastag ugyan a csizmám, de itt egyhelyben toporogva kezd kicsit átfázni a lábam. Felnézek a kérdésed nyomán, ahogy kilépek a sírkert kapuján.
          - Róla? Óh, hát persze. Az édesanyádra, természetesen. Tudom mennyire szeretted őt, és pont azért olyan szomorú, hogy nem emlékszel rá.
           Nem karolok belé, inkább szórakozottan lépegetek a hóba, és figyelem, ahogy egy-egy pihe szállingózni kezd. Azt hiszem, így rövidre fogjuk venni majd a beszélgetést, így is ért elég sokk minket ma. Ezért egy ideig csak némán lépkedek melletted, aztán lehajolok, és gyorsan gyúrok néhány golyót, amivel meg is doblak. Ha most roxis lennék, akkor valószínűleg pálcával gyártanám a golyókat, de ez most nem egy verseny.
          - Nos, Mathias, fogadjunk, hogy nem kapsz el – mosolyodom el. – Soha nem tudtál.
           Ami nem teljesen igaz, mert nagyjából egyforma gyorsak vagyunk. Egy újabb golyó után elkezdek rohanni a tó felé, de nem állok meg a szélénél, hanem rámegyek a jégre. Mert miért ne lehetne veszélyesen is élni egy kicsit? Amúgy is, ez csak víz, nem fog megölni, ha beszakad alattam.
          - Hé, Montrego! – mosolygok tovább. – Van elég merszed?
          Ha a halálfalósághoz volt, akkor ehhez is legyen. Kicsit terpesztem a lábam ugyan, hogy eloszoljon a súlyom a jég felületén, és szerencse, hogy van egy kis hó, mert így nem csúszik a jég. Nos, mi lesz a válaszod? Jössz vagy megállsz ott a szélén?

