Hyde Park

Minden ebédszünetem nagyjából ugyanúgy telik el – keresem a tökéletes lakást, ahova végre átköltözhetek, mert valahogy igazán nem akaródzik a kvázi „gyerekszobámban” laknom, amikor már épp elkezdeném a saját, felnőtt életemet. Vagy hát… persze, persze, annyira talán még nem tekinthetek magamra felnőttként, de a nagykorú boszorkányság határán már túl vagyok, befejeztem a Roxfortot is, mikor máskor kellene elkezdenem felépíteni a saját életemet, ha nem most? A szülői (vagy esetemben most már sokkal inkább félszülői) ház többnyire egyébként is üres, ami eléggé lehangoló most, hogy több időt töltöttem ott, mint év közben, amikor pedig már úgysem beszélhetünk semmiféle családi idillről… akkor miért ne lenne jó ötlet kirepülni a fészekből? Azért persze ez az egész egyáltalán nem ilyen egyszerű. Csak egy lépcsővel állok magasabban, mint egy levegőért és napfényért dolgozó gyakornok, úgyhogy a lehetőségeim meglehetősen korlátozottak, de feltett szándékom találni valakit, aki hozzám hasonló cipőben jár, magyarul csóró, és egy olcsó helyen megosztozni máris nem lenne olyan hatalmas érvágás, nem igaz? Amihez gondolom, azért apámnak is lesz pár szava, de… valahogy meg fogom győzni, hogy ne akarjon túlságosan is támogatni. Hiszen most már egyáltalán nem muszáj neki. És nagyobb gondjai is akadnak, mint én.

Szóval az ebédszüneteim elég egyformák – kiszaladok, utána járok pár hirdetésnek, de közben persze valahogy, valamikor mégis csak kéne ennem is valamit, igazi rohanás az egész, de hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem ezt a rohanást, ezt a pezsgést, az olyanfajta életet, ahol nem kell folyton minden sarkon meggondolnom, merre menjek tovább, és ahol meglehetősen kevesen ismernek, legalábbis nem úgy ismernek, mint Clementine Bankst, azt a kis szürke egér hugrabugost, akiről ezt pletykálták tavaly, azt meg két hónapja, emezt meg még másodéves korában, hanem csak mint Clementine Bankst, a gyakornoki program egyik új, egészen ígéretes résztvevőjét. Hát mennyivel jobb ez? Pontosan meg tudom mondani: fényévekkel.

Kanyarodok egyet, és mellbe vág annak a ténye, hogy voltaképpen van valami a rutinosan ismétlődő, meglepetés-mentes hétköznapokban, amit még ennél is jobban szeretek. Bizonyos kellemetlen események nagyon könnyen elkerülhetőnek bizonyulnak, ha nem kell foglalkozni olyan tényezőkkel, melyeket folyton számításba kellett vennem az iskolában, alig pár héttel ezelőttig. Ahhoz képest, milyen szorongással töltött el az elszakadás gondolata még márciusban, most már elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy magam mögött hagyhattam a Roxfortot. A Roxfortot, és vele együtt például nem csak Charisma Belbyt, de mindkét Montregót is. Erre nyilván szembe kell sétálnia velem az egyiknek egy teljesen átlagos hétköznap teljesen átlagos ebédszünetében.

Akaratlanul préselem össze az ajkaimat, hangosan fújom ki az orromon a levegőt. Még simán megfordulhatnék az ellenkező irányba, de már látom, hogy ő is észrevett, ennyire pedig nem vagyok sem szánalmas, sem gyáva. Csak el kell sétálnom mellette, az még igazán nem a világ vége, kipréselek magamból egy „Helló!”-t, aztán megyek tovább a dolgomra, mert tényleg nem érek rá, és mert az az igazság… hogy nem sok kedvem van ahhoz, hogy életem hátralevő (jó, most túlzok, de még egy jó ideig) részében bármi közöm is legyen újra Mathiashoz. Még csak egy „hogy vagy?” erejéig sem. Feltételezem, remekül. Mert miért ne lenne remekül? Ha ügyes vagyok, talán még sikerül megeresztenem egy majdnem őszinte mosolyt is. Igazán nem arról van szó, hogy bármi rosszat kívánnék neki, de az még nem jelenti azt sem, hogy tudni akarok erről a bármi jóról, vagy bármi rosszról. Régen is univerzumok voltak a világaink között, nekem tökéletesen megfelel, ha a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba… nekem sokkal könnyebb lenne, az biztos.

Tíz lépés. Kilenc. Nyolc.
Aztán mintha legalábbis hoppanálna, hirtelen már az orrom előtt áll, és erre igazán nem voltam felkészülve, ahogy arra sem, hogy megölel. Miért nem tudja végre megtanulni, hogyan tartsuk tiszteletben mások intim szféráját?? Az ölelésbe merevedek, pont úgy, ahogy azok az emberek szoktak, akiket vagy nagyon meglep egy ölelés, vagy egyáltalán nem akarják, hogy valaki megölelje őket (esetemben mindkettő tökéletesen igaz), az egész jelenléte túlságosan közel kerül hozzám ahhoz, hogy egy kicsit letaglózzon, csupa nyelven megkeseredett emléket idézve fel a puszta létezésével, hát még az ilyen közelségével, és az első gondolatom az, hogy ennek a srácnak aztán még mindig kurva sok bőr van a képén. Szeretném felpofozni érte. Helyette inkább csak feszengve kivárom, hogy elengedjen.
- Egy szia tökéletesen elég lett volna – jegyzem is meg, ha végre sikerül beiktatnom magunk közé egy egészséges, két lépésnyi távolságot. Máris jobban érzem magam.

zene: Love Lockdown


’Emléked folyton át- meg át-
Cikázza az életemet.'

nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Tudom, hiba. Talán végzetes hiba. Mert mi okom is lenne megölelni, azon kívül, hogy a túlbuzgó érzéseim elnyomják a logikus realitás talaján maradt gondolataimat? Mit vártam? Hogyan is fog reagálni? Csoda hogy nem indult el velem teljesen ellentétes irányba... és mégis. Valahogy teljesen normálisnak hat, hogy a karjaimba zárom. Élvezettel fogadom, ahogy a jól ismert cseresznyeillata körbeleng. És épp ez döbbent rá arra, na meg az összeugró gyomrom, hogy voltaképp hiányzott ez. Olyan felismerés, mint mikor valaki jó kőkeményen gyomorszájon boxol. Ez azonban nem az az öklendezés előcsaló gyomorszájütés, hanem amolyan kőkemény arcul csapás... ez nem helyes. Már nem.
Ösztönös mozdulatom, mit az iskolában elhagytam a harag és a dac miatt mára tovapárolgott és ennek jó oka Lyanának köszönhető. Ő döbbentett rá arra, mennyire szükségtelen haragudni a körülöttem lévőkre. Ő volt az, aki elvezetett arra az útra, ahol vagyok és arra a gondolkodásmódra, ami sokkalta egyszerűbbé teszi az életem.
Clemnél hibáztam. Talán most is hibázok, de nem érdekel. Vagyok annyira önző, igen, hogy megengedjem magamnak ezt, még akkor is, ha nem tetszik neki. Ellenkezni nem sok esélye van és alapvetően is úgy hiszem, ennyi jár nekem.
Azonban a pillanat hamar tovaillan és kénytelen vagyok lefejteni a mancsom róla, mert túlontúl soknak tűnhet. A teste melege noha jól esik, mégis éket verek közénk a levegő hűvösével és elég egyetlen pillantást vetnem rá.... tudom, mennyire nem osztja az előbbi gesztusomat.
Kissé csalódva vág pofán a megjegyzése, ami végtére is jogos. Elég lehetett volna egy szia is. Valóban. Csakhogy az mit fejez ki? Hogy zavarban vagyok. Hogy nem tettem túl magam rajta, na meg esetleg azt hogy kurvára nem tudok mit kezdeni a szituációval. Mit takar egy ölelés? Részemről azt, hogy megváltoztam. Megváltoztak a dolgaim, a hozzáállásom, a gondolataim. Megbocsátottam és talán valami olyasféle bizalmat, ami... Hát, amire ő nem áll készen. Látványosan nem áll készem.
- Ühm... bocs.
Nyögöm ki sután, mert hát a leteremtő stílusa és a hűvös megjegyzése egyértelmű távolságtartásra ad okot. Hátrább az agarakkal vagy felnyársallak... mindig ezt sugallta, csakhogy részegen nem érdekelt, és az alapítók folyosóján sem foglalkoztam az ellenérzéseivel. Megszereztem magamnak a pillanatokat, mert tudom, könnyedén el tud gyengülni és olyankor olyan odaadó mint még soha senki. Ez persze semmit nem jelent már. Egyszerűen nem jelenthet, mivel ő nem kér belőlem. Ha ezt nézzük ez a mostani alkalom is ékes bizonyítéka. A kérdés az, hogy hagyom?
- Hogy vagy?
Naná hogy nem hagyom. Ha úgy tennék, akkor most zavarodott ügyes és bajos búcsúzkodásba kezdenék, de persze erre nem kerül sor. Én balga inkább leállok cseverészni ha kell akár arról is milyen fenségesen jó az idő. Pedig amúgy annyira nem az, ha a beborult eget kémleljük a Soho irányából. Mire odaérek esélyesen elkap a vihar és Lyanához már ázott kutyaként futok fel. Nem mintha ez különösebben izgatna. Nem vagyok cukorból és Lyanával akadt pár alkalom, mikor sikerült bőrig ázni vagy épphogy ő fürdetett meg... pezsgőben. Ergo nem gáz a nedves vagyok téma köztünk.
- Ne haragudj, én csak...
Ne magyarázkodj!
- Öhm... csak megörültem. Nem gondoltam hogy pont itt botlok beléd...
Vagy bárhol máshol, de ezt azért nem teszem hozzá. Jó mégis, mit vártam? Londonban lakik, esélyesen felköltözött. Legalább ennyi jó történt az életében ha úgy vesszük.
- Úgy hallottam felvettek...
Elmosolyodom, mert hát ha valóban gyakornok lett a Prófétánál, akkor esélyesen írni is fog bele. Hacsak nem Rita Vitrol rabszolgája és a pennák mellett annak a szőke szipirtyónak a körmeit kell reszelgetnie és lakkozgatnia. Mondjuk a kérdést kissé félve teszem fel, mert hát gyenge, ingatag lábakon álló dolog ez köztünk. Nem akarok firtatni semmit és faggatni sem óhajtom, de azért egy gratulációt megejtek, mert ennyit megérdemel.
- Ez igaz? Még a végén megfontolom, hogy elkezdjem-e járatni az újságot... miattad...
Bók, és tompítás. Egy kis szelíd humor.. ugye oldódsz Clem? Régen ezt szeretted... régen megnevetettelek.. régen... régen minden más volt, de nem lehetetlen. Csak egy mosoly Napsugár és talán minden helyre jön. Talán csak ennyire egyszerű... vagy nem.

Halkan sóhajtok egyet, és arra eszmlélek, hogy már közel sem hoz annyira zavarba, mint pár hónappal ezelőtt. Furcsa ez, mert nem gondoltam volna, hogy ez valaha lehetséges lesz. Azt hiszem, van abban valami, hogy csak azok miatt az emberek miatt tudunk igazán érezni valamit, akik számítanak, akiknek foglalkozunk a véleményével, de azt hiszem, ez volt az első dolog, amit Mathias összetört bennem. Azt, hogy fontosnak tartsam a véleményét. Valószínűleg soha életemben nem fogom tudni megfejteni, miért borította ki ennyire az „én és a Próféta” eset. Vagy ezt nem fogom soha életemben megérteni, vagy azt, egyáltalán miért lettem oda érte olyan rettentően és olyan gyorsan. Ha választani kell, akkor mégis inkább maradjunk a Prófétánál. Arra talán sosem leszek képes, hogy ilyen elítélően felülírjam saját szívem döntéseit. De sokáig nem tudtam eldönteni, jobb lenne-e meg nem történtté tenni ezt a kis intermezzót. Egyrészt azt gondoltam, hogy jobb lenne, akkor nem éreztem volna magam olyan rosszul, nem sírtam volna el magam tíz percenként, nem gondoltam volna minduntalan arra, hogy olyan ez, mintha elárultak volna, mintha itt lenne a világ vége (igen, ez így egyszerre mind). Másfelől akkor biztos máskor, máshol, mással történt volna valami hasonló, amiből végül megtanulhattam ugyanazt a fontos leckét.

