Royal Opera House

Emily Myra Dean pennájából



A világ egyik leghíresebb operaháza, a Royal Ballet, az Orchestra of the Royal Opera House, illetve a Royal Opera társulatának otthona. Az 1858-ban épült, 2268 fős nézőtér ma már műemléképületnek számít.
Jelenleg olyan világhírű darabokat játszanak, mint a Don Pasquale, a Hamupipőke, a Machbeth, a Rómeó és Júlia, vagy a La Traviata.
A királyi család tagjai gyakran megfordulnak erre.

[El kell jönnöd ma este, az istenért!]

Emily M. Dean

1998. augusztus

Harsog körülöttem a taps, óráknak tetsző perceken át. A színpad aranyfényben tündököl, karcsú alakok hajlongnak rajta, ha egy kicsit elengedném az amúgy is elandalodott képzeletem kötőfékét, könnyű lenne őket természetfeletti lényeknek látni, akik testükkel varázsolnak, mágia pumpálja a vért a testükben, a misztikum csordul ki a szemeikből.
Rajongok a színházért, a tömeg zajongásába a saját tenyereim ritmusos összeütődése is csatlakozik, és mikor a mellettem ülők belefeledkeznek a ragyogásba, lopva letörlök egy kis könnycseppet a szemem sarkából – olyan ritkán fordulok meg az Operában, mégis mindig meghatódom a páratlanságon, amely jellemzi. A taps és rajongás szűnni nem akaró kavalkádjában boldogan integet az ittlétem emberi oka, az este híres és hírhedt Rómeója, Raoul Levin, az én régi barátom, akit már a neve is duplán köt a rivaldához.
- Bravó, te imposztor… - mosolygok, habár nem hallhatja, és elrejt a felpattanó emberek tömege is. Kétségkívül zajos és megérdemelt siker a mai este, ahová eleinte nem is akartam eljönni, végül mégis csatlakoztam a fények alatt káprázatért igyekvők közé, hogy aztán az én fejemet is elcsavarja a balett, ahogyan mindig is. Mikor végre csitulni kezd a láz, és az emberek kifelé indulnak, magam is felkelek, habár biztos vagyok benne, hogy ahogy bennem égnek az eltáncolt élmények, úgy ők sem felejtik el ilyen hamar Rómeót és Júliát.
A kulisszákat lezáró ajtó előtt köszönök a száz szemmel figyelő felügyelőnek, akit szintén van szerencsém az ismerősömnek nevezni, és máris a háttérben találom magam, fáradtan mozgó, de a sikertől megrészegült ábrázatú táncosok között. Annak idején nyitva állt előttem ez a folyosó is, együtt jártam itt először Raoullal, kergetve egy bohém gondolat lábnyomát – ő a mozdulataival kívánt áldozni a művészet oltárán, míg én a zongorám mögül költött imáimmal. Sok éve ennek, és lám, az idő meghozta a kitartása gyümölcsét, amelyben most gyönyörködhettem sokadmagammal. Megállok az öltözője előtt, átfut rajtam a nosztalgia jól ismert csípőssége, amelyet az ember a szívében érez, ha régi kedves helyekre tér vissza, mögötte leng az emlékek sajátos hálója, és talán egy alkalomra újra magáénak tekintheti őket.
- El kell jönnöd ma este, az istenért! – idézem fel Raoul pár nappal ezelőtti látogatását – Még nem is láttál Rómeóként, és nagyon kíváncsi vagyok rá, mit szólsz hozzá! Nincs kifogás, most már jegyed is van, ne okozz csalódást, Leon. Meg aztán, hátha megérinti azt a zord lelkedet a színpad, ki tudja, mi minden történhet még ott…!
A falnak dőlök, elmosolyodom. Természetesen gratulálni szeretnék neki a csodáért, amelyet neki is köszönetek, és a lehető legudvariasabban közölni vele, hogy az én helyem a Roxfortban van, ahonnan együtt indultunk útnak annak idején. A mellettem elsiető öltöztető, a kipirult balerina és a nézőtéri felügyelő talán közös titkokban osztoznak, de egyikük sem sejti, hogy mi képesek vagyunk egy egészen másféle mágiára is. A színház olyan sok mindenben emlékeztet a varázsvilágra: szavainak súlya, éle és ereje van, a kulisszák mögött lezajló események lökik tova a kereket, és mi mind szerepet játszunk hétköznapi életünkben. Közös cinkossággal az ajkunkon születünk, együtt is őrizzük, féltő kezekkel és ámulva az erején.
Egészen belefeledkezem a hasonlatba, mert mire újra körbenézek, már kiürült a tér. Bizonyára mindannyian sietnek haza, későre is jár, és ha Raoul nem kötötte volna a lelkemre, hogy az előadás után megvitatjuk a látottakat, bizonyára én is elköszönnék a gratuláció után. Áthelyezem a másik lábamra a súlyom, türelmesen várakozom tovább, lefoglalva magam addig a darab zenéjének felidézésével. Természetesen mind láttuk már Rómeót és Júliát, olvastuk a sorokat, kielemeztünk, meguntuk, talán megvetettük… hogy aztán újra és újra beléjük szeressünk. Örök érvényű történet ez, olyasmi, ami fölött nem ketyeg az idő, amiben ott vagyunk mindannyian, valamelyik oldalon a táncban.
Hosszúra nyúlik ez a pillanat, aprót ásítok, megdörzsölöm a karjaimat. Egészen elszoktam az ünnepi öltözéktől, mostanában persze nem sok alkalom adódott, amelyben ünnepelni lehet. Kicsit mindig az volt a benyomásom, hogy emlékeztetek az Operaház fantomjára, ezt csak segít kihangsúlyozni a frakkom, és a magányom.
- A fantomra? – kérdezi az emlékeim között Raoul vigyorogva – Most, hogy mondod, van benne valami… de miért jó emlékeztetni a fantomra? Igen, zseniális ember, de a végén nem nyeri el sem a nőt, sem a feloldozást.
Bizonyára erre a következtetésre jut a mellettem civilben távozó táncosnő is, aki először kíváncsian mért végig, mégis szótlanul lép ki az ajtón. Raoul sosem volt híres a pontosságáról, de ez a várakoztatás sem jellemző rá: a kevés aranyvérű család fiaként ő is szigorú szabályok között nőt fel, amelyet csak a bohém jelleme oldott fel kellemes keverékké, de ezt most nem tudom mire vélni.
Fölpillantok az eddigi merengésből, a tarkómat csiklandozza a sejtelem, és rá kell jönnöm, hogy talán mégis osztozom valakivel a várakozásban.

