Camden Town

Modest L. Dietricht pennájából



Alig néhány perce London szívétől, a turisták úti céljai közt, a Kings Crosstól egy metrómegállónyira ott dohog a szigetország fővárosának füsttel telt tüdeje tele a város színes, furcsa, különc lakóival, kik közt a megannyi külföldi nem látványosság. A nappali nyüzsgésben nem csak az embereket kell kerülgetned az előrehaladás érdekeben, hanem az utcára kiállított, színes holmikkal megpakolt próbababákat is, melyek záróra után az esti utcákon üvegesen bámulnak az arra tévedtekre és a pubokból haza igyekezőkre. Nappal a turista csorda foglalja el Camden főutcáját és parkját, este a helyi bandák, kik a kocsmákban, sötét sikátorokban bonyolítják üzleteiket. És hogy megfordulnak-e itt varázslók? De meg ám! A Regent's Park és a főutca közti utca egy sikátorában keresd a falból kilógó csapot - de vigyázz, hasra ne ess benne.

dark age



...Véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Az éjszaka a tolvajok barátja. Legalábbis a közhiedelem ezt állítja és végül is nem is tévednek nagyot. Én magam is inkább éjszakai bagoly vagyok mint megrögzött korán kelő és ez több szempontból is kifizetődő. Egyrészt hátrány hogy gyorsabban égetem a gyertyát, ráadásul mindkét végén, de ugyanakkor a kapcsolatrendszerek így épülnek ki nemcsak gyorsan de biztosan is. Szükségem van erre, ha meg akarom erősíteni a pozíciómat, nemcsak Hayes-zel szemben de az összes többi felkapaszkodó alvilági esetében is.
A fiúk napi feladatait kiosztottam két órával ezelőtt a Patkányfészekben és ideje volt mára elhagynom az Abszol út alatt végigfutó biztonságos alagutakat. Megtehettem volna hogy ezt a melót is másra bízom, de a bérgyilkos munkák a saját egyéni privilégiumomat képezték így az összes ezzel kapcsolatos problémát magam kellett megoldjam.
A szerteágazó alagutakban az a jó hogy elvisznek akár a város legtávolabbi pontjaiig. Ezért is választom mindig őket, ha tehetem. Csatornapatány vagyok, talán az is maradok örök életemre...
Ha valamit keresel, ami felettébb illegális akkor azt egy helyen biztosan megtalálod Londonban. Ez a hely pedig nem más, mint Camden. A város legmocskosabb bűzével elárasztott csatornája mentén (ahol képesek a muglik hajóra ülni, frász se érti minek?) megtalálod mindazt ami kell. Egy kis kokó? Megoldjuk! Halloween-i arcmaszk húsvétkor? Nem gond! Ruhanemű mindenféle stílusban? Jó helyen jársz? Peru instant feketepor? Gyere bátran. És persze ha illegális lőfegyver kell, akkor azt is könnyeden beszerezheted itt.
A távcsöves messzelátó puskához a speciális golyók, amiknek nincs sorozatszáma csakugyan itt találhatóak meg. Nemcsak hogy olcsó, de egyenesen egyedi szériás darabok, amik tökéletes kalibrációjuknak köszönhetően úgy mennek át az emberi koponyán, mint a kés a vajon.
Így hozott ide a sors a hűvös esti széllel együtt. Nem tudom, talán északról fúj, minden esetre összébb kényszerülök húzni a kabátomat hogy ne érezzem még a ruha alatt is. Az órámra sandítok, miközben a Camden csatornájának bűzös vize megcsap. Még csak háromnegyed 11. Fiatal az idő.
Pár percet toporgok, körbepillantok. Azúrkék tekintetem fiatalok csoportját látja meg, akik sörrel a kezükben nevetgélnek. Amott áll egy szerelmespár, és smárolnak bár nem tudom hogy van rá ihletésük pont itt... lehet be vannak állva. Erről eszembe jut, hogy nem ártana némi anyagot szereznem. Jók a varázsbájitalok is, amik kiütnek, de a mugliknak is remek poraik vannak erre. Na meg ott a füves cigi...
Kellene egy jó erős füves cigi...
Lábaim önmaguktól indulnak meg. Elhagyom a kivilágított bazársort, eltűnik Camden hívogató felirata és bevetem magam a forgatagba. Három utcasarokkal odébb már nincs akkora tömeg se nyüzsgés és ott állok Palo előtt, akinek a pupillája úgy ki van tágulva mint egy macskának teliholdkor. Lelkesen artikulálva ecseteli hogy a legjobb áruja van, és hogy extrafriss, mert tegnap jött. Vállat vonogatva nézem a portékát. Van itt minden, venezuelai hasis, mexikói kokó, perui joint meg persze egyéb szintetikus kéjdrogok, mint Gina és társai. Pablo vihorászva közli hogy nem illik keverni mert veszélyes is tud lenni de miután lever egy kígyós vízipiát nem igazán figyelek rá. Jó gyerek ő, anno Brazíliából szökött el és kötött ki itt, ami számára az ígéret földje.
- Adj tíz grammot ebből, meg öt doboz füves cigit. Jó darabig nem tervezek Camdenbe jönni.
Bökök a ketaminra, aztán kicsengetem az árát. Ő ajándékba ad pár pirulát, ami szerinte extrahatásos ha bulizni akarnék. Remek.
A kabátom mélyére süllyesztem a cigit és a drogot, majd intek és otthagyom Pablo Ecobart... igen, képes volt ezzel a vezetéknévvel titulálni magát (gondolom kurvabüszke önérzete lehet ) aztán elindulok vissza a találkapontra.
Még bőven van nálam elég pénz hogy vegyek két tár lőszert és ha úgy van akkor egy pisztolyt is. Két nap múlva muszáj kiiktatnom azt a mocsok japán üzletembert. A cél pedig szentesít az eszközt.
Kielőzök egy nagyobb gyerekcsoportot, csupa tizenéves és olybá tűnik az egyik szórakozóhely felé sietnek. Az egyik lány már épp a vacsoráját hányja ki, nem tudni a sok piától vagy a drognak köszönhetően. Nem foglalkozom velük, tekintetem a beszállítómat keresi, de Graves szokás szerint késik. Unottan toporgok és állok be az egyik féloldalt üveggel levédett buszmegálló belső felére. Ha nem ér időben keresnem kell új fegyverlövedék szállítót.
- A faszom.. - morgom magam előtt, de épp hogy csak kimondom és felszökken ajkaimról a pára, megjelenik a sarkon egy vékony alak. De az nem Graves, hanem egy nő. És sietősen pillant hátrafele újra meg újra mintha csak menekülne valami elől. Vagy valaki elől?

See what I’ve become

2000. február vége

„Egy titkot néha úgy lehet a legbiztosabban megőrizni, ha titokban tartjuk, hogy titok.”
Ennek a McDevitt idézetnek az igazságát követve, óvatos sóhajjal léptem át a Mágiaügyi Minisztérium küszöbét. Nagyjából olyan érzés volt ez, mintha az oroszlán barlangjába sétáltam volna, köszönhetően annak a túlbuzgó aurornak – valami Mr. Stick, azt hiszem – aki az országba érkezésem első óráján úgy vallatott, akár egy bűnözőt.
De nem ijesztett meg. Felmentem a megfelelő ügyosztályra, téptem egy sorszámot (már elég későn volt, úgyhogy aznap az utolsót), és egyszerűen megmondtam, hogy farkas vagyok. Hogy mondtam? Sőt. Meg is mutattam. Azt, hogy animágus vagyok. Mágikus farkasalakom lényegében szinte megegyezett azzal a fekete bundájú, szikrázó kék szemű lénnyel, akit a telihold szólított elő belőlem, épp csak azok az apró különbségek nem voltak rajta megfigyelhetőek, amik a vérfarkas bestiális alakját az általános farkastól megkülönböztetik.
Máskülönben nem mondtam nekik újat. A minisztérium egyébként is értesült már fél-hivatalos úton a dologról, mert a Varázs-bűnüldözési főosztály előbb említett, lelkes ügynöke utánakérdezett az orosz hivataloknál, mit lehet rólam tudni, amire bizonyíték is van. Hát ezt. Ez is úgy van, mint a farkasölőfűvel, ha kirakom az ablakba, egy tetszetős cserépbe, némi levendula közé, a kutya sem mondja meg, hogy ezeket az ártalmatlannak tűnő, lila virágokat mire használom. Így működnek az emberek; ne mutasd, hogy valami titok, és akkor észre se veszik. Ha teliholdkor valaki az ágyamban egy altatótól mélyen alvó fekete farkast találna, jó eséllyel azt hinné, az az animágus alakom. Én nem bízok a véletlenre semmit. Bár, ha egy idegen állna az ágyamnál, az semmilyen időpontban nem volna kívánatos helyzet. Főleg, mivel a farkasölő-fű és az erős altató kombinációjától nem valószínű, hogy erre felébrednék. Borzongva fújtam ki a levegőt, s elhessegettem magamtól a gondolatot. Ennek nem sok valószínűsége volt. Hacsak… De nem. Itt nem találnak rám.
Már beesteledett, az utolsó voltam a fogadási idő végén, akivel még tudtak foglalkozni a hivatalban. Aztán csak úgy foglalkozási ártalomból átnéztem a Varázslény-felügyelethez; hogy beköszönjek, bemutatkozzak az ottaniaknak, megnézzem, milyen bestiák vannak átmenetileg éppen az osztályon. Hátha szükségük lesz valamikor egy külsős gyógyítóra. Egész sokáig beszélgettem velük a helyi sárkánypopulációt támadó, különösen agresszív pikkelygombáról. Meg is beszéltünk egy találkozót a rezervátumban, néhány nappal későbbre.
Valahogy nem akaródzott visszamennem a házba, ahová lassacskán teljesen beköltözködtem. Új bútorok, új lakás, új környék… Az egész jelenlegi, alakulóban lévő életemet kicsit ismeretlennek éreztem még. Annyira más volt, annyira elütött az eddigitől, tele idegen dolgokkal. De volt benne sok lehetőség is. Lehettem akárki. Nem kellett, hogy a mindenféle csürhék titkos gyógyítója legyek, nem kellett az ellenséges szervezetek emberei elől rohannom, sem a Falka elől bujkálnom. Itt lehetne normális életem, lehetnék egyszerű, becsületesen dolgozó gyógyító… Magamban úgy gondoltam, ideje hátrahagyni a múltat, és a visszavágyódást. Ideje ezzel a kellemetlen ürességgel, amit mindig éreztem, végre kezdeni valamit.

