Belvárosi utcák

A belváros forgalmas utcái tele turistákkal és butikokkal és kávézókkal. És esernyőárusokkal, képeslapos bódékkal, és galambokkal.

'Kutyalegeltetés'

Daniel Tayilor

         A kutyasétáltatás alapelve, hogy sosem veszünk fel olyasmit, amit még ezután is szeretnénk.
Igaz ez egyébként a bevetések egy részére, arra, ha a szüleimhez megyek látogatóba, és valahol némi bűntudattal be kell ismernem, hogy arra is, ha eszembe jut az a randi Keannel... Ahogy telik az idő, egyre inkább érzem magam nagyobb részben hibásnak érte, pedig tudom, hogy valószínűleg azok közé tartozik, akiknek külön gadróbszobája van a jól szabott, drága öltönyök és talárok számára, és egy elvesztése járulékos veszteség. Annyiszor átgondoltam, mit hogyan kellett volna csinálnom, hogy teljesen beette magát a fejembe, és azon kaptam magam, hogy magyarázatokat fogalmazok meg arra az esetre, ha esetleg újra összefutnánk. Ha minden igaz, pár napon belül vissza kell érnie arról a küldetésről... Nem mintha tudnék róla, vagy utána kérdeztem volna, vagy ilyesmi. Nem, én elfoglalt és felelősségteljes felnőtt vagyok, aki épp most dicsérte meg négylábú gyerekét azért, mert az jó helyre végezte a dolgát.
          - Ügyes kislány! Anyu már csak akkor lenne sokkal boldogabb, ha nem éreznéd úgy, hogy a tiéd az egész ágya, de anyu nem hiszi azt, hogy nem csak magában beszél, ezért nem várja el ezt tőled. - Liza felnéz rám, aztán rögtön a belváros utcái felé kezd sétálni, mintha megértette volna, hogy a gazdájának minden maradék esze távozott az iménti kijelentéssel. Igazat adok neki, és amúgy is jól esne egy kávé, így aztán beleveszünk a londoni utcák forgalmasabb hangulatába - emberek sietnek el mellettünk a dolgukra, páran hozzánk hasonlóan kiélvezik a szabadnapot kávézók teraszán, és úgy alapvetően senkinek nincsenek olyan jellegű problémái, minthogy elnézést kérjen e egy borral leöntött öltönyért, ha abban a pillanatban ez teljesen jogosnak tetszett...
            
            Az egyik kedvenc helyem mellett elhaladva Liza ismerőst szúr ki, és a termetét meghazudtolóan oda is baktat, hogy üdvözölje, én pedig egy széles mosollyal köszönök Winston gazdijának, Danielnek.
           - Sziaaa! Hány ezer éve nem láttalak? - valóságos hobbit vagyok mellette, ezért csak a mellkasa részesül az ölelésből, de fölfelé bámulva mosolygok tovább - Mi a helyzet odafent? Mondd, hogy van időd egy kávéra, legalább elvitelre, tényleg kíváncsi vagyok, mi minden történt veled mostanában.
            Amíg a választ várom, lehajolok, és a páros hozzám közelebbi magasságú felét is köszöntöm egy vakargatással. Liza persze még nálam is lelkesebb, és ugyan magához híven rögtön leült, amikor kínálkozó alkalmat látott, de azért csillogó szemekkel jelzi a fajtárs miatti örömét. Mindig kicsit barátságosabb volt a kelleténél, bár a szüleim esküsznek, hogy nem azért kapott annyi plusz falatot, mert édes volt... Náluk sosem lehet igazából tudni, de a visszakapott kutya határozottan dundi, mindegy, mi a mentsége rá. Ma még csak részlegesen felel a külsőm rendezetlenségéért, bár az akadémiai évek alatt Daniel láthatott sokkal kevésbé összeszedetten is...
            - A vendégem vagy, csak ígérd meg, hogy nem beszélünk papírmunkáról és politikáról. - nézek fel újra régi barátomra - Továbbá ígérem, semmi felséges többes... Oké, viccet félretéve, mit iszol?