*
zene: Wk- Run Boy Run

~outfit~


'Run boy run! This world is not made for you
Run boy run! They’re trying to catch you
Run boy run! Running is a victory
Run boy run! Beauty lays behind the hills
Run boy run! This ride is a journey to
Run boy run! The secret inside of you
You’ll be a man, boy!
But for now it’s time to run, it’s time to run!'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Meglepnek a szavak. Vagyis főleg azok természetessége, ahogy Esmé ejti ki. Hogy a kulcs még nála is volt annak idején. Igaz, nem sokáig. S mégis... az a tény hogy bíztam ennyire, hogy neki adtam akár egy percre is... hisz a saját húgomnak nem adtam oda! Valahol valami megmozdul bennem ennek hatására. Melegség jár át, holott hideg van. A séta épp jól jön. Lépteim egyenletesek, lassabbak mint a normál tempóm, hogy Esmé is lépést tudjon tartani velem. Figyelem őt, a hirtelen támadt távolságtartását, mert az ölelés után elhátrált. És úgy látszik nem is kíván többet. Ezt persze tiszteletben is tartom. A kezem lazán lóg magam mellett egy darabig, majd úgy döntök jobb ha zsebre vágom. A kesztyűm ugyanis a kastélyban felejtettem. Na mindegy...
Anyám említésére viszont megtorpanok. Percekig nem tudok megszólalni és csak pislogok. Érzem hogy a torkom kiszárad és valami búskomor hangulat uralkodik el rajtam. Mindössze egy hal ’ó’-t sikerül kinyögnöm. Lehet ezt ő meg sem hallja, mert a szél épp erőteljesen süvíteni kezd. Elnézem a felénk hordott hópelyhek játékát, amiknek egy része a lány barna tincseiben köt ki. Ott díszelegnek egész addig míg el nem olvadnak teste melegétől. Ez a látvány, noha igazán szép, mégsem vidít cseppet sem el. Hisz ez is csak az idő szakadatlan múlását juttatja az eszembe.
- Nos, Mathias, fogadjunk, hogy nem kapsz el!  Soha nem tudtál! -
Esmé szavai zökkentenek ki, no meg az arcomba kapott hógolyó. Fél percig levegőt se kapok csak prüszkölve tolom ki a képemből a havat. Meglepett arcom a lányra emelem, s mikor látom a vigyorát nem vagyok rest én se részt venni a játékban. Könnyeden hajolok le és veszek a kezembe egy jó adag hideg havat, gyúrom meg és dobom felé. Remélem hogy el is találom a halántékán.
- Fogadjunk hogy elkaplak és megfürdetlek a hóban! -
Cukkolom, habár kedvem lenne bosszút állni a váratlan támadásán. Így mikor elkezd futni én is követem. Már majdnem épp utolérném, mikor egyetlen szökkenéssel a tó befagyott jegén terem. Ami önmagában nem is lenne gond, csakhogy eléggé besiklik. Igaz hogy a közepe messze van még, de ki tudja mennyire van befagyva...
- Hé, Montrego! Van elég merszed? -
Kiált ki kihívóan. A mosoly nem tűnik el az arcáról. Ráteszem a lábam a jégre óvatosan, de elég stabilnak ítélem meg elsőre, hogy az én testsúlyomat is elbírja.
-Naná hogy van, Fawcett! - horkantok fel, habár azért elég óvatosan merészkedek közelebb, mert… hát azért csúszik. Én meg nem vagyok az a jégtáncos fajta. És nem is tudom hogy tudok-e például korcsolyázni. Szóval minden ilyen nemű ismeret hiányába inkább a szolídan de biztosan elvet követve evickélek Esmé felé, aki eleinte lelkesen integet, majd a következő pillanatban halk sikolyt hallatva elmerül… a recsegő hang hirtelen fel se tűnik, pedig… tutira a lány alatt szakadt be a tó páncélja.
- ESMÉ! - kiálltok fel meglepetten, totálisan kétségbeesetten, torkom szakatából és eddig tartott a finomkodás meg az óvatoskodás. Megindulok futva a jégen, nem foglalkozva annak nem tűl bíztató hangjával. Kb csúszva érek a lékhez, ami alá a lány lesüllyed. Fél másodperc alatt vetem le a kabátom tűröm fel vadul a ruhám és nyúlok be a jeges vízbe a teljes karommal. Ujjaim remélem rátalánka a lány kezére és sikerül kihúznom. Most hallom csak meg erőteljes, aggódó zihlálásom, ahogy a pára előtör ajkaim közül. Szívem vadul kalapál, s csak akkor hagy ki egy ütemnyit, mikor ujjaim közt megérzem az övét. Nagyon remélem hogy tényleg az övé. Olyan erővel húzom ki hogy a hátam is belesajdul de nem érdekel. Ez a legkevesebb hisz minden másodperc számít…

