+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  98/99-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Greenwich Park
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Greenwich Park  (Megtekintve 10117 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 20:43:48 »
0




Kisebb közterület rengeteg muglival. A varázslóknak is fontos ez a hely, bizonyos rituálék helyszíne a 0°. Sok errefelé a galamb.
Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 06. 16. - 15:48:06 »
+1

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Azok az átkozott muglik! – zsörtölődtem magamban, sorba állva egy csokoládéval bevont tölcsérért, amibe egy jó adag duplacsokoládés fagylaltot akartam kérni. Na nem emiatt a remek lehetőség miatt zsörtölődtem olyan nagyon… sokkal inkább azért, mert olyan elcseszett hosszú sor állt a park egyetlen fagyiskocsijánál, hogy az már egyenesen bosszantó volt. A hátam mögött két tizenéves lány valakinek a feszes fenekéről sutyorgott. Akármennyire is szerettem volna ehelyett az alig kétméterre szaporodni szándékozó, koszos galambpárt bámulni, nem vonta el a figyelmemet egy bizonyos Benjamin formás hátsójának elemzéséről. Sőt, mint megtudtam Mary szeretett volna abba bele is harapni, ha lehetősége adódik rá. Ezt persze a másik lány, akinek nem tudtam meg a nevét helytelenített. Legalábbis erre következtettem a „Ne már, Mary!” felkiáltásból, majd az azt követő vihogásból.
Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam kihúzni magamat, hogy legalább azt a kevés kis méltóságomat megőrizzem, amit a Nat által gondosan összeválogatott ruha kölcsönzött. Már tényleg csak egy baba voltam, akit úgy öltöztetett és fésült, ahogy neki tetszett. Nem bántam. Ez jobb volt, mint elveszíteni őt, a szerelmét, az aggódását… az egész lényét. Nem tudtam volna újra csinálni azt, amit annak idején Esmével. Nem tudtam volna a levegőt szorongatni, ahelyett, hogy elkaptam volna a csuklóját és magamhoz szorítom. A szívem szakadt volna belé. De talán most már nincs is semmi, ami igazán közénk állhatna. Elköteleztem neki magamat, titokban. Nem vontunk be egyetlen rokont vagy barátot sem. Az egész ceremónia a miénk volt… csupán a gyűrűk árultak el némi változást, melyek ott csillogtak az ujjainkon.
Meg is piszkáltam az ékszert a gondolatra és talán el is méláztam volna Nat kék szemeinek mindig tökéletes emlékében, ha nem hallom meg az újabb áradozást ennek a bizonyos Benjaminnak a további részeiről. Először is megtudtam, hogy nagyon-nagyon feszülős nadrágot hord… ami a mögöttem álló két lány szerint a lábai között esetleg szoríthatott is kicsit. Erre már fújtattam egyet az idegességtől.
Csak a zoknit szorítja, amit a kedvetekért nyomott be a gatyájába… – Fordultam oda, majd dühösen vágtam hozzájuk ezeket a szavakat. – De esetleg találgatás helyett egyikőtök be is mászhatna az ágyába és akkor kiderülne, mi van a hülye feszes nacija alatt. Merlin szaros seggére már! –A káromkodás kicsit megnyomtam, a hangom erőteljessé vált.
Csupán arra nem számítottam, hogy a vénasszony, aki a fagyit mérte éppen ekkor szólít engem. A „dühös úr” következett ugyanis, aki jó magam voltam. Szinte láttam a rosszalló csillogást a szemébe.
Egy csokis tölcsért kérek duplacsokis fagyival. – Mondtam és éppen csak a szemem sarkából pillantottam a két pironkodó tinédzserre. Engem azt nem érdekelt, ha most tettem tönkre a lelkivilágukat. Mindkettő bosszantó egy teremtés volt és valószínűleg Benjamin is jobban járt volna, ha nem kerül velük közelebbi viszonyba.
Így hát csendesen vártam a csokis tölcsért, ami a fénypontja volt az egész fagyizásnak. A hideg desszertét lényegében sosem rajongtam igazán. Könnyen megfájdult tőle a torkom vagy éppen borzasztóan vízízűnek tartottam. A különleges tölcsérek azonban rendszerint vonzottak. Most azonban a kellemes hűvösséget is szomjazta a testem. Londonhoz képest különösen meleg volt, a hatalmas esőfelhők persze ott várakoztak a fejem felett, hogy a nyakamba zúdítsanak egy jó adag vizet. A levegő azonban fülledt volt. Mindenkiről ömlött a víz. Nem csoda, hogy a kellemes csokoládé illatot egy jó adag mosdatlan emberszag nyomta el. Így csak akkor mélyülhettem el benne, mikor egész közel emelve az orromhoz, mélyet szippantottam az aromájából.
Végre valami jó is történik ma… – állapítottam meg. Még mindig az a furcsa csomag foglalkoztatott, amit Nat egyik dilis rajongója küldött nekem. Egy halom gyerekruha volt benne persze, meg egy rövidke gratuláció. Az embernek az az érzése támadt az egésztől, mintha félrecímezték volna… de közben volt ebben az egészben valami hátborzongató. Elvégre minek küldene nekünk bárki is gyerekruhákat?
Megint lenéztem a gyűrűmre, ahogy kiléptem a sorból. Ez volt a hiba, ugyanis szinte önkéntelenül ütköztem bele valakibe és a gombóc a földön landolt – szerencsére a cipőm orra előtt. Beleborzongtam a loccsanó hangba, ahogy a finom csokoládé a földön kötött ki. Úgy bámultam utána, mint egy kisgyerek. Ott lehetett az arcomon a kétségbeesés.
A kurva élet… ne…
Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 06. 16. - 21:26:54 »
+1

   

..darabka génjáték..  


  


Nem térhetek vissza.
Azt hittem Németország után jobban veszem az akadályokat. És most minden akadály. Az emberek, a tömeg, a zaj,  mugli járművek, az épületek, a tájékozódás, az illatok, a képek, az emlékek...
Nem térhetek vissza.
A sziget hív. Vonzz maga felé, mint egy kibaszott óriási mágnes. Tegnap azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom melyik hajóval induljak el vissza a Bermudákra. Úgy kellett ráerőszakolnom magamra a hideg vizes zuhanyt, ami segített lehűteni csapongó gondolataimat. Szar ez, mindenhogy. Nem múlik el és egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezen az idő sem segít.
Eszembe jut Athalea szép arcvonása. Ez általában elfeledteti velem ideig-óráig a szigetet, a borzalmakat és a triádjegyek néha émelyítően égető érzését. AZ óriási kék szemeiben képes lennék elveszi, mint egy tó mély víztükrében. Lea azonban nincs már itt és esélyesen sosem találkozom vele. Letudta a vizsgáit mostanra, és gondolom sikeresen. Jövőre egyetemre megy én meg... én meg csak tengődök, céltalanul.
Melanie ugyan segíteni akar, lépten és nyomom utánam koslat ha nem épp a Minisztériumban osztja az észt, de ez sem segít túl sokat. Nem tudok semmit kezdeni magammal. Túl soknak érzem az egész életet. Nemcsak a zajokkal vagy az emberekkel van gond... egyszerűen céltalan vagyok.
Azok után ahogy az aurorparancsnokságon fogadtak és azok után hogy a címlapon volt az arcom, mert hát mégis a halálból tértem vissza ráadásul a bermudákról, valójában csak felszították a már csüggedő lelkem. Már kezdtem elfogadni a lehetetlennek tűnő valóságot... hogy túléltem.
Rita Vitrol zaklató levelei elől még az utcán engem bámuló emberek arca is jobb. Most is felismert két utcával ezelőtt egy fiatal boszorkány, aki rögvest követelőzni kezdett autogrammért na meg fotóért. Szokatlan ez is, mint minden.
Hiányzik Modest, és a tanácsai. Vele valahogy biztonságban éreztem magam. Nem tudom hogy a hangja vagy egyszerűen csak a lénye, de nyugtató hatással van rám. Nem csoda hogy visszahívták a Roxfortba tanítani. Mod ott van igazán elemében, tudom jól. Kegyetlen önzőség lett volna megfosztanom ettől a páratlan lehetőségtől csak azért, hogy az én lelkemet pátyolgassa... és amúgy is. Nem vagyok már egy pesztrálni való kisgyerek!
Nem figyelem merre megyek, csak visz a lábam. Nem sok teendőm van Londonban, csak várni a baglyot, hogy az összes papíromat visszakapjam. Igaz ugyan még pár hagyatéki ügyet el kell intéznem, de az már édes semmiség. És ki kell mindezek után találnom, mihez is kezdek magammal... végtére is nem ülhetek egész nap a négy fal közt várva a csodát...
Agyam lázasan kutat valami használható dolog után, mert aurorként újra nem vesznek vissza teljes alkalmazásba. Ugyan jó kis életkiegészítő summát kapok egykori szolgálataimért, de amolyan korai nyugállományba küldtek. Ez csak egyet jelent; megbízhatatlannak tartanak. És igazuk is van. Bármikor bekattanhatok, bármikor őrjöngő dühroham keríthet hatalmába, ás a metamorfmágiám a bolondját járatja velem. Nem szerencsés egy ilyen auror terepen. Csak púp lennék mindenki hátán. Az aktakukac lét pedig sosem volt a stílusom...
S mintha  abalszerencse áradása engem kísérne... most is nekem jönnek vagy épp én megyek neki valakinek. Csak a cifra káromkodáskezdeméyt hallom, mást nem.
Belőlem kiszalad a levegő az ütközés hatására ás lihegve igyekszem ezt a fajta hiányosságot pótolni.
- A jó édes asszot seggcsontja...
A vulgáris megnyilvánulásom a legkevesebb. Talán csak hogy fokozzunk minden nyomorom a tridájegyek újra elkezdenek bizseregni a könyökömnél. Tudom jól, ilyenkor mi zajlódik le. A fekete tetoválás önálló életre kel, és kékes színű lassú örvényléssel kezd el formálódni, hogy aztán szépen lassan az őrületbe kergessen.
Nem tartozom a szigethez, nem tartozom a szi...
Győzködésem szart se ér. Elfog a hányinger és mindemellett a kulcscsontomnál véget érő átokheg fájdalma is a testembe nyilall. Ordítani lenne kedvem. Ritka, hogy ez a kettő egyszerre kínozzon és épp ezért nem értem a dolgot.
Miért? Miért most? Miért itt? Nincs itt Lea. Nincs itt Modest. Talán a 0 fok miatt lenne? Greenwich az ok? Mert nincs itt senki, aki...
Rowle.
Felpillantva csak egy vágott szemű alak profilját veszem ki. Lihegek. A tűzes fájdalom elönt újra és újra. Összegörnyedek és kezem a mellkasomhoz nyomom s úgy motyogok ösztönösen.
- „Provehito in Altum”...
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 06. 18. - 10:01:28 »
0