Néha bizonyos emberek egyszerűen csak nem valók egymásnak.
Nem épp a világ legkönnyebb felismerése, és a felismerés sem jött azonnal, viszont most, hogy végre kezdem ezt elfogadni, sokkal jobban érzem magam. Így nem kell magamat hibáztatnom, nem kell őt hibáztatnom, és különben is, hát nem hoztam meg a magam döntését? Habozás nélkül választottam tulajdonképpen az álmomat és a büszkeségemet helyette. Nem hiszem, hogy ezek után sokkal többet szabadna gondolkodni a történteken. Bizonyára így a legjobb mindenkinek. Én tovább léptem, tőle, a Roxforttól, lassan talán otthonról is, ő meg… hát, végül is tökéletesen egyértelművé tette, hogy egy pillanattal sem kellett tovább várnia arra, hogy legyen valakije helyettem. (Ami azért elég aljas húzás volt, ha engem kérdeztek.)
Tényleg nem kívánok neki semmi rosszat, és ha nem is száz százalékosan, de azt hiszem túl vagyok ezen az egész érzelmi hullámvasúton. De azért nem hiszem, hogy hatalmas gyengeség lenne, amiért a magam tapasztalatait levonva inkább nem szeretnék túl sok időt a közelében tölteni. Alig három hónapot voltunk együtt, de így is olyan érzés, mintha három év lett volna. Vagy mintha pont ennyit öregedtem volna közben, és utána a tanév végéig.

Ebben az üres jópofizásban viszont sosem voltam jó. Valahogy felveszek valami mosoly-szerűséget, de nem hiszem, hogy túlságosan meggyőző vagyok, azért nem tanultam meg egyetlen csalódásból mindent, például azt sem, hogyan játsszam meg magam – Jól vagyok, köszönöm. És igen, felvettek, szóval tulajdonképpen azért bizonyára nem annyira elképzelhetetlen, hogy _pont_ itt látsz – valahol mélyen, de azért tényleg elég mélyen, szórakoztat, hogy egy kicsit megzavartam az áramköreit, vagy nem beszélne ilyen szamárságokat. Ha hallotta, hogy felvettek, igazából felesleges mind rákérdeznie, mind csodálkoznia, hogy felbukkanok abban a városban, ahol gyakorlatilag minden napomat töltöm.
 
Az már kevésbé szórakoztat, hogy éppen most képes ilyesmit mondani. Legszívesebben kinevetném, de komolyan, tulajdonképpen ennyi elég lett volna, ennyi tökéletesen elég lett volna ott és akkor, három hónappal ezelőtt, amikor az arcába vágtam a fürdő ajtaját, mert szabályosan kifordult magából arra a hírre, hogy én esetleg a Prófétának írjak. Most meg a végén még előfizet az újságra. Hát… az agyam megáll, minimum ennyit mondanom kell erről. Végül nem is igazán sikerül moderálnom magam, halkan, kissé szarkasztikusan és röviden felnevetek, valahogy van valami sajnálkozó abban, ahogy ráhunyorgok – Igen? Hát azt megnézném – mondom is nem minden iróniától mentesen, de aztán gondolatban csak megrázom magam. Igazán felesleges lenne most már ezen túlságosan fennakadni… legyünk inkább civilizált emberek - Veled minden rendben?

zene: Love Lockdown


’Emléked folyton át- meg át-
Cikázza az életemet.'

nyomokban káromkodást tartalmazhat!

A sóhajtását lehetne bizakodónak venni, de elég botor vállalkozásnak tűnik. Tudom jól, hogy ez semmi pozitívat nem hordoz magába. Őrültségnek hangzik, igen, de pár hónap alatt tökéletesen jól kiismertem minden rezdülését ennek a lánynak. A mosolyát, a pillantását, az összes arckifejezését és nem mondom, hogy nem tudna meglepni ha akarna, de tény ami tény, eddig nem mutatott újat a nap alatt. És nem azért mert béna vagy én vagyok ennyire hú de fergetegesen jó emberismerő, hanem mert... kötődöm hozzá.
Kötődtem.
Igazítom ki magam újra meg újra, mert a tényállás az, hogy tulajdonképp semmi közöm nincs már Clem Bankshez. És bár fájt az elvesztése de az elvek mindig erősebben húztak előre, mint bárkit. Tudom hogy hiba volt szembe mennem vele, vagy intézkednem a háta mögött és valószínű a makacsságom sem segített semmit a kapcsolatunkon, de ha voltaképp összességébe nézem azt a nagy egész katyvaszt, ami a kapcsolatunk végét jelentette, akkor be kell valljam, csak a jó szándék vezetett. Tudom, a pokol felé vezető út is ezzel van kikövezve, és ez a klisé fanyar mosolyt csal arcomra, de én tényleg csak az ő javát akartam, ami egy iciri-picirit talán a saját kényelmemet is szolgálta volna. Nem igazán hálát vártam, hanem legalább örömöt, vagy értékelést arra hogy próbálkozom, de ehelyett csak dühöt kaptam, csalódottságot, könnyeket, és vádaskodást. Hogy én mindent megszabok, gátolok, kényszerítek...
Valóban ennyire szar alak lennék? Valóban így élte meg a lány?
Valószínű igen, hisz elhagyott. Vagy én őt? Nem mindegy?
Ettől persze még az érzések, amik mélyen bennem gyökereznek, nem változtak meg végérvényesen. A harag ott munkált evidensen a kezdetekben, de ezt tompította a vizsgákra való koncentráció és az összes egyéb bajom, ami a nyakamba szakadt. Voltaképp szép lassan megfeledkeztem Clementie-ról és a szívfájdalomról s a mindennapi rutin elvitt egyfajta ködös agymosásba. Persze így utólag, az emlékeket visszakapva tudom mit kellett volna máshogy csinálni ha feltétlen az lett volna a szándékom, hogy a lány egy legyen a tucat közül. Csakhogy az a Mathias a homály feledésébe merült és jobb is ha ez így marad.
Felnőttem.
Lehet ilyet mondani? Nem, nem hiszem. De tény és való, sokkal érettebbé váltam egykor volt önmagamhoz képest és jó is ez így.
– Jól vagyok, köszönöm. És igen, felvettek, szóval tulajdonképpen azért bizonyára nem annyira elképzelhetetlen, hogy _pont_ itt látsz...
Kiérzem a hangjából az enyhe szarkazmust. Nem, nem gunyoros, inkább kicsit undok és felvágós. Nolám csak! Mikre nem képes London és az atmoszférája!
Nem veszem fel a stílusát, bármennyire is igyekszik lekezelő lenni. Nem tudom ez azért van, mert egyértelműen zavarja a jelenlétem, vagy azért mert még mindig nem tette magát túl rajtam meg a köztünk megesett dolgokon. De hát könyörgöm, ő nem volt képes kompromisszumot vállalni...!
Tehetetlennek érzem magam, mégis inkább átfordítom ezt valami káprázatos lelki nagysággal kérdésbe, ráadásul kedvesbe és bújtatott bókba, hátha ér valamit, de... nem.
A csípős megjegyzése olyan, mintha pofon vágott volna, sőt. Talán egy pofon kellemesebb lenne. Nem mutatom ki a csalódottságomat, de belül azért ott mar, mint a sav. Inkább elfordítom pillantásom róla, az arcáról le a cipőm orrára, mert lehet még attól is több értékelést kapok, mint egykor volt kedvesemtől. A kérdését szinte alig hallom, amit felém intéz. Úgy kell megerőszakolnom a vonásaimat, hogy egy lazának gondolt, de sokkalta feszesebbre sikeredett mosoly keretében pillantsak fel újra a zöldesbarna szempárba, amiben az aranyló pöttyöcskék most is ott játszanak.
- Persze, rendben. Felvettek a Godrikra, szóval mostmár hivatalosan is van rá sansz, hogy sárkánykutató legyek...
Szavaimat kínos csend követi, mert az egyetem említése megint csak felidézi bennem a szakításunk okát. Ráadásul a kezemben szorongatott csokor virág sem épp arról árulkodik mennyire emésztem magam miatta. És kissé frusztrál, hogy azt látja, gondolja, hiszi, már nem számít nekem... 