Mathias Montrego


~ set ~

          Annyi szörnyűség után ideje lesz kicsit könnyebb vizekre terelni a témát. És mivel nem az óvodában vagyunk, biztos nem húzom meg a haját vagy gáncsolom ki. Szóval, marad a hócsata, meg a fogócska, és fogalmam sincs, hogyan tudok a cipőmben futni, de összejön. Sűrűn záporoznak felém a hógolyók, sok el is talál. Érzem, ahogy a testem különböző pontján fehér foltos lesz a hótól a kabátom.
          - Alig várom már, hogy elkapj.
          Végül persze nem érem be ennyivel, muszáj a jégre mennem. Elég stabilnak tűnik, főleg úgy, hogy most is elég hideg van, hull a hó is. Azért persze igyekszem a biztonságra törekedni, de mit lehet olyankor mondani, mikor csak egy pillanat van vissza az életből? Felelőtlen vagyok, ezt szinte mindenkitől megkaptam már, akivel valaha találkoztam, és ez most is megmutatkozik. De a legrosszabb, hogy másokat is belekeverek ezekbe az esetekbe.
          Mikor meghallom a jeget reccsenni, a tekintetem rád kapom, és mondanám, hogy maradj ott, ne gyere közelebb, de már nincs rá időm. Csak egy kis sikkantás csúszik ki a torkomon, ahogy eltűnik alólam a stabil talaj és csak a semmi felett lebegek egy pillanatig. Aztán a hideg végigmarja a bőröm, ahol a víz hozzám ér. És én még azt hittem, hogy hideg vízben zuhanyozni mekkora bátorság. Ehhez képest az sehol sincs.
          Nehéz minden, és igyekszem a felszínre jutni, de nem bírom megmozdítani a karomat. Fáj a légzés, fáj a gondolkodás, nem kapok levegőt, és a felszín egyre messzebb kerül tőlem. Eleinte még az ujjam hegye kiért a felszínre, de most már teljesen körbevesz a víz. Fáj, nagyon fáj. Süllyedek, és nem tudok tenni ellene. A kabátom teljesen megszívta magát vízzel, a sálam leoldódik a nyakamból, és elsodródik tőlem.
          Elliot. Szerelmem. Úgy sajnálom, hogy nem tudlak tovább ápolni. Hogy még annyi minden várt volna még ránk. A naplementék és napfelkelték csodálása különböző országokban. A közös jövő, a közös jelen. Egy pillanatra felvillan előttem a kép, ahogy a Nagy Falon ülünk és nézzük a napfelkeltét, vagy Egyiptomban Szfinx tetején.
          Ez mintha külön erőt adna nekem. Nem érzem már bábnak magam, aki tehetetlenül süllyed a tó feneke felé a rajta lévő súly miatt. Megpróbálok kibújni a kabátomból, és sikerül is, de a csizmám még mindig visszatart. Egy kartempó erejét sikerül összegyűjtenem magamban, és ez elégnek is bizonyul. Megérzem a kezed. Kétségbeesve kapok utána. Pár pillanattal később már a felszínen vagyok. Egy szó jut csak eszembe, ahogy kapaszkodik beléd, és ezt ki is mondom hangosan.
          - Elliot!
          Köhögök, érzem, ahogy a víz távozik a szervezetemből. A hidegtől rettentően remegek. Nem tudom megállítani, fázok és félek. Mi lesz majd innentől? Lassan kiürül a víz, már nem éget annyira a levegővétel. Kinyitom a szemem, és nem szerelmem van ott, hanem te.
          - Mathias!
          Az ajkaid elkékültek, de nem vagy vizes, mint én, tehát nem eshettél bele. A jég viszont nem bírja ki a súlyunkat, alighogy kimondom a neved, már hallatszik is a következő reccsenés.
          - Ki… ki… jutni...
          Annyira fázom, hogy még beszélni se tudok rendesen, csak összehúzom magam annyira kicsire, amennyire csak lehet. Megpróbálok lábra állni, de összecsuklanak alattam. Igyekszem ledobni magamról a cipőmet, most csak útban lennének. Erre viszont nincs időnk, és ezt biztos tudod te is.
          A kalapom elhagyom valahol, nem is tudom mikor, vagy hol lehet, de most ez érdekel a legkevésbé. Miért nem lehet a Roxfort területén hoppanálni? Megkapaszkodom benned, de aztán nem bírok észnél maradni, egyszerűen legyűr a hideg, és az álmosság. Akármi is lesz, úgyis tudom, hogy nem leszek egyedül, ha felébredek. Mert mindenképpen vár rám valaki majd ott.

