Greenwich Park

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Igyekeztem megtartani azt a nagydarab, magatehetetlen testet, ami itt roskadozott egy átokseb súlya alatt. Ennek a szerencsétlenségnek sem tanította meg senki, hogy minden fájdalmat ki kell bírni… minden fájdalmat, különben az élet úgy tapos a földbe, ahogyan csak lehet. Fúrta már át a bőrömet, a húsomat, az izmaimat átkozott, tüskét csapda, mérgeztek már meg, mikor fogságba estem. Ki kellett bírnom a kínt, ki kellett, különben nem álltam volna ott mellette, nem rángattam volna a lábára és szorítottam volna a csuklóját a vállam mellett, hogy aztán a park egy kicsit rejtettebb részére vigyem.
Merlnire, mit vétettem? Felhördültem menet közben, ahogy éles fájdalom nyilallt a derekamba. Nála már nagyobb darab fickót is cipeltem, ha nem is hosszú távon, de valameddig igen. Sok áldozatomat kellett már eltűntetnem… igaz ezek közül csak egy volt halott. Most azonban éreztem, ahogy a gerincoszlopom megroppan a súly alatt.
– Nem bírsz el, kislegény...
Tudod kin röhögj, te szerencsétlen… – vágott volna vissza kegyetlen hang. Éreztem, ahogy a testemben lüktetni kezdett az adrenalin, a csuklómon meg az átkozott szalag. Úgy fújtattam, mint egy veszett bika, aki éppen csak magára talált. Tudtam, hogy ez a doboló, hatalmas erő akármint keresztül rángat. Olyan volt, mint egy támaszték, ami a legnagyobb fájdalom közepette is képes volt talpon tartani. A térdeim remegve tartották a rám nehezedő súlyt.
– Ismered Kasinkov mestert? Azt, aki mágikus órákat készít? – Kérdeztem, szinte vicsorogva. Közben még erősebben szorítottam meg a csuklóját. Minden erőmet bevetve indultam meg előre.
Nem akartam vele beszélgetni. Azt kívántam bár befogná a száját és nem ráncigálná elő belőlem azt a sötétséget a szándékos bosszantásával, amit azelőtt csak a szalag tudott. Nem értettem, miért van rám ilyen hatással ez a fickó. Nem értettem, miért vált ki belőlem valami különös kíváncsiságot, miközben legszívesebben megleckéztettem volna. Nevetségessé tettem volna egy elcseszett kis átokkal, amit még egy óvodás is ki tudna csiholni a szülei varázspálcájából, ha lehetne. Csakhogy nem tehettem meg. Tudnom kellett, amit az apámról tud… tudnom kellett, mi az, amit mások látnak belőle. Meg kellett ismernem.
Phillip Rowle régóta nem csak az apám volt. Nem az a kincs volt, amit harminc éven át annyira kerestem. Pedig azt hittem, hogyha majd meglátom az arcát, akkor hirtelen minden értelmet nyer, az életem a helyére kerül… nem lesz több kérdés. Tévedés volt. Valójában egyre több megválaszolatlan felvetés dolgozott bennem. Egyre többször álmodtam azt, hogy én az ő köpenyét viselem. De vajon mit jelenthetett ez az egész? Miért dörgölte az élet újra és újra az orrom alá, hogy jobb lett volna megmaradni a boldog tudatlanságban és egy életen át viselni a nyílt sebet, amivel születtem… hogy nem ismerem az apám, nem ismerem a múltam? Ez az én végzetem, a kíváncsiság, az átkozott szórakozási kényszer, amit a megoldatlan helyzetek váltanak ki belőlem. Addig hajtok mindent, míg a végére nem érek és új elfoglaltságot kell találnom. Nem bírom a békét, nem bírom a nyugalmat, talán a boldogságot sem… és igen, ezért lett Phillip az ellenségem, mert nem hagytam annyiban, nem nyeltem be, hogy felettem is hatalma van. Nem voltam az anyám. Erősebb voltam nála, szívós, mint Rowle. Így hát ez a fickó, legyen akármennyi is rohadt kemény a maga elbaszott átoksebes-tetoválásos módján, nem fog elsétálni egyetlen szó nélkül. Elliot O’Marát nem hagyja faképnél.
– Van egy nagydarab fia. Legyőztem és vérző sebbel a fejemen cipeltem el a testét – magyaráztam.
A megfogalmazás direkt volt. Hiszen egy test lehet élő és élettelen. Nem akartam túl egyértelmű lenni, meg akartam őrizni a titokzatosságom. Nem engedhettem, hogy átlásson rajtam, mint egy szitán.
– Most pedig Phillipről fogunk beszélni – mondtam és lelöktem egy kicsit eldugottabb padra. Ez távol esett a part főcsapásán, ahol édességet, fagyit árultak és hemzsegtek a muglik. Csak egy alaposan bepiált hajléktalan hevert a saját mocskában nem messze tőlünk. Az pedig nem sokat hallhatott.
– Nem akarok menni sehova. És nem akarok Rowle-ről beszélni. Otthagyott... meghalni...
Leguggoltam elé, úgy ahogyan az ember a kisgyerekekkel beszélt. Láttam a szemében, hogy már tisztább az elméje. Ezért hosszú percekig csak figyeltem, remélve, ha tekintetünk találkozik és látja, hogy egyelőre nem akarok neki ártani megtör és beszélni fog.
Felemeltem a kezemet, jelezve, hogy ne szenvedjen már itt nekem.
– Vegyél egy mély levegőt és hallgass végig! – Határozottan, mély hangon beszéltem. – Talán nem is vagyunk mi olyan különbözők és kölcsönösen hasznos lehet ez a találkozó. Phillip az én ellenségem is.
Megköszörültem a torkomat. Még egyszer végig mértem, remélve, hogy a fájdalma megszűnt. Talán ez volt a kulcsa annak, hogy normálisan tudjunk beszélni.
– Hol hagyott ott meghalni?

Point Of No Return

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

– Ismered Kasinkov mestert? Azt, aki mágikus órákat készít?
A név semmit nem mondott. A ködös hangfoszlány hatására ugyan beúszott egy kövérkés pufók arc, gomb szemekkel, de szinte biztos voltam benne, hogy az embert nem ismerem. Óra... az órák ismerősek voltak. Kicsi kis szerkezetek, amik az időt hivatottak mérni. Emlékszem egyre, még apám dolgozószobájából. Közepes termetű volt, pont a kandalló fölött és egyenletes járásának hangja ritmusosan töltötte be a teret. Szerettem csak ülni és hallgatni, mert megnyugtatott. Magam sem értem miért, de mintha most, ennyi elvesztegetett év után újra feltámadna az érzés... az érzés arra, hogy hazamenjek.
– Van egy nagydarab fia. Legyőztem és vérző sebbel a fejemen cipeltem el a testét.
A hang, mely folytatta a történetet lerántott engem is a vágyakozás oltáráról. Már nem akartam hazamenni csak a vér visszhangzott a fejemben.
Vér, vér vér.
Ott lüktetett a fejemben.
Vér, vér, vér.
Ott vert a testemben.
Ompa mulyasággal sejlett fel előttem a mesterem arca, akinek a szemei vérben forogtak. Emlékeim az utolsó kísérletekről megmenteni őt, nem épp rózsásak. A karján végigfutó feketeség apránként kerítette körbe a testét, és mikor már  a nyakánál át a fejéhez közeledett tudtam, ez a legvége. Emlékszem a vöröslő vérre, amit hányt és arra hogy hányszor jajveszékelt könyörögve, öljem meg.
Én azonban gyenge voltam, mint a tavaszi harmat és képtelen voltam teljesíteni a kérését....
– Most pedig Phillipről fogunk beszélni
A név említésére szúrásként jelent meg a fájdalom a mellkasomnál. Ösztönösen üvöltöttem fel, noha közel sem volt annyira tombolóan pusztító, mint megszoktam már. Így, varázsszertől leszedálva sokkal tompább voltam, kábább és ez nemcsak a testemre de elmémre is kihatott. Lassabban ment megérteni a beszédet de még a szemem nyitvatartásával vagy a kínai befókuszálásval is akadtak gondjaim. Ugyan ki hitte volna mindezt, ugye?
– Vegyél egy mély levegőt és hallgass végig! Talán nem is vagyunk mi olyan különbözők és kölcsönösen hasznos lehet ez a találkozó. Phillip az én ellenségem is.
- Ne... mondd... ki... a ... nevét...!
Hörgésem szörnyen hangzott még az én fülemben is. Mint egy haldokló utolsó próbálkozásai vagy egy berekedt dementor...  mondjuk kb így is éreztem magam.
Reméltem azonban, hogy a férfi veszi a lapot. Ha kimondja Rowle nevét azzal csak magát vágja el a válaszoktól mert annál több erőt facsar ki belőlem. Akárcsak egy koszos mugli a narancsból.
– Hol hagyott ott meghalni?
A kérdésre ledöbbenek. Hol? Mégis hol? Kacagnom kell a tudatlanságán. Hát nem nyilvánvaló? Hát nem a homlokomra van írva tüzes betűkkel? Igazából az átokheg mellé még ezt is ajándékba adhatta volna az a szemétláda, oly mindegy lett volna...
- Hogy hol? Hát a szigeten...
Halk röhögésem keserűséggel vegyes undort tükröz. Nem is tudom kit röhögök ki. A férfit, aki segíteni próbál nekem, az ostobaságát, a hülye kérdését, Rowle mocskos létezését vagy önmagamat. A saját szenvedésemet talán... a saját meghazudtolt halálomat... mindent ami vagyok. Mert egy nulla vagyok.
- Te nem ismersz meg engem?
Nem feltételeztem a rajongók hadát, de voltaképp azt hittem ha kilépek a nyílt utcára pláne így hogy a próféta lehozta vagy hamarosan lehozza rólam a cikket, tudtam mi következik. Híres voltam és még híresebbé válok, hisz onnan tértem vissza, ahonnan még soha senki...