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

A jó büdös… – nyögtam. A hangomban ugyanaz a csalódottság csengett, ami ott csillogott a szememben is. Hát így bámultam le a cipőm orra előtt heverő dupla csokoládés fagylaltra. Sosem rajongtam az édességért, csak ilyenkor nyáron, mikor a hatalmas fülledtségben még az én csontos testem is bőséges izzadtságot termel. Jól esett volna egy hideg, megfelelően édes valami majszolgatni ahelyett, hogy csalódottan, sőt egyenesen dühösen bámuljak a gombóc után, ami addigra nem volt több, mint egy szétfolyt paca.
Nem foglalkoztam a mellettem görcsös rángó roham félét kapott baromra, akinek köszönhetően természetesen kiesett a tölcsérből a csokoládés finomság. Már ennyi is pontosan elég volt, hogy utáljam ezt az alakot, holott még nem is láttam az arcát. Csak akkor emeltem rá a tekintetemet, mikor legyűrtem magamban a csalódottság minden szikráját és átengedtem a helyet a dühömnek.
Mi a francot képzel magáról? – Emeletem fel a hangom, ahogy ránéztem.
A tekintetem egy túlzottan, már-már zavaróan, kék szempárral találkozott. Barna hajjal és olyan örült arckifejezéssel, amilyet Olivia Stane óta nem volt szerencsém tapasztalni. Csak reméltem, hogy ez a fickó nem fog irántam plátói érzelmeket táplálni, hogy aztán egy életen át üldözzön az őrült rajongásával. Nem, ugyanis az ő pálcája egy cseppet sem érdekelt, még annyira sem min Stane bugyiba dugott darabja. Már a gondolatba is beleborzongtam… életem legborzalmasabb kalandja volt. Nem véletlen, hogy szívem szerint elkerültem volna Olaszországot – igen, annak ellenére is, hogy a nászút Nattal egészen jól sikerült ott. Ez utóbbi gondolatra még el is mosolyodtam volna, sőt tekintetem már-már megindult az gyűrűs ujjam felé, hogy az ékszer helyére pillantsak… csakhogy, akkor valamit mondott a fagyigyilkos. Kellett egy jó pár perc, hogy felfogjam a szavakat: – „Provehito in Altum”...
Megint ráemeltem a tekintetem. Pontosan abban a pillanatban szorította egyik kezét a mellkasára és mintha infarktust készülne kapni, egyszerűen előre görnyedt. Kicsit magamra emlékeztetett, amikor Montrego orra előtt lettem rosszul az éhségtől… igen, furcsa, hogy akkor még éreztem ilyesmit. Azóta mennyi minden változott. Alig eszem, lényegében ránézni sem tudok az ételekre. Nem tudom hány kilót fogytam, holott mindig is vékony voltam.
Ugye tudja, hogy egy színlelt rohammal nem vesz meg? – Próbálkoztam, hátha csak át akar verni, hogy megússzon egy csúnya átkot, amit éppenséggel szívesen nyomtam volna a képébe máris. Az édesség nem játék, főleg egy ilyen törékeny alkatú valakinél, mint én… aki ráadásul jóformán cukron és kávén él. Bosszankodva mértem végig a még mindig görnyedt fickót.
Merlin szerelmére! – Kiáltottam fel, megragadtam a karját és erőszakosan az egyik padhoz rángattam. Kényszeríteni akartam, hogy üljön le, de csak reméltem, hogy nem fejt majd ki semmiféle ellenállást. – Nézze, ismerem én ezeket a gagyi trükköket! Nem egyet magam fejlesztettem ki mások megtévesztésére.
Leültem én magam is a padra, aztán a fickó arcába nyomtam az üres, megrongálódott tölcsért. Reméltem, hogy érti: ezt bizony ő tett és ez igen csak súlyos bűnnek számít… ráadásul addig biztosan nem távozik, míg nem kárpótol.
Szóval amint befejezte a színészkedést, hozhat egy új duplacsokis fagyit. – Tettem hozzá dühös hangnemben.
Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 06. 19. - 21:20:22 »
+1

   

..darabka génjáték.. 


 