*
zene: SHM- Save The World

~outfit~


'Turn the crowd up now, we'll never back down
Shoot down a skyline, watch it in prime time
Turn up the love now, listen up now, turn up the love
Who's gonna save the world tonight?
Who's gonna bring you back to life?
We're gonna make it, you and I
We're gonna save the world tonight'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Csak egy dologért imádkozom. Hogy ki tudjam húzni a lányt.
Mikor ujjai a kezemre fonódnak a szívemet szorító jeges kéz enyhén enged. A félelem nem is tudtam, hogy ennyire el tudja tompítani az ember érzékeit. Csak arra tudok gondolni, hogy mihamarabb kihúzzam. És amint kibukkan a feje, majd a teste csurom vizesen, átázva, felszakad belőlem egy mély sóhaj. A szívem a torkomban dobog, lüktetve és az az érzésem támad, hogy majd’ kiszakad a helyéről. A jég szélétől beljebb húzom őt, erősen, s az ölembe vonom mit sem törődve a fagyos ruhával meg azzal a ténnyel, hogy én is vizes leszek miatta. A feje a karom alatt pihen, mint egy párnaként, de megtámasztom azt, hogy a szemébe nézhessek. Közben elkékült szájával motyog valamit, amit nem értek. Elsőre egyáltalán. Csak másodikra fogom fel, hogy mit is magyaráz. A nevem suttogja, és ez meghat egy pillanatra.
- Nyugi, nyugi, jól vagy. Már kint vagy... nincs semmi baj... -
Kezemmel arcához nyúlok és kisimítok egy tincset onnan. Igazából az én lelkemben szakad fel egy hangos sóhaj. Hisz sikerült kihalásznom, még épp időben.
- Ki… ki… jutni... -
A dadogására mindössze komoran bólintok. Igen, igaza van. El kéne innen tűnni. S mintha ez lenne a végszavunk, főleg mert megreccsen újra alattunk a jég. Basszuskulcs... neeee... kééérlek neee....
Arcom grimaszba torzul ijedten, s hirtelen nem tudom mitévő legyek. Zavartan pillantok körbe, de arra jutok hogy inkább kockáztatok. Szóval megfogom a lány lábait a szabad kezemmel, pont a térdhajlata alatt és ölbe veszem. Lassan állok fel, talán túl lassan is. Érzem ahogy a hátam újra feljajdul a fájdalomtól és a tehertől. Nem foglalkozom vele, mert most nincs erre sem időm sem energiám. Nem lenne jó most elesni, tudom nagyon jól, hisz a kettőnk súlya biztosan átszakítja a jeget. Szóval inkább lassan csinálok mindent, mint hogy egyetlen kósza elvétett mozdulanak köszönhetően mindketten a tó vizébe fulladjunk. Mikor stabilan állok kezemben a lánnyal várok egy pillanatot. Csak ezután indulok meg. Határozottan kezdek el lépkedni a part irányába és feszülten figyelem a hangokat. A jég fehéres kék remegő, ropogó vészjósló hangjait. Szinte el is feledem a lányt, mindössze az arcomba csöpögő hajának tincse és a vállamra boruló arca az, ami realizálja a jelenlétét.
- Esmé! Hé...hé, Esmé, drága.... figyelj rám! Beszélj hozzám...! -
Próbálom menet közbe szóval tartani, hogy ne zsibbadjon bele a jeges fürdő okozta kábulatba. Nem lenne jó ha elvesztené az eszméletét!
- El ne ájulj itt nekem, hallod! Kapaszkodj a nyakamba! Gyerünk...! -
Pillantok sután rá, majd újra le a jégre. Próbálom felmérni hol lehet vékonyabb hol pedig vastagabb. Óráknak tűnik minden egyes perc, és Esmé súlya is mintha meghatványozódna. Vagy csak én fáradok ki a sokktól és a lelkemet mardosó félelemtől.
Hangos káromkodásba kezdek mikor a cipőm alatt bereped még egy helyen a jég. Épphogy nem szakad be, pedig nem is helyeztem rá a súlyunknak csak a felét. Mázli, de oltári nagy. Szóval kerülök.
- Na mesélj csak, Csillagvirág, mi is volt régen? Azok az éjszakák, amiket emlegettél? -
Lihegek a szavak között, és csak akkor csillapodik szívem vad kalapálása, mikor kiérünk a stabil partra. Óvatosan teszem le Esmé-t, és veszem elő a pálcámat. Nem szeretem a diót, s talán ezért, talán mert a pálca amúgy is a legrosszabb formámat hozza elő, elfog a harag. A fene vigye el, hisz meghalhattunk volna! Fel se fogom hogy megremeg a kezem. Mindössze arra tudok gondolni, hogy reménykedem most az egyszer nem makacskodik apám ereklyéje. A lány felé intek vele. Csodák csodájára végre sikerül nonverbálisan megszárítanom a vizes ruháját. Ám ez persze csak fél siker, mert a szája tiszta kék, teste totálisan át van fagyva.
- Gyere, elviszlek a gyengélkedőre. -
Hajlok le hozzá és támogatom fel.  A pálcát elteszem és a karomat csiklandozó hideg szélről tudomást sem veszek egészen addig, amíg rájövök hogy talán ezért reszketek. Gyorsan visszarántom rá a kabátot egy fél percig befókuszálva az élesen kirajzolódó heget.
- Tudsz járni a lábadon? -
Kérdezem aggódva, mert ha nem, akkor muszáj lesz vinnem. Azért remélem hogy igen, mert innen messze van a kastély. És felpillantva egyre jobban ködbe burkolózik mostmár.