When the days are cold
And the cards all fold
And the saints we see
Are all made of gold

  Meleg nyalintás, fülem csócsálása és nyüszítés keltett fel. Az embernek nincs is szükség jobb ébresztőre a kutyánál, Winston pedig különösen nagy örömmel rángat ki ezeken a napokon az ágyamból. Bár a hét minden napján kénytelen vagyok dolgozni, sikerült kiegyeznem Barrow-val egy váltakozó beosztásban így minden második napom csak délután kezdődik, addig pedig enyém a délelőtt. Legalább is az első elképzelés ez volt, majd hamar kiderült, hogy naiv vagyok. Miután feltöröm a tojásokat a serpenyő felett, feketepettyes lakótársam már a szájában fogja a pórázt és csóválja a farkát. Nem, Őt nem érdekli, hogy éhes vagyok, hiszen már rég megette amit éjjel még reggelinek raktam ki neki. Nem, kit érdekel, hogy mindössze egy pizsama nadrágban vagyok, felőle akár meztelen is lehetnék. Jobb szemöldökömet felhúzom, ahogyan a friss tükörtojással leülök az asztalhoz.
- Úgy is tudod, hogy ezt még megeszem – nyüszítés és oldalra fordított fejjel való szekura-makura lesz a társam a következő tíz percben, amíg megreggelizem. Egyébként is teljesen logikátlan, hogy a porázzal akar itt nekem célozgatni, ha nem kötelező nem is szoktam megkötni. Túlságosan is szeret a kis hülye, hogy messzire fusson. Sajnos ez a Királynőről nem mondható el, ma is Skóciába kell utánamenjek.

   Alig, hogy leteszem a villát már kopog a bagoly az ablakon a Profétával. Mindig parázok, hogy a mugli szomszédok egyszer meglátják, de eddig semmi kérdezősködést nem kaptam, pedig Mrs. Poodtalk mindig megállít beszélgetni, akárhányszor összefutunk a postaládáknál – és eljátszom, hogy van mugli postám. Hihetetlen, hogy a minisztériumnak van embere arra, hogy kamu leveleket hozzon nekem, vagy minisztériumi táviratokat. Parádés a gondolat, hogy egy fejlett postarendszeren keresztül kevésbé vagyok lenyomozható, mint szabálytalanul repkedő baglyok esetében. Még a címoldalon se tartok, amikor Winston megelégeli a dolgok menetét és ugatásba kezd. Ejnye de neveletlen ma, kap is egy sallert, ahogy bemegyek öltözködni. De azért csóválja a farkát a barma.

   Egyszerű farmer, ing és sportzakó lesz a választásom egy ballonkabáttal koronázva. Ha már tavaly is ennyire muglisan öltözködtem volna, nem vagyok biztos abban, hogy élnék. Pálcámmal koppintok a zárra és ahogy kinyitom az ajtót legkedvesebb barátom ki is szalad. Hízelgő. Pálca zsebbe, meg a biztonság kedvéért elrakom a pórázt is és utána megyek. Irány mókusokat kergetni, az úgy is olyan jó program, meg magyarázkodni a parkőrnek, hogy „Áhh csak játszik, nem akarja tényleg megenni őket. Jaa hogy az a szájában egy farok? Innen totál falevélnek tűnt. Csak felfedezik egymás testét… Na jó, mennyibe kerül egy mókus?” Szerencsére amennyire izgatott általában olyan gyorsan ki is szaladja magát, így kábé fél tizenegy fele indulhatunk is vissza.

*  *  *

- Elsa! – örvendek Liza társának, bár a kis tömzsi kutya hiperaktivitása mindig megzavar és félek, hogy egyszer Wintson is visszatér ehhez a kölyök énjéhez. De találkozásaik nagy részében csak ülnek egymással szemben, angol kutyához méltóan, mintha csak kifigyelnék gazdáik beszélgetését. Igazából sajnálom, hogy az emberek nagy része nem tud ekkora kussban lenni.
- Haha, minden okés. Királynő, félmugli élet meg dolgok, te hogy vagy? – nevetek miközben megborzolom haját. Mióta áthelyeztek a parancsnokságról nem is találkoztunk szinte. Ez sajnos elmondható az auror ismerőseim kilencven százalékáról.
- Jaj ne viccelj már, én keresek most jobban – kacsintok rá és etikettszerűen előre is megyek, meg sem várva hogy leálljunk vitázni hogy ki is veszi most a kávékat. Winston és Liza azonnal körbenéznek bent én pedig gyorsan rendelek, mielőtt találnak valami érdekeset amit megehetnek, -ihatnak, -nyalhatnak, -szaglászhatnak és társaik. – Egy narancslé és egy late lesz, öt cukorral – nézek a szőke törpére, hogy jól emlékszem-e.