Betti, a Varázslény-felügyeletis hölgy, aki a legtovább maradt benn velem, felajánlotta, hogy üljünk be valahova és folytassuk a csevegést. A „valahova” nem számított éppen túl nívós helynek, London egy eldugottabb negyedében volt, Camdenben. Csak egy apró kis lyuknak lehetett nevezni, és borzalmas vodkát adtak, de Betti jó társaság volt, a szakmáról is esett szó, de sokat nevetgéltünk is, ez pedig segített elterelni a gondolataimat. Néhány óra múlva ő hazaindult, és én is felkerekedtem.
Az első dolog, amit megéreztem az utcára lépve, az a friss, hóillatú szél volt, ami kellemesen végigsöpört ezen az egyébként igen rossz levegőjű környéken. Mintha egyenesen otthonról jött volna. Nagyot sóhajtottam belőle, a szél irányába fordulva. Furcsa, hogy pont akkor vág az arcomba egy ilyen becsületesebb, az otthonomat idéző téli szélroham, amikor épp eldöntöttem, nem gyászolom tovább.
Emiatt az egyébként nem indokolt mozdulat miatt vettem észre a nagydarab, szőrös alakot, ahogy az utcán bóklászik a hátam mögötti tömegben, fejét forgatva. Elkaptam a tekintetem, és nekivágtam az emberáradatnak. Nagyon hasonlított valakire. Valaki nem kívánatos személyre…
A szívem a torkomban dobogott, sok erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak el hanyatt-homlok. De az nagyon feltűnő lett volna. Én nem követek – nem követhetek – el ilyen hibát, úgyhogy ahelyett sietős, de fegyelmezett léptekkel haladtam a következő sarokig, magamban bosszankodva. Nem lehet, hogy megtalált az Alfa egy fogdmegje, pláne nem ő, ez a drabális, eszetlen bunkó. Mit is keresne itt? Honnan tudhatta volna, hogy én itt leszek? Nem vagyok gyáva, hogy ok nélkül fussak.
Ahogy befordultam, a szemem sarkából hátra lestem a mozdulat közben. Töretlenül mentem tovább, pedig két dolgot is sikerült egy pillantással tisztáznom. Igen, Igor volt az, az orosz Falka egyik összetéveszthetetlenül óriási vadásza, és minden bizonnyal észrevett, mert trampli lépteivel utánam gázolt az emberek között. Ami még rosszabb, látni véltem két másikat is, akiket ugyan nem ismertem fel, de ugyanebbe az irányba és ugyanolyan zord arccal siettek.
Minden az önfegyelmen múlt. Nem rohantam, nem viselkedtem különösen gyanúsan, nem hoppanáltam (annak követésére tudtam, hogy megvannak az eszközeik), csak mentem egyenesen előre, olyan sebességgel, ami még éppen nem kelt gyanút. Próbáltam, legalábbis. Nem vagyok én amatőr, hogy így eláruljam magam, elvégre nem is biztos, hogy látta az arcomat! Ugyanakkor most valahogy jobban hatalmába kerített a pánik, mint korábban, ha így jártam. Mert most nagyon biztos voltam a dolgomban, és nem gondoltam, hogy újra így járhatok.
Nem, ezúttal nem hagyom magam – gondoltam elszántan. A fél kezem a kabátom alatt volt, s még hezitáltam azt illetően, hogy a varázspálcát ragadjam-e meg vele, vagy esetleg azt az aprócska, mugli pisztolyt, ami sikeresen átcsusszant az itteni vámon…
Leszegett állal újabb és újabb sarkon fordultam be, próbálva a népesebb részeken maradni. Úgy gondoltam, a többi ember társasága megvédhet. Volt egy olyan érzésem, hogy talán feltűnésmentesen akarnak rám találni és élve kellek nekik. Vagyis inkább egy reményem. Talán…
Agyam lázasan zakatolt megoldási terveken. Hiába igyekeztem, éreztem, hogy nem maradnak le. Fordulót forduló után tettem, így azért nem volt egyszerű dolguk. Ha a lépteimet hallották is, látni nem láthattak itt, ahol a közvilágítás is erősen foghíjas volt, és gyorsan jöttek az újabb és újabb sarkok. Elkezdtem álcázni magam. Amíg nem láttak, letéptem kabátomról a patentos szőrmeszegélyeket, és fájó szívvel, de hezitálás nélkül hajítottam őket a csatornába. Egy fordulónál, míg nem voltak a közelben muglik, titkos varázspálca-lendítéssel átszíneztem a kabátomat, egy másiknál a cipőm változott át (a magassarkú helyett most egyébként is jobb választásnak tűnt a laposabb csizma). Egy szűkebb sikátorba fordulván apró lángot gyújtottam az útra borult szeméthalom oldalán. Nem vártam meg, vajon tűzre kap-e a kuka tartalma, s üldözőimet vajon feltartja-e. Kivágtam a sikátorból, majd elsiettem egy csoport ténfergő fiatal mellett, akik szerintem nélkülem is különös dolgokat láthattak, akkor se vettek volna észre a tudatmódosító szerek és a cigifüst ködén át, ha előttük változtatom a hajam fűvé. De rájuk tekintettel inkább csak egy egyszerű, varázstalan mozdulattal nyúltam fel, és letéptem a kontyomat tartó hajgumit, majd óvatosan megingattam a fejem, hogy a hajam kibomoljon.
Az ezt követő elágazásnál két nagyobb utcakövet bűvöltem meg, hogy kocogjanak a lépéseim ritmusában, de épp az ellentétes irányba, mint amerre én tartottam.
Óvintézkedéseim nagyjából átalakították a külsőmet, és talán elterelték a sarkamban lévőket, de még mindig nem voltam magammal megelégedve. Ha a trükkjeim ellenére valamelyikük mégis a helyes irányba fordul, a termetem alapján talán kiszúr, amint az utcán sietek. Nem bírtam ki, hogy kezdő módjára hátra ne pillantsak, vajon ez-e a helyzet, de úgy tűnt, üldözőim vagy elkeveredtek, vagy lemaradtak egy kicsivel jobban.
Ezen a ponton, bár biztos nem lehettem, újabb felismerésre jutottam. Meg kell állnom, és valami olyat csinálnom, ami rám egyáltalán nem jellemző. Hogy meg se forduljon a fejükben, hogy én lehetek. Láttam, hogy valaki áll a buszmegállóban, ami elég félreeső volt, elég sötét is, talán a busz is jár még… Önkéntelenül arra vitt a lábam, s a férfi mellé érve már azt is tudtam, mit teszek. Igor elég jól ismer, tudja, hogy nem dohányzom, hátha…
- Bocs, ne haragudj, van egy cigid? – kérdeztem a lehető leglazábban és lehengerlően, majd egy kecses mozdulattal nekivetettem hátamat a megálló oszlopának. A szemben lévő üvegfalra pillantottam, hátha saját, visszatetsző arcom mellett, a tükröződő árnyak közt meglátom, vajon felbukkannak-e a sarkon az utánam koslató alakok. Aztán futólag visszanéztem a férfire, aki itt ácsorgott. Kicsit felfelé kell emelnem tekintetem, mert egy igen magas, másodszorra tanulmányozva nem egy ártatlannak tűnő fickóról volt szó. Küldtem felé egy lehengerlő félmosolyt, és a kezemet nyújtottam, hátha szerencsém lesz vele. Fél szemem közben újra az üvegfalon homályosan tükröződő múltamra tévedt, ami attól tartok, bárhogy menekülök is előle, újra és újra rám talál…

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Talán máris megkönnyíthetném azzal a dolgom, hogy felszívok egy csíkot. Vonzó már maga a gondolat is, noha a mugli drogok sosem voltak a nagy kedvenceim. Ha nem volt olykor pénzem elég, persze az is jobb a semminél, de a drága lángnyelv mégis jobb a szervezetnek és ott vannak a halálos koktélok, amiket a Soho bárjaiban kevernek.
Már csak a gondolatra is számban érzem a Mérges Csók ízét. Speciális elegy, amiben állítólag van némi borókabogyó és mellé szalamandra vér. Persze a recept titkos, de jobban üt mint bármilyen heroin és ketamin egyben. Még ezeknél a szintetikus mugli drogoknál is hatásosabb...
Na jó azért a bitangerős kubai füves cigi sem megvetendő. Igazából elég lenne az ötből az egyik dobozt megbontanom míg várok, de mégse akarom a bizniszt félig bemókolva lebonyolítani. Észnél kellene maradnom, pláne mert alig negyvennyolc óra múlva sok függ ettől a szállítmánytól.
Újra az órámra pillantok. Nem szokott Graves ennyit kérni. Valami itt nincs rendben, érzem...
A nyakamban lévő medál lassan elnehezül. Tudom mit jelent ez... nem sok jót. Sophie mindig vigyázott rám, mindig óvatos volt és mindig a külső intuíciókra hallgatott. Számtalanszor intett engem is erre, de mivel én a vakmerőbbek közt is első voltam, igazi griffendéles, ezért bűvölte meg egyedi mágiával a medált. Az eredmény ugyan körültekintőbbé tett, de belátóbbá közel sem.
Az üveg beszűrődő fényén át pillantok fel a közeledő nőalakra. Fura, mert még az előbb magassarkúk kopogása hangzott fel mostanra már mindez tovaszállt. Távolabbról mintha az alakja is másabb lett volna, de lehet csak a kibontott hajzuhatag teszi...
Azúrkék szemeim őt figyelik, miközben úgy tűnik csal elsétál mellettem...
Szép nő. Karakteres.
Ez már elsőre kitűnik. Szinte várom is hogy a tekintetünk találkozása után szimplán tovább álljon. Pont ugyanebben a percben tudom azt is, Graves felültetett. Igazából bosszantania kellene a dolognak, mégse érdekel. Van valami ennek a nőnek a pillantásában, ami miatt nem bánom hogy itt vesztegeltem és Pablonál voltam elkölteni a pénzem.
Elég egy villanásra elszakítsam tőle a tekintetem, látom hogy amerről jött az utca túlfelében megjelent egy majd két fickó is. Gondolom őt követik, mert esélyesen nem jó kislány.
Ha nem így lenne, már rég megerőszakolták volna a sikátorban, ahonnan kisasszézott.
Unottan figyelem, ahogy a gorillák tétován megállnak. Az egyik kopasz fején megcsillannak a fények.
A lány ügyesen álcázta magát, eddig. De még közel vannak és még forró a talaj.
- Bocs, ne haragudj, van egy cigid?
Úgy fordulok felé, mintha beszélő futkárt látnék. A kérdés talán hihetném hogy nem tudom ki feléhangzik el, csakhogy rajtam kívül kurvára nincs senki más ebben a nyamvadt buszmegállóban. Tőlünk három méterre csak egy szakadr csöves hugyozza oldalba a házfalat, gondolom nem épp őt akarja ilyen távolságról lelejmolni hanem engem. Pont engem.
A szemöldököm felszalad. Kérdőn.
Nem vagyok hős lovag. Kurvára nem. Semmi szükségem arra, hogy két nappal egy fontos biznisz előtt kockáztassam a testi épségem. Miért? Egy nőért? Egy hálás numeráért ha sikerül leráznom neki a két félkegyelműt? Talán... mert persze semmire nincs garancia.
Nem. Én ettől sokkalta önzőbb vagyok. Találja csak fel magát, végtére is az evolúció se kegyes. Még a nyomorult muglikhoz se. Ezért találták fel a tüzet, majd gépiesítettek és lám, mára autókkal szaladgálnak és repülőgépekkel szelik az eget. A farkastörvények előnyt is adhatnak, nemcsak hátrányt jelenthetnek...
De ettől még lehetnék jó fej. A kurva medál persze Sophie hangjával azt súgja, legyek kedves. Hát hogyne. Hogy megint az én kontómra érezze jól magát valaki... Remek...
Magamban morgok egy sort, és jó pár értékes perc után nyúlok csak a zsebembe. Rögtön kitapintom a zsakóm tértágított belsejében az egyik dobozt. Egyetlen elegáns mozdulattal tépem fel és nyújtom a nő felé.
- Remélem tudod, hogy nincs ingyen. Mindennek ára van, aranyom.
A jelzőt szándékosan nyomom meg és a csábos félmosolyának nem dőlök be. Tudom mire megy ki a játék. Ismerem az ilyesféle cédákat. Keresi a fogást, a gyenge pontot hogy azt kihasználva bevigye a sajátos kis találatait. S talán még meg is fűzhetne... talán... ha van elég ügyes. De vajon van elég ügyes?