Mathias Montrego


~ set ~

          Erősen megkapaszkodom benned. Nem tudom, elég-e ez annyira, hogy a szép lassan elhagyó erőm mégis megmentsen. Erőt akarok meríteni belőled, ami nem fair, de úgy érzem, most nincs más választásom, ha életben akarok maradni. El is pilledek kicsit, de aztán érzem, hogy mozgolódok, ami valószínűleg neked köszönhető. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és az állad alatt elnézve igaznak is bizonyosodik ez a megállapításom.
          A remegésemen túl is érzem, bizonytalan vagy. Nem csoda, hiszen a jégen járni még egyedül is bizonytalan lehetett, nemhogy plusz teherrel. Hogy lehettem ennyire vakmerő és felelőtlen, hogy nem gondoltam rá, az elmúlt napok esős időjárása gyengítette a jeget?
          - Mat… Mathias… mit…
          Egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy bármit is mondjak. Mintha még a nyelvem is lefagyott volna, a tüdőmbe áradó hideg levegő pedig marja a légcsövemet is. Azt akarom, hogy vége legyen ennek. Meleget akarok.
          Hallom a kérésed, amit igyekszek teljesíteni is. Egyik karomat a válladra helyezem, másikkal a sáladba kapaszkodok meg, ami valljuk be, nem ad akkora biztonságot, mintha a másikat is a nyakad köré fonnám. Gyenge vagyok, és azt kívánom, bár vége lenne már.
          - Sajn… álom… nem… vesz… sodor… lak.
          Csak reménykedek benne, hogy megérted, amit mondani akarok. Felnézek rád, és most egy pillanatra megint olyannak látlak, mint két éve egyik éjjel. Eddig nem úgy tűnt, mintha nagyon emlékezni akarnál a korábbi dolgokra, akkor most miért? Túl messze voltak, és túl fájdalmasak lesznek most mind a kettőnknek. De ha akarod hallani, akkor megpróbálok mesélni valamit.
          - Lef… est… elek hat… hatod… évben  – kezdek bele a történetbe. – Meg… ment… ettél. Fog… adtam. – A fogaim úgy kocogtak, hogy én magam is alig értettem, mit akarok mondani, akkor hogyan várhatnám el ezt Mathiastól? – Akt… volt, de…
          Nem tudom végigmondani, mert megint elvesztem az eszméletem. Ez viszont már akkor történik, mikor kiérsz velem a partra és megérzem magam alatt a havat. Még mindig nagyon reszketek és a kezem is lebicsaklik egyszer, de aztán a bőröm felett megérzem a meleg és már nem nedves ruhákat, amitől megint borzalmasan érzem magam. Sikítok egyet, le akarom szaggatni magamról, ahogy tüskék formájában a bőröm minden egyes porcikáján szurkálnak. És valahol mégis kellemes az érzés.
          Elerednek a könnyeim. Azt akarom, hogy legyen vége. Legyen már vége ennek az egésznek. Megkapaszkodok benned, és igyekszem lábra állni, ami a remegésnek köszönhetően csak néhány bicsaklás kíséretében jön össze.
          - I… Igen.
          Erősen kapaszkodok, és lassan haladunk csak, de még így is összebicsaklik a lábam néha. A kastély pedig mintha egyre messzebb kerülne, és neked is le kéne száradnod. Ideje lenne tényleg elérni a kastélyt.
          Aztán ahogy elérjük az előcsarnokot, hirtelen nagy lesz a zsivaj. Talán vacsoraidő van, vagy tanulnak. Az biztos, hogy néhány tekintetet magamon érzek. Pont fellépnék az első lépcsőfokra, mikor teljes egészében elhagy az erőm. Ugyan az épületben már kellemes idő van, és pont ezért lassan mintha kezdenék felmelegedni, de ez nem elég. Amit az öledben összeszedtem erőt, a sétától kifáradtam. Egy puha és meleg kezet érzek meg magamon és egy erőteljes férfi hangot. Nem ismerem fel, csak azt tudom, hogy a segítségedre siet, és így gyorsabban érünk a Gyengélkedőre.
          - Mathias…  - feléd nyújtom a kezem, de azt már nem érzem, hogy el is érem-e.
          Mikor legközelebb magamhoz térek egy kevés forgolódás után, puha és meleg párnák között találom magam, a kezemmel kutatom ki, talán utal valami arra, hogy nem-e a Mardekár fiú hálókörletében vagyok, de a kezem semmi árulkodót nem talál, ezért kinyitom a szemem, és a mosolygós arcoddal találom szembe magam.
          - Szia! – köszönök, aztán kinézve az ablakon csak egy dolog jut eszembe. – Mennyi idő telt el? Mióta alszom?
 