[- Elnézést, hogy csak így megszólítom, de Ön is Mr. Levinre vár?]

Mindig, egészen kisgyermek korom óta úgy neveltek, hogy a művészetet szeretete jelen legyen az életemben; sokat jártunk múzeumokba, kiállításokra, színházi előadásokra. Egy alkalommal a szüleim karácsony estéjén elvittek A diótörőre. Izgatott voltam, hiszen ez volt életem első balettelőadása. Már napokkal korábban kiválasztottam a tökéletes öltözetet erre az alkalomra; emlékszem, hogy egy apró, halványlila, csipkével díszített ruhát vettem fel, hajamat szoros kontyba fontam, ahogy azt a balerinák szokták. Sosem felejtem el azt az estét – hirtelen úgy éreztem, mintha egy másik világba kerültem volna, a táncosok úgy mozogtak, mint amikor a fák lengedeznek a szélben: lágyan, suhanva, a természet törvényeit felülbírálva. Az előadás minden pillanata olyan volt, mintha egy ragyogó álom pergett volna szemeim előtt; megrohamoztak az érzések, melyek erőteljesebben hatottak rám, mint bármi azelőtt. Bár próbáltam megakadályozni, képtelen voltam megállni, s könnyek szöktek a szemembe a csodálattól.

Amint a szüleim felfedezték szememben azt a fényesen ragyogó csillogást, amely az előadás révén szerzett élményből táplálkozott, úgy döntöttek, hogy valóra váltják az álmomat, s egy híres balettmestert fogadnak mellém. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy én magam is neves balett táncos leszek, minden szabad percemet a gyakorlásra áldoztam. Persze, túl szép lett volna, ha nem állt volna semmi sem ennek útjába.

Amikor pár évvel később fel kellett adnom ezt a tervemet, idegenkedni kezdtem a balett gondolatától is, így már hosszú évek óta nem láttam efféle előadást; főleg nem az egykori mesterem szereplésével. Megpróbáltam eltemetni magamban azt a csalódottságot, amelyet az okozott, hogy elbuktam, s nem tudtam elérni a célomat. Mindig is úgy éreztem, hogy a tanárom is csalódott bennem, hiába próbáltak megnyugtatni a szüleim, hogy ez nincs így.

Ahogy most ott ültem az Operában, hirtelen megrohamoztak az emlékek és az érzések. Kissé sápadt arcom ezúttal ugyanúgy ragyogott, mint az első alkalommal, s Rómeót nézve fülemben csengett a mester hangja; sosem felejtem el, ahogy egyszerre gyengéd és szigorú utasításait adta. Nem tudom, hogy ezektől az emlékfoszlányoktól, vagy éppen a darab zsenialitásától, de a véget nem érő taps közben képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. Az előadás kétségtelenül hatalmas sikert aratott, de ezen meg sem lepődöm; akárhogy is nézem, Mr. Levin az egyik legfantasztikusabb táncosa az egész Operának. Szívmelengető érzés látni a boldog arcát, annak tudatában, hogy ez az ember kislányként engem irányított. Büszkeség édes érzése tölt el, és ezt nem is kívánom leplezni.