See what I’ve become

2000. február vége

A múlt utolér. Mindig, törvényszerűen. Persze nem mindig ugyanabban a formában, de az ember nem kezdhet új lapot anélkül, hogy ne találkozna a régi oldalakra vésett betűkkel halvány barázdáival, melyeket a penna erősen szántó hegye átnyomott a következő papírra is.
Az üvegben visszatetszenek a sarkon kibukkanó sötét alakok. Még véletlenül sem fordulok hátra, ahelyett sűrű, fekete hajam hullámai alá húzódok, amennyire lehet, hogy az arcomat elrejtsem a gyér világítás elől. Magamra kényszerítem a nyugodt, egyenletes légzést, próbálva úgy tenni, mint aki nem most sietett (mert egy nő sosem futkos, csak méltóságteljesen siet!) keresztül fél Londonon. A szakadtabbik felén. Hogy belebotoljon ebbe a mogorva fickóba...
Látom, hogy szánt szándékkal kellemetlenkedik. Húzza az időt, tudom, gondolom látta, hogy tőlem szokatlan módon milyen amatőrként menekülök. Igen, ami azt illeti, kissé szétcsúsztam...
Igor meg a sleppje, úgy tűnik, legalább megtorpannak, míg kevéske eszük kitalálja, hogyan tovább. A másik irányban is mozgás támad, gondolom, azon tanakodnak, merre induljanak, felénk, vagy a túlsó oldali emberalakok irányába menjenek. Onnan azt azért még nem látják, hogy ki kicsoda. Ha szerencsénk van, szétválnak. Minden esetre, míg ezt ők eldöntik, addig a férfi velem szemben egy olyan lassú mozdulattal veszi elő a cigisdobozt, ami még egy mugli akciófilmnek is a díszére válna.
- Remélem tudod, hogy nincs ingyen. Mindennek ára van, aranyom.
Rámeredek a fickóra, majd a néhány sornyi fehér, szedett-vedett tekercsre. Érzékeny orromat egzotikus aroma csapja meg. Ó, bozsevoj! Nem is tudom, mire számítottam. Visszaemeltem tekintetem a másikra, de már nem próbáltam kedvesnek tűnni.
- Nehéz az élet, mi? - kérdezem kissé bosszús tekintettel. Látta, hogy bajban vagyok. Látta, hogy megjelennek az üldözőim a sarkon. Nem ostoba tekintettel néz rám, szerinte még azt is kikövetkeztette, hogy meglapulni próbálok. Egy cigit se volt képes megelőlegezni anélkül, hogy azonnal ne tájékoztatna a tartozásomról. Megforgatom a szemem, s közben azon gondolkodom, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és az ilyen apróságok, mint az, hogy nem előlegez meg az ember bizalmat a másiknak, s nem fektet belé jóakaratot, mert azt várja, hogy nem kapja vissza, tulajdonképp önbeteljesítő jóslat. Milyen szomorú, hogy talán ezek a semmiségnek tűnő dolgok határozzák meg az ember egész életének kimenetelét, a pályája ívét, azt, hogy milyen bajt idéz önmaga fejére épp azzal, amivel azt elkerülni próbálja... Vajon én mivel érdemeltem ki az örökös üldöztetést?
Újra a férfi borostás, ravasz arcára vetem a pillantásom, mely már nem mosolygós, nem lehengerlő, nem hízelgő, sem semmi ilyesmi. Már csak üres nézés. Igazából szinte nem is látom a fickót, hátrafelé fülelek - hallgatom Igor közeledő, senki máséval össze nem téveszthető medve-lépteit. Reménytelenül fújom ki a levegőt
- Mindennek, bizony. És ez többe fog kerülni, mint egy szál vacak cigi - mondom halkan. Magamat is meglepem vele, hogy a hangom kevesebb rémületet és több fásultságot tartalmaz. Már megint ez történik, és én már belefáradtam. Semmi kedvem tovább rohanni, nem is igazán tudok, és nincs is értelme.
Azon gondolkodom, hogy a másik mugli-e, vagy varázsló. Árulkodó nyomot így hirtelen nem veszek észre. Kabát alatti kezem újfent hezitál - pálca vagy a kis revolver? Megszegjem a Titokvédelmi törvényt, vagy a mugli rendet zavarjam meg? Ezt még ráérek eldönteni. Nézzük, Igor mit akar. Az időhúzás jól bevált, a léptek már közvetlenül mögöttünk döngnek.
Felszegem az állam, próbálok nem oda nézni, az arcommal még jobban elfordulni. Még van egy halvány reményem, hogy tovább halad. De a fejem fölül reszelős, morgós szavak zúdulnak.
- Ejnye-bejnye doktorka, rádszáll kis brit nyikhaj? Akarod Igor segít levakarni muglicska? - Igor angolul beszél, gúnyosan és főleg borzalmasan darabos, orosz akcentussal, amivel engem egy pillanat alatt a plafonra lehet küldeni. Meg aztán, a legjobb védekezés...
- Te ostoba barbár, annyi eszed sincs, hogy rendesen beszélj! - förmedtem rá jeges dühvel, s hirtelen hátraperdültem. Jó jel, hogy Igor ekkor megtorpan, nem rémülten ugyan, de azért látszik, hogy azonnal óvatsabbá válik. A kezem még mindig a kabát bő redői között rejtőzik, nyitvahagyván a dilemmát, vajon melyik fegyverrel próbáljak meg védekezni, ha a szükség úgy hozza. Igor se mutatja még, mi mellett dönt, de tudom, csak idő kérdése, hogy kiderüljön.
Nem akarom, hogy olyan is kereszttűzbe kerüljön, akinek semmi köze az egészhez (még akkor is, ha határozottan nem egy úriemberről van szó), de attól tartottam, Igor viszont épp az ellenkező esetben lelné örömét. SZámukra jó szórakozás belekeverni olyanokat, akiknek nem feltétlenül kellene. Idegesen pillantottam szemem sarkából a cigijét annyira féltő fickó felé, és azon gondolkodtam, mi olyat mondhatnék vagy tehetnék, ami javítana a helyzeten. Ő adja az ötletet, az ő taktikájához folyamodva az időhúzás mellett döntök:
- Még a te fafejed is fel kellene fogja, hogy nem szándékozok több időt fecsérelni rátok, Igor. Mégis mit akartok tőlem ezek után? - kérdezem, ugyan oroszul, de a hanghordozásomból és az elhangzó kemény "nyet"-ből a fickó talán elérti a lényeget.

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Tény és való, szar dolog menekülni. Nem fedi homály azokat az időket, mikor én magam kényszerültem erre. Persze, manapság is előfordul hogy muszáj kreatívan olajra lépnem. Mint mondjuk legutóbb Amerikában. A Szilkánra kicsit hevesebben dobban meg a szívem. Hát igen, egy ereklye birtoklása azért mégis csak örömmel tölti el az embert, de az ereklye birtoklása, amit fél életeden át kutattál még sokkal inkább.
Talán valahol mélyen valóban sajnálom a nőt. Nem könnyű ez az élet. Fogalmam sincs kicsoda, mit csinál és azt is hogy, vagy hogy mi a frászt ártott ezeknek a tuskóknak. De az biztos, hogy folyton folyvást a hátad mögé pislogni közben pedig előre menni hogy ne ütközz bele senkibe... hát nem jó élet. Ettől viszont én kedvesebb nem leszek. Miért is lennék? A szánakozás eddig sosem segített senkinek. Csak puhányok és a bénák hagyják el magukat. Ha ő életerős kikaparja a szemét a másiknak szarva bele mi lesz aztán. Az élet, az igazi élet, ösztön. Ősi és elemi. Az erő pedig társulhat ravaszsággal, fortéllyal, okossággal, szóval én nem írnám le elsőre ezt a csajt. Annál is inkább, hisz volt mersze megszólítani engem.
Feszes kis mosolyjal tartom neki a dobozt. A fehér szálak szép sorjában kandikálnak ki, arra várva, hogy kivegyen közülük egyet. Már az illatuk innen is erős, nem hogy elszívva.
Nem kellene cigiznem. Nem kellene erőltetnem ezt csak otthon, Garden Lodge-ban... de az aroma kísértése nagy.
Így mikor a csaj kivesz egy szálat némi hezitálás után én is a saját ajkaim közé akasztok egyet. A cigisdobozt visszarejtem a zsebembe, s míg a mozdulatsorban előhúzok egy öngyújtót figyelem a fickókat, akik döntenek az út távolabbi végében. Felénk jönnek. Ajjj, ajj.
Eszembe villan hogy illene segítenem. Végtére is a cigivel azt tettem, mondhatni, de láthatóan nem ért célt.
- Nehéz az élet, mi?
Ajkaim feszesen gunyoros mosolyra húzódnak. Tudom hogy nem tetszik neki a köszönésem, de hát a nyitányt ő kezdte, én csak alkalmazkodom. Miközben tűzzel kínálom válaszolok is neki.
- De még mennyire...
Ha úgy vesszük túléltem egy kurvaritka mérgezést Hayes jóvoltából, aminek köszönhetően O’Mara adósa maradok kb életem végéig. Szóval ja, kurvára nehéz az élet. És kibaszottul megérdemlem ezt a cigit én is.
Figyelem ahogy a nő cigarettája vége felparázslik. A gyér fényben kiveszem a rám vetülő szemét, ami lágyan csillog. Magam is lekövetem a dolgot és hosszan szívom be majd fújom ki a füstöt. Mennyei.
- Mindennek, bizony. És ez többe fog kerülni, mint egy szál vacak cigi
Elvigyorodom. A mosolyom sokszor mondják hogy sármos, de most valóban lehengerlőnek is szánom. Nem tudom mi fog meg, a nő pesszimizmusa vagy a realitása? Eddig mindig olyanokkal akadtam össze jobbára, akik szeretik álomvilágokba ringatni magukat. Kevés az, aki nyersen őszinte és a földön jár két lábbal.
- A társaságom még drágább...
Figyelem, ahogy a fickó közeledik. Már nincs messze talán három négy méterre lehet. Innen már kiveheti a lány vonásai mellett az én arcomat is. Hiába vezetem a tekintetem a túlsó oldalra, nem hallom az elkésett pukkanást a sikátorból, szóval most már szinte biztos, hogy Graves nem jön el. Valószínű befürdött egy biznisszel, mást nem tudok elképzelni. Ergo megszívtam. Még egy utolsó slukkot szívok a cigiből, aztán lazán eldobom. Nem bajlódok az eloltásával.
Szeretem a hirtelenséget, na meg azt hogy a másik nem számít arra, mit is teszek. A lány sem gondolhatja, hogy határozottan ragadom meg a karját és perdülök meg vele. Így ő kerül szembe a fickóval, ami talán hátrány, de mivel közelebb lépek felé már újra takarásba van az arca. Centikre hajolok hozzá. Talán a fű kezdődő hatása a szervezetemben hajt, vagy csak a bosszúság, amiért az estém szarul alakult, de végül úgy döntök kihasználom a helyzetet. Ha másért nem, hát a lány hálás lehet.
- Ne mondj semmit...
Szinte súgom neki, aztán szenvedélyesen megcsókolom. Egyik kezem látványosan a hajába túr de nem hátrafelé simítom fürtjeit hanem magam felé húzom, mint egyfajta kendőt, hogy még inkább takarja árulkodó arcélét. A másik ellenben nem a nő formás testét tapizza, hanem a kabátzsebemben lévő pálcát ragadja meg. Nem a nőt célom elkábítani, hanem ezt a patkányt, aki nem hagyja békén. Olyan vagyok, ez is talán a dohánynak köszönhetően, mint a dacos kisgyerek.
Ő már az én játékszerem, kopj le te barom...
Na persze, semmi nem ennyire egyszerű. Ahogy felcsendül mögöttünk a darabos orosz akcentussal megáldott angol, elhúzódom a lánytól és látványosan az égre emelem a tekintetem. Felsóhajtok lemondóan. Hát... ez se jött be. Faszom. Pedig máskor mindig működik.
- Te ostoba barbár, annyi eszed sincs, hogy rendesen beszélj!
A hirtelen felszökő felcsattanásra nehezen állom meg, hogy ne röhögjem el magam hangosan. Úgy kell viaskodnom önmagammal. Elengedem a lány éjbarna fürtjeit és miután eddig nem most picit hátrébb lépek tőle. Mindössze fél lépéssel, hogy ha akar neki eshessen.
- Még a te fafejed is fel kellene fogja, hogy nem szándékozok több időt fecsérelni rátok, Igor. Mégis mit akartok tőlem ezek után?
- Azt hiszem, kár rájuk a szó. Ezektől egy troll is okosabb.
Igazából nem tudom kinek is mondom ezt. A lánynak nyomatékosítom, hogy kurvára fölösleges ezekkel vitáznia, vagy csak magamban jutok dűlőre, hogy jobb ha a tettek mezejére lép az ember. Mondjuk az is tény, hogy egy troll elsétált volna mellettünk szóval ezekbe valami alap intelligencia szorult.
- Stupor!
A pálcámból a jól ismert átok reppen és a hústorony összecsuklik előttünk. Halkan puffan a földön én pedig megfogom a lány kezét mielőtt belerúgnék egyet a dagat Igornak nevezett baromba.
- Beszoptad, mert nem vagyok mugli.
Ravaszt mosolyt villantva nézek a lányra. Oké egy elintézve, de már lohol is az összes többi felénk. Le kell őket rázni, mégpedig sürgősen. Ha nem tesszük, akkor vagy a golyók közt húzhatjuk a nyakunkat vagy az átkok fognak a fejünk felett sziporkázni. Utálom magam, hogy az utolsó perui instant feketeporomat is elhasználtam és nem szereztem be újat. Kurva nagy hiba.
- Bízz bennem. Gyere!
Mondom neki és húzni kezdem magam után. Amint kiérünk a buszmegálló üvegbúrája alól az eső lágy cseppjeit érzem meg az arcomon. Fél szemmel sandítok csak hátra, miközben pálcámat újabb varázslatra lendítem. Ezúttal nem a felénk közeledőket célzom meg hanem a nőt, akinek a kezét szorosan fogom a csuklójánál fogva ha máshogy nem is.
- Umbra!
Halkan motyogom magam elé, mire a pálcából előtörő lágy fénynyaláb sötét feketeséggel vonja körbe a lányt és általa engem. Sokszor alkamazott bűbáj ez is, és jó pár forró helyzetből megmentett, de közel sem annyira hatásos mint a sötétségpor. Mindegy... addig míg az egyik sikátorban egy kiábrándító bűbájjal kivárunk pont elég lesz.
- Most pedig, futás!
Közlöm, mert amint a sötétség felhője jótékonyan homályba fedi a fél utcát futásra gerjeszti követőinket. Így hát megragadva a lány kezét én is rohanni kezdek hogy ne veszítsünk sok előnyt. Az első sikátornál pedig váratlanul befordulok és magam után húzom lendületből a valódi üldözöttet.