*
zene: LL- Run

~outfit~


'And I can barely look at you
But every single time I do
I know we'll make it anywhere
Away from here
Light up, light up
As if you have a choice
Even if you cannot hear my voice
I'll be right beside you, dear'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

A dadogásból szinte semmit nem értek. Részben nem is érdekel, most nem.Mindössze annyi, hogy beszéljen itt nekem. Legyen az bármi. Akármi. Csak el ne ájuljon. De persze egy idő után ez is bekövetkezik. Én meg kínomban hosszasan káromkodom. Majd a sikoltás rengeti be a környéket, ami Esméé. Lefogom finoman, de határozottan. Nem kell sok ész, még a hülye is látja, hogy sokkot kapott. Mondjuk annyi a szerencsém, hogy könnyek közt de megerősít, hogy tud járni. A súlya jelentős részét átveszem tőle, átkarolva a derekát indulok meg vele a kastély felé. Persze pechünkre ilyenkor nincs a birtok ezen részén egy lélek sem, aki segítene. A lány pedig mindjobban össze-összecsuklik, ahogy száll ki belőle az erő.
Az a baj hogy az én tagjaim is kezdenek elgémberedni. Eszméletlenül sóvárgok egy forró vajsör után, de az is megtenné, ha csak egy tea lenne. Mondjuk a húgom gusztustalan Earl Grey-e.
Csapongó gondolataim közepette sikerül elérni az előcsarnokot. A diákok java részének fel sem tűnik, hogy Fawcett mennyire rossz bőrben van. Mondjuk nem meglepő, hisz mindenki magával van elfoglalva. És már épp az első lépcsőfok következne, mikor Esmé összecsuklik. Hirtelen kapok alá, hogy ne essen el, miközben én magam billenek ki. Még épphogy sikerül megtámasztanom magam, hogy ne együtt szántsuk fel a padlót. És talán ezt a szerencsétlen jelenetet láthatta meg valaki, mert hirtelen egy másik kéz úszik be a látómezőmbe. A kéz tulajdonosa átveszi a lány terhének egy részét és én bambán pislogva jövök rá, súlyos percek eltelte után, hogy az illető nem más, mint Oakley. Szigorú tekintete most eltér a megszokottól. talán mert nem órán vagyunk, talán mert most kivételesen nem az üstömet robbantom fel épp az óra előtt, vagy mert nem cserélem fel a bájitaltan receptben szereplő alapanyaglista sorrendjét... vagy mert csak szimplán látja, elég nagy a baj. Szinte szó nélkül indul meg Esmével a gyengélkedő felé, mindössze a környékbeli bámészkodó diákoknak vakkant oda infókat, aminek az a tartalma, hogy táguljanak. Meg nekem, hogy kövessem.