Szinte észre sem veszem, hogy már hosszú percek óta tapsvihar öleli körbe a csodálatos, vörös és arany színekben tündöklő nézőteret; órákig tudnám még ünnepelni a táncosokat. Végül, amikor elhalkul a taps, nem pattanok fel azonnal. Pár pillanatig kiélvezem az épület látványát, magamba szívom azt a megmagyarázhatatlan, élénkítő energiát, amelyet ez a tér sugároz. Lassan emelkedem fel, majd a ruhatárhoz sietek, ahol egy apró csomagot veszek magamhoz.
Utam egyenesen a művészbejáróhoz vezet, ahol ekkorra már kisebb tömeg várakozik. Nem csoda, hiszen mindenki el szeretné kapni a művészeket egy gratuláció erejére, netán egy fényképre. A bejáratot egy magas, nagyobb darab, sötét ruhába öltözött férfi őrzi; magabiztos léptekkel sétálok oda hozzá, s halkan súgom oda a nevemet. Pár pillanatnyi gondolkodás után beenged, a hátam mögül pedig elégedetlenkedő hangok csendülnek fel. Nem szokatlan érzés, hogy bárhova bejutok – a körök, melyekben a családom mozog, megteheti, hogy a legelőkelőbb helyekre is gond nélkül beengedjék őket.

Mintha csak otthon lennék, az utat pontosan ismerve sétálok hátra Mr. Levin öltözőjéhez; az ajtó előtt egy magas, vékony férfi áll, látszólag beletemetkezve gondolataiba. Talán ő is még a darab bűvöletében leledzik. Egy ideig figyelem, néha meg is ijedek tőle; régebben olvastam egy mugli könyvet Dracula grófról, melyet különböző ábrákkal díszítettek. Persze, mára már nem hiszek ezekben a történetekben, de akkor igen félelmetesnek tűntek. Meglepő hasonlóságot vélek felfedezni a rajzok és az előttem álló alak között; hirtelen elmosolyodom, mint egy rossz kisgyerek, majd bűnbánóan elhessegetem magam elől a képet. Már percek óta ott állunk, mikor úgy döntök, hogy megkérdezem, ugyanarra várunk-e, vagy feleslegesen szobrozom itt.

- Elnézést, hogy csak így megszólítom, de Ön is Mr. Levinre vár? – szólok kedves, lágy hangon – Ugye nem ment még el? – kérdezem kétségbeesett pillantás közepette – Bár, ahogy őt ismerem, még biztos készülődik. Nem éppen a pontosság mintaképe. - kacagom, majd elhallgatok. Utólag végiggondolom, mit is mondtam, s csak remélni tudom, hogy nem hat sértően.

Emily

Valóban magányosnak képzeltem magam, a színház világa hajlamos ezt az érzést kelteni, még a saját gyermekei számára is. Messze jár az eszem, talán az épület egy másik részében, a színpadon, ahol annak idején párszor zongoráztam. Nem volt ez tulajdonképp semmi különös, eljátszottam a lehetőséggel, de az álmok e vörös-arany fellegvárában a látomásaim vad táncot jártak a fejemben, és ahogy akkoriban tudni véltem, elvették a lehetőséget a normális életre. Most, hogy tudom, lehetnek a társaim is, gondolhatok rájuk másképp, talán másfelé pördülne a feldobott pénzérme, de az út messze vezet, és én megmaradok örökké csodálkozó gyermeknek a kulisszák között.
Egy lány van velem a folyosón, a tekintete zavarba ejtő. Talán a képzeletem játszik velem, úgy tűnik, mint aki még hordoz magában valamit a gyermeki éveiből, de már egy nő álmait álmodja. Tartása a nemesek sajátja, kezében egy csomagot tart, kedvesen szólít meg.
- Jó estét, kisasszony, ne haragudjon az udvariatlanságért… - kezdek bele, a hangom jól palástolja a meglepettséget – Igen, rá várok, és hacsak nem osont ki az ablakon, még az öltözőjében kell legyen.
Aggódó pillantást vet az ajtóra, amit a legteljesebb mértékig megértek: bárki, aki csak egy kicsit is ismeri Raoult, találkozott a vele járó pontatlansággal és kiszámíthatatlansággal is. Elgondolkozom a lány ittlétén, talán van valami, amiről régi barátom elfelejtett beszámolni…? Mindig kissé rejtélyes volt előttem ez a szelete a lelkének, bár úgy hírlett, maga is két társulatban táncol. Nem kérdeztem rá, valahogy nem esett köztünk erről szó, de ha a hölgy emiatt van itt, úgyis hamarosan megtudom.
- Ennél jobb megfogalmazást nem is találhatott volna! – mosolygok rá – Mr. Levin nem él a királyok udvariasságával. Az egy dolog, hogy engem megvárakoztat, de igazán rosszul teszi, ha kegyeddel is így jár el. Szeretné, ha hoznék egy széket?
Megigazítom a nyakkendőm, az udvariasság dacára mindig esetlennek érzem magam, holott nem akarom ezt a benyomást kelteni a fiatalban sem. Csilingelő kacagása nem rejt rosszindulatot, tetszik az őszintesége, ugyanakkor megtalálta a legjobb módját a közlésre. Míg a válaszát várom, úgy döntök, kissé szélesebbre tárom a kétségeim nyikorgását keltő ajtót, elvégre nem rejtőzködhetek örökké a hallgatagságban.
- Megkérdezhetem a nevét? Ha már így társakká váltunk a várakozásban, míg az úr is megérkezik.
Szeretnék rágyújtani, ennek vágya egyre erősebben környékez meg, de itt persze lehetetlen. Reméltem, az este későbbi folyamán egy csésze tea mellett, dohányfüstbe burkolózva elcseveghetek Raoullal az előadás természetéről, a mágiáról, amit keltett, de talán a sors most másképp akarta.
- Hogy tetszett önnek a darab? – kérdezem a szemem sarkából figyelve – Esetleg ön is szerepelt benne? Bocsásson meg a kíváncsiságomért.
Lehajtom a fejem, bár ügyelek rá, hogy a mozdulat ne tűnjön depresszívnek. Sosem érzékelem, hol lenne a megfelelő határ a kíváncsi érdeklődés, és a furcsa kérdezősködés között – órákat kellene vennem Rosától és Minnietől, ők mindig feltalálják magukat, minden helyzetben. Talán valóban elszoktam kissé a társalgástól, az ember könnyedén berozsdásodhat, főleg, ha olyan ügyetlen alkalomadtán, mint jómagam.
Talán valóban én vagyok az Operaház fantomja, a leplek mögé rejtőző, a rejtélyes néző, aki csak hangok útján talál utat másokhoz – bármilyen viszony is áll fenn a hölgy és Raoul között, egy irodalmat kedvelő és forgató néző számára vicces lenne a párhuzam közöttünk. Azt hiszem, valóban túlságosan is komoly hatással van rám a ma este varázsa, visszaülök a való élet ablaka mögé, kíváncsian figyelem a társnőm mozdulatait és válaszait, elvégre nemrég osztoztunk a darab kábulatában, őszintén érdekel a véleménye, mintha csak magam dübörögtem és imádkoztam volna a hangszerek mögött olyan hévvel, mint az ide tartozó zenészek. Mesés lehet egy hatalmas, mozgó szív részének lenni, együtt dobogni a parázsló költészettel a nagy közösben a színészekkel, a táncosokkal, az itt dolgozókkal – és persze a közönséggel.