See what I’ve become

2000. február vége

A fehér kis tekercset elgondolkodva forgatom meg. Jól illik a vékony, kecses ujjak és a sötétbordó, fényesre lakkozott körmök közé. Bizonytalankodni nem szoktam, így azt az időt, amit a hogyan tovább kigondolásával töltök, inkább az óvatos megfontolás számlájára írom. Tekintetem a cigaretta és a férfi között ingázik. A csomagolásból nem derül ki, mi is a tartalom, de a szimatom nem szokott csalni. Felismerem a trükkös cigit, ha elém kerül. És ha feltekintek a másik kék szemeibe, ravasz huncutsággal felfelé görbülő vonásaira, ugyanez az érzés fog el.
De ez a nap már elindult a lejtőn, úgyhogy lassan a fényes, kék lángba tartom a cigi végét. A papír és a benne szorosra préselt mindenféle egyéb dolog mélyvörös izzásba kap. Füst tekeredik fel kettőnk között, a kék íriszek nagyjából úgy ütnek át rajta, mint az előbb az öngyújtó lángjának fénye.
Szerencsémre ő eléggé belefeledkezik a tudatmódosító gomolygásba. Magabiztos rutint fedezek fel a mozdulataiban. Talán nem veszi úgy eszét a trükkös cigi, mint nekem venné, ha tényleg beleszívnék, de óvatos vagyok, ráadásul a hátam mögött döngő léptek figyelmeztetnek; jobb, ha józan maradok.
- A társaságom még drágább... - mondja, én pedig mélyen a szemébe nézek, felvonom fél szemöldököm és anélkül, hogy megperzselném vele magam, fél kezemben újra megforgatom a most már izzó végű tekercset. Közben elmosolyodom. Nincs itt önbizalomhiány, az már egyszer biztos. Vagy ha van, azt a füst ügyesen kitölti. Mindenesetre inkább nem mondok semmit. Lehet, hogy neki is sokba fog kerülni a velem való találkozás. De minden elhangzó szavával egyre kevésbé érzem úgy, hogy egy ártatlant kevertem bele az ügyembe véletlenül.
Az eldobott csikk fényes ívet húz, míg a betonba nem csapódik, majd apró, parázsló szikrák törnek le belőle minden egyes pattanásnál. Hajam és a kezemben tartott cigi szürke füstfátylának rejteke alól elgondolkodva figyelem, ahogy még pislákol keveset, mielőtt kialszik az esőmosta aszfalton. Nem nézek fel, de nem is szükséges ahhoz, hogy tudjam, mindjárt mellénk érnek a medveléptek. Arra az esély, hogy mindjárt fellélegezhetek, legalább annyi, mint arra, hogy beüt a katasztrófa.Újfent belenézek a másik kissé füstködös, kék íriszébe. Az arcom nem nagyon mutatja, de a tekintetem sok mindent üzen, talán akkor is, ha nem akarom. Csak nagyon enyhén remeg meg a kezem. Mintha a másik szemének tükrén is látnék valamit, amit egy pillanatig még nem tudok hova tenni...
Aztán megpördült körülöttem a világ. A környezetem, az üvegben visszatetsző, közeledő sötét alak, a levegőben gomolygó szürke füst, a közvilágítás sápadt fénye és az általa vetett csillanások és árnyékok mind-mind egy hosszú, összemosódott csíkká nyúlnak. Egyedül a másik marad kristálytiszta és éles.
- Ne mondj semmit... - A halk szavak  előre figyelmeztetnétek, de már az iménti pördülés is elérte azt a hatást, hogy csendben maradjak.
Az egész nyavalyás életem ugyanúgy lengedezik, ugyanúgy állandóan imbolyog és forog, és kiszámíthatatlan, mint az imént ez a füstös, félhomályos világ volt körülöttem. Most pedig hirtelen megakasztott egy erős kéz és egy nagyon is stabil, határozott csók.
Nem szokásom átadni az irányítást. Nem, határozottan nem, de olyan jó volt, hogy helyettem egy kicsit más irányította a helyzetet. Biztos a fű volt az oka, de nem is tiltakoztam - az is lehet, hogy átláttam valamennyire, mi a terve. Nem húzódtam el, hanem hagytam, hadd vezessen, és rábíztam, mi történik ezután. Hozzásimultam, próbáltam elveszni a nagy karok között, s mélyre bújni az árnyékában meg a felborzolt tincseim között. Éreztem, hogy a másik keze valahol máshol jár, és csak reménykedni tudtam benne, hogy bármi után is kutakodik, azt nem ellenem használja.
De ez a körbefordulás kockázatos volt, és így is lebuktunk. Nem is tudom, küldjek-e felé egy helytelenítő pillantást, elvégre talán segíteni akart... Bár egyben rögtön az árát is elkérte. Azért finoman eltolom magamtól, tenyerem a mellkasára simul, közben ujjai közül kisiklanak hullámos tincseim. Csak egy halk lélegzetvételbe kerül, hogy rendezzem soraimat, és egy utolsó, kutató pillantásba  a másik fagyos, kék szemeinek mélyére irányulva.
Minekutána kiosztottam Igort, a másik keményen közbeszól. Nem vagyok benne biztos, hogy Igor ismeri az "okosabb" szót, de a trollt biztosan. Halk prüszköléssel fojtom vissza gúnyos nevetésem, s közben hálát adok a sorsnak, hogy nagy eséllyel egy varázsló társaságába kevert. Bár elsőre nem mondtam volna meg, a mi fajtánk más tudatmódosítókkal él, mint egy doboz mugli füves cigi, de úgy tűnik, fél lábbal ő is a varázstalan világban jár.
Olyan gyorsan ránt pálcát, hogy nem is tudom szememmel követni a mozdulatot. Igor úgy vágódik el, hogy azt szerintem két sarokkal arrébb is hallani lehet, esélye se volt válaszolni. Megtetézi ezt egy vadállatias hördüléssel, ami kétség kívül az összes jelenlévő figyelmét magára tereli. Tehát lényegében egy helyére rögtön két másik fog állni, ha nem lépünk gyorsan valamit.
- Kösz. Jó válasz - sóhajtom kissé bosszúsan, míg Igor nyála meg némi vére elárasztja a betont, aztán a másik felé pillantok.  Szép átok volt, de most még nagyobb slamasztikába kerültünk...  Ravasz mosolya mégis kicsal belőlem egy fancsali mosolyt és egy biccentést, valamiféle elismerésképp. Valahol mókás, hogy az előbb még árakat emlegetett, most pedig hogy feldobta, hogy hős megmentőt játszhat. Nem mintha megmentésre szoruló virágszál volnék, de tény és való, jól jött az erősítés. Mikor nem jön az jól?
- Beszoptad, mert nem vagyok mugli.
- Nagyszerű - fújom levegősen, és hátrapillantok, mert már nagyjából mindegy, a többiek látják-e az arcom, vagy sem. Teszem mindezt olyan szúrós szemmel, hogy az talán megtorpanthatná őket. A pálca már nekem is a kezemben, legalább most már nem kell a Titokvédelmen aggódnom. Csak a két másik fafejű miatt, akik oroszul szitkozódva rohannak felénk.
Elárasztanak a gondolatok és tervek, hogy hogyan fogom én ezt megúszni, hogy tudom meg tőlük, hogy találtak rám és mit akarnak tőlem. Egyik hajmeresztőbb a másiknál, de már emelem a pálcám, mert úgy érzem, úgyis gyorsabbak nálam, ekkor azonban a másik kezemre erős ujjak kulcsolódnak.
Kézen fog? Elképedtem. Tudom, vészhelyzet van, de legutoljára öt éves koromban fogtak kézen. Engem sosem kellett vezetgetni. Nem vagyok az a hercegnő típus, aki a hős megmentőre vár. Magam döntöttem el, merre menjek, hogyan meneküljek vagy épp küzdjek... Igaz, nem jutottam egyről a kettőre vele, hiszen újra meg újra ugyanott találtam magam.
- Bízz bennem. Gyere!
- Hogyne... -bököm, de a másik úgy húz-von maga után mintha óvodások volnánk, és a folyosón rohangálnánk. Nyilván a tudatmódosító füst az oka, hogy ez jut eszembe, íg próbálom összeszedni épkézláb józan eszem. Ami nehezen megy. Bízzak meg egy ilyen alakban? Bízzak meg benne, akit most látok először, aki lényegében durván lekapott, feltételezve, hogy mindent jó szándékból cselekszik? Az első mondata az volt hozzám, hogy mindennek ára van... Tőlem szokatlan módon mégis hagytam, hogy az erős, kemény kéz vezessen, s azon gondolkodom, vajon mi lesz az ára ennek a bizalomnak, amit említett. Bizonyára nem olcsó.
Szinte közvetlenül ekkor a pálcája hegye felém fordul. Nem vagyok az a szívbajos, sem az a sikítós típus. Kinek is sivalkodnék, jó ideje csak magamra számíthatok. Bár nem látok rá logikát, miért fordulna hirtelen ellenem, de megpróbálom eltépni tőle magam, s közben másik kezem már emeli a pálcát. A csuklómon mintha bilincs feszülne, a kőkemény szorítás nem lazul. Mielőtt én elmondanám a védekező varázslatom, ő rám olvassa a sötét felhőt.
- Most pedig, futás!
- Egy nő sosem futkos, csak... - Ezt gondolom megint a trükkös füst mondatja velem (vagy háborgó büszkeségem), de bennem akad a szó, ahogy a másik újból magával ránt. Kénytelen vagyok felvenni a tempót, s utána "sietni", de szerencsére nem sokáig, csak az első sikátorig.
Nem látszik belőlünk semmi, csak a fekete füstfelleg, ami azonban túl árulkodó.
- Umbra pulsum! - Szinte csak tátogom, s az első szavak még el sem halnak, máris új varázslatra lendítem pálcám. A kiábrándító bűbáj működésbe lépése előtt egy villanásnyi időre megpillantom a másik huncut szempárját. Most eszembe jut, hogy az én morc hősöm Igort hamarabb elintézte, minthogy megtudjam tőle, mit akarnak tőlem. És ha már úgy is erre fog elrohanni az a két másik, talán az egyikből kiszedhetném a választ a kérdéseimre. Jelentőségteljesen megemelem a pálcám, és a sikátor vége felé biccentek, hátha hajlandó továbbra is partnert játszani - gondolom, ezt is hozzáírja majd a számlámhoz, ha belemegy. Nem állom meg, hogy ne dobjak felé egy finom, nőiesen csibészes vigyort. A szemem nagyjából talán úgy izzik, mint az előbb az egzotikus növényekkel megtömött csikkek végei. Aztán majdhogynem láthatatlanná válunk - persze nem igazán, de ez a kis álca elég ahhoz, hogy észrevétlenek maradjunk, ameddig szükséges. A sikátor vége felől máris meghallom a két pár láb sietős  dobogását.