A szavak lassú folyamként örvénylenek be a hallójáratomon át egyenesen a kevéssé pislákoló tudatomhoz, hogy onnan érdektelenül távozzanak.
– A jó büdös… Mi a francot képzel magáról?
A kérdés olyan, mintha egy másik dimenzióból viszshangozna felém. Nincs más, nincs semmi, csak a sistetgő, égető fájdalom. Azt hittem már egész jól tudom uralni. Nemcsak a gondolataimat, ami Rowle-hez köti a heget, hanem a kínt magát is. Tévedtem. Kurva nagyot tévedtem.
Fogam összeszorítva igyekszem kibírni, amit a sziget terhe ró rám. A karomon a tridájegyek izzása egyre fokozódik és érzem, ahogy a gyomrom szaltót vetve igyekszik kiadni a nemrég megevett kevéske reggelit. Mióta Athalea nincs az életemben, szürkébbnek látom a világot és az étel is íztelennek hat. Nem kívánok semmit és minden ember útban van. Az álmaimban ott kísért, de ő maga a sziget, aki kinyújtja a kezét, hogy az növényindaként körbeszőve próbáljon megfojtani. Édes szenvedés ez, önként képes vagyok a karjaiba rhanni és hagyni hogy a levegő kiszorulva mellkasomból tökéletes szép halált hozzon. Persze a lényem egy része, az a kicsiny megmaradt ép rész ellenkezik és küzdene, így verejtékben úszva kelek és bámulom a plafont lihegve, hörögve, halálra vált rémülettel, alkalmanként ordítva. Nem, nem vagyok jó társaság.
Tudom, sosem fog ez elmúlni. Tudom, a bemruda műve, hogy örök béklyót varrt a nyakamba és ezt megfejelte Phillip egy kis átokkal is a saját maga bebiztosítására. Nem panaszkodom, ha azt vesszük hogy könnyeden kinyírhatott volna akkor egész frappáns megoldással lécelt le és hagyott hátra. Gondolom azt hitte, a sziget és a természet egyéb vad erői majd kicsinálnak.
Hát ő is tévedett. Ráadásul kurva nagyot. Pech.
– Ugye tudja, hogy egy színlelt rohammal nem vesz meg?
Feleszmélek az üvegbúrán áthatoló kérdésre, ami nekem szegeződik. Üvegbúra... másik dimenzió, másik élet, másik ember. Másik én. Másik te. Másik ő.
Ki ez a fickó? Milyen rohamról beszél? Miért aggódik értem? Mi a frászt akar tőlem?
Enyhe kétségbeesés fog el, hogy esetleg megölni készül ő is. Lehet Rowle csatlósa? Lehet Voldemort küldte? Lehet White halálán kárörvend? A szenvedésem szórakoztató? Mocsok!
– Merlin szerelmére!
A felkiáltására felpislogok. Kérdően.
- Merlin nem szerelmes...
Magam elé motyogom a nyilvánvalót, mert Merlin jópár ezer éve halott. Olyan halott mint a lelkem nagy része. Olyan halott, mint az őseim. Olyan halott, mint a hideg kietlen föld. Olyan halott, mint az első sziget a bermuda háromszögben. Olyan halott, mint amilyen halott Phillip Rowle lelke, aki képes volt magamra hagyni...
– Nézze, ismerem én ezeket a gagyi trükköket! Nem egyet magam fejlesztettem ki mások megtévesztésére.
A rángatásra nem reagálok, legalábbis nem épp úgy, ahogy talán kellene. Ujjai még a ruha alatt is égetik a bőrömet és ez még inkább eltompítja elmém. Halkan szisszenek fel az újdonsült ingernek köszönhetően, de nem húzódom el, egyrészt mert sem erőm nincs másrészt mert tartok tőle, csak testem adott pillanatnyi gyengesége, ami okozza a jelenséget.  Ostoba rongybábuként citál ez az ismeretlen ember, aki kicsi, vékony már-már nyüzüge és roppant hangos. Miért ilyen hangos? Minek üvölt? Mi a baja? Fél? Ha öt évet tölt el egy istenverte lakatlan szigeten, majd rájön, kurvára fölösleges ordítani. Ha senki nem hall semmit nem ér a szó. Semmit nem ér a hit és még kevesebbet számít a remény.
Fel sem fogom, hogy leültem, csak akkor, mikor kissé kevésbé forog a világ velem. Ekkor realizálom, hogy stabilan megtart valami, ami deszkákból van összetákolva.
Pad.
- Hogy került ide ez a pad?
Nem akartam hangosan kimondani az első gondolatom, de hát a hullámokban ostromló kegyetlen érzelem erre sarkall. A tekintetemben őrült vadság csillog, a mérhetetlen undorral vegyes haragé. Azé, aki vagyok. Egy emberi roncs, aki az utcán sem képes végigmenni egyedül, egymaga... Szánalom. Mit mondana Modest? Mit szólna ha ezt látná? Pedig olyan jól haladtam... olyan egyszerűnek tűnt. Oh, Lea... Lea... miért hagytál el? Miért nem vagy itt? Miért nem segítesz, baszki?
– Szóval amint befejezte a színészkedést, hozhat egy új duplacsokis fagyit
- Nem hozok én semmit!
Közlöm felháborodva és bambán üveges szemmel bámulok. Nem vagyok igazán jelen és nem vagyok igazán a múltban sem. Valahol megrekedek egy köztes alternatívában, ami nem épp jó de átmenetileg kielégítő. A gyomrom forgáa csitulni kezd és ezt úgy értékelem, hogy kellő energiával tölt el, így hát felállok. Nem nézek semerre, csak elindulok, de talán csak egy lépést ha teszek és bum....
Hanyatt vágódok a köves úton. Érzem, ahogy a fejem belecsapódik a földbe és a fülemből talán a vér is kiserken. A meleg érzete biztos nem egy jó kis fülvédőnek köszönhető. Nyár van bassza meg, ennyire idióta még én se vagyok, hogy azt vegyek fel reggel. Ugye?
Legalábbis ahogy kissé feltornázom magam ücsörgő pozícióba a sárga bűnös banánhéj arra utal, hogy inkább nyár van. Nem mintha banánt nem lehetne venni az év bármely szakában... na mindegy.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 06. 23. - 09:08:10 »
+1

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Ki a franc átkozott el téged, O’Mara? – lüktetett bennem a kérdés. Közben végig mértem a velem szemben ücsörgő őrültet. Próbáltam napirendre térni a szemében csillogó, különös fény felett. Valamiért ismerős látvány volt… talán a saját szememben láttam ugyanezt a ragyogást, amikor tükörbe néztem. Közben mégsem volt ugyanaz, amit én szoktam érezni. Ő mintha nem is attól a rengeteg indulattól és dühtől remegett volna. Nem egy sötét kéz tekeredett a nyaka köré és adott szavakat a szájába. Nem. Nem lehetett ugyanaz – legalábbis ezt próbáltam magammal elhitetni. Olyan volt, mint egy rossz tréfa, mintha az élet tükröt tartott volna elém, amit nem tudtam eltaszítani, csak ha leleplezem. Ezért vontam kérdőre, ezért követeltem, hogy fejezze be az ostoba színészkedést.
Hogy került ide ez a pad?
Ahogy leültünk, inkább elfordítottam róla a tekintetemet. A betonra hullott csokoládés gombócom szétfolyt maradványait bámultam lebiggyesztett ajkakkal. Éreztem, ahogy ujjaim kicsit erősen markolják a megrongálódott tölcsért. Talán repedés hangja is hallatszott, nem tudom… ugyanis túlságosan magával ragadt a látvány, amint egy kisfiú fehér cipője egyenesen az édességemben landolt. A csalódottságtól nyeltem egyet és nagyokat pislogva, dühösen fordultam a fickó felé.
Nem akartam, hogy megússza ennyivel egy fagyi-gyilkos… mert lássuk be, mi másnak is nevezhetném? A forróság talán az én elmémet is egyre inkább megkezdte, főleg, hogy nem kapott édes enyhülést a hideg édesség nyomán. Volt nálam mugli pénz, szó sem róla… de a büszkeségem nem engedte, hogy ez az alak ennyivel megússza. Így hát a képébe nyomtam a tölcsért, közelve, hogy már pedig venni fog nekem egy újabb adagot.
Nem hozok én semmit!
A felháborodására szívem heves lüktetésbe kezdett, utánozva a csuklómon feszítő bársonyt. Éreztem, ahogy egy hideg – borzongatóan hideg – kéz kúszik fel a hátamon a tarkóig. Az ujjak végig cirógatna a bőrömön, a nyakamra fonónak és rám szorítanak. Mintha valaki a fülembe lehelte volna: Nem hagyhatod, O’Mara! Nem csinálhat belőle bolondot… Szabad kezem önkéntelenül indult meg nadrágom zsebe felé, ahová korábban a pálcámat csúsztattam. Végig cirógattam a kemény fán, tudván, hogy egy ilyen mugli bolonddal pillanatok alatt végzek, ha kell… de talán egy Imperio is megteszi, ha édességre vágyom. Nem, nem, nem! – ráztam meg a fejemet. Nem azért, mert még nem használtam a varázslatot… hanem mert az sötét és tiltott és nem lenne helyén való. Elliot O’Marát sosem érdekelte persze, mi tiltott és mi nem… egyszerűen csak régen nem szerettem komoly fájdalmat okozni, még ellenségeimnek. Azonban, mintha az a mindig trükköket és egyszerű megoldásokat kereső énem szertefoszlott volna és a helyét valami bűnös vette volna át.
Ujjaim között összeroppant a tölcsér. Annak hangja na meg egy baromi nagy puffanás térített magamhoz. Az őrülje persze felpattant, míg nem figyeltem és alig egy méterre később hanyatt is vágta magát. Csak a vért láttam, miközben ő bolondság megpróbálkozott a felüléssel. Egyenesen a füléből indult meg és haladt a nyakán át a gallérja irányába.
Mi a szart csinál? – kérdeztem dühösen és odasétáltam mellé. – Azt akarja, hogy rám kenjenek egy mugli gyilkosságot? Merlinre!
Megragadtam a karját és felráncigáltam a betonról. Nem éreztem, hogy nehezebb nálam… valójában már nem éreztem semmit a forróságon és az engem szorongató sötétségen kívül. Ebből az egyetlen kiút egy jó adag fagyi lett volna, amit éppen az imént tagadott meg tőlem.
Szedje össze magát! – emeltem fel a hangomat, közben oldalra fordítottam a fejét, hogy megvizsgáljam a koponyáját, na meg a füléből előtörő vérfolyamot, remélve, megtalálom annak okát.
Igen, igen… ehhez bizony bájital kell, aztán egy Exmemoriam, mielőtt a Minisztérium rajta kap… – Magyaráztam magamban.
Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 06. 26. - 20:15:25 »
+1

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!