'Kutyalegeltetés'

Daniel Tayilor

         Liza olyan boldog, mintha csak bejelentettem volna neki, hogy előrehozzuk az ünnepeket, és a mamija ismét nem tudja majd nézni a bánatos pofiját, így megint jól jár és hízhat pár kilót. Ez a sorsa mindegyiküknek, akik együtt élnek velem, együtt átvészeljük a nehézségeket, és meghízunk. Szomorú igazság ez, de lassan átbillentem ebbe a korai dühöngésből, és Kean neve sem számít már káromkodásnak, csak rossz érzés, ha eszembe jut... Talán ezért is szoktam vissza a cigi és kávé kettősére, de ebbe belejöhetett a tény is, hogy a munkahelyem még arra sem jó, hogy a szerelmi bá.... Illetve hogy elterelje a figyelmem. Már félre is beszélek, kell az a kávé.
         - Kövér kutya, papírmunka és muglinak látszó bolond élet. - kicsit grimaszolok ugyan, mikor összeborzolja a hajam, de a nem is létezett frizurámnak már nem árt vele - A tiéd megint izgalmasabbnak hangzik, még ha néha csak teázol is a lordokkal.. Ott nincsenek olyan pofátlan aranyvérű bunkó állatok, mint Rowle.
         Azért még nem tettem túl magam az incidensen.. Még ha nem is vezethettem le rajta, mivel épp eszméletlenül fontos, világjobbító küldetésen van, amíg nekem megint egy halom papírmunka jutott, a kolléganőim pedig tegnap másfél órán keresztül vitatták meg a legjobb színű körömlakkokat. Mikor én kerültem volna sorra a véleményezésnél, csak diszkréten becsúsztattam a stressztől megrágott kis csonkokat az íróasztalom fiókjába, és mindenféle halaszthatatlan baglyokra hivatkoztam. Lassan tényleg megesz az unalom, de még az sem nagykanállal, hanem csipegetve, innen és onnan harapva egy keveset, csak az íze kedvéért, mintha egy elfelejtett sütemény lennék...
          Vigyorogva bólogatok, mikor a fizetésről beszélünk, ezzel kapcsolatban korábban sok ígéret elhangzott a főiskolán, örömmel látom, hogy nem elfeledve, bár itt inkább a körülmények a vidámak, nem maga a piszkos anyagiak ténye.
          - Azt hittem, sosem hangzik már el ez... Részegen olyan ígéreteket teszünk néha, hogy egyszer már mi keresünk majd jobban, és a másiknak soha nem kell piát hoznia majd... Meg hogy jaj, mi nagyon bírjuk tisztán a vodkát, igaz? - csípőre teszem a kezem, és hunyorgok vidáman fölfelé - De tényleg köszönöm. Az a fiú, aki olyan bátran itta húzóra azokat a borzalmas piákat, tényleg úriember lett.
          Bólintok, mikor a rendelés kerül szóba, és rögtön mehetek is elnézést kérni, mert Liza elindult ismerkedni egy kisgyerekes családdal, akik egyébként eléggé örülnek neki. Anyuka nevetgélve integet, hogy hagyjam csak a dundi kutyámat a totyogós gyerekével beszélgetni azon a furcsa kis nyelven, ami a babák és a kutyák sajátja. Megállok, és nem próbálom visszahívni, kicsit én is belefeledkezem a látványba, mert ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennünk, hogy már megvan a kutya, lehetne egy baba is, ha már ilyen szép ez az összkép, de én olyan távol vagyok ettől az élettől, mint Kean Rowle a jómodortól. Fényév távolság...
          - Csak úgy sétáltok egyet, vagy egy teljes szabadnap? Hogy bírod nélküle? - fordulok kicsit kajánul Daniel felé, aztán követem tovább, intve végleg a kutyának, hogy ne maradjon ott - És tudod, hogy úgysem menekülsz a kérdések elől. Mi a helyzet a családdal? Nők, férfiak, kecskék? Minden jöhet, olyan rég láttalak már.