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

- Egy nő sosem futkos, csak...
Valahol félúton hallom a mondatfoszlányt, amit nekem szánt. Biztosan nekem szánt. Nevetek magamban a dolgon. Egy nő kurvára fut ha az életéről vagy az érzelmeiről van szó. Ha gyereke van, akkor az ösztön vezérli. Szóval kár itt papolni arról, hogy ő mennyire nem fogja bírni az iramot mert szemmel láthatóan nem okoz neki gondot. Az legalábbis, hogy a sikátorba bevágódunk ezt bizonyítja.
A tüdőmből a levegő ki és be szaladgál a megszokottól kétszer de lehet háromszor is gyorsabban. Rég futottam már ennyit ilyen gyorsan, de rég kellett ennyire kidolgozatlanul is rögtönöznöm. Meg kellene mondanom Alfred-nek hogy kevesebb habcsókos sütit tömjön belém, mert ez így nem lesz jó...
Ahogy hátam a téglakövek hidegének vetem lendületből magamhoz húzom a lányt. Nem akarom hogy bármi baja essen a lendület vagy a  centripetális erőnek köszönhetően. Ha nekem is csapódik csak másodpercek műve és mindössze egy szelíd de elégedett mosolyt villantok felé. Nahát, eddig se bírta nélkülem- címzéssel, s be is ékelem közénk a megfelelő pár centis teret. Kell ez, mindenképp kell. Nem szándékom épp egy sikátor kellős közepén neki esni, hiába még ha tetszik is. De miután én is férfi vagyok jobb félni semmint megijedni.
- Tudom, tudom. Csak elegánsan sietsz a magassarkúdban, mi?
Szelíden előre hajtom felé a fejem gesztikulálás gyanánt. A csókja még ott bizsereg ajkaimon, de ajkairól hamar tovasiklik tekintetem s helyette levezetem lassan de határozottan a saját csinos lábaira az övét is a sajátommal együtt, ahol nyoma sincs a tűsarkaknak. Tudtam én hogy nem az a fajta üresfejű tyúk ő, habár valószínű a tűsarkak is jól állnának neki. Egyszer mindenképp megnézném benne magamnak.
- Umbra pulsum!
A minket jótékonyan körbeölelő varázs lassanként szertefoszlik. Hallom a mély lihegést ami felénk közeledik. Ideje lenne újabb terv kiötlésének. Mondjuk kezdve egy jó kis kiábrándító bűbájjal akár...
Mintha csak a gondolataimban olvasna, az ismeretlen amazon fogja a pálcáját, egyszer lazán körbepörgeti ujjai közt, akárcsak a cigit és a saját fejére koppint vele. Lassan, egyenletesen veszi fel a környezete színeit és formáit. A ravasz mosolyt viszonzom, majd én is nonverbálisan magamra olvasom a bűbájt. Olyan érzés, mint mikor a fejed tetején széttörnek egy tojást, ami lefolyik végig a testeden. Nem kellemes de rohadt hasznos. Elég egy fél perc s eltűntem a színről.
Na ezzel is megvolnánk. Így a város bármely részére el tud szökni észrevétlen, mert ezek a húgyagyúak ugyan feltételezhetően varázslók de abból is az elégségessel vizsgán átverekedettek közé tartoznak. Mindössze csak arra kellene figyelnie, hogy ne bukjon le az meg menne nélkülem is gondolom.
Már épp megfogalmazódik bennem, hogy beugrom Loco bárjába inni egy Méreg Csókot, rám is fér az a koktél ez után az instant pár perces manőversorozat után, de a lány felém villanó tekintete egyszerűen nem enged tovább indulni. Nem tudom mi van benne, de valami igen, ami arra késztet maradjak.
Látom, ahogy a sikátor széle felé lép. Az üldözőink is pillanatok múlva ott lehetnek.. Mi a frászt akar? Kinyírni mindenkit mint egy maffiózó? Na nem, nem engedem hogy itt pont Camdenben legyen balhé és az oroszok ránk szálljanak. Van elég bajom a Patkányfészekben, nem szükséges hogy a Minisztérium kijöjjön ide vizsgálódni. Camden mindig is szürke terület volt. A Minisztérium szemet hunyt elfölött is, akárcsak a Csodák Udvara felett de nekik is véges a tűréshatáruk. És Camden esetében ugyanez igaz a mugli rendőrségre is. Ahh de nem bírom azokat se..
- Mondd, mégis mire készülsz?
Halkan súgom neki közvetlen mögé lépve. Nem érek hozzá mert akkor a bűbáj szertefoszlik. Most is azért látom, mert ugyanúgy megbűvölve állok mögötte. De ha ez átmegy valami bosszúhadjáratba akkor én tutira kiszállok a buliból. Az hogy itt varázsolok egy dolog, leszarják mert megszokták. Sőt a város többi részében is. Tuti csinos aktahalmazuk van rólam az auroroknak, de fosok bele. Viszont a gyilkossági ügyek más dolgok. Az csak mugli szinten működnek jól bérgyilkosként ott is csak válogatott eszközökkel. Ha nem így lenne Cooper Hayes már rég a föld alól szagolná az orrsáncfűt, az is biztos...

See what I’ve become

2000. február vége

- Tudom, tudom. Csak elegánsan sietsz a magassarkúdban, mi?  - Meglepett félmosollyal bólintottam a költői kérdésre. Pontosan eltalálta, mit mondtam volna, leszámítva a magassarkús részt - bár technikailag az van rajtam, csak épp a felismerhetetlenségig átalakítva.
Ahogy a fordulónál egymásba ütköztünk, megint úgy éreztem, hogy ez most valahogy más. Eddig mindig magam intéztem az ügyeimet, magam kormányoztam az úton. Most vezetett valaki más határozott, erős keze, és volt mibe kapaszkodnom, ha megbotlanék - őszintén szólva tetszett ez az új érzés, még akkor is, ha az említett kapaszkodó egy egyre ázottabb kabát, és az általa rejtett, feltételezhetően egész izmos felsőtest... Ugyanakkor aggasztott is kissé ez az egész. Helytelenítő pillantást vetettem felé, amiért megint magához vont, de épp egy hajszállal azelőtt, hogy önszántából elhúzódott volna néhány centit a személyes teremből. Bár még mindig igen közel állt. Éreztem rajta az iménti fűszeres füstöt, s jól hallottam, ahogy a futástól a levegőt szedi. Ez még hátrányunkra válhat, bár ahogy földijeim trappolnak, még azt se hallanák meg, ha hiperventillálna.
Láttam, hogy tetszem neki, nem volt ismeretlen a tekintet, amivel rám nézett. De az én pillantásom, amivel válaszoltam a közeli íriszek kék csillogására, nem lágyult el. Bármennyire is meglett volna rá az ok. Nem engedhettem...
Ahogy a hűvös, folyékony érzetű bizsergés elárasztott a fejem búbjától indulva lefelé, különösen jól esett volna tudni, hogy eltűnök a szeme elől. Igazából jobb lett volna ez így. Ezt nagyon nem szabad. Mióta a Falka berántott, mióta rajtam volt a ragályos kór, azóta teljesen lemondtam a másik nem társaságáról. És ez jól van így, és így is marad. A fertőzés kockázatán felül semmi szükségem rá, hogy az ilyesfajta ügyek (is) elvonják a figyelmemet a kutatásról. De főleg, nem kockáztathatom, hogy megharapok valakit, semmilyen körülmények között. Pedig adódhatna, hogy csak egy hajszálon múlik, mint az imént annál a kis afférnál is. Erre a gondolatra határozottan hátrább léptem még egy lépést.
A sarok felé oldalaztam, kihasználva, hogy nem kopogtak a lépéseim. A csizmás lábak döngéséből és az orosz, reszelős szitkozódás hangosságából igyekeztem megbecsülni, hol lehet a másik kettő. Rossz szokás, hogy azonnal körbeforgatom, ami az kezembe kerül, de jól levezeti az idegességet. A pálca megperdül az ujjaim között, aztán irányba áll arrafelé, amerre majd felbukkannak üldözőink.  Mivel nem lehetek biztos abban, hogy hős megmentőmnél vajon még mennyi hitelem van a jóindulatából, inkább magam gondolkodom a megoldáson, mert nem vagyok egy kifejezett harci mágus, egyszerre legfeljebb az egyiket tudom leteríteni. Gyors egymásutánban kéne ezt megtennem?  De ha fej-fej mellett futnak? Használhatnák olyan bűbájt, ami mindkettőt megakasztja, de azok hatékonysága talán nem a legjobb, és nem hiányzik a hangoskodás, meg a feltűnés. Az idő leteltét az egyre hangosabb csörtetés mutatta, s én tudtam, lassan kifogyok a tervezésre maradt időből.
- Mondd, mégis mire készülsz? - üti meg fülem az elsuttogott kérdés. Nem ér hozzám ugyan, mert annál ezek szerint profibb, de olyan közel áll, hogy libabőrös lesz a tarkóm. Hallom a nyakamba fújt szavakon az aggályt, az említett segítőkészség limitjét. Próbál lazának hangzani, de valahogy mégis kiérzem belőle, hogy a hátterükben valami ellenérzés van.
- Félsz? - kérdezem hasonló halk suttogással, kihívón, egy leheletnyi huncutsággal. Úgy teszek, mintha játékra venném az egészet, pedig erről szó sincs, a szívem a torkomban dobog, de erőt veszek magamon. Hátrafordulok, hogy lássam, milyen arccal válaszol, és hogy feltüzeljem a kacér pillantásommal. De egyelőre nincs változás és nem érek rá megvárni, lesz-e. Maradnak a puszta nyakamba suttogott, libabőrkeltő szavak.
- Meg kell tudnom, mit akarnak. Csak el kéne őket kábítani. Ha volnál szíves... Tudom, hogy ára van, írd csak a  számlámhoz - teszem hozzá játékosan, enyhe gúnnyal, majd elhallgatok, és visszaszámolom a léptek dobbanásait. Most már rábízom, mit választ. De mivel itt áll mögöttem, ha valami balul üt most ki, jó eséllyel ő is legalább olyan rosszul jár, mint én. Értelmesnek tűnik és tapasztaltnak, gondolom ez az ő figyelmét sem kerüli el. Vagy kereket old. Sebaj. Akkor megoldom egyedül, ahogy szoktam. Megszorítom a pálcám, és mély lélegzetet veszek. A fejem most már üres, a rajtam végiggördülő esőcseppeket sem érzem. Csak a célra koncentrálok.
Az utolsó lépés hangja után mintha több idő telne el, pedig nincs így, csak az erős koncentrálás okán érzem ezt. Még nem látom a fickót, de már elkezdtem a nonverbális átkot: Petrificus totalus! Egy villanás az egész. A kopasz tag, aki a pálcám hegye elé keveredett, nem is nézett felém. Nem látta, mi lökte a földre. Olyan hanggal vágódik el, mintha nemcsak mozdulni nem volna képes, de valóban kővé is vált volna. Arccal előre, persze. Talán nem lesz olyan állapotban, hogy kiszedjek belőle bármit, minden esetre egy gonddal kevesebb. Hogy a másikkal mi történik, és hogy a mögöttem álló fickó végülis közreműködött-e benne, azt csak egy pillanattal később tudom meg, de úgy fordítom tovább a pálcám, hogy ha szükséges - és még kivitelezhető - a másik tagot is megpróbáljam ártalmatlanná tenni.