K É T  G O M B Ó C  
E G Y  T Ö L C S É R B E N  


TAIDEN
1999. június

outfit.

Értetlen pislogással bámultam a nyomorult alakra. Nem értettem, mi a franc baja van… mármint láttam, hogy különösen reagál Phillip nevére, majdnem annyira, mint az én érintésemre. Még sosem láttam ilyet. Még nem láttam ennyitől remegni, szenvedni valakit. Volt ebben az egészben valami beteges. Az őrület a fickó arcára volt írva… engem pedig egyre jobban érdekelt. Alig tudtam visszafogni a kezem, hogy újra és újra ne érintsem meg és teszteljem a hatalmam a teste felett. Érdekelt, hogy mi váltja ki ezt az egészet, miért viselkedik ilyen különösen, mi az oka az egésznek. Éppen csak egy kis belső lüktetés súgta azt a fülembe, hogy ennek is az apámhoz van köze… mint minden sötét dolognak, ami a környezetemben keletkezni látszott. Volt valami sorsszerű ebben a találkozásban. Valami, aminek tudtam, okkal kellett megtörténnie. Talán az élet még valamit a képembe akart sodorni, hogy félhessek, mivé válok majd. Egyre közelebb állt a belső énem Philliphez, egyre kegyetlenebb gondolatok kínoztak… és talán, talán már a szalag sem kellett hozzá igazán, hogy felerősítse.
„Ne... mondd... ki... a ... nevét...!” – ismételtem meg magamban a szinte érthetetlen nyöszörgését. Volt benne valami szánalmasan gyermeteg, ami általában az őrültekre jellemző. Többek között rám is. Ismerem magam, tudom milyen vagyok. Csodáltam, hogy Nat ezt ennyire jól viselte, hogy ennyire maga mellett akart tartani minden furcsaságom ellenére.
– Hogy hol? Hát a szigeten...
Ó igen, haver, a szigeten… Horkantottam egyet a válaszára. Valószínűleg, ha kérdeznem kell nem tudom, milyen átkozott szigeten hagyta magára Phillip, de egyre biztosabb voltam benne, hogy miért is tett így. Ha nála is ilyen lassú felfogású volt és még egy rögtönzött hisztirohamot követően el is ájult, akkor érthető volt. Legszívesebben én is ott hagytam volna a francba, anélkül, hogy megpróbáltam volna segíteni neki.
Hörögve fújtam ki a mélyen beszívott levegőt. Egy pillanatra a lenéztem a cipőm orrára, mintha azon elmélkednék, hogy a francba is vezessem rá arra, hogy nem ismerem ennyire Phillipet, még ha az apám is. Bár nem emlékeztem, hogy ezt az információt nagy hevességemben kiböktem-e a korábban. Ha mégis, nem nagyon kellett félnem, hogy emlékszik rá, elvégre jobban el volt foglalva az elmúlt húsz percben a fagyim tönkretételével és némi szenvedéssel. Ennek örültem. Nem akartam vele egyelőre semmi olyan információt megosztani, amit felhasználhat ellenem. Az érdekelt, amit tud és ha megbízhatónak látszik, akkor talán együtt is működhetünk az öreggel szemben.
– Elég sok sziget van a világon, szóval pontosíthatnád kicsit… ugyanis, ha nem vetted volna észre, most is egy elcsszett szigeten vagyunk. – mondtam. A hangomban persze ott csengett némi gúny, nem ok nélkül.
A tekintetem megint rá emeltem. Megpróbáltam leolvasni valamit az arcáról, de egyre nehezebbnek bizonyult. Mi a francot műveltél ezzel a szerencsétlennel öregem? – elmélkedtem magamban. Szinte észre sem vettem, hogy lüktet a csuklómon a szalag. Nem voltam annyira dühös, inkább kíváncsi. Az adrenalin legalább annyira dolgozott bennem, mint amikor varázstárgyak után kutatok.
– Te nem ismersz meg engem?
Na ezen már egészen megrökönyödtem. Mégis honnan a jó büdös francból kellett volna ismernem?
– Miért te ismersz engem? – kérdeztem vissza. Egyelőre jobbnak láttam nem feszegetni tovább Phillip nevét, hátha akkor tényleg hajlandó lesz értelmesen elmakogni valamit. – Szerintem nem. Így logikusan én sem ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy totál abnormális módon rohamot kaptál előttem. Feltételezem, most hogy megmentettem az életedet, illene bemutatkoznod.