[- Kérem, ne fesse az ördögöt a falra! Mr. Levin esetében még az is megtörténhet, hogy valamilyen rejtélyes módon távozott a helyszínről.]

Az utóbbi hónapok kétségkívül sok mindent zavartak össze; bár magamnak még mai napig sem vallottam be, nehezen találom a helyemet Cassius és Draco nélkül. Mintha egy pozitív és egy negatív személyiség felváltva játszadozna velem, egyik pillanatról a másikra változik meg, hogyan is látom a világot; egyikben őszinte szomorúság, a másikban felhőtlen öröm járja át testemet: fájdalmas beismerni, hogy nem tudok uralkodni az érzéseim felett. Persze, tisztában vagyok vele, hogy az életben semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek azt elképzeljük. Talán ezért is érintett meg annyira az imént látott darab, mely egy érzelmi hullámvasútra ültetett, s úgy sejtem, egyhamar nem szállhatok le majd róla.

Bár ez külsőmön nem látszik, kissé megilletődötten sétálok oda a férfihoz, akivel együtt várakozom, s ez a bizonytalanság még akkor is bennem van, amikor meghallom a hangját - egy pillanatra elmerengek az ismerős hangszínen, de emlékeztetem magam, hogy válaszának a tartalmára kellene figyelnem, különösen azért, mert én szólítottam meg őt.

Arcomon a másodperc töredékének erejéig a meglepődöttség fut át; lenyűgöz az az eleganciát, kimértséget tükröző stílus, ahogy a mondatait formázza. Apró mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy felveti annak lehetőségét, hogy Mr. Levin kimászott az ablakon, ugyanis cseppet sem tartom elképzelhetetlennek; nála sosem lehet tudni, hogy mit fog a következő percben tenni, ugyanakkor pont ezért vált annyira különlegessé számomra. Mindig meg tudott lepni.

- Kérem, ne fesse az ördögöt a falra! Mr. Levin esetében még az is megtörténhet, hogy valamilyen rejtélyes módon távozott a helyszínről. – teszem hozzá, kézfejem tettetett ijedtséget tükrözve a mellkasomra csúszik. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy egykori mesterem már mágikus képességeit kihasználva, dehoppanált a helyszínről. Persze, erről az eshetőségről beszélgetőpartnerem nem tudhat, úgyhogy nem is feszegetem tovább a témát.

Gyomrom egyre idegesebbé válik a percek múlásával, az izgalom lassan lesz úrrá rajtam, mintha csak vizsgázni készülnék. Évek óta nem láttam Mr. Levint, és csak reménykedni tudok benne, hogy meg fog ismerni – sokat változtam az utolsó találkozásunk óta. Ahogy ez a gondolat egyre inkább kezdi átszőni a várakozással töltött perceket, üdítőként hat az ismételt meglepődés, melyet a férfi vált ki belőlem. Egyszerűen lenyűgöz a kedvessége, arcomon egy hálás mosoly játszadozik.

- Ó, nagyon kedves, igazán köszönöm a felajánlást, de nem lesz rá szükség. Vagy gondolja, hogy még olyan sokáig fogunk itt várakozni? – kérdezem, majd látványosan elgondolkodom –Attól tartok, még ez is megeshet. De egyelőre még talán bírom az álldogálást. – mondom, s végigpillantok magamon. Még szerencse, hogy a legkényelmesebb cipőmet vettem fel; tudat alatt biztos készültem erre az esetre is.