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem vagyok az a fajta, aki sok mindenen meglepődik. Meghökkeni, az más. Nagyon más. Mindössze pillanatnyi fennakadás csupán, semmi több. De valóban újat, frisset, érdekeset mutatni... megint egy új műfaj. A lány egyértelműen a kettő között mozog. Ugyan eddig nem okozott olyan meglepetést, amit ne vártam volna logikusan de persze ez könnyen változhat. Kiszámíthatatlan. Ez tetszik.
- Félsz?
Már maga a kérdés is kissé gunyoros. Jól tudom mire megy ez ki. Hogy mit akar elérni ezzel. És persze elmaradhatatlanul ott a felém lövellt pillantása. Egyszerre képes szemrehányó, fellengzős és kérkedő lenni. Még hogy félni... cöh! Én? Pont én? Minek néz ő engem? Minek hisz? Ostoba kis átlag varázslónak? Na nem. Nem vagyok egy hétköznapi unalmas közember, ezt leszűrhette volna az első öt percünkből. Nem bánom hogy nem sikerült neki, mert úgy vélem akad még alkalom, ha... nos persze ha, sikerül elintézni a kéretlen társaságát.
- Ahhoz hamarabb kellett volna felkelned, aranyom...
Rosszalló arccal szuggerálom, de csak a sötét fürtöket tudom, mert már nem rám figyel. Ez valahol kissé bosszant. Rend szerint ha megjelenek valahol a nők rám figyelnek. Legyen az egy kurva bár vagy üzlet esetleg a nyílt utca... de ezt a nőt jobban leköti más. Az üldözői.
Miért ilyen érdekesek? Miért nem old kereket szimplán és élvezi az életet?
Valami mélyebb húzódik meg itt és ritka ha az ösztöneim megcsalnak. Rohadt ritka alkalom az.
- Meg kell tudnom, mit akarnak. Csak el kéne őket kábítani. Ha volnál szíves... Tudom, hogy ára van, írd csak a  számlámhoz.
Nem tetszik a mondat első fele, hiába érthető az indoklás. Csak elkábítani valakit rohadtul nem könnyű menet, pláne ha számít rá. Még akkor sem ha buta mamlasznak tűnik. Az orosz gengszterek meg duplán veszélyesek. Nem tudom mennyire jó ötlet belefolynom ebbe. Ha én belekeveredek jó eséllyel az egész tolvajszervezetet magával rántom. A Patkányfészek ettől lesz hangos és nem csak az... az egész alvilági szekció is. Akarom én ezt? Megéri ezért kockáztatni? És mit kapok cserébe?
- Sokkal fogsz te tartozni nekem...
Se igen, se nem. A válasz kérdéses mert én magam sem tudom eldönteni, mit is akarok igazán. Az üzlet az üzlet. És mintha a lány a gondolataimban olvasna, egyértelműen közli, nem felejtette el a nyitómondatom.
Ez tetszik. Ritka az olyan ember, aki odafigyel ténylegesen a másikra vagy annak apróbb rezdüléseire. Úgy látszik tényleg kár megvonni tőle a bizalmat. Ha másért nem is hát már ezért is.
Elvigyorodom ugyanúgy mint mikor nekem csapódott és összeért a testünk egyetlen pillanatra. Az elégedettség dominál bennem, és ennek köszönhetően újra vakmerővé válok. Az adrenalin íze ott tombol a számban, érzem az ereimben. Hát jó, nem ellenkezem. Legyen neki karácsony...
Mély levegőt veszek, kezem a szilpálca nyelére kulcsolódik s csak lehelettel szorítom meg erősebben mint eddig. Az eső csöpög visszhangot ver a csatornában és egész Camdenben.
A jelre várok. A jelre, amit ő ad meg. Mikor kiugrik és célba veszi az első embert akit meglát nem állok az útjába. Követem, de nem sietve. Elegánsan lépek ki utána és veszem észre a másik fickót. Az nem láthat engem, csak a sötétet kémleli valahol tőlem kicsit jobbra. Elvigyorodom elégedetten. Rühellem a kiábrándító-bűbájt de ilyenkor mégis annyira hasznos....
Szóval lefegyverzés meg elnémítás, mi? Könnyű lenne egy sóbálvánnyal vagy hasonlóval megoldani a kérdést, de a tökömnek sincs kedve ki meg befagyasztgatni a tahókat. Inkább csak egyszerűen rászegezem a pálcám célpontomra. Arcán mély heg éktelenkedik most, hogy a hold és a lámpák fénye ráesik ahogy elfordul a másik irányba. Nonverbálisan mondom csak ki a varázsigét, aminek köszönhetően a keze és a lába köré kötelek fonódnak, megbénítva őt. Elborul a hátára, mint egy liszteszsák. Mire megszólalhatna vagy egyáltalán kiálthatna egy Silencio-t is ráküldök, ezzel csak egy tompa nyögést eszközöl ki a hangszálaiból. Szar ügy.
A szívem vadul lüktet részben a siker féktelen mámorától másrészt mert azért a veszély még koránt sem ért véget. Körbepillantva mégse látok senki mást. Kivárok egy hosszú percet de csend honol az utca ezen szakaszán. Valahol arrébb hangosan szól a reggie ritmusa. Kéne még egy füves cigi...
- Remélem elégedett vagy.
Pislogok a lány felé és az általam lefegyverzett rossz arcúba rúgok. Az kénytelen beljebb fordulni maga körül így közelebb kerül a sikátor széléhez.
- Mégis milyen módszerrel akarod őket szóra bírni? Mert elnézésed kérem, de Veritas-szérummal nem készültem mára...
Gunyoros mosollyal figyelem. Igen, cinikus vagyok mert nőt sosem láttam még kihallgatni. Nem tudom róla elképzelni hogy barbár lenne. Ahhoz túl kecses. Túl szép. És túl jól csókol.

See what I’ve become

2000. február vége

Halkan mosolygok a piszkálódó kérdésemre kapott feleleten. Hiába, ha a megfelelő választ akarod hallani, akkor a legbiztosabb mód, ha jót kérdezel. Hallom a hangján a férfibüszkeség sértett morgását, ez pedig nekem pont elég. Azt a mély, bársonyos morgást, ami azt illeti, egész kedvemre való volna hallgatni, ha nem éppen ebben a helyzetben lennénk, amiben vagyunk...
Még mielőtt elsütöm a saját varázslatomat, sem vagyok benne biztos, hogy számíthatok-e a segítségére, de nem érzem úgy, hogy bármi félre csúszhat. Észre se veszik a sikátort, úgy rohannak el előtte. Vagyis rohannának. Amíg én azt az egy egyszerű rontást elvarázsolom, mögülem a hajamat fellebentve gyors egymás utánban két löket is suhan elő, s a másik, sebhelyes arcú fickó is rövid úton a földre kerül.
Hirtelen áraszt el az érzés, hogy fordult a kocka. Hogy most nálam (nálunk) a labda. Nagy sóhajjal szabadulok meg az eddigi pániktól, amit jó mélyen magamban tartottam idáig. Az idegesség persze nem múlik el teljesen, hiszen még mindig nem túl rózsás a helyzet, de legalább már itt az irányítás.
- Remélem elégedett vagy.
Ránézek és megbillentem a fejem mindkét irányba, halvány mosollyal tudatva vele, hogy részben igen. De még ha tökéletesen meg lennék elégedve, sem tudatnám vele.
- Kösz - biccentek a másik által földre küldött behemót felé. Nem dicsérem meg a bravúros leszerelést, pedig elönt a hála és az elismerés, az elegáns és rutinos ártáshasználat miatt, de ezeket megtartom magamnak. Nehogy elbízza magát...
Üldözőből lett áldozataink felé fordítom figyelmem, s bár ma esti társaságom elkezdi befocizni az egyiket a sikátor jótékony sötétjébe, én néhány pálcasuhintással rásegítek a dologra, mert nem hiányzik, hogy itt a nyílt utcán meglásson minket valaki. . Egy szempillantás múlva mindkettő szépen becsusszan a sikátor jótékony sötétjébe.
- Mégis milyen módszerrel akarod őket szóra bírni? Mert elnézésed kérem, de Veritas-szérummal nem készültem mára...
Míg elhangzik a kérdés, én elindulok a melákok után, s menet közben néhány gyors rutinmozdulattal visszavarázsolom a külsőm is. A kabátom egy lebbenéssel szépen visszavált feketéből mélyvörös meggyszínné (bár a szőrmét már nem kapom vissza, de több is veszett Mukdennél), a lapostalpú cipőből pedig újra fekete, magas szárú kopogós csizma lesz. A hajam újrakontyolásával nem bíbelek, bár megszokásból azon is végigsimítok, ha már így kibontva marad, legalább ne legyen kusza. Nem mintha eddig nagyon zilált lett volna, de mégis, a sok futkosás után ezt nem bízom a véletlenre.
- Elnézem most az egyszer - küldök hátra egy újabb, kedvesen kihívó félmosolyt a sikátor és a nyílt utca sarkáról, épp a közvilágítás sápadt fénye és a baljós sötétség határáról.
- Jössz? - kérdezem félvállról és belevetem magam a szűk utca feketeségébe. Ha akarja tudni a módszerem, jöjjön és nézze meg a saját szemével. Nem mintha szeretnék ehhez közönséget... Vajon utánam jön? Most már nem sok oka van rá, hacsak az nem, hogy tovább várja a fizetségét. Arra pedig még várnia kell, mert jelenleg fontosabb dolgom akad.
Még néhány lépés múlva ott állok a két földön fekvő alak között. Szórok körénk egy disaudiót, a biztonság kedvéért. Csak egy tört pillanatig hezitálok, majd a sebhelyes mellett döntök, mert aki a képére esett, valószínűleg kiköpne néhány fogat, amint feloldanám az átkot, ami sóbálvánnyá kövesztette. Nem mintha sajnálnám, de nem volt kedvem az agyrázkódott selypegését hallgatni.
- Hát akkor kezdjük veled... - dünnyögöm halk orosz szavakkal, és körbejárom a megkötözöttet, egyszer majd még egyszer. Farkasszemet nézek vele közben, a sötétben szinte villog a szeme fehérje, ahogy tekintetével követ engem. Egyelőre dühös képet vág, de ez gyorsan alakul gyanakvássá, majd komoly aggodalommá. Kényelmetlenül közel lépek a fejéhez, ha óvatlan lennék, eltalálnám a fülét vagy a nyakát, de ügyesen manőverezek, így azok a megmentő hajszálak még épp a férfi és a gyorsan le-lesújtó magassarkak közé férnek.
- Érdekes, hogy fordult a kocka, nem? Néha kell a férfinek, hogy ő legyen alul - teszem hozzá finom félmosollyal. Társaságom, ha követett, a szavakat talán nem érti, de a történéseket biztosan. Kellemetlen ilyen helyzetben mutatnom magam, mert nem kenyerem ez a stílus, de így hozza a kényszerűség.
Magam is megfordulok, mint az említett ikonikus tárgy. A kecses mozdulat közben úgy perdülök, hogy kicsivel a szokottnál kicsivel szélesebb terpeszbe érkezzek. Egyik csizmám épp a fickó két lába közé, igencsak kényelmetlen helyen landol, de a magassarkat letámasztom a betonnak. Így se lehet neki kellemes, de a teljes testsúlyomtól e módon az igazán kényes területek mentesülnek - egyelőre. Én próbálok nem fintorogni, s legyűröm irtózatom, hogy a fontos dolgokra koncentrálhassak. Azért némi undor mégis kiül az arcomra.
- Van két egyszerű kérdésem. Bízom benne, hogy sikerülni fog rájuk őszintén válaszolni - teszem hozzá. A nyomás egy leheletnyivel nő, a megkötözött melák kétségbeesése szintén. Az én arcom nem változik, pedig legszívesebben hánynék. Fűzfapálcám hegye a sebhelyes fickó szeme közé mutat és halvány fénnyel parázslik fel.
- Ez ugye egy silencio volt? - kérdezem, hátha segítőtársam a közelben maradt, de nélküle is feltalálom magam azügyben, hogyan bírjam szóra emberem.
- Egy. Hogyan találtatok rám? - érdeklődöm hidegen. Ez bemelegítő kérdés, legalábbis a tag azt hiheti. Számomra pedig tanulság a jövőre nézve. Meglepő, de angol választ kapok, ráadásul akcentus nélkülit.
- A Falka mindenhol ott van. A Minisztériumban is. Nem nehéz kitalálni, hova bújsz, ha brit kopók szaglásznak utánad - teszi hozzá gúnyos-kárörvendő hörgéssel, s amíg én emésztem a hallottakat, egész belelendül. - Feleslegesen ügyeskedsz, esélyed sincs akkor sem, ha mindenféle ölebek...
Nagyot nyikkanva hallgat el, amikor egy erősebb nyomással egyértelműsítem számára, hogy nem riadok vissza maradandó károk okozásától az említett érzékeny területen. A pálca hegye is ismét felizzik, s szép lassan a homlokáról a torka felé siklik. Én továbbra is nyugodt, hűvös hangon szólalok meg, a belső háborgások ellenére.
- A modor, jóuram! - figyelmeztetem, aztán felteszem a második kérdést. - Miért? Ezúttal mi olyan fontos, hogy a fél világot átszeljétek utánam? - érdeklődök, bár van egy olyan sejtésem, hogy sebhelyes arcú barátunk helyi, kiindulva tökéletes angolságából.
- A Falka nem engedi, hogy a titkaival ide-oda rohangásszanak az ilyen... - Összehúzott szemöldökömet látva szerencséjére elhallgat, majd még hozzá teszi: - De leginkább a "gyógyszer", doki. A szer, amin dolgozik, és amiről azt állítja, hogy gyógyít, de mint tudjuk, inkább méreg. Dúúúrva méreg... - köpi gúnyolódva, és azonnal tudom, hogy nem hazudik.
Azt hiszem, elsápadok egy cseppet. Szoborrá dermedek, szám pengevékonnyá préselődik. A kezem meg se rezzen, a pálcából úgy robban elő a nonverbális varázs, mint egy váratlan villám. A fickó feje ájultan vágódik hátra.
Gyorsan elhátrálok tőle, meg a másiktól is, és mindkettőre ellövök egy erős emléktörlő bűbájt. Aztán tekintetemmel a harmadik férfit keresem meg, aki talán még itt van. Vajon mennyit hallott? Vajon... Vajon ennyi tudással elengedhetem?
Mielőtt azonban eldönthetném, hogy elkeseredésemben pálcát emeljek-e rá, tudva, hogy nálam sokkal ügyesebb párbajban, nehéz, döngő léptek ütik meg a fülemet. Azonnal belém üt a felismerés, hogy a kábító átok nem tart örökké, és Igor emlékeit nem töröltük...