Point Of No Return

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Halk röhögés fog el, ami folyamatosan erősödik. Olyannak tűnhetek, mint egy vérbeli eszelős, annak is a legrosszabb verziója. Voltaképp nem csodálnám ha megrettenne tőlem. Olykor, noha sose vallom be, én magam is megrettenek önmagamtól. Valahol szörnyű ez, valahol kétségbeejtő. Valószínű egy mugli nő a klimax határán produkál ilyen hangulatingadozásokat.
– Elég sok sziget van a világon, szóval pontosíthatnád kicsit… ugyanis, ha nem vetted volna észre, most is egy elcseszett szigeten vagyunk.
A hisztérikus röhögésem fokozóik. Sziget... ez is egy kibaszott sziget! Hogy nem vettem észre? Lehet emiatt vágyódom vissza még jobban? Lehet emiatt hiányzik annyira Lea? Lehet azért akarok unos-untalan a víz közelébe lenni?
- Azért földrajzból nem voltam sose szar....
Utalásom arra vonatkozik, hogy tisztában vagyok azzal, szigeten vagyok. Mindössze nem tudatosult mindez annyira bennem, egész eddig. Így már azért teljesen más a felállás. Olyan ez, mintha ajtót nyitottak volna egy rég lezárt ajtót, ami mögött ott van a tök egyszerű megoldás.
– Miért te ismersz engem? Szerintem nem. Így logikusan én sem ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy totál abnormális módon rohamot kaptál előttem. Feltételezem, most hogy megmentettem az életedet, illene bemutatkoznod.
A nevetésem fulldoklásba torkollik át majd igyekszem megnyugodni mert nem jó ez így. Tulajdonképp sehogy nem jó. A sebhelyem topa lüktetése még mindig ott mar és a torkom is kapat hozzá. Szomjas vagyok, olyan szomjas, mint a tikkasztó hőségben a szigeten. Nincs kedvem ezzel a pojácával bajlódni, nincs kedvem neki magyarázkodni hiába azt hiszi megmentette az életem. Ő nem mentett meg engem. Ő senki nekem és semmit nem tett.
- Életet menteni... pfff.... maga azt se tudja mit beszél...
Közlöm enyhe savanyúsággal, mert felötlik bennem újra a sok elszenvedett nap, amit ott tengettem magányosan. Egyetlen ember mentett meg engem. Egyetlen egy. És az nem a barátom, nem az anyám vagy az apám. Nem az ellenségem vagy az iránta táplált gyűlöletem. Az csakis Athalea.
Ösztönösen mozdulok, noha sután és nehézkesen, mintha maga a mozgás is fájdalmat okozna és halászok elő a bőrkabátom zsebéből egy gyűrött és ázott tegnapi példányt. A cikornyás betűk harsányan hírdetik hogy a Reggeli Próféta lapszáma van a kezemben, és a mozgó képek egyértelművé teszik hogy nem egy ostoba mugli újságot nyomok a másik mellkasához. Megvárom míg a kezébe veszi s némán nézem, ahogy széthajtja hogy elolvashassa a főcímet. A szabadulásom történetét. Figyelem ahogy olvas egy réveteg pillanatig, majd farkasszemet nézek a saját portrémmal. Az egykori énem csillogó szemében a meglepettséggel vegyes öröm társul. Arcom nem olyan beesett és karikás mint mostanság látom a tükörben és a hajam sem él olyan önálló életet mint manapság. Eltűnődöm az akkoron és a moston, hogy mennyi minden alakult ás változott meg. Eszembe jut hogy ki voltam egykor és mivé váltam azóta. Mintha csak két külön ember lenne egyazon névvel.
A sziget. A bermuda. Az tehetett róla. Persze badarság egy helyet, egy konkrét helyet okolni, de ésszerű hogy jelen esetben az a hely talán több mint egy élettelen környezet. És ha valaki hát én aztán csak tudom.
Kifújom a levegőt és mikor úgy vélem végzett a bemutatkozásommal közlöm a nyers valós tényeket.
- Maga szerint ki miatt kerültem oda, he? Hát a rohadék Rowle az oka. Ott hagyott megdögleni... - hangom vészjóslóan halk, szemeim azonban izzanak. A fájdalom tompa lüktetésének fokozódása pedig még jobban gerjeszti a haragom. - Ott hagyott megdögleni ezzel a testemen.
Ujjammal a sebhelyemre bökök. A betűk valószínű újra izzanak és én összeszorítom a szám a fájdalomtól. Prüszkölve fújom ki a bennem rekedő oxigént ilyesformán igyekszem úrrá lenni az átokheg okozta kínokon, de mindeközben nem veszem le a szemem a kínairól, akinek az érintése épp úgy fájdalmas mint azé, akitől szereztem a sebhelyt. És a heg nem vezet félre... valami közük van egymáshoz. Ez holtbiztos.

K É T  G O M B Ó C  
E G Y  T Ö L C S É R B E N  


TAIDEN
1999. június

outfit.

Röhög… ez az átkozott röhög… Nagyjából ennyit fogtam fel az előttem vergődő szerencsétlenség kupacból. Hányszor, de hányszor tituláltam magamat őrültnek, mert egy sötét kis hang őrültségeket suttogott a fülembe. Gyilkosságokra vett rá, olyan tettekre, amiket józanabb pillanataimban legszívesebben letagadnék. Az a hang viszont erősített engem, mert ha nem lenne ott valami minden szörnyű órában, akkor Nat most megint Reagané volna, én pedig… talán már nem is lennék. Ez az ember roncs volt, olyan akit az őrültség mélyebbre taszított, mint kellett volna. Szánalmas volt. Szinte megsajnáltam, ahogy a tekintetem újra, meg újra végig pásztázott a szerencsétlen képén.
Aztán, mintha fuldokolt volna. Hátrébb léptem tőle. Nem akartam érinteni, mintha fertőző lenne a roham, amit produkált. Még egy fintor is kiült az arcomra… gúnyos mosoly akart lenni, de helyette csak undorodva húztam el a számat. Erősebb főzetekre lenne szüksége… – elmélkedtem magamban, ahogy alaposabban megnéztem magamnak. Persze ott volt még lehetőségként a Mungó elmeosztálya… nyilván onnan szökött meg a szerencsétlen… de a francnak volt kedve még oda menni.
– Felőlem megfulladhatsz haver, de örülnék, ha előtte valami értelmes mondatot kinyögnél… – Jegyeztem meg és még hátrébb léptem tőle, mielőtt le találna hányni esetleg.
Szerencsére nem így történt. Talán sikerült erőt venni magán, mintha kezdett volna legalább részben megnyugodni. Ideig-óráig persze szórakoztató volt ez a különös viselkedés… sőt szívesen kipróbáltam volna egy-egy felerősített elmenyugtató bájitalt, de már bosszantó volt. Bosszantó volt, hogy nem képes összetett mondatokba beszélni és kibaszottul nem érdekelt, hogy beütötte a fejét vagy még mindig valami rohammal küzdött. Biztos voltam benne, hogy semmit nem tudok meg apámról, semmi olyat, amit fegyverré tehetek, ha a kezembe kerül. Pedig fegyverre volt szükségem. Olyan fegyverre, ami majdnem annyit ér, mint a puszta létezésem a Rowle család jövőjét illetően.
– Életet menteni... pfff.... maga azt se tudja mit beszél...
Mintha egészen más stílusban próbált volna velem beszélni. Nem lepett meg, már meg sem próbáltam értelmezhetetlennek felfogni ezt a változást. Egyszerűen csak álltam és bámultam, szánakozva, mint akin már semmi sem segít ezen az átkozott világon. Akármit is tett vele az apám, bizonyára sikeresen alakult.
Mocorogni kezdett. Valami után kutatott a kabátja zsebében, én pedig ugyanazzal a mozdulattal – szinte ösztönösen – kaptam az enyémbe, a pálcám után. Nem akartam, hogy valami őrültség folytán nekem támadjon és ő öljön meg végül valamelyik Rowle-féle bérgyilkos helyett. Elég volt, hogy a saját nővérem tör az életemre, nem volt szükségem még egy bolondra is. Nem fegyvert vett elő, csak egy gyűrött papírt, amit a mellkasomnak nyomott. Nem értettem, mit akar… de elvettem. Úgy forgattam, hogy lássam rajta az írást. Próféta… azonnal felismertem. A Pletykarovathoz lapozva számtalanszor láttam benne a saját arcomat.
„Visszatérés a halálból!” Elolvastam a cseppet sem szerény címet, megláttam a pasas képét is… ott rendezettebbnek tűnt és normálisabbnak. Kár, hogy az a normális öt perc nem akkor kapta el, mikor velem találkozott. „Visszatért a Bermuda Háromszögből!” Újabb olyan információ, ami egy cseppet fellengzősnek tűnt. De bólintottam, tehát valami ottani szigetről dumált. Nem óhajtottam az egész cikket elolvasni, így rá pillantottam.
– Maga szerint ki miatt kerültem oda, he? Hát a rohadék Rowle az oka. Ott hagyott megdögleni... – Halkan beszélt. –  Ott hagyott megdögleni ezzel a testemen.
Ujja a tetoválást vagy sebhelyet mutatta. Tekintetem egy pillanatra elidőzött rajta.
– Engem csecsemőként akart megölni. – Válaszoltam, tekintetem még mindig a bőrét csúfító mintákat bámulta. Aztán visszanéztem a Prófétára. – Ha valaki megérti a haragodat, akkor az én vagyok.
Megköszörültem a torkom.
– Kezet nyújtanék, de az érintésemtől már korábban is ordítottál. – Mondtam még mindig nyugodt hangon. – Taiden Archeron – olvastam ki az újságból –, örülök, hogy megismertelek. Elliot Forest vagyok.
Nincs az az isten, hogy megkapd azt az O’Mara véget. Mosolyogtam volna, de nem ment. Nem ment, mert arra gondoltam, hogy anyámnak velem kellett menekülnie, hogy anyámnak engem kellett elrejtenie az elől az ember elől, akinek egy újabb bűn írható a számlájára.

Point Of No Return

   

..darabka génjáték..  