A javasasszony kórtermébe érve Esmé rögvest megkapja a kellő ápolást. A bájitaltan tanár mellém lépve figyeli a jelenetet majd a vállamnál fogva erőteljesen lenyom egy székre. Kivételesen nem ellenkezem. Ahogy akkor sem, mikor Poppy a kezembe nyom egy bögrét és vakkantva közli hogy igyam meg. A löttytől teljesen felmelegszem, közben pedig a kezem enyhe átfagyásával foglalkozik. Közbe ingatja a fejét és szid minket ostoba felelőtlen diákokat. Valószínű nem ez az első majdnem tóba fulladós esete idén télen, de azért messzemenőkig a legdurvább. Már amennyire ki tudom hámozni a szavaiból. Aztán persze elküld aludni, mert nincs értelme bent tartania. Fawcett már más tészta.
Másnap persze háromszor is benézek az órák között. Ám még mindig eszméletlen, ami aggasztó. S talán ez, vagy talán a háromszori ittlétem hatja meg a javasasszonyt, mert magyarázni kezdi az ilyenkor lezajló testi és biológiai folyamatokat. Eltűnődöm azon, hogy vajon azt hiszi-e, esetleg gyógyítónak akarok-e menni, s már épp megmondanám neki a kegyetlen valóságot, mikor egy vékony, bágyadt hang üti meg a fülem.
- Szia! –
- Esmé! - kiáltok fel és lépek rögtön az ágy mellé. Leguggolok hozzá és megsimítom a haját finoman.  - Hé, hé... szia! -
Elmosolyodom, noha még nem vagyok róla meggyőződve, hogy jól van. És a félelem továbbra sem tűnik el a tekintetemből. Madame Pomfrey viszont van oly kedves és kimegy, magunkra hagyva minket.
– Mennyi idő telt el? Mióta alszom? -
A lány kipillant az ablakon és követem én is a tekintetét. Az ablakon besüt a nap és fényárban úszik a szoba. Igazán kellemes látvány annak, aki nincs ágyhoz kötve.
- Egy napja. Húzós volt az éjszaka, de már minden rendben. A frászt hoztad rám! -
közlöm vele kissé ingerülten és lehajtom a fejem miközben mélyet sóhajtok. A homlokom az ágy szélének nyomom, ahol a lány karja is pihen.
- Sose csinálj még egyszer ilyet. Jó? - pillantok rá pár perc után, és rekedt hangomat megköszörülöm. Nem értem miért érint ennyire meg a dolog, habár valószínű mindenki kiakadna, ha egy embertársa majdnem meghalna az orra előtt. - Megígéred? -
Ám ahogy kiejtem a szavakat kivágódik az ajtó tövig. Frics ront be a koszos macskája társaságában és nem túl kedvesen közli, hogy takarodjak, mert Qcross elkezdte az órát. A felkészítő RAVASZ-t és ha nem megyek a tökös derelyét nem a számon át kapom meg a vacsoraasztalnál. Bólintok és míg az öreg gondnok, kicsoszog Esméhez hajolok.
- Mennem kell...! Pihenj. Majd még visszanézek, amikor tudok. -
Elhúzom a szám egy percre, mert baromira nincs kedvem elindulni. Végül felegyenesedem és egy puszit nyomok a lány homlokára.
- Jó légy Csillagvirág! Később találkozunk! -
Ujjammal megsimítom az arcát, majd ellépek mellőle és elfordulok. Kisietek a gyengélkedőről, hogy mehessek a bűbájtan terem rabságába izzadni és szenvedni kemény másfél órán keresztül.