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem is rejtem el hogy érdekel a folytatás. Valahogy úgy vagyok vele, hogy lássa csak, elvárásokat támasztok vele szemben. Hogy ez miért is jó? Miért jó igazán? Teher alatt nő a mandragóra... Így legalább muszáj a legjobb oldalát mutatnia. Vagy ha már törekszik rá az is fél siker.
Nem segítek az emberek sikátorba való vontatásába. Nem azért mert nem tudnám megtenni, szimplán nem vagyok túlzottan segédkező kedvemben. Ha úgy nézzük ez is több volt már, mint amennyit a másik remélhetett.
- Jössz?
A kérdésére nem reagálok semmit, csak figyelem, ahogy beindul a sikátorba és elnyeli az alakját a jótékony homály. Apró sóhaj szakad ki belőlem. Valahol a lelkem egy része tiltakozik. Az amelyik Sophiehoz hű, aki talán féltékeny lenne... a másik oldalam meg kurvára kíváncsi. Kettősség, megint.
Egyetlen pillanatra hunyom le a szemem majd végül indulok meg a nő után. Nem kell nagyon keresgélnem merre is lehet. Bentebb meg is találom, ahogy épp az áldozatokat szemléli. Elnézve az arcát olyan, mint egy ragadozó. Keresi, melyik préda a gyenge. Az oroszoknál van olyan hogy gyenge?
Nem sűrűn volt összetűzésem az orosz maffiával, de valami oknál fogva elfog a gyanú ez most esélyesen megváltozik. Nem tudom ennek örülök-e vagy sem. A nő minden esetre olybá tűnik a helyzet magaslatán van. Nem kellek én ide...
Nekidőlök a vízzel ázott téglafalnak és elnézem mint egy jó mugli a remek horrorfilmet, hogy mi a frász is lesz ennek a 'kihallgatásnak' a végkimenetele. Igazán érdekel és felettébb izgat mit hoz ki ebből a jócskán előnyös szituból. Persze talán más lenne ha nem lennék ott háttértámogatásként a tudatában, s evidensen a szil pálcám a kezemben marad. Tuti ami ziher, csak akkor teszem el ha már teljesen veszélytelen a dolog.
- Hát akkor kezdjük veled...
Nem tudom mi alapján voksol az általam megbénítottra, de pont le is szarom az okát. Annál kíváncsibban figyelem, ahogy felveszi azt a testhelyzetet, amiben... nos nem szeretném viszont magam találni. Valaki emlékeztessen rá hogy ne kezdjek ki ezzel a nővel...
- Van két egyszerű kérdésem. Bízom benne, hogy sikerülni fog rájuk őszintén válaszolni. Ez ugye egy silencio volt?
- Ja.
Közlöm unott hangon miközben összefűzöm magam előtt a karom. A testsúlyom a falnak döntöm, a lábam is x-be rakom és úgy figyelem, mit is hoz a helyzet. A némító bűbáj lekerültével sok mindenre fény derülhet... Nagyon sok mindenre.
- Egy. Hogyan találtatok rám?
- A Falka mindenhol ott van. A Minisztériumban is. Nem nehéz kitalálni, hova bújsz, ha brit kopók szaglásznak utánad..
Összevonom a szemöldököm. A Falka? Mi ez, valami farkasklán? Vagy valami fedőnév? Mint a briteknél a sólyom meg a kígyó testvériség?
- A Falka nem engedi, hogy a titkaival ide-oda rohangásszanak az ilyen...  De leginkább a "gyógyszer", doki. A szer, amin dolgozik, és amiről azt állítja, hogy gyógyít, de mint tudjuk, inkább méreg. Dúúúrva méreg...
Méreg...
A szó ott visszhangzik közöttünk. Gyógyszert emlegetett, amihez ennek a nőnek van igazán csak köze. Meglep. Nem néztem volna ki hogy gyógyító. Bár így most félprofilból nem is annyira elképzelhetetlen. Még a gyér fényviszonyok között is látom a megrettenést az arcán. Nem tudja gyorsan rendezni az arcmimikáját hogy ne vonjam le rögvest a következtetést. A fickó igazat mond és ő felismerte hogy valódi veszélyben van. Na nem mintha ezt nem tudta volna eddig is...
- Már csak a lefagyott testtartás is utal rá, érzékenyen érinti a megszólalás. Vagy az hogy én is hallottam? Fene tudja...
Figyelem, ahogy hirtelen feláll és elhátrál tőlük. Aztán mire észbe kapok vagy szólhatnék két fénynyaláb süvít ki a pálcájából és találja el a csávókat. Exmemoriam és annyi neked helló szevasz.
Duplán emlékeztessen valaki, hogy ne húzzam fel.
Hirtelenjében nem is tudom mit mondjak. Csak meglepetten meredek rá tekintetem tele kérdéssel, míg ő szintén rám mered. Így telik el egy pillanat, talán kettő. Érzem, az esélyeit latolgatja. Érzem, hogy gondban lehetek. És a végtelen hosszú perc lassan pereg le. Talán már szinte dönt. Talán már szinte cselekedne, csakhogy megzavarja egy másik hang, ami nem az él szaggatott lélegzetvételem vagy szívem vad ritmusú dobogásának összjátéka. Nem, ez a hang a sikátor túlvégéről jön... és a nagydarab monstrum Igor-hoz tartozik.
- Ó hogy bassza meg...
Káromkodom el magam és lehúzom a fejem. Az átok pont a fejem helyén csapódik a falba. Nem gondolkodom, hanem megragadom a lányt és rohanni kezdek. Néha egyszer egyszer hátraküldök egy taroló vagy kábítóátkot, de nincs időm alaposabban célozni. Jobbra fordulok az egyik sikátorból a másikba, aztán fejet lehúzva újabb átok után balra s végül újra balra. A célom lejutni Camden hírhedt földalatti piaccsarnokához, mert ott könnyű elvegyülni. És amúgy bármi megkapható. Még a tiltott emberi vese is... Ráadásul pont ezért mindig ezernyi meg egy ember van és ha ennek vége tuti nem csak egy kurva füves cigivel ajándékozom meg magam hanem valami rohadtjó kábszerrel is, ha már a nő volt szíves ilyen helyzetbe hozni...  

See what I’ve become

2000. február vége

Mind így működnek. Szorongasd meg a tökét, és azt is elénekli, amit semmiképp sem akarnál hallani. A falka, a gyógyszernek induló borzalmas méreg... Jó, hogy nem regéli el mindjárt az egész sztorit, a valódit, azt, hogy miért hagytam el a szülőföldemet, hátrahagyva mindent, hogy milyen tömegpusztító förtelemre bukkantam véletlen balszerencsém folytán...
Én vagyok ostoba, egyedül én. Mindig, mikor már abba a tévhitbe ringatom magam, hogy ennél óvatosabb már nem lehetnék, hogy a furfangok pajzsával elérhetetlenül körbevettem magam, történik valami ehhez hasonló, és a rideg valóság áttör az általam húzott foghíjas falon.
A kísérleti összetevőket sosem írtam le, mert ennyire azért nem vagyok óvatlan. Az ilyeneket fejben tartom, onnan nem tudják ellopni. De a kutatási naplóba sajnos jegyzeteltem a hatásokat, amiket az új bájital okozott... Okozhatott. Ez végül is nem tisztázott még. Nagy hiba volt ez, de sajnos még a legnagyobb koncentráció mellett sem voltam képes ennyi információt, ennyi változót és különböző verziók különböző hatásait fejben tartani. Muszáj volt dokumentálnom, és egészen addig nem aggódtam különösebben emiatt, amíg be nem törtek az otthoni laboromba, és fel nem dúltak mindent. A papírok közül persze nem hiányzott semmi sem, de gondolom nem került nekik sokba egy gyors bűbájjal lemásolni a nekik tetsző anyagokat.
Ez a másik fickó idegen volt, és nem tudtam, bízhatok-e benne. Vagyis tudtam, hogy nem, ami azt illeti. Ez nem ellene irányult feltétlenül, de magamon kívül senki sem élvezheti becses bizalmamat. Mégis, mindennek ellenére jó volt tudni, hogy ott áll mögöttem, kivont pálcával. Ha nem lett volna fontosabb dolgom, biztos a szemére vetem, hogy milyen szenvtelenül jót szórakozik a műsoron, amely számomra viszont meglehetősen kellemetlen volt. Az a gondolat is átfutott bennem, hogy talán nem először lát hasonló szituációt, azért nem kap szívbajt ettől az egésztől. Szerencsém ez, vagy épp balszerencsém? Talán kicsit mindkettő.
Igor léptei nyilván későn jutottak el hozzánk, mert mire megmozdulnánk, már majdnem késő. Az átok vakító fénnyel hasítja ketté a sikátor sötétjét, és szikrákra robban a falon. Segítőtársam ismét lenyűgöz elképesztő túlélő ösztönével, hiszen hogy ezt az átkot kikerülje, nyilván hatodik érzék bevetésére volt szüksége. Ő elég jól megőrzi lélekjelenlétét, rutinosan és elképesztő gyorsan tér ki, én viszont csak bámulok, mint az őz a reflektor fényébe, és még sokáig látom a szemem előtt táncolni a vakító fényfoltokat, melyek bárhogy próbálok pislogni, nem tűnnek el előlem.
Érzem, hogy a fickó megragad és maga után ránt. Nem tudok ellenkezni, hiszen fizikai erőm szinte a semmivel egyenlő. Nem beszélve arról, hogy nem látok, csak foltokat. Azt azért érzem, hogy egy újabb átok csapódik a kukákba, amik mellett elszaladunk. Záporozik ránk Igor haragja, durva, darabos rontások formájában. A környezet hamar megsínyli, és ennek bizony figyelemfelkeltő hangja is van, mely az orosz drabális alakot egy cseppet sem izgatja. A köztéri pad, amelyet a vörös sugár eltalál, épp mellettünk forgácsolódik nagy robajjal pozdorjává. Ez legalább feloldja a szájzárat, amit az ijedtség okozott nálam. Egy halkat sikítok, de hangomat szerencsére elnyomja a partner által útjára indított válasz-átok. Ez talán lelassítja Igort, mert mintha kissé lemaradna.
Az újabb forduló után, hogy nem vagyunk közvetlenül az üldözőnk előtt, végre elkezd kitisztulni a kép, és nagy nehezen, de a számra találnak a szavak is.
- Ne... Nem... szaladhatunk! - Ahogy úrrá leszek a ziháláson, egyre határozottabban értelmes és érthető dolgokat mondok. - Figyelj, meg kell... be kell várnunk! - makacskodom idegesen, és nem azért, mert félek, hogy az őrült hajszában letörik csizmám sarka. Nem csak azért, őszintén. Próbálom megvetni a lábam, vagy megrántani a hős (vagy épp gyáva) indulatoktól némileg se hall-se lát férfi kabátját, hogy inkább keressünk fedezéket, de olyan erős, és láthatóan annyira eltökélten rohan egy bizonyos irányba, hogy jószerével talán meg se érzi. Fel is adom, hogy fizikailag hassak rá.
- Ha most elveszítjük, Rád is emlékezni fog! - hadarom mérgesen, hátha az őt magát érintő tények meghatják, vagy legalább eljutnak a füléig. És itt nem állok meg. - Ha nem töröljük ki az emlékeit, továbbadja amit megtudott, és nem csak a bizonyosságot, hogy én itt vagyok Londonban, de azt is, hogy segítségemre volt egy bizonyos illető, aki ezek után olyan dolgokba keveredik, amikbe igazán nem akart volna, erről biztosíthatlak!
Újabb átok csattan mellettünk, a menetszele meglibbenti némely kósza hajtincsemet, villanása kékes fénybe vonja mindkettőnk arcát. Az enyémre szokatlan módon most minden kiül. Meg sem próbálom titkolni, hogy rémült vagyok, és dühös, hogy legszívesebben én is hanyatt homlok elrohannék... De meddig? Másik országba? Más kontinensre? Egy távolabbi bolygóra? Ha a kezükre kerülök, és napvilágra jut a méreg receptje, az sokakat katasztrófába sodor. És mindenkit, aki véletlenül belekeveredik, szintén.
Az átokra válaszul hátralövök egy Ingravesco pedis átkot, de természetesen nem talál, úgyhogy hacsak nem fárad el üldözőnk lába magától, akkor nem várhatom, hogy lelassuljon. Engem nem arra találtak ki, hogy mágikus párbajokban vegyek részt, különösen futkosás közben. Igor újból céloz, és bár jóval előtte rohanunk, pálcájából hosszú láncsor csap elő, mely fenyegetőn nyúl felénk olyan gyorsan, hogy nekem esélyem sincs kivédeni. Ez már halkabb átok, talán még neki is van annyi sütnivalója, hogy felismerje, forgalmasabb utcákhoz közeledünk, ahol jó volna nem feltűnést kelteni...

dark age



...véletlen az, amikor egy-egy ponton
felfeslik a sors szövete...