  

Azt hiszem a földön ülök. Hogy a picsába kerültem ide? Mi a szart csinálok? Miért sajog a fejem? És ki ez a dühös pukkancs kínai wuudoo-baba, aki itt vergődik előttem?
A kérdések ott nyomasztanak, de gyorsan jönnek és gyorsan mennek. Az agyam egynél sem ragad le hosszabb idejig mert ahhoz túlzottan kimerült. A több napos konstans nem alvás félek súlyos károsodás mellett olyan mellékhatásokat is produkál, mint a hallucináció. Talán ezért látom oly gyakran Athaleát magam körül. Egyszer még Modestet is fel véltem fedezni az egyik utcasarkon. A ciki csak az volt hogy később rájöttem, egy kibaszott pincsit néztem Mod-nak. Még jó hogy nem kezdtem el beszélni hozzá, a vén szipirtyó gazdája biztos megvert volna a fekete táskájával.
Vajon ezt az ázsiai fazont is bekamuzom? Vagy vietnámi? Olyan full egyformák!
Megsértődik ha konisuával köszönök neki? Egyáltalán beszéli a nyelvünket?
Azt akarja, hogy rám kenjenek egy mugli gyilkosságot? Merlinre!
Aha, beszéli a nyelvünket.
- Gyilkosság? - pislogom meglepve. Nem mintha ismeretlen lenne a szó, vagy a jelentése, de... - Kit ölt meg maga?
Érdekelne mi a frász folyik itt. Én csak ücsörgök egy padon szép nyugodtan, ő meg gyilkosságról papol. Én ugyan nem öltem meg senkit és nem is segítek neki. Oldja meg ahogy akarja. Béreljen fel valakit vagy dobjon el egy banánt hogy a másik kitörje a nyakát.
Jéééé, banáááán! Akkor engem akart megölni?
Gyanakodva pislogok fel rá. Ki ez a fickó? Ismerem? Meg akart ölni? MEG AKART ÖLNI?? ? ??
– Szedje össze magát!
Ahogy felém hajol ösztönösen húzódok el. Gyilkos! Ne érj hozzám te mocsok!
A gondolatok azonban nem tartják távol a másikat. Keze erősen rákulcsolódik a karomra, érzem, ahogy elönt a forróság újra. A triádjegyek megint működésbe lépnek, pedig mintha kezdett volna kissé lassulni a bennük lévő örvénylés. Hiába vergődök talpra, jobban nem leszek.
- Hagyjon békén! Ne érjen hozzám!
Sziszegem de meg lehet üvöltöm. Nem tudom épp behatárolni mit és azt is hogy teszem. Egy biztos, nem akarom, hogy ez a fickó fogdosson. Az égető érzés megint szétterjed a mellkasomban. Az átokheg is újra bizsereg és a hányingerem megint kezd visszatérni egy remek kis fejfájás kíséretében. Ó remek!
Gunyorosan kacagnék de épp azzal vagyok elfoglalva, hogy ne hányjam el magam. Egyre nehezebben megy. Tudom, hogy a metamorf géneknek nem tudok parancsolni és a jól lenyírt hajam, megint félhosszú kezd lenni. Nem érintem meg az arcom, de sejthetően az arcomat is borosta kezdi el befedni. Érzem a bizsergő érzést, és tudom, hogy a transzformáció beindult.
A kurva élet...
–Igen, igen… ehhez bizony bájital kell, aztán egy Exmemoriam, mielőtt a Minisztérium rajta kap…
Exmemoriam? Mi vagyok én? Kísérleti patkány? Tudja ez az ember ki vagyok én? A világ összes kicseszett exmemo-ja sem tudná belőlem kiirtani a szigetet. Azt hitte Modest nem próbálta? Elárulom, szart se ért! Sajnos a Bermudák olyan speciális varázserőt generál és nyomott rám, hogy az átkok bizonyos vállfaja roppant másképp viszonyul hozzám. Vagy lehet én hozzá?
A Mungó esettanulmánynak tekint. Az akadémián hős vagyok, akit jobbnak láttak eltávolítani a posztjáról. Embernek meg egy megtört szar vagyok. Ez meg exmemoriamozik itt nekem? Komolyan?
- Nem iszok semmilyen bájitalt. Nem vagyok a kurva kísérleti patkányuk!
Közlöm dacosan és félrelököm a férfit. Ezzel egyrészt jó messzire kerül tőlem és talán már nem fog fogdosni, másrészt így utat teremtek magamnak, hogy elindulhassak. Magam sem tudom épp merre...
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 07. 01. - 08:01:55 »
+1

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Miért ilyen elcseszettül bosszantó minden mugli? Igen, ez a gondolat keringett bennem megállás nélkül, ahogy azt a nyomorultat bámultam. Talán segítenem sem kellett volna rajta, csak hagyni, hogy az agyrázkódás meg feltehetően a belső vérzés elvigye. Hát Merlin rohadt szakállára, miért kergül meg mindenki körülöttem? – folytattam a szitkozódást, miközben a kezem még mindig a koponyáját vizsgálgatta. Nem, nem voltam medimágus, de Dean mellett, a patikában nem egy szörnyű esetet láttam már. Nem különösebben érdekelt, még akkor sem, ha vér folyt, de azért elkaptam egy-két szót. Engem aztán hidegen hagy mások nyomora… de ennek a fickónak minimum a Mungó Elmeosztályán volna a helye – vagy valami hasonló mugliknak való ispotályban.
Hagyjon békén! Ne érjen hozzám! – Emelte fel a hangját.
Valahogy mégis olyan volt, mintha a szavai ellenére nem ment volna neki, nem tudott volna az ellenállásra koncentrálni. Amúgy sem rázott volna le egykönnyen, hogy aztán a nyakamra küldje azokat az elcseszett rendőrzőket… amúgyis megoldottam volna egy hoppanálással a mugli börtönből szabadulást… de nem akartam feleslegesen attorictásba keveredni a Minisztériummal. Jobb volt a békesség. Nat így is pont eleget kap miattam az újságoktól. Nem akartam tovább rontani a dolgot.
De magához érek, szóval fogja be! – Jelentettem ki, mikor végre megtaláltam a púpot a fején. – Hát ez remek. Muszáj volt elesnie, de komolyan?
Mindegy, O’Mara, a baj már megtörtént! A kis hang ezúttal röhögni kezdett a fejemben, mintha ebben bármi humoros lett volna. Én dühös voltam, a kezeim remegtem, a szívem majd kiszakadt a mellkasomból, olyan erőteljesen lüktetett. Bár ez utóbbi meglehet, hogy csupán a mérgezés maradványa volt. A szalag rászorított a csuklómra. Bársonyos anyaga szinte fájdalmat okozott. Nem, nem fogok kiborulni… – határoztam el, dacolva a sötét erővel, ami ott dolgozott az ereimbe és lassan, nagyon lassan minden porcikámat átjárta.
Nem iszok semmilyen bájitalt. Nem vagyok a kurva kísérleti patkányuk!
A szemeimet forgatva sóhajtottam egyet. Erre meglökött, de közel sem sikerült annyira eltaszítania, mint szerette volna. Éppen csak seggre estem, mert hogy eddig mellette guggoltam. Ujjaim lesiklottak a koponyájáról. Aztán elindult valamerre… mire összeszedtem magam éppen csak pár méterre jutott. Hát utána mentem.
Kísérleti nem, de patkány annál inkább... – morogtam magam elé. – Na álljon meg! Nem akarok magán kísérletezni, de a koponyája vérzik belülről, ami halálos is lehet. – Magyaráztam. – Bízzon bennem, patikus vagyok… akarom mondani orvosló… vagy hogyan hívják a magafajták! Nem tudok mugliul, Merlin áldja!
Egyre idegesebb voltam, éreztem, hogy remeg minden porcikám. Próbáltam persze drámaibban lefesteni a helyzetet, mint ami valójában történhetett. Lényegében egyáltalán nem akartam rajta segíteni, de azt a púpot pillanatok alatt meg lehet gyógyítani és akkor nem lesz oka még ennek az őrültnek sem panaszkodni.
A fájós lábam és hátsóm ellenére is egészen könnyen utol értem. Már azon voltam, hogy annál az elcseszett hajánál fogom meg és elhoppanál a francba. Csakhogy túl nagy volt a tömeg, sok mugli… és hát mindjárt kitörne a pánik, ha eltűnnénk egy durranás kíséretében.
Elég ebből a hülyeségből! – A legszigorúbb hangomat vettem elő, ahogy elkaptam a karját. Magam felé rángattam, úgy hogy a szemembe kelljen néznie. – Mi a franc baja van magának? Dilis vagy mi a szar? Sok hülyével találkoztam, például ott van az a beszámíthatatlan unokatestvérem, de hát a Rowle vér ilyen, beszámíthatatlan…
Nem aggódtam, hogy kiejtettem ezt a nevet. A muglik úgysem ismerik, így nem volt mitől tartanom. Szóval csak megrántottam a vállamat.
Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 07. 04. - 19:01:04 »
+1

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!


