Camden Town

2000. február vége

- Anna várj...!
Már majdnem indulnék, mikor megtorpantanak a szavai. Nem, nem az, ahogy megint megragad, attól én még húznék az ajtó felé, mint a gyorsvonat. A hangja, amin a nevemet mondja az, ami falat emel nekem, és úgy állít meg, mintha beleütköztem volna. Döbbenten nézek vissza rá, s azon gondolkodom, hívott-e már így, a nevemen. Szerintem ez az első... És talán az utolsó is. A szívem nagyot dobban, s egy pillanatra úgy érzem, zuhanok, bele a jégkék tekintet mélységeibe. Szomorúság tölt el? Magam sem tudom megmondani.
- Csak az... hogy... Örömmel mentettelek meg. - Kicsit imbolyog, engem is magával ránt, de egyszerűen nem tudok haragudni rá. Persze, alapból nem találom viccesnek, ha valaki önmagát károsítja az illuminált állapotig, de Cartwright esetében mégis megmosolyogtat a dolog. Mert abszurd őt, aki egyébként ilyen erős és talpraesett, ilyen téblábnak látni. Egyébként nem annyira az, bárhogy igyekszik is olyan állapotba kerülni. A határozottság, ahogy magával húz, az elégedett vigyor nem arról árulkodik. Elfintorodom a megmentés hallatán - ha nem húzza az időt az elején, talán ez az egész meg sem történik, és nem kellett volna megmentenie. Furcsállom, de ez a lehetőség némileg elszomorít. Így sem alakult jól, és mégis... Tökéletlenül tökéletesen.
- És szeretném hogy tudd, megtenném újra. Bár továbbra se adnék a cigimből. És továbbra is tartozol nekem. Legalább még egyszer ennyivel...
Megint elnevetem magam, az ominózus jelenetre utaláson.
- Nem csodálkozom... - mondanám, de fél úton belém fojtja a szót.
Ez most nem olyan, mint a buszmegállóban. Meglep, persze, de már jobban eszemnél vagyok, mint akkor. A józanság hangja, hiába ittam azóta, most kegyetlenül ott hajtogatja bennem: Ezt nem lenne szabad... Nem szabad...
Bár nem adom teljesen át magam, mégsem tudok elszakadni tőle. Csak állok, jobbára tétlenül, míg eltelik az a röpke pillanat. Érzem, hogy matat valamit a zsebem körül, aztán mikor ő is hátrál, egy önfegyelmező sóhajjal húzódom tőle távolabb én is, és csendben, szomorúan nézek vele farkasszemet. Sajnálom, hogy az adósa maradok.
- Kösz a kalapot. És ne kérj más kétes alaktól buszmegállóban cigit.
- Ha újra kérnem kell valaki kétestől, az talán te leszel - válaszolok nevetős figyelmeztetésére, és kirívó vigyorral, felvetett fejjel kihúzom magam. Elhátrálok előle, bár ehhez minden akaratomra szükségem van.
- Légy jó! - köszönök el nem véletlen piszkálódással, hangomban jó adag szarkazmussal, aztán megfordulok, és kisietek a zajos mulatóból. Az utca hűvöse és némasága orrbavág, ahogy azzal együtt a rengeteg probléma és feladat is, ami a ma este miatt rám szakadt. Azonban míg sorra veszem a teendőimet, mellyel újra kezdem az elrejtőzést, a menekülést, az óvatosságot, aközben ajkamon mégis furcsa mosoly bujkál, amit képtelen vagyok letörölni onnan. Azt is tudom, ki ennek az oka. És hiába vetem belem magam az éjszaka sötét hidegébe, hogy újból magányos farkasként osonjak benne, a tequila, a fűszeres füst és a csibészes, kék tekintet meg a pimasz szavak mégis elkísérnek.

Néhány sarokkal arrébb egy jól öltözött, sápadt, fekete hajú úriember pálcát szegezett a földön fekvő két alakra. A harmadik, drabális fickó a háta mögött állt, még mindig a szokottnál is bambább arckifejezéssel.
- Az emléktörlést már nem lehet visszafordítani - állapította meg a fiatalember, és egykedvű sóhajjal visszarejtette a mágikus fegyvert méregdrága fekete kabátjának rejtekébe.
- Akkor most elszúrtuk, főnök? - kérdezte az egyik szerencsétlen, bár még az utolsó szót is bizonytalanul használta, láthatóan annyira nem volt képben.
- Ahogy mindig - vágta rá a fekete hajú továbbra is nyugodtan. - De nem számít. Ezért is jöttetek ti. Így is megtudtuk, amit akartunk - jelentette ki, és most először halványan elvigyorodott, bár ez a kifejezés inkább hasonlított egy éhes farkas vicsorára, mikor kiszagolja a prédát.
- Honnan tudod olyan biztosan, hogy Ő volt? - kérdezte Igor morogva. A ficsúr nem válaszolt, hanem jelentőségteljes pillantással bökött a földön ücsörgők egyikének ágyéka felé. Egy formás magassarkú eltéveszthetetlen talplenyomata díszelgett ott, a szöveten.
- Oh. - A felismerésnek rendkívül értelmes hangot sikerült adniuk, de a negyedik, jól öltözött ezt figyelmen kívül hagyta. Ravasz tekintete további nyomok után kutakodott, s meg-megállapodott egy-egy átok nyomán a mocskos téglafalakon, vagy egy távolabbi, felborult kuka szenes tartalmán.
- Bár ezúttal egy kicsit kevésbé volt összeszedett. Szokatlan, de biztos megvan az oka - állapította meg összehúzott szemekkel tanulmányozva a földön heverő mágikus köteleket, melyek nemsokára füstté porladnak. Elgondolkodott még egy pillanatig, aztán láthatóan tovább lendült, s ismét a másik három felé fordult.
- De mint mondtam, nem számít. Ő csak egy kis része a tervnek. Gyertek, menjünk és tegyük próbára a brit vendégszeretetet - javasolta gúnyosan, majd még megjegyezte: - De valami azt súgja, nem sokáig fogják szeretni, hogy itt vendégeskedünk. Nagyon nem - tette hozzá s most szélesebb vigyort engedett meg magának, így ravaszul villogó szemével és mohó fogvillantásával még inkább hasonlóságot mutatott valamiféle ragadozó fenevaddal. A másik három vihogva (bár még mindig kissé zavartan) helyeselt, majd egy-egy halk pukkanás kíséretében mindannyiuk alakját elnyelte Camden szűk sikátorainak szeles, jeges sötétsége.

Köszönöm a megmentést, a játéktér szabad!