Köszönöm a játékot!
~~~~~~~~*~~~~~~~~

Mathias Montrego


~ set ~

          Nem félek, nem érzek semmit. Ez most pont jó így. Nem is akarok mást, főleg nem azt a hideget, amiben eddig részem volt. Jó meleg van itt benn, akárhol is van ez az itt. Nem akarok innen elmenni. Valahogy fel kéne vennem a kapcsolatot Elliottal, hogy jöjjön ő is ide. Itt olyan jó lenne minden. Mégis ahogy körbenézek, nem lenne jó, ha idejönne. Unatkozna. Itt nincs semmi, ami lekötné a figyelmét és érdekes lehet. Akkor majd megyünk máshova. Most, hogy jobban belegondolok, én se tudom, mit keresek itt. Még csak festeni se tudok, hogy szép legyen a fal. Úgy pedig nem akarok senkit idehívni… Idehívni? De hova ide? Mi ez a hely? Miért vagyok egyedül? Nem akarok egyedül lenni. Az nem lehet, hogy ne találkozzak többé senkivel, mert egy ilyen helyen vagyok. Fel akarok ébredni. Ki akarok jutni innen.
          Még annak ellenére is, hogy úgy tűnik, szép lassan ébredek fel, én inkább érzem felriadásnak. De a körülmények lényegtelenek is, hiszen ébren vagyok, és biztonságban, és túl világos van a korábbi sötétséghez képest, ezért hunyorognom kell. Szerencsére még a hunyorgás közepette is felismerlek. Örülök neki, hogy egy ismerős arcot látok elsőként, még akkor is, ha Madam Pomfrey szintén ismerős lett volna.
          Egy napja alszom már? Elliot ki lesz borulva, hogy ennyi időre eltűntem, de még ha akarnék, se tudnék most azonnal felkelni és menni. Minden tagom fáj, ami még lehet a jégbe esés következménye, de lehet teljesen másnak is.
          - Megígérem.
          Jég közelébe se akarok menni, kivéve, ha mesterséges. Nem akarom még egyszer átélni ezt az élményt. Elég volt nekem a tegnapi nap.
          Aztán nem teljesen meglepő módon a gondnok kerül elő valahonnan. Már azt hiszem, hogy le fog cseszni, mert megmártóztam a tóban, de csak hozzád intézi szavait. Semmit sem változott itt az eltelt idő alatt, és ezen jót mosolygok. Ha nem úgy végződött volna az iskola, ahogy, talán én is maradtam volna egy évet még. Szerettem ide járni.
          - Mathias – mondom, még mielőtt elmennél. – Vigyázz magadra! Nem szeretném, hogy még egy baleseted legyen a felejtés átokkal.
          Némán nézem végig, egy mosoly kíséretében, ahogy elsietsz az órádra, majd miután minden teljes egészében lecsendesedik a javasasszony lép hozzám. Megvizsgál és még pár órás fekvésre ítél, amíg annyira legalább össze nem szedem magam, hogy elmehessek haza, ahol tovább pihenésre utasít, és ha rosszabbul leszek, akkor a Mungó felkeresésére.
          Az oldalamra fordulok, és végiggondolom az elmúlt nap eseményeit. Kicsordul néhány könnyem, akár akarom, akár nem. Látni a szemedben azt, hogy egy idegen néz rád, miközben annyi mindenen mentünk keresztül, nagyon rossz érzés. Nagyon az, főleg mert nem csak egyszerű barátok voltunk. De legalább a kulcsról tudsz már, és a ládikóról. Talán akkor az édesanyádról is visszakapod majd az emlékeid.
          Biztos vagyok benne, hogy találkozunk majd még, de nem tudom mikor. Csak reménykedem benne, hogy akkor majd felismersz, és nem kell előröl kezdeni az ismerkedést.
          Végül nem tudom meg, hogy tényleg visszanézel-e hozzám, mert Madam Pomfrey hamar elenged, de szigorúan csak a kandallón keresztül. Nem is bánom annyira így kabát nélkül.

Köszönöm a játékot.