Zavartan, csupán fél szemmel figyelem, ahogy megigazítja a nyakkendőjét, mintha valamilyen tiltott dolgot néznék. Nem szeretném zavarba hozni azzal, hogy kémlelem, de akaratlanul is azon gondolkodom, hogy vajon ki lehet ez a férfi. Mintha egy korábbi századból tért volna vissza, kifinomult és egyedi, olyan, amilyennel ritkán találkozik az ember.

Agyam egyik eldugott szegletében éppen azt vetem számba, hogy milyen lehetőségeim vannak még a csomag átadására, amikor ismét meghallom a férfi hangját, s egy pillanatra megkönnyebbülök.

- Természetesen, Emily Myra Dean-Morel vagyok. – lépek közelebb hozzá, s amennyibe kezet nyújtott, úgy kezet rázok vele, miközben ügyelek arra, hogy megjegyezzem a nevét.

Rövid idő alatt kezdünk beszélgetésbe, ez pedig eltereli a figyelmemet az idegeskedésről. Szemöldököm hirtelen ível a magasba, mandulaszemeim kikerekednek a feltételezéstől, hogy én is játszottam a darabban – egészen megörülök a kérdésnek, mivel ezek szerint akkor még maradt valami az egykori, balettra alkalmas adottságaimból.

- Jaj, nem, dehogy, én nem játszottam benne, sajnos. Elmúltak már azok az idők. – mondom keserédes hangon – De ez a darab az egyik legcsodálatosabb előadás volt, amit csak láttam, igazán tetszett. Ezúttal sem csalódtam a társulatban. – szünetet tartok – És Ön, mit gondol róla? – szegezem rá lágy, nyílt tekintetemet, jégkék íriszeim játékos, kíváncsi fényt árasztanak.

Lassan, de kezdek feloldódni a férfi társaságában, s ez a beszélgetést is megkönnyíti. Körbepillantok a folyosón; eszembe jutnak a réges-régi alkalmak, amikor itt vártam a mesterre, hogy elkezdhessük az órákat. Hosszú percek voltak mindig, s kisgyermekként nem untam jobban semmit, mint a várakozást. Sok minden változott; azt hiszem, az eddig roppant kellemesnek bizonyuló este még nem fog egyhamar befejeződni, de ezúttal a várakozás sokkal élvezhetőbb, mint bármikor máskor.