  

– De magához érek, szóval fogja be!
A kénköves pokolba is! Miért éget? Miért fáj? Miért kínoz? Lihegve próbálok túlélni. Nem is a triádjegyek a fájdalmasak immár hanem sokkalta durvább a heg. Pedig nem gondolok Rowle-ra nem érdekel az a mocsok szemétláda és gyilkolászni vágyam sincs, hacsak ezt a nyüzüge kínait kinyuvasztani.... de nem éri meg.
– Hát ez remek. Muszáj volt elesnie, de komolyan?
Most mit érdekli őt, hogy elvágódtam? Mikor vágódtam el? Jé, a földön ülök. Miért? És mit akar tőlem ez a tuskó? Valamit hadovál, de nem érdekel, csak az, hogy eltűnjön mellőlem.
Ahj, Lea, miért hagytál el? Mi a fészkes fenéért nem tudsz itt lenni, hogy elvesszek azokban a végtelen kék szemekben? Legalább akkor úgy érezhetném, hogy megtaláltam a helyem. Akkor megint visszatérek a szigetre, és te ott lennél velem. Miénk lenne az egész, és nem lenne ott Droko, a sárkány sem a farkasok és az összes hajót elsüllyeszteném. Érted. Mi lennénk csak, te meg én és a bermuda éltünk élne, velünk halna. Mert elfogadott, mert egy lettem vele, mert rajtam van a jel.
- Na álljon meg! Nem akarok magán kísérletezni, de a koponyája vérzik belülről, ami halálos is lehet.
Halálos....

Azt se tudja mit beszél. Halálos... cöh! Halálos volt Joe mérgezése, ami felfutott a karján. Halálos volt, ahogy megőrült és ahogy majdnem én is belepusztultam a szenvedésébe. Halálos volt, ahogy megtámadott és ahogy majdnem megöltem a puszta kezemmel, mert kényszerű lett volna. De nem tettem meg. Halálos volt a hurrikán, amivel elsüllyesztettem a hajókat, azért mert a sziget akarta. Halálos volt a villám, ami eltalált de a sziget megmentett. Az halálos volt, de ez... ez az élet itt... ez egy kurva nagy vicc. És ez a fickó olyan valószerűtlen, hogy az már fáj.
– Bízzon bennem, patikus vagyok… akarom mondani orvosló… vagy hogyan hívják a magafajták! Nem tudok mugliul, Merlin áldja!
- Nem bízom senkiben.
Ha valamit megtanultam, hát ez az egy. És ez kőkemény. Egyedül Modest a kivétel, de Dietrich is azért, mert tudom milyen ember. Hamarabb végezne magával, minthogy ártson. A saját anyám elkerülöm messze, nemhogy ezt a féleszű bolondot, aki muglinak néz. Milyen megalázó!
- Nem vagyok mugli maga idióta! - dörrentek rá és tudom, a külsőm totálisan zilálttá válik pillanatok alatt. A szemeimben vad tűz villan, mert a haragom vadul ostromolja a gátat, ami a civilizált viselkedés belém oltott határa. Nem hibáztathat ezért senki sem... A fájdalom, a társadalmi elszigeteltség... De hát honnan is tudhat erről ez a fickó? Mit érdekli őt az én kínom?
– Elég ebből a hülyeségből!
A kiáltása nem annyira érdekel, mint a keze. Az megint felém nyúl és megint megszorítja a karom. Egyszerűen képtelen vagyok bármire, mint hogy felüvöltsek a fájdalomtól. Persze erre biztos ránk figyelnek az emberek, de hát a kínzó égető fájdalom végigfolyik a testemen, kiszorítva belőlem újra a levegőt.
- Mi a franc baja van magának? Dilis vagy mi a szar? Sok hülyével találkoztam, például ott van az a beszámíthatatlan unokatestvérem, de hát a Rowle vér ilyen, beszámíthatatlan…
- Rowle....
Lihegem a nevet. Fel nem fogom a szavakat, csak ezt az egyet. És ösztönösen ellököm magamtól a férfit újra, majd lendületből nyúlok az ingem anyagához. A felső gombok kezem erejének hatására maguktól pattannak el és koppannak valamerre az utca kövén. A mellkasom immár félig fedi csak a ruha, és a kulccsontom jobb ívén szépen, skarlátvörösen izzik az átokheg. Így, hogy a hideg levegővel csókolózik össze kissé jobb, hűvösebb, de még mindig fáj...
- Gyűlöllek Rowle...
Sziszegem és érzem, ahogy a heg újfent kínozni kezd.
- Provehito in Altum...
Rowle... te mocsok... te féreg. Te szarházi, gyáva utolsó szemétláda...
És újra elönt a fájdalom amitől a gyomrom kavarogni kezd olyan erővel, hogy már nem bírom, térdre rogyok. Hogy aztán fél másodperc után el hányjam magam.  
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 07. 05. - 18:48:58 »
0

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Rowle…
Már-már kezdtem elhinni, hogy nem mugli… de nem azért, mert ezt állította és nem is azért, mert világított valami. Hanem, mert a Rowle névre perverz lihegésbe kezdett és még az inget is szabályosan letépte magáról. Milyen elcseszett, beteg alakok gerjednek már rá éppen az apámra… vagy Lisre? Ez utóbbit még én magam is félig-meddig megérteném, na de az előbbit. Az már enyhén szólva túlzásnak tűnik. Valójában anyámat sem értem. Számtalanszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis mi a jó istent látott Phillip Rowle-ban? Vagy éppen fordítva? Anyám mindig érzelmes volt, mosolygós vagy éppen nagyon szomorú… míg az apám, nem volt több, mint egy jégcsap. Na, mindegy. Ha éppen Kean a rajongása tárgya, sem sokkal jobb rózsásabb a helyzet.
Gyűlöllek Rowle...
Hümmögve futtattam végig a tekintetem rajta, hátha rájövök a roham valódi okára. Ha gyűlöli valamelyik Rowle-t – aki remélem nem én vagyok… igaz ez a név sosem illetett igazán engem –, akkor remélhetőleg nem a nemi vágy kínozza ennek a névnek a hallatán. Valójában kínt és szenvedést láttam rajta, mintha az elhangzottak miatt rándult volna görcsbe a teste. Egyetlen család nevének hallattán.
Akármelyikre is gondol, ezt őszintén meg tudom érteni… – bólintottam, talán kissé elhaló hangon… sőt egy kissé zavar pislogást is megengedtem mellé. Kezdett érdekesnek tűnni a fickó, a maga elmebeteg módján is. Amellett, hogy remek agykutatással kapcsolatos kísérleteket végezhettem volna rajta, már-már érdekelni kezdett, mi is ez a beteges kapcsolat a Rowle-családdal… az én családommal…
Nem sokszor jutottak eszembe mostanában. Tudom, tudom, Nattal lényegében megszöktünk és Phillip – meg persze mindenki más – háta mögött fogadalmat tettünk… de valahogy nem különösebben érdekelt, mikor jön rá a dologra. Az nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb kibukik, de már vajmi keveset tehet ellene az öreg. A családi pecsétgyűrűt sem hordtam már, a helyét másik ékszer vette át. Egy fontosabb, egy jelentőségteljesebb, egy számomra jóval értékesebb ékszer. Így hát azt egy láncra fűzve a nyakamban hordtam, a ruhám alatt.
Provehito in Altum...
Úgy tűnt, mint akinek valami görcse van. Zavarban voltam továbbra is, így csak vártam, hogy mi a franc lesz. A testén még mindig villogott az az izé… én pedig csak vigyorogni tudtam attól, hogy ilyen érdekes dolgot látok. Sőt, talán nevetgéltem is, mint valami szűzlány egy méretes… banán láttán. O’Mara! Kapd már össze magad! Hirtelen ráztam meg a fejemet és próbáltam kihúzni magamat, hátha attól majd normálisabbnak tűnök.
Provemi? – Kérdeztem vissza kissé értetlenül. – Úgy hangzik, mint valami flancos mosogatószer. Talán sok a koszos edény odahaza? – Érdeklődtem csak úgy mellesleg és a karjába kapaszkodtam. Nagyon is úgy tűnt, támogatásra van szüksége… ráadásul így közelebb vonhattam magamhoz, hogy megbámulhassam az amúgy cseppet sem érdekfeszítő mellkasát és végül azokat a jeleket.
Reméltem, hogy nem húzódik el és kicsit megérinthetem őket. Kíváncsi voltam, milyen a tapintásuk és közben, a tekintetemmel már a helyet kerestem, ahol kicsit magányosabban lehetünk. Egy fa töve vagy egy kicsit távolabb eső pad is megtette volna éppen.
Ez egy menő tetoválás vagy egy átokseb? – Érdeklődtem és végig húztam rajta a mutatóujjamat, amennyire az ing anyaga engedte.

Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 07. 12. - 18:41:26 »
+1

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!


  

– Akármelyikre is gondol, ezt őszintén meg tudom érteni…
Távoli, tompa morajként tör utat a hang. Olyan távoli és olyan semmitmondó, mint mikor a szigeten raboskodtam. Hányszor hallottam a vihar vad, zabolázatlan tombolását...! Hányszor néztem a csendes vizet, és hallgattam a hullámokat. Volt mikor ennyi volt a társam összesen. Volt mikor nem számíthattam másra. Aztán persze volt, hogy az idilli pillanataimat, mit elmélkedéssel és a magány leküzdésével töltöttem megzavarta valami. Hol egy lápi mocsár képe, ami megpróbált megölni, hol a farkasok órája, akik elől az életem árán kellett küzdenem, de volt ott más egyéb is.
Sosem felejtem el az oldalamon végighúzódó mély sebet, amint Draxon a sárkány okozott. Igazából fogalmam sincs milyen fajta sárkány az, így szimpla bermudainak neveztem el. A sziget sok előnnyel bírt és sok hátránnyal is egyben. Olyan mint az élet és annak a két kurva oldala. Hl jó hol rohadt rossz. Na hát az élet áldozatokat követel és az, hogy én öt év alatt mindössze ennyi sérüléssel megúsztam, valóban kész csoda. Így utólag visszatekintve, a víziós emlékképekkel, amik végigperegnek bódult agyamon, rá kell döbbennem, mekkora kibaszott mázlista vagyok. Talán ezért sem bírom a hisztis kölyköket, akik vergődnek a szüleiknek. A jólét az agyukra ment, csak mert nem kapják meg a legújabb Weasley cuccot, vagy nem zabálhatják fel az összes csokis béka alakú ocsmányságot.
Én pedig... csak hányok. Egyenesen kiadva mindent az utcára. Az okádásom hangja visszhangot ver a fejemben és az öklendezésre öklendezéssel felelek. Undorító és szánalmas, hogy mindezt a nyílt utcán élem meg, de hát mit tehetnék? Totálisan gyöngének érzem magam, fáradtnak és bódultnak. Olyan kiszolgáltatottnak, amilyen nagyon rég voltam utoljára.
Tudom, valahol a racionális tudatom legeslegmélyén, hogy ennek oka ez a férfi, de igazából a miértje nem teljesen tiszta. Végtére is Modest megmondta, lehet ez idegi alapon is akár,. de azért ki kellene vizsgáltatni. Csakhogy London ide vagy oda, nem mentem el a Mungóba. Nemcsak azért mert gyáva vagyok, vagy mert rohadtul semmi időm nem volt eddig, hanem mert éppcsak most tértem vissza a halálból az élők számára. Nem állíthatok be azzal hogy hellóka, légyszi analizáljátok már ki milyen mágikus sokkot kaptam, amitől a rohadt bodza pálcám is használatképtelen és maximum egy nagyobb méretű mugli fogpiszkálónak jó össz-vissz...
– Provemi? Úgy hangzik, mint valami flancos mosogatószer. Talán sok a koszos edény odahaza?
Remegve pislogok jó párat, hogy tisztuljon a hányásom két rosszullét hullám közt. A tüdőmbe fájdalmas sípolás közepette préselem le a levegőt, és így kissé jobb...
- Előre az ismeretlenbe, vagy ugorj a mélybe ha jobban tetszik...
Magam is meglepődöm, hogy képes vagyok megszólalni a magam rekedtes, károgó, mély torokhangján. Kicsit állatias, kicsit kioktató, kicsit fellengzős, de mégis csak válasz. És ez nagy szó.
– Ez egy menő tetoválás vagy egy átokseb?
Hogy mi? Hol? Eszmélek fel és emelem meg a tekintetem. Csak ekkor realizálom, hogy ülök, a hátam nekicsapódik valaminek, ami érdes, és hogy a kínai érdeklődve figyeli a sebem. Lekövetem a tekintetét s azonosítom, ahogy vörösen izzik a sebem. Ólomlassú másodpercek telnek el, ahogy ujjai közelednek a testem felé, és kitágult kerek szemekkel nézem, ahogy centik majd millik híján el is éri. Végül végighúzza a kezét én pedig üvöltök. Újra megtörténik, újra izzik, újra forró, olyan mint öt évvel, öt hosszú, kínkeserves és átkozott évvel ezelőtt, mint mikor megkaptam. Azután vesztettem el Joe-t, maradtam magamra, és vált a sziget Leává vagy Lea a szigetté? Mindegy... a részeim, a tulajdonom, egyek velem én pedig velük. És ezt senki nem teheti, senki... Nem bánthatja mert az halállal lakol.
Vadállat módjára félholtan s erőm végén lököm el a másikat a mellkasánál fogva hogy aztán a földre hulljak és pár percre el is veszítsem az eszméletem. Ezt okozza Rowle és az átka. Ez van, akkor ha nem figyelek magamra és nem kontrollálom önnön gondolataim. A halál utáni sóvárgás majdnem felőrölt és megőrjített mire rájöttem, a heg épp emiatt védi őt. És már-már kezdtem elengedni a mágust és a bosszút. Most azonban újra izzik bennem, úgy mint annak idején. Akárcsak a szavak a mellkasomban.   
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 07. 16. - 18:04:11 »
+1