..a trágár szavak esélyesek...

Felborul a kurva kuka. Úgy csörömpöl, mintha csak egy kiválóan értékes szólam lenne egy szépen megkomponált darabban. Pedig nem. Rohadtul nem. Bűzös szemete elönti az utcát, de ez baromira nem izgat engem legalábbis. Inkább csak a nyakam húzom be, hogy az átok ami a kuka után süvít ne az én fülemet nyesse le. Sajnos ez az Igor-alak egész ügyes a pálcájával még ha nem is kifejezetten kifinomult.
Valahol bosszant, hogy ennyire rátermett a maga csökött módján. Nem gondoltam volna, hogy ismeri mondjuk a gumilábrontást, de hát... sose szabad leírni az ellenséget és mindig érdemes résen lenni.
A lány nem vonakodik, és ez jó. Nem lenne hangulatom még őt is magam után vonszolni mint egy kurva kulit tele ládákkal. Eleget szenvedtem azokkal a Roxfortban anno. Mára persze már más a helyzet, ha akarnál könnyűszerrel elkábíthatnám a nőt, a vállamra csaphatnám és mehetnék is utamra, de... ad egy, nem vagyok az ilyen módon kábító típus. És ad kettő, nem jutnék messzire a kevéske holtsúlyával sem. Mégis csak feltűnő egy félájult a vállamon a tömegben, na.
Apropó tömeg. Már csak fél utcányira vagyunk mire a pad felrobban és a fadarab szálkáira oszlik szét Igor barátunk jóvoltából. Gratulálhatnék a kevéske köztéri érték szétbarmolásához de ettől eltekintek, mert egy ügyesen bevitt hátráltató bűbáj ad némi előnyt végre nekünk.
Már épp örülhetnék hogy na akkor a következő fordulóban a piac népsége közt könnyeden és hamar elvegyülhetünk, mikor a lány kitalálja hogy neki felettébb fontos közlendője van. A kezem erőteljes rángatása ugyanis egyértelműen az útirány megváltozását akarja elérni vagy legalábbis az osztatlan figyelmem kikövetelését.
Merlinre! Miért pont most?
Kifakadok de csakis magamban. Felé egy állatias morgás kíséretében fordulok. Azúrkék íriszeim az övébe fúródnak miközben a harag megvillan benne. Hát nem érti hogy kurvára nem szeretnék megpörkölődött seggel hazamenni?
- Figyelj, meg kell... be kell várnunk!
- Te teljesen hülye vagy?
Nem is kérdezem, inkább csak a lány arcába sziszegem az indulatos kérdést. A testmozgásom is ezt a lelkiállapotot tükrözi. Kezem az övét szorítja és egy lépéssel kissé felé dőlök. Ezzel is jelezve, hogy rohadtul én vagyok a főnök és jó lenne ha okos másodhegedűs módjára nem szólna bele a vezetési stílusomba. Láthatóan a kis tervei sorra kudarcba fulladtak.
- Ha most elveszítjük, Rád is emlékezni fog!
A szavak jeges gombócot képeznek a torkomban. Igaza van, kurvára igaza van. De mégis mit tehetnék? Vállalom ezt a kockázatot? Olybá tűnik, igen.
- Ha nem töröljük ki az emlékeit, továbbadja amit megtudott, és nem csak a bizonyosságot, hogy én itt vagyok Londonban, de azt is, hogy segítségemre volt egy bizonyos illető, aki ezek után olyan dolgokba keveredik, amikbe igazán nem akart volna, erről biztosíthatlak!
Mordulok egyet. Nem is volt egy másodpercig sem kérdéses hogy a nő magát akarja menteni. Az egész duma ami rám irányult csak beetetés. Sejthettem volna.
- Akkor sem most. Bízz bennem. Gyere!
Közlöm ellentmondást nem tűrően, bár a bízz bennem-ben van valami enyhülés, ami talán a kérlelés egy ki nem mondott formája.
Nem is gondolkodom sokat, csak beforudulok a sarkon, ahol majdnem belém ütközik egy fiatal mugli srác. A másikat magam után vonszolva megyek az utcán, kerülgetve az emberek sokaságát. A föld alatti piac éjjel-nappal nyitva van, legalábbis ez a része. Tudom, hogy üldözőnk így nehezebben jut célponthoz de azért ügyesen szlalomozok egész addig míg egy kalapárushoz nem érünk. Ott leparkolok és betolom a fekete loboncos szépséget az egyik kifüggesztett állványhoz. A fejébe nyomok egy nagy rózsaszín dísztollasat a magaméba egy keménykalapot.
Kivárok. Egy perc.
Pillantásom a nőre szegezem. Csak lassan nemet intek a fejemmel, jelezve, legyen türelmes. A karórámra pillanok. Harminc másodperc. Húsz. Tíz.
Ujjaim a szilpálcát markolják. Tenyerem szelíden nedves. A adrenalin bennem tombol. Csak egy jó szög kell és egy jól eltalált pont... akkor megmenekültünk. Ha nem... akkor futunk tovább.
Öt másodperc.
Amint kibukkan Igor jellegzetes orosz feje elvigyorodom.
- Megvagy te mocsok...
Morgom a bajszom alá, majd a pálcám lendül. Kalapok és fejek közt süvít el az átok, Igor pont rám néz, a felismerés a szemében, de addigra késő. Kékes villanás és a tekintete üresen pislog rám majd siklik át rajtam s indul tova.
A levegő kiszökik a tüdőmből. Sikerült....
El se hiszem. Most érzem csak hogy remeg a kezem és hogy rettentően szomjas vagyok.
- Innom kell egy tequilát...
Közlöm szárazon és elfordulok a nőtől. A kalapot visszabiggyesztem a helyére és befordulok az egyik kis föld alatti sikátorba ami egy másik nagyobbal köti össze. Onnan három utca Loco bárja, ahol ma tutira leiszom magam. És ez a legkevesebb.

See what I’ve become

2000. február vége

Ahol a hó és a jég az úr, ahol a természet nyers ereje fenyegeti az életed, ott nagyszerűen megtanulod, mi a túlélés kulcsa. Azt gondolod talán, hogy az erő, a kitartás, a rátermettség vagy az ész, de ez nem igaz. Lehetsz elképesztően elszánt, vagy okos, ravaszkodhatsz akármivel, ha jön a mínusz ötven fok és a viharos szél, neked annyi. Egyedül a szerencse az, ami esélyt ad.
És én ezt mindig is utáltam. Igyekeztem a lehető legkevesebbet bízni arra a hiábavaló reményre, hogy a dolgok majd valahogy jól alakulnak. Nem, határozottan nem vagyok egy optimista típus. Minden lehetséges módon előre gondolkodva próbálom megvédeni magam azoktól az alternatíváktól, amik számomra nem kedvezőek. Ez nem borúlátás, és nem is felesleges aggodalom. Ez egyszerű, mindenre kiterjedő realizmus. Félig tele az a pohár, vagy félig üres? Kit érdekel. Egy deci folyadék, ami a színe alapján víz vagy vodka, vagy egyéb. Körbelendítem a pohárban, megszemlélem a folyását, tanulmányozom az illatát, de végső soron meg kell kóstolnom ahhoz, hogy megtudjam, iható-e. Normális esetben ezért nem érdekelnek fél pohár gazdátlan italok, de ha a sivatag közepén, két nap után botlanék bele, talán nem érdekelne... Szerencse. Ennyi marad.
Miért dobtam félre az óvatosságom? Ahogy rohanunk, ahogy ez a férfi egyszerűen csak gondolkodás nélkül, csípőből cselekszik, beránt magával. Meglepem magam, nem értem, hogy történt ez az egész. Nem szeretem a szerencsére bízni magam. Általában végiggondolnám a veszélyeit ennek a helyzetnek, elemezve a kockázatot.  Mi van, ha valamely másik szervezet beépített embere? Mi van, ha egyszerűen csöbörből vödörbe kerülök vele?
Mégis hagytam magam. Egy darabig.
- Te teljesen hülye vagy?
Nem hoz zavarba azzal, ahogy kérdezi, és nem válaszolok. Majd úgy is megtudja... Szerintem nem is gondolkodik igazán, csak teszi, ami eszébe jut. Közben azonban fölém magasodik, rámborítja a dühét, fitogtatja az erejét, úgy szorítja vékony csuklómat, hogy ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azon aggódnék, hogy eltöri. Erre pedig csak bámulok. Miért tetszik ez nekem? Érthetetlen.
Azért még nem mondok le az agyalásról, és bár morogva, de mintha kezdeném meggyőzni. De nem teljesen...
- Akkor sem most. Bízz bennem. Gyere!
- Ó, mert ez így működik, parancsra! - szalad ki a számon a gúnyos megjegyzés. Nem szoktam gondolkodás nélkül beszélni, de úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Vele tartok persze, de közben halkan, és levegő után kapkodva szitkozódom. - Hogy tudnék... És ha baj lesz... A neved se tudom. - De azért mégis megyek utána. Mégis hagyom, hogy vezessen. Talán mégis így működik valahogy.
A sikátorok sötét egyszerűsége után hirtelen borul rám a piac megannyi színe-szaga. Mi meg csak úgy belevetjük magunkat, úgy ösztönből. Már egyáltalán nem tiltakozok, beletörődöm, jobb, ha hagyom, hogy a fickó vezessen. Utolérhetetlen magabiztossággal cikázunk a tömegben. Aztán a kavalkád hirtelen fordul velem egyet, és megtorpan. Egyszerre megint szembe találom ezzel a férfival. Olyan magabiztosság, olyan határozottság van az arcán, pedig szerintem egy pillanattal azelőtt ő se tudta, mit fog tenni. Aztán a látképemet elborítja valami hatalmas, tollas, rózsaszín förtelem.
- Uh - nyögöm, és apró fintorral tekintek fel. Ez a kabátom vöröséhez bizonyára maga a borzalom.
Nyitnám a számat, hogy kérdezzek, tiltakozzak, hogy kicsit összevakarjam a kontrollt, hogy legalább egy kicsit átláthatóvá tegyem ezt az abszurd helyzetet... De nem teszem. És nem azért, mert a fejét ingatja. A kék szemek állítanak meg. Amikor összenézünk, akkor tudatosul bennem. Tudja, mit csinál és közben nem tudja. Ki érti ezt?
Visszafojtom még a lélegzetem is. Észre se veszem, hogy megragadom a fickót a szabad karjánál. Az én kezem is a pálcámra siklik, de nincs szükség rá, hogy használjam.
Igor épp csak feltűnik, éles tekintete utánunk kutat... Aztán már nem. Bamba képpel egyszerűen tovább sétál. Szerintem azt se tudja, hogy került ide.
Végre kiengedem a benntartott lélegzetet, közben újra emberemre nézek, aki szintén akkor fújja ki magát. Nem mondok semmit, de ösztönösen jön a mozdulat, kicsit jobban nekidőlök, és megveregetem a karját.
- Innom kell egy tequilát... - mondja, és úgy elindul, mint aki most tér magához egy szintén csúnya emléktörlés után.
- Nekem kettőt. Kezdésnek - dünnyögöm, s eltávolítom a fejemről a tollas, rózsaszín izét, aztán felkapom azt a kalapot, amit az előbb visszaakasztott. Vissza se fordulok, de dobok némi mugli pénzt a pultra, ami mellett ellépek. Ennyi biztos elég lesz. Kopogós léptekkel a fickó után sietek - már úgy megszoktam, hogy vakon követem, hogy eszembe se jut, hogy most már nem húz maga után és esetleg már nem kéne. Könnyedén beérem, majd hátulról a fejébe nyomom a csinos kiegészítőt.
- Így - jelentem ki, de a mozdulat közben nem állok meg, megyek tovább, amerre ő akart menni. Azért menet közben hátrapillantok, és bólintok. - Kicsit gengszteres, de meglepően jól áll. Ezzel elkezdem törleszteni az adósságom. És megengedem, hogy meghívj arra a bizonyos italra is - teszem hozzá egy csibészes félmosollyal. - Nos, hová megyünk?