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

  

Nem érdekel a fagyos megjegyzése. Ez is csak azt jelzi, mennyire földhöz ragadt, mennyire maradi... mennyire ide tartozó. Igazából rendjén van ez így. Voltaképp teljesen normális, számomra mégis kissé taszító. Nem szeretek ítélkezni, sosem tettem de ez az ellenszenv talán a mérhetetlen tompa fájdalomból adódik. Noha nincs kimondva, nincs nevén nevezve de nem vagyok bolond... ennyire legalábbis még nem.  Tudom jól, hogy ennek a férfinak van valami köze Philip Rowle-höz, csak épp azt nem tudom mi és mennyi. Talán nem épp bölcs lépés beavatni őt a dolgaimba, de olybá tűnik miután varázsló, hogy tök mindegy. Ha nem én teszem, hát majd más ejti meg vagy önmaga jön rá. Szóval így egyszerűbb. Így nem kell fölösleges szavakat csépelnem, spórolhatok az erőmmel, ami ellenben baromira fontos és koncentrálhatok a légzésemre. Sokminden a légzéstechnikán múlik. A sziget ebben is a mentorom volt. Igazi túlélő vagyok, egy valódi survivor, nem épp ennyi fog a padlóra küldeni bármennyire is szar.
– Engem csecsemőként akart megölni.
Sokként kellen érnie ennek a színvallásnak rögvest az enyém után, de valahol a szavak hitetlen valója mögött érzem, hogy ez még csak talán enyhe túlzásnak sem megy el. Valóban igaz, és nemcsak a férfi egyszerű kinyilvánítása teszi ezt hanem az is, hogy a halálfalóról simán el tudom képzelni, apró ártatlan kúszni se tudó kínai babákat öl. Bár... nem értem ezt a fajta férisét... na mindegy. Gondolom az, aki egy brancsot fújt Tudjukkivel előszeretettel gyilkolászott pelentkásokat is, legalábbis Potter esete ugyanezt mutatta be.
– Ha valaki megérti a haragodat, akkor az én vagyok.
Szívem szerint az arcába üvölteném, hogy nem értheti ezt senki sem. Nem más viseli ezt az átkozott heget ezekkel az átkozott szavakkal a bőrén, hanem én. Nem más él kínok közt, hanem én. Nem más érzi mindazt, amit okoz, hanem csakis én. Csak enyém a teher, csak enyém a bűn, a szenny, a szégyen és a gyalázat. Csak én rohadtam miatta öt évet, csak én lettem egy a bermudával, csak én hordom a triádjegyet, csak én szerettem bele Athaleába, csak én őrültem meg... nem ő. Nem ő, aki a londoni utca zsivajába lazán belevegyül, akinek a legnagyobb baja hogy egy kurva gombóc fagyi a galambszaros macskakövön landolt...
– Kezet nyújtanék, de az érintésemtől már korábban is ordítottál.
Az ordításom említésére ösztönösen fintorodom el. No igen, ez a fickó és az érintése nem épp jó kombináció a számomra. Gyanakodva méregetem, nem azért mert tartok attól hogy megint megfogdos, hanem mert nem tudom, innen mégis hogyan tovább?
- Taiden Archeron... örülök, hogy megismertelek. Elliot Forest vagyok.
Ahogy kiolvassa a nevem az újságból, rájövök, ő az első, aki hangosan kimondta először. Na jó ez így nem feltétlen igaz, de az első olyan ember, akivel összeakadok csak úgy. Furán cseng hallani más szájából vagy egyáltalán azonosulni azzal, hogy ez a név engem takart. Korábban nem volt erre szükségem mert senki nem szólított meg...
- Forest...
Gyanakodva, fontolgatva, magamban megízlelve mondom ki félhangosan a nevét. Olyan ismerős valahonnan, de nem tudom honnan...
- Miért akart megölni?
Égkék íriszeim a másikra vetülnek, miközben megdörzsölöm a csuklóm, majd a könyököm, ahol a triádjegyek tompán lüktetnek.
- Mármint ő. Miért akart megölni téged? Csecsemőként?
Valóban csecsemő volt? Vagy csak behallucináltam az állítását? Nem vagyok benne biztos, mert egyre jobban úrrá lesz rajtam a szomjúság és a kimerültség. Nem akarom mégsem elhagyni magam. A vérem pezseg és tudni akarom az igazat, már ha egyáltalán bármi is igaz...
Egy kulcs Rowle-hez. Egy férfi, aki elvezethet. Egy lehetőség a bosszúra...
Arra a bosszúra, ami évekig mozgatott és ami a sziget miatt átalakult. De most már messze a háromszög, messze a varázsa és csak én vagyok itt... Londonban... egyes egyedül.

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Nem akartam kimondani az O’Marát… bár lényegében mindegy volt. Azok, akik elől a legszívesebben titkoltam volna el a családnevemet, már tudtak róla. Veszélyben volt Dean, veszélyben volt Daniel, de még Amber is. Tudtam, hogy olyan bajt hoztam rájuk, amitől csak a szerencse mentette meg eddig őket. Na meg persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy megtettem mindent azért, hogy a figyelem egyenesen rám terelődjön. Részben minden színjátékom mögött a családom féltése dolgozott. Nem csak Esmé miatt mentem el abba a kastélyba, nem csak miatta fenyegettem meg List. Az egész családom kedvéért vállaltam, hogy elsődleges célpont legy és igen, az én nyomomban vannak, könnyedén elkaphatnak… de amíg a csalit követik, addig mindenki, aki az O’Mara nevet viseli biztonságban van.
Még egyszer lepillantottam a kezemben szorongatott újságra. Mintha a képem szereplő férfi nem is ugyanaz lett volna, aki az orrom előtt kapott volna rohamot. Láttam, hogy ugyanazok a vonások, ugyanaz a szempár… de valahogy mégsem tűnt olyan gyengének, mint előttem. Gyanakvás csengett ki a hangjából, ahogy kimondta a Forest nevet. Talán nem illett hozzám, nem passzolt a keresztnevemhez… nem tudom. Meglehet, hogy a számból csengett idegennek, hiszen még én magam sem szoktam igazán hozzá. Csak néhány hónapja ismerem Natot, hiába tűnik úgy, mintha hosszú éveket húztunk volna le egymás mögött. Forestként pedig mindössze a munkahelyén ismernek. Senkinek sem kotyogtam ki az igazi nevemet, de még csak azt az álnevet sem, amit az elmúlt tizenöt évben használtam.
– Miért akart megölni?
Ahogy a már irritálóan kék szemek egyenesen az én sötét tekintetembe fúródtak, kicsit megborzongtam. Tudtam, hogy már nem a nevem a kérdés… hanem a múltam. Az, amiről én is csak annyit tudok, amennyit Dean hajlandó volt később elmondani, mert anyám sosem beszélt s mikor visszatértem, felnőtten, jóerőben, úgy téve, mintha mindent elviselnék, már nem élt. Így hát a mostohaapám szavai maradtak csak nekem. Ő persze nem volt ott, nem élt át első kézből. Anyám biztosan sokkal később avatta be őt is… talán csak figyelmeztette, mint én Natot, hogy Rowle-tól tartani kell.
– Mármint ő. Miért akart megölni téged? Csecsemőként?
Elmosolyodtam.
Talán végre eljutott az agyáig ennek a szerencsétlennek, hogy kölcsönösen jól járunk. Ő szabadulni akar Philliptől, én szintén… és ketten erősek lehetünk. Csakhogy volt egy kis bökkenő, az, ha most le is számolunk vele és tönkre tesszük, akkor Lisbeth kerül a helyére a család vezetésében… akkor nekem végem. Így hát még várni kellett, még várni kellett, míg kiforrják magukat a dolgok.
Igen, O’Mara, csak megfontoltan… nem kell megint fejjel menned a falnak, mint általában… – gúnyolódott velem a kegyetlen kis hang. Egy pillanatra talán bele is remegtem. Tudtam, hogy a vége úgyis az lesz, mint mindig, valakinek neki esek… holott ez az egész úgy kezdődött, hogy egy apára vágytam. Olyan apát akartam, mint Danielnek Dean, mégha sejthettem is, hogy sosem pótolhatom majd a kimaradt időket.
– Nem olyan nehéz rájönni – válaszoltam.
A hangom halk volt, közben vállat rándítottam. Éreztem, hogy az arcomra minden kiül, amit éreztem Phillippel kapcsolatban. Csalódottság, keserűség, fájdalom.
– Én voltam az ő kis problémája. Azóta kinőttem magamat egy még nagyobbra. – Magyaráztam, remélve, hogy nem kell kimondanom a lényeget. Nem tűnt ostoba embernek, hiszen valamikor auror volt… igaz az apám képes az őrületbe kergetni másokat, ezt már a saját bőrömön megtapasztaltam.

Point Of No Return

   

..darabka génjáték.. 