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Valamiért vonzott az a tetoválás a testén. Nem tudom, miért de úgy éreztem, meg kell érintenem. Mint valami mágnes, úgy vont magához. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul a látványtól, a simítástól… mintha izzott volna és mintha miattam izzott volna. Nyeltem egyet, ahogy ujjbegyem finoman a felülethez ért. Beleremegtem és tudni akartam, tudni akartam azt, ami ott lüktetett minden gondolatom mögött: mi közöm nekem ehhez az emberhez? A Rowle család által? Hiszen az már bizonyos volt, hogy rendkívül gyűlöli őket… és én csupán a félvérségemből adódon kapcsolódom ehhez a gyűlölethez? Mintha a düh, ami ott dolgozott benne valahogy hozzám is kötődött volna, mintha az engem is illetne. Különös volt, de mire feltettem a kérdést már tudtam: nem közönséges tetoválás díszíti a bőrét.
Éreztem, hogy van a közelben valami mágikus dolog. Azonban sokkal halványabb volt, mint általában… mint amikor kincset keresek. Mégis, amikor közel kerültem ehhez a szedett-vedett pasashoz, megpillantottam a testét borító motívumokat, tudtam: ez volt az. A mágia pedig szokás szerint megragadott és én gondolkodás nélkül hagytam, hogy a közelébe vonzzon, hogy a csuklómnál fogva a mellkasához vezesse ujjaimat. Azok pedig óvatosan végig siklottak a bőrön és annak az átoksebnek a felületén. A szavak pedig ott lüktettek bennem: „Provehito in Altum...”
Távolinak tűnt a fickó üvöltése, mintha nem is közvetlenül velem szemben történt volna. Mégis beleborzongtam, olyan volt ez, mint egy vészjelzés, de nem volt erőm elhúzódni. A tudatom valahol mélyen, követelte, hogy ismerjem meg a seb titkait, hogy ne engedjem kisiklani ezt a lehetőséget az ujjaim közül. Nem, nem magamtól szabadultam meg ettől az érintéstől. Ő lökött el, az ismeretlen fickó. Tenyerei a mellkasomnak csapódtak. Nem estem hátra, csak elszakadtam tőle és mire visszatértem volna bőrének vizsgálatához, elveszítette az eszméletét.
Ekkor, hörögve kaptam levegőért. Az pedig szinte kitisztította az elmém. Éreztem, ahogy a muglik bámulnak és visszanéztem rájuk. Aggodalom látszott a legtöbb tekintetben, míg másokban valamiféle különös megvetés. Mindkettőnket bolondnak tartották. Így hát, gondolkodás nélkül hajoltam az eszméletlen fickó elé. A hátára fordítottam és kicsit megütögettem az arcát, hátha magához tér.
Térj magadhoz, te barom! – mondtam és közben már a táskámba turkáltam.
Már nem megyek el otthonról bájitalok nélkül. Már nem tehettem meg úgy, mint régen, hogy szinte gondolkodás nélkül vágok neki a világnak. Túl sok volt a veszély, túl sok támadás ért az elmúlt időszakban. Minden megváltozott. Lisbeth és az emberei vadásztak rám… sőt már talán az apám emberei is, csak azért mert Esmé miatt megszégyenítettem őt.
Végül magam mellé húztam a táskát, hogy jobban belelássak. Így találták meg ujjaim könnyedén a nyugtató főzetet, aminek kupakját könnyedén pattintottam ki. Jobb kezemmel finoman megtámasztottam a fickó fejét, mintha csecsemő volna és az ajkaihoz emeltem a löttyöt. Beszélnem kellett vele, ahhoz viszont ennek a hisztériának véget kellett vetnem. Ez ideig-óráig talán a testi tüneteket is enyhíti… legalábbis reméltem. Nem akartam még egy órán át az üvöltését hallgatni… valójában egy percig sem.
Tisztázzuk le haver, nem halsz meg itt nekem… – magyaráztam. – Szóval ezt nyeld le és térj magadhoz! Mert bizony vallani fogsz erről a Rowle dologról.
Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 07. 18. - 18:15:32 »
+1

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!


  

Vannak az illemnek olyasféle határmezsgyéi, amihez az ember érintőlegesen közelít. Vannak olyan túlontúl személyes, túlontúl értékes másodpercek, amiket nem adsz oda akárkinek és akad olyan is, ami kiszolgáltatottá, védtelenné és egyben gyámoltalanná varázsol. Ez éppenséggel pont az a perc, és nem épp ezzel a fickóval szándékoznám jobbára megejteni. Szeretnék valakit, valaki olyat, aki gyengéd és akinek fontos vagyok. Nem úgy csak azért, mert emberi mivoltom méltatja valamire, hanem hogy ténylegesen és valójában értékes legyek neki. Mondhatjuk azt, hogy szeressen? A lelkemért? A valómért? Oly nagy kérés ez... végtére is ha én magam nem szeretem magam, hogy szerethetne igazán bárki?
Valahol ott motoszkál mindez bennem. A tény, hogy rosszkor vagyok, rossz helyen és ez ellen nem tudok mit tenni. Igazából a sötétség ködében nem is akarok már. Jól esik kicsit elveszi, jól esik felejteni és tárt ölelő karokba szaladni. Oda, ahol nincs fájdalom, csupán az, hogy egyszer ennek is vége szakad. Tudom, hogy Lea arca a sziget másképe és hogy a sziget ölel, hozzá futok és neki sírok. Úgy sírok, mint egy kisgyerek, mély bánattal szántva a lelkem. Olyan mély folyam ez, amilyen mély talán a Marianna árok és oly szánalmasan sötét, mint az univerzum kietlen világa.
Félek, hogy talán elvesztem örökre, és talán alapvetően is csak álom volt az egész. Hogy mi? Hát minden. Az, hogy újra rátaláltam Leára, az igazira, hogy Modest segített nekem, hogy újra a civilizációba csöppentem, emberek vettek körül, boltban vásároltam nem pedig kínkeservvel kellett magamnak megvadásznom a betevőt. Fura hogy másnak, szinte idegennek éreztem a levegőt, a hangulatot és az egész atmoszférát. A nyugalom ott borít be és önt el, ahol nem gondoltam volna hogy valaha fog... a bermudák ölelésében. Nem látom, sokkalta inkább érzem. Nem a triádjegyek ezek, amik valószínű a kigombolt alkaromon szédítő gyorsaságban kéklő őrvényként hömpölyögnek a tetoválás ívében, mint ilyenkor szokás, hanem valami olyan kapcsolat, ami átnyúlik téren s időn. Így tesz eggyé minket.
– Térj magadhoz...
Lea hangja lassan kúszik be a tudatomba. A mosolya ott játszik ajkain, de tudom, ez nem őszinte. Nem az igazi Leáé, hanem a szigeté. Nem értem miért kér erre, miért nem akarja, sőt, egyenesen követeli hogy vele maradjak.
- Térj magadhoz...
Az újabb utasítás olyan, mintha mellkason lökne és én megtántorodom. Értetlenül pislogok, igyekszem fókuszálni az égkék íriszeimmel, de a lány arca elmosódik, hogy totálisan átformálódjon és egy hasonlóan finom fehér arccá váljon. A kínai arcává.
Igazából csak félig látom a vágott szemeket, mert valami üvegszerű alak zavarja a látásom, ami eltorzítja a fél fejét. A számba keserű lötty csurog és égetve fut le a torkomon akaratom ellenére. A krákogó hörgés felhangzik, ami milyen öblösen tör színre és magam is meglepődöm mennyire állatias ez. Sokszor megesett már korábban, de ott egyedül, a tökéletes magányomban senkit nem érdekelt. Itt a civilizáció kellős közepén, London szívében már kissé más a helyzet.
– Tisztázzuk le haver, nem halsz meg itt nekem…
Halkan röhögök fel a szavakra. Szánalmas és lesajnáló. Ó anyám, ha tudná... ha tudná hányszor akartam meghalni. Hányszor próbáltam magam megölni! Öt év! Öt kibaszott keserű év!
Lehunyom a tekintetem, mert az emlékek újra megrohannak. Nem akarom elbőgni magam, de sajnos az agyam jobb mint egy mozivászon, és lepergeti előttem a dolgokat. A farkasokat, a támadásukat, a karolásnyomokat a testemen, A mocsarat, a fulladásomat, a vízbe való belefulladási kísérleteimet, a liánt, ami fojtogatott... oly sok számtalan tökéletes lehetőség és mind semmis... mert a szigetnek kellettem. Eggyé váltunk, az övé lettem.
– Szóval ezt nyeld le és térj magadhoz! Mert bizony vallani fogsz erről a Rowle dologról.
A név újra belém villan és újra égető érzés kerít hatalmába. Nem tudom eddig is izzott-e a mellkasom, de most tisztuló fejjel újra megérzem a tüzes csiklandozást...
- Nincs mit mondanom arról a patkányról...
Nem akarok rágondolni, nem akarok szenvedni miatta... újra. Csak fekszem a mocskos utcakövön, mint egy hajléktalan, akinek fedele az ég és próbálom rendezni a gondolataim, a lélegzetvételem és várom, hogy elmúljon a forróság, mit az átokheg okoz. S mintha... mintha halványulna az őrjítő ereje... Mégis hogy lehetséges ez?
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 07. 22. - 08:45:08 »
+1