Emily

- Az ördögöt…? Attól tartok, régi barátom esetében nem zárhatunk ki semmit. – mosolygok a hölgyre – Több alkalommal megesett, hogy sokáig álltam az ajtaja előtt, hogy aztán órákkal később ő tegyen nekem szemrehányást a késés miatt.
Raoul és én meglehetősen különbözőek voltunk, habár a süveg azonos házba osztott minket. Nem volt ez olyan szembetűnő, látványos kontraszt, mint Rosával, aki vörös-aranyban csillogva integet, míg én meghúzódom a háttérben, vagy olyan elemi és zsigeri, mint Willow Fawcettel, akinek ravasz tekintete egyből megragadja a nézőt az én álmatag szemeimmel ellentétben, de azért a felületesnél alaposabbak kiszúrhatták az egymás mellett elcsúszó dolgokat. Mindig rajongott a mozgás különböző formáiért, vidáman sasszézva közlekedett a folyosón, és olyan könnyedén elegyedett szóba bárkivel, amilyen eleganciáról én legfeljebb a könyveimben olvashattam. Nem volt meglepő, mikor érdeklődése végképp a rivalda felé fordult, tulajdonképp mindig is ebben élt, úgy tudott rávenni a tapsolásra, hogy nem is erőlködött.
- Rendben van, de azonnal szóljon, ha fáradna. Nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát. Tudja, a jövő útjai kifürkészhetetlenek, de bízom benne, hogy perceken belül felbukkan. Raoul értesült róla, hogy vár rá?
Nem akartam udvariatlan lenni, de fontos kérdés volt: meglebegtette, hogy barátom valóban olyan szörnyen udvariatlan e, mint amilyennek most én gondolom. Szeretett késni, való igaz, de ezt csak a közeli viszonyban lévőkkel cselekedte meg, tanítványokkal, kollégákkal és rajongókkal soha. Kíváncsian figyeltem az időközben elmosolyodott hölgy gesztusait, hiszen így anélkül is rájöhetek, milyen szereplője ő az estének, hogy zavarba hozom a konkrétumokkal.
- Szívből örülök a találkozásnak, Emily Myra Dean-Morel! – mikor a kezét nyújtja, finoman megrázom, aztán az ajkamhoz érintem egy pillanatra, mielőtt elengedném – Ne haragudjon az udvariatlanságom miatt, Leon Robert Lutece vagyok, és meglehetősen lekötelezett, amiért ilyen remek társaságba kerültem.
Sokan gondolták, színjátszó ember vagyok, aki úgy kanyarítja az udvariasság vonalait, hogy jól érkezzen ki bármilyen helyzetből, de ez a legkevésbé sem igaz: nagyjából annyira vagyok élelmes, mint a már emlegetett Fantom. Könnyű volt a szavak segítségét használnom, de csak arra, amire teremtették őket – kifejezni a gondolataimat. Emily megkapó fiatal hölgynek tűnt, akaratlanul is elmerengtem azon, vajon tudja e Raoulról, milyen szeleburdi személyiség, de a tekintetét figyelve arra jutottam, bőven képes lenne fellépni a saját igazáért. Újra kihúztam magam, így hallgattam a válaszát.
- Elmúltak? Ha nem tart tolakodónak, elmondaná, miért? – igyekeztem bíztatóan mosolyogni, nem elijeszteni tökéletesen – És valóban. A Rómeó és Júlia örökérvényű remekmű, habár a történetet annyira nem kedvelem, ez a feldolgozás minden bizonnyal visszacsábít majd újra és újra. Kissé úgymond, sötétebb hangzáshoz vagyok szokva, lángoló történelmiséghez, de épp ezért érintett meg annyira ez a lágy elegancia – amely egyébként önről is sugárzik, Ms. Dean-Morel.
Érdeklődve várakozom, reménykedve, nem ügyetlenkedtem el a beszélgetést már az elején – Raoul mellett én is roppant dühös lennék magamra, ha a szociális szerencsétlenkedés fosztana meg egy értékes ember társaságától.
- Ha nem haragszik, megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik, ha nem a világot jelentő deszkákon kamatoztatja a képességeit?
Nem titkolt vágyam rájönni, vajon melyik világhoz tartozik – Raoul ugyan aranyvérű, és egy vaskalapos család sarja, ő maga mégsem tett különbséget ember és ember között. Tiszteltem ezt a tulajdonságát, de tény, sokszor hozott rá előre nem látható problémákat, mire megtalálta a helyét. Az Opera megvédte a sajátjait, afféle sziget volt a tengerben, és tudtommal rajta kívül is dolgoztak itt boszorkányok és varázslók. Amíg nem lepleződtek le, úgy élhettek és dolgozhattak, ahogy a művészek egymás között: korlátlanul tombolva, megvalósítva legmerészebb álmaikat. A származása előnyt nyújtott szinte mindenhol, ő mégis eggyé kívánt válni az eufória ezen közegével, és engem érdekelt, az előttem álló, igen csinos hölgy vajon hol helyezkedik el ezen a képzeletbeli táblán.
- Várjon, hölgyem, rokona ön véletlenül Mr. Artan Deannek? – bukott ki belőlem végül mégis.
Egy egész családfa rajzolódik ki lelki szemeim elől, amelyet gyerekkoromból valamilyen módon ismerek, holott a szüleim nem fektettek hangsúlyt a többi aranyvérű család megismerésére. Szerettek bezárkózni, ha leszármazásról esett mégis szó, az csak az elkerülés esetében merülhetett fel, hiszen mindketten akkor érezték a legjobban magukat, ha a laboratóriumukban tevékenykedhettek. A Rejtély – és Misztériumügyi Főosztály vezetője azonban gyakori vendég volt az elbeszéléseikben, elvégre munkatársak voltak, egészen konkrétan a főnökük volt. Nagyon meglepne, ha Emily közeli rokonságban állna vele, de leginkább csak azért, mert ismét bebizonyosodik, milyen kicsi is ez a világ, még ha két oldala is van…

[- Valóban, úgy sejtem, Mr. Levin mindig is titkolt valamit. Gondolja, hogy talán kettős életet él?]

Mr. Levin mindig ezerarcú csodaként élt a fejemben. Egyrészről ezt, az élénk és szárnyaló fantáziám által gyártott, majd A Mesterhez társított képet valószínűleg annak köszönhettem, hogy számtalan, a lehető legkülönbözőbb szerepeket volt alkalma már eljátszani a világot jelentő deszkákon; mondanom sem kell, fantasztikusan. Másrészről viszont, közös munkák során annyi énjét láthattam, melyet csak azok a szerencsés kiválasztottak, akiket valamilyen szinten, de az élete részének tartott, akár munka-, akár magánéleti szempontok miatt. Láttam őt nyugodtságot árasztó zenként, fájdalmát táncba rejtő hattyúként, pusztítóan tomboló viharként, s örömében ragyogó napsugárként. Sosem tiszteltem még tanárt annyira, mint egykor őt, akit hibáival együtt is szeretett és elfogadott mindenki, akinek volt lehetősége megismerni a művészt.

- Valóban, úgy sejtem, Mr. Levin mindig is titkolt valamit. Gondolja, hogy talán kettős életet él? – teszem fel a kérdést, melyet valamilyen szinten tapogatózónak is szánok, hiszen nem tudhatom, kivel is beszélgetek éppen. Arcom egy pillanatra aggódóvá válik, majd nagyot sóhajtok, végül elmosolyodom.

- Ó, jaj, ez nem hangzik jól, határozottan nem. – rázom meg a fejemet, de a bájos, kedves mosoly továbbra sem fagy le arcomról – Talán ezúttal nagyobb szerencsénk lesz, mindenesetre, irigylem a kitartását és a türelmét, jómagam semmiképp sem vártam volna rá ennyit. – teszem hozzá, bár tudom, hogy ez az eset kivételt képezne, a csomag átadása ugyanis halaszthatatlan – Ezek szerint régóta ismerik egymást? Természetesen, csak, ha nem tolakodó a kérdésem. – érdeklődöm, s kíváncsiságomat nem rejtem el nagyon, tekintetemet a férfire szegezem.