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

 

Nem olyan nehéz rájönni, s mégis… itt ülök és meredek rá értetlenül. Pedig nem vagyok ostoba ember. Nem vagyok olyan, aki ne tudná mi az élet rendje, mi miután következik. Az a típus vagyok, vagy legalábbis voltam, aki teljes mértékben tisztában volt a szokásokkal, a világgal és önmagával. Mára persze ez valamelyest ugyan átalakult, de reméltem hogy azt még mindig magaménak mondhatom, ami az objektivitást illeti. Nehéz szavak ezek, pláne félőrült embernek titulálva.
Igen, a szánakozó pillantások egykori munkahelyemen maximálisan elmondják, mire is gondol a társadalom ha rám néz. És nem kell nagyon messzebb sem mennem. Ez a férfi, ez az Elliot Forest is úgy tekintett rám nem sokkal ezelőtt mint egy idiótára. Mintha csak kezemre tapadt vérrel rohangászva szaladgálnék fel és le az utcán…. Persze ki tudja? Lehet egyszer még ez is megtörténik csak épp nem ma. Nem vagyok sem öldöklős hangulatomban és amúgy is… mi hasznom lenne ha alá is támasztanám a külsőm nyújtotta bizarr gondolatokat?
– Én voltam az ő kis problémája. Azóta kinőttem magamat egy még nagyobbra.
A szavaira gunyoros mosoly suhan át arcomon. Ó, szóval így jellemzi a dolgot? Ez felettébb érdekes…
A „kis probléma” ami képes „nagy problémává” alakulni sosem épp kellemes. Pláne nem egy olyan jelentős személy kapcsán, mint amilyen Rowle. És persze ez a kis probléma idővel a fejére nőve komoly gondokat okozhat. A rokoni szál megléte holtbiztos, a lángoló mellkasom a biztosíték rá.
Mérgesen szalad ki belőlem a levegő. Az újságlapról az arcom vir0t vissza. Egy olyan én, aki messzemenőkig nem is én vagyok már. Mintha csak tegnap lett volna, egy másik életben…
- Nos… ez esetben akkor már nem csak te jelentesz neki kis problémát, Forest.
Közlöm  nyugodtan, miközben végigmérem a férfit. Nem túl magas, de alkatához képest egész izmos. Valószínű a kisfiús arcból 0télve nemrég végezhette el az iskolát, ám valami mintha nem stimmelne vele. A dacos hiszti éretlenséget sugall, de van a hanglejtésében és a szóhasználatában valami nagyon is egyedi tónus, ami… ami a korra utal.
A látszat sokszor csal, Archeron….
Joe hangja ott verdes a fülemben, azon a mély, dörmögő hangján, amit oly jól ismertem.
Ne bízz meg benne, mert könnyen ráfázol. Próbálj a dolog mögé nézni, a mélyére látni…
Csakhogy ez, pláne egy élő hús-vér ember esetében, közel sem olyan egyszerű. Mert nézhetem én ezt a félig japán félig angol csodakombinációt, sejthetek én róla dolgokat és már-már tudni is vélhetek, ettől közelebb csak nem kerülök a dolgaim megoldásához vagy az ő személyiségéhez.
- Miért nem ölt meg eddig?
Nem kertelek, a kérdés könnyen bukik ki belőlem. Ha ő kis probléma volt és immár naggyá vált akkor annak böjtje is kell, hogy legyen. És Rowle megragad minden alkalmat. Nem hiszem hogy öt év raboskodásom alatt szállta volna meg a szentlélek és hagyott volna fel a stílusával. Biztos vagyok benne hogy a fattya halála nem rázta volna oly nagyon meg. Sőt, úgy vélem saját maga is elintézte volna a dolgot ha szükséges… a kérdés csak az… miért nem lépte meg eddig?

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Talán nem olyan hülye ez a fickó, amilyennek mutatja magát. Nem, mintha a rögtönzött hisztiroham unalmas lett volna. Kifejezetten élvestem volna, ha kisebb volumenű lesz a kiteljesedése. Csakhogy a vége már enyhén szólva túlzás volt. Nekem is vannak komoly fájdalmaim, például az az átokseb a combomon, amit egy hatalmas tüske okozott. Több gyógyító is megerősített, hogy bizony nem fog rendesen meggyógyulni és itt vagyok, naponta a fájdalmammal, mégsem ordítok meg vergődök a földön, mint valami hajléktalan. Szóval azon kívül, hogy egy cseppet sem tartottam férfiasnak, szavaztam neki némi bizalmat… már csak azért is, mert hasznos ismeretségnek bizonyult. Apámról tudott valami olyat, ami hasznomra lehetett és ki tudja még mi mindenre lesz jó később… mindenesetre szívesen megvizsgáltam volna azokat a jegyeket a bőrén.
–  Nos… ez esetben akkor már nem csak te jelentesz neki kis problémát, Forest.
Kihúztam magamat és még el is mosolyodtam, mintha azt próbálnám üzenni felé, hogy igen, nagyon is egyformák vagyunk. Kellett ez, hogy ő is megbízzon bennem, így ha nem is mindig a teljes igazat, de abból egy-két információt csepegtettem neki. Nem lehet az ember elég óvatos manapság. Ki tudja, Lisbeth milyen ostoba trükkökkel próbálna meg a közelembe férkőzni. Ennyit ér a Rowle családnak az életem. Minden idiótát a nyakamra küldenek, hogy megpróbáljon eltenni lábalól. A nővéremben viszont még nem volt annyi, hogy maga szegezze a pálcát a mellkasomnak. Tudta, hogy veszítene. Talán nagy a szája, de párbajozásban tudnék neki meglepetéseket okozni. Én ugyanis az életben tanultam meg azt, amit ő egy kényelmes iskolapadba ücsörögve próbálgatott. Nekem nem volt időm gyakorolni, ha üldöztek, csak reménykedhettem, hogy nem rontom el annyira varázslatokat, hogy esetleg rám csapódjanak vissza.
Nem gondoltam persze, hogy ezt az őrültet is ő küldte volna. Viszont, ha valaki kémkedni akarna, elég lenne csak kifaggatnia a bolondját, hogy megtudja, hol látott utoljára. Persze, hogy bennem volt a félsz, hiszen most már nem egyedül vagyok, mint amikor beutaztam a világot. Megint család vesz körbe, nem is kicsi. Ha én veszélyben vagyok, akkor talán ők is.
– Miért nem ölt meg eddig?
Sóhajtottam egyet válaszként.
Szerettem volna tudni a választ, de nem tudtam. Az egész életem, amiben szerepelt Phillip Rowle neve, nem volt több egy macska-egér játéknál. Hol előadta a gyengéd apát, akit érdekelt a fia… hol pedig minden erejét bevetve küzdött ellenem. Kétlem, hogy ne tudta volna leállítani Lisbeth-et, ha nagyon akarja. Neki meg volt hozzá a hatalma, nekem viszont csak egy megoldásom volt erre, ahhoz megint a nővérem közelébe kellett volna férkőznöm. Csakhogy egyre veszélyesebb volt a családi birtokok közelében lennem.
– Azt hiszem szeret egy kicsit… – Megrántottam a vállamat. – Vagy csak hasznos vagyok neki. Vannak dolgok, amiket nekem köszönhet… és vannak, amiket kevésbé… – Tettem hozzá.
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy őszinte szeretetet érez irántam apám. Talán ez csak valami ösztönös dolog, nem tudom. Csak azt ismerem, aki feljogosítva érzi, hogy a tőle kapott életemet bármikor megvonja tőlem… mintha valami elcseszett kiváltság lenne Phillip Rowle kölykének lenni. Rohadtul nem volt az.
Elindultam visszafelé, a fagyis irányába. Úgy éreztem, hogy a számban gyülekező keserű ízt csak is egy kis édesség tudná eltűntetni, mert hiába nyeltem nagyokat, ott maradt. Közben a lelki szemeim elé sodorta az emlékek halmaza azt a jelenetet, mikor anyámat fenyegette az apám. Valamiért kellettem neki, valamit akart velem, csakhogy nem kaphatott meg. Akkor nagyon féltem, hogy bántani fogja anyát. Emlékeztem, ahogy hevesen dobogott a szívem és gyermeki ártatlansággal képes lettem volna elé állni, felajánlani magam, csakhogy neki ne ártson.
– Meghívlak egy fagyira. – Jelentettem ki, nem érdekelt, hogyha esetleg ellenkezni próbál.

Point Of No Return

   

..darabka génjáték.. 