Furcsa dolgok ezek. Valahogy most, hogy már hónapok teltek el, mióta részese volt az életemnek, hirtelen már tudom nyeregben érezni magam vele szemben. Mert egyébként, azt hiszem, sosem tudtam, és ez nagyon is zavart, és bár tudom, hogy az ember büszkesége hatalmas hiba tud lenni, ha rosszkor, rossz helyen üti fel a fejét, azért pontosan tudom, Mathias hányszor tiport bele az enyémbe. És mindig olyankor, amikor nem vártam volna rá, amikor már azt hittem, hogy na, most majd, most már túl vagyunk ezen is, minden rendben lesz, aztán jött egy kanyar az életünkben, és durr. Mintha el sem indultunk volna ketten együtt sehova. És ez így nem helyes. Mondjon bárki bármit, nem helyes, én pedig minden egyes kísérletemmel, hogy ezt megszüntessem, bizonyára beletiportam szintén az ő büszkeségébe. De ez nem egyensúly. Vagy legalábbis, nem olyan, ami kedvemre való volna. Akkor is tudtam, hogy szakítani a legokosabb dolog, amit tehetünk, és kitartok a döntés mellett most is.

Az ész pont ezt mondja. A szív persze sajog kicsit tőle, de azt hiszem, ez elkerülhetetlen. De most legalább, hogy itt áll előttem, jól esik, hogy tudom helyén kezelni a dolgokat – mi elmúltunk, ez van, ezzel kell megbékélni, és nem tudom elképzelni, hogy barátoknak jobban működnénk, mint párként. Valahogy… hát nem tudom, ugyanaz a kettő, nem? A barátaimtól sem viselem el, ha bíráskodni akarnak felettem, vagy megmondani, mit tegyek és mit ne. Meg hát, én nem is hiszek ebben. Hogy emberek, akiket a fizika láthatatlan, íratlan szabályai egykoron mágnesként vonzottak össze, legyűrhetetlen erővel, tudnának másképp létezni együtt.

Én csak feszengek egy kicsit, de láthatóan őt mintha kellemetlenül érintené minden, amit mondok, én pedig nem tudok bocsánatot kérni érte. Régen is biztos ezt mondtam volna, csak akkor úgy csinált volna, mint aki meg sem hall igazán, mert elképzelt valakinek, akinek a képébe ez nem fér bele. De attól még én csak én maradok. És senki kedvéért nem vagyok hajlandó másképp viselkedni. Nem vagyunk kötelesek egymás életének részesei maradni, ha ez valahogy, valamiért, valakinek nem tetszik.

- Szuper, gratulálok! – őszintén mondom, de komolyan, és nincs szükségem arra, már nincs, hogy a szemembe nézzen közben, de azért nagy nehezen csak sikerül neki nem a cipőjét tanulmányozni helyettem. Nem mintha mondjuk kétségeim lettek volna a felvételijével kapcsolatban, vagy azzal kapcsolatban, hogy ő megnyugszik, amíg nem kerül pontosan oda, ahol lenni akar. Nem olyasmi ez, amit fel akarnék hánytorgatni bárkinek – de azért ez nem olyan jellemvonás, amit célszerű kivetíteni másokra – Remélem pont olyan ott, amilyennek elképzelted – igazán nincs bennem rosszindulat, minek lenne? Én is a saját utamat járom, ennél kevesebbet neki sem kívánok.

Egy részem kíváncsi, hogy vajon miért kellett megállítania, vajon ennyit akart, feltenni ezeket az unalomig ismételt kérdéseket, amit örök életünkben fel fogunk tenni minden valaha volt iskolatársunknak?,  de aztán arra jutok, hogy nem fogok rákérdezni. Én valószínűleg nem álltam volna meg, hogy fecserésszek vele, hiszen valahogy pont így képzeltem volna a beszélgetést, ahogy épp most is történik: megkérdezzük egymástól, hogy vagyunk, aztán kínosan feszengünk, hiszen nincs más mondandónk egymás számára. Én is áthelyezem a súlyt egyik lábamról a másikra, aztán vissza. Nem lehet ebből tulajdonképpen sehogy udvariasan kijönni, úgyhogy azt hiszem, csak túl kell esnünk rajta – Hát… akkor én megyek, épp ebédszünetem van – mondom nagyjából egy levegővel, mintha ez valami rémes dolog lenne – Örülök, hogy találkoztunk. Szia! – mert hát mi mást lehetne mondani? Nem vagyok ugyan benne teljesen biztos, hogy tényleg örültem ennek a találkozásnak, pláne annak a hülye ölelésnek, de így egyszerűbb, mint igazán belegondolni, és hacsak nincs még mondandója, folytatom az utamat a parkon át, elsétálva Mathias mellett.

zene: Love Lockdown


’Emléked folyton át- meg át-
Cikázza az életemet.'

nyomokban káromkodást tartalmazhat!