Tovább beszél, s egyre inkább körvonalazódik a korábbi századból kilépő ember gondolata; ahogy rápillantok, hirtelen egy középkori lovag képe jelenik meg lelki szemeim előtt, a gondolatra pedig mosolyogni kezdek. Minden szava elképeszt, mintha csak egy érdekes időutazáson vennék részt, egyenesen a réges-régen olvasott könyveim világába. Egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy ne kezdjek el hangosan örvendezni és rajongani, majd azután szólalok csak meg, hogy már lenyugodtam egy kicsit.

- Ígérem, hogy szólni fogok, Ön egy igazi úriember, igazán hálás vagyok, köszönöm. – mondom, majd hamiskás mosollyal az arcomon folytatom – Csakugyan úgy gondolja, hogy kifürkészhetetlen? Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan emberek, akik mégis képesek megjósolni a jövőt. Remélem, hogy ebben az esetben Ön is a jövőt látja. – állapítom meg, és a mi világunkra gondolok. Egyre inkább hiszem, hogy nem ugyanannak a világnak a tagjai vagyunk, de még nem merem biztosra venni. – Igen, tájékoztattam az érkezésemről, bár válaszbaglyot már nem küldött, csodálkoztam is. De hát, mint tudjuk, elég feledékeny tud lenni. – boncolgatom a témát, s picit megijedek, annak ellenére, hogy semmiképp sem feleslegesen jöttem el ma este.

- Én is nagyon örülök, Mr. Lutece. – szólok, miközben fejemet egy pillanatra lehajtom, arcom pedig lágy, rózsás színbe borul. – Magam is igazán hálás vagyok a sorsnak, hogy keresztezte útjainkat ezen az estén. – teszem hozzá szűnni nem akaró mosollyal az arcomon.

- Elmúltak, sajnos. Tudja, sokáig magam is táncosnak készültem, több évig balettoztam. Akkoriban Mr. Levin volt a mesterem, de ez már nagyon régen volt. Végül megváltoztak a tervek, legnagyobb bánatomra. – ecsetelem szomorkás arckifejezéssel, hangom a megszokottal ellentétben most vékonyabbá válik. Csak akkor tér vissza a lelkesedés, mikor áttér a darab értékelésére, ekkor felragyog a tekintetem – Teljesen egyetértek Önnel, bár, én kedvelem a történetét is, tagadhatatlanul romantikus lélek vagyok! – kuncogok – Köszönöm, tudja, igyekszik az ember. Akit ez a világ nevelt, annak ez válik természetessé. – fejtem ki.

Kérdését hallgatva egy pillanatra elakad a lélegzetem, szívverésem felgyorsul, tekintetem kitágul; mivel foglalkozom? Nehéz lenne elmesélni ezt egy kívülálló, varázstalan személynek, bár jelen esetben nem tudhatom, kivel is állok szemben.

- Jelenleg tanulok, a későbbiekben majd orvosi pályára szeretnék menni. Mint azt Ön is tudja, nem egyszerű feladat orvosi képzésre felvételt nyerni, úgyhogy sok időmet veszi el a készülés. – mondom végül, és valójában nem hazudok. – És Ön mivel foglalkozik?

Úgy tűnik, hogy a beszélgetés ezen a ponton eljutott odáig, hogy meglepetések tömegei érnek. Ismét kővé dermedek, ahogy apám nevét említi, s hirtelen azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon honnan ismerheti a családomat. Csak nem közülünk való lenne ő maga is?

- Igen, ő az édesapám. Netán ismeri? Munkatársak esetleg? – puhatolózom izgatottan, s próbálom visszafogni magam, nehogy rögtön nekiszegezzem a kérdést, amely már percek óta foglalkoztat. Bármennyire is csábító ajánlat, mégsem szeretném az estét egy pszichiátrián tölteni…