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

 

Sóhajtás. Fura, hogy egyetlen emberi gesztusban mennyi minden benne tud lenni. Szomorúság, félsz, ábránd, vágy, lemondás… Bárhogy nézzük is egyszerre furcsa és valahol szomorú. Talán azért érzem ilyennek, mert maga a férfi arca kellően bizarr hozzá. Nem örömében mond le valamiről, hanem sokkalta inkább beletörődik abba a ténybe, amit nem mond ki. Vagy a kérdésembe. Talán az a gond hogy feltettem? Vagy netalántán az bosszantja, hogy vissza mertem kérdezni? Sokaknál már ez is gond, vagyis történetesen az, hogy szóvá teszel valami olyat mit látványosan kerülnek.
De hát ha kerülni akarja minek utal rá?
Nem értem, nem jövök rá, és talán sosem fogok. Totálisan gyökér vagyok az emberi viselkedésformákhoz, totálisan abszurdnak érzem a reakciókat és totálisan analfabéta ahhoz hogy megértsem az okát. Ezt nem lenne fair csakis a szigetre ráhúzni, ez már előtte is a sajátosságom volt. Már előtte sem értettem a körülöttem élőket. Ezért kerültem ritkán attrocitásba kivéve akkor ha Lestrange-ről volt szó.
– Azt hiszem szeret egy kicsit… Vagy csak hasznos vagyok neki. Vannak dolgok, amiket nekem köszönhet… és vannak, amiket kevésbé…
Megrökönyödök a hallottakon. Nem is palástolom a sokkot, ami kiül. Ha lenne egy csöpp erőm lehet szembe is röhögném ezt a fickót. Miket hord ez itt össze? Phillip Rowle meg a szeretet?
A sebem újra égni kezd és múlóban a lötty hatása. Érzem, ahogy a karomon a bizsergés szép lassan felélénkül és elindul valamerre lefele az ujjaim irányába. Nem lesz ez így jó.
- Ugye csak viccelsz? Ugye te sem gondolod ezt komolyan?
Pillantásom elárulja, hogy noha kattant vagyok a magam sajátos szintjén azért ennyire bolondnak nem kellene még neki sem néznie.
- Rowle-ben nincs szeretet. Még akkor sem ha a kölyke vagy nemhogy a fattya. Ott hagyott… meghalni… egy rohadt… szigeten!
Szótagolok, mintha egy ötévesnek magyaráznám el újra, sokkalta kevésbé nyugodtan, hogy az ég igenis kék, Merlin csontos bokájára!
– Meghívlak egy fagyira.
Ha tudnám hogy jön ide a fagyi még lehet örülnék is. Igen, tudom mi az a fagyi és valójában szeretem is, de nem épp London mocskos utcáinak kellős közepén ennék félig alig élve. Lassan esik csak le mire utal a vágott szemű társam, aki lelkesen elindul a bódé felé. Jé fagyis! Miért olyan ismerős?

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

– Ugye csak viccelsz? Ugye te sem gondolod ezt komolyan?
Nyeltem egyet.
Bólintottam is volna, hogy igen komolyan gondolom csakhogy a keserűség sokkal erősebb volt annál. Furcsa volt Phillip szeretetéről beszélni… furcsa volt kimondani. A fickóval ellentétben viszont én még emlékeztem azokra a napokra, amikor az apám akart lenni. Meséltem neki Natról, Adáról… a mi kis családunkról. Jól emlékeztem arra is, ahogy azt mondta: a kislányt az unokájának tekinti. Talán azért mondta ezt, mert tényleg érzett valami azt anyám iránt, nem csak hazugság volt az egész, amivel egy fiatal nőt az ágyába csalhatott. Ada pedig anyám rokona volna. Én is éreztem a hasonlóságot kettejük között. Ugyanaz a sötét szempár nézett rám, mikor besétáltam a gyerekszobába, mikor betakargattam esténként. Időnként bele-beledobbant a szívem, ahogy ránéztem az apró kislányra. Szinte féltem, hogy évek múlva ugyanazt a nőt látom majd, aki engem a karjában tarott… akinek annyi keserűséget okoztam. Mintha ugyanazok a könnycseppek folytak volna végig az ő arcán is, amikor könyörgött, hogy ne hagyjam el őket. Csak egy kis vita volt, ő mégis annyira megijedt, hogy a szívem is összeszorult.
Az a kis étterem jutott eszembe, ahol Phillippel iszogattunk… ahol megölelt és „fiamnak” szólított. Nem kölyöknek, nem gúnyolódott, nem volt lealázó a hangja. Meglátogatott, mikor kizuhantam abból az átkozott ablakból és kellett egy pár nap, hogy a bájitalok teljesen rendbe hozzanak. Ott volt, amikor Reagan a csuklómba égette az átok sebet: „Egy senki” felirattal. Tudtam, hogy akkor aggódott… tudtam, hogy szeretett. Csakhogy egy szempillantás alatt változott meg az egész, mert két kézzel túrt bele a magánéletembe, ráadásul a megkérdezésem nélkül.
– Ennél komolyabban nem is gondolhatnám – válaszoltam.
Persze ott volt bennem a félsz, hogy csak egy eszköz vagyok neki… vagyis csak voltam. Már nem tudott úgy használni, ahogyan neki jól esett volna. Képtelen volt irányítani, talán azért, mert a sötétség már teljesen a hatalmába kerített. Olyan voltam, mint egy pohár, ami csurig volt már fekete, mérgező folyadékkal, de nem itta ki senki. Erősebb voltam, mint valaha és ezzel együtt veszélyesebb is – még magamra is. Ezt az apám is érezhette, de talán a legjobban Lisbeth. Nem véletlenül akart szabadulni tőlem. Mert már hiába volt a bőrömbe égetve, hogy senki vagyok… nem voltam az. Amikor Esmével megjelentünk azon az estélyen még Phillip maga is fontos személynek titulált. Így az egész család pontosan tudta, hogy valami nagy van készülőben, valami olyan ami nagyon rosszul, de nagyon jól is elsülhet.
– Rowle-ben nincs szeretet. Még akkor sem ha a kölyke vagy nemhogy a fattya. Ott hagyott… meghalni… egy rohadt… szigeten!
Lassan beszélt, mintha bolonddal lenne dolga. Ezért csak egy hosszú sóhajt hagyta el az ajkaimat, a szemeimet forgatva néztem el a távolba. Lassú léptekkel indultam vissza a fagyis felé. A combomban még mindig ott volt az a szokásos fájdalom, nem akartam rohanni. Az erőmet inkább arra tartogattam, amikor majd előkerül valaki, aki az életemre akar törni. Egyébként is jó volt egy kis monoton séta, ami remélhetőleg helyre rázza majd Taident is. Iszonyatosak voltak azok az őrült kitörései. Mondhatni kezelhetetlenek… de nem lepett meg, hogy az apám miatt kattant be. Miatt őrültem meg én is.
– Te nem úgy ismered Phillipet, mint én.

Point Of No Return

   

..darabka génjáték.. 

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

 