[szük]

When the days are cold
And the cards all fold
And the saints we see
Are all made of gold

   A pultos lány nem igazán zavartatja magát, hogy éppen egy hölggyel vagyok, akinek a rendelését én állom. Huncut mosolyokat szór felém rikító kék szemeivel, ami bevallom felkelt bennem pár ösztönt és nincs ellenemre. Feltűnés nélkül viszonzom mosolyát. Közben elnevetem magamat Elsa megjegyzésén akadémiás éveinkre. Nos hát igen, sok idő telt el azóta és bevallom néha visszasírom azt a hedóniába burkolódzó még is szigorú szabadságot. Nappal erőnlét, oktatás és szigorú rend, éjjelente viszont elszabadult a pokol és hajlamos vagyok azt képzelni egy-két kósza konyak után, hogy májam még mindig érzi azt az időszakot. Pláne a Bailey-vel való szakítás után, teljesen összekavarodtak a dolgok, szinte csoda volt hogy mindkét szakot eltudtam végezni. Persze Elsa már azután ismert meg és csak az ivós, fűvel fával intim kapcsolatot folytató arcomat ismerte meg.

    A lány flegmán leteszi a narancslevet to-go pohárban és csak most kérdezi meg, hogy én elvitelre kérem-e. Nagy pislogásaimból egyszerre olvashatja ki a meglepettségemet, hogy ennyire direktben szimpatizál velem illetve fennakadásomat palástoltalan már-már bárdolatlan bunkóságán. Hihetetlen mennyire hiányzik a muglikból sokszor a misztikum, ami egy nőt számomra éppen vonzóbbá tesz.

– Igen, elvisszük mindkettőt – célzok finoman, hogy hadjárata bármilyen vonzóan is indult elbukott. Közben Elsa felé fordulva igyekszem válaszolni kérdésére, mintha az iménti kis közjáték meg sem történt volna. – Lassan úgy érzem, hogy a szabadnap fogalma elveszett. – mondom mosolyogva – Rémesen elfoglalt Őfelsége és amíg érvényben van a fokozott védelmi szint, jobbnak látják odafent  a folyamatos őrizetet – közlöm halkabban, hogy a kéjelgő lány füle nehogy neszt kapjon. – Délután Skóciába utazom utána, Winston addig pedig kisajátít megának – vakarom meg állszigorral az úri dalmata fejét, aki még mindig foltos kobakját félrebillentve, csendesen bámulja fajtársa tevékenységét az idegen család körül.

    Család. Valahogyan ez a szó és a nevető kisbaba képe melegséggel tölt el, de el is illan. Huszonöt vagyok. Tudom, hogy szüleink generációjában ez már a gyermekvállalás kora volt, de úgy érzem ez tőlem rémesen messze áll, plán így, hogy édesanyám és öcsém elsődleges ellátójává váltam. Persze működik a szabászat, a vakarcs pedig mindig is jól bánt a pénzügyeivel, de ösztönösen küldök haza egy bizonyos összeget. Talán a bűntudat teszi, amiért még nem árultam el nekik mi is történt Kanadában.
– Hát szerencsére édesanyám és Tristian öcsém jól megvannak, képzeld öcskös lett a Hollóhát kapitánya – büszkélkedem a kis szaros jóhírével, finoman terelve a témát, hiszen sejtem mire irányult a kérdés.

    A negédes mosoly és csillogó szemek még egyszer megvillannak, mikor kifizetem rendelésünket, nekem pedig titkolhatatlanul századmásodpercnyire elpirul borosta fedte arcom. – Egyébként nincs senkim, éppen elég eltartani ezt a dögöt – aki éppen a szó degradáló hatása miatt sértődötten elindul a kijárat felé – Hétköznapjaim egyetlen hölgye pedig nem éppen az estem. – sosem vonzott a gerontofília.

– És veled mi a helyzet ezen a téren? – teszem fel a kérdést mikor italunkkal ajtót nyitunk London utcáira.