- Szuper, gratulálok!
Miért ennyire keserűek a szavak? Miért olyanok, mint egy rossz betegségre bevett pirula? Miért érzem úgy, hogy egy mételyként mérgezi a testem a maró válasz? Miért remélem, hogy nem akarta ennyire savanyúra, egyszerűen csak... nem tudja palástolni az érzéseit?
– Remélem pont olyan ott, amilyennek elképzelted.
Érzem, ahogy a szavaiba melegség költözik. Talán rájön ő maga is, mennyire kegyetlenül öldöklő az első megnyilvánulása. Nem, nem a szavakkal van baj, hanem a hangsúllyal. Vagy csak én hallucinálom be a gratuláció mögé bújtatott ellenérzéseket?
Nem, biztosan nem. És bárhogy is, ebbe a szívem azért némiképp belefacsarodik. Azt hittem, azt gondoltam... ostobaság. Merő ostobaság.
Már érzem, hiba volt megállnom, hiba volt megállítanom, hiba volt... felismernem?Hát csak el kellene sétálnunk egymás mellett? Az idők végezetéig? Mennyire szánalmas ez már... Mennyire ostoba... Mennyire.... gyerekes.
- Ühm... hát még nem tudom milyen...Még egy percet nem töltöttem a kampuszon.
Igazából most még a nyarat élvezném ki. Utána úgyis a napjaim nagy részét az órákon töltöm meg az egyetemi életet élem és bőven rá is fogok unni.
Vállat vonok, mintha mindegy lenne a dolog úgy amúgy is. Talán tényleg az. És talán ezt érti félre Banks, mint oly sok mindent velem kapcsolatban. Valahogy ezen sem lepődöm meg. Miért? Hát mert velünk, kettőnkkel, vagyis vele meg velem mindig minden így alakult. Mindig félreértsek, kerülgetések összenézések árulása volt a kapcsolatunk. Valahogy sosem tudtunk dűlőre jutni egymással és olybá tűnik nem lettünk rutinosabbak sem.
Igazából szar ez így, de mit tehetnék?
– Hát… akkor én megyek, épp ebédszünetem van...
Felkapom a fejem a búcsúzkodásszerű mondatkezdetre. Magam sem tudom miért, de nem akarom hogy így, ilyen felemásan, ilyen esetlenül faképnél hagyjon. Nem így akarok egyedül maradni. Nem így aarok emlékezni rá...
– Örülök, hogy találkoztunk. Szia!
A szám kiszárad és tudom, ez csakis a hirtelen félreverő szívem összjátékának hatása. Bassza meg, miért? Miért történik ez velem?
Az idő, mintha lelassulna, ólmos lassúsággal mutatja, ahogy a lány ellép tőlem hátra egy kicsit hogy aztán szépen elfordulva kikerülhessen. Épphogy nem ér hozzám, még csak nem is súrol és mégis... látom a haja lebbenését, érzem a cseresznyeparfüm esszenciáját, látom a szemében megvillanó szomorkás fényt, az ajka szélén megránduló lemondó csalódást... és tudom, hogy ez nem történhet meg velem. Vele. Velünk.
Mi ettől többek vagyunk, jobbak és... bár fáj meg szar, de képtelen vagyok így elmenni bármerre is.
- Clem... várj!
Nem gondolkodom. Szokás szerint nem gondolkodom, mint oly sokszor, ha vele vagyok. Csak ösztönösen megfordulok felé a tengelyem körül és kapok utána a kezemmel. Ujjaim ráakadnak a csuklójára, hogy onnan a tenyerét simíthassam végig.
Az érzéstől liftezni kezd a gyomrom, de tudom, a köztünk lévő kémia nem szűnik meg holmi ostoba vita vagy egyet nem értés miatt. Ahhoz sokkalta több van köztünk, ami ösztönösen nem jöhet már szóba. Nemcsak Lyana miatt, hanem az elvi erők végett sem. Makacs típus ő is, én is. És a testi vonzalom vagy az ostoba vágy nem elegendő. Csöppet sem elegendő, ahogy a mellékelt ábra mutatja.
- Kérlek... Clem... Kérlek.. maradj.
Most újra rápislogok, egyenesen a szemeibe ha rám tekint. Szomorúsággal vegyes levertség uralkodik rajtam, olyan mint ami elfogja az embert egy vesztes csata helyszínén végignézve. Valahogy tudod, hogy életed töredelmei, amik ott terülnek szét előtted, a lábaid előtt, romokban, egykor gyönyörűen, épen és egészségesen pompáztak. És valahol ezt siratod. És valahol ezt érzem, ahogy Clemre pillantok. Tudom, hogy hibáztam, tudom hogy elbasztam, és tudom, lesz ez jobb is, csak idő kell... talán kurva sok idő... de akkor sem akarom ezt. Túl kegyetlen beismerni a vereséget. Hogy még egy normális viszonyt sem tudok kialakítani vagy épp megtartani vele...
- Még mindig én vagyok az, Napsugár...
Olyan halkan nyögöm ki, mintha ki se mondanám. És mire feleszmélek, a kezem elengedi az övét, csak a bizsergés marad a bőrömön és a virágcsokorból egy szél fehér rózsát húzok ki és tartom felé.
- Szeretnél boglárkát?
Újabb szomorú tekintet, mert egy újabb szomorú emlék szomorú újraértelmezése...