- Ennél komolyabban nem is gondolhatnám.
A totális sokk kerít hatalmába. A szavak ott visszhangoznaka  fejemben. Újra meg újra meg újra meg újra. Meg újra.
Meg újra. És még mindig.
Elfog egyfajta vad, féktelen düh. Az az ellenszenv, az az undor, amit csakis akkor tapasztalsz, ha már mindennek vége. Az életednek, az álmaidnak, a karrierednek, a jövődnek, a terveidnek… mindennek. Komolyabban nem gondolhatná? Hát mégis hogy hiheti ezt? Hogy képzelheti ezt? Szívem szerint megfognám és az arcába üvölteném, hogy ember ébredj már fel! De nem teszem… Magam sem értem miért… magam sem értem, hogyan. Pedig az egész jelenet ott a fejemben, ahogy ujjaim ráfonódnak a koponyájára, belevájnak a húsába, érzem ahogy a bőr megfeszül, és ahogy arcom centikre az övétől kiáltja neki a kurva nagy igazságot. Hogy Phillip Rowle egy mocskos gyilkos!
Na jó, nem a szó szoros értelmében, tekintve hogy valójában nem ölt meg. Ha megtette volna, sose jut ki a bermudáról és én már nem élnék. Nem ülnék itt, nem lélegeznék, nem lennék megkattanva és nem lenne a testem tele hegekkel, sebekkel és jelekkel. Nem szenvednék már és talán egy jobb világon élnék messze innen….
Érzem, ahogy testem megint kezelhetetlen lesz. Noha lépéseim egyenletesek, tudom hogy a zihlált külsőm alapvetően is felhívja ránk a figyelmet. S csak hogy ezt tetézzük, érzem, ahogy szakállam színárnyalati is mozgásba lendülnek. Apró kellemetlen bizsergéssel jár ez, és tudom hogy sárga majd lila végül talán zöld is.
Meg kell nyugodnom. Meg kell nyugodnom… matrázok magamban, mint egy ostoba elsőéves az alohomora varázsigét, de persze nem sok sikerrel. Nem segít az sem, ahogy a férfi mellettem lemondóan sóhajt, mintha neki mindegy lenne mit mondok, mit érzek, mit tudok vagy mit tapasztalok. Hát minek kérdezi akkor? Minek cseszeget? Minek nekem fagyi? És miért nem hagy békén?
- Te nem úgy ismered Phillipet, mint én.
Összegörnyedek. A név és hogy a gondolataim megint körülötte forognak újabb fájdalomhullámot generálnak.
- Ne mondd ki a nevét!
Kiáltok keservesen miközben újra a sebemhez kapok. A mellkasom lángol, és ez a lángolás rosszabb mintha a legjobb minőségű wishkey-t gurítanád le a Három Seprűben. Ez a maró kín olyan, amibe azt hiszed beledöglesz. És minden egyes alkalommal, mikor már azt hitted megszoktad a fájdalmát még mélyebbre tud ásni benned. Olyan kegyetlen kínokat ad, hogy belegondolni is pusztulat, nehogy túlélni. Hát emiatt csak még jobban utálom a melletem álló fickót. Nem elég nekem a magam baja, a társadalom, Modest rohadt papolása… még ez is? Még Rowle is?
Üvölteni lenne kedvem, üvölteni torkom szakadtából. De helyette csak leroskadok egy padra nem messze a fagyis bódétól és igyekszem nem rosszabbul festeni, mint ahogy kinézek. Noha ez a vállalkozás kb a lehetetlen kategória.

K É T  G O M B Ó C 
E G Y  T Ö L C S É R B E N 


TAIDEN
1999. június

outfit.

Ó igen, újabb sóhajtás tört fel belőlem. Talán azért, mert a szemem sarkából láttam, ahogy összegörnyed, ahogy rángatózik apám neve hallattán. Immáron biztos lehettem benne, hogy Phillip Rowle puszta nevének említése is olyan reakciót vált ki belőle, mintha ördögöt akarnék űzni. Csakhogy az ő ördöge egyenesen a bőrébe volt égetve és azt a fájdalmat csak ő tanulhatta meg legyőzni. Én is legyőztem egyet, azt az égető, állandóan kínzó görcsös érzést a combomba. Ha nagyon akartam még normálisan is tudtam menni… de mellette, ott a Greenwich Park járdáján nem kellett erőlködnöm. Hagytam, hogy néha-néha az izmaimba hatoljon a kín és bicegve tegyem meg a távot, vissza a fagylaltoshoz.
Az én fejemben már régen csokis, vaníliás, mentás-csokis fagyicsodák gondolata sorakozott. Na meg, csokiba mártott tölcséreken, amiket magukban szerettem fogyasztani. Hányszor néztek rám értetlen arccal a muglik, mikor azt kértem. Fogalmuk sem volt, hogy a gyerekkoromra emlékeztetett. Anyám a széltől is óvott. Ha meglátott egy gyanús alakot hazaterelt azonnal, rendes ételeket akart adni és bár kaphattam édességet, de a hideget nem. Ezért a fagyizóban is mindig csak tölcsért kaptam, olyat aminek csokoládéval vonták be a tetejét és időnként színes cukorkákban is megforgatták. Emlékeztem, ahogy anyám mosolyogva nyújtotta felém. Ahogy aprócska ujjaim rászorítottak a tölcsérre, megborzolta a hajamat és azt mondta: „Ezt megérdemelted, kicsim.” Valójában sosem érdemeltem meg. Állandóan bosszantó voltam és rossz… sok mindenről még ő maga sem tudott. Talán jobb is volt neki úgy.
– Ne mondd ki a nevét!
Ezúttal már teljesen felé pillantottam. Láttam, hogy a roham közepette a sebhelyhez kap. Megpróbáltam felidézni magamban, amikor ott feküdtem, a skót kastély padlóján, azon elmélkedve vajon meghalok-e. Éreztem a hideg követ a hátam alatt, még kabáton keresztül is. A lábamból pedig megállíthatatlanul ömlött a vér. A fájdalom úgy lüktetett a combomba, hogy azt hittem menten belehalok, hogy elveszítem az eszméletem és többé nem térek magamhoz. Őrjítő gyötrelem volt, amit napokon belül láz és még több kétség követett. Daniel mondta ki, hogy nem tudja, túlélem-e… és azt kívántam, bár igaza lenne. Addig nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmat túl lehet élni. Tévedtem. Azóta is mindennap szerencsém van hozzá és csak egy-egy korty kellemes whisky tudja megnyugtatni annyira a testem, hogy ne szenvedjek tovább.
Na mondj ennek a szerencsétlennek valamit, O’Mara, mielőtt összecsinálja magát! A gonosz kis hang gúnyos vihogás közepette parancsolt rám. Még én is majdnem elmosolyodtam, ezért felemeltem a kezem és óvatosan végig simítottam a mutatottujjammal az ajkaimon, megakadályozva a bajt.
– Jó, jó nem mondom ki, hogy Phil… – Elröhögtem magam. –Bocs.
Hülyeség lett volna azt állítani, hogy nem élveztem a helyzetet. Volt benne valami abszolút szórakoztató, annak ellenére is, hogy éppenséggel pontosan úgy szenvedett, ahogyan én szoktam a fájdalomtól.
– Ha azt mondom, hogy apuci, az is fáj? – Faggattam és közben kíváncsian mértem végig.– Csak mert az a beceneve… na de, inkább ülj le! – Mutattam egy közeli padra.
Nem vártam meg, míg őkegyelmessége elfoglalja a helyét és talán megpróbál lenyugodni. Egyszerűen hátat fordítottam neki, hogy elmenjek a már részemről nagyon is vágyott fagyikért. Érdekes gondolat volt, hogy vajon mi érdekel jobban? Egy gombóc krémes édesség vagy az apám egyik elcseszett játékszere. Persze mindkettőnek megvolt a maga különlegessége, csakhogy az egyik előbb-utóbb elfogy, a másikkal pedig el lehet még egy ideig szórakozni, miközben információkat szedek ki belőle.
Egy mentás-csokis fagyit választottam magamnak, annak a nyom… szóval Taidennek – Adjuk meg a tiszteletet, Elliot! – egy öreges vaníliás gombócot kértem. Ezekkel sétáltam vissza.
– Mivel képtelen voltál kinyögni, mit kérsz, az alapízekből választottam. – Magyaráztam és miközben belenyaltam a saját, ízletes gombócomba, felé nyomtam a másik tölcsért. Mindezt akkor lendülettel, hogy akár az ölébe vagy a cipőjére is eshetett az abból egy az egyben kihulló édesség.

Point Of No Return

   

..darabka génjáték.. 

káromkodást tartalmazó hozzászólás!