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Röhögés… az tört fel belőle, mikor közöltem, hogy nem fog itt meghalni. Tud egyáltalán bármit is halálról ez a fickó? Tud egyáltalán bármit is arról, milyen kegyetlenül fájdalmas és tompító, mikor az ember vére lassan elfolyik a testéből? Mert én tudtam. A gondolatra belenyilallt a fájdalom a sérült combomba. Mélyen, bele az izmokba… éppen csak a csontokba nem. Azokat nem fúrta át az a rozsdás, átkozott csapda. Egy halk kis nyögés hagyta el az ajkaimat, szabad kezem ujjai pedig ösztönösen nyúltak a zsebem felé, hogy a laposüvegemet keressék. Már nem vágytam a fagyira, csak a whiskyre. Annyiszor hozott megnyugvást, mikor gyötört a fájdalom… jobb volt bármelyik gyógyító bájitalnál.
Talán csak azért álltam meg a mozdulatban, mert eszembe jutott a reakciója. A reakciója az apám nevére. Valahogy az egész olyan szürreális volt, mintha fájdalmat okozott volna neki, akárcsak ujjaim finom érintése a tetoválásán, ott a kulcscsontja alatt. Érdekelt, tudni akartam milyen titkokat rejt ez az alak és ezért képes voltam bármeddig elmenni lassan. Kedvem lett volna magammal rángatni Tengerszembe, teával kínálni, hogy lenyugtassam és úgy szedjem ki belőle azt, amit rejteget. Persze nem volt valami beszédes… Nem baj, O’Mara, megvannak a módszereid, hogy szóra bírd. A kegyetlen hang ezúttal arra kényszerített, hogy kihúzzam a kezemet a zsebemből és az ujjaimra nézzek. Talán egy pár kellemetlen, fájdalmas érintés és… Lassan bólintottam.
Nincs mit mondanom arról a patkányról...
Nem érdekelt az ellenkezés. Már túl sokan bámultak, ezért megpróbáltam felültetni legalább. Finoman a tarkója alá csúsztattam a kezemet, mintha egy kisgyerek lenne és lassan, óvatosan segítettem neki feltornázni magát. Persze, ha ellenkezett volna, akkor is rákényszerítettem volna az akartomat. Talán még elég gyenge volt a teste ahhoz… ha mégsem, akkor is én éppen elég erőszakos voltam, hogy megszerezzem, amit akarok. És most ennek a fickónak a titkait akartam, azokat, amiket az apámról őrizget.
Sóhajtottam egyet, ahogy a hátra fordultam egy rövidke pillanatra. Eddig is éreztem, ahogy a muglik érdeklődő tekintete egyenesen a hátamba fúródik, mint egy tőr. Egy mordulással jeleztem, hogy nincs szükségünk közönségre… de csak egy nő állt tovább. A többi az ugyanúgy figyelt minket.
Kapard össze magad… – mondtam és megpróbáltam megtartani azt a nagydarab testét – valójában csak hozzám képest volt ez is termetes, nem vetekedhetett volna egy Mathiasszal vagy akár Nattal.
Megfogtam a karját, áthúztam a vállaim felett, hogy talpra segítsem. Egyik kezemmel így csuklóját, másik a derekát karoltam át. Úgy tűnt, mint akiben nem maradt erő, pusztán egy név hallattán… vagy sokkal inkább az érintésem nyomán. Éppen csak egy pillanatra futott át a gondolataimon, hogy vajon Nat erre is féltékeny lenne? Gustafot, a svéd utazót is megpróbálta eltávolítani a közelemből, mert túlságosan érdekelt… Nem kell mindenről tudnia, O’Mara – suttogta vihogva a hang. Elhessegettem a megint bennem gyülekező feszültséget és a fickóval próbáltam törődni.
Beadtam egy erősebb főzetet neked, ami enyhít a fájdalmaidon. Ha elmondod, amit Phillip Rowle-ról tudsz, hajlandó vagyok rendszeresen készíteni neked.
Remek, O’Mara, remek! Még te tegyél neki szívességet! Ezúttal már felcsattant a hang. Nem érdekelt. Tudnom kellett mindent, ami ott volt ebben az alakban. Még ha elképesztően bosszantó is volt, meg akartam ismerni. A kíváncsiságom csak hajtott, hajtott előre.
Naplózva


Taiden Archeron
(N)JK
*****


▲ S u r v i v o r ▲

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 07. 23. - 18:14:26 »
+1

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!


  

Kapard össze magad...
Mintha Lea hangja, sivító, őrjítő hangja lenne.
Mire vársz? Mire vársz még, haver? Kapard már össze magad az ég szerelmére!
Modest? Modest beszél hozzám? Olyan, mintha üvegbúra túlfeléről visszhangzana minden. Mintha csak egyedül lennék egy üres térben, ami mögött a víz kékje csillanna. Szinte város, hogy a halak színes csillogó káprázatként elússzanak... mintha csak egy másik rohadt világ valóságába csöppentél volna. Nem mintha rajonganék a sellőkért. A sziget alatt megtapasztaltam, mennyire mocsok számító dögök is a szirének....
Voltaképp ellenfelek. Ellenfelek a túlélésben, és alapvetően csak kihasználnak minden téren. Elszívják az életerőd, megtörik a lelked vagy akár a tested, pláne ha nem vagy hajlandó szaporodni velük. Igen, tudom. Undorító. Az azonban vitathatatlan, hogy a bermudákon elkorcsosult azonban eszméletlen szép sellők emberekkel hálása nem oly ritka dolog. Valójában az ő fajfenntartásukat az olyan hajótöröttek segítik ki, akik ott senyvednek egy hozzám kísértetiesen hasonlaton rohadt szigeten...
Kapard össze magad...
A visszhang erősebb és tudom, nem jönnek halak, maximum egy óriási bestia egy cápa képében, ami felfal. Talán ezért is pislogok, sűrűn, igyekezve megtalálni az érzékszervem tökéletességét és a fényviszonyoknak behódolni. Ez azonban mindig nehézkes feladat és a „kapard össze magad” sem igazán segít. Semmi segítő nincs a sürgetésben...
Legszívesebben visszavágnék valami olyannal, hogy nincs kedvem vagy hagyjon békén, azonban nem teszem. A tompulása a kulcscsontomnak lefoglal annyira ahhoz, hogy ne érdekeljen a követelőzés vagy bármi más egyéb.
Hogy lehet ez? Miért nem ordítok? Már ordítani is elfelejtettem? Megsüketültem? Miért nem éget? Ez nem is én lennék?
– Beadtam egy erősebb főzetet neked, ami enyhít a fájdalmaidon. Ha elmondod, amit Phillip Rowle-ról tudsz, hajlandó vagyok rendszeresen készíteni neked.
Mindössze a beadtam neked egy főzetet jut el a fejemig. A bódulat egy másik, ismeretlen formája kezd úrrá lenni rajtam s bár én küzdök a saját eszméletemért, elég bőszen, mégis olyan mintha kiszívnák a tudatomat a helyéről.
- Milyen főzet? Hova viszel?
Csoda, hogy azonosítani tudom a tényállást, talpra rángat. Igayából csak a puha nyakát érzem meg a kezem alatt, ahogy igyekszik nem összeroskadni a súlyom alatt.
- Nem bírsz el, kislegény...
Félig röhögök, kábán és lesajnálóan. Lesajnálom, mert én ettől súlyosabb kínokat éltem meg, és tudom, ott kellene hagynia hogy megdögöljek az út szélén. A túlélés záloga a taktika és egy olyan helyen, mint a sziget, minden elvesztegetett értékes másodperc a halálod lehet. Ott nincs haszna a felebarátságnak, vagy értelme az önfeláldozásnak. A farkastörvények világában vagy élsz, vagy meghalsz. Ez a kínai hepciás alak a maga satnya követelőzésével tuti meghalna ráadásul úgy, hogy senki egy könnycseppet nem morzsolna el érte. Az a csúnya a való életben, hogy totálisan elkényelmesedett. Ez itt, ahol fagyi után nyávogsz nem élet. Az, mikor napok óta szomjazol és jön egyszer csak messiásként egy kis eső... Na igen, az megtanítja értékelni a dolgokat. Ott a könnyed ha folyik jogos, mert őszinte. Ez itt? Ez itt szánalom. Mellesleg utálom a fagyit. Olyan hideg és kegyetlen. Fájdalmas és én megszoktam a bennem tomboló forróságot, amit az átokhegem okoz. Vagyis most még az sem, mert hát csak a tompa lüktetést érzem. De azt elemi erővel. Persze ez megint hányingert kelt bennem.
- Nem akarok menni sehova. És nem akarok Rowle-ről beszélni. Otthagyott... meghalni...
Nehezen fordulnak ki a szavak belőlem, már-már megint félig kábán. Talán kissé úgy, mint egy ötéves gyerek nyávogása, de mindez párosulva valami mélyen szántó rohadt nagy fájdalommal. A halál árnyékának ezer meg egy mélybe vezető lépcsőjével, amit én már többször megmásztam, egész pontosan az elmúlt öt évem alatt...
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 21. - 04:18:54
Az oldal 0.181 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.