Nem is annyira nehéz, mint amilyennek elképzeltem - ha elképzeltem egyáltalán, valahol tudatalatt, hogy milyen lesz majd viszontlátni valamikor az iskolán kívül, itt kinn, a nagybetűs életben (vagy valami olyasmiben). Persze nem készülhettem fel rá igazán, mert fogalmam sem lehetett, hogy mikor, milyen környezetben fog megtörténni. Most viszont szinte már meg is történt, szinte már vége is - és tulajdonképpen inkább megkönnyebbüléssel lépek el tőle, hogy elindulhassak vissza, a szerkesztőség felé, semmint csalódással. A csalódáson már túl vagyunk. És most már azt gondolom, hogy a nehéz részén is. Elsőnek mindig nehezebb elengedni, mint másodjára, vagy harmadjára, és most, hogy már igazán nem tartozunk egymásnak semmivel - szerintem legalábbis - egyáltalán nem is annyira nehéz, mint gondoltam. Csak meg kell ráznom magam egy percre, hogy a valóság visszazökkenjen a megszokott dimenzióiba, és valószínűleg estig nem is fogok arra gondolni, hogy ez megtörtént.

Csak persze... Mathiasszal soha semmi nem lehet ennyire egyszerű.
Nem elég utánam szólnia, pedig valószínű, megálltam volna pusztán azért is, mert megkért rá, de utánam nyúl, megint, mintha legalábbis nem lehetne _nem_hozzámérni_, de hát most már komolyan, és épp csak egy pillanatig villan rá kicsit haragosan a tekintetem, mert hamar értetlenné válik - Mondd, mégis mire várjak...? - nem vagyok igazán indulatos, az értetlenség valamelyest mondjuk mindig indulatossá tesz, legalábbis egy idő után, és vele már rég túl vagyunk azon az időn, amikor még nem bosszantott fel ilyesmi, de most inkább csak nem értem, mégis mit szeretne tőlem. Én nem akarok tőle semmit.

Elenged végül, én elhúzódom, régi játék ez, ismerem unos-unalomig, és úgy kapaszkodom meg a táskám vállpántján, mintha az megmenthetne bármitől, vagy legalábbis semmissé tehetné az érintését. A halk szavakra csak elmosolyodom, inkább szomorúan, mint szarkasztikusan, de valamiért hirtelen derűt érzek. Derűt, mert mióta szakítottunk, megértettem egy-két dolgot, amit korábban képtelen voltam észrevenni, és ezek a dolgok kicsit feloldoztak mindkettőnket a vélt hibáink és sérelmeink alól, mert rájöttem, hogy sokszor az emberek nem szánt szándékkal bántanak meg másokat, egyszerűen csak... nincsenek tudatában annak, mennyit bír el a másik, vagy hogy valami, ami egy ember szerint nem bántó, az a másik szerint nagyon is az...
- És az eszedbe sem jut, hogy éppen ez a baj? - nem akarom letámadni, igazán nincsen bennem most sem harag, sem neheztelés, de míg ő a múltunkba tűnik kapaszkodni, én épp attól szabadulnék. Miért kell felhánytorgatni máris ezt az egészet, amikor még épp csak túl vagyunk rajta? Ha túl vagyunk egyáltalán. És egyáltalán, mire jó ez? Mire, mire, mire? - Nem tartozunk egymásnak semmivel, Mathias. És ez így rendben van.

Nem tudom persze, hogy tényleg rendben van-e. Az viszont biztos, hogy most már lefolyt nem kevés víz a Temzén, most már nem lehet semmit sem visszacsinálni, és most már nem igazán mondhatunk semmit, ami változtatna a történteken, vagy akár rajtunk.
Halkan sóhajtok, és megrázom a fejem. Ez is pont egy ilyen pillanat. Valószínűleg nem azért él ezzel a gesztussal, hogy az én sebeimet feltépje, de tessék: mégis pontosan ezt teszi - Merem feltételezni, hogy nem megbántani akarsz, de azért valahol mégis csak sértő, hogy méltóztatnál lopni nekem egy szál virágot egy valaki másnak szánt csokorból - régen ez biztos sokkal jobban bántott volna, mint most, régen biztos tele lett volna remegéssel nem csak a hangom, de a szívem is, most viszont... most viszont ezek csak tények, tények, amik talán felhívják a figyelmét arra, amire én is rájöttem, és a saját hibáinkból kellett rájönnöm. Néha a legjobb szándékkal is képesek vagyunk sebeket kiosztani. De legalább rajtam ez nem egy új seb. Csak ugyanaz, pepitában, ahogy régen, úgy most is.
- Nem tudom, miért érzed úgy, hogy ennyire próbálkoznod kell. Nem kell.

zene: Love Lockdown


’Emléked folyton át- meg át-
Cikázza az életemet.'

nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Annyira egyszerűnek tűnik minden és mégis olyan rohadt bonyolulttá válik fél pillanat alatt. Nem tudom mi zavar jobban, Clem lehetetlen viselkedése, vagy maga a tudat, hogy elcsesztünk mindent. Pedig alapvetően nem akartam, nem így akartam...
És mégis... itt állunk ő meg én. Nincs már mi, ahogy lehetőségek sem, jövőképek sem és talánok sem. Na jó, talán bennem felmerül jó pár talán és mi lett volna, ha... de semmi értelme ezeken lovagolni már. Ő látványosan nem értékeli a helyzetet, nem örül a találkozásnak s ezt ettől jobban értésemre se tudná adni még ha akarná se. A viselkedése mindent elárul és a visszakérdezése kellően fájó pont ahhoz, hogy felismerjem a tényt... megérdemeltem.
Mert mit várok, mire várjon? Rám? Arra hogy lépjek? Vagy ott hagyjam? Esetleg valami valahogy másképp legyen mint ahogy épp van? Nem lesz így, ezzel pedig csakis én álltatom magam. Álltatom, tudom mert valóban áltatás ez... Tudom, hogy ő fontos nekem, az is marad és hiszem, hogy lehetünk jóban... ha nem is annyira jóban... de jóban. Erre azonban neki is kész kell lennie és minden jel bizonyítja, hogy ez nincs meg.
- És az eszedbe sem jut, hogy éppen ez a baj? Nem tartozunk egymásnak semmivel, Mathias. És ez így rendben van.
Nem tudom mi a drasztikusabb, az ahogy szenvtelenül hozzám vágja a szavakat, vagy hogy ezzel még mindig a szívembe döf. Valahol mélyen bennem a sértett hiúság tombol, de ennek semmi jelét nem adom, hacsak a fancsali ábrázatot mit a szavai váltottak ki ide nem lehet sorolni.
Nem tartozunk egymásnak semmivel.... semmivel... semmivel...
A keserédes utóíz az általa kimondott tényekre ott égeti a torkom. Talán ha nem nyilvános helyen lennénk még reagálnék is, de jelenleg a Hyde parkban, a széllel az arcomon inkább csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség és próbálok túllendülni egykor volt kedvesem maximális elutasításán.
- Merem feltételezni, hogy nem megbántani akarsz, de azért valahol mégis csak sértő, hogy méltóztatnál lopni nekem egy szál virágot egy valaki másnak szánt csokorból
A ’lopni’ szó mellbe vág és csak pislogni meg hápogni vagyok képes. Egyszerre önt el a szégyennel párosuló harag. Egyrészt, sosem loptam. Sosem voltam rászorulva semmi ilyen aljas gaztettre. Világéletemben úriember voltam, legalábbis igyekeztem az lenni hűen a nevemhez és a rangomhoz... még csak heccből sem érdekelt a csínytevés ezen formája. Sosem akartam ártani senkinek... Clemnek sem. És tudom, hogy tudja, ezzel túl ment egy határon. Tudom, hogy sejti, mert ennyire már egész jól ismer, hogy mennyire mélyen a lelkembe gázolt és valahol jogos a kifakadása, mert való igaz, a virág nem neki szánt ajándék. Valahol érzem a haragját és annak helyénvalóságát, de ugyanakkor szörnyen rossz az általa gerjesztett igazságtalanság, amit kivetít rám. Mert ez az.
Csak hebegni és hápogni tudok és konkrétan meg kell erőszakolnom magam, hogy ne gördüljön le ajkaimról valami visszafordíthatatlanul csúnya, amit később úgyis megbánnék. Helyette fújtatok egyet és elpillantok a lány feje mellett valamerre a távolba. Mintha arra sárkányt eregetnének vagy valami hasonló ostoba muglizmust hajtanának végre, de én csak arra koncentrálok hogy a dühöm elpárologjon.
És ehhez kel jó egy perc. Csak aztán pillantok Clem bájos arcába, ami még most is tökéletes.
- Az egész csokrot elvarázsolnám neked, ha ezzel örömet okozhatnék a számodra...
Hozzám vághatná hogy ezzel elkéstem, hogy már unja mindazt ami én vagyok, de talán abból ha van bátorsága rám nézni sejtheti, nem beszélek a levegőbe. Azonban talán ez is csak hiú ábránd marad...
- Nem tudom, miért érzed úgy, hogy ennyire próbálkoznod kell. Nem kell.
Ahogy elhagyja a mondat a száját hirtelen elszalad minden szó és gondolat. A köztünk kerekedő terhes csöndet a madárfütty és a távoli gyermekzsibongás tölti be mindössze.
- Nem kell... - ismerem el szavait csalódottan. - De én akarnék... és akarok.
Elvesztem a hitem lassan mindenben. Abban, hogy jó ötlet volt-e megállni, abban, hogy az ami köztünk volt valóban létezett és abban is, hogy ez a lány valóban az-e mint akinek ismertem. Az a Clem kedves volt, segítőkész és mindemellett páratlanul gyönyörű. Az a Clem örült volna ha felé nyújtok egy virágot és átvarázsolom a kedvenc virágává.
Csakhogy az a Clem valószínű már nem létezik. És ennek én vagyok az oka... kizárólagosan.

Nem értem igazából az egész helyzetet. Nem értem, miért látok haragot átsuhanni az arcán, hiszen ha ez az ösztönös reakciója rám, akkor miért kellett megállítania, akkor miért vesztegelünk még mindig itt? Fordított helyzetben én biztosan nem teszek így. Persze, persze, köszönök neki mindenképpen, hiszen az a minimum, elsétálni valaki mellett, akit ismerünk, egyszerűen csak bunkóság, és bár hazugság lenne azt állítani, hogy egy "hogy vagy" erejéig nem érdekelne, mi újság vele, de azért lehet, hogy inkább ennyit sem kérdeztem volna - öt percben ilyesmire nem lehet őszintén válaszolni, és egyébként is, ez a beszélgetés tulajdonképpen csak olyan, mint megcsúfolása annak, ahogy régen tudtunk beszélgetni. De az már nem jön vissza - és ezt tudni kell elfogadni, nem tudom, Mathias miféle csodát vár, de sebek nem gyógyulnak ilyen hamar, én pedig nem hiszek abban, hogy egészséges lenne folyton a múltba tekinteni. De a múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő, úgyhogy régi szerelmek esetében... azt hiszem, az a normális ha egy efféle fejezetet lezárunk, elzárjuk egy dobozba, amit megtartunk emlékbe, de nem reménykedünk abban, hogy egy dobozba zárt valami gyökeret ereszthet és még nőhet ki belőle valami a jövőben...
Ez butaság.

Nyugalommal konstatálom, hogy nem hogy nem szeretném, ha örömet okozna nekem, de nem is szorulok rá. Ezen már túlvagyunk. Ezen már túlvagyok. Az egyetlen, amit szeretnék tőle, ha nem akarna kapaszkodni valamibe ilyen görcsösen, amibe érdekes, az elmúlt pár hónapban nem kapaszkodott. Ezalatt a pár hónap alatt én végre elengedtem. Erre most megint el kell kezdeni valami ennyire elhibázottat? Ez nem igazságos. Egyáltalán nem az - de én uralkodom magamon annyira, hogy ezt ne vágjam az arcába, mert tulajdonképpen még vitatkozni sincs kedvem azon, mennyire elhibázottak a szándékai, mennyire önző, hogy vélhetőleg holmi bűntudat diktálta engesztelés tört rá most így hirtelen, csak mert szembe merészeltem sétálni vele az utcán. Nincs rá szükségem. Már nincs. És már rég tudom, mennyire naiv is volt azt képzelnem, hogy az a rengeteg dolog, amiben nem értettünk egyet, és az a rengeteg alkalom, amikor képtelenek voltunk megérteni egymást, mert soha nem azt hallotta, amit ténylegesen mondtam, és talán én is így voltam vele; hát, egyszerűen csak naiv dolog volt azt képzelnem, hogy ezek a dolgok nem fognak nagyon hamar kettőnk közé állni.