 

Röhög. Tisztán hallom, ahogy röhög. Igazából ennek is bosszantania kellene, emiatt is haragudhatnék vagy undorodhatnék, de annyi energiám ment el fölöslegesen, és annyira fáradt vagyok, hogy nincs erőm mindezt érdemileg kimutatni. Nem tud érdekelni, az, hogy rajtam kacag, ahogy az sem ahogy viselkedik. Nem izgat hova megy mit csinál kivel és mikor vagy épp miért. Ólmos, mély lassú fáradtság kerít hatalmába. Részben a sebem égetésének köszönhető ez, mely lassan, a percek súlyos teltével csak enyhülni látszik, meg mert már napok óta nem tudok pihenni.
Azóta nem, mióta Athalea elhagyott. Elhagyott? Inkább én őt. Végtére is Modest felajánlotta, hogy menjek velük Roxmortsba. Csupa cuki kis falucska az, az egyetlen csakis varázslólakta Skóciában de talán egész Nagy-Britanniában. Modest kapott ott egy lakást, mi gondolom kellően takaros és elég nagy,  hogy elférjünk benne kényelmesen hárman. Én mégis nemet mondtam. Valahogy túlontúl úgy éreztem, a fejére növök. Újabb szívességet kérek, újabb kényelmetlenséget okozok, s noha ő váltig állítja mindig az ellenkezőjét, én már Németországban is kényelmetlenül éreztem magam a végére. Ugyanakkor jó volt, hogy ott volt. A jelenléte segített átlépni a múlt árnyin, a hozzá párosuló szenvedéseken, a kínok csökkentésén és azon, hogy beilleszkedjek a magam sajátosan béna módján.
Itt, Londonban, azonban csakis magamra számíthatok. Itt megtalálnak olyan váratlan fordulatok, mint ez is. Mert mekkora az esélye, hogy ebbe a cseszett, koszos városba épp Rowle fattyába botlok bele? És normál esetben el sem hinném, hogy ez igaz lenne, ha nem égne folyamatosan a felirat a kulccsontomon. Ráadásul egyértelműen tőle.
- Génjáték…
Halkan nyögöm ki a szót és magam is elkezdek köhögve röhögni. Génjáték az egész, bassza meg. Csakis ezért vagyok érzékeny erre a férfira, az érintésére, a szavaira, mert köze van, ahhoz a söpredékhez. Csakis azért szenvedek, mert ő itt van. Csakis azért lila a tetves szakállam, mert a legrosszabb énemet hozza elő belőlem…!
A harag hullámokban tör rám és elfog a vad, mély gyűlölet. A sebem megint izzani kezd és érzem, le kell ülnöm de inkább feküdnöm, hogy kibírjam. Nem érdekelnek a muglik, akik elsétálva mellettem megbámulnak. Nem foglalkozom a madarak szárnycsapkodásával vagy a rohadt fagyisbódés ordibálásával és ostoba gyermeteg zenéjével.
Csak lehunyom a szemem és igyekszem kiüríteni az elmém. Újra a szigeten vagyok. Újra a végtelen vadul tomboló hullámok kékjét nézem. A hab hófehér, és mindig, ahogy sziklába csapódik megtörik. A zátony ott magasodik köröskörül, mint egy sündisznó tüskés háta. Kint tart mindent, mi nem odavaló és bent, ami meg igen. Én már hozzá tartozom. Már nem akarok menekülni. Tudom, hogy a kövek közt a sodrás erős és életveszélyes. Tudom, hogy ha megpróbálnék átszokni megint jópár bordatöréssel végezném. Nincs kedvem már szenvedni, hát csak ülök és nézem. A kezemben a homok lassan csorog lefelé. Puha, meleg mert a nap békésen süti. És egyszer csak… a hideg fut át rajtam. De nem a feltámadó szél az oka…
Hanem az, hogy hiába nyitom ki a szemem, nem látom semmit csak haloványsárgás fehéres krémszerű anyagot. Az orrom és az arcom tele van vele, érzem, ahogy a torkomba is lecsorog. Egyszerre édes és undorító. Megrettenek és elülök, így a gravitációnak köszönhetően valamennyire kitisztul a látásom.
- Mi a….
Prüszkölöm, de lassan rájövök, hogy valószínű megint pórul jártam. Hangos röhögésbe török ki, olyanba, amit rég éltem már meg. Az oldalam fáj a benn rekedt levegőtől, de semmit nem tudok már tenni csak röhögni azt is görcsösen.

K É T  G O M B Ó C  
E G Y  T Ö L C S É R B E N  


TAIDEN
1999. június

outfit.

Lehunytam a szemem, ahogy a finom csokoládé éppen csak a nyelvem hegyéhez ért. A fülledt melegben megkönnyebbülés volt a mentás hűvösség, ami átfutott az egész testemen. Hirtelen már nem bosszantott az a szerencsétlen Taiden sem, akit feltehetően az apám tett azzá az emberi ronccsá, aminek tűnt. Az persze nem volt kérdéses, hogy az elkövetkezendő órákat képtelen leszek vele tölteni. Szabadulni akartam tőle, de nem elengedve a lehetőséget, hogy majd esetleg kellemesebb körülmények között jobban kifaggassam. Erre pedig kész tervet eszeltem ki. Nem volt nehéz, hiszen egyértelmű volt mire van szüksége, nekem pedig minden képességem rendelkezésre állt ahhoz, hogy ezt meg adjam neki. Nem volt olyan erős, hogy eltűrje a fájdalmat, hogy mikor az a görcsös, égő érzés belé mar felálljon és küzdjön. Legalábbis a fagyizásig nem tűnt úgy, hogy képes volna ilyesmire. Egyszerűen hagyta, hogy maga alá gyűrje a fizikai fájdalom.
– Mi a…
A prüszkölésére tértem igazán magamhoz. Azt még láttam, ahogy a lendülettel együtt a tölcsérből egyszerűen kirepül a gombóc. Csakhogy Taident nem láttam milyen pózban van éppen… s hát mindenre számítottam, csak éppen arra nem, hogy őkelme egy muglikkal zsúfolt park közepén óhajtja megszerezni a nyári barnaságot. Aztán jött az a röhögés. Ez nem tűnt olyan idegbeteg vihogásnak, mint a korábbi, hisztérikus kifakadás. Mintha egy csepp őszinteség lett volna benne. Mégis beleborzongtam a hangba… mintha az átok, amivel apám sújtott nem csak rá, hanem ránk is hatással lenni. Valójában csak nem akartam egy újabb eszelős kört lefutni. Ha valaki, hát én tudtam igazán, mi az őrült. Tudtam, milyen, mikor egy láthatatlan, sötét erő kúszik fel az ember testén és kezekké formálódva kezdi fojtogatni. Engem ezer és ezer alkalommal próbált a Rowle-féle családi átok összezúzni, darabokra törni, a bolondságba hajszolni. És igen. Megőrültem, hagytam magam neki. De talán ez volt az én erőm, amit a csuklómon lüktető szalag csak még jobban előhozott. Merésszé tett és erőssé.
Csak egy fanyar vigyor ült ki a képemre. Belőlem nem tört ki a keserűség, csupán a gondolataim súlya miatt hirtelen képtelen lettem volna felszabadult lenni. Nagyot nyeltem, hogy az újabb adag csokis krém lecsússzon a torkomon.
– Remélem azért ízlik. – Kissé gúnyos hangon jegyeztem meg. Közben elhúztam az ajkaimtól a tölcsért és még távolabb is léptem a padtól. Egyrészt jelezni kívántam, hogy ez a beszélgetés részemről ebben a formában teljesen eredménytelen, másrészt nem akartam vaníliás sem lenni.
Megköszörültem a torkom és kihúztam magam, ami nem tűnt túl felnőttesnek egy tölcsér fagyival a kezemben. Voltak olyan élethelyzetek, amikor a külső adottságaim kifejezetten jónak bizonyultak… kezdhetnénk a Roxfortba való betöréssel és folytathatnánk a hasonló esetekkel, ahol csak is a túlzottan fiatalos küllem húzott ki a bajból. Nehéz lenne mindet felsorolni. Ha viszont komolyságra került a sor, egy egészen másik helyzet állt elő.
– Nos… – kezdtem és inkább még egyet nyaltam a fagyiból.
Úgysem vesz komolyan téged, O’Mara – állapította meg a cseppet sem kellemes hang a fejemben. Az átlagosnál is mogorvábbnak tűnt, talán azért, mert nem sikerült aznap semmi értelmes információt kiszednem abból a szerencsétlenből. Megpróbáltam nem a csuklómon lüktető szalag hatása alá kerülni, habár egyre inkább szeretett volna egy jó adag káromkodást az új ismerősünk fejéhez vágni.
–Neked szükséged van egy bájitalra, ami enyhíti a fájdalmaidat. Ha hajlandó vagy beszélgetni, akkor keverek neked egyet… – Folytattam a korábban megkezdett mondandóm. – A beszélgetés alatt nem ezt az őrületet értem, amit ma produkáltál. Viszont ezek ellenére mi ketten lehetünk egymás hasznára is. Igaz, ha nem jelentkezel én úgyis megtalállak. Remekül tudok akár még a földmélyéről is előkeríteni hasznos dolgokat. – Kacsintottam rá és még el is vigyorodtam nagy elégedetten. Nem érdekelt, ha esetleg fenyegetésnek veszi. Kellenek információk Phillipről és belőle aztán gond nélkül kirángatom azokat.