'Kutyalegeltetés'

Daniel Tayilor

      Sok közös együtt másnapozós vasárnap vezetett odáig, hogy ilyen békésen el lehessen csevegni erről, de az ember végül is úgyis azt keresi, akivel megteheti ezt. A kínos élmények, a vizsgák előtti készülés, és utána minden olyasmi, amiről napvilágnál nem illik beszélni - remek alapjai egy barátságnak. Kár, hogy fel kell nőnünk. Somolyogva konstatálom, hogy azért a gyerekes flörtök nem vesztek még el ebből a generációból, titokban még szurkolok is kicsit Danielnek, a lány csinosnak látszik, minél kevesebben ragadunk négylábú társainkkal a sztereotip macskásnéni pozícióját betöltve, annál jobb, és ha valaki megérdemelne most egy kis boldogságot, az Daniel.
      -Á nem, létezik, csak van egy ikertestvére, 'csóróság', és az előbbi hajlamos meghívni az utóbbit, ha hosszú időre nálad ragad. - hálásan fogadom az italt, bár a jelenet emlékeztethet arra, mikor Frodó bámul hálatelten Aragornra.. igen, valakinek megint túl sok szabad órája volt -Az idegen családok és a figyelmeztetés miatt? Ne válaszolj, ha nem szabad, csak én is hallottam róla, sőt, élvezhettem is az intézkedéseket egy különlegesen részletekbe szaladó ellenőrzés formájában, nyilván a Willel közös munkám meg a szüleim utazásai miatt. Tényleg ekkora a gond? Winston bölcsen teszi, legalább biztosan kimozdulsz..
      Mindketten elgondolkozunk a család láttán, bár azt hiszem, egészen más okból. Talán abban a szerencsében van részünk, hogy nem vesztettük el a közvetlen szeretteinket a háborúban, de pont ezért tanultunk meg félni a lehetőségtől is.. hogy a véletlen ott lopózik a nyomunkban, és akkor csap le, amikor már megnyugodtunk a hirtelen futás után - bármennyire is szeretem a szüleimet, néha eszembe jut, hogy egyedül maradok, és sosem élhetem majd át azt a köteléket, ami örökre egybefűz két embert, nem a papír vagy hagyomány által, de őszintén. Itt van Liza, itt van Winston, de attól még valahol egyedül vagyunk emberek között állva.
     -Nahát, gratulálok! Ilyen fiatalon..? Őstehetség lehet, tök szívesen megnézném játék közben.. tényleg, mi lenne ha egyszer belopóznánk mindenféle ellenőrzés ürügyén? Néha benézek az unokabátyámhoz, de ez mégis sokkal izgalmasabb lenne. Mit szólsz? - belelkesülök az ötletre, közben visszaintegetem Lizát, aki szerintem valami jutalomfalatot sejthet nálam, és ezért adja fel a korlátlan kényeztetést. Megpróbálom felkanalazni, de nem nyújtunk éppen elegáns látványt, kicsit olyan, mintha a fizika törvényeivel akarnék dacolni, mivel Liza elkönyvelhet némi súlygyarapodást, pedig már megbeszéltem vele, hogy diétázni fog. Azóta sem diétázik.
     -Romantikus gondolat. Ahogy nézem, ő is értékelte. - végül csodával határos módon sikerül a poharat és a kutyát is kiegyensúlyoznom a helyiségből, bár ez elsőre lehetetlennek tűnt -Ööö hát semmi. Kezdem azt hinni, hogy el lehetek átkozva, esetleg begyűjtöttünk Williammel valami jó kis karibi szemmelverést az egyik utunkon, a legutóbbi randimon leöntöttem a partneremet drága borral, mert akkora volt a képe, hogy az külön égitestként regisztrálható lenne...! Sose randizz egy aranyvérűvel. Főleg ne egy olyan utolsó szemétládával, mint Rowle...
     Az utolsó szavak már elég szenvedélyesre sikerültek, a haragtól kipirulva pillantok fel régi barátomra, és ehhez most Liza súlyának semmi köze. Érzékelheti a hangulatváltozást, mert Winston után araszol, hátha ott melegebb fogadtatásra lel, amíg a mamija fejben elküldi azt a bunkót az összes általa ismert nyelven a fenébe.