- De miért? Minek? - kérdezek vissza értetlenül ráncolva a homlokomat - Együtt voltunk, de nem működött, ezek után nem leszünk barátok soha, nem mintha az ellenségemnek kívánnálak, de ha mindezt kizártuk, bizonyára te is belátod, hogy más opció nem marad - biztos van, akinek bejön a "legyünk inkább barátok"-mantra, de valahogy úgy képzelem, inkább olyan esetekben, ahol nem voltak parázs viták, nem volt ilyen mély szakadék, akik szépen lassan inkább rájöttek, hogy nem dúl közöttük ellenállhatatlan erejű szenvedély, bár kedvelik egymást. Olyankor működhet a barátság, biztosan. De szerintem velünk nem - mondom ezt úgy, hogy őszintén kijelenthetem, nem gyűlölöm, nem vetem meg, egy nap majd biztos erősebben élnek bennem a szép emlékek, mint a rosszak, de egyelőre Mathias Montrego inkább egy nagyon fontos lecke, semmint olyasvalaki, akit minden áron meg akarnék tartani az életemben.

zene: Love Lockdown


’Emléked folyton át- meg át-
Cikázza az életemet.'

nyomokban káromkodást tartalmazhat!

Nem érti. Látszik az arcán. Nemcsak a mimikáján, hanem a szemei csillanásában is. Talán jobb is ez így, talán nem kellene érdekelnie. Talán el kellene fogadnom, talán... tovább kellene lépnem. Tudom, ez lenne a helyes, a normális, és voltaképp én tovább is léptem. Az, hogy Lyanával vagyok, hogy minden gondolatom hozzá szalad egyértelművé teszi, ő az igazi. Ellenben Clem azért mégis csal fontos részt foglal el az életemben. Hiába a régmúlt emlékek, hiába az emlékezet, hiába az Izabel iránti olthatatlan szerelmem... mára tudom, mind mennyire nem érnek fel Lyához. Az azonban vitathatatlan, hogy Clem mellett sokat fejlődtem sokat változtam, még ha csak az oly rövid ideig is tartott. Ha a makacs akarás, a rohadt kétségbeesett akarás nem áll közé és közém... közénk... talán minden máshogy alakult volna.
- De miért? Minek?
Az utolsó kérdés ott visszhangzik bennem.
Minek? Minek? Minek?
Számtalan okot fel tudnék sorolni, számtalan okot fel is sorolhatnék mégsem sikerül egyet sem kinyögnöm. Egyszerűen szar ez így tudjuk mindketten. Áltatom magam azzal, hogy változhat ez, de nyilvánvalóan nem. Nyilvánvalóan nem, mert nyilvánvalóan ő még nem tette túl magát rajtam vagy az élete olyan aspektusain, ami hozzám kötődik. Emiatt pedig nem is hibáztathatom, tekintve hogy még rövid idő telt el és ez alatt a rövid idő alatt talán csak az életét hozta egyenesbe vagy közel egyenesbe úgy, ahogy....
- Együtt voltunk, de nem működött, ezek után nem leszünk barátok soha, nem mintha az ellenségemnek kívánnálak, de ha mindezt kizártuk, bizonyára te is belátod, hogy más opció nem marad.
A szavak belém marnak, mint egy ostor. Mélyen a szívembe és oda abba a tátongó űrbe, amit a hiánya okoz. Nem akarom kimutatni mennyire rosszul esik mindez. Nemcsak az, amit mond, hanem ahogy mondja. Egyszerűen rossz elismerni a vereséget és noha közösen állapodtunk meg a végkifejletben, közel sem jó ez a konklúzió. Gondolom persze én voltam a szemében a rossz és mindez a mai napig nem változott, de nem gondolom hogy annyira szörnyen bántam volna vele vagy épp akkora tapló lettem volna, hogy pont ezt és pont így kapjam...
- Én...
Ugyan az ajkaimra feltolulnak a szavak, de gyorsan meg is akadnak. Valahol tudom, hogy nem helyes kimondani őket, bármennyire is szeretném.
Időt kell adnom neki. Teret és helyet. Talán ha több minden lesz az életében, nemcsak a Prófétába való firkálgatás, akkor jobban elfogad. Talán ha megbékél a helyzettel és átértékeli az életét bennem önnön magával, majd átalakul a gondolkodása...
Legalábbis... ezt remélem.
Mit teszek hát? Magyarázkodni nincs értelme. A sajnálatára nem áhítozom. Az elismerése... nem számít. A boldogsága... már nem az én felelősségem. És ezt az utolsót szomorúan veszem tudomásul.
- Sajnálom ha így gondolod. Ha mégis máshogy döntesz egyszer... nos.. akkor tudod hol találsz.
Biccentek egyet felé, jelezve hogy igenis én kitartok az elképzelésem mellett, mint korábban is. Elég csak egy halk nonverbális varázslat elmotyogása és a virág rögtön Clem kedvencévé változik. Valószínű nem értékeli a mozdulatomat, de úgy vélem ez az utolsó utáni alkalom még jár nekem. Szelíden lépek felé, egyenesen előtte állok és a szívem halk félreverésére nem figyelve a lány haját kisimítom a füle mellől, hogy belehelyezzem a hajába a virágot. Hüvelyujjam még egyszer finoman végigsimít az arcélén és úgy figyelem a reakcióját. Kíváncsi vagyok, van-e hatással még rá a közelségem vagy valóban igaz mindaz, amit állít? Érdektelenné vált? Az utolsó pillanatokban én magam hunyom le a szemem kiélvezve a lányhoz tartozó cseresznyevirág illatot, majd hagyom hogy ujjaim elernyedjenek és elengedjék őt.
- Isten veled, Napsugár.
Hangom rekedt és az elköszönés tele van fájdalommal. Nem így akarok rá emlékezni, nem ennyire szomorúan és ellenségesen. Hát vagyok annyira önző hogy rá sem pillantok már, mert félek hogy saját kudarcom és veszteségem tükröződik vissza. Inkább csak elfordulok és nagy néma sóhajjal ajkaimon elindulok, hogy kitaláljak még ma a Hyde parkból, és visszatérjek a valódi szerelemhez.
A múltamat pedig ott a boglárkával a lány hajában hátrahagyom. Újra.

Köszönöm a játékot!