Emily

Szinte kedvem lenne nevetni, mikor Raoul kettős életére céloz, de udvariatlanság lenne, emellett pedig gyanítom, nehéz lenne utána kimagyaráznom egy varázstalan kontextusban, mire is gondolok valójában.
- Úgy sejtem, Raoul nem egészen kettős, de végtelen életet él a színpadon. – mosolyogva biccentek, jót derülve a helyzet kétértelműségén. Furcsa lehet minden este meghalni bizonyos értelemben… emlékszem, mielőtt ide érkezett volna, az ő szüleinél időztünk, és egy egész éjszakát töltöttünk ki ezzel a témával. Vajon nem hal e meg újra és újra egy kis darab belőlünk…? Hiszen a karaktereink mi magunk vagyunk, csak álarcban. Talán éppúgy fáj, ahogy az írónak, ha szeretett gyermekei szenvednek. Nem születtem arra, hogy megismerjem ezt a titkot, hiszen a zene kiszámíthatóságán kívül sosem voltam igazán művész.
- Á, nem tartom valószínűnek, hogy önt is így megváratná, illetve merem remélni, hogy benőtt már a feje lágya. – boldogan hunyorgok az emlék felidézést követően – Igen, még az iskolából. Tudja, ház és szobatársak is voltunk, így volt lehetőségem közelről megtapasztalni remekbe szabott pontatlanságát, ahogy azt is, milyen rosszul viselte, ha a többiek megzavarták a gyakorlásban. Ilyenkor primadonnákat megszégyenítően hajigálta meg őket a kezébe eső tárgyakkal.
Remélem, Raoul nem haragszik meg rám ezért a kis anekdotáért, elvégre valóban rég történt, és azóta messzire jutottunk mindannyian.
Kíváncsian figyelem Emilyt, aki egyszerre megfejthetetlen rejtély és izgalmas beszélgetőpartner. Nem ismerjük egymást, de a sötét, perzselő tekintete sok titokról mesél. Mindig elbűvölt a nők szokása az arcfestésre – különös és egyszerre érdekes lehet más vonásokkal felruházkodni, még ha csak egy estére is. Persze, a velem szemben álló hölgyé épp annyira ízléses, hogy felkeltse az érdeklődésemet, elbűvöljön, ugyanakkor maga után rántsa azt a leheletnyi izgalmat.
- Rendben, de kérem, tényleg szóljon. – bólintok mosolyogva – Nos, tudja, az a véleményem, hogy mivel a jövő nem konstans, még ha vannak is emberek, akik belelátnak, remélhetőleg elég értelmesek is ahhoz, hogy ne vegyék megváltoztathatatlannak azt. Kevés szomorúbb van, mint az ember, akinek végzetét a saját nyakas büszkesége okozza.
Önkéntelenül is igazítok egyet az öltözékemen, ismét adózva a hasonlóságok oltárán köztem és aközött a bizonyos Fantom között. Rossz érzés arra gondolni, hogy talán épp most ijesztek halálra egy fiatal teremtést a gondolatmenetemmel. Nem szeretném, ha úgy kellene ma este hazamennie, hogy találkozott egy furcsaságokat beszélő férfival, aki folyton a nyakkendőjéhez kapkodott – ugyanakkor nem tudom levetkőzni a rossz szokásaimat.
- Á, igen, a művészek legendás bohémiái… holott ez nem is a Bohémélet! – nevetek halkan a saját csattanómon, talán egy kicsit sajnálva is a leendő diákjaimat, akik sok hasonlót lesznek kénytelenek elszenvedni tőlem.
- Ha nem haragszik meg, elárulná nekem, miért lépett el a balett korlát mellől? Kétségkívül most is megvannak önben az adottságok, és biztos vagyok benne, hogy Raoul kivételes tehetségnek tartotta, mert hosszú ismeretségünk alatt összesen három diákot fogadott a szárnyai alá. Örömmel hallom továbbá, hogy romantikus lélek: úgy érzem, ez a páratlan tulajdonság kezd elveszni a közönségből, holott kevés borzongatóbb élmény van egy jól átélt drámánál.
Tanúsíthatom, valóban igaz a tétel: hosszú órákat töltök mind a mai napig könyvek lapjai között bujkálva a valóság elől, szinte szemmel felszippantva azokat a sorokat, amelyeket én nem élhetek át. A történetek továbbá nem okoznak látomásokat, így nem is csoda, hogy könnyebbnek találom a társaságukat olykor az emberekénél. Elgondolkozva hallgatom Emily értekezését a terveiről, és az eddigi csodálat mellé ezúttal még mélyebb tisztelet társul.
- Valóban nem egyszerű, így igazán nemes öntől, hogy mégis megpróbálkozik vele. Milyen terület érdekli az orvosláson belül? – szerencsére rendelkezem némi tudással a muglik gyógyítási módszereit illetően, bár kettőnk közül nyilván ő a jobban képzett már most – Nos, kisasszony, nemsokára megkezdem tanári pályafutásom.

Épp merengeni kezdek, vajon melyik varázstalan szakterülethez soroljam be a tárgyamat, mikor Emily váratlanul izgatottan rákérdez a Deanekkel kapcsolatos felvetésemre. Elgondolkozva nézek rá, kissé félre is fordítom a fejem, mert egyszerre kezd összeállni a kép, helyre kerülnek a részletek.
- Á, tehát az édesapja! – gyúl fény az agyamban – Az úr a szüleim főnöke, és eddig igen kiváló dolgokat hallottam a munkásságával kapcsolatban. Ezek szerint ön jelenleg a Roxfort tanulója?
Mivel a neveltetésemnek köszönhetően van némi rálátásom a többi családra, egyből felidéződik bennem, hogy Artan Dean rendelkezik leszármazottal, és ezek szerint épp a hölggyel beszélgetek. Milyen kicsi is a világ, hiába van két oldala – még itt, egy muglikkal teli intézményben is összetalálkoztunk.
- Nahát, erre igazán nem számítottam, de igazán kellemes meglepetés. – mosolygok még szélesebben- Bár találkozhattunk volna korábban is, attól tartok, ez csak annak köszönhető, hogy meglehetősen magányos életmódot folytattam hosszú évekig. Tudja, beláttam már, milyen szép dolgoktól fosztottam meg magam, de most, hogy megismerkedtünk, most érzem csak igazán, milyen hiba, ha bezárkózunk!